Az áldást hozó kő. Prológus. 3 000 000 évvel ezelőtt

Az áldást hozó kő Prológus 3 000 000 évvel ezelőtt Az áldást hozó kő megszámlálhatatlan fényév távolságra született a Földtől, a csillagrendszer túlsó oldalán, egy robbanásban, amely a feneketlen, végtelen Űrbe taszította. A lassan kihűlő csillagtöredék fénylő égi hajóként szelte át a csillagóceánt. Mennydörögve, sisteregve száguldott a sötét éjben elkerülhetetlen pusztulása felé, ami egy fiatal és vad bolygón várta. Odalent masztodonok és mamutok hagyták félbe a legelést, hogy felpillantsanak az eget hasító szikrázó fényre, a meteor légkörben felizzó lángcsóvára. A katasztrófának egy riadt család is a szemtanúja volt. Az apró lények az emberszabásúakra emlékeztettek, szemöldökük azonban nem dudorodott ki annyira, és újabban már felegyenesedve, két lábon jártak. Dermedten hagyták félbe a táplálékgyűjtögetést az ősi erdő szélén, egy pillanattal később pedig földre döntötte őket a meteorit becsapódása nyomán keletkező lökéshullám. Az ütközés megolvasztotta a kőzetet, a szétszóródó darabkák esőként hulltak alá. A tűzisten Vulkán - kohójában a meteor csillagpora elfolyósodott, és egyesült a föld kristályos anyagával. Az egyszerű kvarctöredékek úgy ölelték magukhoz a kozmikus mikrogyémántokat, mintha egy alkimista lendítette volna meg varázspálcáját. A becsapódáskor keletkezett kráter fokozatosan lehűlt, és megtelt esővízzel. Kétmillió éven keresztül a közeli vulkánokról lefutó patakok táplálták és töltötték fel a kráter tavat, újabb és újabb homokréteggel fedve az égi darabokat. Majd egy földmozgás keleti irányba tolta a tó medrét, és létrehozott egy kis folyót, amely szurdokot kezdett vájni. Az Afrikának mondott földrészen található völgyet aztán egy napon Olduvainak nevezték el. A tó végül kiürült, és a szél széthordta az üledékréteget, az egykori meteordarabok pedig újra a felszínre kerültek. Csúnya, kemény kövek voltak, csak itt-ott csillantak meg fényesen. Az egyik azonban más volt, mintha a véletlen, a szerencse vagy a végzet kovácsolta volna. Az erő és a tűz szülte, mostanra azonban sima és tojásdad lett a víz, a homok és a szél évezredes csiszoló, fényesítő munkájának köszönhetően, és mélykék tűzzel ragyogott, mint az ég, amely a Földre küldte. Fent madarak szálltak, és magokat potyogtattak szét, mely buja vegetációvá fejlődött. A növénytakaró védelmet nyújtott a kőnek, jelenlétét csak a kristályos felületéről néha-néha visszaverődő napfény jelezte. Megint eltelt több ezer év, majd újabb több ezer. Eközben a kő, amelyet egy nap majd mágikus erejűnek és félelmetesnek, átkozottnak és áldottnak tartanak, várakozott... ELSŐ KÖNYV Afrika

100000 évvel ezelőtt A vadász lekuporodva várakozott a fűben, fülei hátracsapva, egészen a fejéhez simultak, teste ugrásra készen megfeszült. Nem messze egy kis embercsoport gyökereket és magokat gyűjtögetett. Nem is sejtették, hogy egy borostyánsárga szempár lesi őket. Bár duzzadó izmaitól teste erősnek számított, a vadász lassú állat volt. Versenytársaitól, az oroszlánoktól és leopárdoktól eltérően, akik gyorsak lévén hosszan üldözték prédájukat, a kardfogú tigrisnek lapulva kellett kivárnia, hogy meglepetésszerűen lecsaphasson a zsákmányára. A nőstény tigris így mozdulatlanul várakozott a rőt fűben és figyelt, miközben a gyanútlan áldozat egyre közelebb jött. A nap magasan állt, az afrikai síkság egyre forróbb lett. Az emberek lassan haladtak előre, miközben folyamatosan élelem után kutattak. Terméseket és lárvákat gyömöszöltek a szájukba, hangosan rágcsáltak, ropogtattak és morogtak, időnként pedig szavakat mondtak egymásnak. A nőstény tigris figyelt. A kulcs a türelem volt. Végül egy gyermek, aki még alig imbolygott lábacskáin, elkószált anyja mellől. A támadás gyors és brutális volt. A gyermek felsikoltott, a ragadozó pedig gyorsan szaladt egyre messzebb, halálos álkapcsai közé szorítva a zsenge testet. Az emberek azonnal üldözőbe vették, kiabáltak és törékeny lándzsáikat lóbálták. A tigris azonban elmenekült, eltűnt a kusza bozót mélyén rejtőző fészkében. A gyermek kétségbeesetten vonaglott és sikoltozott a pengeéles fogak között. Az emberek nem merték a sűrűbe követni az állatot, őrjöngve ugráltak, durván faragott I I bunkósbotjaikkal a földet verték. Kiáltásaik az égig szálltak, ahol már keselyűk gyülekeztek egy kis maradék reményében. A gyermek anyja, egy fiatal nő, akit a többiek Darázsnak hívtak, ide-oda futkosott a nyílás előtt, ahol a tigris eltűnt. Ekkor az egyik férfi elüvöltötte magát. Intett a többieknek, hogy tűnjenek el, mire mindenki egy testként, hosszú léptekkel távolodott a bozóttól. Darázs nem mozdult, bár két másik nő megpróbálta elrángatni. A földre vetette magát, és keservesen szűkölt, mintha fizikai fájdalom kínozná. Végül a többiek, attól tartva, hogy a tigris visszatér, magára hagyták, és egy közeli fa csoport rejtekébe siettek, ahol fürgén felmásztak az ágak menedékébe. Addig maradtak ott, amíg a nap a horizont szélére süllyedt, és az árnyékok hosszúra nyúltak. Már nem hallották a szenvedő anya kiáltásait. A délutáni csöndet csupán egyszer törte meg egy éles sikoly, majd megint minden csendes lett. A korgó gyomor és a kínzó szomjúság azonban továbbhaladásra sarkallta az embereket. Visszamásztak a földre, majd miután gyors pillantást vetettek arra a véres foltra, ahol utoljára látták Darazsat, nyugat felé fordultak, és tovább kutattak élelem után. A kis csoport felegyenesedve haladt az afrikai szavannán. Hosszú végtagjaikkal, karcsú testükkel kecses állatként mozogtak. Nem viseltek ruhát, sem díszeket. Durva lándzsákkal és fejszékkel voltak felfegyverkezve. Hetvenhatan voltak a csoportban, a szopós csecsemőktől az idősekig. Köztük kilenc terhes nő. Ahogy fáradhatatlanul, folyamatosan élelemért kutatva vonultak, az emberek eme első családja nem tudta, hogy százezer évvel később, egy olyan világban, amit elképzelni sem tudtak volna, leszármazottaik majd Homo sapiensnek Bölcs Embernek" nevezik őket. Veszély

Sudár mozdulatlanul feküdt a fészekágyban, amit Öreganyóval osztott meg. Érzékszervei felerősítették a pirkadat hangjait és illatait. Erezte a hamvadó tábortűz füstjét. Az elszenesedett fa átható szagát. A levegő csípős hidegét. A feje fölötti faágon madarak ébredeztek, fütyülésük és károgásuk hangzavarrá olvadt. Azonban semmi veszélyre utaló zajt nem hallott, nem bömbölt oroszlán, a hiénák nem ugattak és kígyó sem sziszegett. Nem mozdult, bár reszketett a hidegtől, és vágyott arra, hogy felmelegedjen Öreganyó mellett, aki a tűzhely mellett állt, és próbálta életre kelteni a parazsat. Továbbra is az ágyban maradt. És vele maradt a veszély is. Határozottan érezte. Lassan felemelte a fejét, és belehunyorgott a füstös hajnalba. A Család sürgött-forgott. Hallotta Szálka érdes, kora reggeli zihálását. Szálka akkor kapta a nevét, amikor majdnem megfulladt egy halszálkától. Orrlyuk úgy mentette meg az életét, hogy a két lapockája között erősen ütögette a hátát, mire a szálka átrepült a tábortűzön. Szálka azóta ilyen furcsán lélegzett. Öreganyó szokásához híven fűvel táplálta a pislákoló tüzet, míg Orrlyuk mellette guggolt, és egy csúnya, gennyesedő rovarcsípést vizsgált a herezacskóján. Tűzgyújtó a csecsemőjét szoptatta. Éhes és Púpos még a fészekágyában horkolt, miközben Skorpió épp egy fát vizelt le. A félhomályban Oroszlán körvonala látszott. Méztalálóval közösült, megkönnyebbülésének morgással adott hangot. Nem volt semmi szokatlan. Sudár felült, és megdörzsölte a szemét. A Család alvását az éjszaka folyamán Egér egyik gyerekének kétségbeesett sírása zavarta meg. A fiú túl közel feküdt a tűzhöz, rágördült a forró parázsra, és csúnyán megégette magát. Ezt a leckét minden gyermek megtanulta. Sudár maga is viselt egy hosszú égési sebet a jobb combján. O is akkor szerezte, amikor gyerekként túl közel aludt a tűzhöz. A fiú, bár nyöszörgött, miközben az anyja nedves agyagot tett a nyers húsra, úgy látszott jól van. Sudár a Család többi tagját nézte, akik a vizes gödör felé indultak inni. Mozdulataik álmosak és lusták voltak. Nem látszott rajtuk a félelem vagy a veszély jele. Valami mégsem volt rendben. Bár nem látta, nem hallotta, még csak nem is érezte, a fiatal nő teste minden porcikájában érzékelte, hogy veszedelem leselkedik rájuk. Sudár nem fogta fel ésszel, mi lehet az, és nyelvi lehetősége sem volt meg rá, hogy félelmét megossza a többiekkel. Agyával azonban érzékelte a veszélyt. Ha most kimondaná a szót, a többiek azon nyomban mérges kígyót, vad kutyát vagy kardfogú tigrist keresnének, és mivel nem találnák egyiket sem, nem értenék, Sudár miért riogatja őket. Ez a figyelmeztetés nem a mának szól- súgta az esze, ahogy végül elhagyta a fészekágy biztonságát. Ez a figyelmeztetés a holnapnak szól. A fiatal nő azonban az ősembercsaládban még nem tudta kifejezni gondolatait. Nem ismerték a jövő" fogalmát. A közelgő veszedelem idegen volt e lények számára, ők csak a jelenben levő veszélyt ismerték. A szavannán élő emberek úgy éltek, ahogy a körülöttük élő állatok. Ették a növényeket és gyűjtögettek, víz után kutattak, futottak a ragadozók elől, levezették nemi vágyaikat, és aludtak, amikor a nap magasan járt és a hasuk tele volt. Ahogy a nap felkelt, a Család előbújt a gyékény és a nád védelméből. A nyílt síkság felé vette az irányt, biztonságban érezve magát, most, hogy teljesen kivilágosodott, szertefoszlott az éjszaka sötétje a benne rejtőző veszélyekkel együtt. Sudár, szívében a megnevezhetetlen rettegéssel, csatlakozott az éjszakai táborhelyet elhagyókhoz, és megkezdték az aznapi élelem fel kutatását. Sudár néha-néha megállt, a környéket fürkészte, abban bízva, hogy megpillantja az új fenyegetést, amit oly erősen érzett. Azonban csak a távoli hegyekig elterülő oroszlánszínű fűtengert látta, amit itt-ott leveles fák és sziklás dombok szakítottak meg. Nem követte a szomjúságtól vezérelt embereket ragadozó, és a ködös égen sem szárnyalt semmi fenyegető. Sudár legelésző antilopokat, táplálkozó zsiráfokat, és a farkukkal csapkodó zebrákat látott. Semmi szokatlant vagy újat.

