Ray Bradbury A tetovált ember elbeszélések Előhang 01 Gyerekszoba 02 Kaleidoszkóp 03 A másik oldal 04 Az országút 05 Az ember 06 Esik az eső, egyre esik 07 Az űrhajós 08 A lángléggömbök 09 A világ utolsó éjszakája 10 A száműzöttek 11 Ahol sosem virrad meg 12 A róka és az erdő 13 A látogató 14 A betonkeverő 15 Marionett Rt. 16 A város 17 Nulla óra 18 Az űrhajó Utóhang
Előhang Egy meleg, kora szeptemberi délutánon találkoztam először a tetovált emberrel. Egy aszfaltozott utat követve közeledtem már kéthetes urisconsini gyalogtúrám végéhez. Késő délután megálltam, ettem egy kis disznóhúst, babot és egy fánkot; majd elnyújtózva épp olvasni kezdtem volna, amikor a tetovált ember megjelent a dombtetőn, és egy pillanatra megtorpant az ég hátterében. Akkor még nem tudtam róla, hol tetoválva van, csak annyit, hol magas, és valamikor izmos lehetett, mostanra azonban már valami okból elhízott, úgy rémlik, karja hosszú volt, a keze párnás, de az arca akár egy gyermeké, amelyet tévedésből egy kifejlett testre ültettek. Mintha megérezte volna a jelenlétemet; mert felém se nézett, mielőtt először megszólalt: - Tudja, hol találhatnék munkát magamnak? - Attól tartok, nem - feleltem. - Negyven éve egyszer sem bírtam ki sokáig egy munkahelyen - mondta. - Bár még akkor, késő délután is forróság uralkodott, ő mégis nyakig begombolta gyapjúingét. Az ingujjakat is leeresztve összegombolta vastag csuklója körül. Veríték patakzott az arcán, mégsem tett egyetlen mozdulatot sem, hogy lazítson öltözékén. - Nos - szólalt meg végre -, ez a hely is van olyan jó, mint bármi más éjszakai szállás. Nem zavarja a társaságom? - Maradt még egy kis elemózsiám, szívesen látom feleltem. Nehezen nyögve ült le. - Mindig megbánja mindenki. Ezért vándorlok. Tessék, most is, itt van szeptember eleje, ilyenkor tartják a munka ünnepének
karneváljait. Jól megszedhetném magam a kisvárosok mutatványosai közt, én mégis itt vagyok, és a jövőm reménytelen. Levette egyik hatalmas cipőjét, és figyelmesen vizsgálgatni kezdte. - Általában tíz napig tudok megmaradni egy helyen. Aztán történik valami, és én az utcára kerülök. Mostanra Amerika vándorcirkuszainak már a közelébe se mehetek. - Na és mégis miért? - kérdeztem. Válasz helyett lassan kigombolta szoros gallérját. Lehunyt szemmel csúsztatta végig lusta kezét a gombokon, a hasáig szétnyitva magán az inget. Ujjait a résbe csúsztatva megsimogatta mellkasát: - Furcsa - szólt még mindig csukott szemmel. - Nem érezni őket, mégis ott vannak. Mindig reménykedem, hogy egyszer csak eltűnnek. A legforróbb napokon órákig sétálok a tűző napfényben, szinte megfővök, és reménykedem, hogy az izzadság lemossa, a nap lepirítja rólam őket, de beesteledik, és még mindig ott vannak. - Fejét kissé felém fordította, és föltárta előttem a mellét. Most is ott vannak? Egy ideig a levegő is belém szorult. - Igen - mondtam aztán. - Még ott vannak. A tetoválások. - A másik ok, amiért midig begombolom a gallérom - mondta, kinyitva a szemét; a gyerekek. A vidéki utakon nyomomba szegődnek. Mindenki látni akarja a képeket, és ugyanakkor mégsem akarják látni őket. Levette az ingét, és a kezébe gyűrte. Testét tetoválások borították, a nyakát körülölelő kék festékgyűrűtől le a derekáig. - És tovább is folytatódik - szólt, megsejtve gondolatomat. - Mindenütt ott vannak. Nézze. - Szétnyitotta a tenyerét. Frissen vágott rózsaszál virított rajta, lágy, rózsaszín szirmai közt
kristálytiszta víz cseppjeivel. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de csak tetoválás volt. Ami a teste többi részét illeti, nem is tudom szavakba önteni, hogy ültem és bámultam a rakéták, szökőkutak és emberek forgatagát, melyek olyan részletességgel voltak megrajzolva és kifestve, hogy szinte hallottam is a bőrén nyüzsgő tömegek halk, fojtott mormolását. Legkisebb mozdulatára az apró szájak megrezdültek, a parányi zöldesarany szemek kacsingatni s a rózsaszín kezecskék integetni kezdtek. Sárga rétek, kék folyók, hegyek, csillagok, napok és bolygók benépesítette Tejút szelte át a mellkasát. Maguk az emberek húsz-egynéhány szabálytalan csoportba gyűltek karján, vállán, hátán, oldalán és csuklóján csakúgy, mint a hasán. Ott bujkáltak a szőrcsomók között, ott settenkedtek a szeplők foltjai mögött, kikukucskáltak a hónaljak mélyedéseiből csillogó, gyémántfényű szemekkel. Mintha mindegyik a maga dolgára figyelt volna; mindegyiknek az arca önálló egyéniséget sugárzott. - Hisz ezek gyönyörűek! - tört ki belőlem. Hogyan is mesélhetnék ezekről a remekművekről? Ha El Greco miniatúrákat festett volna fénykorában, egy kéznél nem nagyobbakat, aprólékos részletezéssel, egzaltált színhasználatával, megnyújtott alakjaival és briliáns anatómiai tudásával, ennek az embernek a bőrét használta volna fel művészetéhez. A színek három dimenzióban lángoltak. Ablakok voltak, melyek befelé nyíltak, a tüzes valóságra. Egyetlen falon összegyűjtve itt sorakozott az univerzum minden kincse; ez a férfi egy két lábon járó galéria volt. Nem egy olcsó karneváli tetováló művének látszott, aki összesen három színt használ, és whiskytől bűzlik a lehelete. Egy zseni alkotása volt, vibráló, tiszta és gyönyörű.
- Ó, igen - mondta a tetovált ember. - Magam is büszke vagyok a tetoválásaimra, annyira, hogy legszívesebben kiégetném őket. Próbálkoztam már smirglivel, savval, késsel A nap lebukóban volt. A hold is fölkelt már keleten. - Mert, tudja - szólt a tetovált ember; ezek a képek megjósolják a jövőt. Nem szóltam semmit. - Nappal nincs velük baj - folytatta. - Ha csak nappal dolgozom a cirkuszokban; nem rúgtak volna ki. De éjjel a képek mozognak. A képek változnak. Muszáj volt elmosolyodnom. - Mikor kerültek magára ezek a festmények? - Még 1900-ban, húszéves koromban; és cirkuszban dolgoztam, és eltörtem a lábam. Így aztán kidőltem a sorból, de mivel egy pillanatig se tudtam nyugton megmaradni, elhatároztam, hogy tetováltatom magam. - De ki tetoválta magát? Mi történt a művésszel? - Ő visszatért a jövőbe - válaszolta. - Komolyan. Egy öregasszony volt egy kis házban, valahol Wisconsin közepén. Egy apró, vén boszorkány, aki legalább ezerévesnek látszott az egyik pillanatban, a következőben meg húsznak, és azt állította, képes utazni az időben. Kinevettem. Most már nem tenném. - Mégis, hogy találkoztak? És ő elmesélte. Meglátta a festett cégért az út mentén: BŐRFESTMÉNYEK! Festmények tetoválás helyett! Művészi munka! Így aztán ott ült egész éjjel, míg az asszony bűvös tűi darázs- és méhcsípések szurkálásával borították be testét. Reggelre úgy nézett ki, mint aki egy húszféle színt használó nyomdagépbe esett bele, és a túloldalon fényesen, tarkán jött ki belőle.
