1
Natascha Kampusch esetét több tényező miatt nevezhetjük egyedinek. Először a fogság hihetetlenül hosszú ideje miatt. Másodszor azért, mert az efféle bűncselekmények egyik lényeges jellemzője, hogy az áldozat vagy szinte azonnal meghal, vagy viszonylag gyorsan előkerül - itt fordítva történt: a tettes halt meg, míg az áldozat életben maradt. Ebből adódik a harmadik példátlan mozzanat: egyedül Natascha beszámolójára vagyunk utalva, ha utána akarunk járni e súlyos bűntett okainak, az áldozat és az elkövető lelkében dúló viharok titkainak, kapcsolatuk sajátos összetettségének, illetve mindennapjaik menetének. E nem is annyira törvényszéki, de sokkal inkább lélektani perben" az áldozat látja el a vádló és az ügyvéd szerepét is, aki nem hajlandó fekete-fehérben látni sem a világot, sem a maga esetét; határozottan képviseli elrablója, a súlyos üldözési mániában szenvedő Priklopil érdekeit is. Natascha Kampusch 3096 nap 2
NATASCHA KAMPUSCH 3096 nap Heike Gronemeier és Corinna Milborn közreműködésével Scolar 3
A mű eredeti címe: 3096 Tage A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Ullstein Buehverlage GmbH, Berlin, 2010 Fordította: Bán Zoltán András Szerkesztette: Illés Andrea Hungárián translation Bán Zoltán András, 2010 Hungárián edition Scolar Kiadó, 2010 4
A lelki trauma a tehetetlen ember szenvedése. A trauma abban a pillanatban keletkezik, amikor az áldozatot egy elsöprő hatalom kiszolgáltatottá teszi. Ha ez a hatalom természeti erő, akkor katasztrófáról beszélünk. Ha a hatalmat emberek gyakorolják, erőszakról beszélünk. A traumatikus események kikapcsolják a szociális hálót, amely az embernek megadja az ésszerűség, az ellenőrzés érzését, valamint a tudatot, hogy odatartozik egyfajta vonatkozási rendszerhez. - Judith Hermann: Az erőszak hegei 5
Tartalomjegyzék Széthulló világ...7 Gyermekkorom Bécsben, a város peremén...7 Ugyan mi történhet?... 21 Régi életem utolsó napja... 21 Hiú remény a menekülésre... 30 Első heteim a pincebörtönben... 30 Élve eltemetve... 46 A rémálom valósággá válik... 46 Zuhanás a semmibe... 60 Énem elrablása... 60 Bántalmazás és éhség... 70 Mindennapos harc a túlélésért... 71 A téboly és az épeszű világ szorításában... 80 A tettes két arca... 80 Mélyponton... 91 Amikor a testi fájdalom enyhíti a lelkieket... 91 Félelem az élettől... 98 Állnak a belső börtönfalak... 98 Az egyiknek csak a halál marad... 113 Menekülés a szabadságba... 113 Epilógus... 127 Dr. Magyar György a Kampusch-ügyről...... 132 6
Széthulló világ Gyermekkorom Bécsben, a város peremén Anyám rágyújtott egy cigarettára, és mélyen leszívta a füstöt. - Már sötét van odakünn. Mi minden történhetett volna veled! - Aggodalmasan csóválta a fejét. Apám és én 1998 februárjának utolsó hétvégéjét Magyarországon töltöttük. Apám az egyik határ menti kis faluban vett valamikor egy aprócska víkendházat; amolyan hamisítatlan viskó volt ez: a nedves falakról szitált a vakolat. Az évek során kitatarozta, szép, régi bútorokkal rendezte be, úgyhogy időközben szinte már lakályossá vált. Ennek ellenére nemigen szerettem az ottani kiruccanásokat. Apámnak sok barátja élt Magyarországon, akikkel kiadósan brúderkodott, és akikkel a kedvező valutaárfolyamnak köszönhetően mindig eggyel több ünnepnapot tartott a kelleténél. A kocsmákban és éttermekben, ahol esténként megfordultunk, én voltam az egyetlen gyerek; némán gubbasztottam mellette, és rettentően unatkoztam. Mint mindig, ezúttal is csak vonakodva utaztam el apámmal. Az idő csigatempóban vonszolódott, én meg azon dühöngtem, hogy még túl kicsi és önállótlan vagyok ahhoz, hogy magam döntsem el, hogyan tölthetném el. Még attól sem voltam különösebben elragadtatva, amikor vasárnap felkerestük a közeli termálfürdőt. Éppen unottan lófráltam a csarnokban, amikor egy ismerős nő megszólított: - Nem iszol velem egy limonádét? 7
Bólintottam, aztán beléptünk a kávézóba. Színésznő volt, Bécsben lakott. Csodálattal bámultam nyugalmát, és azt, hogy csak úgy sugárzik belőle a magabiztosság. Ráadásul titokban folyton arról ábrándoztam, hogy én is erre a pályára lépek. Pár perc elteltével vettem egy nagy levegőt, és összeszedve minden bátorságomat megkérdeztem: - Én is színésznő szeretnék lenni. Gondolod, hogy alkalmas vagyok rá? Sugárzó mosollyal nézett rám: - Persze, hogy alkalmas vagy rá, Natascha! Nagyszerű színésznő leszel, ha valóban akarod! Nagyot dobbant a szívem, mert határozottan arra számítottam, hogy nem vesz komolyan, vagy egyszerűen kinevet... ahogy mások ezt oly gyakran megtették. - Ha majd eljön az ideje, segítek neked - ígérte, és kedvesen átölelt. A kávézóból visszafelé tartva felszabadultan ugráltam, és ezt dünnyögtem magam elé: - Mindenre képes vagyok, ha akarom és hiszek önmagamban! - Régen nem éreztem ilyen könnyűnek és sebezhetetlennek magamat. De a mámor nem sokáig tartott. Noha már késő délutánra járt, apám semmi jelét nem adta, hogy el akarná hagyni a fürdőt. Mikor végre visszatértünk a vityillóba, a legkevésbé sem csipkedte magát. Ellenkezőleg: úgy gondolta, indulás előtt még ledől egy kicsit. Idegesen lestem az órát. Megígértük anyámnak, hogy hatra hazaérünk - elvégre másnap iskolába kellett mennem. Nagyon is tudtam, milyen dühödt veszekedésbe torkollik, ha késve érkezünk Bécsbe. Miközben apám a díványon horkolt, az idő könyörtelenül haladt előre. Már alkonyodott, amikor felébredt; végre elindultunk. Egyetlen hang nélkül, duzzogva gubbasztottam a hátsó ülésen. Ha nem érünk időben vissza, anyám dühbe gurul, és mindaz, ami oly széppé tette a délutánt, egy csapásra semmivé foszlik. Es mint mindig, ezúttal is két tűz közé kerülök. A felnőttek megint mindent tönkretesznek. Amikor apám vett egy tábla csokoládét a benzinkútnál, azonnal felfaltam az egészet. Csak fél kilenckor, két és fél óra késéssel értük el otthonunkat, a Rennbahnweg nevű Bécs környéki lakótelepet. - Itt kiraklak, és sipirc haza! - mondta apám, és adott egy puszit. - Szeretlek - mormolta, mint minden búcsúzáskor, így aztán egyedül mentem át az épületek közötti sötét térségen, és nyitottam ki házunk kapuját. Fent a lakásban, a telefon mellett anyám cédulája várt: - Moziba mentem, későn jövök! Leraktam a táskámat, és eltöprengtem. Aztán én is írtam egy cetlit, hogy az alattunk lakó szomszédasszonynál várom. Mikor kisvártatva értem jött, magánkívül volt a dühtől: - Apád hol van? - támadt