1
2 3
Impresszum Imprint A könyv az NKA Fotóművészeti Kollégiuma pályázati támogatásával készült 2012-ben Published in 2012 with the aid of the Hungarian Cultural Fund, in 2012 Kiadja: SosemArt Kulturális Egyesület Published by SosemArt Cultural Association Felelős kiadó / publisher : Szolga Hajnal elnök Szász János képek: Szász János hagyatéka www.szaszphoto.hu János Szász images: The János Szász Estate Fotók / photos: Szász János, családi fényképek Szöveg / text Kincses Károly Fordította / translation: Szász Balázs a fordítást ellenőrizte / translation proofread by dr. Sohár Anikó Szerkesztette / edited by Kincses Károly Projektmenedzser / project manager: Szolga Hajnal Címlap, grafikai terv / designed by Bodó Márton Nyomda / printed by Pauker Nyomda, 1047 Budapest, Baross utca 11-15. ISBN 978-963-08-2959-5 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS / WE WISH TO THANK: Bagi Ádám Horváth Gábor Felicides Ildikó és Papp Géza (Lab4Art Kft.) Marsalkó Péter Nagy Attila Dobos Dorka PTE Művészeti Kar Pauker Nyomda Vértes Gábor Miklós Árpád Sólya Éva Tartalomjegyzék: Index Impresszum 4 Imprint Kincses Károly: Navigare necesse est 6 A vályogtól a panelig 17 építészeti és néprajzi fotók From adobe to concrete Architectural and ethnographic photographs Az utca fotográfusa 61 zsánerek Photographer of the street Candid photographs Tüke 89 Pécs Home Photographs of Pécs Land art 105 táj/kép LandArt Landscapes Képjegyzék 120 Index of images 4 5
Kincses Károly: Navigare necesse est Nagyon furcsa, fordított utat jár be dr. Szász János. Élt, ameddig élt, fotózott, kiállított és publikált a kor lehetőségei szerint, ért el sikereket, érték kudarcok, de tevékenysége összességében megmaradt egy tehetséges magyar fotóamatőr keretein belül. Voltak és vannak ilyenek számosan, akiket életükben egy viszonylag szűk szakmai réteg ismer, aztán haláluk után nagyon gyorsan elfelejtődnek. No, nem azért, mert képeik között, életművükben ne maradtak volna fenn érdekes, figyelemreméltó, művészi munkák. Nem azért. Majd minden életmű látens módon magában rejti ezek lehetőségét, mondatja velem a harmincéves fotómuzeológusi tapasztalat. De ezekével ellentétben Szász János életműve, nem hogy nem felejtődött el, lett néhány leltári számmá egy poros múzeumi raktárban, hanem teljesen meglepő módon új életre kelt. Újraértékelődött az egész pályafutás, képei közül számos új hangsúlyt, kiemelt jelentőséget kapott, új közegekben tűntek fel, s hirtelen azt vettükvesszük észre, hogy a nemzetközi fotó-műkereskedelem komolyan számít a megmaradt vintázsfotóira. Kiállítások nyílnak rangos helyeken itthon és külföldön, árverések kurrens tételeivé válnak bizonyos fényképei, más anyanyelveken trenírozott szájak formálják a doktorszasz nevet, körülményesen szétválasztva a sz betű két elemét, birkózva ezzel a világ nagy részének érthetetlen és lehetetlen magyar nyelvvel. Eme kijelentéseim igazáról, cseppet sem túlzó voltáról a kétkedőknek nagyon könnyű meggyőződni, forráslista a könyv végén. Aki pedig a tényeknek sem hisz, hát az járjon utána, vagy finnyogjon kedve szerint. Mi többiek, akik közelről vagy távolabbról látjuk ezt a néhány éve zajló folyamatot, széttárhatnánk a kezünket, hát igen, csoda történt De nem. A csodára még várni kell. Szász János képeivel csak annyi történt, amennyit oly sok hazai fotóművész megérdemelt volna, pontosabban megérdemelne, inkább életében, mint halála után, nevezetesen az, hogy néhány lelkes, tehetséges, ügyszerető ember a család hathatós segítségével megfelelő irányba fordította Szász csónakjának vitorláját, s az eddigi ellenszélben araszolást a hátszélben való, egyre gyorsuló hajózás váltotta fel. Kezdetben kicsit fújni kellett ugyan a passzátszelet, hogy meginduljon, de aztán idővel minden a helyére került. Gondolhatunk erről bármit, a világ ilyen, s e kedvező fordulat nélkül senki, ismétlem, senki nem lehet fotográfusként ismert, elismert, híres, netán még annál is több. Navigare necesse