1Móz 9,1-29 Áldás és átok

1Móz 9,1-29 Áldás és átok Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet. És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja és az égnek minden madara: minden a mi nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekben adatott; Minden mozgó állat, a mely él, legyen nektek eledelűl; a mint a zöld fűvet, nektek adtam mindazokat. Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek. De a ti véreteket, a melyben van a ti életetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét. A ki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert. Ti pedig szaporodjatok és sokasodjatok, nyüzsögjetek a földön és sokasodjatok azon. És szóla az Isten Noénak és vele az ő fiainak, mondván: Én pedig ímé szövetséget szerzek ti veletek és a ti magvatokkal ti utánnatok. És minden élő állattal, mely veletek van: madárral, barommal, minden mezei vaddal, mely veletek van; mindattól kezdve a mi a bárkából kijött, a földnek minden vadjáig. Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és soha sem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére. És monda az Isten: Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időkre szerzek közöttem és ti köztetek, és minden élő állat között, mely ti veletek van: Az én ívemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között. És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben, És megemlékezem az én szövetségemről, mely van én közöttem és ti közöttetek, és minden testből való élő állat között; és nem lesz többé a víz özönné minden testnek elvesztésére. Azért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten között és minden testből való élő állat között, mely a földön van. És monda Isten Noénak: Ez ama szövetségnek jele, melyet szerzettem én közöttem és minden test között, mely a földön van. Valának pedig Noé fiai, kik a bárkából kijöttek vala: Sém és Khám és Jáfet. Khám pedig Kanaánnak atyja. Ezek hárman a Noé fiai s ezektől népesedék meg az egész föld. Noé pedig földmívelő kezdé lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból, s megrészegedék, és meztelenen vala sátra közepén. Khám pedig, Kanaánnak atyja, meglátá az ő atyjának mezítelenségét, és hírűl adá künnlevő két testvérének. Akkor Sém és Jáfet ruhát ragadván, azt mindketten vállokra veték, és háttal menve takarák be atyjok mezítelenségét; s arczczal hátra meg sem láták atyjok mezítelenségét. Hogy felserkene Noé mámorából, és megtudá a mit vele az ő kissebbik fia cselekedett vala: Monda: Átkozott Kanaán! Szolgák szolgája legyen atyjafiai közt. Azután monda: Áldott az Úr, Sémnek Istene, néki legyen szolgája Kanaán! Terjeszsze ki Isten Jáfetet, lakozzék Sémnek sátraiban; légyen néki szolgája a Kanaán! Éle pedig Noé az özönvíz után háromszáz ötven esztendeig. És vala Noé egész életének ideje kilenczszáz ötven esztendő; és meghala. Bevezetés Ez a rész áldással kezdődik, és áldással fejeződik be. Két fiú áldást, de közben egy fiú átkot kapott. 1.) Isten áldása

Az első versben azt olvastuk: megáldá Isten Noét és az ő fiait. Az özönvíz után a megújult földön Isten áldásával indult el az új élet. Amikor Isten helyreállította a földet - a hat napos, úgynevezett teremtés után -, áldást mondott. Először Mózes első könyve 1. részének 22. versében olvasunk áldásról: És megáldá azokat Isten, mondván: Szaporodjatok, és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit. Azután az embert áldotta meg a 28. versben: És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. Most, amikor az ítélet után az új élet megindul a földön, ismét Isten áldásával kezdődik. Nagy tanulság van ebben. Amikor valaki Krisztusban új életet kap, ez az új élet is Isten áldásával kezdődik, és az Ő áldása kíséri végig. Az Apostolok cselekedetei 3. részének 26. versében azt olvassuk: Az Isten az Ő Fiát, Jézust első sorban néktek támasztván, elküldé őt, hogy megáldjon titeket, mindegyőtöket megtérítvén bűneitekből. Azért jött Jézus Krisztus, hogy Isten Benne megáldjon mindenkit. Ez az áldás ott kezdődik, amikor megtérít a bűneinkből. Az emberiség a bűn miatt Isten ítélete alá került, de utána mégis áldást adott. A bűneink miatt Krisztus került ítélet alá. Azért támasztotta Őt az Úr, hogy elhordozza az ítéletet, minket pedig megáldjon, megtérítve a bűneinkből. Sőt, ez az áldás az Efézusiakhoz írott levél szerin még korábbról fakadt. Az 1. rész 3. versében ez áll:: Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, a ki megáldott minket minden lelki [szellemi] áldással a mennyekben a Krisztusban. Ezt az áldást hordozhatjuk, de csak Krisztusban. Minden csak Krisztusban van, minden Vele kezdődik, minden csak Benne, és csak Ő általa van. Rajta kívül semmink sincs! 