nekem. - Nem jött velem haza, kirakott a ház előtt - mondtam halkan. A késésben ártatlan voltam, és abban is, hogy nem kísért el a kapuig... mégis bűntudat gyötört. - Az istenit! Órákat késtek, én meg itt ülök, és egyfolytában csak aggódom! Hogy engedhette, hogy egyedül gyere a házig? Az éjszaka kellős közepén? Mi minden történhetett volna veled! De egyet mondok: apádat nem látod többé. Betelt a pohár, végképp torkig vagyok vele! Születésemkor, 1988. február 17-én anyám harmincnyolc éves volt, és volt már két felnőtt lánya. Első féltestvérem akkor jött világra, amikor anyám éppen betöltötte a tizennyolcat, a második jó egy évvel később született. Ez a hatvanas évek végén történt. Anyámra túl nagy terhet rótt a két csecsemő, ráadásul csakis magára számíthatott, ugyanis nem sokkal a második féltestvérem születése után elvált a lányok apjától. Korántsem volt egyszerű egyedül megteremtenie a kis család létezésének alapjait. Mindenért meg kellett küzdenie, és ebben 8
meglehetősen gyakorlatias módon járt el, miközben önmagával szemben is kíméletlennek bizonyult; mindent megtett, hogy a gyermekeivel átverekedje magát a nehézségeken. Érzelgősségnek, tétovaságnak, lustaságnak, könnyelműségnek nem hagyott helyet az életében. Harmincnyolc évesen, miután a lányok már felnőttek, szabadult meg a kötelezettségektől és a gyermekneveléssel járó gondoktól. És éppen ekkor bukkantam fel én. Anyám már nem számított újabb terhességre. A család, amelybe beleszülettem, voltaképpen éppen a felbomlás előtt állt. Én mindent felforgattam: megint elő kellett venni a szekrényből a gyerekholmikat, és a napok folyását ismét egy csecsemő határozta meg. Bár örömmel fogadtak, és mindenki kis hercegnőként kényeztetett, sokszor mégis úgy éreztem, mintha valami felesleges, ötödik kerék lennék. Ki kellett harcolnom magamnak valami helyet egy olyan világban, amelyben a szerepeket már régen kiosztották. Szüleim a születésemkor három éve voltak együtt. Édesanyám egyik kuncsaftja révén ismerték meg egymást. Anyám tanult varrónőként kereste meg a maga és kislányai számára a kenyerét; a környéken lakó nőknek varrt és alakította át a ruháikat. Egyik kuncsaftja a Bécs környéki Süssenbrunnban a férjével és a fiával vezetett egy pékséget és egy ehhez tartozó kis élelmiszerboltot. Az ifjabbik Ludwig Koch gyakran elkísérte anyját a ruhapróbákra, és ilyenkor mindig egy kicsit tovább maradt a kelleténél, hogy anyámmal elcsevegjen. Anyám gyorsan beleszeretett a fiatal, jó kiállású pékbe, aki alaposan megnevettette ízes történeteivel. Egy idő után egyre gyakrabban időzött anyámnál és a két lánynál a Bécs északi peremén fekvő lakótelepen. A nagyváros mintegy rajtokkal látja el magát e laposan elterülő mezőkön, és nem igazán tudja eldönteni, mi is szeretne lenni voltaképpen. Arc és központ nélküli, tervezetlenül összehányt környék ez, ahol minden megtörténhet, és ahol a véletlen az úr. Műhelyek és üzemek sorakoznak a parlagon pangó mezőkön, ahol a környék kutyái falkákba verődve tombolnak a nyíratlan füvön. Eközben az egykori falvak küzdenek hajdanvolt identitásukért, mely lassan lepereg róluk, éppen úgy, akár a kis biedermeier házikókról a festék. Levitézlett korok maradványai, leválva a számtalan közösségi épületről; a szociális lakásépítés utópiái, széles mozdulatokkal ideszórva a zöld mezőre, és aztán magukra hagyva, átadva őket az enyészetnek. Itt nőttem fel, az egyik legnagyobb Bécs környéki lakótelepen. A Rennbahnweget a hetvenes években tervezték és húzták fel, mint kővé dermedt emlékművét a várostervezők álmainak, akik az új embereknek új környezetet akartak teremteni: lakjanak itt a jövő munkálkodó és boldog családjai, tiszta vonalakkal belerajzolva a peremvidéki létbe, ellátva bevásárlóközpontokkal és jó közlekedéssel. Kezdetben úgy tűnt, sikerült a kísérlet. A komplexum 2400 lakásból áll, amelyekben több mint 7000 ember él. A lakótornyok közti tereket nagyvonalúan méretezték: magas fák vetnek enyhítő árnyékot, sportolásra alkalmas játszóterek váltakoznak, az egyik betonból készült aréna, a másik gyepes terület. Az ember szinte látja maga előtt, amint a várostervezők liliputi játszadozó gyermekeket és babakocsikat tologató anyukákat helyeznek a tervezőasztalon felállított makettbe, abban a mély meggyőződésben, hogy most valódi lehetőséget teremtenek az egészen újfajta társadalmi és társasági együttélés számára. A város lerobbant, dohos bérházaihoz képest a tizenöt emeletes tornyokba kupacolt lakásokat tényleg levegősre és jól szabottra építették, ellátták őket erkéllyel és korszerűen felszerelt fürdőszobákkal. De a telep már kezdettől fogva felvevő állomása lett a városba igyekvőknek, az olyanoknak, akik Bécs lényegébe akartak jutni, de egészen odáig azért soha nem értek el: munkások Alsó-Ausztriából, Burgenlandból, Stájerországból. Egyre csak érkeztek a betelepülők, akikkel az őslakosok" naponta kerültek kisebb csetepatékba az ételszag, 9
a téren játszadozó gyerekek és a tévé megfelelő hangerejének eltérő megítélése miatt. A környéken a hangulat egyre agresszívabb lett, felerősödtek a nacionalista hangok; ezzel együtt fokozatosan nőtt az idegengyűlölet miatti súrlódások száma. A bevásárlóközpontba olcsó üzletek költöztek, az előttük ásító széles tereken már napközben is összegyűltek a munka nélküli fiatalok és érettebb férfiak, akik alkoholba fojtották bánatukat. Mára a telepet kitatarozták, a lakótornyok tarka színekben játszanak, és végre megépült a metróállomás is. De a gyermekkorom idején a Rennbahnweg egyenesen a társadalmi feszültségek gyújtópontjának számított. Éjszaka erre bóklászni kimondottan veszélyesnek számított, és nappal sem volt éppen kellemes elhaladni a kamaszok hordái előtt, akik idejüket azzal töltötték, hogy lófráltak a telepen, és válogatott pimaszságokat üvöltöttek a nők után. Anyám mindig felgyorsította a lépteit az épületek közötti terek és lépcsőházak között, s ilyenkor szorosabban fogta a kezem. Erős akaratú és határozott asszony volt, aki gyűlölte a telepen uralkodó csürheszellemet. Igyekezett már jó előre megóvni mindettől; elmagyarázta, miért nem örül, ha lent játszom, és hogy miért tartja közönségesnek a szomszédokat. Nekem, a kisgyereknek ez nem mindig volt azonnal érthető, de többnyire azért követtem az utasításait. Még élénken emlékszem, hogy kislányként állandóan elhatároztam, hogy mégis lemegyek a