- ötven éve vadászok rá minden nyáron - mondta, a levegőbe nyújtva karját. - Ha megtalálom azt a boszorkát, esküszöm, megölöm. A nap lement. Már az első csillagok is megjelentek, és a hold bevilágította a mezőket és a búzaföldeket. A tetovált ember képei parázsként izzottak a félhomályban, mint elszórt rubinok és smaragdok, Rouault és Picasso színeiben tündökölve, alakjukban pedig El Greco megnyújtott figuráit idézve. - Szóval mindig kirúgnak, ha a képeim megmozdulnak. Nem szeretik, ha erőszakos dolgokat látnak a festményeken. Mindegyik kép külön kis történet: Ha figyeli őket, néhány percben elmondanak egy mesét. Három óra alatt akár tizennyolc-húsz történet is lezajlik a testemen; hangokat hallhat, gondolatok jutnak eszébe. Mindez itt van, csak arra vár, hogy maga elkezdje nézni. De ami a legfontosabb, van egy különleges folt a testemen. - Lecsupaszította a hátát. - Látja? A bal lapockámon nincs semmi kivehető ábra, csak összevisszaság. - Igen. - Amikor már hosszabb időt eltöltöttem valaki mellett, az a folt elfelhősödik és megelevenedik. Ha nővel vagyok, egy óra után megjelenik a képe a hátamon, és az egész élete - hogyan fog élni, hogyan hal meg, hogy fog kinézni hatvanéves korában. Ha férfi az illető, az ő képe tűnik föl egy óra után. Megláthatja benne, hogy zuhan le egy szikláról, hogy esik a vonat alá. Így aztán mindig kirúgnak. Egész idő alatt, míg beszélt, keze szórakozottan vándorolt a tetoválásokon, mintha csak igazgatná őket, lesöpörné róluk a port - egy ínyenc, egy művészetbarát mozdulataival. Most hanyatt dőlt, hosszan elterült a holdfényben. Meleg volt az
éjszaka. Szellő se rezdült fullasztó volt a levegő. Mindketten levettük az ingünket. - És sosem találta meg az öregasszonyt? - Soha. - És tényleg azt hiszi, a jövőből jött? - Máskülönben honnan ismerhette volna ezeket a történeteket, amiket rám festett? Fáradtan lehunyta a szemét. Hangja elhalkult. - Néha éjjelente érzem őket, a képeket, mintha hangyák másznának a bőrömön. Aztán eszembe jut, hogy csak a dolgukat végzik. Már nem is nézek rájuk. Megpróbálok pihenni inkább. Nem alszom sokat. Maga se nézze őket, figyelmeztetem. Fordítson hátat, ha lefekszik. Egy-két méternyire tőle feküdtem le. Nem tűnt dühöngőnek, és a képek gyönyörűek voltak. Különben talán megkísért a gondolat, hogy elmeneküljek bolond fecsegése elől. De a tetoválások Hagytam, hogy a szemem elkalandozzon rajtuk. Többé-kevésbé bárkit megőrjítene, ha ilyesmiket viselne a testén. Az éjszaka nyugodt volt. Hallgattam a tetovált ember lélegzését a holdfényben. Tücskök ciripeltek halkan a távoli szurdokokban. Az oldalamra feküdtem, hogy láthassam a tetoválásokat. Talán egy óra telt így el. Nem tudtam, a tetovált ember alszik-e, de aztán hirtelen meghallottam a suttogását: - Mozognak, ugye? Vártam egy percet. - Igen - szóltam aztán. A képek megmozdultak, egyenként, mindegyik csak egy-két rövidke percre. A hold fényénél parányi, csilingelő gondolatokkal és távoli tengermorajlás-szerű hanggal az összes apró dráma lejátszódott előttem. Hogy egy vagy három óra telt el addig, míg véget értek, nehéz lenne megmondani. Csak azt
tudom, hogy lenyűgözve feküdtem, moccanatlanul, míg a csillagok lassan bejárták az eget. Tizennyolc festmény, tizennyolc mese. Egyenként számba vettem őket. A legelső jelenetben, amelyre a szemem ráirányult, egy ház szerepelt, négy lakóval. Láttam, ahogy keselyűk köröznek a lángoló, hússzínű égen, láttam sárga oroszlánokat, és hangokat hallottam. Az első festmény megremegett és életre kelt A tetovált ember mocorogni kezdett álmában. Forgolódott, és minden mozdulatára újabb színpompás kép került a szemem elé, a hátán, a karján, a csuklóján. Egyik keze kicsapódott a száraz éjszakai fűre. Ujjai szétnyíltak, és a tenyerén egy újabb festmény kelt életre. Megint fordult egyet, és a mellkasán csillagokkal teli üres tér tünt fel, fekete és mély, és valami mozgott a csillagok között, valami zuhant a feketeségben, zuhant, s én néztem. A tetovált ember megfordult a holdfényben. Aztán megint megfordult és megint és megint
Ray Bardbury - Gyerekszoba - George, nézz be, kérlek, a gyerekszobába. - Valami baj van vele? - Nem tudom. - Hát akkor minek? Csak szeretném, ha megnéznéd, vagy hívnál egy pszichológust, hogy ő nézze meg. - Mi köze egy pszichológusnak a gyerekszobához? - Nagyon jól tudod, mit mondana. - Felesége megállt a konyha közepén, s a szorgalmasan zümmögő tűzhelyet figyelte, amint négyük vacsoráját készíti. - Csak mert a gyerekszoba valahogy megváltozott. - Jól van, nézzünk be. Végigmentek a hallon, hangszigetelt Boldog Otthonukban, amely berendezve harmincezer dollárjukba került; ez a ház ruházta, etette, álomba ringatta őket játszott velük, énekelt nekik és gondjukat viselte. Közeledtükre valahol kapcsoló kattant, s amikor a gyerekszobától tízlábnyira voltak, odabent kigyúlt a fény. Ugyanígy a hátuk mögött azokban a termekben, amelyeken áthaladtak, zajtalanul, önműködően gyúlt és elaludt a lámpa. - Lássuk - mondta George Hadley. A gyerekszoba gyékénnyel borított padlóján álltak. A szoba negyven láb széles, negyven láb hosszú és nyolc láb magas volt. Másfélszer annyiba került, mint a ház többi része. "De a gyerekeink részére semmi sem lehet túl jó" - mondogatta George. A gyerekszobában csend honolt. A szoba kopár volt, miként a tűző déli napban egy dzsungelbeli irtás. A puszta falak
kétdimenziósak voltak. Most ahogy George és Lydia Hadley ott állt a szoba közepén, a falak zümmögni kezdtek, úgy tetszett, a kristálytiszta távolba húzódnak vissza, mire egy afrikai préri jelent meg, három kiterjedésben; minden oldalon az utolsó kavicsig és szalmaszálig színes, élethű utánzatban. Fejük felett a mennyezet mély égbolttá változott, rajta izzó, sárga nap. George Hadley érezte, hogy homlokát lassan elönti a verejték. - Ne álljunk itt a napon - mondta. - Ez kissé túlságosan valószerű. De egyébként nem látom, mi hiba volna itt. - Várj egy kicsit, majd meglátod - jegyezte meg a felesége. Most a rejtett szagfejlesztő is működni kezdett: szagokat fújt a napperzselte préri közepén álló pár felé. Az oroszlánfű forró szalmaszagát, a rejtett vizesgödör hűvös, zöld szagát, az állatok erős rozsdaszagát, a forró levegőben pirospaprikára emlékeztető homok szagát. S most már hangok is hallatszottak: füves talajon távoli antiloplábak dobbanása, keselyűk papíros zizegéséhez hasonló rebbenése. Az égbolton árnyék futott végig. George Hadley égnek fordított, izzadt arcán árnyék rezzent. - Ronda dögök - hallotta felesége hangját. - Keselyűk. - És látod arrafelé, ott hátul, az oroszlánokat? Úton vannak a vizesgödörhöz. Épp most fejezték be a táplálkozást - mondta Lydia. - Isten tudja, mit zabáltak. - Valamilyen állatot. - George Hadley kezét hunyorgó szeméhez emelte, hogy megvédje a tűző naptól. - Zebrát vagy tán egy zsiráfbébit. - Biztos vagy benne? - kérdezte az asszony furcsa, izgatott hangon. - Hogy biztos legyek benne, ahhoz már későn jöttünk - mondta a férfi mulatva. - Már csak lerágott csontokat látok, meg a keselyűket, amint lecsapnak a hátrahagyott cafatokra.
