A KERESZTÉNYEK ELHÍVÁSA

SZABADOS ÁDÁM: A KERESZTÉNYEK ELHÍVÁSA Evangéliumi körökben sok szó esik az elhívásról. Mindannyian szeretnénk tudni, hogy mire hívott el bennünket Isten, és ezalatt általában valami konkrét küldetést értünk. Ha fiatalon tértünk meg, hívő életünk kezdetén legtöbben buzgón kértük Istent, hogy mutassa meg, mi az a feladat, amit kizárólag nekünk szán. Amikor később egyébként is egzisztenciális kérdések foglalkoztatnak, elhívásunk ismerete megint elemi vágyként jelentkezhet. A probléma az, hogy a kereszténység története során egyáltalán nem nyújtott könnyű segítséget azoknak, akik az elhívás kérdésében tisztán akartak látni. Mást tanított az elhívásról a középkori egyház, mást a reformáció és a puritánok, mást a pietizmus és mást a modern evangéliumi kereszténység. Nagy a zűrzavar, és ezt mindannyian saját bőrünkön érezzük. Megtérésem magával hozta azt az olthatatlan vágyat, hogy radikális keresztény életet éljek. Mindent vagy semmit. Nem akartam félszívű tanítvány lenni. Mivel magam is örököltem az elhívás körüli zűrzavaros keresztény hagyományt, és mivel a példaképeim ebben az időben leginkább pietista hithősök voltak, tudtam, hogy a radikális keresztény élet csakis külmisszió lehet. Isten vezetését kértem, hogy melyik országba hív. Isten válaszolt. Én legalábbis hallani véltem a választ. Az egyetemi felvételi vizsgán a vizsgáztatónak is megvallottam, hogy a szak, amelyre jelentkeztem, valójában jelentéktelen mellékfejezet ahhoz képest, amire készülök. Radikális keresztény akartam lenni. Misszionárius. Az egyetemre akkor érthető okból nem vettek fel. Ez inkább megerősített abban, hogy jó irányba haladok. Ma ugyanaz a vágy van bennem a radikális tanítványságra. Nem látom értelmét az olyan keresztény életnek, amit félgőzzel csinálok. Előttem van Jonathan Edwards fiatalkori fogadalma: Megfogadom, hogy teljes erőmmel fogok élni. Ha Krisztus valóságos, akkor nincs vesztenivalóm. Minden az övé kell hogy legyen. Másképp nem is lehet. Jézus nem hagy kétséget afelől, hogy ez így van: Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám; és aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt. (Mt 10,37-39) Ma is mindent akarok, amit Isten elkészített számomra. Teljesen az övé akarok lenni, hogy rendelkezzen velem. Korai elszántságom tehát nem változott, és mélységes gyász lenne a szívemben, ha az ellenkezőjét kellene mondanom. Nem tudok rosszabbat elképzelni, mint hogy elveszítsem a Krisztus iránti lelkesedésemet. Az elhívás kérdésében azonban ma már máshogy gondolkodom. Hosszú évek alatt sikerült valamelyest rendet teremtenem a káoszból. Ebben sokan segítségemre voltak. Hálás vagyok Bernhardt Dórának egy mondatáért, John White-ért, a MEKDSZ-ért, Spurgeon és a puritánok evilági szentségéért, az angol L Abri Fellowship szolgálatáért és Soren Kierkegaard-ért, akik segítettek nekem abban, hogy a radikális Krisztus-követést annak evilágiságában is elfogadhassam. És természetesen továbbra is hálás vagyok a pietista hithősökért, a 1

keresztény misszionáriusokért és mártírokért, akik éltették bennem a tüzet, és arra emlékeztettek, hogy engedelmeskednünk kell, ha Isten szokatlanabb szolgálatba hívna. A következőkben arról szeretnék írni, amit a keresztények elhívásáról a megtérésem óta eltelt tizennégy év során megértettem. Az általános hangsúly Ha a Bibliát olvassuk, meglepő, hogy mennyire általános az elhívásról szóló tanítás. Azért mondom, hogy meglepő, mert a modern evangéliumi kereszténység elsősorban pietista öröksége alapján az elhívást inkább valamilyen különleges szolgálatként értelmezi. A Biblia viszont nem. A legtöbb ige, mely az elhívásról szól, azt hangsúlyozza, hogy az üdvösségre lettünk elhíva. Annyira erőteljes ez a hangsúly, hogy ennek alapján jogosnak tűnhet megkérdőjelezni bármiféle különleges elhívást. De ez megint kiegyensúlyozatlansághoz vezetne, ahogy ezt látni fogjuk. A most következő válogatás arra mutat rá, hogy az elhívás minden keresztény közös jellemzője, és alapvetően a keresztény élet lényegével van kapcsolatban. De megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az ÚR nevét, mert a Sion hegyén és Jeruzsálemben lesz a menedék az ÚR ígérete szerint, és azok menekülnek meg, akiket elhív az ÚR. (Jóel 3,5); Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk. (ApCsel 2,35); aki által kegyelmet és apostolságot kaptunk arra, hogy az ő nevéért hitre és engedelmességre hívjunk fel minden népet: akik közé tartoztok ti is, mint Jézus Krisztus elhívottai. Mindazoknak Rómában, akik az Isten szerettei, akiket ő elhívott és megszentelt (Róma 1,5-7); Vajon nem azért is, hogy megláttassa dicsőségének gazdagságát az irgalom eszközein, amelyeket dicsőségre készített, amilyenekké minket is elhívott, nemcsak a zsidók, hanem a pogányok közül is? (Róma 9,23-24); az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, azoknak, akiket ő elhívott és saját népévé tett Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre. (1Korinthus 1,2.9); Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is (Efézus 4,1-4); de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért (Filippi 3,14); intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek az Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket (1Thesszalonika 2,12); Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál (1Timóteus 6,12); Ezért, szent testvéreim, mennyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra (Zsidók 3,1); A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. (1Péter 5,10) A Bibliában arról is olvasunk, hogy minden hívőnek van szolgálata, mely része és bizonyos értelemben kezdeti megvalósulása mennyei elhívásának. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk. (Efézus 2,10); Ki milyen lelki 2

ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai (1Péter 4,10) Mindannyiunknak vannak feladataink, melyeket Isten előre meghatározott, és amelyek egyedi módon a mi küldetésünk részét képezik. Az egyedi azonban az általános részeként valósul meg. Fontos látnunk, hogy az elhívásunk általában nem ragad ki bennünket a világból. Pál apostol egyértelműen beszél erről a korinthusi gyülekezetnek: Egyébként mindenki éljen úgy, ahogy az Úr adta neki, ahogy az Isten elhívta: így rendelkezem minden más gyülekezetben is. Körülmetélten hívatott el valaki? Ne tüntesse el. Körülmetéletlenül hívatott el valaki? Ne metélkedjék körül. A körülmetélkedés semmi, a körülmetéletlenség is semmi, egyedül Isten parancsolatainak a megtartása fontos. Mindenki maradjon abban a hivatásban, amelyben elhívatott. Rabszolgaként hívattál el? Ne törődj vele. Ha viszont szabaddá lehetsz, inkább élj azzal! Mert az Úrban elhívott rabszolga az Úr felszabadítottja, hasonlóan a szabadként elhívott a Krisztus rabszolgája. Áron vétettetek meg: ne legyetek emberek rabszolgái. Mindenki abban maradjon meg Isten előtt, testvéreim, amiben elhívatott. (1Korinthus 7,17-24) A reformáció nagy hangsúlyt fektetett erre a tanításra, és ezzel szembeszállt a középkori kereszténység szemléletével. A középkorban az a felfogás alakult ki, hogy amikor Isten elhív egy embert, és az valóban radikális keresztény életet akar élni, az elhívása a világból való kihívást jelenti. Valamikor a harmadik században terjedt el az a nézet, hogy a radikális keresztény élethez hozzátartozik többek között a szüzesség is. A negyedik században ehhez már a társadalomból való kivonulás követelménye, még később a szerzetesi életmód is kapcsolódott. A radikális kereszténység eszerint kifejezetten nem evilági, és minél radikálisabb, annál kevésbé evilági. Az igaz, hogy a keresztény missziót a középkor évszázadaiban alapvetően szerzetesek végezték (például a kelta szerzetesek, a ferencesek vagy később a jezsuiták), de az alapkövetelmény az ő esetükben is az elhívás különleges voltának elfogadása volt. A reformáció ezzel a szemlélettel szállt szembe. A reformátorok Lutherrel az élen azt tanították, hogy a keresztények elhívása alapvetően evilági. A radikális keresztényt nem arról lehet megismerni, hogy kivonul a világból, hanem arról, hogy jobb polgár, jobb férj, feleség, gyermek, jobb iparos, földműves vagy bankár. Vagyis megmarad abban az állapotban, amiben elhívatott ahogy Pál is tanította, és tanítványsága azt a közeget alakítja át, amelyben Isten hívása érte. A reformációnak ez a szemléletváltása felmérhetetlen hatással volt azokra a társadalmakra, ahol a protestáns hit elterjedt. Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című könyvében azt a kérdést kutatja, hogy miért a protestáns országokban (Anglia, Hollandia, Amerika) indult el az ipari forradalom és a kapitalista fejlődés, miért nem azokban a katolikus országokban (Spanyolország, Portugália), melyek hatalmas gyarmatbirodalmukkal és az onnan Európába szállított tengernyi kinccsel helyzeti előnyben voltak. A választ a protestáns munkaetikában találta meg, melynek kulcsát az elhívásról alkotott felfogás gyökeres megváltozásában látta. Eszerint a keresztények ahelyett, hogy kivonultak volna a társadalomból, megváltoztatták a társadalmat. Sóként hatottak a világra. A teljes képhez hozzátartozik annak a beismerése is, hogy a külmisszió hosszú ideig még mindig alapvetően katolikus misszió volt, a protestantizmusból hiányzott az a missziós szemlélet, amely a modern evangéliumi kereszténységben ma már magától értetődő. Ennek több oka volt, de az egyik mindenképpen az elhívással kapcsolatos. Mivel a reformáció az elhívás evilágiságát hangsúlyozta, egész 3