térre játszani. Órákon át készülődtem: átgondoltam, mit fogok a többi gyereknek mondani, majd felöltöztem, aztán megint levetkőztem. Kiválogattam a játékokat a homokozóba, hogy aztán visszategyem őket; hosszasan elgondolkoztam azon, milyen babákat vigyek magammal, hogy kapcsolatot találjak a többiekkel. De mikor tényleg lementem, csak perceket maradtam ott: képtelen voltam legyűrni az érzést, hogy voltaképpen nem tartozom ide. Szüleim elutasító magatartását annyira a magamévá tettem, hogy a saját lakóhelyem idegen világ maradt a számomra. Inkább bemenekültem a gyerekszobámba, hogy átadjam magam éber álmodozásaimnak. E rózsaszínre festett szoba, a maga világos padlójával, mintás függönyével - melyet anyám varrt nekem, és amely nappal sem volt elhúzva - védőburokként ölelt körül. Itt szőttem különféle ábrándjaimat, és gondolkoztam órákat azon, hova is vezet majd életem útja. Annyit azért biztosan tudtam, hogy itt, a telepen soha és semmiképpen sem fogok gyökeret verni. A születésem utáni első hónapokban én álltam a családi élet középpontjában. Nővéreim úgy gondoztak, mintha már a saját jövőjiikre gyakorolnának. Az egyikük etetett és pelen-kázott, a másik belerakott a kenguruba, bevitt a városközpontba, hogy a sétálóutcákon fel s alá járkálva megcsodál-tassa széles mosolyomat és csinos ruhácskáimat a meg-megálló járókelőkkel. Anyámat boldoggá tette, ha ezt hallotta. Odaadóan gondoskodott külsőmről, és a legszebb ruhákkal stafírozott ki, amelyeket hosszú estéken át varrt nekem. Különleges anyagokat keresett, a legújabb szabásminták után kutatott a divatlapokban, és a butikok választékából elhalmozott mindenféle apróságokkal. Mindent összehangolt, egészen a zoknik színéig. Ebben a negyedben, ahol a nők nagy része berakott hajjal, a férfiak zöme pedig műselyem 10
tréningnadrágban csámpázott a szupermarketekben, én úgy voltam öltöztetve, akár egy kis modell. A külsőségek erős kihangsúlyozása nem csupán egyfajta elhatárolódás volt a környezetünktől; anyám ilyen módon tudta kimutatni, mennyire szeret. A maga fegyelmezett, visszafogott lényének meglehetősen nehezére esett, hogy elengedje magát vagy érzelmeket mutasson mások iránt. Nem olyan nő volt, aki folyvást az ölében tartva tutujgatja a gyermekét. Mind a könnyek, mind pedig a túlhabzó érzelmi megnyilatkozások némiképp kellemetlenül érintették. Anyám, aki a korai terhesség miatt kénytelen volt már igen fiatalon felnőni, az idők során meglehetősen vastag páncélt öltött magára. Soha, semmi áron nem vallotta volna be egyetlen gyengeségét" sem, és másoktól sem tűrte el az ilyesmit. Gyerekként gyakran tapasztaltam, hogyan győzött le egy náthát tisztán az akaratereje révén, és hogy milyen elismerő csodálattal figyeltem, amikor a még forrón gőzölgő edényt puszta kézzel szedte ki a mosogatógépből anélkül, hogy összerezzent volna. Egy indián nem ismer fájdalmat" ez volt a jelszava; úgy gondolta, némi keménység senkinek sem árt, sőt bizonyos fokig hasznos, ha az ember tényleg meg akarja állni helyét a világban. E tekintetben apám éppen az ellentéte volt. Mindig tárt karokkal fogadott, ha oda akartam bújni hozzá, és mindig örömmel játszott velem... ha éppen ébren volt. Ugyanis abban az időszakban, amikor még velünk lakott, többnyire alva láttam. Apám szeretett eljárni esténként; szívesen és kiadósan ivott a barátaival. Ennek megfelelően csak nehezen tudott megfelelni a munkája követelményeinek. Apjától vette át a pékséget, de soha nem lelkesedett ezért a mesterségért. A legnagyobb gyötrelmet a korai felkelés jelentette neki. Egészen éjfélig cikázott a különféle kocsmák között, és ha éjjel kettőkor megszólalt a vekker, alig tudott magához térni. Miután kiszállította a péksüteményeket, órákon át horkolt a kanapén. Óriási, domborodó hasa hatalmasan emelkedett és süllyedt gyermeki szemeim előtt. Ilyenkor eljátszottam ezzel a nagyra nőtt, alvó férfival, mackókat ültettem az arcára, kidekoráltam szalagokkal, főkötőt tettem a fejére, és kilakkoztam a körmét. Amikor délután felébredt, megpörgetett a levegőben, és apró meglepetéseket varázsolt elő az ingujjából. Aztán megint végigjárta a város bárjait, kávéházait. Ebben az időben a legfontosabb viszonyítási pontot, mintegy példaképet a nagyanyám jelentette számomra. Nála, aki apámmal együtt vezette a pékséget, tökéletesen otthon éreztem magam. Autóval csak néhány percre lakott tőlünk, de mégis egy egészen más világban. Süssenbrunn egyike volt azoknak a Bécs északi peremén fekvő régi falvaknak, amelyek vidéki jellegét az egyre közelebb nyomuló város sem tudta megsemmisíteni. A csendes mellékutcákban családi házak zsúfolódtak egymás mellett, ahol a hátsó kertekben zöldséget termeltek. Nagyanyám háza, amelyben a szatócsbolt és a kis pékség is működött, úgy nézett ki, akár a Monarchia idején. Nagyanyám Wachauból származott, a Duna völgyének eme festői környékéről, ahol a napos, meredek lejtőket szőlővel ültették tele. Szülei borosgazdák voltak, és az akkori szokásoknak megfelelően már fiatal lányként is meg kellett fognia a munka végét. Vágyakozással teli nosztalgiával beszélt ifjúsága vidékéről, amely az ötvenes évek Hans Moser filmjeiben valóságos paradicsommá magasztosult. És az is volt valóban, noha élete e festeni való tájon alig szólt másról, mint a munkáról, a munkáról és még egyszer a munkáról. Mikor a Duna két partja közt közlekedő kompon megismerkedett egy Spitzből származó pékkel, azonnal megragadta az alkalmat, hogy elmeneküljön ebből az előírások szerint zajló 11