Csak az előttük levő hegyet a látóhatárnál. Napokkal korábban még aludt, most azonban füst és hamu szállt fel belőle az ég felé. Ez újdonság volt. Az emberek azonban nem törődtek vele. Orrlyuk elkapott egy sáskát, és a szájába gyömöszölte. Méztaláló kitépett egy csokor virágot, hogy megnézze, ehető-e a gyökere. Éhes a füstös égen keselyűket keresett, amik egy tetemet és persze a hús lehetőségét jelezték volna. A vulkán jelentette veszélyt figyelmen kívül hagyták, és rendületlenül folytatták a táplálékkeresést. Mezítláb mendegéltek a vörös földön, szúrós füvön. Olyan területen vándoroltak, amit tavak és mocsarak, erdők és füves rétek borítottak, és krokodilok, rinocéroszok, páviánok, elefántok, zsiráfok, vadnyulak, bogarak, antilopok, keselyűk és kígyók népesítettek be. Sudár családja ritkán találkozott hozzájuk hasonló lényekkel, bár időnként érzékelték, hogy laknak emberek saját kis territóriumuk határain kívül is. Azonban nehéz vállalkozás lett volna ezeken túlra merészkedni, mivel nehezen leküzdhető akadályok voltak: meredek szakadék az egyik oldalon, egy mély, széles folyó a másikon és egy áthatolhatatlan mocsár a harmadikon. Sudár családja ilyen határok között élt. Ösztöneiket és emlékeiket követve kószáltak, és maradtak életben generációk óta. A Család szorosan együtt haladt. Az öregek és a gyerekes anyák középen, a védettségben, a férfiak pedig bunkósbotjaikkal és fejszéikkel a széleken, örökké éberen lesve a ragadozókat. A ragadozók mindig a gyengéket vették célba, és ez a maroknyi ember aztán valóban gyenge volt. Már egy napja nem volt vizük. A kelő nap alatt vánszorogtak, ajkuk és szájuk kiszáradt, miközben friss vízben bővelkedő folyóról ábrándoztak, ahol gumókat, teknős tojásokat és ehető növényeket találhatnának, netán egy valódi ritkaságot, papirusz szárak között fogságba esett, ízletes flamingót. Nevük a körülményektől függően változott, mivel a nevek csak eszközként szolgáltak, lehetőséget adtak szavakra, amelyeken a családtagok egymást hívhatták, vagy egymásról beszélhettek. Méztaláló azon a napon kapta a nevét, amikor egy méhkaptárt talált, és a Család több mint egy év után először kóstolhatott cukrot. Dudor akkor kapta a nevét, amikor egy leopárd elől menekülve felmászott egy fára, ahonnan leesett, és úgy beverte a fejét, hogy maradandó dudor maradt rajta. Egyszemű megvakult a jobb szemére, amikor Oroszlánnal együtt meg próbáltak elriasztani egy orrszarvú tetemen lakmározó keselyűcsapatot, és az egyik madár megtámadta. Béka ügyesen fogott békát úgy, hogy egyik kezével elterelte az állat figyelmét, a másikkal pedig megragadta. Sudárt azért hívták sudárnak, mert ő volt a legmagasabb nő a Családban. A Család ösztöneire és állati megérzéseire hagyatkozva élt. Néhányuknak voltak csupán gondolatai. Mivel nem gondolkodtak, nem voltak kérdéseik, ezért aztán nem érezték szükségét annak sem, hogy válaszokat kapjanak. Semmin sem csodálkoztak, és semmit sem kérdőjeleztek meg. A világ csupán abbó1 állt, amit láttak, hallottak, orrukkal éreztek, megfogta kés megízleltek. Semmi rejtett, ismeretlen nem volt. A kardfogú tigris kardfogú tigris volt, egy ragadozó, amíg élt, és táplálékforrás, ha elpusztult. Emiatt aztán ezek az emberek nem voltak babonásak, még nem volt elképzelésük a varázslatról, a lélekről és a láthatatlan erőkről. Nem próbálták megmagyarázni a szelet, mert egyszerűen eszükbe sem jutott, hogy így tegyenek. Amikor Tűzgyújtó nekiállt tüzet csiholni, nem volt kíváncsi rá, honnan jöttek a szikrák, nem érdekelte, honnan jutott eszébe ezer évvel korábbi ősének, hogy megpróbáljon tüzet gyújtani. Tűzgyújtó egyszerűen anyját figyelve megtanulta a tűzcsiholást, aki pedig a saját anyjától leste el a fortélyt. Bármi táplálékul szolgálhatott, amit találtak, és mivel alig tudtak beszélni és kommunikálni, vadászatuk olyan primitív volt, hogy csak a legkisebb vadakra korlátozódott: gyíkokra, madarakra, halakra és nyulakra. Sudár családját nem érdekelte, hogy kik, vagy mik voltak, vagy milyen hosszú evolúciós utat jártak be, ami azt jelentette, hogy ők és a hozzájuk hasonlók fizikailag változatlanok maradtak a következő százezer évben.

Annak sem voltak tudatában, hogy Sudárral és az általa érzékelt új veszéllyel egy második evolúció küszöbén állnak. Miközben ehető növények és rovarok után kutatott, Sudárt egy látomás kísértette: a vizesgödör, amelyre aznap hajnalban ébredtek. A Család döbbenetére az éjszaka folyamán a vizet annyira belepte a vulkáni korom és hamu, hogy ihatatlanná vált. Ha nem így történik, ottmaradtak volna, de a szomjúság továbbűzte őket, és most is a víz utáni vágy hajtotta őket folyamatosan nyugat felé. Elszántan követték Oroszlánt, aki tudta, hol található a legközelebbi friss víz. Fejük kiemelkedett a magas fűből, így láthatták, hogy a gnúcsordák ugyanúgy víz után kutatnak. Az égnek furcsa színe volt, a levegőben pedig csípős, maró szag terjengett. Közvetlenül előttük a horizonton, a hegy füstöt köhögött; effélét korábban soha nem tett. Sudárt - agya a szokatlan rejtéllyel birkózott - egy emlék kínozta, az a rettegés, ami két nappal korábban éjjel lepte meg őket. Az éjszaka sosem volt csendes az afrikai szavannán. Oroszlánok bömböltek friss zsákmányuk felett, hiénák visítottak, hogy figyelmeztessék társaikat a táplálékszerzés lehetőségére. Az erdő szélén rejtőzködő emberek nyugtalanul aludtak, bár életben tartották a tüzet az éjszakai sötétség ellen, hogy fényt és meleget adjon, és távol tartsa a ragadozókat. Azonban az a két nappal ezelőtti éjszaka más volt. A veszéllyel teli élethez szokott emberek félelme elmélyült és kiélesedett, hunyorogtak a sötétben, és szívük kalapálását hallgatták. Valami szokatlan és borzalmas dolog történt a körülöttük levő világban. Mivel nem volt szavuk ezekre az új eseményekre, primitív agyukban nem volt gondolat, ami magyarázatot, ezen keresztül pedig megnyugvást hozott volna. Az emberek egymáshoz húzódtak a puszta és megfejthetetlen rémület szorításában. Nem tudhatták, hogy korábban már számtalanszor megrázták földrengések ezt a vidéket, vagy hogy a látóhatáron levő hegy évezredekig lövellt lávát a levegőbe, majd időnként nyugodtan szunnyadt, ahogy az elmúlt néhány száz évben tette. Most azonban felébredt. A vulkáni kúp riasztó vörös ragyogással szórta teli az éjszakai égboltot, a föld pedig remegett és morajlott, mintha életre kelt volna. Csupán Sudárt gyötörték ezek a borzalmas emlékképek. Társai a földet és a növényzetet pásztázták tekintetükkel, termeszdombok, terméstől rogyadozó növények és keserű bogyókat ígérő lugas után kutatva. Amikor Egyszemű felrúgott egy korhadt tuskót, hogy feltárja a tekergőző lárvákat, az emberek lakomázni kezdtek. A lárvákat megmarkolták, és a szájukba tömték. Az élelmet sosem osztották szét. A legerősebb evett, a leggyengébb éhezett. Oroszlán a csapat domináns férfi tagja előrenyomakodott, hogy nagyokat markoljon a fehér eledelből. Amikor fiatal volt, Oroszlán rábukkant egy öreg nőstény oroszlán friss tetemére, és megnyúzta, mielőtt a keselyűk leszálltak volna. Vállára és hátára terítette a véres bundát, hagyta, hogy testéhez idomuljon a bűzlő, nyűvekjárta bőr. Végül a gerezna megszáradt. Mivel évekig nem vette le, a merev bőr teste részévé vált, minden mozdulatára nyikorgott, hosszú haja pedig benőtte, mint valami sörény. Oroszlán nem választással lett a Család vezére, nem tartottak erről szavazást, és nem volt általános megegyezés a kérdéssel kapcsolatban. Egyszerűen egy nap úgy döntött, ő lesz a vezér, a többiek meg tudomásul vették. Oroszlán alkalmi párja, Méztaláló is domináns volt a nők között, mivel nagy és erős, önző és rámenős volt. Evészeteknél egyszerűen félrelökte a gyengébb nőket az útjából, hogy élelmet szerezzen saját kölykének. Lopott másoktól, és többet tömött magába, mint ami az ő része lett volna. Oroszlán és Méztaláló most mindkét kezét arra használta, hogy kikotorja a sápadt, kövér lárvákat a korhadó fából, és a szájába gyömöszölje. Amikor jóllaktak, és Méztaláló megnyugodott, hogy mind az öt gyereke evett, odébbálltak, így a család gyengébb tagjai is hozzáférhettek a tehetetlen lárvákhoz. Sudár megrágott egy nagy marékkal, majd a pépet kiköpte a markába. Aztán odanyújtotta a fogatlan Öreganyónak, aki hálásan nyalta fel a pépesített anyagot.

