Már megint csináljuk a Fesztivált!

Már megint csináljuk a Fesztivált! Az április, akárcsak tavaly, megint fontos hónap az eletünkben. Természetesen amire kiemelten összpontosítjuk erőfeszítéseinket, az a 22. és 25. között megrendezésre kerülő Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Szeretnénk ezúttal is együtt ünnepelni olvasóinkkal, úgyhogy mindenki bátran kerekedjen fel, és látogasson meg minket a K5-ös standon, amely idén már teljes egészében a mi birodalmunk. Honlapunkon olvashatták, hogy különleges vendégünk lesz, a kanadai Robert J. Sawyer, a Flashforward - A jövő emlékei című bestseller szerzője látogat el hozzánk, hogy dedikálja immár itthon is kapható könyvét, és elmesélje azt, milyen érzés SF-íróként befutni Hollywoodban. Április 21-én lesz vele egy beszélgetés is a fesztivál helyszínéül szolgáló Millenárison, ahol rajta kivül megszólalnak még kiadónk vezető munkatársai, valamint Kanada budapesti nagykövetségének főtanácsosa, Richard Martin-Nielsen. A program részleteiről lejjebb olvashatnak. Mivel a Könyvfesztivál idei díszvendég országa Izrael, mi megragadtuk ezt az alkalmat, és egy fiatal, ám annál izgalmasabb izraeli szerző, Lavie Tidhar kötelével állunk elő, melynek már a címe is sokat sejtet: Héberpunk. Áprilisi felhozatalunk többi darabja valóságos sztárparádét ígér, mert olvasható lesz végre teljes terjedelmében a Sztrugackij testvérek Bogár a hagyabolybanja, Frederik Pohl hícsi-sagájának új kötete, valamint Kim Stanley Robinson futurisztikus öko-thrillerje, a Viharfelhők. Egy kiváló ausztrál szerzőt is bemutatunk, Damien Brodericket, akinek A fehér abakusza merész ötletek egész sorával szolgál, szóval igazi kötelező olvasmány minden SF-rajongó számára. Még egy örömteli áprilisi hír: elindul a legszélesebb közönségnek szánt blogunk az Indexen (sf.blog.hu), mely mindenről írni szándékszik, ami tudomány vagy fantasztikum. Igazából nem is annyira blog lesz ez, hanem amolyan elektronikus magazin, egyszerre szórakoztató és informatív, tehát tömören összefoglalva: kihagyhatatlan. Németh Attila irodalmi szerkesztő

6 Robert J. Sawyer: A Sas leszállt 12 Játékajánló 14 Lucius Shepard: Kövön átszüremlő csillagok (harmadik rész) 26 Filmajánló 28 David H. Keller: A vértelen háború 38 A repülés jövője 46 Lovas Lajos: Minek nevezzelek? 52 Valóságos fantasztikum - interjú Rafael Marínnal 54 William Tenn-megemlékezés 55 William Tenn: Fel, keletre! 67 Kötetünk képeiről 68 Megvalósult sci-fi 70 Kánai András: Hogyan legyünk szuperhősök? 85 Könyvajánló 86 Megvalósult sci-fi 88 Theodore Sturgeon: Az ember, aki elvesztette...

Robert J. Sawyer: A SAS leszállt Köszöntjük a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendégeként hazánkba érkező szerzőt! SOK IDŐT TÖLTÖTTEM a Föld megfigyelésével - több mint negyvenet a bolygó éveivel számolva. Automata szondánk jelezte, hogy e világ papírbőrű és kétlábú lakói sikeresen atomot hasítottak, és e jelzésnek köszönhetően érkeztem. A szonda jó szolgálatot tett, de voltak feladatok, melyeket csak élőlény tudott megfelelően elvégezni. Mint például annak felmérését, hogy a Bolygók Nemzetközössége felvegye-e a kapcsolatot ezzel az életformával. Lenyűgöző lett volna részt vennem azon az első hasadóanyag-robbantási kísérleten. Mindig csodálatos, amikor egy új életforma elsajátítja az atom hasítását, hiszen egy varázslatos új kor hajnalához érkeznek. Persze a hasítás zűrös dolog, de először vitorlázni kell ahhoz, hogy később megtanuljunk repülni. Minden ismert élőlény, mely kifejlesztette a hasítás technológiáját, hamar eljutott a tiszta és kontrollált energiához, véget vetve a szükségnek, szegénységnek és szűkösségnek. Néhány tucat földi évvel az első maghasítás után érkeztem a Föld közelébe, de nem szállhattam le a bolygón, már csak azért sem, mert a gravitáció ötszöröse volt az otthoninak. Kísérőjének azonban szülőhazáméhoz hasonló a tömege, sőt itt egy kicsivel még kevesebbet is nyomok. Az otthonomhoz hasonlóan - mely tulajdonképpen egy kettős csillag körül keringő gázóriás holdja - ez az égitest is mindig ugyanazon arcát mutatja az anyabolygó felé. Tökéletes helynek tűnt űrhajóm landolásához, és persze ahhoz is, hogy jól megfigyelhessem a kék-fehér-infravörös Földet. E világ egyetlen mellékbolygója ez a hold, nincs atmoszférája, és vizet sem észleltem. Úgy gondolom, otthonom hasonló lenne ha illékony anyagait nem pótolná vissza gázóriásunk, a Csip-klikk-CSIP-csip. Ez a hatalmas bolygó uralja egünket, s egy természetes és állandó fluxusalagút a mágneses térben gázok esőjét szállítja folyamatosan felénk.