életből, így aztán szinte gondolkodás nélkül feleségül ment hozzá. Idősebb Ludwig Koch huszonnégy évvel volt idősebb nála, és nehéz elképzelni, hogy nagyanyám pusztán szerelemből adta neki a kezét. Ennek ellenére egész életében elismeréssel beszélt a férjéről, akit nem ismerhettem, ugyanis nem sokkal születésem után meghalt. Nagyanyám még a városban is megmaradt vidéki, némiképp rigolyás asszonynak. Gyapjúszoknyát viselt, fölötte virágokkal díszített kötényt, haját kontyba tűzte, konyha- és sósborszeszszag áradt belőle, amely körülölelt, ha a szoknyájába fúrtam az arcom. Még szerettem is ezt a könv-nyű alkoholillatot, mely állandóan ott lebegett körülötte. Borosgazdák gyermekeként minden ebédhez megivott egy nagy pohár bort, de soha a legcsekélyebb jelét sem mutatta a részegségnek. Szokásaihoz hűen élt: egy régi fafűtéses tűzhelyen főzött, az edényeket régimódi drótkefével tisztította. Különös odaadással gondozta a virágait. A ház mögötti nagy udvar mosóbetonján számtalan cserép, kübli és egy hosszú, öreg dagasztóteknő állt, amelyek tavasszal és nyáron valóságos kis szigetet alkottak a buján tarkálló, sárga, fehér, viola- és rózsaszínű virágokból. A gyümölcsösben sárgabarack-, cseresznye- és szilvafa nőtt, a ribizlibokrok csak úgy roskadoztak súlyos terhük alatt. Hatalmas ellentét volt ez a Rennbahnweghez képest. Életem első éveiben nagyanyám jelentette számomra a haza, az otthon teljességét, lényegét. Gyakran aludtam nála, csokoládéval kényeztettem magam, és odabújtam hozzá az öreg díványon. Délutánonként ellátogattam egyik helyi barátnőmhöz, akinél egy kis medence volt a kertben; más gyerekekkel meg átbicikliztem a falun, kíváncsian kutatva olyan vidék után, ahol még szabadon mozoghatott az ember. Mikor később a szüleim egy kis boltot nyitottak a közelben, gyakran kerekeztem át a pár percnyire lakó nagyanyámhoz, hogy látogatásommal meglepetést okozzak neki. Tudtam, hogy sokszor ül a hajszárító alatt, ezért nem hallja, ha kopogok vagy csöngetek. Ezért aztán átmásztam a kerítésen, belopóztam a házba, hogy tréfásan megijesszem. Csavarókkal a hajában, nevetve üldözött a konyhában: - Várj csak, elkaplak! Büntetésként" arra ítélt, hogy részt kellett vennem a kerti munkálatokban. Nagyon szerettem, amikor együtt szedtük a fákról a sötétvörösre érett cseresznyét, vagy a roskadozó ágakról óvatosan csipkedtük le a ribizlit. Nagyanyám nem csupán egy darabka felhőtlen, védett gyermeki létezéssel ajándékozott meg - azt is megtanultam tőle, hogyan fejezzük ki az érzelmeinket egy olyan világban, amely voltaképpen semmiféle lehetőséget nem kínál erre. Ha meglátogattam, szinte mindennap elkísértem a kis temetőbe. Nagyapám csillogó fekete kővel díszített sírja leghátul domborult, egy sóderrel frissen felszórt út mentén. Nyáron a nap forrón sütött a sírokra, és a falon túl fekvő főúton ritkásan elhúzó autók hangján kívül nem hallatszott itt más, csak a tücskök cirpelése és a madarak csicsergése. Nagyanyám friss virágot rakott a sírra, és halkan sírdogált. Mikor kicsi voltam, folyvást próbáltam vigasztalni: - Ne sírj nagyi, nagyapa azt szeretné, hogy nevess! - Később, már iskolásként, megértettem, hogy családom nőtagjainak, akik a mindennapok során titokban tartottak bármiféle gyengeséget, szükségük volt egy olyan helyre, ahol szabadjára engedhetik érzelmeiket. Kellett nekik egy védett hely, ami csakis az övék. Kezdtem lassan felnőni, és egyre jobban unatkoztam nagyanyám barátnőinek társaságában, akik általában velünk tartottak, ha felkerestük a temetőt. Amennyire szerettem kisgyerekként, ha az öregasszonyok kifaggattak és süteményekkel traktáltak, olyannyira nem volt most már kedvem üldögélni a régi, sötét bútorokkal és horgolt terítőcskékkel telezsúfolt szobákban, ahol tilos volt bármit is megérinteni, miközben az öregek az unokáikkal hencegtek. Nagyanyám akkoriban nagyon rossz néven vette, hogy elfordultam" tőle. Mindjárt keresek magamnak egy másik unokát" - egyszer ezzel fogadott. És mélyen megsebzett, amikor fagyit és édességeket ajándékozott egy másik kislánynak, aki rendszeresen bejárt az üzletbe. 12
Persze hamarosan eloszlottak a felhők, de ettől kezdve mégis ritkábban látogattam ki Süssenbrunnba. Anyám amúgy is kissé feszült viszonyban állt az anyósával, így aztán nem volt ellenére, hogy attól fogva ritkábban éjszakáztam ott. Noha a kapcsolatunk - ahogy az a legtöbb unokával és nagymamával történik, ha megkezdődik az iskola - lazábbá vált, a nagyi mindig is megmaradt erős sziklának a hullámverésben. Mert a biztonság és a védettség terén olyan készlettel látott el, amelyet otthon nagyon is nélkülöztem. Születésem előtt három évvel a szüleim nyitottak egy kis élelmiszerboltot - valamint egy ehhez kapcsolódó betérő büfét" a Marco Polo telepen, mintegy tizenöt percnyi autóútra a Rennbahnwegtől. 1988-ban aztán átvettek egy szatócsüzletet is Süssenbrunnban, a Pröbstelgassén, vagyis a helység főutcáján, alig pár száz méterre nagyanyám házától. Földszintes, sápadt rózsaszín, régimódi kapuval ellátott sarokház volt, és a hozzá csatlakozó kisboltban árulták a péksüteményt, a finomságokat, az újságokat és speciális" folyóiratokat a kamionosoknak, akik Bécsből jövet betértek ide, mielőtt rákanyarodtak volna az autópályára. A polcok roskadoztak a mindennapi szükségletekhez tartozó apróságoktól, csupa olyasmi volt ez, amit akkor is egy szatócsnál szerez be az ember, ha egyébként hosszan időzött már egy szupermarketben: mosópor, száraz tészta, zacskós leves, de mindenekelőtt mindenféle édesség. A kis hátsó udvarban öreg, rózsaszínre pingált hűtőház állt. Ez a két bolt lett gyerekkorom két sarokpontja. Óvoda vagy iskola után számtalan délutánt töltöttem a Marco Polo telepen található üzletben, miközben anyám a könyveléssel bajlódott vagy kiszolgálta a vevőket. Bújócskáztam a többi gyerekkel, vagy legurultam a kis ródlipályán, amelyet az önkormányzat létesített számunkra. Ez a telep kisebb és nyugodtabb volt a miénknél, szabadon járkálhattam, és könnyen találtam barátokat. Az üzletből megfigyelhettem a söntés vendégeit: háziasszonyok, munkából jövő férfiak, és mások, akik már késő délelőtt megitták az első sörüket, és hozzá elmajszoltak egy szendvicset. Az ilyesfajta üzletek manapság megritkultak és eltűntek a városokból, pedig ezek hosszú nyitvatartási idejüknek, alkoholkínálatuknak és családias légkörüknek köszönhetően sok embernek jelentettek fontos menedéket. Apám a pékségért és az áru kiszállításáért felelt - minden másról anyám gondoskodott. Nagyjából ötéves lehettem, amikor apám kezdett magával hurcolni az üzleti fuvarjaira. Áthaladtunk falvakon és nagy kiterjedésű elővárosokon, megálltunk vendéglőknél, bároknál, kávézóknál, hotdog-árusoknál és kisebb üzleteknél. Ezért aztán a Dunától északra fekvő területet jobban megismertem, mint bármelyik korombeli gyerek - és ezzel egyidejűleg sokkal több időt töltöttem el különféle bárokban és kávézókban, mint az kívánatos lett volna. Rettentően élveztem, hogy ennyire sok időt lehetek az apámmal; ilyenkor felnőttnek éreztem magam, olyasvalakinek, akit komolyan vesznek. De a kocsmalátogatásoknak megvolt az árnyékos oldaluk is. Milyen aranyos kislány!" Hát ezt legalább ezerszer hallottam. És nem feltétlen örömmel, noha dicsértek, és az érdeklődés középpontjában álltam. Ezek az emberek, akik megpaskolták az arcomat, és elhalmoztak csokival, idegenek voltak számomra. Ráadásul gyűlöltem, ha olyan reflektorfénybe kerültem, amelyet nem én kerestem és találtam magamnak; az ilyesmi mindig hagyott valami kínos és terhes mellékízt maga után. Ebben az esetben apám volt az, aki a kuncsaftjai előtt villogott velem. Kedélyes emberként szerette a feltűnést, es kislánya a frissen vasalt ruhácskájában tökéletes kiegészítő szereplőnek bizonyult ehhez. Mindenütt akadtak barátai - olyan sok, hogy már gyerekként is 13