est, azaz Hajózni muszáj! Helyiérték-problémák Ugyanazok a képek, melyek évtizedekig jó elvoltak a magyar fotóélet biztonságos tavacskáiban, de igazából a tavacskákon túl a kutya sem ismerte őket, most kihajóztak Európába, átkeltek a La Manche csatornán, német, francia és angol galériákban kelletik magukat, komoly szakemberek csettintenek, ha meglátják őket. Egy-egy megvett Szász kép ellenértékét az átlagosnál kicsit hosszabb számsorral írják le, és hirtelenjében két kiállítás is nyílt képeiből szűkebb pátriájában, Pécsett. Miért is? Beszélnek itt össze-vissza. Új tehetség, új felfedezés lári-fári. Ami már önmagában is kezelhetetlen feltevés egy hét esztendeje halott, előtte negyven évig a magyar fotográfia, a fotóművészet, az amatőrfotó (így, ebben a sorrendben) tevékeny és ismert résztvevőjével kapcsolatban. Kérdések tömkelegét fogalmazhatjuk ez ügyben. Mi az oka, hogy egy lezárt, befejezett életművet, egy igazából nem rejtett, nem titokban készült képanyagot, egy személyében cseppet sem ismeretlen alkotót új felfedezésként ünnepelünk? Válasz erre az egy kérdésre is több van. Egy. Talán tudatlanságon, ismerethiányon alapuló média tam-tam, média rezsgés, mely időnként felkap egy dolgot, nagy lelkendezéssel vállára veszi, kör becipeli, majd hamarosan unottan az árokba hajítja? Igen, minden bizonnyal jó helyen kapiskálunk. Szokott ilyen lenni, miért pont most ne lehetne így? De csak ez? Szerintem nem. Kettő. Feltételezhető egy személy, egy csoport, egy intézmény, aki a háttérből mozgatja a dolgokat. Igen, itt is van. A család, az unoka. Néhány barát. Önkéntes segítők. Erről majd talán később még szólok. Három és talán a honi viszonyok között legjellemzőbb, az a közeg, az a struktúra, mely biztosította és biztosítja a hazai fotós életben való langy tapicskolást, oly módon, hogy a viszonylag kevés kiállítási, megjelenési lehetőséget jól elosztják egymás között, mindenki kivárja, míg rá következik a sor, de cserébe onnantól mindenki hiheti és hirdetheti, hogy ő fene nagy fotóművész. Nem is lenne ezzel baj, miért kéne elvenni kinek-kinek hitét, önbírását, lohasztani lelkesedését, de ugyanakkor nem ártana szembenézni azzal a ténnyel sem, hogy ugyanez mennyire akadályozza az igazi szelekciót, az értékek normális érvényesülését. Azzal, hogy érett, nemzetközi mércével is mérhető alkotások a hazai ünneplés után bekerülhessenek a valódi megmérettetést jelentő nemzetközi művészeti élet fórumaira, amik pedig nem olyanok, maradjanak meg a szerző szűk köre privát örömének, mert az sem lényegtelen. 6 7
Szász képeinek nagy része érett a világban való forgolódásra. Alig néhány napja jött meg amerikai tudós barátom levele, melyben azt írja, hogy a magyar fotósok újvilágbéli, angol és bármilyen országbéli igazi érvényesülését a képekhez hozzárendelt tudás, információ, piár, befektetett pénz, megfelelő prezentáció hiánya mellett még egy dolog akadályozza. Nevezetesen, hogy a legtöbb itt készült kép, régebben és most is, egy olyan sajátos nyelvjárásban beszél, melyet az amúgy érzékeny és a fotó iránt nyitott amerikai és nyugat-európai közönség nem ért. Csak azok tudják értékelni ezeket az amúgy önmagukban gyakran kiváló fotókat, akik beleássák magukat a témába, tudnak középeurópaiul, akik elsajátítják a képek által használt idiómákat, akik munkát fektetnek a képek megértésébe. Valljuk meg, ilyenek nincsenek túl sokan még arrafelé sem. Ám vannak olyan képek, melyekről kiderül, hogy szélesebb körben érvényes nyelven képesek kommunikálni. André Kertész, Munkácsi Márton, Capa, Escher Károly vagy mások fotográfiáit szinte mindenki képes érteni, nem kell melléjük kétkötetes szótár. Szász képeiről is ez derül ki szépen, lassan. Tudatosan felépítve, jó helyeken megmutatva, értő emberek bábáskodására bízva, meg fogják találni maguknak azt a helyet, melyet már sokkal korábban, ilyetén családi hátszél nélkül is el kellett volna, hogy foglaljanak. Valaki, aki sohasem az, aki A dr. Szászt tehetségének megfelelő pályára