A hold, melyet a Föld lakói egyszerűen úgy hívnak, hogy Hold" (vagy Lune" és még száz ilyesféle névvel illetik) nyomasztóan sivár és kihalt volt. Előnye, hogy innen könnyen elcsíphettem a bolygóról származó tízezernyi hang- és képközvetítést, s mindezt csekély 4 szárnycsapásnyi időeltolódással. Űrhajóm számítógépe különválasztotta az adásokat, én pedig néztem és hallgattam őket. A komputernek egy kisévnyi időbe tellett az emberi faj különböző nyelveinek megfejtése, de mire a földi emberek által 1958-asnak hívott esztendő elkövetkezett (mivel a Föld bolygó és nem hold, csak egyféle év létezik itt), addigra minden szövegüket értettem már. Egyszerre éreztem elragadtatást és utálatot. El voltam ragadtatva, mert meghallottam, hogy a szondánk figyelmét felkeltő első atomhasadás óta eltelt években e világ lakói bolygó körüli pályára bocsátották első műholdjukat. Ugyanakkor utálattal töltött el, hogy kis idővel az első maghasítás után - fegyver formájában - a saját fajtájuk pusztítására fordították ezt a fenomenális energiát. Két várost is megsemmisítettek, mégis egyre nagyobb és rombolóbb bombákat fejlesztettek. Azon töprengtem, vajon teljesen megbolondultak-e. Soha nem gondoltam, hogy egy egész faj ennyire kiegyensúlyozatlan lehet, de a kezdeti gyilkos bombázások és az egyre nagyobb és nagyobb bombák vég nélküli teszt-robbantgatásai nem őrült személyek cselekedetei voltak, hanem a világ leghatalmasabb kormányaié. Még két földi évig folytattam megfigyelésem, és már éppen be akartam nyújtani annak eredményeit - karantén alá helyezni ezt a bolygót, és minden kapcsolatot elkerülni! -, amikor számítógépem felhívta figyelmemet egy beérkező érdekes adásra. A legnagyobb óceán nyugati partján a legnépesebb ország vezetője mondott beszédet: Itt az idő, hogy nagyobb lépéseket tegyünk..." - ez persze járó fajok által használt képletes beszéd -...egy új, nagy amerikai kezdeményezés felé. Itt az idő arra, hogy népünk vezető szerepet töltsön be az űr meghódításában, ami a Föld jövőjének kulcsát is jelentheti..." Igen, gondoltam. Igen, és elragadtatva figyeltem. Hiszem, hogy nemzetünknek el kell érnie a célt, még mielőtt ez az évtized..." - 10 földi év -...véget ér, hogy embert jutassunk a Holdra, és biztonságban vissza is hozzuk a Földre..." Végre ez a faj is a haladás útjára lépett! Megnyomtam a TÖRÖL bütyköt egyik karmommal, megsemmisítve a még elküldetlen eredményeimet. Otthon ezek az amerikaiak" - ahogy vezetőjük hívta őket - különféle bőrszínű állampolgáraik egyenlőségéért küzdöttek. Tudom, tudom, olyan lények számára, mint mi, akiknek levedlett pikkelyei arany, zöld, bíborvörös és ultraibolya színűek, ez az egész bőrszín-kérdés nevetséges, de számukra kulcsfontosságú volt. Hallgattam az utálkozó beszédeket: Faji megkülönböztetés most, faji megkülönböztetés holnap, faji megkülönböztetés örökre!" Csodálatos szónoklatokat is hallottam: Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, hogy»számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak, minden ember egyenlőnek lett teremtve.*" Megfigyeltem, amint a tömegek szimpátiája idővel az első csoport támogatásáról a másodikéra váltott át, és bevallom, hogy hátoldali gerincem érzelmektől fodrozódott. Közben kezdett kibontakozni a Föld űrprogramja: először egy-, majd kétszemélyes hajók, az első dokkolások, egy háromszemélyes jármű, és utána......és utána volt egy tűz a kilövőállomáson. Három férfi" - így nevezik fajuk hímjeit - meghalt. Egy tragikus hiba: nyomás alatt levő űrjárművek hajlamosak felrobbanni a légüres térben, ezért valaki kitalálta, hogy az űrhajó emberek számára fenntartott részét (a parancsnoki egységet", ahogyan ők hívják) csupán a normális nyomás egy ötödével töltik fel úgy, hogy kivonják az összes gázt, kivéve az oxigént, ami a Föld atmoszférájának mindössze ötödrészét teszi ki... E borzasztó baleset ellenére folytatták az emberek az űrprogramot. Hogy is ne folytatták volna? És hamarosan eljutottak ide, a Holdra is. Itt voltam, amikor először szálltak le, de elrejtőztem előlük. Néztem, ahogy egyikük egy

fehér űrruhában leugrott a létra alsó fokáról, és számára valószínűleg lassúnak tűnő ütemben lebegett a Hold felé. Az ember szavai a mai napig fülemben csengenek: Ez kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az egész emberiségnek." És valóban az volt. Nem tudtam megközelíteni a helyszínt, legalábbis addig nem, amíg vissza nem indultak a Földre. Miután távoztak, odasétáltam. Környezeti gubóm ellenére könynyű volt itt szárny-karmaim segítségével sétálni. Megvizsgáltam leszálló járművük alsó, fólia borította állványzatát, mely itt maradt. Számítógépem tudott e világ főbb nyelvein olvasni. A lehallgatott adások között volt bőven olyan oktatási anyag, amiből megtanulhatta. Tájékoztatott, hogy a leszállóegységen lévő dísztáblán a következő áll: Itt tette a Földről származó ember először lábát a Holdra időszámítás szerint 1969 júliusában. Békével érkeztünk az emberiség nevében." Szinte belefodrozódott a gerincem. Mégis reményteljes volt ez a faj. Valóban, a nagyobb lépések" beszéd óta a tömegek véleménye erősen megváltozott a hosszú, cél nélküli, egy trópikus nemzet ellen vívott harcos konfliktus iránt. Nem karanténra, hanem egy kis időre volt szükségük... Milyen bizonytalan ez a faj! Világuk mindössze három és félszer kerülte meg egyetlen napjukat, mire bejelentették, hogy befejezték utolsó útjukat a Holdra. Ez a hír elképesztett. Soha még nem hallottam olyan fajról amely hátat fordított volna az űrutazásnak, ha egyszer elkezdte. Mintha vissza akarnának mászni az összetört tojáshéjba, amiből kibújtak... Hihetetlen, de ezt tették az emberek. Persze volt néhány jelentéktelen útjuk alacsony keringési röppályán, de ennyi az egész. Igen, történtek még balesetek is - egy útközben a Holdra, de senki sem sérült meg, egy másik pedig, amiben hárman meghaltak, mikor járművükből megszökött a levegő visszatérés közben. Ezek hárman egy másik nemzettől, az oroszoktól származtak. Az oroszok megállás nélkül folytatták űrprogramjukat, de gazdaságuk hamarosan csődbe jutott, ami nem csoda, hiszen ők még mindig nem fejlesztették ki a kontrollált magfúziót, sőt egy borzasztó baleset is történt egyik atomerőművükben nem sokkal azelőtt, hogy az ország szétesett. Ennek ellenére talán mégis jó dolog volt az oroszok országának bukása. Nem mintha gonosznak vagy rossznak tartanám őket, hiszen elvileg ugyanazt az ügyet támogatták, amelyet a többi civilizált nép. Inkább azért, mert az oroszok és riválisuk - az a nép, amely személyzettel ellátott űrhajókat küldött a Holdra - hihetetlen nukleáris fegyverkezésbe kezdtek. Úgy tűnt, hogy a bukás után felhagytak ezzel az őrült versengéssel... és még ha az űrkutatás beszüntetése az ára ennek, akkor is talán, esetleg megéri. Szorult helyzetbe kerültem. Jóval több időt töltöttem itt, mint terveztem, mégsem írtam meg a jelentésem idáig. Nem mintha nagyon siettem volna haza - hiszen a porontyom már rég felnőtt -, de elkezdtem öregedni. Levedlett pikkelyeim fokozatosan vesztettek ruganyosságukból, és kékes árnyalatot öltöttek. Mégsem tudtam, mit is kellene jelentenem az otthoniaknak. Visszamásztam fészek-hűtőkamrámba. Úgy döntöttem, felébresztetem magam a számítógépemmel otthoni időszámítás szerinti egy nagyév múlva - ez körülbelül tucatnyi földi évnek felel meg. Azon gondolkoztam, mi is fog történni, mire felébredek... Teljes őrültség volt, amit találtam. Két szomszédos ország nukleáris fegyverekkel fenyegette egymást, egy harmadik pedig bejelentette, hogy ők is kifejlesztették azokat, egy negyediket pedig azért vizsgáltak, hogy vannak-e nekik is ilyen fegyvereik. Az ötödik ország - az, amelyik a Holdra jött az emberiség nevében - bejelentette: nem zárja ki, hogy elsőként veti be nukleáris eszközeit. Senki sem használta a kontrollált magfúziót. Senki sem tért vissza a Holdra. Nem sokkal ébredésem után ismét tragédia történt. A Columbia orbitális jármű neve ismerősen csengett - már hallottam a múltban. Azt a parancsnoki egységet is így hívták, mely a Hold körül keringett, miközben a leszállóegység legelőször érintette az égitest felszínét. Hét ember volt