eszembe jutott, képtelenség, hogy ennyi ember valóban közel álljon hozzá. A legtöbben meghívatták magukat egy italra, vagy pénzt kértek tőle kölcsön. Apám annyira vágyott az elismerésre, hogy örömmel fizetett bárkinek. Ültem a magas székeken ezekben az elővárosi kocsmákban, olyanok között, akik csak az első pillanatokban mutattak irántam érdeklődést. Nagy részük munkanélküli volt, lerobbant alakok, akik napjaikat sörrel, fröccsel és kártyázással töltötték. Sokan közülük rendes foglalkozást űztek valamikor; tanárok, hivatalnokok voltak, akik egyszer csak kihullottak az élet normális menetéből. Manapság burnout"-nak, azaz kiégettnek nevezik őket. Akkoriban ez volt a normális állapot az elővárosokban. Csak nagyritkán kérdezte meg valaki, hogy ugyan mit is keresek én ezekben a kocsmákban. A többség azonban nem sokat töprengett rajta, elfogadta a helyzetet, és a maga torz módján még barátságosan is bánt velem. A nagy lányom", mondta apám elismerően, azzal megpaskolta az arcomat. Ha valaki meghívott egy limonádéra, azonnal várta az ellenszolgáltatást: Adj egy puszit a bácsinak! Adj egy puszit a néninek!" Ilyenkor elzárkóztam attól, hogy szorosabb érintkezésbe lépjek ezekkel az idegenekkel - rossz néven vettem tőlük, hogy elrabolják tőlem apám figyelmét, márpedig ez mégiscsak engem illetett meg elsősorban! Ezeken az utakon váltakozva jutott nekem hideg és meleg: egy pillanatig a középpontban álltam, büszkén mutogathattam magam, kaptam egy cukorkát, ám a következő pillanatban már azt se vették volna észre, ha netán elüt egy autó. A felületesség világában uralkodó állandó ingadozás a figyelem és az érdektelenség között felzabálta az önérzetemet. Megtanultam, hogyan játsszam magam a középpontba, és hogyan tartózkodjak ott a lehető leghosszabb ideig. Csak manapság értettem meg, hogy a színpad iránti vonzalmam, a színészetről szőtt gyermekkori álmaim nem a semmiből keletkeztek, és nem pusztán a bensőmből jöttek. Ily módon utánoztam extrovertált szüleimet. És ez ráadásul egyfajta túlélési gyakorlatként is működött: hogyan éljen az ember egy olyan világban, amelyben vagy csodálják, vagy rá se rántanak. A figyelem melege és az érdektelenség hidege közti váltakozás, mely olyannyira megsértette önérzetemet, nem sokkal később a legszűkebb környezetemben is folytatódott. Gyerekkorom világa lassanként kettészakadt. Eleinte csak apró és alig észrevehető repedések keletkeztek otthoni világomban, annyira láthatatlanok, hogy még figyelmen kívül hagyhattam, és megtehettem, hogy magamat okoljam a megromlott hangulatért. De a kezdeti repedések idővel szakadékká szélesedtek, míg végül a család összeomlott. Apám későn észlelte, hogy rogyadozni kezd a talaj a lába alatt, és hogy anyám már régen elhatározta, elválik tőle. Egyik kocsmából a másikba -apám továbbra is az elővárosi császár nagyszabású életét élte, és egyre nagyobb, feltűnőbb autókat vásárolt. Mercedesekkel és Cadillacekkel akarta lenyűgözni a barátait". Az ehhez kellő pénzt kölcsönökből teremtette elő. Ha adott is nekem némi zsebpénzt, azonnal visszakölcsönözte, hogy cigarettát vegyen, vagy elmenjen kávézni. Olyan sok hitelt vett fel a nagyanyám házára, hogy azt végül elzálogosították. A kilencvenes évek közepére már annyira úszott az adósságokban, hogy az a család létét fenyegette. Az adósságok átütemezése miatt anyám vette át a szatócsboltot a Pröbstelgassén és az üzletet a Marco Polo telepen. De a repedés tovább szélesedett, és immár nem csupán az anyagiakról volt szó. Anyámnak elege lett ebből az emberből, aki remekül tudott korhelykedni, de nem ismerte azt a szót, hogy megbízhatóság. Szüleim eltávolodása lépésről lépésre változtatta meg az egész életemet. Ahelyett, hogy gondoskodtak volna rólam, egyszerűen rám se hederítettek. Hangosan veszekedtek, órákon át. Váltakozva zárkóztak be a hálószobába, miközben a másik a nappaliban őrjöngött tovább. Ha szorongva tudakozódni próbáltam, bedugtak a szobámba, 14
rám zárták az ajtót, és a vita folyt tovább. A szobámban fogolynak éreztem magam, és a világot nem értettem többé. A párnát a fülemre szorítva próbáltam meg távol tartani a hangos szópárbajt, miközben visszaképzeltem magam régebbi, még felhőtlen gyermekkoromba. Ám ez csak ritkán sikerült. Képtelen voltam felfogni, hogy a máskor oly ragyogó apám miért lett olyan elesett és tanácstalan, és miért nem varázsol elő mindenfelé apró meglepetést az ingujjából, hogy felvidítson. Úgy tűnt, hirtelen leapadt a gumicukorból felhalmozott kimeríthetetlen készlete. Egyszer aztán egy különösen heves vita után anyám elhagyta a lakást, és pár napra eltűnt. Meg akarta mutatni apámnak, hogyan érzi magát az, aki semmit sem tud a partnere hollétéről - mert apám semmi furcsát nem látott abban, ha egy vagy két éjszakát házon kívül tölt. De én túl kicsi voltam ahhoz, hogy átlássak az efféle felnőttes hátsó szándékokon, és elfogott a rettegés. Egy gyerek időérzéke egészen más, mint a felnőtteké, így anyám távolléte számomra végtelennek tűnt. Azt sem tudtam, visszajön-e valaha. Az elhagyatottság, a kitaszítottság érzése mélyen belém ivódott. És elkezdődött gyerekkorom azon szakasza, amelyben nem találtam többé a helyemet - nem éreztem magam szeretett lénynek. Egy öntudatos kis személyből fokozatosan egy bizonytalan kislány lettem, aki feladta, hogy megbízzon a maga legszűkebb környezetében. Ebben a nehéz időszakban kerültem óvodába. Az idegenségérzésem, amelyet gyerekként olyan rosszul kezeltem, itt a tetőpontjára hágott. Anyám egy lakótelephez közeli magánóvodába íratott be. Már kezdettől fogva úgy éreztem, hogy itt félreértenek, és kevéssé fogadnak el, így hát kezdtem meggyűlölni az óvodát. Rögtön az első nap olyan élményben volt részem, amely lerakta e gyűlölet alapkövét. Kint voltam