kerülését akadályozó tényezők egyike-másika világosan kiderül élete történetéből és az 1940-es évektől a rendszerváltásig és kicsit még utána is sorjázó évek nálunk lezajlott történelmi eseményeiből. Valaki, aki sohasem az, aki mondtam a két évvel ezelőtti bécsi kiállítás-megnyitón elmondott beszédemben. Szétnéztem a fele osztrák, fele magyar közönségen, kutatva a szemekben, nézve az arcokat, értik-e, mire megy ki a játék. Ha akkor nem is, a végére mindannyian tudták, mire gondoltam. Dr. Szász János annak ellenére nem volt jogász egyetlen másodpercig sem, hogy summa cum laude minősítéssel végezte el a jogi egyetemet. Nem értik, miért, ugye? De ha azt mondom: 1948-at írtunk, és azt mondom, hogy nevezett ifjú jogász édesapja katonatiszt volt a Horthy-hadseregben, és ezt a következő, semmivel sem különb rendszer ezt megbocsáthatatlan bűnnek tekintette, akkor talán értik a szó jelentését: osztályidegen. Feltéve persze, hogy elég idősek, vagy jó történelemtanáruk volt. Ez, az azóta szerencsére már a nyelvünkből is szinte kipusztult összetett szó akkoriban sok ember szerencsétlenségét, végzetét jelentette Magyarországon. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy Szász az egyetem megkezdése és befejezése közti időben egy kicsit háborúzott a második világháborúban, egy kicsit angol hadifogságba esett Karintiában, és mire hazaért a haza hős védelmezője, szüleit már kitelepítették családi házukból. De ez tényleg csak kis korfestő színesként van itt megemlítve. Ha nem jogász, bár jogászdoktor, akkor fényképész kell, hogy legyen. Igen, tényleg. Diplomával a zsebében elvégezte a fotószakiskolát, papírja volt erről is, de ennek ellenére mégsem fényképezőgépével kereste a maga és családja betevő falatjaira valót, hanem kirakatrendező, dekoratőr, grafikus és miegyéb lett. Azt hiszik, viccelek, vagy túlzok, ha azt mondom, ez meg azért volt, mert azt a fényképészt, akinél elkezdett dolgozni, koholt vádak alapján elítélték, a fényképész feleségét öngyilkosságba kergették, szó szerint, mert a rendőrség harmadik emeletéről vetette le magát kétségbeesésében. Nem, nem lódítok, ilyen életek is jutottak 60 évvel ezelőtt Kelet-Európa e tájékán. Aztán persze lett dr. Szász Jánosból fényképész is. Azzal bízták meg, hogy az ottani, jól csengő nevű építőipari tervezővállalat által kifejlesztett lakótelepi típusházakat fényképezze, de helyette, mellette elkészítette az egyik legszebb könyvet, amit még főiskolásként, anno 1978-ban a kezembe foghattam, mi több, sovánka ösztöndíjamból meg is vettem. Népi építészetünk nyomában címen jelent meg. A múltkor hirdettek egyet valamelyik antikvárium.hu oldalon, vegyék meg, nem járnak vele rosszul! Bár dr. Szász fényképész, mi több, hivatásos fotós a munkakönyve alapján, mégsem igazán az, sokkal inkább fotóművész. Ezt a címet akkoriban nem adták nagyon könnyen, még ki kellett érdemelni. Dr. Szász János 1958-tól fogva kiállítások tucatjain vett részt, nyert elismeréseket, díjakat, okleveleket garmadával, országhatáron belül és mondjuk így a szocialista szektor baráti államaiban rendezett baráti kiállításokon. Szinte kizárólag fekete-fehér képekből álló életművének minden fotóján látni, mily kínosan ügyelt a pontos expozícióra, a felvételek élességére, az abszolút pontos kompozícióra. Minden labormunkát saját maga végzett, mestere volt szakmájának. Kitalált és sikerrel alkalmazott egy olyan technikát, amelynek során képei összetéveszthetetlenül egyéni karaktert nyertek. A normál fedettségű negatívot BH-s kemény papírra nagyította, szűken világította, az előhívás folyamán a végletekig erőltette a hívódást, majd vörösvérlúgsóval kimosta a tónusokat, így nyerve ezeket a grafikai hatású felvételeket. Most döbbenek rá, mindez, ami nekünk még két évtizede is anyanyelvi szinten volt meg a fényképezésből, ma már a nagy többségnek avitt, történeti duma, elolvasásra sem érdemes, ugorjunk Más formai jegyek is jellemezték persze. Ezek és ehhez társuló sajátos látásmódja tették szászossá fényképeit. Bár jogászdoktorként fotográfus, fotós helyett dekoratőr, majd pedig fényképészként fotóművész, egy újabb csavarral, fotóművész helyett meg tanár és idegenvezető. És ez miért? kérdezhetik joggal. Megválaszolok erre is. Itt már nem a történelmi események viszik a prímet. Először a szürke hályog támadta meg a szemét, majd a zöld hályog. Az előbbit megműtötték, az utóbbival nem bírtak. 1981-ben leszázalékolták. Folyamatosan romlott a 8 9