ezen a Columbiának nevezett orbitális járművön. Földre szállása közben darabjaira esett, a roncs a bolygó nagy területén szóródott szét. Hátoldali gerincem laposra esett be, és szárny-karmaim szorosan összecsavarodtak a szomorúságtól. Nem voltam ilyen bánatos azóta, hogy egyik porontyom szintén az égből lezuhanva lelte halálát. Természetesen számítógépem folytatta a bolygó adásainak megfigyelését, és kivonatot készített az emberi reakciókból. Megdöbbentő volt... A nyilatkozatok arról szóltak, hogy túl veszélyes embereket az űrbe küldeni, az élet túl értékes ehhez, és semmi hasznosat sem lehet odafönt csinálni, amit gépek ne tudnának jobban elvégezni. És mindez egy olyan fajtól, mely egyenlítői szülőhelyétől gyalog indult útnak, hogy bejárja világát. Gyalog! Hiszen csak nemrégiben lettek nekik mechanikus berendezéseik, melyekkel repülni tudnak. De most már tudnak repülni! Szárnyalni a magasban. Más világokra is el tudnának jutni. Mégis úgy tartják, hogy nincs szükség az űrben intelligens döntésekre, és felesleges, hogy gondolkozó lények legyenek ott, akik határozni, lelkesedni vagy az eseményeket közvetlenül megtapasztalni képesek. Inkább nukleáris fegyverek építésével foglalkoznak, de nem hagyják el fészküket. Talán abból eredően, hogy olyan zűrös és nedves szaporodási módszerük van, sohasem fejlődött ki bennük az az elképzelés, hogy milyen bolondság egy dobozban tartani az összes tojást... Szóval mit kellett volna tennem? Legegyszerűbb lett volna egyszerűen hazarepülnöm. Valóban, a protokoll így is írja elő: kiértékelni, jelentést küldeni, és indulni. Igen, ezt kellett volna tennem. Ezt tette volna egy gép. Egy robotszonda csak követte volna programozását. De én nem vagyok robot. Ez példátlan volt. Döntést igényelt. Bármikor megtehettem volna, amikor a Hold a bolygó árnyékában volt, de úgy döntöttem, hogy

kivárom a lehető legdrámaibb pillanatot. Holdfogyatkozás viszonylag sűrűn fordul elő a Földön, mivel csak egy napjuk van. Semmiség volt kiszámolni a következő idejét. Arra gondoltam, hogy egy ilyen eseménykor bizonyára rendkívül sokan fogják bámulni a holdjukat. Amikor tehát a Föld árnyéka - ezé az őrült bolygóé, rajta az összes bosszantó emberrel, akik bátortalanok a felfedezéshez, de nem az egymás elleni harchoz - végigszántott a kísérő felszínén, felkészültem. Számítógépem jelzésére, hogy a Hold Föld felé eső oldala teljes sötétségbe borult, bekapcsoltam űrhajóm lézer-irányfényeit. Rubinvörös sugarat villogtattam, az emberek nem hagyhatták figyelmen kívül. A holdfogyatkozás teljes időtartama alatt ki-be kapcsolgattam újra meg újra. Nyolc földi napig kellett várniuk, amíg a Holdnak az a része, ahonnan a fényjelzéseket leadtam, ismét természetes sötétségbe került, de mikor ez bekövetkezett, egy válasz-fénysugarat villogtattak felém. Nem is hagyták abba az éjszaka végéig abban a reményben, hogy visszajelzek nekik ismét a sötétben. Visszajeleztem... egyszer, hogy ne férhessen kétség hozzá: tényleg ott vagyok. Annak ellenére, hogy mindenféle jeleket - törzsszámokat, vonalakból és pontokból álló szimbolikus ábrákat - küldtek lézerfénnyel, mégsem válaszoltam nekik többet. Nem láttam értelmét, hogy túlságosan megkönnyítsem a dolgukat. Ha tovább akarnak kommunikálni velem, fel kell jönniük ide. Talán ismét Columbiának hívnák az űrhajójukat. Ismét visszamásztam fészek-hűtőkamrámba, és utasítottam számítógépemet, hogy ébresszen fel, amikor az emberek leszállnak. A komputer jelezte, hogy nem igazán körültekintő az utasítás". - Egy dátumot is meg kellene jelölnöd, amikor mindentől függetlenül felébresztelek. Lehet, hogy sohasem jönnek. - Jönni fognak - mondtam. - Talán - felelte a számítógép. - Mégis... Felemeltem szárnyaimat, elismerve igazát. - Nos, hát legyen. Adjunk nekik... - És ekkor hirtelen belém vágott a tökéletes válasz. - Adjunk nekik időt az évtized végéig! Hiszen a múltkor is ennyi időre volt szükségük. Bagi Gábor fordítása

