Sötét kihívás. Christine Feehan Kárpátok vámpírjai sorozat 5. rajongói fordítás

Sötét kihívás Christine Feehan Kárpátok vámpírjai sorozat 5 rajongói fordítás A sorozat eddig lefordított kötetei: Sötét herceg Sötét vágyak Sötét arany (rajongói) Sötét mágia (rajongói) Következik: Sötét tűz

Első Fejezet Julian Savage habozva megállt a zsúfolásig telt bár ajtajában. Az utolsó megbízatását elvégezni jött ebbe a városba, mielőtt a Kárpátiak örök nyugalmába térne. Szinte egy idős volt a legősibbekkel, belefásult már az évszázadok óta tartó küzdelembe, a szürke, gyilkolással, erőszakkal teli világba, amiben egyre távolabbinak és valószínűtlenebbnek tűnt az a valaha létezett fiatal férfi, aki még látta színeket, és érezte az érzelmeket. Nem tarthatta meg ezeket, ahogy fajtája egyetlen hímje sem tarthatja meg, vagy szerezheti vissza, ha nem találja meg az életpárját. Fáradtnak érezte magát. Mégis, ezt az utolsó feladatot, amire népének hercege megkérte, még elvégzi. Aztán pedig elpusztítja magát, elé megy a hajnalnak. A herceg nem tudta, hogy mennyire közel is van valójában az átváltozáshoz, hogy az legyen belőle, amit évszázadokon keresztül üldözött, és pusztított, lélek nélküli vámpír. Ha tudta volna, nem tartotta volna vissza még egyetlen feladat elvégzésének idejére sem. Nem nyújtotta volna tovább már így is egy örökkévalóság óta tartó sivár életét. Neki kellett volna visszautasítania a megbízást. Végtelennek tűnő élete során mindig a lehető legtöbbet, legjobbat adta fogyatkozó fajuknak, mégis úgy érezte, ez nagyon kevés. Igaz, hogy vámpírvadász volt, az egyik legerősebb, amit népe körében az egyik legnagyszerűbb dolognak tartottak. De pontosan tudta, csakúgy, mint a többi vadász is, hogy a pusztán a Kárpáti hímek gyilkos ösztöne erősebb az átlagnál bennük, nem pedig valami különleges tehetség tette zseniálissá őket abban, amit csináltak. Gregori, népének legnagyobb gyógyítója küldött először hírt neki erről a nőről. A herceg csak ezután üzent neki, hogy keresse fel, és védje meg a nőt, mivel szerepel annak a fanatikus emberekből álló csoportnak a halállistáján, akik vámpírokra vadásztak. Vámpírokra, vagy éppen szokatlan tulajdonságokkal, tehetségekkel megáldott-megátkozott emberekre, akiket vámpírként azonosítottak gyilkos buzgalommal. Ezen társaságnak csak nagyon kezdetleges fogalmai voltak a vámpírokkal kapcsolatban, olyasmik, mint a napfény kerülése, vagy a lélektelen, gonosz élőholtak által kiszívott vér miatti halálesetek. Julian, és fajtájának léte volt a bizonyíték arra, hogy ennél semmi sem állt távolabb az igazságtól. Julian pontosan tudta, miért is neki adták ezt a feladatot, hogy figyelmeztesse, és megvédje az énekesnőt. Gregori próbálta meg lekötni a figyelmét, távol tartani őt a hajnaltól. A gyógyító, mint mindenki másban, benne is olvasni tudott, és egy jó ideje különös figyelmet szentelt neki. Így egyáltalán nem esett nehezére rájönni, arra készül, hogy eldobja magától a kopár létet. De azt is tudta, ha Julian egyszer a szavát adja, hogy megvédi az emberi nőt a csoporttól, semmi sem állíthatja meg, amíg teljesen meg nem győződött a veszély elmúltáról. Gregori megpróbált időt nyerni neki. De ez egyáltalán nem volt jó ötlet. Julian a sok-sok megélt évszázad alatt nem töltött sok időt még a fajtájabeliek társaságában sem, ez alól egyetlen kivétel volt talán, az ikertestvére. Magányos volt, még a magányos, életpárra nem talált Kárpáti hímek között is. Fajuk haldoklott, hercegük pedig kétségbeesetten kereste a módját a túlélésüknek, hogy reményt adhasson ezeknek a magányos férfiaknak. Életpárokat találni nekik. Kutatta a módját, hogy több gyermek maradjon életben, népük fogyatkozása megálljon. Juliannek mindezen erőfeszítések ellenére sem volt másra kilátása, mint tovább élni magányosan, versenyt futni a farkasokkal, magasan szárnyalni a madarakkal, vagy vadászni a párducokkal. Emberek társaságában pedig még a fajtájabelieknél is kevesebb időt töltött. Nagyritkán egy-egy háborúban, amit érdemesnek talált arra, hogy a jó cél érdekében kölcsönadja hatalmas erejét. Leginkább azzal töltötte az éveit, hogy magányos járt-kelt a világban, még népe tagjainak számára is láthatatlanul.

Mozdulatlanul állt az ajtóban, elméje mélyéről egy emlék türemkedett elő, egy gyermekkori rossz döntés, ami egyszer is mindenkorra megváltoztatta az életét. Azon a nyáron töltötte be a tizenkettedik évét. Minden tudást, ismeretet szomjas mohósággal szívott magába, amihez csak hozzáférhetett. Elválaszthatatlan ikertestvére, Aidan nem hallotta meg a távoli hívást. Egy erős parancsot, aminek nem tudott ellenállni. Öröm öntötte el annak a gondolatára is, micsoda kaland lesz felfedezni, ki, vagy mi hívja, már illant is a csalogató hang irányába. Barlangot fedezett fel a közeli hegy mélyén, sőt, egy egész barlangrendszert. Ott találkozott addigi röpke élete legcsodálatosabb varázslójával, aki csinos volt, markánsan jóképű, és hajlandó volt átadni hatalmas tudását a lelkes, fiatal tanítványnak. Mindezért csupán csak annyit kért, tartsa titokban ezeket az oktatásokat. A tizenkét éves Julian azt hitte, hogy ez egy izgalmas játék lesz. Így utólag visszatekintve Julian jól látta, szinte kétségbeesett szándékossággal hagyta figyelmen kívül az összes figyelmeztető jelet. Sok új dolgot megtanult, de eljött a nap, amikor az igazságot már nemhogy elkerülni nem tudta, de az olyan durván az arcába vágott, amit soha nem felejthetett el. Aznap korán érkezett a barlangba, és azt kellett látnia, hogy délceg, szép arcú barátja valami iszonyúvá, rövidke életének addig megismert legszörnyűbb lényévé vált, egy valódi szörnyeteggé. Sikolyokat hallott bentről, így rohanni kezdett a hangok felé, nem tudva, hogy barátja már egy elveszett Kárpáti, átengedte lelkét a sötétségnek, és vámpírrá vált. A tizenkét esztendős Juliannek nem volt elegendő hatalma és ereje ahhoz, hogy megmentse a szerencsétlen áldozatokat, akiket a vámpír halálra csapolt. Ez mindennek ellentmondott, amit valaha is megtanult fajukról, a Kárpátiakról. Hiszen ők csak annyi vért vettek magukhoz, amennyi nem veszélyeztette az emberek életét, de még az egészségét sem. Minden egyes halál örökre bevésődött az emlékezetébe. A kiömlő vér, a földöntúli sikolyok. A borzalom. Aztán eljött az a pillanat, amikor a vámpír keze őt ragadta meg. A tanítványt, aki akkora csodálattal nézett fel rá mindig. Magához rántotta, annyira közel, hogy amikor rekedt, iszonyú hangján felnevetett, bűzös lehelete a fiú arcába áradt. Aztán az agyarak belevájtak a testébe, az érzés olyan fájdalmas és megrázó volt, hogy szemeit elfutották a könnyek. De a legrosszabb még eztán következett. A vámpír nem adta meg számára a halál megváltását, mint az összes többi áldozatának. Az élőholt erővel elszakította száját tőle, majd saját csuklójába harapott, és brutális kényszerrel rávette a fiút, hogy elfogadja romlott, fertőzött vérét, megmérgezvén vele az ifjú Kárpáti vérét, hogy akarattalan, tehetetlen rabszolgájává tegye. Az idő valami elvont fogalommá vált a számára, amiben az egyetlen változatosság az volt, hogy a vámpír ezt a fájdalmas, és kegyetlen ceremóniát még többször elvégezte rajta. És a szégyen még mindig nem ért véget. Elkezdte felhasználni őt. Vérük cseréjével ő lett a vámpír szeme és füle, ahogy azelőtt ő kereste a vámpírok beépített kémeit a herceg, vagy a gyógyító közelében, most ő küldte oda Juliant, hogy rajta keresztül hallgatózzon, mit terveznek a Kárpátiak. Közben gúnyolódott vele, mélyen megalázta, aztán pedig megpróbálta rávenni, hogy elpusztítsa saját ikertestvérét, Aidant. És Julian már elképzelhetőnek tartotta, hogy meg is tegye; érezte, mint terjed benne a sötétség, míg már néha önmagát is vámpírnak képzelte. Többször megpróbálta Aidant csapdába csalni, és Julian később beismerte, sokszor csak egy hajszálon múlott, hogy megmenekült belőlük. Ahogyan az is, hogy ő el tudott menekülni a vámpírtól. Akkor, sok évszázaddal ezelőtt fogadalmat tett, magányosan fog élni, hogy biztonságban tudhassa az embereket és szeretett ikertestvérét önmagától és a vámpírtól. A társadalom peremén élt, de elég közel a Kárpátiak tudásához, és erejéhez mindaddig, amíg elég erős nem lett ahhoz, hogy maga is védekezni tudjon. Népének vére elég erős maradt benne, hogy becsülettel élhessen, harcolhasson a benne gyülekező sötétség és a vámpír folyamatos támadásai ellen. Már ki tudott térni a további kényszerű vércserék elől