- És azt a sikolyt hallottad? - Nem. - Körülbelül egy perccel ezelőtt. - Sajnálom, nem hallottam. Az oroszlánok feléjük tartottak. És George Hadleyt újból elfogta a csodálat a technikai lángelme iránt, aki ezt a szobát kiagyalta. És milyen hihetetlen olcsón jutottak ehhez a tüneményesen működő berendezéshez. Minden otthonban kellene legalább egy ilyen szoba. Igaz, ez a tökéletes élethűség néha már ijesztő, szinte beleszúr, belenyilallik az emberbe, de végül mégis micsoda szórakozás mindenkinek, nemcsak a fiunknak és lányunknak, hanem nekünk is, ha hirtelen vágyat érzünk egy kis kiruccanásra valamilyen idegen országba, gyors környezetváltozásra. Hát most itt van! És itt voltak az oroszlánok is, tizenöt lábnyira, olyan élethűen, olyan hevesen és megdöbbentően élethűen, hogy George szinte keze alatt érezte szúrós szőrzetüket, szája megtelt forró, bundájuk poros afrikszagával, és úgy sárgálltak a szemébe, akár egy remekbe készült francia gobelin sárga színe - az oroszlánok és a nyári füvek sárgasága. Hallotta a csendes délidőben az oroszlántüdők görcsös fújtatását, és érezte a lihegő, csöpörgő szájakból áradó hússzagot. Az álldogáló oroszlánok rettenetes, zöldessárga szemükkel George és Lydia Hadleyt méregették. - Vigyázz! - sikoltotta Lydia. Az oroszlánok feléjük rohantak. Lydia lélekszakadva menekült. George ösztönösen utánaszaladt. Odakint, a hallban, a csukott ajtó előtt George nevetett, Lydia sírt, s mindketten megdöbbentek, milyen hatással volt ez a jelenet a másikra. - George!
- Lydia! Drága, szegény, édes Lydiám! - Kis híján elkaptak minket! - Lydia, gondold meg, hisz ezek csak falak, kristályfalak, nem egyebek. Elismerem, élethűek, Afrika idejött a házadba, de azért az egész mégsem egyéb, mint üvegfalak mögött rendkívül apró szemcsés, rendkívül érzékeny, többdimenziós színesfilm és érzékletes filmszalag. Csak szag- és hanghatás az egész, Lydia. Itt a zsebkendőm. - Félek. - Férjéhez lépett, egész testével hozzásimult, s egyre csak sírt. - Láttad? Érezted? Túlságosan élethű. - Ugyan, ugyan, Lydia - Mondd meg Wendynek és Peternek, ne olvassanak többé Afrikáról szóló könyveket. - Jól van jól van. - Megsimogatta az asszonyt. - Megígéred? - Persze. - És néhány napra zárd be a gyerekszobát, amíg az idegeim megnyugszanak. - De hát tudod, Peter ezt milyen nehezen viseli el. Amikor egy hónappal ezelőtt büntetésből csak néhány órára bezártam a gyerekszobát, máris hisztizni kezdett. És Wendy is. Élnekhalnak a gyerekszobáért. - Be kell zárni, és kész. - Jól van. - Vonakodva kulcsra zárta a nagy ajtót. - Túlságosan sokat dolgozol. Pihenned kellene. - Isten tudja isten tudja - mondta az asszony. Orrát fújta, s letelepedett egy székbe, amely azonnal hintáztatni és nyugtatni kezdte. - Talán nincs elég tennivalóm. Talán túl sok időm marad a gondolkodásra. Miért ne csuknánk be néhány napra az egész házat és mehetnénk el üdülni? - Azt akarod mondani szeretnéd, ha te süthetnél tojást nekem?
- Igen - bólintott Lydia. - És te akarod stoppolni a zoknijaimat? - Igen. - Hevesen, könnyezve bólintott. - És kisöpörni a házat? - Igen, igen! De még mennyire! - De hát azt hittem, azért vettük meg ezt a házat, hogy ne legyen semmi tennivalónk. - Hisz éppen erről van szó. Úgy érzem, mintha felesleges volnék itt. Most ez a ház a feleség, az anya és a gyereklány. Hát versenyezhetek én egy afrikai prérivel? Hogyan tudnám olyan ügyesen és gyorsan megfürdetni és lesikálni a gyermekeimet, mint egy önműködő sikálófürdő? És nemcsak rólam van szó. Rólad is. Az utóbbi időben te is szörnyű idegesen - Talán túl sokat dohányzom. - Te is úgy viselkedsz, mint aki nem tudja, mihez kezdjen magával ebben a házban. Minden délelőtt valamivel többet dohányzol, minden délután valamivel többet iszol, s minden este valamivel több altatóra van szükséged. Te is úgy érzed, hogy felesleges vagy. - Csakugyan? - Elhallgatott, és megpróbált önmagába kémlelni, hogy valójában mit lát ott. - Ó, George! - A férfi mögé, a gyerekszoba ajtajára nézett. - Azok az oroszlánok, ugye, nem törhetnek ki onnan? George az ajtóra pillantott, s látta, hogy az úgy remeg, mintha a túlsó oldalon vadul taszigálnák. - Persze hogy nem - válaszolta. Kettesben vacsoráztak, mert Wendy és Peter a város túlsó végén valami különleges plasztikus karneválon vettek részt, s televízión üzentek, hogy későn jönnek haza, ne várjanak rájuk a
vacsorával. Így hát George Hadley eltűnődve figyelte az ebédlőasztalt, amint gépi bendőjéből meleg ételeket szolgál fel. - Megfeledkeztünk a ketchupról - mondta. - Bocsánat - szólalt meg egy halk hang az asztal belsejében, s máris megjelent a ketchup. Ami a gyerekszobát illeti, gondolta George Hadley, nem fog ártani a gyerekeknek, ha egy ideig nem mehetnek be. Jóból is megárt a sok. És nyilvánvaló, hogy a gyerekek túl sok időt szentelnek Afrikának. Az a napfény. Mintha még egyre a nyakán érezné, akár egy forró mancsot. És azok az oroszlánok. És a vérszag Különös, hogy a gyerekszoba mennyire felfogta a gyerekek gondolatainak telepatikus kisugárzását, s hogy olyan életet teremtett, amely minden kívánságukat kielégíti. A gyerekek oroszlánokra gondoltak, s íme, az oroszlánok. A gyerekek zebrákra gondoltak, s íme, a zebrák. Nap - nap. Zsiráfok-zsiráfok. Halál és halál. Halál. Ímmel-ámmal rágta a húst, amelyet az asztal felszeletelt számára. Halálgondolatok. Wendy és Peter nagyon fiatal még ahhoz, hogy halálra gondoljon. Nem, ehhez az ember valójában sohasem túl fiatal. Még fogalmam sem volt, mi a halál, s már valakinek a halálát kívántam. Kétéves voltam, amikor már riasztópisztollyal emberekre lődöztem. De ez - a végtelen, forró afrikai pusztaság - a szörnyű halál egy oroszlán állkapcsa közt. Ami újból és újból ismétlődik. - Hová mégy? - kérdezte Lydia. Nem felelt. Gondolataiba merülve a gyerekszoba ajtajához osont, miközben a tompa villanyfény előtte kigyúlt, mögötte meg kialudt. Az ajtónál állva hallgatózott. A távolban egy oroszlán bőgött.