a kertben a többiekkel, amikor felfedeztem egy tulipánt, amely roppantul izgatott. Fölé hajoltam, és óvatosan magam felé hajlítottam, hogy megszagoljam. Az óvónő feltehetően azt hitte, le akarom tépni, és durván a kezemre csapott. Felháborodottan kiáltottam: - Ezt megmondom anyunak! Este aztán azt kellett megtapasztalnom, hogy anyám már nem áll mögöttem, pedig csak az imént ruházta át másra a nevelésem felelősségét. Mikor elmeséltem neki az esetet - abban a meggyőződésben, hogy megvéd, és az óvónőt másnap helyre teszi -, csak annyit mondott, hogy ha már egyszer az óvodában van az ember, akkor az ottani szabályokhoz kell tartania magát. És egyáltalán: - Nem avatkozom bele, mert nem voltam ott. - Ez volt az állandó válasza, bármilyen problémám is akadt az oviban. És ha a többi gyerek gyöt-réseiről beszéltem, tömören csak ennyit felelt: - Hát akkor vissza kell ütni! Meg kellett tanulnom, hogy egyedül ktizdjem le a nehézségeket. Az óvodában töltött idő számomra kemény próbák sorozatává vált. Gyűlöltem a szigorú szabályokat. Az idegeimre ment, hogy ebéd után a többiekkel együtt a hálóteremben kellett pihennem, pedig egyáltalán nem voltam fáradt. Az óvónők rutinszerűen végezték feladataikat, anélkül, hogy különösebben érdeklődtek volna a gyerekek iránt. Csak fél szemmel figyeltek ránk, közben pedig regényeket és újságokat olvastak, traccsoltak, és kilakkozták a körmüket. A többi gyerekkel csak lassan találtam kapcsolatot, a velem egykorúak közt magányosabb voltam, mint régebben. 15
Mindenekelőtt a másodlagos enuresis esetében számítanak rizikófaktornak a legszélesebb értelemben vett veszteségek, az olyanok, mint például a szakítás, a válás, haláleset, egy testvér születése, extrém szegénység, a szülők összekülönbőzése, depriváció, elhagyatottság, a fejlődés elégtelen támogatása." így írja le a lexikon annak a problémának az okait, amellyel ebben az időszakban meg kellett küzdenem. A koraérett gyerekből, aki már régen elhagyta a pelenkát, ágyba vizelő lettem. Az éjszakai ágybavizelés szégyenfoltként terhelte meg életemet. A nedves folt az ágyneműn kiapadhatatlan forrása lett a szidalmaknak és a gúnyolódásoknak. Mikor ismételten bepisiltem, anyám az akkoriban szokásos módon reagált. Úgy gondolta, hogy szándékosan tettem, és hogy az efféle magatartásról kényszerítéssel és büntetéssel kell leszoktatni a gyermeket. Kicsit ráhúzott a fenekemre, és dühösen kérdezte: - Miért csinálod ezt velem? - Tombolt, de közben kétségbeesett és tanácstalan volt. Mindennek ellenére éjszakánként továbbra is bepisiltem. Anyám végül beszerzett egy gumilepedőt, és kibélelte vele az ágyamat. Ez megalázó volt. Nagyanyám barátnőinek fecsegéseiből tudtam, hogy a gumilepedőt és a különleges ágybetétet beteg és öreg embereknél alkalmazzák. Én ezzel szemben azt akartam, hogy nagylányként kezeljenek. Ám ezzel nem ért véget a dolog. Anyám éjszakánként felkeltett, és ráültetett a vécére. Ha mégis bepisiltem, káromkodva cserélte ki az ágyneműt és a pizsamámat. Néha előfordult, hogy nagy büszkén száraz lepedővel ébredtem, de anyám azonnal letörte lelkesedésemet, és ezt vágta a fejemhez: - Arra viszont már nem emlékszel, hogy éjjel megint át kellett öltöztesselek! Nézd csak meg, melyik pizsama van rajtad! - Olyan szemrehányás volt ez, amivel semmit sem tudtam szembeszegezni. Megvetéssel és gúnnyal büntetett. Amikor arra vágytam, hogy Barbie ágyneműm legyen, kinevetett, hiszen szerinte azt is csak összepisilném. Majdnem a föld alá süllyedtem szégyenemben. Végül elkezdtem ellenőrizni, mennyi folyadékot veszek magamhoz. Mindig is szomjas gyerek voltam, gyakran és sokat ittam. De most alaposan megrendszabályoztam a folyadékháztartásomat. Nappal csak keveset ittam, este egyáltalán semmit. Minél tilosabb volt a víz vagy a gyümölcslé, annál szomjasabb lettem, míg végül már csakis ez járt a fejemben. Anyám minden kortyot, minden vécézést megfigyelt és kommentált, de csak akkor, ha egyedül voltunk. Mert hát ugye mit szólnának az emberek. Az óvodában az ágybavizelés fokozódott. Most már nappal is bepisiltem. A gyerekek kiröhögtek, az óvónők pedig még tovább szították a hangulatot, és megszégyenítettek a csoport előtt. Alighanem azt gondolták, hogy a gúnyolódás miatt jobban ellenőrzöm majd a hólyagomat. Minden megaláztatás csak még tovább rontott a helyzeten. Nemcsak a vécére menés kínzott, hanem már az is, ha megfogtam egy poharat. Rákényszerítettek, hogy pisiljek, ha nem kellett, és megtiltották, ha kellett. Mert az óvodában engedélyt kellett kérni, ha ki akartunk menni vécére. Az én esetemben minden alkalommal tettek valami megjegyzést: - Épp most voltál. Minek akarsz már megint? - Ezzel szemben minden kirándulás, étkezés és délutáni alvás előtt kikényszerítettek a vécére, és figyelték, mit csinálok. Ráadásul egyszer, amikor az óvónő azt gyanította, hogy megint bepisiltem, megparancsolta, hogy az összes gyerek előtt mutassam meg a bugyimat. Ha anyámmal elmentem otthonról, egy zacskóban mindig vitt magával egy váltás fehérneműt. Ez a kis csomag váltóruha felerősítette szégyenemet és bizonytalanságomat. Vagyis a felnőttek állandóan és makacsul arra számítottak, hogy be fogok pisilni. Minél inkább számítottak erre, minél inkább gúnyoltak és gyaláztak ezért, annál inkább igazuk lett. Ördögi kör, amelyből még iskoláskoromban sem tudtam kitörni. Megmaradtam kigúnyolt, megalázott, örökké szomjas ágyba pisilőnek. 16
Két év vita és örökös békülési kísérletek után apám végleg elköltözött tőlünk. Ekkor ötéves voltam, és boldog kisgyerekből elbizonytalanodott, zárkózott lény lettem, aki nem szerette az életét, és különféle módon lázadozott ellene. Egyszer visszahúzódtam, máskor üvöltöttem, elengedtem magam, és sírógörcsökben fetrengtem a fájdalomtól és a meg nem értettségtől. Heteken át kínzó torokgyulladás gyötört. Anyám, akit erősen megviselt a szakítás, a saját módszerét alkalmazta velem szemben is, hogy a problémáit legyűrje. Mivel ő magába nyelte a fájdalmát, és bátran viselte bizonytalan helyzetét, tőlem is azt várta, hogy összeszorítsam a fogamat. Nehezen tudott beletörődni, hogy egy kisgyerek aligha képes erre. Ha túlságosan érzelmesen viselkedtem, egyenesen agresszívan válaszolt erre. Önsajnálattal vádolt, és egyrészt dicsérettel kecsegtetett, másrészt büntetéssel fenyegetett, ha nem hagyok fel vele. A számomra érthetetlen helyzet okozta dühöm