látása, s ez egy fényképésznek, aki fotóművész, ugye, értik, mennyire tragikus. És mégis, ezt követően, folyékony németséggel még éveken, egy évtizeden át mesélt Pécs nevezetességeiről az odalátogató turistáknak a sosemvoltjogászból fényképészhelyett fotóművészsemlehetett idegenvezető. És közben tanította a fényképészifjoncokat, megszervezte az Országos Középiskolai Fotópályázatot, előadásokat tartott, a Mecseki Fotóklub munkáját organizálta, szóval tette a dolgát, s már betegen egyszer ezt mondta: A Fészek Klub, Budapest Klubban volt egy kiállításom 1972- ben. A vendégkönyvbe egy látogató azt írta, hogy irigyli a szememet. Na, gondolom, most már nem irigyli annyira. Akkor még nem voltam elég érett e mondat megértéséhez, azt hittem, viccel Szász János bácsi. A képeivel jó három évtizede, vele is bő negyed százada ismerkedtem meg. Talán barátkoztunk is, de egészen biztosan nagyon élveztem szelíd iróniáját, hallgattam bőven áradó történeteit, szerettem képeit. Mondott egyszer valamit, azt máig nem felejtettem, s remélem még egy kis ideig nem is fogom. Így hangzott: Oscar Wilde-dal szólván: kisigényű ember vagyok, beérem a legjobbal is. Hát, valahogy így kéne. És most, talán, esetleg az ember, aki életében sohasem az volt, aki, most végre lett Valaki. Károly Kincses : Navigare necesse est The road that dr. János Szász took is a very strange, inverted one. He lived his life, took photographs, exhibited, and published articles - according to the possibilities of the era; had successes, faced failures, yet all in all, his activity remained within the confines of a talented Hungarian amateur photographer. There have been and there are several like him, those who are known in their life by a relatively limited professional circle, then are quickly forgotten after their deaths. This is not because their oeuvres do not hold interesting works of true art vaunting attention. That s not the reason. The three decades spent in the field of photography museology suggest that nearly all oeuvres hold, latently, the above possibilities. Yet contrary to these the oeuvre of János Szász not only has not been forgotten; not only was it spared from becoming a mere inventory number in a dusty museum store room, but, quite surprisingly, has received a whole new life. The whole career has been re-evaluated, many of his images received new accents, a heightened importance, appeared in wholly new contexts and we suddenly saw and continue to see - that the international art market holds the remaining vintage photographs of his in high esteem. Exhibitions are opened in places of stature in Hungary and abroad, certain photographs of his became favourable items at auctions, mouths trained on other tongues form the name doktorszasz, trying, to split the letter sz into its two components, struggling with this impossible language of ours, Hungarian, so unintelligible for most the world. been replaced by an ever-gathering sailing speed on the waters of the international art world. In the beginning the westerly had to be blown a bit, for the boat to get started, but after a time everything found its rightful place. Regardless of what one may think about the above, the world is thus; and, without this welcome turn of events no-one, let me repeat: no-one can be a known, renowned, famous photographer, or more. Navigare necesse est that is: to sail is necessary. Questions of value The same images that, for decades were fine off in the safe little ponds of Hungarian photography, but