az élőhalottal, becserkészett, és megölt számtalan más vámpírt, de azt az egyetlent, aki brutálisan megváltoztatta az életét, mindig elkerülte. Julian most magasabb, robusztusabb volt, mint fajának hímjei általában, és míg azok legtöbbje fekete hajjal és szemmel született, ő úgy nézett ki, mint egy viking, vastag szőke haját egy bőrszíj tartotta összefogva a tarkóján. Szemei sárgán villogtak, és ezt gyakran használta arra, hogy parázsló tűz illúzióját keltse prédájában. Most pedig az utcáról nézett befelé, de egyelőre nem látott semmit, ami indokolttá tette volna hirtelen támadt nyugtalanságát, így hát megindult előre, egy ragadozó laza, puha mozdulataival, izmai felhullámzottak sima bőre alatt. Ha arra volt szükség, olyan nyugodt tudott lenni, mint a hegyek, könyörtelen és hajthatatlan. Ha az kellett, viszont gyors volt, mint a rohanó folyó, mint a szél. Hatalmas ajándékokkal rendelkezett, sok nyelven tudott volna beszélni, ha nem lett volna mindig egyedül. Annak idején sok évet töltött Olaszországban, a közelmúlt pár száz évét pedig New Orleans francia negyedében, ahol rejtélyes aurája, és tettei szinte már az emberi történelem részévé váltak. De nemrég feladta azt a helyet, jól tudván, hogy soha nem fog már oda visszatérni. Elvégzi még ezt a feladatot, és ezzel talán végre-valahára eleget tesz utolsó kötelességének, és megfelel saját becsületének is. És jól látta, hogy ha itt végzett, semmi oka nem lesz arra, hogy tovább éljen. Emberi beszélgetésre figyelt fel. Érezte, hogy a bárban felfokozódik az izgalom. A rajongók úgy tűnt elbűvölve várnak egy fellépő együttest, hogy hallhassák előadásukat. A zenekar nyilvánvalóan hatalmas népszerűségnek örvendett, és bár a lemezkiadó vállalatok majdnem térden állva könyörögtek nekik, az előadók nem voltak hajlandók aláírni egyetlen szerződést sem. Ehelyett utaztak, akárcsak a középkori énekmondók, vagy francia költők, írók, városról városra, soha nem alkalmaztak külsős zenészeket, technikusokat, és mindig kizárólag a saját dalaikat adták elő. Ezen furcsa, elzárkózó jellege az együttesnek, valamint az énekesük hangja, ami a leírások szerint kísérteties, elbűvölő, megbabonázó, éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy felfigyeljen rájuk az emberi vámpírvadász csoport. Julian mélyet lélegzett, és elkapta a körülötte mindenfelé lüktető vér illatát. Az éhség azonnal felhorgadt benne, emlékeztetvén rá, hogy ma éjjel még nem táplálkozott. Állt, láthatatlanul az emberek számára, akik körülötte tülekedtek, hogy bejuthassanak, vagy éppen az ajtóban álltak rendíthetetlenül, mint biztonsági őrök. Bemegy, figyelmezteti a nőt a rá leselkedő veszélyre és kijön. Remélhetőleg a nő hallgatni fog rá, megteszi a szükséges óvintézkedéseket, és ő már el is végezte a kötelességét. Ha nem így lenne, neki nem lenne más választása, mint folytassa szörnyű, magányos létét, amíg meg nem bizonyosodik a veszély elmúltáról. És ő fáradt volt. Már nem akarta elviselni tovább a létezést. Megindult, és némán sodródott befelé a tömeggel. Az ajtónál végigmérte a két őrt. Mindkettő magas és sötét hajú. Az egyik, a hosszú hajú harcra késznek tűnt, és ráadásul halványan, valahonnan ismerősnek rémlett. Julian megállt volna elgondolkodni ezen, de az emberek befelé nyomultak a kinti hűvös levegőről, ő pedig hagyta magát általuk láthatatlanul továbbsodródni. Mégis, a hosszú hajú őr egy gyors mozdulattal felé kapta a fejét, fekete szeme nyugtalanul tekintgetett az irányába, sőt, ami lehetetlennek tűnt, egy pillanatra még meg is pihent Julianen, annak emberi szemek számára láthatatlansága ellenére. Az őr egyértelműen nyugtalan volt. Julian a szeme sarkából látta, hogy utána fordítja a fejét, és igyekszik követni Julian mozgását a zsúfolt bárban.

Julian fehér fogai felvillantak, akár egy ragadozóé. Tudta, hogy láthatatlan, az őr valami más módon érzékeli őt, ami egy halandó részéről nagyon szokatlan. Egyre érdekesebbnek tűnt számára ez a zenekar. Ez az őr megéri a súlyát aranyban, ha ténylegesen tartani kell egy támadástól az énekesnő ellen. Ahogy beljebb értek a hideg levegőről, a tömeg taszítása enyhülni kezdett, de Julian még nem lassított. Felpillantott a színpadon előkészített díszletre, aztán hátra indult, az öltözők felé. Egy szempillantás alatt megdermedt, amúgy is humortalan mosolya leolvadt ajkairól, hogy azok pengeélességgel szoruljanak egymáshoz, arca egy csapásra a vadász hideg, feszült maszkjává változott, rajta egy árnyalatnyi kegyetlenséggel. Érezte a szagát. Az ellenség. Hamarabb odaértek az énekesnőhöz, mint ő? A káromkodás ékesszóló, de néma volt, Julian természetfeletti sebességgel termett a női öltözőben. Elkésett. A helyiség üres volt, a nő a zenekar többi tagjával együtt már úton volt a színpad felé. Csupán két szép, foltos szőrű leopárdot talált a kicsiny szoba egyik sarkában összegömbölyödve. Egyszerre kapták fel a fejüket, és fordították orrukat az ő irányába, minden érzékük éberré vált. A két állat nagyobb, és erőteljesebb volt, mint a legtöbb vadonbéli társuk, sárga-zöld szemük egyértelműen rá szegeződött, sütött belőle az intelligencia. - Hol van barátaim? - kérdezte halkan. Azért jöttem, hogy megmentsem az életét. Mondjátok meg hol van, mielőtt az ellenségei megölik. A hím macska lekuporodott, és morgott, kimutatta hosszú, éles szemfogait, melyek arra teremttettek, hogy megragadják, tartsák és átdöfjék a préda torkát. A nőstény még lejjebb ereszkedett, mint a hím, készen az elrugaszkodásra. Julian érezte a testvériség erős érzését, amit mindig, ha találkozott a párducok családjának egy tagjával, mégis, amikor belepillantott a vadak elméjébe, azonnal észrevette, hogy nem tudja őket könnyen az ellenőrzése alá vonni. Épp csak megzavarni sikerült őket, lelassítani a reakcióikat. Aztán a hím macska megmozdult. Lassú, vadászó mozdulattal még mélyebbre hajtotta a fejét, szeme rezzenéstelenül tapadt Julianre, izmos teste megfeszült, akár egy íj húrja, pillanatokon belül várható volt, hogy elrugaszkodik fektéből. Julian nem akarta megölni ezt a ritka, gyönyörű állatot, így inkább gyorsan elillant a szobából, becsukta maga mögött az ajtót, és elindult vissza a színpad felé, ahonnan hangos ováció és viharos taps hangjai szűrődtek hátra. A zenekar belekezdett az első dal nyitóhangjaiba. Aztán meghallotta az asszony hangját. Kísértő, misztikus, ahogyan szállt a levegőben, szinte látni is vélte, ezüst és arany fénnyel csillogó tűzként öltött alakot. Sőt, nem csak szinte. Valóban látta maga előtt az arany-ezüst tüzet. Julian megtorpant, a szíve is megállt vele együtt, testét hatalmas sokk járta át. Csak állt a folyosón és bámult. A rongyos, kopott tapéta széle piros volt. Jóval elmúlt már nyolcszáz éve, hogy Julian utoljára színeket látott. Ez volt a sorsa a Kárpáti férfiaknak. Egy bizonyos idő után nem látták többé a színeket, és minden érzelem kihalt belőlük, kivéve, ha megtalálták az életpárjukat. Úgy tűnt, ők jelentik az egyensúlyt fényükkel, és jóságukkal, a szürkeség, és gonosz sötétség határán egyensúlyozó ragadozó jellemű férfiaknak. Ha a hímek megtalálták életpárjukat, visszatért minden, a színek, az érzelmek. De a Kárpáti nők nagyon ritkák. És az az egy teljesen bizonyosnak tűnt, hogy ő, Julian soha nem lesz megáldva egy társsal. Szíve végre megugrott mellkasában. Ami vele jött, attól ismét meg kellett volna álljon, hiszen érzések öntötték el. Izgalom. Remény. Valódi, igazi érzelmek. A lepusztult folyosó színei olyan élénknek tűntek számára, majdnem megvakították.