Miután elpusztították a lárvákat, az emberek lepihentek a tűző, déli nap alatt. Az erősebb férfiak a ragadozókat figyelve őrködtek, miközben a többiek napi tevékenységükbe kezdtek: szoptatták csecsemőiket, kurkászták egymást, szunyókáltak és párosodtak. A nemi aktusok általában rövid ideig tartottak, és gyorsan el is feledkeztek róluk, még azok a fiatal párok is, akik átmenetileg ragaszkodtak egymáshoz. Nem létezett hosszú távú kapcsolat, és a nemi vágyat véletlenszerűen és akkor elégítették ki, ha alkalom adódott a párosodásra. Skorpió a nők körül szaglászott. Nem tudta, hogy a középidő szagát kutatja, amely a termékenységi fázisban levő nőstényt jelezte. Néha a nők kerestek partnert, ahogy most Baba tette, ösztönösen, férfira ki éhezve. Mivel Skorpió már lefoglalta magát Egérrel, Baba Éhest szemelte ki párosodásra. Az ugyan először nem mutatott érdeklődést, de miután Baba sikeresen felizgatta, a nő legnagyobb megelégedésére boldogan egyesült vele. Miközben a Család ily módon töltötte idejét, és a távolban a hegy továbbra is tüzet és gázokat okádott az ég felé, Sudár erősen figyelt, abban reménykedve, hogy megpillantja az új veszély fülét vagy árnyékát, mely még mindig a nyomukban járt. Azonban semmit nem látott. Egész délután gyalogoltak. A szomjúság égette a szájukat, a gyerekek vízért sírtak, az anyák megpróbálták megnyugtatni őket, miközben a férfiak el-eltávolodtak a csoporttól felderíteni a terepet. Szemüket leárnyékolva próbálták felfedezni a síkságon egy patak vagy egy kis tó jeleit. Antilopok és gnúk nyomait követték, abban bízva, hogy a csorda elvezeti őket a vízhez. Figyelték a madarak, különösen a gázlómadarak a gémek, gólyák és kócsagok - repülési irányát. Elefántokat is kerestek, mivel ezek az állatok idejük nagy részét vizesgödrök mellett töltötték. A sárban hemperegtek, hogy lehűtsék napszítta bőrüket, vagy majd nem teljesen belemerültek a vízbe, és csak ormányuk végét emelték a felszín fölé, hogy lélegezni tudjanak. Azonban az emberek nem láttak sem antilopot, sem gólyát, sem elefántot, amelyek vízhez vezethették volna őket. Amikor egy zebra csontjaihoz értek, rövid ideig alig bírtak magukkal az örömtől. Amikor azonban látták, hogy a hosszú csontokat már feltörték, és a velőt kiszopogatták, csalódottságuk határtalan volt. Nem kellett megvizsgálniuk a tetem körüli nyomokat, hogy tudják, hiénák hiúsították meg lakomájukat. Továbbhaladtak. Egy füves domb közelében Oroszlán hirtelen megállásra késztette a csoportot, kezével csöndre intette az embereket. Hallgatóztak. A szellő különös, közeli hangokat hozott feléjük az anyagepárd jellegzetes hangját, amikor kölykeivel kommunikál. Az emberek óvatosan irányt változtattak, hátszélben maradva, nehogy a fenevad megérezze a szagukat. Miközben a gyerekek és a nők ehető növények és rovarok után kutattak, a férfiak fahegyű lándzsáikkal felfegyverkezve éberen figyelték, nem találnak-e elejthető vadat. Bár a szervezett vadászatot még nem ismerték, tudták, hogy a zsiráf akkor a legsebezhetőbb, amikor iszik lábait szélesre tárva kell lehajolnia, hogy elérje a vizet. Ebben a testhelyzetben könnyű célpont volt a kihegyezett botokkal felfegyverzett, gyorsan cselekvő emberek számára. Orrlyuk örömében hirtelen felkiáltott, fél térdre ereszkedett, és a sakálnyomokra mutatott. A sakálokról köztudott, hogy prédájukat elássák, és később visszatérnek megenni. Azonban a nyomok közvetlen közelében végzett eszeveszett kotorászás nem eredményezett elásott dögöt. Mentek hát tovább. Melegük volt, éhesek voltak és szomjasak. Végül Oroszlán olyan kiáltást hallatott, amiből a többiek megértették, hogy vizet talált. Rohanni kezdtek. Sudár egyik kezével átkarolva támogatta Öreganyót. Nem mindig Oroszlán volt a Család vezére. Előtte egy Folyó nevű férfi volt a csapat domináns tagja, ő szerezte meg magának a legjobb falatokat, kisajátította a nőket, és ő döntötte el, hol fog a Család éjszaka aludni. Folyó egy hirtelen áradással való veszélyes találkozás után kapta a nevét. A Családnak még időben sikerült magasabb területre érnie, Folyót azonban elragadta az ár. Csupán a véletlen, egy gyökerestől kitépett fa mentette meg

az életét. A farönk napokkal később egy homokfövenyen rakta le terhét. Folyó összezúzta magát, kimerült, de életben maradt. A Család az új folyóról nevezte el őt, amely átszelte a területüket. A férfi egy ideig felsőbbrendűséget élvezhetett a csoportban, egészen addig, amíg Oroszlán egy nő miatt viadalra nem hívta ki. A harc a végsőkig tartott. Bunkósbotokkal ütötték egymást, a Család tagjai pedig sikoltozva, kiabálva nézték végig a verekedést. Amikor a vérző Folyó végül elrohant, Oroszlán az öklét rázta a levegőben, majd azonnal hatalmas lendülettel meghágta az izgatott Méztalálót. Folyót azóta nem látták, nem is hallottak róla. Ettől kezdve a Család készségesen, kérdés nélkül követte Oroszlánt. Nyers társadalmukban nem uralkodott egyenlőségi elv azon egyszerű oknál fogva, hogy a családtagok nem voltak képesek önállóan gondolkodni. Mint a szavannán körülöttük legelésző állatoknak, vagy a távoli esőerdőkben élő emberszabású unokatestvéreiknek, ennek az embercsoportnak is vezetőre volt szüksége az életben maradáshoz. Valaki mindig a többiek fölé emelkedett, vagy fizikai ereje révén, vagy szellemi fölénye miatt. Ez a valaki nem is mindig volt férfi. A Folyó nevű vezér előtt egy, a nevetése miatt Hiénának nevezett, erős nő vezette őket örökös, változatlan kutató-gyűjtögető életük során. Hiéna emlékezett a territórium határaira, tudta, hol találnak jó vizet, hol találhatnak bogyókat, és melyik évszakban találnak terméseket. Egy éjjel a többiektől eltávolodva hiénák zsákmánya lett - lám, a sors iróniája. Amikor megtalálták darabokra szaggatott testét, a Család céltalanul vándorolt tovább egészen addig, míg a hirtelen áradás végül Folyót jelölte ki új vezérüknek. Most Oroszlán vezette őket a vízhez, amit négy évszakkal ezelőtt találtak, és amire a férfi emlékezett. Egy artézi kút volt, és egy fölébe hajló szikla oltalmazta az üreget. Rávetették magukat a vízre, mohón teleitták magukat. Szomjuk csillapodtával táplálék után néztek, de nem találtak semmit. Nem volt homo kos part, ahol teknőstojásokat vagy kagylókat lehetett volna találni. Nem voltak zsenge gyökerű virágok, vagy ízletes magokat rejtő növények. Oroszlán elégedetlenül vizslatta a tájat az látszott, hogy egykor fű volt errefelé, végül azonban horkantással jelezte, hogy tovább kell menniük. Sudár megtorpant, és lenézett a mederre, amelyből az előbb ittak. A tiszta vízfelszínt nézte, majd felpillantott a füstös égre. Újra a vízre nézett, majd számításba vette a sziklaperemet. Összehúzta a szemöldökét. Az a víz, amelyik mellett hajnalban felébredtek, ihatatlan volt. Ez a víz tiszta volt és édes. Agya küzdött, hogy megtegye az ugrást. A kormos ég, a sziklaperem és a tiszta víz. Aztán megformálódott a gondolat: Ez a víz védve volt. Nézte a Családot, ahogy távolodott. A szőrös bőrrel bevont hátú Oroszlán vezette a csapatot, mellette Méztaláló, karjában egy csecsemővel, nyakában egy kisgyerekkel, szabad kezébe pedig egy idősebb gyerek kapaszkodott. Lassan bandukoltak, hosszúkat lépve, és szomjúságukról elfeledkezve, mivel gyomruk fájt az éhségtől. Sudár vissza akarta hívni őket. Figyelmeztetni akarta őket valamire, de maga sem tudta, mire. Ez azzal az új, névtelen veszéllyel volt összefüggésben, amit újabban érzett. Most rájött, hogy ez a névtelen veszély valahogyan a vízzel volt kapcsolatos - a pernyével fedett hajnali víz, ez a tiszta tavacska, és a távoli tó, ami felé Oroszlán vezeti a Családot az ősi ösvényen. Valaki megrángatta a karját. Öreganyó aszott arca aggódva fordult Sudár felé. Nem maradhatnak le a többiektől. Amikor a Család egy gyümölcsöktől roskadozó majomkenyér fához ért, mindenki, aki képes volt rá, botot ragadott, és ütni kezdte az ágakat, hogy leverjék a pépes húsú hüvelyeket. A Család a helyszínen lakomát csapott, ülve, guggolva, vagy akár állva, miközben éberen ügyeltek a ragadozókra. Majd szundikáltak a terebélyes fa alatt. Csontjaikban, húsukban érezték a délutáni hőséget. Az anyák csecsemőiket szoptatták, amíg testvéreik vidáman

hemperegtek a porban. Egyszemű nőre vágyott. Babát figyelte, amint az a hüvelytermések között kutat, abban bízva, hogy talál olyat, ami elkerülte a többiek figyelmét. Amikor meg csiklandozta és meglökte, Baba kuncogni kezdett, négykézlábra ereszkedett, és magába fogadta a férfit. Méztaláló tervet szedett Oroszlán csomós hajából, Öreganyó nyálat kent a kisfiú égett sebére, Sudár pedig mogorván dőlt a fa törzsének, a távoli dühös hegyet figyelve. Szunyókálás után felkerekedtek, és mivel ismét éhség kínozta őket, továbbindultak nyugat felé. Napnyugtára széles folyóhoz értek, amin elefántok gázoltak át, és ormányaikkal vizet fröcsköltek. Az emberek óvatosan közelítettek a folyóparthoz, úszó fatörzsre emlékeztető dolgokat figyelve. Ezek krokodilok voltak, csak a szemük, orrlyukaik és hátuk kis domborulata emelkedett ki a vízből. Bár a krokodilok főként éjjel vadásztak, nappal is támadtak, ha a zsákmányszerzést könnyűnek érezték. Nem is egyszer látták, amint egyiküket elkapták a folyópartról, majd egy szemvillanás alatt a mélybe húzták. Elcsüggesztette őket, hogy a lomha folyót korom és hamu borította. Azonban gazdag madárvilágot láttak a parton liléket és íbiszeket, libákat és szalonkákat -, ami tojásokkal teli fészkeket ígért. Mivel a nap a látóhatárhoz süllyedt, és az árnyékok hosszúra nyúltak, úgy döntöttek, itt maradnak éjszakára. Míg néhány nő és a gyerekek magas füvet és hajlékony leveleket gyűjtöttek a fészekágyakhoz, Öreganyó és Sudár több nővel együtt kagylót keresett a víz homokos széleinél. Béka és testvérei kecskebékát kerestek. A száraz évszakban a kecskebékák álomba merülve hevertek föld alatti üregeikben, és csak akkor bújtak elő, ha az esős évszak esőcseppjei felpuhították a talajt. Mivel itt hetek óta nem esett, a fiúk jó fogásra számítottak. Tűzgyújtó kiküldte gyerekeit, hogy a nemrégiben itt legelésző patások trágyájából gyűjtsenek, majd nekiállt, hogy kovaköveivel és száraz ágacskákkal tüzet csiholjon. A gnú- és zebraürülék hamarosan lángra kapott. A férfiak faágakból fáklyát készítettek, és kör bebástyázták a tábort, hogy távol tartsák a ragadozókat. Az egyórás táplálkozás során vadcikória-leveleket, gumókat és egy még nem nyüves, kövér mongúztetemet fogyasztottak el. Az emberek mohón ettek, mindent felfaltak, se egy magot, se egy tojást nem hagytak másnapi éhségük csillapítására. Végül éjszakára a tüskés bozótból és akáciaágakból épített kerítés védelmébe húzódtak. A férfiak a tűz egyik oldalára gyűltek, a nők és a gyerekek a másikra. Ekkor jött el a kurkászás, az esti rituálé ideje, amit a társaság és érintés utáni ősi igény mozgatott, és ami titokzatos módon létrehozta a mégoly kezdetleges, de létező társadalmi rendet. Egy éles fejszét használva, amit Éhes csiszolt kvarckőből, Baba levágta gyermekei haját. Gondozás nélkül a haj lenőtt volna de rékig, ez pedig veszélyes. Baba a saját bőrén tapasztalhatta ezt, hiszen amikor kicsi volt, elszaladt anyja elől, mert utálta, ha a haját ápolták. így lenőtt egészen a derekáig és zsírosan meredezett. Aztán egy nap beleakadt egy tüskés bozótba, és Baba csapdába esett. Amikor a Család kiszabadította a hisztériázó lányt a fogságból, fejbőréből darabok szakadtak ki, és erősen vérzett. Ekkor kapta a Baba nevet, mivel napokig sírt. Fején még most is ott virítottak a beforrt kopasz foltok, maradék haja ijesztő csomókban nőtt. A többi nőstény tetveket szedegetett gyermekei hajából, az állatkákat fogaik közt roppantva szét, a kisebbeket és társaikat pedig a pocsolyákból hozott sárral kenték be. Nevetésük, alkalmanként éles szavaik vagy figyelmeztetéseik, mint a tűz szikrái az ég felé szálltak. Bár a nők elfoglalták magukat, nem vették le szemüket Meddőről, akit azért hívtak így, mert nem volt gyereke, és aki a terhes Menyétet kerülgette. Mindenki emlékezett arra az esetre, amikor Baba megszülte ötödik gyerekét, és Meddő hirtelen elragadta a méhlepényt a gyerekkel együtt, és elszaladt. Mindannyian üldözőbe vették, el is kapták. De a csecsemő meghalt a perpatvarban, amely során a nők majdnem halálra verték Meddőt. Ettől kezdve a nő a Család után kullogott, ami kor élelemért kutattak, és messze aludt a tűztől, mintha csak egy