egyszerűen nem voltak emberek, akiket misszionáriusnak lehetett volna küldeni. A katolikus egyház adott emberanyaggal dolgozhatott: ott voltak szabad kapacitásként a mindenkori szerzetesek. A protestáns keresztények viszont szinte mind családos emberek voltak, akik világi szakmával rendelkeztek, melyet Isten dicsőségére igyekeztek végezni, és amelytől megélhetésük is függött. Ezeknek a feladatoknak a hátrahagyása számukra az Istentől kapott kötelességeik feladását jelentette volna. Az elhívás evilágiságának túlzott hangsúlyozása tehát a tapasztalat szerint a különleges elhívást igénylő külmisszió akadálya lett. Ezzel együtt mégis kimondhatjuk, hogy a reformáció fontos igazságot hirdetett: a keresztények elhívása általában evilági elhívás. A radikális keresztény élet lehet teljesen evilági élet, az elhívásnak nem kell valami különleges dolognak lennie. Ez ahogy a fenti igékben láttuk összhangban van a Biblia általános tanításával. Különleges szolgálatok Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagynunk azt a tényt sem, hogy a Biblia beszámol esetekről, amikor Isten egy-egy hívőt különleges feladatokra elhívott. (A különleges szó ebben az esetben nem értékesebbet, hanem szokatlant jelent.) A protestantizmus külmissziós érzéketlensége éppen abból fakadt, hogy az ilyen különleges és viszonylag szubjektív elhívásra gyanakvással tekintett. Ez egyrészt érthető, hiszen a sokféle katolikus babona és anabaptista fanatizmus gyűrűjében a reformátorok Isten objektív Igéjét állították szembe a szubjektív kinyilatkoztatásokkal. Úgy vélték, hogy ha valaki Isten akaratát szeretné megismerni, a Szentírásra, és nem belső hangokra vagy megérzésekre kell támaszkodnia. Ez a felfogás azonban éppen a Biblia ha nem is normatív, de legalábbis létező példáit hagyta figyelmen kívül. Azok az emberek, akiket Isten különlegesebb feladatra hívott el, általában nem maguk keresték ezt, és ettől nem is lettek értékesebbek. Sokszor azt látjuk, hogy az ilyen emberek sokat szenvedtek elhívásuk miatt, gyakran szerettek volna kilépni szerepükből. Mózes az egyik példája a különleges elhívásnak. Tudjuk, hogy ha rajta múlik, már a kezdet előtt feladta volna. Később többször is elege lett szolgálatából, alkalmatlannak érezte magát arra, hogy vezesse a rábízott népet. Mózest azonban az akkor élő hívők többségével ellentétben Isten különleges szolgálatra választotta ki, nem volt más választása. Így volt ez a prófétákkal is. Sámuel meglepődött, mikor Isten hangját hallotta. Jeremiás a fiatalságára hivatkozva próbált felmentést keresni, és később is nehéznek találta a feladatot. Jeremiás nem nősülhetett meg, Ezékieltől viszont éppen feleségét vette el az Úr, miután szolgálatába hívta. Ámószt a nyáj és a fügefák mellől hívta el Isten, hogy prófétája legyen. Nem kell azonban azt gondolnunk, hogy a különleges elhívás mindig valami egészen rendkívüli és bizarr szolgálatot jelent. Talán érdemesebb olyan újszövetségi személyek elhívására gondolnunk, mint amilyen Pálé vagy Barnabásé volt. Az Apostolok cselekedeteiben olvasunk egy beszámolót arról, hogyan hívta el Isten őket egy különlegesebb szolgálatra. Antiókhiában, az ottani gyülekezetben volt néhány próféta és tanító: Barnabás és Simeon, akit Nigernek is hívtak, cirénei Lucius és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett, valamint Saul. Egyszer, amikor ezek az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: 4

Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket. Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket. (ApCsel 13,1-3) A pietizmus mint a reformáció egyházaiban végbemenő ébredési mozgalom nagy hangsúlyt fektetett a különleges elhívásra, és ezzel szembeszállt a reformáció szemléletével. A pietizmus a Krisztussal való személyes kapcsolat bensőségességét állította szembe a pusztán doktrinális alapú hitélettel. A mozgalom képviselői hangsúlyozták, hogy a hívők hallhatják Isten hangját ami sok esetben a Biblia egyegy versének egyéni értelmezése volt. Vallották, hogy Isten esetenként konkrét, személyre szabott és különleges elhívást adhat. A hívőknek tehát nem csak evilági elhívása lehet, sőt, Krisztus követése sokszor éppen otthonunk vagy szülőföldünk elhagyását jelenti. A szemléletváltás pozitív gyümölcse a protestáns külmisszió beindulása lett. Talán meglepő, de a protestáns külmisszió csak az 1700-as években a Zinzendorf vezetése alatt álló herrnhuti közösségből kiindulva vált jelentőssé. Először a cseh-morva misszionáriusok indultak szerte a világba, hogy a katolikus szerzetesekhez hasonlóan (bár más üzenettel) betöltsék Istentől kapott elhívásukat. A példájuk hatással volt másokra is, és beindult az a missziós tevékenység, mely ma már magától értetődő az evangéliumi világ számára. Ez volt az az időszak, amikor olyan hithősök kerültek a középpontba, akik mindent hátrahagytak, hogy új, különleges szolgálatot kezdjenek el. A lelkipásztorok, misszionáriusok és hozzájuk hasonló hívők lettek a példaképek. Az evangéliumi világ mintakeresztényei olyan emberek lettek mint John Newton, William Carey, Hudson Taylor, Isobel Khun és Müller György. Ez bizonyos értelemben visszatérés volt a középkor szemléletéhez. A középkor felfogására az volt jellemző, hogy kettős mércét alkalmaztak a hívőkre. Akik igazán odaszánt életet akartak élni, azok hátrahagyták evilági kötelességeiket és teljes idejű keresztény szolgálatot végeztek. A reformátorok megszűntették a katolikus rendeket, hogy minden hívő szent lehessen. A pietisták új lelki elitet hoztak létre, mert tapasztalatuk szerint a protestantizmus evilági szentsége többnyire a társadalomba való lassú beleszürkülést eredményezte. Bár a külmisszió