Megfordította a kulcsot a zárban, s kinyitotta az ajtót. Mielőtt belépett, távoli sikolyt hallott. S megint felhangzott az oroszlánok bőgése, majd gyorsan elhalt. Afrika földjére lépett. Az elmúlt évben hányszor nyitotta ki ezt az ajtót, s találta szemben magát Csodaországgal, Alice-szal, a tündérrel, Aladdinnal és az ő csodalámpájával, Óz szalmaemberével, dr. Doolittle-lal vagy a tehénnel, amely egy nagyon valódinak látszó holdon ugrott át - a tündérvilágnak megannyi bájos kellékével. Hányszor látta Pegazust nyargalászni égbolton, hányszor bámulta a vörös tűzijátékszökőkutakat, hallotta az angyalok dalát. S íme, most ez a sárga, forró Afrika, ez a kemence s a vérontás a forróságban. Talán Lydiának mégis igaza van. Talán valóban szabadságra kell menniök ez elől a képzelt világ elől, amely tízéves gyermekeknek kissé túlságosan élethűre sikerült. Rendben van, ha valaki fantáziajátékokkal edzi elméjét, de ha eleven gyerekek észjárása állandóan egy és ugyanarra a gondolatkörre összpontosul Úgy tűnt, mintha az elmúlt hónapban többször is hallott volna már távoli oroszlánüvöltést, s az oroszlánok erős szaga még a távoli dolgozószobája ajtaján át is beszivárgott volna. De elfoglaltsága közepette nem figyelt fel rá. George Hadley egyedül állt az afrikai pusztában. Az oroszlánok falás közben felpillantottak, őt figyelték. Az illúzió csak azért nem teljes, mert a nyitott ajtón át a sötét hall végében, akár egy képkeretben, a feleségét látja, amint szórakozottan vacsorázik. - Menjetek - szólt oda az oroszlánoknak. Nem moccantak. George pontosan tudta, milyen elv szerint működik a szoba. Az ember kivetíti gondolatait. És bármire is gondol, megjelenik.
- Lássuk Aladdint és a csodalámpát - szólt élesen. A préri nem tűnt el, sem az oroszlánok. - Gyerünk, szoba! - mondta. - Aladdint akarom. Semmi sem történt. Az oroszlánok napégette bundájukban tovább rágcsálták zsákmányukat. - Aladdin! Visszament vacsorázni. - Az a bolond szoba elromlott - jegyezte meg. - Nem engedelmeskedik. - Vagy pedig - Vagy pedig? - Nem tud engedelmeskedni - válaszolta Lydia -, mert a gyerekek már olyan régóta csak Afrikára, oroszlánokra és vérontásra gondolnak, hogy a szoba másra már nem reagál. - Lehet. - De az is lehet, hogy Peter beállította, hogy így maradjon. - Beállította? - Talán odaférkőzött a gépezethez, és igazított rajta valamit. - Peter nem ért a gépekhez. - Tízéves korához képest okos fiú. Az intelligenciahányadosa - Ennek ellenére - Helló, mama. Helló, papa. Handleyék hátrafordultak. Az utcai ajtón belépett Wendy és Peter, arcuk rózsás, mint a mentacukorka, szemük, akár fénylő kék agátgolyók, s a helikopterutazástól zubbonyukból ózon áradt. - Épp jókor jöttetek a vacsorához - mondták kórusban a szülők.
- Teleettük magunkat eperfagylalttal és virslis szendviccsel - felelte a két gyerek, egymás kezét fogva. - De leülünk és itt maradunk, amíg vacsoráztok. - Helyes, meséljetek a gyerekszobáról. A két gyerek előbb apjára, aztán egymásra pillantott. - A gyerekszobáról? - Afrikáról meg minden egyébről - válaszolta apjuk színlelt kedélyességgel. - Nem értem, miről beszélsz - mondta Peter. - Anyátok és én halászfelszereléssel épp most jártunk Afrikában, mint Tom Swift és a géporoszlán. - Ugyan Peter. Tudom, mit beszélek. - Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna Afrikát - mondta a fiú, majd Wendyhez fordult. - Te láttad? - Nem, soha. - Szaladj oda, nézd meg, s aztán mondd el, mit láttál. A kislány szót fogadott. - Wendy, gyere vissza - mondta George, de addigra a kislány már eltűnt. A lakás fényei mint megannyi szentjánosbogár követték. George-nak későn jutott eszébe, hogy amikor legutóbb ott volt, elfelejtette bezárni az ajtót. - Wendy majd megnézi, mi van ott, s beszámol róla - mondta Peter. - Nincs erre semmi szükség. Saját szememmel láttam. - Tévedsz, apa. - Nem tévedek. Halljuk, mit csináltatok? De Wendy közben már visszajött. - Nincs ott Afrika - lihegte. - Na majd meglátjuk - szólt George Hadley. Valamennyien együtt végigmentek a hallon, és kinyitották a gyerekszobaajtót.
Gyönyörű zöld erdő terült eléjük, gyönyörű folyó, bíbor hegyek. Csilingelő hangok énekeltek, a fák közt a gyönyörű, rejtelmes tündér bujkált, hosszú hajában, mint megannyi élő virágcsokor, színes lepkerajok lebegtek. Az afrikai préri eltűnt. Az oroszlánok is eltűntek. Csak a tündér bujkált ott, s olyan gyönyörű dalt dalolt, hogy könnyeket csalt valamennyiük szemébe. George Hadley végignézett a megváltozott tájon. - Menjetek aludni - mondta a gyerekeknek. Tiltakozni akart, de George rájuk szólt: - Nem hallottátok?! A légkamrába mentek, ahol a szél a kürtőn át mint barna leveleket szippantotta fel őket a hálószobájukba. George Hadley végigsétált az éneklő tisztáson, s a sarokban, közel ahhoz a helyhez, ahol az imént az oroszlánok voltak, felemelt valamit. Aztán lassan visszament a feleségéhez. - Mi az? - kérdezte az asszony. - Egy régi pénztárcám - mondta. Odamutatta feleségének. A tárcából a forró fű szaga és oroszlánszag áradt. Néhány csepp nyál volt rajta, rágás nyoma, s mindkét oldalán vérfoltok rozsdálltak. George becsukta a gyerekszobaajtót, s ráfordította a kulcsot. Éjfélkor is fent volt még, s tudta, hogy a felesége sem alszik. - Mit gondolsz, Wendy változtatta át a gyerekszobát? - szólalt meg végül a sötét szobában Lydia. - Bizonyosan. - Prériből erdővé változtatta, s az oroszlánok helyébe tündért tett oda? - Igen. - Miért?