2.) Változások az özönvíz után Isten a megújult földnek új törvényeket adott. Van néhány különbség az özönvíz előtti és utáni törvények és dolgok között. (1) Félelem A 2. vers szerint: És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja és az égnek minden madara: minden a mi nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott. Ádámnak még azt mondta Isten, hogy uralkodjon a föld minden állatán. Most nem azt mondta, hogy uralkodjatok, hanem azt, hogy kezetekbe adatott, hogy féljen és rettegjen tőletek. Ez nagy különbség! Miért van így? A 3. verset olvassuk tovább: Minden mozgó állat, a mely él, legyen nektek eledelül; a mint a zöld fűvet, nektek adtam mindazokat. Isten az ember kezébe adta az állatot, hogy féljen és rettegjen. Ez összefüggésben van azzal, hogy előtte nem adta eledelül az embernek az állatokat, mostantól fogva igen. Azt mondta, legyen eledelül, ezért féljen és rettegjen tőletek. (2) Megváltozott az ember eledele Isten az állatokat eledelül adta az embernek. Ezen kicsit elgondolkozhatunk. Mennyire van összefüggésben az ember eledele azzal a szellemi állapottal, amibe került? Az ember eledele a teremtésekor maghozó gyümölcs és maghozó fű volt. Amikor Isten teremtette Ádámot, mit adott neki eledelül? Azt olvassuk a Mózes első könyve 1. részének 29. és 30. versében: És monda Isten: Ímé néktek adok minden maghozó fűvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül. [Nem fű, hanem maghozó fű. Nem csupán gyümölcs, hanem olyan gyümölcs, amiben

mag van. Ez Jézus Krisztusra mutat. Ő a Mag, azzal táplálkozott az ember az Édenben.] A föld minden vadainak pedig, és az ég minden madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, a melyekben élő lélek van, a zöld fűveket adom eledelűl. Ez volt az eledelben a különbség. Az embernek - bukása után - a fű is eledele lett, ami korábban az állatok tápláléka volt. Amikor az ember elbukott, az Éden kertjében változott a helyzet. Azt olvassuk a 3. rész 17-18. versében: Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban. Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét. Az lett az ember eledele, ami addig az állaté volt: egyed a mezőnek fűvét. Az ember odáig jutott, hogy Istennek el kellett törölnie a föld színéről, de nemcsak az egész emberiséget - Noén és családján kívül -, hanem minden élő állatot is. Az özönvíz után már az állatokat is eledelül kapta meg az ember. Amikor Isten bánkódott szívében, hogy hová jutott az emberiség, akkor - az özönvíz után -, nemcsak az állatok eledelét, a fűvet ette az ember, hanem magát az állatokat is. Ennek van szellemi magyarázata. Ahhoz, hogy az ember állatot ehessen, ki kell ontania a vérét, amiben az élet van. Ez azért volt, hogy még az étkezés is emlékeztesse az embert arra, hogy a másiktól el kell vennie az életet ahhoz, hogy ő élhessen. Ahogyan a bűn növekszik és sokasodik, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy szükségünk van Isten kegyelmére, arra, hogy Valaki az életét, a vérét adja értünk. A Mag Krisztusról beszél. Az Édenben még nem volt bűn, ezért elég volt csak azt mondani, a magot adom nektek eledelül (1Móz 1,29). Bűn még nem volt, ez is Krisztusra mutat. Amikor a bűn elhatalmasodott, és megsokasodott, akkor már minden egyes étkezés emlékeztette az embert arra, hogy egy életet kell feláldozni az életben maradásához. Krisztusnak az életét kellett az oltárra adnia, a vérét kellett kiontania azért, hogy éljünk, életünk legyen, és táplálkozhassunk. (3) A vért tilos megenni! A 4. versben azt olvastuk: Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek. Isten a vért nem az embernek adta, hogy megegye azt. Sokan a hívők közül is úgy tekintenek erre a kérdésre - hogy a vér ehető vagy sem -, mintha azt csak a mózesi törvényben rendelte volna el Isten. Az Újszövetségben, különösen Pál leveleiben arról van szó - mondják: Pedig az eledel nem tesz minket kedvesekké Isten előtt (1Kor 8,8), vagyis az eledel nem lényeges szempont. Sokszor hivatkoznak arra, hogy ez a vérre is vonatkozik, mert a törvénynek vége Krisztus. A következőt gondoljunk meg! A 4. vers Igéje nem mózesi törvény! Ez ősi törvény! Nem a zsidó népnek adta Isten, hanem az egész emberiségnek, minden embernek. Isten úgy rendelkezett, hogy a maghozó fű, a fű, a mag, a gyümölcs, az állati hús ehető, de a vér nem! Nyilván ennek meg van az oka, az pedig a mi javunkra van. Vannak emberek, akik rendelkezéseket hoznak Isten írott Igéjén és szaván túl is. Azt mondják, mivel Isten így rendelkezett, akkor a vérátömlesztés sem engedhető meg. Az Ige nem beszél erről! Ha az Ige nem mondja, akkor az ember felettébb ne bölcselkedjen. Ha az Írás nem beszél róla, nem tiltja, akkor ne tegyünk úgy, mint ahogyan a zsidók tették: parancsra új parancs, szabályra új szabály (Ézs 28,10). Nyugodjunk meg abban, amit Isten mondott: a húst megehetjük, de a vért nem.