szempontjából üdvözlendő változást hozott ez a szemléletváltás, az elhívásról alkotott kép megint torzult. A keresztények újra felismerték ugyan, hogy az evangélium hirdetése központi feladat, és megértették, hogy azoknak is adósok az üzenet átadásával, akik a világ másik felén élnek, de a baj az volt, hogy megint a különleges vált a normává. A hívők szemében jobbára csak a lelkipásztor, a misszionárius és az árvaház-alapító számított radikális kereszténynek. Az evangéliumi keresztények elfelejtették, hogy az újszövetségi Egyház kezdetekor sokszázezer normális keresztény volt, de csak tucatnyi apostol, ahogyan az Egyiptomból való kivonuláskor is rengeteg egyszerű hívő volt a népben, de csak egyetlen Mózes. Ha a különlegeset normává tesszük, hamis képet rajzolunk a radikális keresztény életről. Az evangéliumi gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a hívők gyakran életidegenné váltak: a só kikerült a világból, azok az egyszerű hívők pedig, akik a világban maradtak, feleslegesnek érezték munkájukat. A pietista felfogásnak van létjogosultsága, de csak akkor, ha ráépül a reformátorok tanítására. Az evangéliumi nézet akkor van összhangban az elhívásról szóló bibliai tannal, ha a protestantizmus mindkét hangsúlyát komolyan veszi: az általános hangsúlyt, mely a mennyei elhívást evilági kontextusban látja, és a különlegesre való nyitottságot, Isten hangjának a meghallását, a bátor engedelmességet. 5

Ajándékok és élethelyzet A legtöbb hívő esetében az ajándékok és az élethelyzet jelölik ki az elhívást. John White egyik könyvében olvastam először azt a gondolatot, ami azóta is meghatározó a számomra ebben a témában, hogy Isten akaratának több köze van az etikához mint a földrajzhoz. Nem az a legfontosabb, hogy hol és kiknek szolgálok, hanem az, hogy hogyan. Ha a különleges elhívást túlhangsúlyozzuk, a földrajz válik a legfontosabbá. Előfordulhat, hogy Isten Burmába hívott, én viszont Bangladesbe mentem, és így kis túlzással eltékozoltam az életemet. Lehet, hogy Isten cigányok közé hívott, de én hajléktalanok között szolgáltam: a szolgálatom így nem lett teljes értékű. Érezzük, hogy ezzel a szemlélettel probléma van. A legtöbb embernek nincs is választási lehetősége. Az első században egy rabszolga nem állhatott oda ura elé azzal az ötlettel, hogy Etiópiába megy misszionáriusnak. Ha volt is ilyen belső elhívása, az nagy valószínűséggel Isten akaratának félreértése volt. De elég, ha egy anyára gondolunk, aki hosszú évekre (évtizedekre?) gyermekeihez van kötve. Minden ember életében vannak korlátok. Lehet az betegség, anyagi források hiánya, rokoni kötelesség, vagy bármi. John White arra mutat rá, hogy sokkal fontosabb, hogy szeretettel és krisztusi lelkülettel szolgálunk-e abban a helyzetben, ahol vagyunk, mint az, hogy ténylegesen hol is vagyunk. Az Újszövetség arra tanít, hogy ajándékaink szerint szolgáljunk. Sokkal nagyobb hangsúly van ezen, mint azon, hogy megértettük-e Isten hangját a konkrét hellyel kapcsolatban. Pál az első korinthusi levélben hosszasan elemzi a karizmák szerepét a szolgálatban. Arra buzdít minden hívőt, hogy aszerint szolgáljon, amilyen lelki ajándékot kapott. Isten azért ad nekünk karizmákat, hogy azok határozzák meg a szolgálatunkat. Ugyanezt fejtegeti a római gyülekezetnek is: Mert a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya szerint prófétáljunk, ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban munkálkodjunk: a tanító a tanításban, a buzdító a buzdításban, az adakozó szerénységben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel. (Róma 12,6-8) Péter apostol hasonlóképpen bátorít: Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai. (1Péter 4,10) Legtöbb esetben egy konkrétabb elhívás a szeretettel végzett szolgálatból fejlődik ki. Az elhívásnak van biológiája. Először elindul bennünk a vágy, hogy szolgáljunk. Ez még lehet teljesen általános: Istennek odaadjunk magunkat, hogy használjon bennünket. Ahogy szolgálunk, egyre többet ismerünk és értünk meg abból, amit csinálunk. Isten más és más helyzetekbe visz bennünket, ahol fejlődik a szolgálatról alkotott képünk. Ebben a folyamatban lehetnek olyan pillanatok, amikor Isten szól hozzánk, és többet is elmond a szolgálatunk és elhívásunk irányáról. Az ilyen próféciáknak azonban bele kell illeszkedniük abba a folyamatba, amit az elhívás biológiájának nevezek. A szolgálatra való elhívás lehet, hogy nagyon is általános marad, bár ajándékainkhoz kötődik. Lehet, hogy az elhívásom egyszerűen az lesz, hogy tanár vagyok. Lehet elhívásom az, hogy, anya, feleség, esetleg mások barátja vagyok. Lehet elhívásom, hogy mindig mások rendelkezésére állok, hogy szívesen adakozok, vagy minden élethelyzetben tudok bátorítani másokat. A konkrétabb szolgálatra való elhívás is fejlődik és változhat. Egyáltalán nem biztos, hogy az elhívásunk egy szűkebben meghatározható területre korlátozódik. 6