- Nem tudom. De amíg ki nem derítem, a gyerekszoba zárva marad. - S a pénztárcád hogyan került oda? - Fogalmam sincs róla - válaszolta George -, csak azt tudom, most már bánom, hogy megvettük ezt a szobát a gyerekeknek. Ha gyerekeknél egyáltalán neurózisról lehet beszélni, akkor ez a szoba - De hisz állítólag épp arra váló, hogy egészséges úton levezesse az idegbántalmakat. - Kezdek kételkedni benne. - A férfi a mennyezetre bámult. - Minden kívánságukat teljesítettük, s ez a köszönet, titkolózás, engedetlenség? - Ki mondta azt, hogy "a gyerekek szőnyegek, olykor-olykor rájuk kell lépni"? Sohasem emeltünk kezet rájuk. Mi tagadás, kibírhatatlanok. Kedvük szerint jönnek, mennek, úgy bánnak velünk, mint mi volnánk az ő gyerekeik. Elkényeztetettek, és mi is azok vagyunk. - Mióta egy hónappal ezelőtt megtiltottad, hogy rakétával New Yorkba menjenek, nagyon furcsán viselkednek. - Megmagyaráztam nekik, fiatalok még ahhoz, hogy egyedül utazzanak. - S mégis megfigyeltem, hogy azóta feltűnő hűvösen viselkednek velünk. - Holnap délelőtt, azt hiszem, idehívom David McCleant, nézze meg ezt az Afrikát. - De hisz ez már nem Afrika, hanem a tündér birodalma. - Az az érzésem, hogy addigra megint Afrika lesz. Egy perccel később felhangzottak a sikolyok. Két sikoly. Két ember sikoltott odalent. S aztán oroszlánbőgés hallatszott. - Wendy és Peter nincs a szobájában - mondta az asszony.
George dobogó szívvel feküdt ágyában. - Nincs. - Betörték a gyerekszobaajtót. - Azok a sikolyok nagyon ismerősen hangzanak. - Azt mondod? - Igen. Szörnyen ismerősek. Noha ágyuk igen-igen megerőltette magát, még egy órába telt, amíg álomba ringatta őket. Az éjszakai levegőben macskaszag úszkált - Apa? - szólalt meg Peter. - Tessék. Peter a cipőjét bámulta. Újabban soha nem nézett sem apjára, sem anyjára. - Ugye, nem akarod végleg lezárni a gyerekszobát? - Ez attól függ. - Mitől? - tört ki Peter. - Tőled és a húgodtól. Ha ezt az Afrikát időnként, mondjuk, Svédországgal vagy Dániával, vagy esetleg Kínával váltanátok fel - Azt hittem, kedvünk szerint játszhatunk. - Igen, de csak ésszerű határok, közt. - Mi a kifogásod Afrika ellen, apa? - Tehát most már bevallod, hogy mégis Afrikát idézted fel? - Nem akarom, hogy bezárd a gyerekszobát- mondta ridegen Peter. - Egy percre se. - Ami azt illeti, épp azon gondolkodunk, hogy körülbelül egy hónapra az egész házat kikapcsoljuk. És gondtalan, amolyan "szolgáld ki magad" életet fogunk élni. - Ez szörnyen hangzik. Magam fűzzem be a cipőmet, a cipőbefűző helyett? Magam mossam a fogamat, magam fésülködjem és fürödjem?
- A változatosság kedvéért. Jó szórakozás lesz, nem gondolod? - Nem, szerintem borzalmas lesz. Annak se örültem, amikor a múlt hónapban leszerelted a festőkészüléket. - Azért tettem, hogy tanulj meg magad festeni, - Én csak nézni, hallani és szagolni akarok, más nem érdekel. - Jól van. Menj és játssz Afrikában. - Hamarosan ki akarjátok kapcsolni a házat? - Ezen gondolkodunk. - Okosabb volna, ha nem gondolkodnátok tovább rajta, apa. - Nem tűröm, hogy a saját fiam fenyegessen! - Hát jó. - És Peter a gyerekszoba felé ballagott. - Jókor jöttem? - kérdezte David McClean. - Parancsolsz reggelit? - szólt George Hadley. - Köszönöm, már ettem. Mi baj van? - David, te pszichológus vagy. - Remélem. - Akkor nézd meg a gyerekszobánkat. Már láttad egyszer, egy évvel ezelőtt, amikor benéztél hozzánk. Vettél észre valami különöset rajta? - Nem mondhatnám! Csak a szokott erőszakos cselekményeket láttam, itt-ott enyhe paranoiás hajlamot, ami gyerekeknél szokásos, mert úgy érzik, hogy szüleik állandóan üldözik őket. De ez valójában mind nem érdekes. Végigmentek a hallon. - Bezártam a gyerekszobát - magyarázta az apa -, és a gyerekek éjjel betörtek oda. Hagytam, mert azt akartam, hogy lásd, milyen képeket idéznek fel. A gyerekszobából rettenetes sikoly hallatszott.
- Íme - mondta George, Hadley. - Nézd meg, mit tudsz belőle kiokoskodni. Kopogtatás nélkül benyitottak a gyerekekhez. A sikolyok elhalkultak. Az oroszlánok lakmároztak. - Menjetek csak ki egy percre, gyerekek - mondta George Hadley. - Ne változtassatok a gondolatkombináción. Hagyjátok a falakat úgy, ahogy vannak. Értettétek? Amikor a gyerekek kimentek, a két férfi figyelmesen nézte a távolban az oroszláncsordát, amely nagy élvezettel lakmározott zsákmányán, akármi volt is az. - Kíváncsi volnék, mi az - mondta George Hadley. - Néha már-már felismerhető. Mit gondolsz, ha idehoznék egy erős távcsövet és David McClean fanyarul felnevetett. - Aligha. - Megfordult, és a négy falat vizsgálgatta. - És ez mióta tart? - Valamivel több mint egy hónapja. - Itt bizony érzésem szerint baj van. - Nem érzelmeket, tényeket szeretnék hallani. - A pszichológus, kedves George, soha életében nem lát tényeket. Csak érzelmekről, bizonytalan dolgokról hall. Azt mondom tehát neked, érzésem szerint itt baj van. Bízz az előérzetemben és az ösztöneimben. Valami bajt szimatolok itt. Nagy bajt. Azt tanácsolom neked, romboltasd le ezt az egész nyavalyás szobát, és egy évig naponta hozd el hozzám a gyerekeidet kezelésre. - Ennyire súlyos a dolog? - Sajnos igen. Ezeknek a gyerekszobáknak az volt az egyik eredeti rendeltetése, hogy megvizsgálhassuk a mintázatokat, amelyeket a gyerek gondolatai a falakra vetítenek. Hogy nyugodtan vizsgálhassuk őket, és segíthessünk a gyerekeken.
Csakhogy a mi esetünkben a szoba gyilkos gondolatokhoz vezető csatorna lett, pedig épp az ellenkező irányban kellett volna hatnia. - És ezt eddig nem érezted? - Csak azt éreztem, hogy még a szokottnál is inkább elkényezteted a gyerekeidet. Most pedig valamilyen csalódást okoztál nekik. Mi volt az? - Nem engedtem el őket New Yorkba. - Hát még? - Elvittem néhány gépet a házból, s egy hónappal ezelőtt azzal fenyegettem meg őket, hogy lezárom a gyerekszobát, ha nem végzik el a házi feladatukat. És le is zártam négy napra, hogy lássák, komolyan beszélek. - Aha! - Mond ez neked valamit? - Ez mindent megmond. Eddig Mikulás voltál nekik, most meg krampusz. S a gyerekek Mikulást szeretik. A gyerekek vonzalmaiban a te és a feleséged helyét a szoba és a ház foglalta el. Ez a szoba most apjuk és anyjuk, sokkal fontosabb nekik, mint az igazi szüleik. Te pedig előállsz azzal, hogy le akarod zárni. Nem csoda, hogy meggyűlöltek. Erről az égboltról, ebből a napból szinte árad a gyűlölet, nem érzed? Változtatnod kell az életeden, George. Sokakhoz hasonlóan te is a kényelemre építetted fel. Ha valami elromlana a konyhádban, egykettőre éhen halnál. Hisz még egy tojást sem tudsz feltörni. S mégis mindent ki kell kapcsolnod. Kezdj mindent elölről. Időbe fog telni. De ezek a rossz gyerekek egy év alatt megjavulnak. Majd meglátod. S nem lesz nekik túl nagy megrázkódtatás, ha egyik napról a másikra végleg becsukom a gyerekszobát?