árnyék lett volna a tábor szélén. Meddő azonban az utóbbi időben merésszé vált, és Menyét körül lebzselt. Menyét pedig rettegett. Már három gyermekét elvesztette. Az egyiket kígyó mar tá meg, a másik egy sziklap eremről esett le, a harmadikat pedig elragadta egy vakmerően a táborba belopakodó leopárd. A tűz másik oldalán a férfiak gyűltek össze. Amikor egy fiú túl idős lett ahhoz, hogy anyjával és a csecsemőkkel maradjon, átült az idősebb férfiakhoz, köztük gubbasztva figyelte, utánozta a sebhelyes, kérges kezeket, ahogy kőszerszámokat és kihegyezett hosszú botokat faragtak kezdetleges lándzsákká. Kikerülve anyjuk fennhatósága alól, a fiatal fiúk megismerték a férfiak életét. Megtanulták, miként formázzák a fát fegyverré, a követ eszközzé, hogyan azonosítsák az állatok nyomait, hogyan szimatolják ki a préda szagát a szélből. Megtanulták azt a néhány szót, hangot és mozdulatot, amivel a férfiak kommunikáltak. És a nőkhöz hasonlóan ők is kurkászták egymást, kiszedegették az élőlényeket egymás csomós hajából, sárral kenték egymás testét. A hőség, a rovarcsípések és a mérgező növények ellen védelmet biztosító sárréteget mindennap fel kellett kenni, ez fontos része volt az es ti rituálénak. A fiatal fiúk versenyre keltek azért a tisztességért, hogy Oroszlánt és az öregebb férfiakat kurkászhassák. Kígyó - akit lassúságáért hívtak így - ordítva tiltakozott az őrködés ellen. Némi kiabálás és dühös ökölharc után, Oroszlán úgy zárta le a vitát, hogy fejbe csapta Kígyót egy lándzsával. A legyőzött ember a helyére kullogott, vért törölgetve szeméből. Öreg Skorpió furcsán zsibbadó bal kezét és lábát dörzsölgette, miközben Dudor megpróbált megvakarni egy ótvart, amit nem ért el. Ehhez a legközelebbi fatörzset használta segítségül. A durva kéreghez dörzsölte magát, míg bőre felszakadt, és vérezni kezdett. A férfiak néha-néha átpillantottak a tűz túlsó oldalán szorgoskodó nőkre, akiket tudat alatt tiszteltek, mert csak a nők tudtak csecsemőket világra hozni, és mert ezek a férfiak nem ismerték saját szerepüket a folyamatban. A nők kiszámíthatatlanok voltak. A közösülés iránt nem érdeklődő nő rosszindulatú volt, ha kényszerítették. Szegény Ajak - akit korábban Madárorrnak hívtak - új nevet kapott, egy Sudárral kezdett légyott után. Amikor akarata ellenére megpróbált behatolni a lányba, az szembefordult vele, és leharapta a férfi alsó ajkának egy darabját. A seb napokig vérzett, majd genny folyt belőle, és amikor végre begyógyult, egy ráncos rés maradt a helyén, így alsó fogsora mindig kilátszott. Ezután Ajak békén hagyta Sudárt, akárcsak a legtöbb férfi. Azon kevesek, akik még próbálkoztak a lánnyal, kimerítő harc után úgy döntöttek, az egész nem éri meg a küzdelmet, és különben is, akadt a közelben elég szolgálatkész nő. Béka magában duzzogott. Az elmúlt évben ő és egy, a méz hangyák iránti szenvedélye miatt Hangyaevőnek nevezett fiatal nő között szoros összetartozás alakult ki, akárcsak Baba és Egy szemű között, akik éppen ölelgették, simogatták egymást, és nemi élvezetben lelték örömüket. Hangyaevő hasa azonban magzattól növekedett, és már semmit nem akart Békától. Közeledéseire csapkodás és sziszegés volt a válasz. A férfi tapasztalta ezt már korábban is. Ha egy nő egyszer gyereket szült, a többi, gyerekes nő társaságát részesítette előnyben. Együtt nevetgéltek és karattyoltak, miközben a csecsemőket szoptatták, és egyik szemüket mindig a totyogó kicsiken tartották. Közben a lenézett férfiakat a szerszám- és fegyverkészítés magányos tevékenységére kárhoztatták. Az anya-gyermek kapcsolat volt az egyetlen valódi kötődés, amit a Család ismert. Ha egy férfi és egy nő párt alkotott, ritkán tartott sokáig, kapcsolatuk a szenvedély forróságáig tartott, majd elhalt. Béka barátja, Skorpió mellett guggolt, és együtt érzőn ütötte meg a vállát. Ő is közel került az egyik nőhöz, egészen addig, amíg meg nem fogant, aztán az sem akart többet semmit Skorpiótól. Természetesen voltak olyanok is, mint Méztaláló, aki gyengéd maradt egyetlen férfival, különösen, ha az tolerálta gyermekeit, ahogy Oroszlán tette. Azonban

Skorpió és Béka türelmetlen volt a nők kölykeivel, és azokat részesítették előnyben, akiknek nem voltak ilyen terheik. Béka érezte, hogy nő benne az izgalom. Irigykedve nézte az ölelkező és egymást kurkászó Egyszeműt és Babát. Egyszemű akkor könnyített nemi vágyán, amikor csak akart, Baba állandóan készségesen fogadta. Akkoriban ők voltak az egyetlen pár, együtt aludtak, ragaszkodtak egymáshoz. Egyszemű tolerálta Baba gyerekeit, ami kevés férfire voltjellemző. A nőket mustrálva, Béka úgy döntött, megpróbálja felkelteni néhányuk figyelmét azzal, hogy megmutatja erekcióját, és bíztató pillantásokat vet rájuk. A nők azonban vagy semmibe vették, vagy ellökték. így aztán visszament a tűzhöz, és az elszenesedett darabokat piszkálgatta. Nagy örömére talált egy hagymát, ami elkerülte a többiek figyelmét. Elszenesedett, de még ehető volt. Odavitte Tűzgyújtónak, aki azonnal lecsapott a falatra, majd négykézlábra ereszkedett Békának. Egyik kezével támaszkodott, a másikkal pedig a szájába gyömöszölte a hagymát. Békának sem tartott tovább a dolog, amint végzett a nővel, visszacammogott fészkéhez aludni. Amikor Oroszlán befejezte az evést, tekintete Öreganyóra esett, aki egy gyökeret szopogatott. Oroszlánt és Öreganyót ugyanaz a nő szülte, ugyanazt a mellett szívták, együtt hancúroztak, amikor fiatalok voltak. A nő megszült tizenkét gyereket, Oroszlán tiszte lettel nézett fel rá. Most azonban, hogy Öreganyó egyre gyengébb lett, Oroszlánban az a homályos elgondolás ébredt, hogy kár rá pazarolni az ételt. Mielőtt a nő reagálhatott volna, a férfi odaugrott hozzá, kilopta kezéből a gyökeret, és a fogai közé kapta. Sudár látta, mi történt, és a döbbent Öreganyóhoz ment. Dúdoló hangot hallatott, megsimogatta a haját. Öreganyó volt a Család legöregebb tagja, bár senki nem tudta pontosan, milyen öreg, hiszen a Család nem tartotta számon az éveket vagy az évszakokat. Ha számolják, tudták volna, hogy elérte az előrehaladott ötvenöt évet. Sudár pedig tizenöt nyarat élt meg, és úgy sejtette, ő annak a nőnek a lánya, akit egykor Öreganyó szült. Oroszlánt figyelve, aki körbejárta a tábort lefekvés előtt, Sudár megnevezhetetlen aggodalmat érzett. Az érzés Öreganyóval és annak védtelenségével függött össze. A fiatal lánynak eszébe jutott az a homályos emlékkép, amikor a saját anyját magára hagyták, mert eltörte a lábát és nem tudott járni. A magányos alak egy fának támaszkodva ült, és a távolodó Családot nézte. A csoport nem terhelhette magát gyenge taggal, mert a ragadozók örökké lesben álltak a magas fűben. Amikor a Család újra arra járt, nyoma sem volt Sudár anyjának. Végül mindenki nyugovóra tért. Anyák és gyerekeik egymáshoz húzódtak fészkeikben, a férfiak a tűz másik oldalán, kényelmes helyeket találva, egymásnak háttal feküdtek, hogy melegítsék egymást. Később meg-megrándultak, forgolódtak a sötétségben közelről felhangzó morgások, ugatások miatt. Mivel Sudár nem tudott aludni, felkelt a fészekből, amit Öreganyóval osztott meg, és óvatosan a vízhez ment. Nem messze kisebb elefántcsordát látott, mind nőstények voltak, fiatal borjaikkal. Az elefántokra jellemző módon aludtak, egy fának vagy egymásnak dőlve. A víz széléhez érve, a vulkáni hamuval vastagon borított felszínét figyelte. Felnézett a csillagokra, amiket lassan eltakart a füst, és ismét megpróbálta megérteni az agyában keletkezett nyugtalanságot, ami az új veszéllyel volt kapcsolatos. Visszanézett a táborra, ahol hetven-egynéhány ember töltötte az éjszakáját. Már horkolás, éjszakai morranások, sóhajok szálltak az ég felé. Hallotta egy közösülő pár zihálását és nyögését. Egy csecsemő nyöszörgött, gyorsan lecsendesítették. Hallotta Orrlyuk összetéveszthetetlen böfögését. A Család védelmében lándzsákkal és fáklyákkal őrt álló férfiak hangos ásítását. Úgy tűnt, egyiküket sem zavarta semmi. Számukra az élet ugyanúgy zajlott, mint mindig. Sudár azonban aggódott. Csupán azt érezte, hogy valami nincs rendben a világgal. De mi? Oroszlán vezette a Családot az összes ősi helyre, ahol már generációk óta vándoroltak. Megtalálták a táplálékot, mint mindig. Vizet is találtak, ott, ahol feltételezték, hogy lennie kell, bár hamu borította. Ugyanúgy biztonságos helyre is leltek, és életben