Manapság gyakran hallani olyan kijelentéseket, hogy a gyerekszolgálat az elhívásom, a diákok felé kaptam elhívást, az elhívásom az, hogy Kínában szolgáljak. Lehet, hogy ez így is van. De sokkal valószínűbb az, hogy ilyen felismerésekre csak később, hosszabb fejlődés és több meglepő fordulat eredményeként jutunk el. Kezdeti szilárd meggyőződésünk jóval kevésbé megbízható eszköz konkrét elhívásunk felismerésében, mint az engedelmes szolgálat és az Úr felé való elkötelezettség. Az elhívás fejlődésére legalább négy újszövetségi példát is láthatunk. Első példám Timóteus. Egyértelmű, hogy Isten konkrét, különleges szolgálatra hívta, ez azonban csak egy idő után körvonalazódott. Megtérése után Timóteus egyszerű hívőként szolgált Lisztrában, ahol a hívőknek jó véleménye volt szeretetből végzett szolgálatáról. Valószínűleg nem számított arra a fordulatra, amit Pál megjelenése okozott az életében. Pál ugyanis maga mellé vette, hogy kísérője legyen missziós útjain. Ezeken az utakon Timóteusnak minden bizonnyal voltak egészen hétköznapi, gyakorlati jellegű feladatai is, és fokozatosan egyre több lelki szolgálata is. Később Pál önálló szolgálattal bízta meg a fiatal Timóteust: apostoli küldöttként kellett intéznie az efézusi gyülekezet ügyeit. Változott és fejlődött tehát Timóteus szolgálata, és csak idővel vált egyértelművé, hogy mik is pontosan azok a dolgok, melyekre Isten elhívta. Péter apostol esetében ugyanezt látjuk. Péter három évig együtt járt az Úrral, sok dolgot tapasztalt, Jézus sok területen kipróbálta hűségét. Mennybemenetele előtt Jézus azt mondta neki: Te vagy a Kőszikla. Bátorítsd a testvéreket! Péter elvállalta ezt a vezető szerepet, Jézus távozása után egy ideig egyértelműen látható, hogy Péter volt a keresztény Egyház vezető alakja. Elhívása mégsem volt ennyire világosan körülhatárolható. Valamivel később Péter szolgálatában számára is meglepő új elemként jelentkezett az a feladat, hogy a pogányok felé áttörje a falat. A Szentlélek egy pogány ember, Kornéliusz házába vezette őt, ahol tanúja volt annak, ahogy a Szentlélek pogány emberekre is kitöltetett. Péternek kellett ezután képviselnie az apostolok közösségében azt a fordulatot, hogy megnyílt az üdvösség útja a pogány népek számára is. Ennek ellenére nem Péter, hanem Pál lett a körülmetéletlenek apostola, Péter önmagát pedig egyértelműen a zsidók (körülmetéltek) apostolának nevezte. Elsődleges szolgálata a zsidók közé vitte. Ha hihetünk a hagyománynak, élete végén mégis Rómába jutott, és a pogány világ fővárosában halt mártírhalált. Elhívásában tehát (Timóteuséhoz hasonlóan) állandó változás és fejlődés látható. Harmadik példám Fülöp. Fülöpről azt olvassuk, hogy Szentlélekkel teljes ember volt, jó véleménnyel voltak róla a jeruzsálemi gyülekezetben, és diakónussá választották. Korábban is szolgált, de ezzel új szolgálati területre lépett. A következő alkalommal azt olvassuk, hogy ugyanez a Fülöp evangélistaként szolgál Samáriában. Ez egészen más jellegű szolgálat, mint a gyülekezetben betöltött szerepe volt. Amikor újra találkozunk nevével, már Cézáreában van, ahol letelepedett életet él, és családjával együtt a cézáreai gyülekezetben szolgál. Pál példája különösen is tanulságos. Megtérésekor kapott Istentől egy elhívást: a pogányok apostola lesz. Nem hiszem, hogy ez minden hívővel így lenne, ritka, hogy valaki ennyire konkrét feladatot kapna megtérése pillanatában. Pál maga is tisztában volt azzal, hogy ez különleges szerep ( utoljára nekem, mint egy torzszülöttnek is megjelent ). Pál elhívása konkrétabb volt, mint a hívők általános elhívása. Ez az elhívás azonban hosszú ideig nem vált valósággá az életében. Az antiókhiai 7

gyülekezetnek jelentős szerepe volt Pál szolgálatba állításában. Hosszú évekig nem tudunk Pálról semmit. Megtért, volt egy rövid evangélizációs szolgálata Damaszkuszban és Jeruzsálemben, majd teljes homály fedi az ezután következő éveket. Lehetséges, hogy ebben a közel tíz éves időszakban sátorkészítőként dolgozott és valamelyik gyülekezetben szolgált, talán Tárzuszban. Ez addig tartott, míg Barnabás maga mellé vette, és elvitte magával Antiókhiába. Az antiókhiai gyülekezetben elkezdett szolgálni, majd valamennyi idő elteltével a gyülekezet egyik vezetője lett. Lukács beszámol arról az imaalkalomról, amikor a Szentlélek arra indította a többi vezetőt, hogy Pált Barnabással együtt kiküldjék egy missziói útra (ApCsel 13,3). Úgy tűnik, hogy később is folyamatosan változott és tisztult Pál számára elhívásának konkrét megvalósulási formája. Missziós útjukon eleinte Barnabás nevét olvassuk elől (ezzel jelezve Barnabás vezető szerepét), majd egyre inkább Pál válik kettőjük közül a meghatározóbb személlyé. Pál kiemelkedett Barnabás mellől. Pál később is rugalmasan kezeli elhívását. Tudja, hogy a pogányoknak kell hirdetnie az evangéliumot, van is néha egy-egy konkrétabb látása, de ez nem mindig jön be. Szeretett volna például Ázsiába eljutni, de a Lélek nem engedte. Aztán Mízia felé indult, de a Lélek ezt is megakadályozta. Ez azonban nem bizonytalanította el őt. Pál állandóan mozgásban volt, hogy a Lélek tudja irányítani. Szolgálat közben fejlődött és alakult a küldetése megvalósulásáról alkotott képe. Még