A hang. A hang át-, meg átjárta, megérintette, olyan helyeken is, amiknek létezéséről már réges-rég elfeledkezett. Teste szinte felszűkölt. Elemi erejű vágy csapódott neki, mintha ki akarna törni belőle. Julian állt, mintha megfagyott volna. A színek, az érzelmek, a fizikai vágy, és mindezek egyszerre, azonnal történő megjelenése egyetlen egy dolgot jelenthet csupán. Az, aki énekel, az életpárja. Lehetetlen. Teljességgel lehetetlen, ami történt. Az ő fajának férfijai egy örökkévalóságon át vadásznak arra a nőre, aki a másik felük. A Kárpáti férfiak ragadozók, az ösztöneik hajtják őket, sötét, éhes gyilkosok, gyorsak és halálosak. Végtelen életükhöz képest elenyésző az az idő, amikor még minden színes és vidám, és egy nagy kalandnak tűnik az egész. Aztán pedig nem marad semmi, csak a szürke, kopár, magányos lét. Julian léte különösen elviselhetetlen volt, még Aidantól is elidegenedett, akinek közelsége segített volna elviselni a hosszú, nyomasztó, szürke évszázadokat. De tudta, a vámpírral való köteléke miatt minden testvérével töltött pillanattal nőtt a veszélye annak, hogy az élőholt rátaláljon Aidanre. Közelségük veszélybe sodorta volna testvérét. Így inkább Julian elmenekült még a népétől is, sohasem mondta el egyiküknek sem, még öccsének sem a rettenetes igazságot. Próbált tiszteletre méltó dolgokat cselekedni, hisz nem maradt más neki, csak a tisztelet. Ott állt a keskeny folyosón, és képtelen volt elhinni, hogy az életpárja itt van, tőle pár lépésre. Képtelen az érzések és a színek rátörő kavalkádjában elfogadni, hogy esetleg ő is megérdemelhet egy ekkora ajándékot. Sok Kárpáti férfi fordult át évszázadokig tartó eredménytelen keresés után. Egy érzés maradt csak, amit előhívhattak, a hatalom érzése, amikor vadásztak és öltek, - és úgy tűnt, ez az egyetlen dolog maradt nekik. Veszélyt jelentettek élőkre és halhatatlanokra egyaránt. Aki még elég erős volt, az a hajnalt választotta megváltásként, akik túl sokáig vártak, azok lelkét örökre elpusztította a rájuk boruló sötétség, és vámpírokká váltak. Csak alig maroknyian voltak azok, akik megtalálták a maguk sötét lényének a fényes másik felét, a nőt, aki teljessé, egésszé tehette őket. És most, majd ezer év sivársága után, amikor már meghozta a döntést, hogy köszönti a hajnalt, amíg még meg tud küzdeni a benne lakozó szörnyeteggel, Julian nem tudta elhinni, hogy rátalált életpárjára. Ám a színek, az érzések, köztük pedig főképp a remény azt suttogták, hogy ez mégis igaz. A női hang erotikus, éhes torokhang szatén ágyneműt és gyertyafényt ígért. Játszott vele, mintha a bőrén érezte volna, kínzó, bűnösen szexi, csábító ujjaként. Mindenkit elbűvölt, aki csak hallotta. Megbabonázta, magával ragadta. A hangok tisztán és gyönyörűen szövődtek dallammá, és ez a dallam varázslatot szőtt Julian, és mindenki más köré is. Nem tudott semmit a nőről. Csak hogy Gregori őt küldte, hogy figyelmeztesse a rá leselkedő veszélyre. A herceg pedig nyilvánvalóan azért akarta megvédeni, hogy az emberi vámpírvadászok ne onthassák ártatlan halandók vérét. A fanatikus csoport hitt a vámpírok régi legendáiban, és arra törekedett, hogy elpusztítsa őket. Valamilyen oknál fogva gyanús lett nekik az énekesnő, Desari, a kísértésbe ejtő hangjával, titokzatosságával. A csoport áldozatait legtöbb esetben egyszerűen megölték, karót döftek a szívükbe. Ami ennél is rosszabb volt, néhány áldozatukat életben tartották, hogy megkínozzák, és élve felboncolják őket. Julian hallgatta a meseszép hangot. Desari dala úgy hangzott, mint egy angyal éneke, ilyen gyönyörűség nem származhatott a földről. Aztán egy sikoly hallatszott, magas és metsző, a szépség, a harmónia, a dal megszakadt. Egy második sikoly ívelt fel, aztán egy harmadik.