Feltámasztani a holt tudást KULTÚRÁK ÉS NÉPCSOPORTOK kihalásával együtt felértékelődik az a tudás, amelyet művészek, tudósok évszázadok szorgos munkájával halmoztak fel. Az idők folyamán a történelem homályába vész sok értékes technológiai tudás, és kulturális szokás. Talán éppen ez adja azt a misztikus bájt és vonzerőt az ősi hagyományoknak. Az örök értékek ellenállnak bármilyen új korszak szelének, megmaradnak az örökös újdonságok kereszttüzében is. Jó példa erre a Taiko dobolás. A taiko (eredeti jelentése: henger, amely később módosult japándobra) szó egy bizonyos, Japánban használt ütőhangszertípusra vonatkozik. A Taiko dobot először harci területen használták, ahol durva, erőteljes hangja miatt szerették. A harci használat alatt kialakult stílust Gagakunak nevezték el. Ahogy a világ változott, a Taiko kiveszett a mindennapokból. Feltámadását egy japán dzsesszdobosnak köszönheti. Dajhacsi Ogucsi pályája fordulóponthoz érkezett, amikor visszakanyarodott a dobolás japán tradicionális gyökereihez. Az ősi stílusban nem volt jellemző a közös zenélés, mégis 1951-ben megalkotta az együttesként működő első taiko társulatot. Sikerült az ősi hangzásnak a hagyományok felélesztése és megreformálása révén modern formát adnia, amely hallatlan népszerűségre tett szert az elmúlt hatvan évben. Ma már fogalom a Taiko dobolás, egy japán rendezvény elképzelhetetlen nélküle, és a világ számos országában (köztük hazánkban is) alakultak Taiko csoportok. Becslések szerint ötezernél több működik Japánban. Az ősi tudás újjászületett hamvaiból, élőbb és látványosabb, mint valaha. Az ősi japán dobolás nagymesterének számító YAMATO társulat április végén hazánkban is tart majd színpadi bemutatót. (x) http://www.yamato.hu

Star Trek Online Határ a végtelen, csillagokkal tűzdelt mindenség. Rengeteg kaland, rengeteg felfedezés! A STAR TREK-HÍVŐK azonnal észrevehetik, hogy a Star Trek Online (ezentúl STO) voltaképp az ST-univerzum elsődleges" idősíkjában játszódik, nem pedig a legutóbbi mozi által létrehozott alternatív" világban. Ebben játszódott a négy Star Trek tévésorozat, így főleg a Voyagerhez és a DS9-hoz kapcsolódik a játék: többször is harcolhatunk Miral Paris oldalán, akit a Csillagflotta hadnagyaként folyamatosan zaklatnak a klingonok, mivel változatlanul azt hiszik, hogy ő a Kuvah'magh. De ugyanúgy találkozhatunk O'Brien-leszármazottakkal is, az igazi rajongó tehát otthon érezheti magát. A történeti vonalba jól illeszkedik a játék, rengeteg apró információt kapunk az egykori történésekről ugyanúgy, mint a jelenlegi" helyzetről. A fejlesztő Cryptic nagyon okosan másik játékától, a Champions Online-tól vette át a karaktergenerálási módszertant - ennek következtében az előre megadott fajok (andóriai, vulcani, ember stb.) mellett szinte bármilyen idegen kikeverhető". Sokkal kisebb a választék a hajók területén, ahol három altípus példányainak mixelésevel" hozhatunk létre egyéni darabokat. Ranglépéskor mindig jogosultak vagyunk új hajóra, amely nagyobb/erősebb (sőt több változatban is létezhet majd). Ranglépés pedig 10 szintlépésenként következik be. Harc földön-ágon Ahogy az egy ilyen tömegesen, internet segítségével játszható szerepjátéktól általában elvárható, az STO-ban is rengeteg lesz a harc, ezek elsődlegesen két főbb helyszínre, a földi és az űrharcra oszlanak - ezek természetesen eltérő taktika használatát követelik meg. A földi harcban kívülről látjuk karakterünket, és általában 1-4 másik szereplő van velünk egy csapatban - az összecsapás főleg kézifegyverekkel folyik. Nagy móka a játékban az űrharc, ugyanis a múlt század első felének klasszikus forduló-légiharcaira" emlékeztet a legjobban.. Az sem mindegy, milyen hajóra milyen fegyverrel lövünk, hiszen más jó a hirogének pajzsa, és más a romulánok hajói ellen, más a pajzs és más a hajótest ellen: igazán okos játékos több szett fegyverzetet tart magánál, amelyet csata előtt kicserél", ellenféltől függően - mint a tévésorozatokban, amikor áthangolták" a fegyvereket. Sok kicsi űrdarab... A játékban sajnos technikai okok miatt a végtelen űr illúziója elveszett, de cserébe mindig körülvesznek élő, igazi játékosok, sosem tűnik úgy, mintha üres lenne a térkép, vagy kihalt a környezet, ami igencsak nagy előny. Harcolhatunk emberi" játékosok ellen is - a Föderáció fő ellenfele a játékban a klingon oldal. Ne-

künk is lehet természetesen klingon karakterünk - sajnos úgy egyelőre kevés küldetésben/kalandban vehetünk részt. A Cryptic ígéretet tett arra, hogy már fejlesztik a klingon oldal kalandjait is - szeretettel várom, szívesen játszanék klingon történeteket is, sokkal többet érdemel ez a nemes, hős faj. Azt se feledjük, hogy a klingon oldalon nemcsak egy játszható faj van, hanem orioniak, nauszikaiak és még mások is lehetünk... Nem minden tökéletes A legfőbb gond számomra az, hogy a felfedező missziók, amelyek egy STO sarokkövei lehetnek, egyelőre nagyon sablonosak (ígéret van rá, hogy a közeli jövőben sokkal változatosabbak és izgalmasabbak lesznek), a fo föderációs történeti szál küldetései valamilyen szinten kárpótolnak, azok tényleg olyanok, mint a tévésorozat egyes részeivel játszani. Ami a legnagyobb csalódás volt számomra, az az, hogy a saját hajónk csak egy kapitányi hídból áll - nem bejárható a belseje, nincsenek benne kalandok, küldetések, történések, sőt holofedélzet sincs (noha itt is ígérgetnek egy közeli pótlást"). Ezektől függetlenül viszont minden igazi trekkie vagy Star Trek-kedvelő próbálja ki az STO-t, bár talán érdemes várni két-három hónapot, amíg minden hibát kijavítanak benne, s amíg a fejlesztő, ígéretéhez híven beépíti a játékba, amit a játékosok kértek. Dragon György - GameStar