fokozatosan az ellen fordult, aki apám távozása után velem maradt - nem egyszer annyira megharagudtam anyámra, hogy elhatároztam, elmegyek otthonról. Bepakoltam pár cuccot a tornazsákomba, és elbúcsúztam tőle. Tudta, hogy csak a küszöbig jutok, így csak kacsintott, és annyit mondott: - Oké, minden jót! Egy másik alkalommal az összes tőle kapott babámat kipakoltam a szobámból, és felsorakoztattam az előszobában. Elhatároztam, kizárom őt a gyerekszobámban kialakított kis birodalmamból, s ezt ő látszólag nyugodtan nézte végig. Persze ezek az anyám elleni hadjáratok nem oldották meg a fő problémámat. Szüleim szakításával elveszítettem világom szilárd középpontját, és azokra, akik még mindig közel álltak hozzám, tovább nem számíthattam. Mindehhez társult az erőszak köznapi formája - amely nem annyira brutális, hogy bántalmazásnak számítson, de ahhoz mégis elegendő, hogy önbecsülésemet lassacskán szétrombolja. Gyerekek elleni erőszak esetében az ember általában rendszeres, súlyos verésre gondol, amely komoly sérüléseket okoz. Ám én semmi ilyesmit nem éltem át gyerekkoromban. Amit viszont átéltem, az keveréke volt a szóbeli bántalmazásnak és a klasszikus" pofonoknak, amelyek megmutatták számomra, hogy a gyengék közé tartozom. Nem mondható, hogy hideg számítás vagy puszta düh irányította anyám viselkedését; inkább valamiféle váratlanul fellángoló agresszió volt ez, amely csóvaként csapott ki belőle, hogy éppoly hirtelen hamvadjon el ismét. Ráadásul nekem jóval könnyebb" életem volt, mint a szomszédságunkban lakó gyerekek többségének. A lakótelepen megfigyelhettem azokat az anyákat, akik üvöltve lökték a földre és ütötték-verték a gyerekeiket. Anyám soha nem tett volna ilyesmit, és az, hogy mellékesen azért ő is vert engem, itt nem okozott volna megütközést. És ha netán a nyilvánosság előtt vág pofon, abba se avatkozott volna bele senki. Egyébként meg anyám túlságosan is úriasszonynak tartotta magát, semhogy kitegye magát a kockázatnak, hogy megfigyeljék, amint vitába keveredik velem. A látható erőszakot fenntartotta a lakótelep többi asszonyának. Engem viszont rászoktatott, hogy töröljem le a könnyeimet, vagy hűtsem le az arcomat, mielőtt elhagyjuk a házat, vagy kiszállunk az autóból. Ezzel egyidejűleg anyám megpróbálta rossz lelkiismeretét mindenféle ajándékokkal enyhíteni. Szabályosan versengett apámmal, hogy a legszebb ruhákat vegye nekem, vagy hogy hétvégére valami mesésnek ígérkező kirándulásra csábítson. 17
Csakhogy én nem ajándékokat akartam. Életemnek ebben a szakaszában kizárólag olyasvalakire lett volna szükségem, aki feltétel nélkül szeret és törődik velem. Ám ezt a szüleim nem adhatták meg nekem. Hogy a felnőttektől nem várható segítség, azt egy általános iskolai élményem mutatta meg a számomra. Nagyjából nyolcéves koromban történt, hogy osztálykirándulásra mentünk Stájerországba. Nem voltam sportos gyerek, és nem is nagyon mertem részt venni azokban a vad játékokban, amelyeket az osztálytársaim űztek. De a játszótéren legalább próbálkoztam. Élesen nyilallt belém a fájdalom, amikor a mászókáról lecsattantam a földre. Fel akartam állni, de a karom nem engedelmeskedett, és visszanyaklottam a talajra. Körülöttem tomboló osztálytársaim vidám nevetése tompán visszhangzott a fülemben. Kiáltani akartam, könnyeim végigcsorogtak az arcomon, de egy hang sem jött ki belőlem. Mikor az egyik osztálytársnőm odajött, csak annyit kértem halkan, hogy szóljon a tanárnőnek. A lány odaszaladt hozzá. De a tanárnő visszaküldte azzal, hogy magam menjek oda, ha akarok valamit. Megpróbáltam feltápászkodni, de alighogy megmoccantam, ismét belehasított a fájdalom a karomba. Elárvultan hevertem a földön. Csak bizonyos idő elteltével sietett segítségemre a másik osztály tanárnője. Én összeszorítottam a fogam, nem sírtam és nem is panaszkodtam. Senkinek sem akartam kellemetlenséget okozni. Később az osztályfőnököm is észrevette, hogy valami nem stimmel velem. Feltételezte, hogy elestem, és így szereztem valami zúzó-dást, ezért megengedte, hogy a délutánt a tévészobában töltsem. Éjjel a közös hálóteremben feküdtem, és a fájdalomtól alig kaptam levegőt. Mégsem kértem segítséget. Csak sokkal később, másnap késő délután a herbersteini állatkertben vette észre a tanárnőm, hogy komolyan megsérültem, ezért orvoshoz vitt, aki azonnal beutalt a grazi kórházba. Eltört a karom. Anyám az új barátjával hozott el a kórházból. Jól ismertem ezt a férfit - a keresztapám volt. Nem kedveltem őt. Az út Bécsbe maga volt a színtiszta gyötrelem. A barát három órán át szidta az anyámat, hogy az én ügyetlenségem miatt most ekkora utat kell levezetnie. Bár anyám megpróbálta oldani a feszültséget, nem járt sikerrel, s a szidalmak csak nem akartak abbamaradni. Én a hátsó ülésen gubbasztottam, és halkan csorogtak a könnyeim. Szégyelltem magam, amiért elestem, és szégyelltem magam, hogy terhére vagyok a többieknek. Ne okozz kellemetlenséget! Ne csinálj faksznikat! Ne hisztizz! A nagylányok nem sírnak! Gyerekkoromnak ezek az ezerszer hallott alapszövegei segítettek hozzá, hogy a karomban lüktető fájdalmat másfél napon át elviseljem. És most az autópályán, anyám barátjának szidalmai közt egy belső hang ismét ledarálta ezeket a szövegeket. A tanárnőm fegyelmit kapott, mivel nem vitetett azonnal kórházba. Természetesen joggal, mert hát tényleg elhanyagolta a felügyeleti kötelességét. A legnagyobb hanyagság mégis engem terhelt, mert akkoriban már annyira nem bíztam a saját érzéseimben, hogy eszembe sem jutott segítséget kérni. 18