- Nem szabad ebbe még mélyebben belemerülnünk, ez minden, amit mondhatok. Az oroszlánok befejezték véres lakomájukat. A tisztás szélén állva a két férfit figyelték. - Úgy érzem, mintha rám leselkednének - mondta McClean. - Menjünk innen. Sohasem rajongtam ezekért a nyavalyás szobákért. Idegesítenék. - Az oroszlánok nagyon élethűek, ugye? - kérdezte George Hadley. - De azért nem hinném, hogy valamilyen módon - Valamilyen módon? életre kelnének. - Ilyesmiről még sohasem hallottam. - Esetleg valami géphiba folytán. Mert valaki babrált a szerkezettel vagy valami hasonló. - Ez lehetetlen. Az ajtóhoz mentek. - Nem hiszem, hogy a szoba örül majd, ha kikapcsoljuk - mondta az apa. - Semmi sem szeret meghalni, még egy szoba sem. - Kíváncsi volnék, vajon gyűlöl-e azért, mert ki akarom kapcsolni. - Itt ma túl erős a paranoia - jegyezte meg David McClean. - Követni lehet, mint a vad szagát. - Lehajolt és felvett és véres sálat. - Ez a tiéd? - Nem - válaszolta merev arccal George Hadley - Lydiáé. Kettesben odamentek a biztosítékdobozhoz, s elfordították a gyerekszoba kapcsolóját. A két gyerek hisztizni kezdett. Sikoltoztak, toporzékoltak, földhöz vágták, ami a kezük ügyébe esett. Üvöltöttek, sírtak, káromkodtak, a bútorokon ugráltak. - Ezt nem teheted a gyerekszobával, nem teheted! - Gyerekek, gyerekek!
A gyerekek sírva a pamlagra vetették magukat. - George - mondta Lydia -, kapcsold be a gyerekszobát, csak néhány pillanatra. Ezt túl hirtelen csináltad. - Nem kapcsolom be. - Ne légy olyan kegyetlen. - Lydia, kikapcsoltam a szobát, s úgy is marad. S ettől a pillanattól kezdve az egész ház ki van kapcsolva. Minél tovább nézem azt az összevisszaságot, amelyet magunkra hoztunk, annál inkább undorodom tőle. Túl sokáig bámultuk a gépi, elektronikus köldökünket. Istenemre, egy szippantásnyi friss levegőre van szükségünk! Végigment a házon, kikapcsolta a hangosórákat, a tűzhelyeket, a kályhákat, a cipőtisztítókat, a cipőbefűzőket, a mosdató-, törülgető- és masszírozógépeket s minden egyéb gépet, ami csak a keze ügyébe került. A ház, úgy tetszett, holttestekkel van tele. Olyan volt, mint egy géptemető. Olyan csendes. Egyetlen gép rejtett, zümmögő energiája sem várta, hogy gombnyomásra működni kezdjen. - Ne engedjétek, hogy ezt tegye! - jajveszékelt Peter a mennyezet felé, mintha a házhoz, a gyerekszobához beszélne. - Ne engedjétek, hogy apa mindent megöljön. - Aztán apjához fordult. - Ó, hogy gyűlöllek! - Sértegetéssel semmire sem mégy. - Bárcsak halott volnál. - Sokáig azok voltunk. Most kezdünk csak igazán élni. Ahelyett hogy gépek ajnároznának és masszíroznának minket, élni fogunk. Wendy még mindig sírt, s most Peter is újból - Csak egy percre, egyetlen percre, egyetlenegy percre kapcsold be a gyerekszobát - siránkoztak. Ó, George - mondta Lydia -, ebből nem lehet semmi baj.
- Na jól van, jól van, csak már hallgassanak. De figyelmeztetlek titeket, egy percre bekapcsolom, de aztán egyszer s mindenkorra vége. - Apu, apu, apu - dalolták a gyerekek, könnyes arccal, mosolyogva. - És aztán szabadságra megyünk. David McClean egy félóra múlva visszajön, segít nekünk kiköltözni innen és eljutni a repülőtérre. Megyek felöltözni. Kapcsold be a gyerekszobát, Lydia, de figyelmeztetlek, csak egy percre. Hármasban locsogva-fecsegve elindultak, a férfi pedig a légcsatornán felvitette magát az emeletre, és nekiállt, hogy felöltözzék. Egy perc múlva Lydia bejött hozzá. - De örülök, hogy elmegyünk innen - sóhajtotta. - A gyerekszobában hagytad őket? - Én is fel akarok öltözni. Ó, az a rettenetes Afrika! Nem értem, miért bolondulnak érte. - No de öt perc múlva úton leszünk Iowa felé. Úristen, hogyan kerültünk ebbe a házba? Hogy jutott eszünkbe ilyen rémséget megvenni? - Fennhéjázás, pénz, ostobaság. - Azt hiszem, jobb volna, ha lemennénk, mielőtt még a gyerekek megint beleszeretnek azokba a nyavalyás vadállatokba. Ebben a pillanatban hangos kiabálást hallottak: - Apu, anyu, gyertek gyorsan! A légcsatornán lementek, és végigsiettek a hallon. A gyerekeket sehol sem látták. - Wendy? Peter? Beszaladtak a gyerekszobába. A préri üres volt, csak az oroszlánok várták, bámulták őket. - Peter, Wendy?
Az ajtó becsapódott mögöttük. - Wendy, Peter! George Hadley és felesége megpenderült, és az ajtóhoz rohant. - Nyissátok ki az ajtót! - kiáltotta George Hadley, a kilincset rángatva. - De hisz ezek ránk zárták ajtót! Peter! - Dörömbölt az ajtón. - Nyissátok ki! S ekkor kívülről Peter hangját hallotta: - Ne engedjétek, hogy kikapcsolja a gyerekszobát és a házat - mondta a fiú. Mr. és Mrs. Hadley az ajtót verte. - Ne vicceljetek, gyerekek. Indulnunk kell. Mr. McClean egy perc múlva itt lesz, és És akkor meghallották a hangokat. Az oroszlánok mindhárom oldalról közeledtek feléjük a pusztaság sárga füvén, a száraz szalmán át, morogva, teli torokból bömbölve. Az oroszlánok. Mr. Hadley a feleségére pillantott. Megfordultak, az oroszlánokra néztek, amelyek lassan oldalogtak feléjük, lelapulva, farkukat meresztve. Mr. és Mrs. Hadley felsikoltott. És hirtelen ráeszméltek, miért hangzottak azok a sikolyok olyan ismerősnek. - No, megjöttem - mondta David McClean a gyerekszoba ajtajában. - Ó, helló! - A két gyerekre bámult - a nyílt tisztás közepén ültek és ebédeltek, mintha pikniken volnának. Túlnan csillogott a vizesgödör, sárgállott a pusztaság. Fejük fölött a nap tüzelt. McClean arcát elöntötte a verejték. - Hol vannak a szüleitek? A gyerekek mosolyogva felpillantottak. - Mindjárt itt lesznek.