Lucius Shepard Kövön átszüremlö csillagok (elsö rész) Egy hétköznapi élet örömei és gondjai többnyire kisszerűek. A földöntúlival szembekerülve azonban minden addigi élmény még jobban elszürkül. (harmadik rész) VVISSZATÁNCOLTUNK ETTŐL a beszélgetéstől. Feltételezem, egyfajta tagadás volt, azon téma elkerülése, mellyel egyikünk sem kívánt szembenézni, mivel bizonyítékul szolgált a konfrontációval, logikával és ésszerűséggel szemben, ezért triviális ügyet csináltunk belőle, és beértük hitünkkel, kölcsönös érzéseinkkel. Néha, mikor Andrea mellett feküdtem, nyaka és válla találkozási pontját, hasa finom kidomborodását figyeltem, vagy melle engedékeny ívét, amint karja súlya miatt kiálló alakba tömörül, azt az ezernyi hajlatot és szöget, melyek mindegyike látszólag a tiszta egyszerűség kifejezését hordozta magában, legszívesebben felébresztettem volna, hogy menjünk el Black Williamből, és így megvédhessem őt, megvédhessem magunkat, a csillagok eme fertőzésével szemben. Ám aztán arra gondoltam, hogy ezzel elpusztíthatom azt a valamit, amit megvédeni akartam, hogy amint eltávolodunk a csillagoktól, talán ismét máshogyan érzünk majd egymás iránt. Aztán az jutott eszembe, milyen irracionálisak is ezek a gondolatok, mennyire nevetséges azon morfondírozni, hogy életünket ilyen gyarló félelem miatt gyökerestül kitépjük. Miután azonban röviden felmértem az emberileg előttem álló lehetőségeket, mindig visszatévedtem a praxitelészi vizsgálódáshoz, a szobrászhoz, aki szerelmes alapanyagába. Elégedetten sodródtam valóság és álom között, mely utóbbiban a szerelem - ahogy Andrea mondta, egyfajta állati funkció, semmi több - örökké csalfának bizonyult, végtelen idejű illúziónak, két lélek égésének, mely egyre fényesebb és fényesebb, mígnem a kettő egyetlen izzó fénynek látszik, forrongó egyesülésnek, amelyet az idősödő hús köpönyege rejt el. Aztán a világ bekopogtatott ajtónkon. Pin fotója a Black William Gazette harmadik oldalán

jelent meg, azzal a hírrel együtt, hogy a Pittsburghi Egyetem megfigyelő csapatot küld a jelenség felmérésére, amennyiben az előrejelzések - hogy kié, azt a Gazette nem kötötte orrunkra - szerint ismét jelentkezik. Keretes összefoglaló is volt Black William mocskos történetéről, valamint Jonathan Venture verziója BW esetéről a csillagokkal. A cikk törzse... nos, az olyan volt, mintha a riporter részt vett volna privát beszélgetésünkben a Szecsuán Palotában. Gyanítottam, hogy így történt, még ha csak áttételesen is, mivel hullámfront-elméletemet teljességében, helyi szakértőnek" tulajdonítva prezentálta. Ezen nyilvánosság eredményeképpen embercsoportok - gyakran több mint százan, főként fiatalok és öregek - gyűltek össze a könyvtár előtt öt és kilenc óra között, így megfosztottak esti sétáim szokásos célállomásától. Stanky, akinek egója a két sikeres fellépést követően és gimis rajongótáborának tömjénezésétől - az egyik réveteg szemű bolond azt állította, mindent le kellene írni, amit Joey mond - valószínűtlenül dagadozott, egyre temperamentumosabb lett. Kirohanásokat intézett kísérőzenekara tagjai ellen; minden lehetséges alkalommal lehurrogta Lizt; kólát és cigarettát szorongatva, duzzogva bóklászott a házban, ellenségesen méregetve mindenkit, aki ránézett, és arra sem vette a fáradságot, hogy megszólaljon. Reggelente nehéz volt felkelteni, Geno és Jerry csak várt, értékes időt vesztegettünk. Az egyik ilyen reggelen miatta érzett frusztrációm az egekbe szökött. Beengedtem Timbert hálószobájába, majd becsuktam az ajtót, és hallgattam, míg a boldog kölyökkutya játékosan ugrál az ágyon, nyalogat és nyálcsorgat, sikításokat és káromkodásokat vált ki az álmos párocskából. Az akció ellenségeskedést provokált, melyet fizikai fenyegetés és pénzügyi dominancia segítségével megnyertem ugyan, ám ez határozottan megerősítette kimondatlan gyűlölködésünket, és aggodalommal töltött el, vajon képes leszek-e eljuttatni őt arra a pontra, ahol megszabadulhatok tőle és még profitra is szert teszek. Egy szürke, szállingózó havas reggelen csengetésre az ajtóhoz mentem, ahol komor, hosszú orrú úriemberrel találtam magam szemben. Zord, csontos arca volt, aktatáskát cipelt és parókaszerű frizurát viselt olcsó, barna öltönnyel. Rendőrautó parkolt a járdaszegélynél, két egyenruhás állt mellette dohányozva, közömbös pillantásokkal méregetve a Poloznyt, mely sötéten hömpölygött tova - ahogy egy helyi DJ jellemezte: a tenger utáni örökös kutatásában". Mivel már csak néhány napra jártunk a kislemez-bemutatótól, rossz előérzetem támadt, ami megerősítést kapott, mikor a férfi elővette névjegykártyáját, mely a mckeesporti Martin Kigginsként és amicus cunae-ként, független bírósági szakértőként mutatta be. Azt mondta, szeretne velem Joseph Stankyről beszélni. - Milyen jól ismeri őt? - kérdezte, amint irodámban elhelyezkedünk. A másik szobában, asztalánál ülő Kiwanda csuklásszerű hangot hallatott. Azt válaszoltam, hogy míg azt hiszem, megfelelően ismerem a zenész Josephet, magánéletének részletei teljesen ismeretlenek számomra. - Tudta, hogy felesége van? - Kiggins túl hórihorgas volt, hogy kényelmesen elférjen a székben, és egész beszélgetésünk alatt recsegve-ropogva mocorgott benne. - És egy kisfia. Majdnem kétéves. - Nem, ezt nem tudtam. - A szegény kiskölyök, kis híján nem jutott idáig. Egész életében beteges volt. - Kiggins tekintete mogorván szuggerált. - Agyhártyagyulladás. Nem találtam fogást Kigginsen. Úgy viselkedett, mintha el akart volna adni valamit, mégis fegyveres erőkkel és törvényi hatáskörrel érkezett. - Azt hittem, az agyhártyagyulladás halálos. - Nem száz százalékig - válaszolt örömtelenül. - De az anyjának nincs biztosítása, így nem a legjobb ellátást kapta. - Ez durva. - Szociális segélyen van. Nem valószínű, hogy a dolgok javulnának akár a fia, akár az ő esetében. Nem az a típus, akit vonzó nőnek tartana. - Miért beszélünk erről? - kérdeztem. - Szomorú történet, de semmi közöm hozzá. - Közvetlenül nincs. - Semmilyen átkozott módon nincs. Nem értem, mit keres. Kiggins csalódottnak tűnt. - Josephet keresem. Itt van? - Nem tudom. - Nem tudja. Rendben. - Térdére rakta két kezét, és felállt, feltűnően kinézve az ablakon zsaru barátaira.