akkor sem esett kétségbe, amikor több évig börtönben kellett vesztegetnie az idejét. Bár megkérdőjelezhette volna elhívását, hiszen semmilyen racionális érv nem szólhatott amellett, hogy ha Isten mindenható, és ő hívta el a pogányok apostolául, akkor miért kell börtönben vesztegelnie. Pál nem vesztegette az idejét önmarcangolással és sopánkodással. Hirdette Krisztust a foglyoknak és az őröknek, és megírta azokat az apostoli leveleket, melyben kifejti az Egyház titkát. Tanulhatunk Páltól. Ne akarjunk mindent előre tudni és érteni. Az elhívás megvalósulása állandóan változik és fejlődik. Isten mindig tartogat meglepetéseket a számunkra, melyekre nem tudunk előre felkészülni. Hogyan ismerjük fel az elhívásunkat? Minden keresztényt foglalkoztat az a kérdés, hogy hogyan ismerhetjük fel az elhívásunkat. Az eddigiek fényében a kérdésre az első válaszom az, hogy bizonyos értelemben nem kell felismernünk az elhívásunkat. Az elhívásunkat ugyanis tudjuk. Mindannyiunknak mennyei elhívásunk van. Krisztussal való kapcsolatra, megszentelődésre és szeretetből fakadó szolgálatra hívattunk. Mert nem tisztátalanságra hívott el minket az Isten, hanem megszentelődésre. (1 Thesszalonika 4,7) Az általános előrébb való és fontosabb a konkrétnál, az általánost pedig mindannyian ismerjük. Jézus azt mondta a szolgálatból visszatérő tanítványoknak, hogy ne annak örüljenek, hogy a démonok is engedelmeskednek nekik, hanem annak, hogy fel van írva a nevük a mennyben. Nem kell ismernünk egy konkrétabb elhívást ahhoz, hogy szolgáljunk. Az általános elhívás elég indok ahhoz, hogy konkrétabb küldetéstudat nélkül is szeretetből és az ajándékaink szerint szolgáljunk. Isten elénk fogja hozni a szolgálati lehetőségeket, ha van szemünk, meg fogjuk látni azokat. Elhívásunk az, hogy Jézus Krisztust szolgáljuk, és legyünk ebben hűségesek, végezzük ezt szeretetből. Sokféle 8

szándék van az ember szívében, de csak az ÚR tanácsa valósul meg. Amit az embertől megkívánnak, az a hűség [hűséges szeretet] (Példabeszédek 19,21-22) A sokféle szándék, ami az ember szívében van, néha nagyon erős, gyakran változik, és még gyakrabban ellentmond egyik a másiknak, de csak az Úr tanácsa valósul meg. Sokkal fontosabb, amit az Úr tervezett el rólunk, mint az, amit mi terveztünk el önmagunkról. Mit várnak tőlünk? Hűséges szeretetet. És a hűséges szeretet az, ami kibontja Isten tervét. A hűséges szeretetből fakadó szolgálatból fejlődhet ki egy határozottabb irány. Isten rendszerint menet közben bontakoztatja ki akaratát. Nem mond el előre mindent, azt akarja, hogy abban legyünk hűségesek, amit ránk bízott. Ha hűségesek vagyunk ahhoz, amit Isten ránk bíz, valószínűleg Isten konkrétabbá teszi elhívásunkhoz köthető feladatunkat is. Lehet ez egy embercsoport: egy népcsoport a világ másik részén (kínaiak, pápuák, nambuk), vagy egy embercsoport saját környezetünkben (pl. a fiatalok, cigányok, hajléktalanok, diákok). Lehet ez egy feladattípus is: irgalom-szolgálat, segítés, tanítás, lelkigondozás, bátorítás. Akármi is ez, a hűséges szeretetszolgálatból fejlődhet ki. A konkrétabb elhívással kapcsolatban egy nagyon fontos dologra ki kell térni, ez pedig a prófécia kérdése. Isten adhat próféciákat, melyek segítségével vezethet bennünket. Hiszem, hogy hallhatjuk Isten hangját. Ebben egyetértek a pietistákkal. A próféciákat azonban önmagukban soha ne vegyük elhívásnak! A próféciáknak ebben a kontextusban két szerepük lehet: vagy felhívják valamire a figyelmünket, vagy megerősítenek valamit. A próféciák felhívhatják a figyelmünket olyan dolgokra, melyekre nélkülük nem is gondoltunk volna. Ezeket elraktározhatjuk a szívünkben, és érlelhetjük. Az is lehet, hogy megszülettek már bennünk gondolatok, szándékok, szolgálatok, és Isten ezek megerősítésére ad valamilyen próféciát. De radikális irányváltáshoz többre van szükség egy (vagy több) próféciánál! Három fontos előfeltétel megléte szükséges ahhoz, hogy egy prófécia alapján radikális irányváltást hajtsunk végre. Az első feltétel egy megérlelődött és kipróbált belső szenvedély. Mielőtt elmegy valaki Burmába misszionáriusnak, legyen a szívében olthatatlan szenvedély ezzel kapcsolatban. A szenvedély legyen megérlelt. Nem elég, ha elmegy egy konferenciára, ahol hirtelen vágy ébred a szívében, hogy Burmába menjen misszionáriusnak. Meg kell érlelődnie ennek, ehhez pedig idő kell. Az idő-tényezőt nem lehet kihagyni. Másrészt a szenvedély legyen kipróbált, ami azt jelenti, hogy szükség van akadályokra, melyeken az illető átmegy. Ha a szenvedély túlélte az akadályt, valószínűleg szükség van még egy akadályra. Ha azt is túlélte, valószínűleg szükség van még egy akadályra. És ha azt is túlélte, akkor elképzelhető, hogy az Úr tényleg radikális irányváltást vár. A másik feltétel a testvérek és vezetők megerősítése. Amikor radikális irányváltást akarunk végrehajtani, beszélnünk kell nálunk érettebb testvérekkel, hogy kikérjük a tanácsukat. Nem látunk minden szempontot, ezért mindannyiunknak szükségünk van tanácsokra. Bölcsek vagyunk, ha erre figyelünk. Az itt felmerülő gyakorlati probléma az, hogy amikor olyan emberekről szóló könyveket olvasunk, akik valamilyen nagy dolgot tettek az Úrért, szinte mindig azzal a sémával találkozunk, hogy a vezetők és barátok megpróbálták lebeszélni őket a radikális lépésről, ők mégis megtették, amire Isten hívta őket, és ebből nagy áldás lett. Saját tapasztalatomból ismerem ezt a problémát. Nagy kísértést jelentenek ezek a könyvek azok számára, 9