maradtak. Minden változatlanul zajlott. A változás megrémítette a Családot. A változtatás gondolata még csak meg sem fordult a fejükben. Most azonban - legalábbis egy fiatal családtag agyába elkezdett beszivárogni. Sudár az éjszakát fürkészte, gyanús jelek után kutatott. Örökké éber volt, elővigyázatossága sosem lankadt. Úgy élt, ahogy a Család, ésszel és ösztönökkel, és erős túlélési képességgel. Azonban ez az éjszaka más volt, mint az elmúlt éjszakák, mióta az új veszély érzete megszületett benne. Azé a veszélyé, amit nem látott és nem tudott megnevezni. Ami nem hagyott nyomot, nem morgott vagy sziszegett, aminek nem volt sem tépőfoga, sem karma, és amitől mégis felmeredt a tarkóján a szőr. A csillagokat figyelve látta, amint eltűntek a füstben. Látta, ahogy a hamu esőként hullott az égből. Tanulmányozta a korommal belepett vizet, belélegezte a távoli vulkánból származó kén és magma bűzét. Látta, hogy a fű megdőlt az éjszakai szélben, hogyan hajoltak meg a fák, és merre röpültek a száraz falevelek. És hirtelen, egy szívdobbanás alatt megértette. Sudár visszatartotta a lélegzetét. Megdermedt, ahogy a névtelen fenyegetés megformálódott agyában, és egy megdöbbentő Pillanatban felfogta, amit a Család egyetlen más tagja sem fogott fel: hogy a holnapi vizet - bármit mutatott is a generációk óta felgyülemlett tapasztalat - hamu fogja lepni. Sikoltás verte fel az éjszakát. Menyét, a szülési fájdalmak fogságába került. A nők gyorsan kitámogatták a táborból a fák takarásába. A férfiak nem követték őt, de idegesen ugrottak a tábor szélére, durva lándzsáikat markolászták, és köveket gyűjtöttek, hogy megdobálják az esetleg megjelenő ragadozókat. Ahogy a nagymacskák és hiénák megállják a sérülékeny emberi lény sírását, és kiszimatolják a szüléssel járó vér szagát, megjelennek. A nők ösztönösen kört vontak Menyét köré, kifelé fordultak, kiabáltak és lábaikkal a földön dongtak, hogy elfedjék Menyét fájdalmának és kiszolgáltatottságaik hangjait. Nem volt segítsége. Egy akáciatörzsbe kapaszkodva guggolt s erőlködött. Erős fájásai voltak, miközben jeges félelem szorította a szívét. Társai kiabálásán túl, vajon egy oroszlán győztes bömbölését hallja? Vagy egy csapat tigris áll ugrásra készen a fák túloldalán, éles fogakkal, karmokkal és sárga szemekkel, hogy babokra tépje? Végül a gyermek megszületett, Menyét pedig azonnal a mellére tette, ringatva és simogatva, amíg abba nem hagyta a sírást. Öreganyó mellette térdelt, és Menyét hasát masszírozta, ahogy valamikor a sajátját, és a lányaiét masszírozta éveken át, hogy elősegítse a méhlepény gyors megszületését. Amikor az is megtörtént, a nők sietve elásták a vért és a méhlepényt, és a Család összegyűlt a kismama körül, kíváncsian vették szemügyre a mellén vergődő lényt. Meddő hirtelen odatolakodott, és kikapta a szopó csecsemőt Menyét karjából. A nők köveket hajigálva rohantak utána. Meddő leejtette a csecsemőt, a nők azonban addig üldözték, amíg végül elkapták. Ágakat törtek a közeli fákról, könyörtelenül ütötték, amíg a lábaik előtt heverő véres alak felismerhetetlenné nem vált. Amikor bizonyossággá lett, hogy Meddő már nem lélegzik, visszatértek a táborba a csecsemővel, aki csodával határos módon életben maradt. Oroszlán utasítására a Családnak gyorsan tovább kellett mennie. Meddő teteme és a szüléssel járó vér veszélyes állatokat vonzhat oda, különösen az eltökélt és félelmet nem ismerő keselyűket, így hát tábort bontottak, bár még éjszaka volt. Fáklyákkal felfegyverkezve útjukat a nyílt síkság felé vették. Ahogy a telihold alatt elindultak, hallották, amint hátuk mögött a fenevadak előiramodnak, és ádázul acsarkodva darabokra tépik Meddő tetemét.

Újabb hajnal jött, a finom hamu pedig továbbra is lágyan hullott az égből. Az emberek mozgolódni kezdtek; hangos madárdalra és a fák között ricsajozó majmokra ébredtek. A tábor pereménél lévő őrtüzek kialudtával, a ragadozókat szemmel tartva, a vizesgödörhöz indultak, ahol a zebrák és gazellák már hiába próbálták szomjukat oltani. A víz ki sem látszott a felszínét vastagon borító koromból. Az emberek azonban kezükkel félrelötykölve a vulkáni hamut hozzáfértek a vízhez, de az szemcsés és undorító volt. Míg a többiek tojásokat és kagylókat ástak elő, és a sekély vízben békákat, teknősöket, liliomgyökeret kerestek, Sudár nyugat felé nézett, ahol a füstölgő hegy a még mindig éjszakai sötétbe burkolózó ég felé meredezett. A kihunyóban lévő csillagok sem látszottak a gomolygó hatalmas füstfelhőktől. A lány megfordult, és a keleti látóhatár felé pillantott, amely már halványodott, és ahol a nap várhatóan hamarosan megjelenik. Arrafelé az ég világos és tiszta volt, még mindig fénylettek az utolsó csillagok. Visszanézett a hegyre, és ismét megtette az előző éjszakai felfedezést, amikor is népének történetében először, egy egyenlet különálló részecskéit egymáshoz illesztette, és megkapta a választ: a hegy füstöt vet ki magából... a szél kelet felé fújja... ezért beszennyezi az útjába eső vizesgödröket. Megpróbálta elmondani a többieknek, megpróbált szavakat és mozdulatokat találni, amelyek közvetíthették volna az új veszedelem lényegét. Azonban Oroszlán, akit csak az ösztönei és az ősi emlékek vezéreltek, semmit nem sejtett okról és okozatról. Csak azt értette, hogy a világ mindig ilyen volt és mindig ilyen is marad. Képtelen volt követni a gondolatmenetet. Mi köze lehet a hegynek és a szélnek a vízhez? Felvette durva lándzsáját, és utasította társait, hogy induljanak tovább. Sudár a helyén maradt. Rossz!" mondta kétségbeesetten, nyugatra mutatva. Rossz!" Majd dühösen a tiszta keleti égbolt felé mutogatott, arra, amerre tudta, hogy tiszta vizet találnának. Jó!" Megyünk!" Oroszlán a többiekre nézett. Arcuk azonban kifejezéstelen volt, nem fogták fel, mit próbált Sudár tudtukra hozni. Miért változtassanak az eddigieken? Újra maguk mögött hagytak egy tábort, megkezdték napi táplálékszerző útjukat, közben pedig keselyűket lestek az égen, amik tetemet és talán ízletes csontvelővel töltött hosszú csontokat jelenthettek volna. Oroszlán és az erősebb férfiak megrázták a fákat, hogy leverjék a terméseket, gyümölcsöket, vagy hüvelyeket, amiket később megsüthettek tábortüzükön. A nők termeszdombok felett guggoltak, ágacskákat dugdostak bele, hogy kövér rovarokat húzzanak elő, amiket aztán megettek. A gyerekek egy mézhangyafészekkel foglalták le magukat, óvatosan harapták le a duzzadó, nektárral teli potrohokat, hogy elkerüljék a hangyák éles rágóit. Mivel az élelem ilyen soványka adagokban érkezett, az evést sosem hagyták abba. A Család ritkán talált friss, a hiénák és keselyűk által még fel nem fedezett tetemet, amit olyankor megnyúztak, aztán teletömték magukat hússal. Sudár rettegve ment. A víz, amit majd találnak, még rosszabb lesz. Déltájban felmászott egy dombocskára, szemét a nap elől leárnyékolva, tekintetével a sárga szavannát pásztázta. Amikor hirtelen kiabálni és integetni kezdett, a többiek megértették, hogy strucctojásokat talált. Az emberek óvatosan közeledtek, és a fészkét őrző nagy madarat fürkészték A fekete-fehér tollak elárulták, hogy hímmel van dolguk, ami azért volt szokatlan, mert normális esetben a barna nőstény ült napközben a fészken, a hím pedig éjjel. Ez az állat hatalmasnak és veszélyesnek tűnt. Körülnéztek, nem látják-e valahol a nőstényt, mert feltehetően az is a közelben lehetett, és legalább olyan halálos ellenség volt, ha a fészkét védte. Oroszlán felkiáltott, Éhessel, Dudorral, Skorpióval, Orrlyukkal és az összes többi férfival együtt futva közeledett a strucc felé, botokkal és durungokkal felfegyverkezve, közben hangosan ordítoztak, hogy a lehető legnagyobb zajt csapják. A hatalmas madár felugrott a fészekből, nagyokat csapott szárnyaival, ahogy szembeszállt a betolakodókkal. Mellén