- Tényleg nem tudom, itt van-e - szólaltam meg ismét. - Dolgoztam, ma reggel még nem jártam odalenn. - Zavarná, ha körbenéznék lent? - Baromira zavarna! Mi a fenéről van szó? Mióta bejött, csak mismásol! Miért nem köpi ki végre, mit akar? Kiggins latolgatva rám nézett, aztán körbehordozta tekintetét az irodában. Gondoltam, abban reménykedik, hogy talál egy másik széket. Mivel nem járt sikerrel, visszaült. - Vernon, maga tűnik itt a felelős fickónak - mondta. - Nem gond, ha Vernonnak hívom? - Dehogy, Marty. Tojok rá, minek hív, amíg elmondja, miért jött. - Van lakása, üzlete. Fizeti az adókat... amenynyire meg tudom állapítani, könyvvizsgálat nélkül. Igen megbízható állampolgár. A könyvvizsgálat sugalmazott fenyegetése felbőszített, de hagytam, hogy folytassa. Lassan rájöttem, mire megy ki ez az egész. - Felhatalmazásom van, hogy Josephet visszavigyem McKeesportba, és börtönbe dugjam - mondta Kiggins. - Tartozik a fiának és a házastársának. Tudom, hogy Josephnek aligha van pénze, de látva, mennyit fektetett bele, remélem, hogy kidolgozhatunk valamiféle egyezséget. - Erről meg hol hallott? - kérdeztem. - A befektetésemről. - Josephnek vannak még barátai McKeesportban. Főleg gimisek. Az igazat megvallva, úgy hisszük, kábítószerrel látta el őket, de nem ezért vagyok itt. A kölykök mindenfelé azt terjesztik, hogy maga sztárt csinál belőle. Felhorkantam. - Nagyon messze van még attól, hogy sztár legyen, elhiheti. - Hiszek magának. És ön elhiszi, ha azt mondom, azért vagyok itt, hogy visszavigyem? Csak szóljon, és máris füttyentek azoknak a fiúknak odakinn. - Kiggins oldalra tolta a széket, így egyik lábát kinyújthatta. - Tudom, hogyan tesz szert pénzre, Vernon. Zenekart állít össze, aztán eladja a szerződéseiket. Most már némi munkát feccölt Josephbe is. Komoly pénz- és időmennyiséget. Azt hiszem, meg akarná védeni a befektetését. - Oké. - Egy cigiért nyúltam, aztán eszembe jutott, már leszoktam. - Mivel tartozik? - Több mint tizenegyezerrel. - Joseph a magáé - válaszoltam. - Menjen le a hátsó lépcsőn! Kövesse a folyosót a ház elülső részéig. Az első ajtó jobbra. - Azt mondtam, szeretnék megegyezni. Nem az egész összegért vagyok itt. Igy aztán megkezdődött a tárgyalás. Ha befejeztük volna az albumot, akkor azon nyomban átadtam volna Stankyt, de a dolgok pillanatnyi állása szerint szükségem volt rá. Kigginsnek viszont nem lett volna esélye egy fillér begyűjtésére sem, ha Stankyt rács mögé dugja - valószínűleg előre meghatározott összeggel a fejében jött, amely alatt meg sem mozdult volna. Felbosszantott, hogy alkudoznom kell vele. Stanky felesége és gyereke egy centet sem lát majd a pénzből. Megkurtítják a támogatást azzal az összeggel, amit tőlem elvesznek, levonják belőle az adminisztratív és irodai díjakat, és a nö rosszabbul jön ki az egészből, mint korábban. Ennek ellenére nem volt más választásom, mint alávetni magam a törvényes zsarolásnak. Kiggins nem akart ötezer alá menni. Mint mondta, ez a legalsó határ. Savanyú pókerarcot öltött, és a döntésemre várt. - Stanky nem éri meg - mondtam. Kiggins szomorúan az ajtó felé indult; amikor nem esett meg rajta a szívem, visszafordult, és folytattuk tárgyalásunkat; végül megegyeztünk háromezerben, én pedig megígértem, hogy függeléket illesztek Stanky szerződéséhez, mely szerint keresetének bizonyos százalékát megkapja a bíróság. Miután Kiggins csekkemmel az aktatáskájában távozott, Kiwanda bejött, és összefont karral megállt az asztalom mellett. - Várnék egy percet, mielőtt lemegyek - mondta. - A szétverem a képedet" tekintetet látom rajtad.

- El tudod ezt hinni? - Öklömmel az asztalra vágtam. - Fel akarom pofozni azt a kis gecit! - Lélegezz, Vernon! Nem akarsz ma már többet veszíteni, mint ami épp most sétált ki az ajtón. Vártam, lenyugodtam, de ahogy a lépcső közelébe értem, töpörödött csecsemő és egy szomorkodó, tokás feleség képe merült fel agyamban. Minden egyes lépéssel mérgesebb lettem, így mikor elértem Stanky hálószobáját, kopogás nélkül nyitottam be. Ő és Liz éppen szeretkeztek. Kellemetlen szagot éreztem, és akaratlanul megpillanthattam Liz sápadt fenekét, ahogy az ágynemű alá kúszott. Félig becsuktam az ajtót, és beordítottam Stankynek, hogy vonszolja ki a seggét. Néhány másodperc múlva pólóban és pizsamaalsóban robbant ki a szobából, nehézkesen a konyhába Vánszorgott, fejét lehajtotta, karja megfeszült, olyan volt, mint egy felbőszült pingvin. Kólát halászott ki a hűtőből, es úgy tett, mintha beszélni készülne, de belefojtottam a szót. Röviden tájékoztattam Kigginsről és azt mondtam: - Ez nem erkölcs kérdése. Már az elején tudtam, hogy nagy rakás szar vagy. De ez itt színtiszta üzlet, haver. Ez a megélhetésem, nem valamiféle játszótér degeneráltaknak. Amikor pedig zsarukat hozol a házam elé, azzal ezt teszed kockára. Lehajtotta fejét, a kólásdoboz tetejét piszkálta. - Nem érted. - Nem akarom megérteni! Vetted? Semmi kedvem megérteni. Ez a te ügyed, meg a feleségedé. De akár egy Szűz Mária alakúra formázott fasírtdarabról is lehetne szó, amit istenként imádsz. Nem érdekel! Még egy balhé, hívom Kigginst, és megmondom neki, hogy máris elvihet. Liz lépett a konyhába, fürdőköpenyt tekerve maga köré. Amikor meghallotta a feleség" szót, visszavonult. Kirohanást intéztem Stanky ellen, megmondtam, visszafizeti a háromezer dollár minden pennyjét, takarítson ki a szobájából minden marihuánát meg tablettát, szedje rendbe magát, és fejezze be az albumot. Egészen addig ordítoztam vele, míg testbeszéde el nem árulta, hogy kéthárom vezeklő napra és hizelgésre számíthatok. Aztán hagytam, hogy elosonjon mellettem, és viszszatérjen a hálószobába. A résnyire nyitott ajtó előtt elhaladva hallottam, hogy Liznek azt nyüszögi: Igazából nem is a feleségem." Kivettem a délutánt, és meggyőztem Rudyt, hogy menjünk el horgászni. Melegen felöltöztünk a hi-