Miért nem engedte meg Isten, hogy az ember vért egyen? Mózes harmadik könyve 17. részének 11. versében ez áll: Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést. Isten úgy rendelte, hogy a vért az oltárra adta, már akkor, amikor még nem áldoztak Mózes törvénye szerint. Úgy rendelkezett, hogy azt földre kell önteni, és a föld betakarja. az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért Gondoljunk erre, hogy ezért van a vér és Isten rendelkezett arról, hogy ne együk meg! Dávid - bukása után - a völgy egyik oldalán ment, Sémei pedig szidalmazva őt a másikon: Eredj, eredj te vérszopó és istentelen ember! (2Sám 16,7). Ez egy igen erős jelző, amikor valakire azt mondják, vérszopó. Ismerjük a történelmet. Amikor odáig eljut valaki, hogy kivetkőzik emberi mivoltából, akkor szó szerint is vérszopóvá válik. Nemrég olvastam egy novellát. Leírja az író, hogy az első világháborúban, mikor már nem volt eledelük, már annyira elállatiasodott az ember abban a rengeteg öldöklésben, hogy a frissen meghaltak vérét szívták ki. Idáig juthat el az ember. A vért az Úr az oltárra adta, hogy engesztelést szerezzen. Nyilvánvaló, hogy minden vér Krisztus vérére utal. Mégis az Úr Jézus Krisztus azt mondta, hogy Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem iszszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Itt természetesen nem szó szerint kell érteni, hanem azt, amit jelentett a vér: az az életet. Ha nincs bennünk a krisztusi élet, akkor elvesztünk, végünk van. Hogy lehet bennünk krisztusi élet? Csak hit által. Hit által vehetjük, az Ige által, mert Krisztus az Ige is, amit a Szent Szellem tesz élővé, és hatóvá. A szívünkbe jut, és általa élhetünk Jézus Krisztusból. Így érthetjük meg, lehet valóság az életünkben, hogy mit jelent értünk odaadott teste, és a Golgotán értünk kihullt vére. (4) Az ember kiontott vérét Isten számon kéri Van még egy különbség aközött, amit Isten rendelt az özönvíz előtt, és az özönvíz után. Azt olvastuk az 5. és 6. versben: De a ti véreteket, a melyben van a ti életetek, számon kérem; számon kérem minden állattól [még az állattól is!], azonképen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét. A ki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert. Az özönvíz előtt nem így volt. Mózes első könyve 4. részének 10. versétől: Monda pedig az Úr [Káinnak]: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből. Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön. Akkor monda Kain az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám. Ímé elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet. És monda néki az Úr: Sőt inkább, aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál. Mit mondott Isten? Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki. Az özönvíz előtt pedig megjegyezte, megbélyegezte Káint, hogy senki meg ne ölje, még véletlenül sem. Más volt a törvény! Úgy folytatódik az Ige ugyanennek a résznek a 23. versétől: Akkor monda Lámekh az ő feleségeinek: Oh Háda és Czilla, hallgassatok szómra, Lámekh feleségei, halljátok beszédem: embert öltem, mert megsebzett; ifjat öltem, mert megütött. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekhért. Nem volt szabad megölni Lámeket. Isten változtatott rendelkezésén az özönvíz után: A ki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki (1Móz