felborzolta a tollakat, nyakát előrenyújtotta, miközben csőrével támadott, erős lábaival pedig rúgott. Ekkor megjelent a társa, egy óriási barna nőstény. Teljes sebességgel közeledett a síkságon, kiterjesztett szárnyakkal, előrenyújtott nyakkal, erős, magas hangon rikoltozva. Miközben Oroszlán és a férfiak lefoglalták a madarakat, Sudár és a többi nő annyi tojást gyűjtött össze, amennyit csak tudott, majd elrohantak. Egy facsoporthoz érve, azonnal elkezdték feltörni a hatalmas tojásokat, mohón falták a tartalmukat. Amikor Oroszlán és a többiek kifulladva visszatértek, két őrjöngő struccot hagyva a szétrombolt fészek felett, felmarkolták a részüket. A vastag héjú tojásokra fejszéjükkel lyukat ütöttek, és ujjaikkal meregették ki a tojásfehérjét és -sárgáját. Néhányan boldogan kiáltottak fel, amikor fiókát találtak a tojásukban, és a vonagló, tekergő lényeket gyorsan a szájukba tömték. Sudár vitt egy tojást Öreganyónak, feltörte a tetejét, és az öregasszony kezébe tette. Amikor meggyőződött róla, hogy Öreganyó eleget evett, visszaült, hogy megegye az utolsó darabot, amit félretett magának. Alig törte azonban fel, Oroszlán fenyegetően fölébe magasodott. Kikapta a tojást a lány kezéből, és egyetlen hangos kortyintással lenyelte a méretes sárgáját. Aztán félrehajította az üres tojáshéjat, és megragadta Sudárt. Térdre kényszerítette, egyik kezével szorosan megmarkolta és leszorította a csuklóit, a másikkal lenyomta a nyakánál fogva, majd belenyomakodott a lányba, miközben az tiltakozva üvöltött fájdalmában. Amikor végzett, elcammogott, hogy szunyókáljon egyet. Ehhez a legszebb árnyékot kereste ki magának. A legjobb helyen azonban Skorpió ült. Kihívó arccal döntötte hátát egy fának. Egy felemelt ököl, egy kis morgás, majd egy rövid csetepaté, aztán Skorpió neheztelve félrevonult. Délben aludtak, amikor a szavanna békés volt. Egy oroszlánfalka lustálkodott a napon, nem messze tőlük, de a közelükben heverő préda maradványai amit éppen keselyűk takarítottak el, és ami nem érdekelte különösebben az embereket, mivel maguk is jóllakottak voltak - azt jelezték Sudár népének, hogy az állatok nemrégiben ettek, ezért nem jelentenek veszélyt. Míg a család szunyókált, Sudár a darabokra tört tojáshéjak között kotorászott, abban bízva, hogy talál egy kis maradékot. Éhségénél azonban sokkal kínzóbb volt szomjúsága. Újra az égen gomolygó füstfelhőket figyelte, és felfogta, hogy minél tovább mennek, annál rosszabb vizet fognak találni. A füstölgő hegy elaludt, hamucsóvája megcsappant, így a levegő egy kicsit kitisztult. Gyökereken és vadhagymán, valamint néhány fészeknyi tojáson való többnapi vegetálás után az emberek most már húsra vágytak. Antilopok és zebrák vegyes csordáját követték, tudván, hogy a nagymacskák is ezt teszik. Amikor a csorda megállt legelni, Orrlyuk felmászott egy füves dombra, hogy őrt álljon, míg a többiek a fűben rejtőzve húzták meg magukat. A reggeli csöndben, miközben a nap melegedni, a föld pedig perzselődni kezdett, az emberek figyeltek és vártak. Végül a türelem elnyerte jutalmát. Nőstény oroszlánt láttak lopakodni a fűben. Az emberek tudták, hogyan vadászik. Mivel a legtöbb állat gyorsabban fut az oroszlánnál, a vadász ellenszélben marad, észrevétlenül, és addig kúszik egyre közelebb a legelésző vadakhoz, amíg le tud sújtani áldozatára. Sudár, Öreganyó, Baba, Éhes és a többiek mozdulatlanul kuporogtak, szemüket le nem vették Orrlyukról, aki mutatta a nagymacska haladását. Az állat hirtelen kitört. Megriasztott madarak rebbentek fel a földről. A csorda nekiiramodott, a nőstény oroszlán azonban gyors volt, és csak rövid távolságot kellett megtennie, hogy elkapjon egy sánta zebrát. Felugrott a levegőbe, erős mancsaival az állat ágyékába vágott, feldöntve vele áldozatát. A zebra hiába küzdött, hogy talpra álljon, az oroszlán a hátán termett, és erős állkapcsával addig szorította a zebra orrát, míg az megfulladt. Miközben az oroszlán egy majomkenyérfa felé húzta zsákmányát, az

emberek követték - ellenszélben és hangtalanul. Újra lelapultak, amikor látták, hogy hímek és kölykök sietnek a lakomára. A levegő hamarosan megtelt vad morgással, fújtatással, az oroszlánok egymással marakodtak, mielőtt lenyugodva nekiálltak széttépni a tetemet. Fenn a magasban már keselyűk keringtek. Bár korgott a gyomruk, és mivel számítottak a húsra, szájukban összefutott a nyál, Sudár családja türelmesen, rejtőzködve és figyelmesen várakozott. Még a gyerekek is tudták, hogy a csönd a legfontosabb. Ez jelentette a különbséget aközött, hogy ők esznek, vagy őket eszik meg. A délután hosszúra nyúlt, akárcsak az árnyékok, a szél csak a ragadozók mohó zabálásának hangját vitte feléjük. Orrlyuknak már sajgott a háta és a lába. Éhes szörnyen vágyott arra, hogy végre megvakarja hónalját. Legyek telepedtek csupasz bőrükre, kibírhatatlanul csípték őket. Azonban nem moccantak. Tudták, eljön még az ő idejük. A nap lebukott a látóhatáron. Néhány gyerek nyűgösködni és sírni kezdett, azonban az oroszlánok már túlságosan jóllaktak ahhoz, hogy törődjenek ezzel. Lassan vonszolták magukat távolabb a tetem maradványaitól, hogy hosszú pihenőt tartsanak. Az emberek figyelték, ahogy a fekete sörényes hím ásítva elkotródik, véres orrú, kövér kiskölykök kíséretében. Amikor a ragadozók leheveredtek egy majomkenyérfa alá, a keselyűk nyomultak előre. Orrlyuk és Éhes Oroszlán jelzésére vártak, s amikor megkapták, mind előrohantak, ordítottak és köveket hajigáltak a madarakra. Az óriási keselyűk a maguk éhségétől hajtva nem akarták átadni jutalmukat. Erős szárnyaikat széttárva, csőrükkel, karmukkal harcolva védték azt, ami az övék. Az éhes és fáradt embereket visszavonulásra késztették. Néhányuk vérzett is a keselyűkkel vívott összecsapástól. Újra lekuporodtak a fűbe, ezúttal a hiénákat és vadkutyákat figyelték, amik ilyenkor szintén megjelentek takarítani. Rövid szürkület után leszállt az éj, de a keselyűk tovább lakmároztak. Sudár kiszáradt szája elé kapta a kezét. Gyomra görcsölt a kínzó éhségtől. Méztaláló kisgyerekei nyöszörögve tiltakoztak. Az emberek azonban tovább várakoztak. Végül a fénylő hold a látóhatár fölé emelkedett, és beragyogta a tájat. A keselyűk jóllakottan elrepültek. Lándzsáikat suhogtatva és teljes tüdőből ordítva sikerült távol tartaniuk a hiénákat a zebra maradékától ami alig volt több némi csontnál és bőrnél. Gyorsan dolgoztak. Éles fejszéikkel levágták a zebra lábait, és trófeájukkal a kezükben elrohantak a helyszínről, hagyták, hogy a hiénák takarítsák el az inakat, a szalagokat és a szőrt. Egy facsoport védelmében Tűzgyújtó azonnal tüzet gyújtott, hogy távol tartsa a ragadozókat. Oroszlán és a többi erős férfi elkezdték lenyúzni a bőrt a zebralábakról. Mikor végeztek, gyorsan és szakszerűen feltörték a csontokat, hogy hozzáférjenek az értékes, krémes, rózsaszínű csontvelőhöz. A nyáladzó emberek nyögdécseltek, sóhajtoztak a kéjes látványtól, azonnal elfeledkeztek a fűben töltött hosszú órákról, fájó ízületeikről és sajgó végtagjaikról. Nem marakodtak a velőn. Oroszlán szétosztotta a finomságot, s ez alkalommal mindenki kapott, még Öreganyó is. Sudár ismét megpróbált tiltakozni a menetirány ellen. Ez alkalommal azonban Oroszlán úgy pofon vágta, hogy a lány a föld re bukott. Összeszedve a gyerekeket és csecsemőket és kevéske tulajdonukat, a Család ismét nyugatnak tartott. Öreganyó Sudár segítségére sietett. Csillapító hangokat nyüszögve unokája mérges arcát simogatta. Éppen csak elindultak, amikor a vulkán füstjét belélegezve Öreganyó hirtelen felnyögött, és a mellkasához kapott. Lépése botladozóvá vált, ahogy levegőért kapkodott. Sudár átkarolta, összekapaszkodva tettek még néhány lépést, majd Öreganyó fel kiáltott és a földre rogyott. A többiek rápillantottak ugyan, de mentek tovább, kizárólag az élelem érdekelte őket. Termeszeket és bogyókat kerestek, mogyorótól roskadozó fákat, és a legritkább csemegét, a méhkast. Nem gondoltak Öreganyóra, aki a csoportban levő anyák felét szülte. Egyedül Sudár

próbálta meg lábra állítani. Végül a vállára vette, s így ment tovább. Ahogy az egyenlítői nap emelkedett, a teher egyre nehezebb lett. Végül kimerítő vánszorgás után Sudár - termete és ereje miatt - nem tudta továbbcipelni Öreganyót. Mindketten a földre zuhantak, és a megállásra kényszerült Család határozatlanul toporgott körülöttük. Oroszlán letérdelt az eszméletlen nőhöz, és az arcát szaglászta. Megütögette Öreg anyó arcát, szétfeszítette a száját. Aztán csukott szeme és kék ajka láttán azt morogta: Hm... Halott". Ez azt jelentette, hogy annyit ért, mint egy halott. Felállt. Megyünk" - mondta. Néhány nő jajgatni kezdett, mások nyüszítettek a félelemtől. Méztaláló dobogott a lábával, karjával kalimpált, és gyászos hangokat hallatott. Orrlyuk karjai közé szorította eszméletlen anyját, és sírva fakadt. Dudor Öreganyó oldalához ült, és a kezét rángatta. A kisgyerekek a felnőttek viselkedésétől megrémülve sírni kezdtek. Azonban Oroszlán, lándzsáját és bunkósbotját megmarkolva hátat fordított a csoportnak, és elszántan nyugat felé indult. Egyesével eredtek a nyomába, míg végül az egész csapat újra összegyűlt. A lemaradozó emberek visszanéztek, és látták, hogy Sudár Öreganyóval marad. Sudár nagyon szerette Öreganyót, olyan hevességgel, amit nem tudott meghatározni. Amikor saját anyját magára hagyták sérült lába miatt, Sudár napokig sírt. Öreganyó ölelte magához vigasztalóan, és attól kezdve Öreganyó etette és aludt vele. Anyám anyja - gondolta Sudár, halványan felfogva az öreg nőhöz fűződő különös kapcsolatát egy olyan családban, amely nem ismerte a rokonság fogalmát. Hamarosan egyedül maradtak a végtelen szavannán, csak a keselyűk köröztek a fejük felett. Sudár bevonszolta Öreganyót a fák biztonságába, és nekitámasztotta egy erős fatörzsnek. Alkonyodott. A szürkület aranyló szemű húsevőket vonz majd a magukra maradt emberekhez. Sudár talált két követ, és egy kis kupac száraz falevél fölé guggolva elkezdte Őket egymáshoz ütögetni. Végtelen türelemre és kitartásra volt szüksége, háta és válla fájni kezdett az erőlködéstől. Mivel sokszor látta, miként csiholt tüzet Tűzgyújtó, így tudta, hogy neki is sikerülhet. Újra és újra egymáshoz ütötte a köveket, közben besötétedett, csillagok kandikáltak át a vulkáni füstön. Végül egy kis lángocska lett a jutalma. Óvatosan fújta, hogy életre keljen, még több levéllel táplálta, mire a lángok nagyobbak lettek. Akkor köveket hordott a tűz köré, ágakat vetett a tetejére, és egy kissé megvigasztalódott a sötéttel dacoló fénytől. A még mindig eszméletlen Öreganyó továbbra is nehezen lélegzett, szeme csukva, arcát fájdalom torzította el. Sudár aggódva ült mellette. Látott már halált azelőtt is. Meglátogatta a szavannán élő állatokat. Meglátogatta néha a család tagjait is. Testüket hátrahagyták, és a Család talán egy vagy két évszakig beszélt róluk, mielőtt elfeledték őket. A tény, hogy egy napon talán ő maga is meghal majd, sosem fordult meg Sudár fejében. A halál fogalma és az öntudat halványabban pislákolt elméjében, mint a távoli csillagok. Egy idő után Sudár rájött, hogy Öreganyónak vízre van szüksége. Amikor meglátott néhány szál harang alakú, foltos virágú, bolyhos levelű növényt, amelyek majdnem olyan magasra nőttek, mint ő, rájött, hogy a közelben víznek kell lennie. Gyorsan négykézlábra ereszkedett, és ásni kezdett, hátha talál egy kis nedvességet. Hallotta, hogy a közelben hiénák ugatnak, zörgött tőlük a bozót. Sudár tarkóján felállt a szőr. Látta már, hogyan kaptak el a hiénák embereket, s tépték őrjöngve szét, miközben az áldozat sikoltozott. Sudár tudta, egyedül a tűz tartja távol a fenevadakat, ezért életben kell tartania a lángokat. Őrülten ásott tovább. Biztos víz van a közelben, ha ilyen hatalmas virágok és húsos szárú növények nőnek errefelé. Ujjaival addig szaggatta a kemény földet, míg kiserkent a vére.