deg miatt, vettünk egy tizenkét darabos Iron City sörcsomagot, majd a damilt bedobtuk a Kemptontóba. Partja majdnem szabályos kört formázott a várostól néhány mérföldre keletre, beledöngölve a félig fagyott talajba, a nyírfák és mogyoróbokrok környező elegyét megszakítva. Úgy nézett ki, mintha egy falábú óriás hagyta volna hátra lenyomatát a sziklában, és hozta volna létre a tíz méter átmérőjű lyukat. A felhők lejjebb ereszkedtek és elsötétültek, dagadozó hasukat mintha megszaggatta volna a lombtalan fák csúcsa. De legalább a hóesés elállt. A parton - mely nyolc vagy kilenc lábbal emelkedett a sötét víz fölé, és így régi ciszterna képét kölcsönözte a tónak - valamivel több lett a fény. A víz úgy keringett lent, mint a sűrű olaj, és süllyesztő nehezékünket lusta csobbanással nyelte el. Ez azt az elvárást szülte volna, hogy amennyiben valamit ki is fogunk, legalább megalodon vagy ichthyosaurus lesz, olyan élőlény, mely csapdába esett a kátránytóban. De nekünk nem voltak elvárásaink. Sajátos lelkület kell ahhoz, hogy valaki zsákmány kifogásának reménye nélkül élvezze a horgászatot, vagy azzal a halvány reménnyel, hogy néhány évente kifog valami ehetetlen, halszerű dolgot. Nekem épp ez a fajta pecázás a kedvenc szórakozásom, bár el kell mondanom, komoly figyelemmel kísérem a Steelers csapatának mecscseit is, ahogy nagyon sokan Black Williamben. A bizonyosság, hogy a mélyből semmi sem fog felemelkedni - hacsak nem valami olyasmi, ami elborzasztja a szemet vagy lúdbőrzésre készteti az embert -, csak hozzájárult a ritka érzéshez. Mindezt tovább erősítette, hogy Rudyval osztottam meg, aki tíz éve barátom volt, mióta friss végzősként kikerült az egyetemről. Nyáron csak ültünk és bámultuk botjainkat, beszélgettünk, sörrel nyomtuk el depressziónkat, és a legyek miatt panaszkodtunk. Télen - mely a legjobb időszak erre a sportra - nem voltak legyek. A hideg ózonként töltötte meg orrlyukaimat, háborítatlan csend uralkodott, a lemeztelenített fák merőlegesek és ferde vonalak absztraktját alkották, ezüst és fekete, a természet mint egyfajta kínai kirakós. A felhők kirojtosodott részén át megpillantottuk a Bittersmiths termékeny, méltóságteljes dombtetőit. Éppen újabb Iron Cityért nyúltam, amikor rántást éreztem a botomon. Nem mozdultam, és újabb rántás jött, aztán - bár vagy egy percig vártam - semmi. - Valami van odalenn - szólaltam meg, az áthatolhatatlan felszínt bámulva. - Kapás? - kérdezte Rudy. -Aha. - Mennyi damilt vitt el? - Hatvan-hetven centit. - Áramlat lehetett. - Kétszer egymás után. - Valószínűleg áramlat. Hatalmas, fűrészes sügéréhez hasonló pofát képzeltem el vak, világoskék gömbökkel - mint a holdlámpások - szemek gyanánt, valamint egy pár gyenge, alulfejlett kezet, mely a csalimat markolássza. A Polozny a hídtól keletre mélyen a föld alá bukik, a pennsylvaniai szikla ilyen lyukaiban bugyog fel, tavasszal néha elárasztja a fákat is, így az áramlat volt a valószínű magyarázat. Mégis szerettem volna azt hinni, hogy azok a föld alatti járatok egy titkos világ legfelső szintjét képezték, és hébe-hóba valami halszerű Kolumbusz, civilizációjának mesés őrülete - édesvízi polip gondolatai által irányított elektromos angolnák rajaival megvilágított paloták, folyami krokodilok bandája által őrzött mészkő utcák, óriáscsiga-buszok és járókelő pisztrángokkal tömött hatalmas sugárutak - elől menekülve, megkísérli áttörni az utolsó akadályt, hogy sokkal békésebb helyet találjon a fenti világban. - Nincs semmi fantáziád - jegyeztem meg. Rudy felmordult. - A horgászat nem követeli meg a képzelőerőt. Éppen ezért jó dolog. Mozdulatlanul, kiszolgált anorákba és gyapjúsapkába bugyolálva, medvére emlékeztetett. Arca kipirult a hidegtől, lehelete gőzölgött. Lehangoltnak tűnt, így arra gondolva, hogy talán felvidíthatom, megkérdeztem, hogy halad a karikatúra-sorozattal. - Abbahagytam. - Mi a fenéért? A legjobb dolog volt, amit valaha csináltál. - Rémálmokat hozott. Lenyeltem és alaposan megrágtam kijelentését. - Nekem nem tűnt rémálom-alapanyagnak. Kissé zord. Fekete komédia. De semmi, ami miatt frászt kellene kapni.