apart from these ponds, truly nobody knew them, have sailed through the LaManche and are making themselves a name in German, British and French galleries; serious professionals smack their lips upon seeing them. The price of a purchased Szász print is written with a slightly longer number than is usual, and we suddenly saw two exhibitions opening at once in his hometown of Pécs. How may this be, then? There is talk of many things. New talent, a new discovery... moontalk and gibberish. In themselves unsupportable propositions about someone who s been dead for seven years, having been, for forty years a respected and active participant in Hungary s professional photography circles, its art- and photography scene (in this order). One may pose a myriad of questions in this regard. I did not spare myself, I asked them. How can it be that we are celebrating an oeuvre that is concluded, closed, one that was not clandestinely made, an artist not at all unknown as a recent discovery? There are more than one answers to this question. Those who doubt the truth of my statements, or the fact that they are far from exaggeration may be assured by the list of sources at the end of the book. And those who do not even trust facts, well, you should seek out the truth for yourselves, or sulk if you see fit. The rest of us, those, who have been following, from near or further afar this process for the last few years, we may throw up our arms in the air: well, yes, we have witnessed a miracle... Alas, this is not the case. The miracle remains yet to be seen. What befell the photographs of János Szász is merely that what so many further Hungarian photographers would have merited, or, rather, would merit if possible, during their lifetime, rather than after their death; that a few talented, dedicated people, with the full support of the family, have steered the sails of Szász s boat in the right direction, and the struggle against dead wind has One. Possibly it is media-hullabaloo based on ignorance; one which picks up a thing, lifts it up amidst rejoicing, does the rounds with it, only to discard it, bored, into the ditch? It is likely that we are not far off the mark... It has happened before, why not now? But is this all to it? No, I think there is more. Two. One may assume the presence of a person, a group, an institution which is in the background pulling the strings. Yes, we have that here too, the family, a few friends, volunteers who contribute, more on which later. Three - and perhaps most characteristic of Hungarian public life - is the environment, the structure which has ensured and still ensures the lukewarm bathwater that the Hungarian photography scene is wallowing in: how we decide between ourselves which one of us can use 10 11
the few-in-between exhibition possibilities, so all are waiting for their turn to come, and when it is their turn, from that point on they all may think that they are great photographers. This would not be a problem as such; why take away the self-belief, self-respect of any of us; still, it would do a lot of good to confront ourselves with how all this obstructs true selection, the coming to light of true values. So that mature oeuvres of a universal value and stature may take their place, after the Hungarian celebration, in the fora of the international art world too, their true test, and those that are of a local importance remain the private joy of the artist and his circle: something not to be underestimated, either. The pictures made by János Szász are mature enough to be presented on the world stage. Just a few days ago the letter of my dear American friend arrived, in which he wrote that apart from the lack of knowledge, information, PR, invested money and adequate presentation, there is one thing that impedes the spread of Hungarian photography in the West. Namely that most of the images taken here, earlier and now also, speak in a dialect that the