Csalódottan leült, fáradtság kúszott a végtagjaiba, és hatalmas erővel tört rá az álmosság. De vizet kell találnia és táplálnia a tüzet. Meg kell védenie Öreganyót a sötétben lesben álló ragadozóktól. És akkor meglátta, a visszatükröződő holdfényt. Víz! Tiszta és kék, az egyik virág tövében gyűlt össze. Amikor kinyúlt érte, látta, hogy a víz kemény, és nem is egy parányi tócsa. Kezébe vette, zavartan meredt a kék vízdarabkára, amit korábban a gyűszűvirág száraz levelei takartak. Hogy lehet a víz kemény? De víz kellett, hogy legyen, mert átlátszó volt és sima, és úgy tűnt, mintha bá melyik pillanatban újra folyékonnyá válhatna. Odavitte a hárommillió évvel korábban egy meteoritból keletkezett sima követ Öreganyóhoz, és az idős nőt átkarolva, óvatosan kiszáradt ajkai közé csúsztatta. Öreganyó azonnal szopni kezdte. Szája sarkában nyál jelent meg, így Sudár tudta, hogy a víz újra folyékonnyá vált. Egy pillanattal később azonban a kristály kicsúszott Öreganyó ajkai közül, és amikor Sudár kézbe vette, meglepetten tapasztalta, hogy ismét szilárd. Most azonban tisztábban látta, hiszen az öreg nő nyelve letisztította a kőről a növényi hulladékot. A kristály jólesően lapult Sudár tenyerébe, mintha egy tojás feküdne fészkében, és olyan sima is volt, mint egy tojás. Felszíne vízszerű volt, visszaverte a holdfényt, mint egy tó vagy folyó. Amikor megfordította és két ujja közé fogta, sötétebb kékséget látott a belsejében, még beljebb pedig valami fehéret és fényesen csillogót. Öreganyó sóhajtott, ez elvonta Sudár figyelmét a kőről. Nagy örömére látta, hogy Öreganyó ajkai kékről rózsaszínűvé váltak, és már könnyebben lélegzett. A következő pillanatban kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Aztán felült, és csodálkozva tapogatta meg fonnyadt melleit. Eltűnt mellkasából a fájdalom. Együtt meredtek az átlátszó kőre. Nem tudták, hogy a növényben levő digitonin gyógyhatású, azt hitték, a kőbe zárt víz mentette meg. Amikor hajnalban csatlakoztak a Családhoz, a többiek némiképp csodálkozva hagyták abba a táplálkozást. Sudár és Öreganyó már kezdett kisiklani az emlékezetükből. Öreganyó néhány szóval és kézmozdulattal elmagyarázta, hogyan hozta vissza a víz-kő a halálból, Sudár pedig körbeadta a követ a szomjas családtagoknak, akik addig szopogatták, míg nyál képződött a szájukban. Egy darabig így enyhítették szomjukat, közben mindenki csodálkozva és egy kis félelemmel tekintett a lányra. Sudár véletlenül bukkant az idegenre. Szalamandratojások után kutatott a nyugati tó partját szegélyező magas növényzetben, amikor meghallotta a hangját. Sosem látta korábban a széles vállú, 37 izmos combú, magas, fiatal férfit. Leskelődés közben azon merengett, honnan jöhetett. A Család egy nappal korábban ért a tóhoz. A vizet itt is hamu lepte, és mindenfelé oszlásnak indult haltetemek lebegtek. A teknős- és hüllőtojások utáni kutatás eredménytelennek bizonyult, ráadásul a part menti növényeket annyira belepte a vulkáni hamu, hogy gyökereik megfeketedtek és ehetetlenné váltak. A madarak rég elköltöztek, így nem leltek daru- és pelikántojásokkal teli fészkeket sem. Csak egy csapatnyi vadkacsa küzdött az életben maradásért a fonnyadt gyékény és nád közt. A Család egészséges tagjai nagy területen szétszóródtak, hogy élelmet keressenek, miközben az idősebbek és a gyerekek egy ragadozóktól viszonylag jól védett sziklás peremen maradtak. Sudár a víz szélén térdelő és

ivással próbálkozó zebrákat figyelte. Ekkor vette észre a fiatal idegent. Rejtélyes dolgot művelt. Állati ínból készített hosszú szíjat tartott, amit egy kő köré rögzítettek hurokkal, másik kezével pedig egy kavicsot dobott a víz be. Ezzel felriasztotta a vadkacsákat, felrebbentek a vízről. Aztán az idegen a feje fölé lendítve az int, elrepítette a követ. Sudár döbbent tekintete előtt a kő átszelte a levegőt, és eltalálta az egyik madarat, ami egyenesen lezuhant. A férfi begázolt a sekély vízbe, megszerezte a döglött szárnyast. Sudár zihálva kapkodta a levegőt. Az idegen megállt. A lány irányába fordult, és a fűfalat kémlel te, amíg Sudár megmagyarázhatatlanul felbátorodva elő nem lépett. Bátornak érezte magát, mert egy fűből készült nyakláncon ott lógott nyakában a víz-kő. Úgy lógott a mellei között, mint egy óriási, homályos ölű vízcsepp, amely hárommillió évvel ezelőtt a kozmikus gyémántpor és földi kvarckristályok összeolvadásából született, és úgy ragyogott, mint egy szív. Óvatosan fürkészték egymást az idegennel. A férfi megjelenése kissé más volt, mint a családtagoké. Eltérő volt orrának alakja, állkapcsa erősebb volt, és szeme nyugtalanítóan mohazöld. Haja, mint Sudár családtagjaié, hosszú és gubancos, és vörös iszap borította, viszont kagylódarabkák és kövek díszítették, amit Sudár elragadónak talált. A legérdekesebbek mégis a derekára kötött, nádból készült övre erősített strucctojások voltak. A tojásokon lyukak látszottak, a lyukakat azonban sárral tapasztották be. Bár nyelvük eltérő volt, a fiatal férfi el tudta magyarázni Sudárnak, hogy Tüskének hívják, és egy, a síkság túloldalán levő völgyben élő családból származik. Sudár sosem látta azt a völgyet. Tüske kézmozdulatokkal és hangokkal mesélte el a lánynak, honnan kapta a nevét. Ahogy körbe-körbe ugrált, fájdalmat színlelve és fenekét masszírozva, eljátszotta, hogy bőrébe számtalan tüske fúródott egy bal eset során. Sudár rájött, hogy az idegen akkor kapta a nevét, ami kor egy tüskés bokorba esett. Nevetni kezdett, ami nagyon tetszett a férfinak. Odaadta hát Tüske a döglött madarat a lánynak. Sudár elkomorodott. Szomorú emlék jutott az eszébe. Réges-régen, még mielőtt Oroszlán lett a vezetőjük, sőt még mielőtt Folyó lett a vezérük, amikor Sudár még nagyon kicsi volt, két idegen érkezett a táborukba. A hegygerincen túlról jöttek, ahol a Család még sosem járt. Először mindannyian bizalmatlanok voltak, a csoport végül mégis befogadta a férfiakat. Akkor azonban történt valami... Sudár emlékezett a vérre, és arra, hogy a Család vezére szétszaggatva feküdt a fűben. A két idegen egyike átvette a helyét, és a Család ettől kezdve az új vezért követte. Vajon ez az idegen is megöli Oroszlánt, és új vezérük lesz? Miközben csöndes kíváncsisággal figyelte a férfit, Tüske levadászott még néhány kacsát parittyájával és köveivel, majd együtt vitték őket Sudár táborába. A Család örömmel fogadta a madarakat, mivel már napok óta nem ettek friss húst, majd érdeklődve fordultak a jövevény felé. A gyerekek félénken kukucskáltak anyjuk lábai mögül, míg az idősebb lányok merészen mustrálták. Méztaláló lehajolt és megcsiklandozta Tüske nemi szervét. Az hátra ugrott, és fél szemmel Sudárt nézve nevetett. Amikor Oroszlán az idegen övén lógó strucctojásokra mutogatott, Tüske leoldott egyet és felkínálta Oroszlánnak. A férfi csodálkozva nézte a betapasztott lyukat, majd kipiszkálta a sarat, és beledugta az ujját. Döbbenten tapasztalta, hogy sárgája helyett víz volt benne. Tüske fejre állította a tojást, és szájába csurgatott egy keveset a vízből, majd odaadta Oroszlánnak, hogy igyon belőle. A család ámulatba ejtve nézte. Milyen madár rak vízzel teli tojásokat? Sudár azonban tudta, miről van szó: Tüske tette a vizet az üres tojáshéjakba. Ebből az tán további következtetést vont le, olyat, amire még nem volt szava, csupán formálódó gondolatként létezett agyában: Tüske a jövőbeli szomjúság ellen vizet vitt magával.