- Megváltozott. - Megrebbentette csuklóját, és arrébb lebegtette horgászzsinórját. - A disznó erei... emlékszel rájuk? - Persze. - Nőni kezdtek, áthatolva az egész hegyen. A bányászok boldogok voltak. Izgatottak. Gazdagok lesznek, nagy bulit csapnak, hogy ünnepeljenek. Disznófesztivált. Tulajdonképpen ez a rész még tényleg vicces is volt. Majd megmutatom. Hatalmas disznószobrot készítettek, és mind húsospite-sapkát viseltek. Szépségversenyt tartottak, hogy megtalálják Miss Disznót. A győztes... nos, Miát használtam modellnek. - Beteg állat vagy, ugye tudod? Rudy ismét felmordult, ezúttal úgy, mint aki jól szórakozik. - Aztán a csillagok elkezdték megenni a disznót. Amint a bányászok új eret tártak fel, a csillagok benyomultak, és pillanatok alatt felzabálták. Mohókká váltak. Semmi nem állíthatta meg őket. A bányászok éheztek. Ekkor kezdődtek a rémálmok. Volt valami hátborzongató abban, ahogy faltak a rajzokon. Megpróbáltam változtatni rajta, de máshogyan nem működött. Azt mondtam, még mindig nem úgy hangzik, mint a rémálmok alapanyaga, de Rudy közbevágott: - Ott kellett volna lenned. Más dolgokról kezdtünk beszélni. A Steelers csapatáról, hogy vajon képes-e az újrázásra. Stankyről. Megkérdeztem Rudyt, eljön-e a lemezbemutatóra, és azt mondta, ki nem hagyná. - Zseniális gitáros. Kár, hogy ilyen görény. - A csomagban van - válaszoltam. - Mint Robert Frost, aki verte a feleségét. Stanky görény és perverz. Erkölcsi gnóm. De az is tuti, hogy tehetséges. És ismersz. Elviselem a perverziót, ha valaki tehetséges. - Megtapogattam Rudy vállát. - Ezért vagyok veled is. Jobb, ha befejezed azt a sorozatot, vagy fenékbe billentelek, és jobb embert keresek magamnak. - Felejtsd el a képregényt! - mondta rosszkedvűen. - Túlságosan elfoglal a raktárak és istállók tervezése. Vitát kezdtünk a feleségverő hírességekről, és a legutóbbi eseteket is a listához csaptuk, ez pedig - csak laza asszociációk révén - Andreához vezetett. Meséltem neki beszélgetésünkről a

McGuigan'snél, és arról, mit mondott Andrea a kreativitás terjedéséről és szerelmünkről. - Talán igaza van - tűnődött Rudy. - Titokban egy pillanatra sem szűntetek meg szeretni egymást, de olyannyira megégtetek a válás során, hogy soha nem hittem volna, hogy ismét összejöttök. - Kinyitott egy doboz sört, nekem nyújtotta, és magának is nyitott egyet. - Hallottál Colvin Jacobsról? - Azon kívül, hogy lump alak? - Olyan ötlettel állt elő, amivel felével lehetne csökkenteni a megye adóterheit. Mindenki azt állítja, lenyűgöző. - Meg vagyok lepve, hogy talált erre időt, a rengeteg kongresszusi mulatozása mellett. - És Judy Trickle? Hallottál róla? - Na, most már megijesztesz. - Tudom. Tejcsárda Judy. - Neki kellett volna modellt állnia Miss Disznóhoz, nem Miának. Mit tett? Újfajta melltartót tervezett? - Felemel és szétválaszt. - Úgy érted, tényleg? - Eltaláltad. - Kizárt! - Az utóbbi néhány napban láthatóan a prototípust viseli. Észrevehető a különbség. - Suttogásszerű narrátorhangra váltott. - A domborulatok lágyabbak, természetesebbek. - Hülyeség! - Komolyan mondom. Csak nézd majd meg! - Jobb dolgom is van, mint hogy reggeli műsorokat nézzek. - Emlékszem, amikor még te is elkötelezett rajongó voltál. - Az Andrea után... és Andrea előtt volt. - Felkuncogtam. - Emlékszel arra a műsorra, amikor az evezőgépet mutatta be? A tornadresszeket nem az ilyenfajta megpróbáltatásokra tervezték. - Ismertem a fickót, aki akkoriban egyengette a karrierjét. Azt mondta, azért ilyen feladatokat adtak neki, mert abban reménykedtek, hogy bekövetkezik némi ruházati üzemzavar". Nem voltak felkészülve a reakcióra. - Janet Jackson nem Judy Trickle. Olyan volt, mint amikor átszakad a gát. Mint... segíts rnár ki, öregem! - Mint iker-zeppelinek születése. - Mint a jang megtestesülése, a Vízöntő hajnala. Rudy megütögette horgászbotját. - Ez egyre közelebb kerül az abszurdhoz. - Te hoztad fel. - Nem Judyról beszélek, hanem az egészről. A kreatív kitörésről. - Ja, oké. Már akkor átléptük az abszurd határát, amikor Trickle belekerült. Most a szürreális felé haladunk. - Hallottam öt-hat olyan emberről, akik... áttörést értek el, azt hiszem így nevezhetjük. - Hogy lehet, hogy én nem hallottam ezekről az emberekről, csak tőled? Egész nap az irodádban ülsz, és furcsa adatokat gyűjtesz Black Williamről? - Nagyobb forgalmam van, mint neked, és az emberek most erről beszélnek. - Mit mondanak? - Amit várna az ember. Nem furcsa? A víz lehet, a szennyezés. Még a városi büszkeség kifejeződéséről is hallottam. Valaki megalkotta azt a mondást, hogy Black William Pennsylvania agyi fővárosa". - Ez kicsit messze megy. - Ittam egy korty Iron Cityt. - Szóval senki sincs berezelve? Senki nem akar elhúzni innen? - Te ismersz ilyet? - Andreát. Kicsit fel volt kavarva. Nem pontosan ezt mondta, de úgy tűnt, azon gondolkodik, hogy ez a dolog annyira nem is jó. Összeszorította a száját, és egész sor vinnyogó hangot hallatott. - Azt hiszem, Andreának igaza van. Nem a menekülésben. Arról nem tudok. De azt hiszem, bármi is ez, különféle módon érinti az embereket. Néhányukat érzelmileg. - És miért? - Én... - Hátrabillentette fejét, és a felhőket tanulmányozta. - Nem akarok erről többet beszélni, haver. Oké? Csak horgásszunk! Ismét havazni kezdett, apró pelyhek, az a típus, mely előre jelzi a nagyobb hóesést. Ennek ellenére folytattuk a horgászást, időnként megmozgatva a damilt a holt vízben, és Iron Cityt iszogatva. Valami bántotta Rudyt, de nem forszíroztam. Andreára gondoltam. Azt tervezte, hogy korán lelép, és vacsorázni megyünk Waterfordba, aztán talán megnézünk valamit a moziban. Alig vártam, hogy megcsókoljam, megérintsem őt a sötétben, miközben az új James Bond felrobbant dolgokat, vagy - és ez sokkal valószínűbb volt - Kenneth Branagh