Julian egy lövést hallott, majd egy egész sortűz dördült el, a golyók hangszereket, lüktető testeket találtak el. Az épületet szinte megrázta a menekülő lábak dobogása, ahogy a rajongók pánikba esve futni kezdtek, ki a golyózáporból. Julian olyan gyorsan vált láthatóvá, hogy szinte csillanva elmosódott közben. A bárban teljes volt a fejetlenség. A halandók elmenekültek a színpad elől, egymást tiporva, amilyen gyorsan csak lehetett, megpróbálták elhagyni a helyiséget. Teljes volt a hangzavar, és az őrjöngés. Asztalok, székek dőltek fel, és törtek darabokra. A zenekar három tagja feküdt a színpadon, vérük szertefröccsent körülöttük a deszkákon és a hangszereken. A biztonsági őrök viszonozták a tüzet a hat férfira, akik menekülés közben immár a tömegbe lövöldöztek. Julian egyenesen a színpadra vetődött. Félretolta egy férfi testét Desari mozdulatlanul fekvő alakjáról. A nő kékfekete haja finom fátyolként terült szét körülötte. Vér szivárgott a selyemszálak közé, vér, ami a királykék ruhát is vörösre festette. Egyetlen pillanatnyi ideje sem maradt, hogy alaposabban szemügyre vehesse. Borzasztó sebe mindenképpen végzetes egy halandónak, ha ő azonnal nem tesz valamit. Ösztönösen emelt fel egy vizuális pajzsot a színpad elé, ha bárki is odapillantott volna az őrjöngő, lövöldöző, menekülő tömegből, csak elmosódott árnyakat láthatott volna. Bár kételkedett benne, hogy bárki is megállna most odalent bámészkodni. Könnyedén felemelte Desarit a karjába, megkereste gyengülő pulzusát, másik kezét a seb fölé helyezte. Kizárta elméjéből a körötte dühöngő káoszt, kilépett a testéből, egyenesen a nőébe. A bemeneti nyílás egészen aprócska volt, de a kimeneti elég nagy. A golyó áthatolt a testén, roncsolta a belső szerveket, és szöveteket. Lezárta a sebeket, hogy megakadályozza a további vérveszteséget, még mielőtt mélyebbre vitte volna az árnyékba. Ott egy karmát megnyújtva sebet ejtett saját mellkasán. Az enyém vagy cara mia, és nem halhatsz meg, mert nem megyek csendesen a halálomba, amíg véres bosszút nem állok érted. Márpedig a föld nem nyögött még olyan szörnyeteg alatt, amivé válnék. Innod kell piccola, az életedért, magadért, értem, értünk. Igyál! Parancsot adott, erőset. És mégis, karjai ölelésével kellett megakadályoznia, hogy a lány vasakaratával távolabb húzódjon tőle. Ezelőtt, Desari előtt úgy döntött, hogy elpusztítja magát, de ehelyett mégis várt, amíg már túl késő lett, és úgy tűnt, ő lesz az egyik legnagyobb hatalmú vámpírrá átforduló Kárpáti, azzá válik, akikre eddig századokon át vadászott. Hogy most mégis magához köti Desarit, azért akár százszoros halált is érdemel, mégis örömmel fogadná még azt is a sors kezétől. Az üres, hosszú évszázadok után egy pillanat alatt minden megváltozott. Érzi. Látta a világ színes ragyogását. Teste életre kelt, már nem csak a mindig jelenlévő véréhségének adott hangot, másféle szomjúság, vágy támadt benne. Hatalom és erő futott át az erein, átáramlott izmain, lénye szinte énekelt. És mindezt érezte. Ő nem halhat meg. Nem fogja neki megengedni. Soha. Nem, annyi magányos, fájó évszázad után. Ahol eddig csupán egy feketén ásító sötét szakadék volt, ott most egy kapcsolat volt. Igazi. Érezte. A vére ősi vér, nagy gyógyító erővel bíró, hatalommal telt. Azon keresztül maga az élet folyik át most a lányba, vele együtt pedig a megtörhetetlen kötődés. Suttogni kezdett neki az ősi nyelven. Rituális szavakat. Olyan szavakat, amik eggyé forrasztották szíveiket, lelkük rongyos darabjait egybeszőtték hibátlanra, tökéletesre. Mondatokat, melyek összekapcsolták őket visszavonhatatlanul, örök időkre. Egy pillanatra felmerült benne, hogy abbahagyja, megszakítsa a rítust, küzdött, hogy tisztességes, és becsületes lehessen, hogy rávehesse magát, hogy lemondjon a lányról, hogy az anélkül a rettenetes teher nélkül élhesse tovább az életét, amit ő cipelt a vállain. De elbukott. Nem volt elég ereje hozzá. A szavak a lelke mélyéről törtek elő, ahová eltemette őket, és mintha azt is magukkal rántották volna a felszínre.

Az életpáromnak követellek téged. A tiéd vagyok. Felajánlom neked az életem. Védelmezni foglak, neked adom a hűségem, szívem, lelkem és a testem. Ugyanezt kérem tőled. Az életed, a boldogságod és jóléted becsben tartom, és a magam érdekei elé helyezem mindig. Te vagy az életpárom, örökre szóló kötelék fűz hozzám és gondoskodom rólad, az idők végezetéig. Julian érezte, hogy könnyek égetik a szemét. Máris elkövetett egy hatalmas bűnt. Az ellen a nő ellen, akit védenie kellene mindenekfelett. Száját végighúzta fényes haján, és nagyon halkan ismét kiadta a parancsot, hogy igyon. Egyre gyengült. A kimaradt táplálkozás, a rengeteg energiájába kerülő gyógyítás, majd az, hogy vérével táplálta a lányt, szinte teljesen felemésztette erejét. Belélegezte az illatát. Tüdeje elvitte azt testének minden sejtjébe, és beléjük véste kitörölhetetlenül. A veszély érzete szinte a semmiből érkezett. A hang mindössze annyi volt, mintha egy finom ecsetet húztak volna el az egyik felborult szék fáján. De neki ez is elegendő volt. Julian felugrott az öntudatlan nő mellől, hogy megfeleljen a fenyegetésnek, vicsorgott, hófehér fogait kivillantotta. Egy hatalmas leopárd volt, súlya száz kiló felett lehetett, és már ugrott is felé, sötét, tintaszín, zavaros szemeit halálos rosszindulattal szegezte rá. Julian is felugrott a levegőbe, hogy elébe menjen a támadásnak, el Desari közeléből. Ugrás közben változott át, teste megnyúlt, átalakult, aranyló szőr hullámzott fel nehéz izmai felett, ahogyan szembeszállt a halálos fenyegetéssel. A levegőben ütköztek össze. Két hatalmas hím nagymacska. Ütközésük teljes erejű volt, fogaik, karmaik téptek, marcangoltak. A fekete párduc úgy tűnt elszánta magát az élet-halál harcra, de Julian reménykedett benne, hogy az életösztöne győzni fog. A fekete ragadozó félkörbe csavarodott, és mancsával keményen megütötte Juliant. A férfi érezte az oldalába becsapódó, bőrét felhasító borotvaéles karmokat. Viszont ellenfelének védtelenné vált a hasa, így most ő következett. Elégedetten nyugtázta a négy mély, vérző barázdát, amit mancsa szántott a fekete bundába. A párduc halkan sziszegett, megújult elszántsággal, bosszúra, megtorlásra vágyva. Julian a vadállat elméjéért nyúlt. Vörös ködbe burkolózott, gyilkos őrület volt rajta, az ölés kényszere. Távolabb ugrott tőle. Nem akarta megölni a gyönyörű állatot, és az igazság az volt, hogy saját harci tapasztalatai alapján ez a lény komoly ellenfél volt, rendkívül erős, és képzett. Képtelen volt átvenni az uralmat az elméje felett, bárhogy is próbálta magához ragadni az irányítást. Káromkodott, amikor a párduc védelmezően lekuporodott a nő teste mellett, majd a jellegzetes, lassú, cserkésző vadászmozdulatokkal ismét kúszni kezdett felé. Az intelligens sötét szemek az arcára fókuszáltak, kizárólag a leopárdokra jellemző rezzenéstelen, nyugtalanító, állhatatos pillantással. A macska félreérthetetlenül jelezte, Juliannek nincs más választása, vagy halálig harcol, vagy elmenekül. Értékes vére, amit a nőnek adott, hogy megmentse, valamint a négy hosszú barázda, amiből most is egyenletesen csordogált a deszkákra a vér, teljesen legyengítették a Kárpátit. A macska most túl erős volt, túl tapasztalt, egy gyilkológép. Julian nem mert kockáztatni. Most nem, amikor életpárja sorsát épp magához kötötte. Nem érzett gyűlöletet, vagy támadó szándékot a hatalmas állatban a nő felé, inkább egy legyűrhetetlen kényszert, hogy megvédje őt. Desari elméjében megkereste az állat iránt érzett szeretet emlékét. Julian kényszerítette magát, hogy meghátráljon. Aranyszőrű pofája vicsorra húzódott, szemei nem beletörődést, sokkal inkább eltökélt lázadást sugároztak. A fekete párduc elbizonytalanodott. Képtelen volt eldönteni, hogy kövesse-e őt, vagy maradjon a nő mellett, hatalmas testével védelmezve azt. Pillantása zavartan járt az ellenfél, és a lány arca között. Ez az információ végleg megnyugtatta Juliant. Még további két lépést tett hátrafelé. Hatalmas baklövést követett volna el, ha megöli ezt a lényt, akit életpárja szeret.