9,6). A bűn ennyire elhatalmasodott. A kegyelem, amit Isten gyakorolt Káinon és Lámeken odáig jutott, hogy el kellett törölni az egész emberiséget. A kegyelmet bujálkodásra használták. Isten kegyelme nem megtérésre indította az embereket, hanem mindent a visszájára fordítottak, és szembe helyezkedtek Istennel. Isten ezért új törvényt hozott, számon kérte a kiontott vért. Aki vért ont, annak vérét egy másik embernek kellett kiontania. Az ember vérét még az állatoktól is számon kérte. Ez Isten titka, miért és hogyan. Az Ige azonban megáll! 3.) Isten szövetsége És szóla az Isten Noénak és vele az ő fiainak, mondván: Én pedig ímé szövetséget szerzek ti veletek és a ti magvatokkal ti utánnatok. És minden élő állattal, mely veletek van: madárral, barommal, minden mezei vaddal, mely veletek van; mindattól kezdve a mi a bárkából kijött, a földnek minden vadjáig. Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és soha sem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére (8-11. v.). (1) Ez egyoldalú szövetség! Isten ígéretet ad, de nem köti feltételhez, szemben a Sínai hegyen adott törvénnyel. Így teljesen Istenen múlik annak beteljesítése, ezért biztosan megáll. Isten irgalmán alapul, nem függ az embertől. Hiszen: szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz (1Móz 6,5). Mi várható el tőle?? Isten, Aki kegyelmes és irgalmas szívű, amikor Noé bemutatta az áldozatot kijelentette, hogy nem törli el többé a földet az ember bűnéért, - víz által nem. Ebből senki ne azt a következtetést vonja le, hogy Isten nem ítél. Ez a föld - tudjuk az Igéből - tűznek van fenntartva. Isten víz által nem fogja többé megítélni, azonban tűznek van fenntartva (2Pét 3,10). (2) A szövetség jele a szivárvány A szövetség jele a szivárvány volt: És monda az Isten: Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időkre szerzek közöttem és ti köztetek, és minden élő állat között, mely ti veletek van: Az én ívemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között. [ ] És megemlékezem az én szövetségemről (12. v.). Nem azt mondta Isten, hogy az ember emlékezzen meg, amikor látja a szivárványt. Isten látja, és Ő emlékezik meg, és nem pusztítja el a földet víz által. Az Igében hol van még szó szivárványról? Ezékiel könyve 1. részének 28. versében le van írva az, amikor a próféta látta Isten dicsőségét a kérubok között. Mint a milyen a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan vala a fényesség köröskörül. Ilyen vala az Úr dicsőségének formája, és látám, és orczámra esém, és hallám egy szólónak szavát. Így látta János apostol is a Jelenések könyve 4. részének 3. versében: És a ki üle, tekintetére nézve hasonló vala a jáspis és sárdius kőhöz; és a királyiszék körűl szivárvány vala, látszatra smaragdhoz hasonló. Jegyezzük meg azt, hogy János az Úr dicsőségét a jelenlegi égen és földön látja. Amikor Isten dicsőségéről ír az Ige, akkor a próféta is, és János apostol is ott látták a szivárványt. Mindig ott van az Úr körül, az Úr mindig látja, megemlékezik szövetségéről, és irgalmas az emberekhez. Bárcsak az irgalmat ne dobná el magától senki, és ne fordítaná visszájára Isten kegyelmét, ahogyan Káin és Lámek tette! Bárcsak ne bujálkodásra használná, hanem az Isten