Western European and American public simply does not understand. Only those can value these, at time excellent photographs, who dwelve into the topic, speak in Central European, who have learnt the idioms used here, who invest time into understanding these images. Let us concede that these are few in between in the West. There are however, images of which it has been proved that they communicate in a language understood by a wider circle, images which communicate on a higher plane. The photographs taken by André Kertész, Martin Munkácsi, Capa or Károly Escher can be understood by all; no need of a two-volume dictionary to decipher them. This is what is slowly and surely proven of Szász s images. With conscious work behind it, shown in all the right places, nurtured by discerning professionals they will take their place - a place they should have taken up much earlier, even without this support from the family. the first year of the Communist regime, and if I say that the young lawyer s father had been a staff general in the previous, right-wing regime s army, an unforgiveable sin in the new order, you may understand the stamp on his back: class enemy. Presuming, of course, that you are old enough, or that you have had a good history teacher. This expression, since then luckily withered away to its roots from our language, meant tragedy and fate to many, many people in Hungary of the time. I just add, as an afterthought, that between starting and finishing the university, he went a little to war, got into a British prisoners of war camp in Austria a bit, and arrived home to find his whole family shoved into a single room of their previous 12-room mansion, everything else looted. But this is just to add some colour to my tale of the times. If not lawyer -even with a doctorate in law then, surely, he must have been a photographer. Yes, quite. With his fresh diploma in his pocket, he finished photography school, had a paper to prove it, but instead of making a living with camera in hand he started out as a decorator, a signwriter, graphic artist and whatnot. You think I am exaggerating or joking that this happened because the photographer under whom he had started work was indicted on made-up charges and his wife driven to suicide, literally, for she jumped, out of sheer desperation, from the 3rd floor window of the police building where she was being interrogated. No, I am not telling tall tales, such lives were also lived in this part of Eastern Europe 60 years ago. Then, of course, János Szász did become a photographer too. He was commissioned by the nationally renowned central architectural office of his city to photograph the new-style blocks of flats, but instead, or as a side-project he made one of the most beautiful books available to me as a poor student to buy, after saving up for it from my meagre stipend in 1978. It was published under the title In the footsteps of our rural architecture. The other day I saw a copy on the homepage antikvárium.hu. Do purchase it, you will not be disappointed! Looking at his life s story and the series of events shaping Hungary from the 1940s up until the fall of the Iron Curtain, and even a bit after, the obstructions Szász s talent had to face in finding its deserved place are revealed. Somebody who is never what he is I said in my speech on opening, in Vienna, his first in a set of triumphant exhibitions the world over. I looked around my half Hungarian, half Austrian audience, scanning their eyes, to see if they had understood what I was on about. Even if at that point they hadn t, by the end of my speech all had grasped the gist of it. Dr. János Szász did not, for one second work as a lawyer, despite finishing Law School summa cum laude. You don t understand, do you? But if I say we are in 1948, Although a photographer by profession, he was not that, rather, a photo-artist. At that time, this title was not so simply handed out; one had to work hard to get it. From 1958 on, János Szász took part in dozens of exhibitions, won numerous awards, received special mentions and certificates by the dozen within Hungary, and also outside, especially in the allied, shall we say friendly nations of the Socialist bloc. On all of the images of his oeuvre, made up nearly exclusively of black-and-white images, it is obvious how painstaking care was given to the accurate exposition, pin sharpness, the unflinchingly exact composition. He carried out all printing works himself, was a great master of his craft. He invented and success- 12 13