A második támadás a háta mögül jött. Szinte pusztán a megérzésére támaszkodva ugrott félre alig tizedmásodpercekkel azelőtt, hogy a nőstény párduc az ő iménti helyére vetődött. Elvicsorodott dühében az elhibázott ugrás miatt. Julian elcsavarta a testét, a bár légterébe vetődött. Egy asztalra érkezett, megvetette erős hátsó lábait a felületén. A bejáratot egy harmadik macska állta el. Julian ugrott, egyenesen felé, bár a lába már nem ért földet. Ugrás közben, a levegőben vált köddé. Kiáramlott az éjszakába. Nem volt teljesen bolond, tisztában volt vele, hogy a macskák követni tudják őt, ha azonnal nem kerül tőlük nagyobb távolságra. Rengeteg energiájába került fenntartani a ködöt, amíg hatalmas sebességgel távolodott köd formájában az éjszakai levegőben. Mégis, előhívta megmaradt energiáját, hogy bezárja testén a sebeket, megakadályozva ezzel a további vérveszteséget. Teljesen megzavarodott, a történtek minden mozzanatát újragondolta. Miért nem reagált a nagymacska az ő agykontroll próbálkozásaira? Sosem fordult még elő vele, hogy képtelen volt az ellenőrzése alá vonni egy állat elméjét. A párduc elméje olyan volt, amilyennel még sohasem találkozott. Mindenképpen könnyedén át kellett volna vennie felette az uralmat, még akkor is, ha az a fekete szépség jóval nagyobb volt, mint bármelyik más leopárd, amivel a vadonban találkozott. És ezek a macskák csapatban vadásztak, ami ennél a fajnál egyáltalán nem természetes dolog. Juliannek volt egy olyan halvány érzése, hogy a nagy fekete párduc irányította valahogyan két társát. És ahogyan védték Desarit... az minden volt, csak éppen nem jellemző ezekre a nagymacskákra. Julian most új irányba koncentrálta a figyelmét. Arra a közvetlen életveszélyre, ami az életpárját fenyegette. Valahol itt kinn az éjszakában volt hat ember, aki megpróbált megölni egy ártatlan nőt, akinek mindössze annyi bűne volt, hogy mennyei hanggal rendelkezett. Nem állt szándékában pihenni ezen az éjszakán, nyomon akarta követni őket, és biztosítani, hogy soha ne férkőzhessenek a közelébe többé. Még mindig érezte a bűzüket az orrában. A macskák vigyázni fognak az életpárjára, amíg nem tér vissza hozzá. A feladata most a bérgyilkosok legyőzése volt, egy Kárpáti igazságszolgáltatása, hogy eltávolítsa a veszélyt Desari közeléből, amilyen gyorsan csak lehet. Átfutott a fején a gondolat, hogy sebei még mindig vért szivárognak, lehetőség adva a titokzatos párducoknak, hogy újra felvehessék a nyomát, de végül úgy döntött, ez egyáltalán nem számít. Nem engedheti meg a gyilkosoknak, hogy szabadon maradjanak. Miközben időn, és téren át mozgott, belekémlelt életpárja elméjébe, hogy megnézze, magához tért-e már a lány. Gyógyulnia kellett volna, de teljesen éberen, és talpon találta. Zűrzavar uralkodott az egész bárban, Desari mentősökkel és rendőrökkel beszélt. De legalább a macskákat már biztosan bezárták. Áthatolhatatlan sötétségben találta meg az első személy, körülbelül tíz házzal a bár mögött. Csillanva megszilárdította testét, kezét rányomta a még mindig vért szivárgó karomnyomokra az oldalán. Semmiféle támpontot nem akart hagyni maga után. Bár küzdelemnek semmi nyomát nem látta, a merénylő nyakát eltörték. A második testet alig már lépéssel arrébb, egy sikátorban találta. Félig egy falnak támasztották, teste alsó fele egy olajtócsában feküdt. Mellkasán, ahol a szívének kellett volna lennie, öklömnyi lyuk tátongott. Julian megdermedt, és alaposan körülnézett. A gyilkos ugyanazzal a rituáléval végzett az emberrel, amivel a vámpírvadászok szoktak az élőholtakkal. Nem az emberi módon, karó és fokhagyma segítségével, hanem Kárpáti módon. Tanulmányozta a megcsonkított testet. Akár Gregori egyik korai munkája is lehetett volna. De nem. A gyógyító nem pazarolt volna ennyi időt egy halandóra, távolról elpusztította volna, és ezzel elintézettnek tekintette volna az ügyet. Ez bosszú volt. Valaki brutális módon, személyesen leszámolt a merénylőkkel. A legközelebbi vadász ikertestvére, Aidan volt. Ő is rengeteg élőholttal számolt már le, és voltak még néhányan az Egyesült Államokban, akik képesek voltak arra, amire ő is. De Julian közülük kettő jelenlétét azonnal megérezte volna, amikor a véres leszámolás elkezdődött.

Ez valahogyan másmilyennek tűnt. Nem a Kárpáti vadászok hűvös, személytelen munkája. Furcsa érzés fogta el, ahogy egyre másra találta meg a lövöldözők holttesteit. A harmadik, és negyedik testet egymás mellett találta. Egyiknek saját kése volt mélyen a torkába döfve, ami világosan mutatta, hogy kényszer hatása alatt végzett magával. A másik torkát viszont kitépték a helyéből. Kívülálló szemmel úgy nézett ki, mintha egy állat marcangolta volna szét, de Julian ennél jobban ismerte ezt a fajta sebet. Az ötödik test pár méterre feküdt az előző kettőtől. Ez látta maga felé közeledni a halált. Arcára odadermedt mérhetetlen rettegése. Szeme szinte obszcén módon kimeredt, ujjai még mindig a fegyvert szorongatták, azét a fegyverét, amivel kioltotta a saját életét, és amivel azelőtt nem sokkal a zenészekre lőtt. A hatodik férfit egy csatornában fekve találta. Vére szinte medencévé terebélyesedve feketéllett körülötte. Nehéz, fájdalmas halála volt. Julian elgondolkodott egy hosszú pillanatig. Ez egy üzenet. Egy teljesen világos, félreérthetetlen üzenet mindazok számára, akik a bérgyilkosokat küldték az énekesnő nyomába. Egy kihívás. Gyertek, próbáljátok meg újra, ha meritek. Julian sóhajtott. Fáradt volt és az éhség rágta bensőjét. Nem sokkal az után, hogy ő maga is hasonló bosszúterveket kovácsolgatott azok ellen, akik bántani merészelték Desarit, most rájött, nem engedheti meg, hogy ez a kihívás eljusson a címzettekhez. Azzal csak még nagyobb veszélybe sodorná életpárját. Ha a gyilkos csoport tudomást szerezne róla hogyan haltak meg a merénylőik, az végképp meggyőzné őket arról, hogy Desari vámpír, és vámpírok védelmezik, tehát megsokszoroznák az erőfeszítéseiket, hogy megöljék, vagy megkaparintsák a lányt. Beletelt néhány percbe, amíg az utolsó testdarabot is egybegyűjtötte a sikátorba. Mély lélegzetet vett, és az égből energiát gyűjtött, amit ráirányított az olajtócsára hordott tetemekre. Fáradt volt és gyenge, a hatás mégis azonnali volt. A fehér villanás belevágott a halomba, a tűz mohón fellángolt az olajon, pillanatokon belül égett hús bűze kezdett terjengeni a környéken. Várt türelmesen, a saját, és a borzalmas máglya jelenlétét is álcázta minden kíváncsi szem elől, hiszen a rendőrök is a környéket járták, keresve a merénylők nyomait. Amikor a holttestek már alig voltak több egy kupac hamunál, ismét rájuk küldött egy fehér energialöketet, amitől a tűz egy pillanatra újult erővel fellángolt, végképp megsemmisítve mindent, nevetségesen apró hamu dombocskát hagyva maga után. Ezt a hamukupacot aztán egy szellő segítségével felemelte, és kivitte az óceán fölé, hogy aztán szerteszórja a maradványokat a vízben. Figyelte a fel-felcsapó hullámokat egy ideig, amik felé nyújtózkodtak. Mind a hat bérgyilkos halott. Meghaltak anélkül, hogy bármi nyomot hagytak volna hátra, ami elvezetné őt az emberi vámpírvadász társasághoz, hogy nagyobb csapást mérhessen rájuk, amitől kis szerencsével a vezetőik pánikba esve elbújnának sötét lyukaikba, pár hónapnyi békét hagyva rosszindulatuktól a Kárpátiaknak és a halandóknak. A szárazföld belseje felé indult, a hegyek közé, ahol kicsiny nappali menedéket készített magának itt tartózkodása idejére. Gondolatai visszatértek a leopárdokhoz. Ha nem tudta volna pontosan, hogy nem úgy van, meg mert volna rá esküdni, hogy a nagy fekete hím nem egy nagymacska, hanem egy Kárpáti. De ez lehetetlen. Minden Kárpáti felismer egy másikat, legyen az bármilyen alakban. Könnyedén beazonosították egymást, használva elméik kommunikációját egy nyílt csatornán. Bár ez alól is volt kivétel. Páran az ősiek közül álcázni tudták még a fajtabéliek előtt is a jelenlétüket, de ez egy ritka tehetség volt. Egy másik gondolat is zavarta Juliant. Saját viselkedésével egy újabb veszélybe is belesodorta Desarit. Megjelölte őt életpárjának, amiről már valószínűleg a vele vérkapcsolatban álló ellensége, a vámpír is tud.