Apámat csak hétvégeken láttam, vagy ha hébe-hóba magával vitt a túráira. Miután szakított anyámmal, ő is szerelmes lett- Új barátnője kedves volt, de meglehetősen távolságtartó. Egyszer elgondolkodva azt mondta: - Tudom, hogy miért vagy olyan hallgatag... mert a szüleid nem szeretnek. - Hangosan tiltakoztam, de a mondat mélyen befészkelte magát megsebzett gyermeki lelkembe. Nem lehetséges, hogy mégis igaza van? Végül is felnőtt, és a felnőtteknek mindig igazuk van. A gondolat napokon át motoszkált a fejemben. Mikor kilencéves lettem, az evéssel próbáltam ellensúlyozni frusztrációmat. Már kiskoromban sem voltam éppenséggel nádszál, ráadásul olyan családban nőttem fel, amelyben az evés igencsak fontos szerepet játszott. Anyám az a fajta nő volt, aki bármennyit evett, mégsem hízott egyetlen grammot sem. Ennek oka lehetett a pajzsmirigyműködés túltengése, vagy a szerfölött aktív lénye: zsíros kenyeret evett és tortákat, köményes sült húst és sonkás zsemlét, és közben egy grammot sem hízott, és nem fáradt bele, hogy a többiek előtt hencegjen vele: - Annyit eszem, amennyit csak akarok - fuvolázta egy hatalmas szendviccsel a kezében. Az evésben való mértéktelenséget örököltem tőle, de azt az adottságot már nem, hogy könnyedén elégessem a kalóriákat. Apám ezzel szemben olyan kövér volt, hogy már gyerekként kínosnak éreztem mutatkozni vele. Hasa olyan hatalmasra duzzadt, akár egy nyolcadik hónapban levő nőé. Ha a kanapén hevert, szinte hegyként tornyosult előtte, és kiskoromban gyakran kopogtattam be rajta, és kérdeztem: - Hahó, mikor jön már a gyerek? - Apám jóindulatúan nevetett ezen. Tányérján húshegyek tornyosultak, hozzá knédli-halmok, melyek csak úgy úsztak a sűrű szószban. Legyűrte a roppant adagokat, aztán evett tovább, mintha heteken át éhezett volna. Ha hétvégeken családi kirándulásra mentünk - eleinte még anyámmal, később apám új barátnőjével -, minden az evés körül forgott. Míg más családok hegyet másztak, biciklitúrákat tettek, vagy meglátogattak egy múzeumot, mi kulináris célok felé vettük utunkat. Ellátogattunk egy kockás terítős vidéki kiskocsmába, kiruccantunk a falusi vendéglőkbe, és ha meglátogattunk egy várat, nem a történelmi emlékek felkeresése volt a cél, hanem az, hogy részt vegyünk egy lovagi vacsorán, ahol a húst és a gombócot kézzel fogyaszthatta az ember, hogy hozzá aztán legurítson pár korsó ínycsiklandozóan habzó sört - apám ízlése szerint így nézett ki egy vérbeli kirándulás. Mindkét üzletben, Süssenbrunnban és a Marco Polo telepen is - melyeket anyám a válásuk után egyedül vezetett -, állandóan élelmiszerekkel voltam körülvéve. Ha anyám elhozott a napköziből, és magával vitt az üzletbe, az unalmamat mindenféle nyalánksággal küzdöttem le: fagylaltot nyaltam, gumicukorkát ettem, egy tábla csokoládét vagy ecetes uborkát rágcsáltam. Anyám többnyire megengedte ezt - túlságosan is elfoglalt volt ahhoz, hogy pontosan megfigyelhesse, mi mindent tömök magamba. Így kezdődött az a korszak, amikor rendszeresen túlettem magam. Megettem egy egész csomag Bountyt, hozzá megittam egy nagy üveg kólát, aztán még tovább tömtem magam csokoládéval, hogy majd kipukkadt a hasam. És amint ismét alkalmam nyílt rá, hogy valamit a számba vegyek, máris ettem tovább. Az elrablásom előtti évben annyira meghíztam, hogy az egykori kis duciból szerfölött kövér gyerek lett. A sport terén még ügyetlenebb lettem, a gyerekek megállás nélkül csúfoltak, így aztán magányomat még több evéssel ellensúlyoztam. A tizedik születésnapomon már 45 kilót nyomtam. Anyám aztán tovább fokozta megalázottságomat. - Mind-egy, hogy nézel ki, én mégis szeretlek. Vagy: - Ha csúnya a gyerek, legalább a ruhája legyen szép. - Ha megbántódtam ezen, csak nevetett, és azt mondta: - Ne vedd magadra, kicsim! Ne legyél már olyan érzékeny! 19
Érzékeny" - számára ez volt a legrosszabb tulajdonság, az mindenképpen tilos volt, hogy érzékeny legyen az ember. Még ma is elcsodálkozom, hogy ezt a pozitív jelzőt menynyire kifacsarva használták anyám köreiben. Gyerekkoromban szitokszónak számított, olyan emberekre mondták, akik túlságosan is puhányok ehhez a világhoz. Akkoriban arra vágytam, bárcsak még puhányabb lehetnék. Ma már tudom, hogy az anyám által belém nevelt keménység később valószínűleg az életemet mentette meg. Körülvéve egy csomó édességgel, órákat töltöttem egyedül a tévé előtt, vagy a szobámban, egy könyvvel a kezemben. A valóságból, amely szakadatlanul csak megaláztatásokkal szolgált, egy másik világba akartam menekülni. Otthon az összes tévécsatornára előfizettünk, és senki sem törődött vele, mit is nézek voltaképpen. Válogatás nélkül kapcsolgattam egyik műsorról a másikra, néztem a gyerekadásokat, a híreket és a krimiket, amelyek szorongással töltöttek el, de mégis magamba szívtam őket, akár a szivacs. 1997 nyarán egyetlen téma uralta a médiát: Salzkammergutban lelepleztek egy gyerekpornó-hálózatot. A félelemtől dermedten hallottam a tévéből, hogy hét felnőtt férfi kisebb pénzadományokkal meghatározatlan számú kisfiút csalt egy e célból berendezett házba, ahol szexuálisan bántalmazták őket, és az erről forgatott videókat aztán világszerte piacra dobták. 1998. január 24-én egy másik eset sokkolta Felső-Ausztriát. Postai küldemények formájában terjesztették azokat a videokazettákat, amelyeken szexuálisan bántalmazott öt-hét éves kislányokat láthatott az ember. Az egyik videón szerepelt egy férfi, amint egy hétéves kislányt felcsal a manzárdszobájába, hogy ott szexuális bántalmazza. Mélyen megráztak a meggyilkolt kislányokról szóló beszámolók; akkoriban Németországban sorozatosan történtek ilyen esetek. Emlékezetem szerint iskolás koromban alig akadt olyan hónap, amelyben ne sugároztak volna elrabolt, megerőszakolt vagy meggyilkolt kislányokról szóló riportokat. A jelentések csak úgy tobzódtak a rendőrségi vizsgálatokról vagy drámai kutatásokról szóló részletekben. Figyeltem a nyomozókutyákat az erdőben, és a búvárokat, akik a tavak mélyén az eltűnt gyerekek hulláját keresték. Egyre csak lestem a hozzátartozók megrázó elbeszéléseit: hogyan tűnt el a kislányuk játék közben a szabadban, vagy azt, hogy az iskolából soha többé nem ment haza. Láttam és hallottam, hogyan kutatnak a szüleik kétségbeesetten utánuk, mígnem eléri őket a rettentő bizonyosság, miszerint soha többé nem látják élve a gyermeküket. A médiában akkoriban kitárgyalt esetek olyan nagy port vertek fel, hogy az iskolában mi is folyton erről beszéltünk. A tanárok elmagyarázták, hogyan védekezhetünk egy szexuális támadás ellen. Láttunk olyan filmeket, amelyekben a kislányokat a bátyjuk bántalmazza, tanultunk kisfiúkról, akik tudtak nemet mondani, ha apjuk bűnös szándékkal környékezte meg őket, és a tanárok elismételték azokat a figyelmeztetéseket, amelyeket már otthon is belevéstek az agyunkba: - Sose menj el idegennel! Ne szállj be idegen ember autójába! Ne fogadj el édességet idegentől! Menj át a túloldalra, ha valami furcsát veszel észre! Ha most végignézem azoknak az eseteknek a listáját, amelyek iskolás koromban történtek, éppúgy elfog a rettegés, mint akkor régen: Yvonne (12) - agyonverték a Pinnower See-nél (Brandenburg), amikor ellenállt, hogy egy férfi megerőszakolja. 20