fully implemented a process, through which his images have achieved the unmistakable unique character they own. He took the negative of normal hardness, enlarged it on BH hard paper, lit it sparingly and during processing, he stretched the process to the max, then, in the end with paintbrush and sponge painstakingly bleached out all the tones with a unique mix of chemicals he perfected, in the end arriving at the very graphic images we see today. It is only now that I am stunned by the fact that this, which was a mother tongue in photography, is, by now, for the larger populace, bygone, historical talk, not even vaunting to be read, let us skip... He had, of course further unique characteristics to his work, all of which combined to make his images Szászean. Although, lawyer-turned photographer, photographerturned photo-artist, with a further twist of fate he became photo-artist turned teacher and tourist guide. And why that? - you may ask, rightfully. I ll answer this too. Here, the baton was not held by historical events. His eyes were attacked first by gray, then by green cataracts. The first was operated on, the second could not be dealt with. In 1981 he was sent to early retirement. He gradually lost his sight, and this, for a photographer who is furthermore an artist you see, how tragic this may have been. And still, after this, with his perfect German he guided tourists coming to his hometown of Pécs for years, for a decade, telling them about the various monuments and the history... And in the meanwhile taught young photography students, organised the National Secondary School Photography Exhibition, held talks, wrote articles on photography, organised the life of the Mecsek Photography Club, that is: he did what he had to do; and one day, well into his illness he said to me: I had an exhibition in 1972 in {Hungary s most prestigious independent exhibition space} Fészek Klub. A visitor wrote into the guestbook that he envied my eyes. Well, I think, he does not envy it so much anymore. At the time I was not mature enough for understanding this sentence, I thought good old uncle Szász is cracking jokes. I got to know his images about three decades ago, himself a quarter of a century ago. We may have even been friends, but I am sure that I greatly enjoyed his gentle irony, listened to his free-flowing stories, loved his photographs. He once said something that I haven t forgotten ever since, and hope not to forget for a long time. It went like this. To quote Oscar Wilde freely: I am but a man of humble pretences. The best is good enough for me. Well, somehow like this. And now, the man, who, during his life never was what he was, has finally become Someone. 14 15
16 17
18 19
20 21
22 23
24 25
26 27
28 29
30 31
32 33
34 35
36 37
38 39
40 41
42 43
44 45
46 47
48 49
50 51
52 53
54 55
56 57
58 59
Az utca fotógráfusa zsánerek Photographer of the street Candid photographs 60 61
62 63
64 65
66 67
68 69
70 71
72 73
74 75
76 77
78 79
80 81
82 83
84 85
86 87
Tüke Pécs Home Photographs of Pécs 88 89
90 91
92 93
94 95
96 97
98 99
100 101
102 103
Land art Táj/kép LandArt Landscapes 104 105
106 107
108 109
110 111
112 113
114 115
116 117
118 119