Halkan elkáromkodta magát, aztán visszaterelte gondolatait Desari különös állattestőrére. Bár Julian remeteként élt, ismert minden élő Kárpátit. A fekete párduc pedig emlékeztette őt valakire, a mód, ahogyan halálig harcolt, a teljes bizalom önmaga hatalmában. Gregori. A legsötétebb. Megrázta a fejét. Nem. Gregori és életpárja Savannah New Orleansban vannak. Julian látta el a fiatal lány védelmét, hogy Gregori teljesíthesse a neki tett fogadalmát, amivel öt év szabadságot ígért leendő életpárjának, mielőtt összeköti magukat. És Gregori nem élőholt, mivel életpárja van, kizárt, hogy átfordult volna vámpírrá. Márpedig egyetlen át nem fordult Kárpáti sem próbálna megölni egy másik Kárpátit. Tehát ez semmiképp sem lehet Gregori. Testet öltött rejtekhelye bejáratánál és belökte az ajtót. Mielőtt belépett volna, megfordult és mélyen beszívta az éjszaka illatát. Valami zsákmányt keresett, lehetőleg elég közelit. Szüksége volt friss, meleg vérre, hogy teljesen be tudja gyógyítani a sebeit. Amikor lenézett a még mindig szivárgó sebekre, szitkozódva felmorrant, de mégis, vad elégedettség öntötte el, hogy ő is rajtahagyta kézjegyét a különös nagymacskán. Már beutazta a világot. Évszázadokat töltött azzal, hogy átengedte magát olthatatlan tudásvágyának, és kíváncsiságának. Sok időt töltött Afrikában és Indiában, minden megtanulhatót megtanult a leopárdokról. Ravasz, halálos nagymacskák voltak, szinte már felsőbbséges intelligenciával. Azonban mégiscsak vad ragadozók voltak, így kiszámíthatatlanok, még veszélyesebbek. Így hát a zenekarnak különleges engedélyekkel kellett rendelkeznie ahhoz, hogy velük együtt utazgassanak az Egyesült Államokban. Ismét elgondolkodott a macskák teljesen szokatlan viselkedésén. Még akkor is összeszedettek és roppant fegyelmezettek voltak, méltó ellenfelei a betolakodóknak, amikor a vér szaga, és a káosz eluralkodott körülöttük, természetükkel ellentétben összehangoltan, csapatként működtek együtt. A hatalmas fekete macska meg sem kísérelte megnyalni Desari, vagy a zenekar másik két tagjának vérző sebeit. Márpedig a nagymacskák ilyen helyzetekben képtelenek ellenállni a vér, a vadászat és a táplálkozás ősi ösztönének. A leopárdok legalább olyan hírhedt dögevők, mint amilyen jó vadászok. Valami kikapcsolta az állatokban ezen ösztönöket, helyette pedig arra kondicionálták őket, hogy minden körülmények között védjék meg az énekesnőt. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, és az itt és most megoldható problémákkal tudjon foglalkozni. Belenézett saját testébe, megkereste a sérüléseket, és immár teljesen bezárta őket. Sokkal több energiát vesztett már, mintsem ezt tökéletesen elvégezhette volna, így gyógyfüvekből egy italt készített magának, ami segít majd befejezni a gyógyítás folyamatát. Kiállt vele a tornácra, és lassan elkortyolgatta, kényszerítve a testét, hogy befogadja a szokatlan táplálékot. Ezzel elegendő energiához jutott ahhoz, hogy eljusson az erdőbe. Itt a talaj gazdag volt, és kövér, fekete. Közel állt hazájuk gyógyító földjének minőségéhez, ami mindig segített fajtájuknak a gyors gyógyulásban. Talált is megfelelő, fenyőtűkkel vastagon borított helyet egy domb oldalában. Elkeverte nyálával a földet, és vastagon beborította vele sebeit. A keverék azonnal megnyugtatta az égő karmolásokat az oldalán. Érdekes, és szokatlan volt, hogy érzelmeket érez, mint akár csak most a megnyugvás. Tudta más, párra lelt Kárpátiak leírásaiból, hogy a visszatérő érzelmek és színek még mélyebbek, intenzívebbek, mint amit fiatalkorukban átéltek. Erősebbek. Így a fájdalom is. És ezt most önmagán is tapasztalhatta. Mint minden Kárpáti, ő is megtanulta, hogy kizárja tudatából a fájdalmat, ha arra szükség volt, de ez most túlságosan sok energiába került volna. Energiába, amivel nem rendelkezett. Fáradt volt, és éhség mardosta, teste táplálék után kiáltott. Elméjét társára hangolta. Desari. Az életpárja. A lány agyában zűrzavart talált, de életben volt. Szinte kényszerítő erővel tört rá a vágy, hogy megnyugtassa, de tudta, behatolásával csak még inkább felidegesítené. Lehunyta a szemét és nekitámaszkodott egy fa törzsének. Egy leopárd. Ki gondolta volna, hogy egy leopárd képes lesz őt valaha is megsebesíteni? Vagy annyira megzavarta a frissen megtalált életpárjával érkező újdonságok áradata, hogy óvatlan lett? Hogyan

tudta egy állat kicselezni őt? Ki ölte meg a merénylőket? Nincs macska, vagy halandó, aki mindezt ilyen gyorsan elvégezte volna. Julian ismerte saját erejét, és megbízott benne. Kevesen rendelkeztek nála nagyobb hatalommal. Csak a legősibbeknek sikerülhetett volna legyőzniük őt egy harcban. Egy annyira ősinek, mint Gregori. Ismét megrázta a fejét, próbálván kitisztítani gondolatait. A mód, ahogyan a macska koncentrált a küzdelemre, a rendíthetetlensége, könyörtelensége mind-mind egyetlen arcot hozott elé. A Legsötétebb. Miért nem tudja kiverni végre a fejéből ezt az ostobaságot, amikor nyilvánvalóan tudja, hogy Gregori nem lehetett az? Egy másik ősi lenne, aki még a saját fajtája elől is elrejtőzött? Aki elhagyta őseik földjét réges-rég, és észrevétlenül itt él? Megpróbálta felidézni magában, amit Gregori családjáról tudott. Szüleit a Kárpátokban mészárolták le, még a török megszállás alatt. Mikhail, aki most népük vezetője, hercege, szintén akkor vesztette el a szüleit. Egész falvak pusztultak el akkoriban. A lefejezések mindennaposak voltak, mint ahogyan a karóba húzások is a tűző napon. A gyerekeket gyakran terelték össze egy gödörbe, vagy nagyobb épületbe, amit aztán rájuk gyújtottak, hogy elevenen elégessék őket. Az az időszak a kínzások és csonkítások kora volt, könyörtelen harc a létezésért emberek, és halhatatlanok számára egyaránt. A Kárpáti fajt megtizedelték. Azokban a vérben fürdő napokban vesztették el történelmük során a legtöbb nőt, és férfit, és a legborzasztóbb, majdnem az összes gyermeket. Az a csapás pedig megrendítő erejű volt. A gyerekeket embergyerekekkel vegyesen kerítették be, és egy szalmakunyhóba terelték őket, amit rájuk gyújtottak. A gyermek Mikhail kitört a tűzcsapdából, kimenekítve testvérét és húgát is, de Gregori már nem járt ekkora szerencsével. Elvesztette testvérét, aki akkor hatéves volt, és kishúgát, aki még a hat hónapot sem töltötte be. Julian vett egy mély lélegzetet, és végigvette a Kárpáti férfiak sorát, akikkel találkozott az évszázadok során, hogy megpróbálja végre a helyére tenni a szokatlan fekete párducot. Emlékezett egy régi legendára egy eltűnt ikerpárról, akik mintegy öt-hatszáz évvel ezelőtt tűntek el nyomtalanul. Mindenki azt hitte, vámpírrá fordultak. Élesen beszívta a levegőt a gondolatra. Közülük lenne az egyik? Életben lennének? Meg tudott volna szabadulni Julian egy ennyire ősi Kárpátitól viszonylag sértetlenül? Kételkedett benne. Tovább folytatta a keresést, bejárta elméje minden egyes szegletét. Lett volna egy olyan gyermek, akiről ő nem tud? Bármelyik Kárpáti, aki annyira ősi, mint Gregori vérvonala, túl erős lenne ahhoz, hogy ne tűnjön fel senkinek. Létezhetne a világban Gregori bármilyen rokona, akiről senki sem tud? Hiszen ő maga is beutazta szinte az egész földet, de sohasem találkozott idegen fajtájabeliekkel. Igaz, voltak pletykák, és ő csak reménykedni tudott benne, hogy igazak, miszerint léteznek a földön olyan Kárpátiak is, akiket még eddig nem találtak meg. A kérdés pillanatnyilag megválaszolhatatlannak tűnt, így Julian le is zárta magában egyelőre. Kiküldött egy hívást az éjszakába, hogy prédát csalogasson magához, mivel jelen állapotában túl gyenge volt ahhoz, hogy maga induljon vadászni. Várt a fa alatt, amíg megérkezett a válasz. A könnyű szellő hamarosan emberi hangokat hozott felé a közeledő négy ember felől. Tinédzserek. Négy fiú. Belélegezte az illatukat és felsóhajtott. Mindegyik ivott. Úgy tűnt a mai fiatal halandók legfőbb szórakozása az alkohol és a drogfogyasztás. De nem számít, a vér az vér. Hallotta beszélgetésüket, miközben felé botladoztak az erdőn keresztül. Egyikük szülei sem engedélyezték ezt a kirándulást. Julian fehér fogai felvillantak a sötétben, kissé gúnyosan elmosolyodott. A fiúk úgy gondolták, vicces dolog, ha bolonddá teszik azokat az embereket, akik szerették őket, és megbíztak bennük. A halandók faja annyira különbözik az övétől. Bár hímjeik ragadozók voltak, gyakran jobban is, mint kellett volna, egy Kárpáti férfi soha nem bántana nőt, gyermeket, vagy lenne tiszteletlen azokkal, akik szeretik, védik, és tanítják őket.