irgalmában, szeretetében meglátná azt, amit így ír az Ige: az Istennek jósága téged megtérésre indít? (Róm 2,4). Bár megtérésre indítana! Amikor eljön az új ég és az új föld, akkortól az Igében már nincs szó szivárványról. Mindez a mostani földre vonatkozik, amíg ez a föld áll. Nyilvánvaló, hogy Isten kegyelme örök, a szivárvány pedig az alapigében olvasott szövetségnek a jele. Később már nem lesz rá szükség. Tengert sem látott a próféta az új földön: tenger többé nem vala (Jel 21,1). Nemcsak vízözön nem lesz többé, hanem tenger sem. 4.) Bor és részegség A 20. és 21. versben olvastuk: Noé pedig földmívelő kezdé lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból, s megrészegedék, és meztelenen vala sátra közepén. Úgy gondolom, egyáltalán nem a mi dolgunk azt firtatni, hogy Noé tudta, vagy nem, hogy ha bort iszik megrészegedik. Isten Igéje ennyit közöl: földmívelő kezdé lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból, s megrészegedék, és meztelenen vala sátra közepén. (1) A bor, mint áldás Az Ige később sok mindent leír a borról. Az Ige soha nem egyoldalú. Leírja azt is, hogy a bor mértékkel áldás. Sőt, amikor Isten Izráelt, Jákób fiait megáldotta, ezt is mondta: Adjon az Isten tenéked az ég harmatából, és a föld kövérségéből, és gabonának és bornak bőségét (1Móz 27,28). Az Újszövetség is ír arról, amikor azt mondja Pál apostol Timóteusnak, hogy gyengélkedésére, és a gyomrára való tekintettel éljen egy kevés borral (1Tim 5,23). Melkhisédek, Sálem királya is kenyeret és bort hozott (1Móz 14,18). Ez az egyik oldal. (2) A borral való visszaélés A másik oldalról fontosabb szólni, amiről olvastunk is: s megrészegedék, és meztelenen vala sátra közepén (1Móz 9,21). Mennyi embert megcsalt már a bor, mert nem tudta hol a mérték! Akit már megcsalt, és rabul ejtett, az tudja, hogy milyen nehéz, sőt emberi erőt felülmúló dolog megszabadulni tőle. Lehetetlen csupán emberi erővel, pedig szeretne és akarna szabadulni. Különösen csalódott, amikor rájön, hogy amiért megitta a bort (vagy bármilyen szeszes italt), nemhogy megoldotta volna a problémáját, inkább még súlyosbította. Tehát, az ember azért nyúl a borhoz, mert búsul. Erről is ír az Ige: Adjátok a részegítő italt az elveszendőnek, és a bort a keseredett szívűeknek (Péld 31,6). Amikor valakinek megoldatlan az élete, megkeseredett a szíve, úgy gondolja, hogy legalább annyi ideig, amíg mámorba van, elfelejti a bánatát. De ez nem megoldás. Rájön az ember, hogy azt teszi vele a bor, mint Noéval; kivetkőzteti emberi mivoltából: meztelenül volt sátra közepén. Felfedi minden rútságát, mert előjön, nyilvánvaló lesz. Először csak szégyent borít az emberre, de azután lelkéből, testéből kivetkőzteti, anyagilag, egészségileg, egész emberi mivoltában is tönkre teszi. Már a társadalomban is megvetik, lenézik, és már szeretne szabadulni, de nem tud. Megszabadítani csak a Szabadító, Jézus Krisztus tud, amikor eljut odáig, hogy elismeri: igen, részeges vagyok. Itt kezdődik a szabadulás. Sok megkötözött bűnös ember nem akarja elismerni, hogy ő bűnös. A megrögzött alkoholisták sem ismerik el, hogy ők alkoholisták. Néha iszok - mondják -, de akkor teszem le a poharat, amikor én akarom. A másikról jól tudja - igen, ő alkoholista -, de önmagáról nem akarja elismerni. Van még magához reménye, hogy ő még meg tud szabadulni. Végül elismeri, hogy nincs remény, nem tudom letenni a poharat - még ha akarom sem -, mert megkötözött vagyok.