- Helyes. Azonnal indulunk. - Mr. McClean a távolban meglátta az oroszlánokat, amint verekednek egymással, karmolásszák egymást, aztán lecsillapodva csendben nekiállnak lakmározni az árnyas fák alatt. Kezét szeméhez emelve, hunyorogva nézte az oroszlánokat. Az oroszlánok már végeztek a lakmározással. A vizesgödörhöz indultak inni. McClean forró arcán árnyék futott végig. Sok-sok árnyék rezzent az arcán. Az izzó égből keselyűk szálltak alá. - Iszik egy csésze teát? - szólalt meg a csendben Wendy. Vámosi Pál fordítása
Ray Bradbury - Kaleidoszkóp Az első robbanás, mint valami óriási konzervnyitó hasította fel az űrhajó oldalát. Az emberek mint fickándozó ezüstlazacok repültek ki a világtérbe. Sötét óceánba hullottak, és a hajó az elveszett napot kutató meteorrajként ezernyi darabra esve száguldott tovább. - Barkley, Barkley, hol van?! Eltévedt gyerekhangok hívogatják így egymást hideg éjszakákon. - Woode, Woode! - Kapitány! - Hollis, Hollis, itt Stone beszél! - Stone, itt Hollis beszél. Hol van? - Nem tudom. Honnan is tudnám? Merre van fel és le? Zuhanok. Te jóisten, zuhanok! Zuhantak. Mint kavicsok le a kútba. Szétgurultak, akár egy óriási játékkocka. Az emberek helyett már csak a hangok maradtak meg: mindenfélék, testetlenek, szenvedélytelenek, a rémület és a lemondás különböző fokain. - Távolodunk egymástól. Ez volt az igazság. Hollis, miközben körbefordult az űrben, tudta, hogy ez az igazság. Bizonytalan belenyugvással vette tudomásul. Külön utakra indultak, és már semmi sem téríthette őket vissza. Szorosra zárt űrruhájukat viselték, halovány arcukon az üvegburát, de már annyi idejük sem volt, hogy felerősítsék az energiaegységeket. Akkor mindegyikük parányi mentőcsónak lett volna az űrben, amely megmenti saját magát, megmenti társait, valamennyiüket összegyűjti, felkutatja, és határozott célú emberszigetet alakít belőlük. Ám a hátukra
csatolt energiaforrás nélkül meteorok voltak, értelmetlen tárgyak, amelyek külön útjukat és megmásíthatatlan végzetüket járják. Legalább tíz percbe telt, míg az első rémület elcsitult, és hideg nyugalom váltotta fel. A világtér benépesült furcsa hangokkal, és az egész mint valami hatalmas sötét szövőszék cikázott oda-vissza, a végső mintát alakítva. - Stone hívja Hollist! Mennyi ideig beszélhetünk még egymással? - Attól függ, hogy maga milyen gyorsan száguld, és én milyen gyorsan haladok. - Úgy gondolom, egy óráig. - Ez elég is lesz - válaszolta Hollis szórakozottan és csendesen. - Mi történt? - kérdezte vagy egy perc múlva Hollis. - Az űrhajó felrobbant, ez az egész. Az űrhajók fel szoktak robbanni. - Merrefelé tart? - Úgy látom, a Holdra fogok zuhanni. - Nekem a Föld jutott. Megyek vissza a jó öreg Földanyához óránként tízezer mérföldes sebességgel. El fogok égni, akár egy, gyufaszál. - Hollis minderre furcsa révetegséggel gondolt. Mintha kívülről szemlélné a testét, amint az lefelé zuhan, átszáguld a világtéren, éppolyan tárgyilagosa szemlélődött, mintha egy hajdani tél első szállongó hópihéit figyelné. A többiek hallgattak, a végzetükre gondoltak, amely arra ítélte őket, hogy zuhanjanak, zuhanjanak, és semmit se tehessenek ellene. Még a kapitány is hallgatott, hiszen nem volt sem parancsa, sem terve, amivel változtathatna a dolgokon.
- Milyen sokáig fogunk zuhanni. Nagyon hosszú az út lefelé, nagyon-nagyon hosszú - mondta egy hang. - én nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, nagyon sokáig tart az út lefelé. - Ki beszél? - Nem tudom. - Stimson, azt hiszem, Stimson, maga az? - Nagyon-nagyon hosszú az út lefelé. Nem szeretem ezt az egészet. Ó, istenem, nem szeretem! - Stimson, itt Hollis beszél. Stimson, hall engem? Szünet következett, s közben külön-külön zuhantak. - Stimson? - Igenis - válaszolt végre Stimson. - Stimson, ne szívja mellre, mindnyájan egy csónakban evezünk. - Én nem akarok itt lenni. Valahol máshol akarok lenni. - Még van rá remény, hogy megtalálnak bennünket - Életben kell maradnom, életben kell maradnom - mondta Stimson. - Én nem hiszek ebben az egészben, nem hiszem, hogy egyáltalán megtörtént. - Csak rossz álom az egész - szólalt meg valaki. - Pofa be! - mondta Hollis. - Gyere ide, és csukd be a szám - felelte egy hang. Applegate volt. Szinte tárgyilagosan, könnyedén nevetett. - Gyere ide, és fogd be a szám. Hollis most érezte először fonák helyzetét. Elfogta a düh, mert mindennél jobban szerette volna, ha tehet valamit Applegate-tel. Már évek óta szerette volna megtenni, de elkésett. Applegate csupán egy telefonhanggá változott. És zuhantak, zuhantak, egyre csak zuhantak
Aztán mintha csak most fedeznék fel a rémületet, két ember sikoltozni kezdett. Hollis szinte lázálomban látta egyiküket elsuhanni a közelében, egyre üvöltve. - Hagyd abba! - Esztelenül ordító társát majdnem elérte az ujjával. Már soha nem fogja abbahagyni. Sok millió mérföldig sikoltozik még, amíg rádió-összeköttetésben maradnak, mindnyájukat zavarni fogja, lehetetlenné teszi a kapcsolatot. Hollis kinyúlt érte. Ez volt a legjobb megoldás. Még egy kis erőfeszítés, és elérte a társát. Megragadta a bokáját, és végigtornászta magát a teste mentén, amíg el nem érte a fejét. A férfi üvöltött, és őrjöngve kapaszkodott Hollisba, mint egy fuldokló a megmentőjébe. Az üvöltés betöltötte a világegyetemet. Vagy így, vagy úgy - gondolta Hollis. A Hold vagy a Föld vagy a meteorok végeznek vele, miért ne legyen vége most? Vasöklével bezúzta a társa üvegmaszkját. Az üvöltés elhallgatott. Ellökte magát a testtől, és hagyta tovább pörögni lefelé zuhantában. Hollis és a többiek útja most a hosszú végtelen sodródásba és a kavargó csendbe vezetett. - Hollis, itt van még? Hollis nem válaszolt, de érezte, hogy agyát elönti a vér. - Ismét Applegate jelentkezik. - Rendben van, Applegate. - Beszélgessünk egy kicsit. Úgysincs egyéb dolgunk. A kapitány bekapcsolódott a társalgásba: - Elég volt. Ki kell másznunk ebből a csávából. - Kapitány, miért nem fogja be a száját? - kérdezte Applegate. - Micsoda?