Várt. Szemei aranyszínűvé olvadtak, könnyedén átláttak a sötétség fátylán. Agya önkéntelenül állandóan a kapcsolatot kereste életpárjával. Minden Kárpáti férfi tudta, hogy véletlenül életpárra találni elfogyóban lévő fajukban szinte lehetetlen, hiszen számukat többször megtizedelte a középkori vámpír és boszorkányüldözés, a véres török, és szent háborúk. Hogy még ennél is rosszabb legyen a helyzet, a kevés számú megmaradt nő évszázadok alatt alig szült leánygyermeket, és még az ilyen ritka ajándékok sem élték túl életük első évét. Senki sem jött rá a megoldásra egészen Mikhail herceg, és a valaha ismert legnagyobb gyógyító, Gregori felfedezéséig. Ők végül megtalálták a megoldást ezekre a súlyos problémákra. Próbáltak már régebben halandó nőket Kárpátivá változtatni, de ezek a nők többnyire már az átváltozás alatt elpusztultak, vagy olyan vérengző vámpírokká váltak, akik emberi gyerekekből táplálkoztak, és kivétel nélkül mindig megölték zsákmányukat. Az ilyen nőket végül meg kellett ölni az emberi faj védelmében. Aztán Mikhail és Gregori rátalált egy halandó nőre, aki rendelkezett a fajukra jellemző lelki képességekkel, és ez a nő túlélte a háromszori vércserével járó átváltozást is. Ezek a nők képesek voltak leánygyermeknek is életet adni. Mikhail életpárja lett ez az első ilyen nő, és ő hozta a világra Gregori életpárját. Ez a remény egy hatalmas hullámával söpört végig a Kárpáti férfiakon. De sajnos, bár beutazta majdnem az egész világot, igaz, leginkább a vadonban, és a hegyekben töltötte ideje nagy részét, azért néha emberek közt is járt, Julian még sohasem találkozott olyan halandó nővel, aki rendelkezett volna a szükséges lelki képességekkel. Julian már kezdett lemondani róla, hogy ez egy járható út lehet, még akkor is, ha saját ikertestvére is rátalált egy ilyen nőre. Tudta magáról, hogy megkeseredett és cinikus, a sötétség egyre inkább a hatása alá vonta, a fekete űr terjedt a lelkében. Elfogadta sorsát, mint a világegyetem megváltoztathatatlan rendjét, mint gyermekkorában elkövetett bűnét, és mint száműzetését népétől. Mint az eget, és a földet. Egy egésznek a része volt. Amikor pedig érezte, hogy egyre veszélyesebben közel kerül az átváltozáshoz, azt is elfogadta. Tudta, hogy nagyon erős, ezért akarta üdvözölni a hajnalt, még mielőtt vérengző, lélektelen fenevaddá változott volna. Nagyon régóta semmi reményt nem táplált már valami másféle folytatásban. És most minden megváltozott. Egy pillanat alatt, egy lélegzetvételnyi idő alatt. Életpárja lett. De a lány megsebesült, és vadásznak rá. De legalább volt egy igazán rátermett testőre, a két nagymacskáról már nem is beszélve. Mégsem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy a hatalmas fekete leopárd egyáltalán nem az, aminek látszott. És ott volt a mód, ahogyan a merénylőket megölték. Nem emberi módon. Kárpáti vadászok módján. Márpedig ha ez egy erős Kárpáti hím, Julian bárhol máshol szívesebben tudta volna, mint az életpárja közelében. A tinédzserek már a közelében jártak, csörtetésük megzavarta az éjszaka hangjait. Egyikük többször is megbotlott, túl sok alkoholt fogyasztott. Nevettek ügyetlenkedésén, az erdő mélyéről pedig aranyszín szemek figyelték minden mozdulatukat, hófehér fogakon csillant meg a hold fénye. Julian lassan kilépett a fák közül, de az arca árnyékban maradt. Rámosolygott a fiúkra. Szép időnk van ma este. köszöntötte őket halkan. Hirtelen mindannyian megálltak. Nem látták őt a sötétben. És valahogyan hirtelen a tudatára ébredtek, hogy mélyen az erdőben vannak, távol a kempingtől, azt sem tudva hogyan kerültek oda, azt pedig főleg nem, hogyan juthatnának vissza. Aggodalmasan egymásra pillantottak. Julian tisztán hallotta mellkasukban nagyot dobbanó szívüket. Fokozta a feszültséget, hagyta megvillanni fehér fogait, és engedte, hogy aranyszín szemeiben feltűnjön egy pillanatra szörnyetege, halvány vörös lobbanással. A fiúk földbegyökerezett lábbal álltak, Julian pedig kilépett az árnyékból. Senki sem mondta nektek, hogy az éjszaka veszélyes lehet az erdőben? Gyönyörű hangja szinte dorombolt, fenyegetés áradt belőle, és ő szándékosan elmélyítette idegen akcentusával a baj előérzetét, amit a fiúk felé sugárzott, követvén, ahogy áthaladt testükön. Ki vagy te? sikerült megszólalnia egyiküknek károgásszerű hangon. Pillanatok alatt kijózanodtak.