A kacsákat tűzre dobták, leperzselték a tollakat, majd miután részben megsütötték a húst is, élvezettel lakomáztak. Evés után vidáman hajigálták egymáshoz a csupasz csontokat. Öreganyó boldogan szopogatta a csontvelőt és nyelte a friss vizet a strucctojásokból. Minden nő a fiatal férfin legeltette a szemét, aki bohóckodásával és erejével felizgatta őket. Egy ideig még a férfiak is örömmel üdvözölték a betolakodót köreikben. A Család a tó mellett maradt, és egészen addig Tüske kacsáin élt, míg volt mit enni. Tüske nem ült le a tűz mellé, ahogy a többi férfi, kőszerszámokat és lándzsákat készíteni. Nyugtalanság űzte, figyelemre vágyott. Sudár szemében egy nagyra nőtt gyereknek látszott, aki kópéságával azon buzgólkodik, hogy megnevettesse a többieket. Kíváncsi tekintetük előtt viháncolt, ugrált és különös mozdulatokat tett, látszólag minden ok nélkül. Sudár elsőként jött rá, majd pedig néhány ilyen este után a Család is megértette, hogy a jövevény bohóckodásának jelentése van. Történeteket mesélt. A jövő hallgatósága színésznek hívta volna, és Sudár családját is ámulatba ejtették előadásai. A szórakozás ismeretlen volt számukra, a múlt eseményeinek felidézése pedig még idegenebb. Ahogy azonban kezdték megérteni mozdulatait, hangját és arcki-fejezéseit, a történetek lassan életre keltek. Egyszerű mesék voltak ezek, apró drámák, amelyeket Tüske eljátszott. Egy zsiráfvadászatot, ami után az emberek győzelmesen vitték vissza az állat combjait a táborukba, vagy egy olyan balesetet, amely során megmentettek egy gyermeket a vízbe fulladástól, vagy egy krokodillal vívott és halállal végződő kegyetlen küzdelmet. Tüske hamar elérte, hogy Sudár családja hol combjukat csapkodva nevetett, hol pedig sírt, könnyezett, vagy félve kapkodták a levegőt, eset leg csodálkozva mordultak fel. Hiába volt kevés az élelem ezen az állatok által elkerült tó melletti tájon, hiába volt a vizük undorító és mocskos, és hiába pusztította el a halakat, Tüske elfeledtette az emberekkel szomjúságukat és éhségüket, ahogy újra és újra elmondta azt a mókás esetet, ami után valamikor a nevét kapta. Sosem unták el újra és újra végignézni, hogyan esett bele a tüskés bozótba", és szenvedett a fenekébe fúródó tüskéktől. Majd egy este azzal döbbentette meg őket, hogy hirtelen átváltozott valaki mássá. Felugrott a tűz mellől, majd különös módon körbe-körbe kezdett csoszogni, bal kezét felkunkorította a melléhez, bal lábát pedig maga után húzta. Először csodálkozó pillantásokat vetettek rá, majd elakadt a lélegzetük. Úgy nézett ki, mint Skorpió! Hirtelen megrémülve néztek körül, hogy ott van-e még közöttük a férfi - aki valahogy átvette Tüske teste felett az uralmat. Azonban Skorpió ott volt, és sokkolva nézte az idegent. Skorpió bal oldala egyre zsibbadtabb lett, bal keze és lába már majdnem használhatatlan volt. Aztán - ott, riadt tekintetük előtt - Tüske egy másik testtartásba ugrott, csípőjét ringatta és élelmet tömött a szájába - Méztaláló! Orrlyuk félelmében és dühében felkiáltott, néhány gyerek azonban nevetni kezdett. Aztán, amikor Tüske addig húzogatta hosszú bekent haját, amíg szanaszét nem állt, és apró, affektáló léptekkel kezdett járni - és mindenki felismerte benne Babát -, mások is nevetni kezdtek. Hamarosan mindenki hahotázott, és az egész játékká alakult. Tüske odébb totyogott és egy botot kezdett vizsgálni. Kígyó! -kiáltottak fel. Elkezdte a hátát vakarni fel és le egy fán, mire a többiek felkiáltottak: Dudor! Amikor felemelt egy kisfiút a hátára, a gyerek karjait az álla alatt, lábait pedig a derekán összekulcsolva, Oroszlán rothadó bőrét utánozva, mindenki a hasát fogta, és visítva nevetett. Tüske boldog volt, hogy megnevettette őket. Ez a család ugyanolyan volt, mint az ő családja: ugyanazt az élelmet ették, ugyanúgy ősi ösvényeket követtek, és ugyanolyan szerveződésben éltek. A nők és a gyerekek egy csoportban, a férfiak pedig saját, külön világukban. De mindannyian a Család életben maradásáért küzdöttek. A nők ugyanolyan kurkászásban és gyerek nevelésben vettek részt, a férfiak pedig ugyanúgy lándzsákat faragtak és kézi

fejszéket készítettek. A harag gyorsan jött, és gyorsan ment. Adódtak családi féltékenységek és irigységek, barátságok és ellenségeskedések. Öreganyó a saját családjában élő Szomorúfűzre emlékeztette, görbe lábával és fonnyadt mellével, amint fogatlan ínyével rágcsálta az élelmet. Orrlyuk és Dudor a testvéreire emlékeztették, meg arra, hogyan hancúroztak, ami kor fiatalok voltak. Aztán ott volt Sudár. O más volt, mint a többiek, nemcsak magasabb, de bölcsebb is. Látta, milyen komoran figyelte a füstölő hegyet a láthatáron, hogyan ráncolta szemöldökét, amikor az égen hömpölygő fekete felhőket tanulmányozta. O is észrevette ezeket a jelenségeket, és ő is aggasztónak találta őket. Tüskét nemcsak Sudár intelligenciája vonzotta, hanem erős teste, hosszú lábai és határozott léptei is. Tetszett neki a lány nevetése, az a tisztesség, ahogy a gyengébb nőkkel bánt, és hogy mindig ellenőrizte, mindenkinek jutott-e ennivaló. Saját családjának nőtagjaira emlékeztette, akiknek emléke gyorsan fakult el. Tüske nem tudta, miért hagyta el a családját. Egy reggel, meg magyarázhatatlan nyugtalanság vett rajta erőt. Fogta a fejszéjét, a bunkósbotját, és távozott. Más férfiak is megtették már ezt előtte: anyja bátyja, Rövid Kéz, és Tüske idősebb testvére, Egyfülű is. Persze nem minden férfi hagyta el Tüske családját, a legtöbben maradtak. A mehetnék azonban minden generációban elkapott valakit, és aki egyszer elment, az sosem tért vissza. Tüske bizonytalan képekkel távozott alvó családjától: a nőével, aki életet adott neki, és lány testvéreivel. Most, ahogy ezt a magas, vonzó nőt nézte, nem tudatosodott benne, hogy a készséges nők hiánya lapult mehetnékje hátterében, hogy ösztönösen távozott, akárcsak más fiatal férfiak, más emberi csoportokból, akik időről-időre, generációról-generációra csatlakoztak saját családjához is. Tüske nem búcsúzott el. Idővel családja éppúgy elfelejti majd őt, ahogy idővel ő is elfelejti majd őket. A tó végül annyira beszennyeződött, hogy az utolsó kacsa is eltűnt. A Család így arra kényszerült, hogy továbbvándoroljon. A körülmények rosszabbodtak. Jócskán találtak elhullott állatokat, és bár a hús először lakomát jelentett a Családnak, minél továbbhaladtak nyugat felé, annál több antilop-, gnú-, elefánt- és orrszarvútetemet találtak - bűzlő dögök százait, ezreit. A levegő besűrűsödött a rothadó hús szagától és a fekete legyek felhőitől a hús már ehetetlenné vált az emberek számára. Sudár rájött, hogy az állatcsordák azért pusztultak el, mert a növényzetet belepte a hamu és a salak. Csak a dögevők éltek jól, a sakálok, hiénák és keselyűk kövérre híztak. Sudár és Tüske egyetértettek abban, hogy összefüggés van a vulkán és az állatok pusztulása között. Oroszlán azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a Család továbbra is nyugat felé tartson, hogy vizet és élelmet találjon. A napok múlásával a víz egyre rosszabb, az élelem egyre ritkább lett, mivel a kis állatok eltűntek, a növényeket pedig hamu borította. Az ég egyre sötétebb lett, a föld egyre gyakrabban rengett alattuk. Sudár minden naplementekor kétségbeesve figyelte a füstölő hegyet, és egyre világosabban érezte, hogy Oroszlán veszélybe vezeti őket. Az anyák teje elapadt, a csecsemők szomjan haltak. Miután napokig hurcolta halott csecsemőjét, Menyét lerogyott egy termeszvár tövébe, ami napokkal korábban lakomát jelentett volna a Családnak, mostanra azonban megmagyarázhatatlan ok miatt kiürült. Fejét csecsemőjére hajtotta, és úgy maradt, miközben a Család továbbment. Egyik éjjel Sudár nyugtalanul aludt. Almában Tüske mosolyát és vidám előadását látta. Vérét felpezsdítette egy korábban sosem érzett forróság és vágyakozás, ami az éhséghez hasonlított, de nem élelem után sóvárgott. Egy távoli kutya magányos vonyítására ébredt, majd észrevette az alvó táboron átlopakodó alak körvonalait. Felismerte Tüskét. Kíváncsi volt rá, mit csinál. Talán az ő fészekágyába jön? Tüske azonban egyenesen átvágott a táboron, túl a tábor szegélyén, ki a nyílt síkságra. Sudár követ te, de csak a védelmet nyújtó fáklyákig és tüskés

akáciakerítésig, ahol Kígyó és Skorpió álltak őrt. Hajnalra sem tért vissza a férfi, a Családnak pedig tovább kellett indulnia. Négy nappal később Tüskének még mindig se híre, se hamva nem volt. Sudár csendesen sírdogált a fészekágyban, félt, hogy az elbűvölő idegen meghalt, és nem értette, miért hagyta el őket, amikor a Család olyan szívesen fogadta. A férfi iránt érzett kezdődő szenvedélyt felváltotta a fájdalom és gyász, olyan érzelmek, amiket a fiatal nő korábban még nem tapasztalt. Aztán egyszer csak ott termett. Egy dombon állt, a lenyugvó nappal a háta mögött. Integetett és ugrándozott. A Család jót vélt kiolvasni hangjából és mozdulataiból, ezért azonnal odarohantak hozzá. Tüske jelezte, hogy kövessék, és ők mind a fiatal férfi után mentek. Először egy kiszáradt, kanyargó folyómeder mentén vezette őket, majd át egy újabb dombon, egy keskeny sziklás kanyonon, végül pedig felmásztak egy enyhe lejtőn, és Tüske büszkén mutatta, mit talált. Tamarindfák csoportját - olyan fákat, amelyeknek minden része ehető volt. Az emberek a magas, sűrű lombú fák körül hemzsegtek, mint a sáskák, a pépes hüvelyeket markolászták, leveleket szaggattak, lenyúzták a fák kérgét, és mindent a szájukba gyömöszöltek. A húsos gyümölcs szomjukat oltotta, a kéreg pedig elverte éhüket. Tűzgyújtó tüzet rakott, és mindenki tamarindmagokat dobált a forró kövekre, amit aztán később fogyasztottak el. Sudár örömében és elragadtatásában sírt. Mindenki azt gondolta, hogy Tüske éhségében és szomjúságában rohant világgá. Most már tudták, hogy élelmet keresett a Családnak, és talált is. Az erőegyensúly azonnal felborult. Tüske kapta a legduzzadóbb gyümölcsöt, Oroszlán a maradékot. Mikor a tamarindfákat teljesen lecsupaszították, s már egyetlen levelet, magot vagy kéregdarabot sem találtak, a Család továbbállt. Most már vittek magukkal folyadékot. Mielőtt az összes gyümölcsöt elfogyasztották volna, Tüske megmutatta nekik, mi ként préselhetnek nedvet az üres strucctojásokba, hogy magukkal vigyék. Továbbra is rothadó tetemekbe botlottak, a csontvelő azonban jó és tápláló volt. Egy darabig a vulkán is elnyugodott, és rövid időre újra előbukkantak a csillagok. Amikor Tüske a Családot egy friss vizet adó artézi kúthoz vezette, úgy határozott, hogy az éjszakát itt töltik. Nem kérdezték meg Oroszlán véleményét. Az a tűz, ami azon az éjszakán kezdte égetni Sudárt, amikor mindenki azt gondolta, hogy Tüske elhagyta őket, egyre csak nőtt, és már éjjel és nappal is csak a férfi töltötte be a lány gondolatait. Éhezett a férfi testére és érintésére. Amikor a Család a tábortűz mellett kurkászott, ő azt szerette volna, ha Tüske ken sarat a bőrére. Szégyenlősen pillantott át a tábortűz felett, és nézte, amint az nagy nevetések közepette mutogatja, magyarázza a fiatal férfiaknak, miként kell parittyát készíteni. Amikor Tüske feléje pillantott, érezte, hogy a tűz sürgetőbbé vált, mint a parázsból felszálló szikrák. Úrrá lett rajta a nyugtalanság, elhagyta a csoportot, a sziklás forráshoz ment, ahol néhány kormos gém gázolt az artézi vízben. Halványan érezte, hogy boldog, amiért ismét látja a csillagokat és a holdat, bár az ég még mindig ködbe borult, és örült, hogy a föld napok óta nem mozdult. Ezeken a titokzatos dolgokon merengett volna, ha nincs olyan különös bűvöletben. Amikor lépteket hallott a száraz füvön, nem ijedt meg. Ösztönei megsúgták, ki és miért követte. Megfordult, és megpillantotta Tüske mosolyát a holdfényben. Már olyan sokszor látta, amint mások ezt teszik, anélkül, hogy értette volna, miért cselekszenek így, amikor megérintik, becézgetik, kóstolgatják és szaglásszák egymást. Most