- Jól hallotta, kapitány. Ne játssza meg a nagyfőnököt, most már tízezer mérföldre van tőlem, ne áltassuk magunkat. Ahogy Stimson mondja, nagyon hosszú az út lefelé. - Vigyázzon magára, Applegate. - Tehet egy szívességet. Ez csak egy személyes lázadás. Már semmit sem veszíthetek. Az űrhajója vacak volt, és maga is vacak kapitány volt. Remélem, kitöri a nyakát, amikor lezuhan a Holdra. - Megparancsolom, hogy hagyja abba! - Gyerünk csak, folytassa a parancsolgatást! - Applegate átmosolygott a tízezer mérföldön. A kapitány hallgatott. Applegate folytatta: - Hol tartottunk, Hollis? Ó, igen, most már emlékszem, magát is gyűlölöm. De hát ezt tudja. Már jó ideje sejti. Hollis tehetetlenül ökölbe szorította a kezét. - Akarok mondani magának valamit, folytatta Applegate. - Legyen boldog vele. Egyike voltam azoknak, akik öt évvel ezelőtt maga ellen szavaztak az Úrhajós Társaságban. Egy meteor fénycsíkja húzott el mellettük. Hollis lepillantott: a bal keze feje eltűnt. Spriccelt a vér. Ruhájából kiszökött a levegő. Tüdejében még maradt annyi tartalék, hogy jobb kezével elfordítson egy kapcsolót a bal könyökénél: összébb fűzte a kapcsolásokat, és eltömítette a rést. Mindez olyan gyorsan történt, hogy meg sem lepődött. Most már semmi sem lephette meg: Alighogy a rés elzárult, a ruhájában a levegő egy pillanat alatt normális lett. És ahogy szorosabbra csavarta a kapcsolót, az előbb még felszökkenő vérzés is elállt a szorítókötéstől. Mindezt szörnyű csendben hajtotta végre. A többiek közben csevegtek. Egyikük, Lespëre egyre csak a különböző feleségeiről regélt; volt neki a Marson, a Vénuszon, a Jupiteren,
meg a pénzéről fecsegett, a csodálatos életéről, az ivászatokról, a kártyacsatákról meg a boldogságáról. Egyre csak járt a szája, s közben mindnyájan zuhantak tovább. Lespëre a múltra emlékezett, boldog volt, s közben a halála felé zuhant. Rendkívül furcsa volt az egész. Ezer és ezer mérföldnyi tér, és a hangok ott vibrálnak a közepében. Semmit sem lehetett látni, csupán a rádióhullámok rezegtek, és igyekeztek egyikmásik embert felrázni. - Haragszik, Hollis? - Nem. - S valóban nem haragudott. Az idegenség érzése visszatért, ő maga már csupán egy ostoba tárgy volt, amely egyre csak zuhan bele a semmibe. - Maga mindig a csúcsra törekedett Hollis. Mindig kíváncsi volt, mi történik. Én megbélyegeztem, mielőtt magam is a sorsára jutottam volna. - Nem számít - mondta Hollis. Így is volt. Már mindenen túljutott. A halál árnyékában minden olyan, mint egy filmkocka éles fellobbanása, egy pillanat a filmvásznon, minden előítélet és szenvedély összesűrítve villan fel, s mielőtt az ember felkiálthatna: "Ez boldog nap volt, az szerencsétlen nap, ez gonosz ember, az jóságos!" - a film már hamuvá ég, s a vászon elsötétül Életének végső pereméről visszanézve csupán egy dolog miatt furdalta a lelkiismeret, és csupán ezért az egyért szeretett volna még élni. Vajon minden haldokló úgy érzi, hogy soha nem élt igazán? Vajon az egész élet valóban olyan rövid és elröppenő, hogy még egy sóhajtásra sem jut idő? Vajon mindenki ilyen váratlannak és lehetetlennek érzi, vagy csak ő egyedül, itt és most gondolja ezt, amikor már csak néhány órája maradt a töprengésre és elmélkedésre? Egyikük, Lespëre, tovább beszélt:
- Persze jó dolgom volt, tartottam feleséget a Marson, a Vénuszon, a Jupiteren. Mindegyik vagyonos volt, és tejbenvajban fürösztött. Sokat ittam, és egyszer húszezer dollárt vesztettem. "De most itt vagy - gondolta Hollis. Én semmi ilyesmit nem csináltam. Amikor még éltem, állandóan irigyeltelek, Lespëre, amikor még előttem állt az élet, irigyeltem a feleségeidet és a szórakozásaidat. Féltem a nőktől, és a világtérbe menekültem előlük; mindig vágytam rájuk, és féltékeny voltam rád, amiért téged körülrajonganak; és a pénzedre is féltékeny voltam, irigyeltem, hogy olyan boldog vagy, amilyen csak lehetsz a magad primitív módján. De most, amikor zuhanunk lefelé, és mindenen túljutottunk, már egyáltalán nem vagyok rád féltékeny, mert most már mindennek vége, s mintha soha nem is lett volna semmi." Hollis előrenyújtotta a nyakát, és belekiáltott a telefonba: - Ennek most már vége, Lespëre! Csend. - Mintha soha semmi nem is lett volna, Lespëre! - Ki beszél? - kérdezte Lespëre elhaló hangon. - Hollis. Alávalóan viselkedett. Érezte aljasságát, a haldoklás értelmetlen aljasságát. Applegate megsértette; most ő valaki mást akar megsérteni. Applegate és a világtér egyaránt megsebezte. - Maga is itt van kint a térben, Lespëre. Mindennek vége. Mintha az egész soha meg sem történt volna - Nem igaz. - Ha valami elmúlik, akkor olyan, mintha meg sem történt volna. Most mivel jobb a maga élete az enyémnél? Most mi számít? Jobb az élete? Jobb?
- Igenis jobb. - Mivel? - Azzal, hogy nekem van mire emlékeznem! - kiáltotta Lespëre sértődötten a távolból, és két kezével szorította melléhez az emlékeit. És igaza volt. Mint hideg zuhany, érte a felismerés, hogy Lespëre-nek igaza van. Az emlékek és álmok különböztek. Ő csak álmodott azokról a dolgokról; amiket szeretett volna megtenni, Lespëre viszont a megcselekedett és végrehajtott dolgok emlékeit őrizte. Ennek tudata lassan kettészakította Hollist, lassú, reszkető tökéletességgel. - Most ez jólesik magának?! - kiáltotta oda Lespëre-nek. - Most? Ha valami elmúlik, akkor már nincs benne semmi jó. Most már maga sem boldogabb nálam. - Nyugodtan halok meg - válaszolta Lespëre. - Jól éltem, és nem lettem aljas a végén, mint maga. - Aljas? - Hollis ízlelgette a szót. Amennyire vissza tudott emlékezni, életében soha nem volt aljas. Soha nem mert aljas lenni. Nyilván egész életében erre az alkalomra gyűjtögette az aljasságot. "Aljas." A szót visszapörgette agyában. Úgy érezte, könnyek törnek elő szeméből, s leperegnek az arcán. Valaki nyilván meghallotta ziháló hangját: - Ne szívja mellre, Hollis. Persze ez az egész nevetséges volt. Alig egy perccel ezelőtt adott tanácsot a többieknek, Stimsonnak, és akkor igazán érzett magában bátorságot, de most már tudta, hogy ez csak sokk volt, és csakis sokkállapotban lehetséges tárgyilagosság. Most egy egész élet elnyomott érzelmeit igyekezett néhány percbe sűríteni.
- Tudom, mit érez, Hollis - mondta húszezer mérföld távolságból Lespëre, a hangja egyre halkult. - Én nem vettem a szívemre. "Hát nem vagyunk egyformák? - csodálkozott. - Lespëre és én? Itt és most? Ha valami elmúlik, akkor megszűnt, mi haszna van?" Mindketten meghalnak. De tudta, hogy csak az értelme működik, mintha azt akarta volna meghatározni, mi a különbség egy élő és egy halott között. Az egyikben benne volt a szikra, a másikból hiányzott - az aura, a titokzatos elem. Így volt ez Lespëre-rel és vele magával is. Lespëre habzsolta az életet, és ez még most is más emberré tette, ő pedig évek óta akár halott is lehetett volna. Különféle ösvényeken jutottak el a halálhoz - minden hasonlatosság ellenére -, és ha léteznek különféle halálok, akkor ők különféleképpen halnak meg, mint ahogyan az éjszaka is különbözik a nappaltól. A halál, akárcsak az élet, végtelenül változatos, s ha egyszer valaki már meghalt, akkor mi jót lehet keresni a végleges halálban, mint ahogy most ő teszi? Egy másodperccel később vette észre, hogy jobb lábfeje is tovasodródott. Majdnem felnevetett. A levegő ismét kiszökött a szkafanderéből. Fürgén lehajolt: ismét vérzett A meteor bokától lefelé leszakította a testét és a ruháját. Ó, a halál a világtérben igen humoros dolog! Darabonként szakítja szét az embert, mint egy fekete és láthatatlan mészáros. Összeszorította térdénél a kapcsokat, a feje görcsbe rándult, igyekezett eszméletén maradni, és ahogy a szorítás fokozódott, úgy állt el a vérzés, s a levegő is visszatért. Kinyújtózkodott, és tovább zuhant, egyre csak zuhant, mert most már nem volt más teendője. - Hollis? Hollis álmosan bólintott, belefáradt a halálvárásba.