akik radikális keresztény életet szeretnének élni. Akiben szikrányi van a bennem levő tűzből, az tudja, miről beszélek. Igen, van olyan, amikor a tanács ellen kell tenni, de ez a kivétel! Még Pál is tanácskozott az apostolokkal, és kezet nyújtottak egymásnak. És amikor Jakab és Kéfás meg János, akiket oszlopoknak tekintenek, felismerték a nekem adott kegyelmet, megállapodásul kezet adtak nekem és Barnabásnak, hogy mi a pogányokhoz menjünk, ők pedig a körülmetéltekhez. Csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a szegényekről: ez az, amit én igyekeztem is megtenni. (Galata 2,9-10) Ezt megelőzően az antiókhiai gyülekezet vezetői pedig csak böjtölés, imádkozás és közös meggyőződés után küldték ki Pált és Barnabást. A harmadik előfeltétele annak, hogy Isten konkrét kinyilatkoztatása (prófécia) alapján radikális irányváltást hajtsunk végre az életünkben a szolgálatban való részvétel. Ne akarjon máshol nagy szolgálatot az, aki a saját gyülekezetében nem szolgál. Ez egy nagyon fontos teszt. Ha valaki azt gondolja, hogy Isten nagy dolgokban fogja használni máshol, de a saját gyülekezetében nem szánja magát oda a szolgálatra, az felfuvalkodott, és félreérti az Úr akaratát. Az Úr szolgálatban hív el, menet közben mutatja meg az akaratát. Pál és Barnabás szolgáltak az Úrnak, amikor az Úr szólt hozzájuk, és a gyülekezet kiküldte őket. A szolgálatban való kipróbáltság nyit nekünk útat arra, hogy Isten máshova vezessen. Ahogy korábban is említettem: Isten úgy mutatja meg nekünk feladatunkat, hogy szeretetből és az ajándékainkkal ott szolgálunk, ahol vagyunk. Jól illusztrálja ezeket az elveket az a levél, amit a brit evangéliumi vezető, Martyn Lloyd-Jones írt lányának, Elisabeth-nek. Elisabeth korábban szülei tanácsát kérte külmissziós elképzeléseivel kapcsolatban. Megírta, hogy kész misszióba menni, és azt kérdezte szüleitől, hogy hogy lehet biztos Isten akaratát illetően. Martyn Lloyd-Jones éppen egy Kína-Belföldi Misszió által rendezett konferenciára ment előadóként, mikor kézhez kapta lánya levelét. Olyan emberről van tehát szó, aki fontosnak tartotta a külmissziót. Bár nagy tisztelője és népszerűsítője volt a reformátori és puritán hagyományoknak (beleértve az evilági elhívás hangsúlyát is), hitt a különleges elhívás lehetőségében, és abban, hogy hallhatjuk Isten hangját. Lloyd- Jones maga is ígéretes orvosi pályáját hagyta hátra (a királyi család orvosának, Lord Hordernek az asszisztense és lehetséges utóda volt), mert úgy érezte, Isten a lelkipásztori szolgálatra hívta el. Válaszlevelét tehát ebben a fényben olvassuk. A következőket válaszolta Elisabeth-nek: Szükségtelen mondanom, hogy Mamát is és engem is mennyire megindította múlt heti leveled, és amit a külmisszióval kapcsolatos gondolataidról és érzéseidről írtál. Ami bennünket illet, örömmel elfogadjuk Isten akaratát az életedben, bármi is legyen az. Ez persze nem könnyű, de hálás vagyok Istennek, hogy ad elég kegyelmet nekünk ahhoz, hogy az ő akaratára tudjunk bízni téged. Mindig magamnak is prédikáltam azt, amit sokszor mondtam már másoknak, hogy csak zarándokok és jövevények vagyunk ebben a világban. Amink van, azt mind sáfárokként kaptuk megőrzésre, nem azért, hogy megtartsuk, hanem hogy Őbenne élvezzük. Ez a gyermekeinkre is igaz, és a szülői feladatunk az, hogy felkészítsük őket az életre, és arra, ami számukra Isten akarata az életben. Ez a legnagyobb és legnagyszerűbb kiváltság, amit kaptunk Ezeket azért írtam le, hogy lásd, amit most fogok mondani, azt nem érzelmi okokból mondom, hanem egyezik azzal, amit mindenkinek mondok, aki a te kérdéseddel jön hozzám. Az egy életbevágóan szükséges dolog az, hogy ismerjük Isten akaratát. Ez nem mindig olyan könnyű, ahogy sokszor gondoljuk. Én majdnem két évig bizonytalanságban és határozatlanságban voltam, mielőtt az orvosi pályát hátrahagyva igehirdető lettem. De a 10

végén teljes mértékben és tökéletesen bizonyos voltam ebben, és leginkább azáltal, amit Isten tett. A következő szabályok megtartását tanácsolom neked: 1. Soha senkinek ne beszélj róla. Ne beszélj az embereknek arról, amit érzel, de vitasd meg és ne tanácskozz erről. Ez csak egyre nagyobb bizonytalansághoz és zavarhoz vezet. Ez legyen biztos szabály, amit soha nem térsz el. Ne mondj semmit, amíg tökéletesen biztossá nem válsz. Erre azért van szükség, mert mindannyian ki vagyunk téve az önsugalmazás veszélyének. 2. Még csak ne is gondolkodj róla, vagy vitasd magadban a mellette és ellene szóló érveket. Még egyszer: ez önsugallmazáshoz és zavarhoz vezet. 3. Különböző rendezvényeken ne kezdj el azon gondolkodni: Vajon ez megvilágítja-e jobban a kérdésemet és ad-e bármi segítséget? 