Bevallja Istennek: Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak - és te elvetted rólam bűneimnek terhét (Zsolt 32,5). Nemcsak a bűn terhe nem szakad le róla, hanem a megkötözöttségből sem szabadul meg másképpen, míg a bűneit nyíltan és világosan - önmaga és Isten előtt, majd mások előtt is - be nem vallja. Akkor jön a megtérés, és a felüdülés ideje. A megtéréshez hozzátartozik a bűnismeret, a bűnbánat, a bűnvallás is. Utána jöhet a bűn elhagyása úgy, hogy az Úr megszabadít. Amikor valaki érzi, hogy lemeztelenítette a bűn - van, akit az ital, van, akit más bűn -, jöjjön az Úrhoz. Egyetlen szabadító van. Az Apostolok cselekedetei írja: Az Isten az ő fiát, Jézust első sorban néktek támasztván, elküldé őt, hogy megáldjon titeket, mindegyőtöket megtérítvén bűneitekből (ApCsel 3,26). 5.) A szülők tisztelete, a másik ember szeretete Jön egy nagyon fontos dolog a rész végén: Khám pedig, Kanaánnak atyja, meglátá az ő atyjának mezítelenségét, és hírűl adá künnlevő két testvérének. Akkor Sém és Jáfet ruhát ragadván, azt mindketten vállokra veték, és háttal menve takarák be atyjok mezítelenségét; s arczczal hátra meg sem láták atyjok mezítelenségét (22. v.). Hadd szóljak először a gyermekekhez, akiknek élnek még a szülei. Lehet valaki ötven éves is, ha élnek még a szülei, akkor gyermek is. Egy gyermeknek akár fiatal, akár idős, úgy kell viszonyulnia szülei bűnéhez, mint Sém, és Jáfet tette, és soha nem úgy, ahogyan Khám. Mit tett Khám? Meglátta, és hírül adta másoknak. Ne lássuk meg? Ha megtehetjük, ne lássuk meg! Ha tudok róla, hogy ez a szüleim bűne, hibája, gyengesége, gyarlósága, akkor ne lássam meg. Fogjam be a szemem, fogjam be a fülem, és menjek háttal. Mindegy, hogyan élnek a szüleim. Nem a gyermek tiszte, hogy igazságot tegyen a szülők között, sem pedig az, hogy szemrehányást tegyen nekik. Legyen süket és vak ebben a tekintetben, mert nem az ő dolga. Nehogy hírül vigye másnak, még panasz formájába sem! Még bűnvallás formájában sem! Még úgy sem mondja el, hogy már megint ezt és ezt tette apám, vagy anyám! Nem! Fedezze be, borítson rá ruhát! A ruha Krisztus. Krisztust öltöztétek fel. Ez nem azt jelenti, hogy a bűnt a szőnyeg alá kell söpörnie, vagy el kell kennie. Azt jelenti, ami a Korinthusiakhoz írott első levél 13. versében olvasható, hogy a szeretet Mindent elfedez... (7. v.). A gyermek tartozik ezzel szüleinek. Hallottam egyszer egy asszonyról, aki alkoholista volt. Nem törődött a lányával, szétszórta a pénzét, tönkre tette a házasságát, elvált a férjétől. A lánya gimnazista volt, és ennek ellenére szinte rajongva beszélt az édesanyjáról. Bár mindent tudott, soha egy rossz szót sem lehetett tőle hallani. Amikor beszélt róla, csak jót mondott. Ez a lány pedig nem is volt hívő, de értékelte szüleit, és befedezte szülei bűnét. Tovább is vihetjük ezt a gondolatot. A másik emberben sem kell mindent meglátni, mert van, ami nem a mi dolgunk. Ez nem jelenti azt, hogy egyetértünk a bűnnel. A gyerekre sem tartozik, hogy a szülő bűnéről bármit is gondoljon, tegyen, vagy intézkedjen. Más emberek esetében is van, ami nem tartozik rám, vagy a másikra. Akire tartozik, az Istennek tartozik felelősséggel. Például egy gyülekezetben az intsen, akit az Úr bízott meg. Nehéz dolog ez, nehéz inteni. Az idősb asszonyokat [intsed] mint anyákat (1Tim 5,2) - írja az Ige. Az a jobb, az a könnyebb, amikor háttal befedezzük, és betakarjuk a bűnt. Akinek más tisztet adott Isten, nehezebb tisztet kapott. Annak ellenére, hogy feddeni, inteni, dorgálni kell, azt úgy kell tennie, hogy vigasztaló rábeszélés legyen, és ne ledorongolás, vagy földbe döngölés. Látja bár, de mégse lássa: Kicsoda vak, ha nem az én szolgám? és olyan süket, mint az én követem (Ézs 42,19).

Krisztusról mondja a prófécia ezt, és mindazokról, akik krisztusi lelkülettel közelítenek a bűnös emberhez. Befejezés Jó az, ha tudjuk, mi is bűnösök vagyunk, és ez visszatart attól, hogy bármilyen ítélettel legyünk mások felé. Amiben a másikat megítéljük, önmagunkat kárhoztatjuk. Aki úgy tud élni, mint Sém és Jáfet - ahogy apjukkal szemben cselekedtek-, az áldást nyer: Áldott az Úr Sémnek Istene, néki légyen szolgája Kanaán! (26. v.). Aki pedig kibeszéli, kifecsegi, kipletykálja, felfedi, másoknak megjelenti, nem pedig befedezi mások bűnét, és nincs szeretettel, megkapja az átkot. Magában hordozza cselekedete az átkot, és annak következményeit. Áldja meg az Úr a szívünkben az Ő Igéjét. Ámen. Debrecen, 1994. május 18.