Képjegyzék Index Életrajzi Biographical Csendélet / Still life, Matty 1970. k. 18x24 cm zselatinos ezüst Kiáll./Exh.: Nádor Galéria Pécs, 2011. HotShoe Gallery London, 2011. Megj./Appeared in: könyv, Bonhams Photographs auction catalogue, November 2011, London. Szitovszky Jánosné (Balatonlelle): Szász János és családja / János Szász and family 1930. 10x13.5 cm zselatinos ezüst Zelesny Károly: Szász János 4 éves korában(jános Szász, aged 4. 1929. 10x15 cm, gázfénypapír, család tul. képoldalon aláírt, hátán német nyelvű felirat Csehi fotó: Szász János 9 évesen / János Szász, aged 9 Pécs, 1934. 8,6x13,5 cm, zselatinos ezüst, barnítva, család tulajdona Kitekintés (Kilátás) / Outlook (View) 1963. 50x60 cm zselatinos ezüst Kiáll./Exh.: Fészek Klub, Budapest 1973., Collegium Hungaricum, Bécs 2010. Díj: MFSZ Év képe pályázatán 1973-ban első lett. Megj: Fotóművészet, 1973. 2. 44. o., Fotó, 1973. 3. sz. 198. o., Előhívás. A Mecseki Fotóklub 50 éve (1957-2007) Alexandra, Pécs, 2007. és Modern Visions: Hungarian Photography. Then and Now. Hotshoe Books, London, 2011. Őszi csendélet (Ősz) / Autumn Still life (Autumn) 1963. k. 50x60 cm zselatinos ezüst Kiáll./Exh.: Orsz. Fotóműv. Kiáll. Bp. 1965., Interfoto 65 Prága és Jablonec nad Nisom/Csehszlovákia 1966, V. International Salon of Photographia Loride/Jugoszlávia, Fészek Klub, Budapest 1973. Teátrum Galéria, Szekszárd 1984. Collegium Hungaricum, Bécs/ Ausztria 2010. Megj: Fényképművészeti Tájékoztató, 1964. V-VI. sz. Fotó, 1966. 373. o. Sarló / Sickle 1968. k. 18x24 cm zselatinos ezüst Bakonyjákói pajta / Barn from Bakonyjákó 1966. k. 30x40 cm, zselatinos ezüst Kiáll./Exh.: Kulich Gyula Premfotó Kiállítás 1968. A vályogtól a panelig építészeti és néprajzi fotók From adobe to concrete Architectural and ethnographic photographs Fotósétán Vadas Ernővel 1959. k. Vadas Ernő gratulál Szász Jánosnak egy pályázaton elért sikeréért / Ernő Vadas congratulating János Szász for his success at a competition. MADOME, Budapest, 1958. 9x12 cm, zselatinos ezüst Füleskorsó a ház előtti fejőszéken / Pitcher on a stool 1968. k. 13x24 cm zselatinos ezüst DÉDÁSZ számítógépközpont Pécs / Computer centre, 1981. k. (A tűzzománcot tervezte: Lantos Ferenc) 15x24 cm zselatinos ezüst Zománcfríz a Pécs-Kertvárosi óvoda homlokzatán / Enamel frieze on a kindergarten facade, (Lantos Ferenc tervei alapján) 1981. k. 16,5x24 cm zselatinos ezüst Kihalt / Extinct 1970. 50x60 cm zselatinos ezüst Kiáll./Exh.: Nádor Galéria Pécs, 2010. Szász Jánosné: Szász János a Balatonon, / János Szász at Lake Balaton, 1950 k. Kiáll./Exh.: Fészek Klub, Budapest 1973., Collegium Hungaricum, Bécs 2010. Megj: FotoVideo 2003. 5. sz. 66. o. Ism: Szász János Pécsett / János Szász in Pécs 2001. k. 13x18 cm zselatinos ezüst Modern Visions: Hungarian Photography. Then and Now. Hotshoe Books, London, 2011. Szemeim / My Eyes 1978. k. Megj./Appeared in: Time Out Pécs, January 2011 Áprilisi portré (Önarckép) / April portrait (Self portrait) 1966. k. 12x24 cm zselatinos ezüst, Kiáll./Exhibited at: Fészek Klub, Budapest 1973., Collegium Hungaricum, Bécs 2010. Megj./Appeared in: Fotó, 1967. 4. sz. borító 3., Artmagazin 1/ 2011. Modern enteriőr / Modern enterior 1982. k. 18x24 cm zselatinos ezüst Kiáll./Exh.: Nádor Galéria Pécs, 2011 Megj./ Appeared in: 2. Biksady aukció katalógusa 2011 május. Nézőtér / Auditorium. (háttal Bence Pál, a Fotó főszerkesztője a széksorokban) Szekszárd, a Babits Mihály Művelődési Központ filmszínház 1970. 29,8x40 cm zselatinos ezüst Kiáll./Exh.: Székely Aladár Orsz. Kiáll. Gyula, 1971., Collegium Hungaricum, Bécs 2010. Megj./Appeared in: R/éti/ P/ál/: Amatőrképek. Népművelés, 1974. XXI. évf. 9. sz. 23-25. o. és Modern Visions: Hungarian Photography. Then and Now. Hotshoe Books, London, 2011. Filmszínház / Movie Hall (Babits Mihály Művelődési Központ, Tillai Ernő tervei alapján épült) 1970. 50x60 cm zselatinos ezüst Kiáll./Exh.: Collegium Hungaricum, Bécs 2010. Megj. / Appeared in: Modern Visions: Hungarian Photography. Then and Now. Hotshoe Books, London, 2011. Artmagazin 1/2011 Templomkertben / Church courtyard 1960. k. 18x24 cm zselatinos ezüst 120 121