4. Másszóval, ne próbáld megelőlegezni Isten vezetését. Mivel hiszek abban, hogy Isten nagyon határozottan hív el, és hiszek a konkrét elhívás tanában, és abban, hogy ez más, mint a szükség az elhívás elmélete, hiszem, hogy Isten mindig egyértelműen és világosan meg fogja mutatni akaratát. Tiszteletteljesen kérem tehát, hagyd teljesen Istenre ennek a célját, idejét és minden egyebet. Neked mindössze annyit kell tenned, hogy elmondod Istennek, kész vagy tenni az akaratát, akármi is legyen az, sőt, hogy örömmel fogod tenni. Add magad át neki teljesen, az életedet, a jövődet, és nyugodj meg ebben Ne kérleld Istent, hogy mutassa meg az útját. Hagyd ezt Istenre, és ne gondolkodj erről addig, amíg ő maga teszi lehetetlenné a számodra, hogy ne tegyed. Abban a légkörben, amilyen az OICCU és az IVF, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a tevékenységre és a cselekedetekre, különösen emlékezz arra, hogy lenni előrébb való, mint tenni. Ez az, ahol mindannyian elbukunk. A mi feladatunk, hogy olyan eszközök legyünk, akik készen állnak arra, hogy az Úr használjon. Ő mindig megmondja az ilyen embereknek, hogyan, hol és mikor akarja használni őket. Te magadat készítsd fel, ő pedig meg fogja mutatni neked, hogy mit akar hogy csinálj. Nem csak a magad, de a szolgálat érdekében is kérlek, hogy tartsd meg ezeket az alapelveket. Lloyd-Jones tanácsa nem szentírás, de bölcsnek tartom. Amikor azt ajánlja Elisabeth-nek, hogy ne beszéljen érzéseiről, természetesen nem arra gondolt, hogy nem helyes, ha nála érettebb testvérek tanácsát kikéri, hiszen levele is éppen egy ilyen apai tanács volt lánya (nagyon is bölcsen!) feltett kérdéseire. A konkrét elhívás kérdése azonban óvatos döntéseket igényel, amihez a higgadtság és a csendes érlelés hozzátartozik. Melyik a fontosabb: az evilági vagy a különleges elhívás? Bár megtérésem után ezt nem így gondoltam, ma már meggyőződésem, hogy lehet ugyanolyan radikális egy evilági elhívás, mint egy különleges elhívás. Radikális keresztény lehet egy tanár, egy könyvelő, egy menedzser, egy adminisztrátor, egy földműves, egy gyári munkás. Sőt, bármelyikük sokkal radikálisabb keresztény is lehet, mint egy teljes időben keresztény szolgálatot végző hívő. Istent jobban érdekli az etika, mint a földrajz. Jobban érdekli, hogy milyen szívvel csináljuk, amit csinálunk, mint az, hogy pontosan mit is csinálunk. Szükség van evilági keresztényekre, mert sónak és világosságnak kell lennünk a világban. Ha (missziós célból) kivonulunk a világból, végül a missziónk lesz kevésbé hatékony. Ha kevés az evilági keresztény, megszűnnek a természetes kapcsolatok a világgal. Ha otthagyjuk a világi munkahelyeket, hogy keresztény szolgálatokba tömörüljünk, egy idő után saját missziós szervezetünk fog előállni azzal a meglepő, új felfedezéssel, hogy a leghatékonyabb missziós stratégia a természetes kapcsolatok, barátságok kiépítése. És ekkor szervezeti szinten fogunk 11

arra törekedni, hogy a magunk mögött felégetett hidakat természetes emberi kapcsolatainkat újraépítsük, de ez így már természetellenesnek és hiteltelennek fog hatni. Hiszem, hogy Isten hív embereket arra, hogy teljes időben valamilyen keresztény szervezetnél, gyülekezetnél, missziós társaságnál dolgozzanak. De meggyőződésem, hogy a keresztények többségének evilági elhívása van. És ez nem rossz! Jézus ebbe a világba jött, erről szólt megtestesülése. Élete kilenctizedét nem teljes idejű keresztény szolgálatban töltötte, hanem ácsként egy Názáret nevű galileai faluban. Persze, mondhatjuk, hogy ez csak küldetése előkészítése volt, és ez valóban így van sok kereszténnyel is. De Pál arra hívja fel a figyelmünket, hogy a többséggel nem így lesz. A hívők többsége abban a környezetben fogja leélni életét, ahol mennyei elhívását megkapta, és abban a környezetben fog láthatóvá válni végtelen különbözősége is. A lényeg az, hogy ahol vagyunk, ott Krisztust képviseljük. Akkor leszünk radikális keresztények, ha Krisztus jó illatát terjesztjük, bárhol is vagyunk. Összefoglalva: az elhívás nem egyszerű kérdés, de vannak biztos kapaszkodóink. Az egyik ilyen kapaszkodó az, hogy mindannyiunknak mennyei elhívásunk van. Ha ennél többet nem tudunk meg keresztény életünk során, a lényeget akkor sem veszítettük el. De azt is tudhatjuk, hogy mindannyiunknak vannak feladataink, sőt, Isten előre elkészítette ezeket a feladatokat. Bizonyos értelemben mindannyiunkat különleges módon használ, mert megszentelt edényei vagyunk, különválasztva a közönséges edényektől. Azt is tudhatjuk, hogy egyaránt lehetséges az, hogy Isten kihív bennünket természetes közegünkből, és az is, hogy benntart bennünket abban a közegben, melyben elhívattunk. Az a valószínűbb, hogy benntart, de nyitva kell hagynunk a lehetőséget az ellenkezőjére is, és készeknek kell lennünk arra, hogy mindig engedelmeskedjünk az Úr hívásának. Végül: a konkrét feladataink, elhívásunk megismerésének legbiztosabb módja az, ha az ajándékaink szerint, szeretetből szolgáljuk azokat, akik körülöttünk vannak. 12