Julian szemei egyre vörösebben izzottak, a szörnyeteg belül megfeszülő inakkal lelapult, a felszín közelébe jött, harcra készült a kiszabadulásért. Átsöpört rajta az éhség, és a rettentő üresség, rágta a vágy, hogy jóllakjon egyszer úgy igazából, ahogyan soha nem engedte meg magának. És nem is fogja, amíg minden módon magához nem köti életpárját. Szüksége volt a kapcsolatra vele, hogy lehorgonyozza a benne lévő szörnyeteget. Szüksége volt a vérére az ereiben, hogy megállítsa a borzalmas szomjúságot, az elméjére, hogy visszahozza az övét a fénybe. Az egyik fiú felsikoltott, egy másik hangosan felnyögött. Julian a kezének egyetlen intésével elcsendesítette őket. Nem akarta a fiúkat halálra ijeszteni, csupán csak egy kis félelmet kelteni, elegendőt ahhoz, hogy változtassanak a viselkedésükön. Ez elég könnyen ment, átvette az uralmat elméjük felett. Jótékony feledés fátylába burkolta az elkövetkezendő eseményt, és előrelépett, hogy igyon belőlük. Sok vérre volt szüksége, és hálás volt, amiért a fiatalok négyen jöttek, így egyiküktől sem kellett túl sokat elvennie, hogy legyengítse őket. Minden fiúba egy kissé módosított emléket ültetett el, így össze fognak zavarodni. Az utolsó pillanatban némi gunyoros humorral egy parancsot is a fejükbe ültetett, hogy a legelső adandó alkalommal mondjanak el mindent a szüleiknek ezekről a kiruccanásokról. Aztán visszaolvadt az árnyékba, és feloldotta a tinédzserek testét és elméjét megbénító parancsot. Nézte őket, ahogy magukhoz térnek a földön ülve, vagy feküdve. Szédültek és féltek, és mindannyian másképpen emlékeztek arra, miért is jöttek ki ide az erdő mélyére, és a támadásra, ami itt érte őket. Vitatkoztak egy kicsit, de semmilyen eredményre nem jutottak, és már csak egyetlen vágyuk volt, haza akartak menni. Julian visszakísérte őket a sátrukig, figyelte, amint összebújnak a tűz mellett. Messzebbről vadászó farkasok hangját kezdte utánozni. Mosolyogva figyelte, ahogy felpattannak, és szanaszét hagyva mindent maguk után autóba ugranak, és nagy sebességgel indulnak szüleik felé, akiknek nem fogadtak szót. A nyállal kevert föld szépen gyógyította a sebeit, és fájó éhsége is csillapult egy időre, így Julian visszatért a menedékébe. A padló félre csúszó deszkái alatt volt a lejárat az alsó terembe. Egyetlen intésével megnyitotta az utat az alvókamra felé. Odalenn egy kézmozdulattal feltárta a földet, és elhelyezkedett annak gyógyító, hívogató hűvösében, karjait összefonta maga előtt. Desari képét idézte maga elé. Magas, karcsú alakját, krémesen lágy, sima, fehér bőrét. Látta fényesen ragyogó hollószín hajának tömegét, ami talán a csípőjéig veti lágy hullámait. Finom csontú, klasszikusan szép arcát. Őrjítő vonalú, zamatosnak tűnő száját. Egészen biztosan fantasztikus íze lehet. Szerette nézni a száját, míg eszméletlenül feküdt. Tökéletes a szája. Érezte, hogy egy mosoly lágyítja meg ajkai kemény vonalát. Életpár. Az övé. Évszázadokon keresztül még gondolni sem mert erre. Miért őt választotta a világegyetem erre a megtiszteltetésre? Miért nem egy becsületes, törvénytisztelő Kárpáti férfit? Ő gyakorlatilag egy kitaszított. Asszonya viszont halandó. Három vércserére van szüksége, hogy elinduljon az átalakulás. És ami a legrosszabb, arról sem bizonyosodott meg, hogy megvannak-e benne azok a lelki adottságok, amik szükségesek ahhoz, hogy teljes értékű Kárpáti lehessen belőle, nem pedig egy gyilkológép. De nem. Rendelkeznie kell ezekkel a tulajdonságokkal, hiszen az ő világa, a meddő, szürke pusztaság, gyönyörű, titokzatos, csodálatos hellyé változott, ahogy a nő belépett az életébe. Erre pedig kizárólag az életpár képes. Izgalom járta át. Párjának sajnos sok mindenről le kell majd mondania. Mint például a közönség előtti szereplés. Desari. Most eszébe jutott, hogy megbízásakor megtudta, hogy becenevet is használ a lány. Dara. Valami halvány felismerés csillant meg egy pillanatra a fejében. Ősi név. Perzsa eredetű, a jelentése, a legsötétebb. Érezte, hogy szíve nagyot ugrik. Ilyen véletlen egyszerűen nem létezik. Gregorit a legsötétebbnek nevezték, ahogyan előtte az ő apját is. A vérvonal nagyon erős, tiszta, ősi, a második legősibb Mikhailé után. Miért pont a Dara becenevet vette fel? Van-e kapcsolat? Lennie kell. De hogyan?

Megcsóválta a fejét, hogy eltávolítsa ezt a sehova sem vezető gondolatot. Nem lehetnek errefelé ismeretlen Kárpátiak. És főképpen nem lehet egy ismeretlen Kárpáti asszony. Amióta olyan nagyon megfogyatkozott a számuk, a Kárpáti nőket szigorú védelem alatt tartották. Az életpár előtt az apa gondoskodott róla, hogy semmi ne árthasson nekik, elvégre ők voltak a faj túlélésének zálogai. Mikhail már rég az oltalmába vette volna. Félretette egyelőre ezt a kirakóst. Lehunyta a szemeit és Desarira koncentrált. Dara. Általában vércserére volt szükség, hogy nyomon tudjanak követni valakit, de Julian rengeteg évig tanult, és kísérletezett. Még fajtája legtöbbje számára is elképzelhetetlen dolgokat tudott. Felépítette Desari elméjét a sajátjában, odafigyelve minden apró részletre. Aztán kilőtte az éjszakába a gondolatait, keresést, hívást, parancsot. Gyere hozzám cara mia, jöjj el! Az enyém vagy. Nem teremtettek mást a számodra, csak engem. Akarod, hogy veled legyek, szükséged van rám. Ürességet érzel nélkülem. Kérlelhetetlenül folytatta a kapcsolatteremtést, fokozta a nyomást, a hívás erejét. Keress meg engem! Tudod, hogy az enyém vagy. Képtelen vagy elviselni más érintését cara mia. Szükséged van rám, hogy kitöltsem benned azt a sötét űrt. Nem vagy boldog és elégedett nélkülem. Meg kell találnod. A létező legerősebb parancsot küldte el, teljes koncentrációját mentális kapcsolatuknak szentelte. És nem állt meg addig, amíg teljes bizonyossággal nem érezte, hogy szavai áthatolva minden gáton és akadályon, amik elválasztják őket, megtalálták az utat lelke másik feléhez. Második fejezet Mindenfelé rendőrök őgyelegtek. Desari óvatosan felült, szédült, rosszul érezte magát. Furcsán érezte magát, mintha valami a testében örökre megváltozott volna. Egy furcsa, tátongó ürességet érzett, egy űrt, amit sürgősen ki kellene töltenie. Bátyja és testőre hajolt le hozzá és megfogta a karját. Jéghideg fekete szemei végigfutottak testének minden porcikáján. Királykék ruháját vér szennyezte, és belül a testében fájdalmat érzett. Lelőttek. jelentette ki. Nem értem, hogy nem vettem észre időben, hogy veszélyben vagy. Darius arca szürkének, vértelennek tűnt. Desari végigsimított erős állkapcsán. Táplálkozásra van szükséged bátyám. Túl sok vért adtál nekem. Darius megrázta a fejét, és óvatos pillantást vetett a rendőrök felé. Csak Baracknak és Dayannek adtam. Ők is megsérültek. Hat halandó Desari. Mindhármatokat meg akartak ölni. Barack és Dayan? Jól vannak? kérdezte azonnal, aggodalom öntötte el sötét, meleg pillantását. Kétségbeesetten nézett körül az együttes másik két tagját keresve. Közel állt hozzá a két férfi, mintha ők is a fivérei lettek volna. Darius bólintott. Letettem őket a földbe. Ott gyorsabban gyógyulnak. Kevés időm volt a sebeikre, de megtettem mindent, amit tudtam. A rendőrök akkor özönlöttek be a bárba. Elfedtem magunkat, nem láttak bennünket. De van egy nagy baj. Nem én voltam, aki vért adott neked. Itt volt egy másik. Egy erős, és hatalmas. Desari riadtan bámult fel bátyja arcába. Valaki vért adott nekem? Biztos? Nem néztél valamit félre? Darius megrázta a fejét.

Nem értem ide időben. Eszméletlen voltál. Nem tudtad volna már megállítani a szíved és a tüdőd, hogy leállítsd a vérkeringésed, és megmentsd magad. Megvizsgáltam a sérüléseidet utána Desari. Belehaltál volna. Megmentette az életed. Mellkasához húzta a térdeit, szinte védekezően gömbölyödött össze. Bennem van a vére? hangja elveszettnek, kétségbeesettnek és nagyon-nagyon rémültnek tűnt. Darius ékesszóló káromkodásba fogott. Évszázadok óta ez volt a családja. Desari, Syndil, Barack, Dayan és Savon. Bárki más, akivel eddig találkozott és hasonlóságot mutatott az ő fajtájukkal, az gonosz volt és gyilkos. Ezt a lényt azonnal észrevette, ahogyan az belépett a bárba. Darius amúgy is nyugtalan volt, és aggódott. De az újonnan jött lényen nem érezte a gonoszság bűzét, mint az élőholtakon. Utána kellett volna mennie, de akkor megérezte a tömegben a gyilkos szándékú halandók jelenlétét is. Miért pécézték ki maguknak ezek az emberek Desarit? Valamit ártottak nekik a családjával? Tudta, hogy a történelem során hisztéria tört ki az embereken, különösen Európában, a vámpírokkal kapcsolatban. És az elmúlt hetvenöt évben egy sor olyan gyilkosság történt Európában, ami ezen társaság tagjainak volt tulajdonítható, mintha határozottan vámpírokra vadásztak volna. Darius szándékosan ezen a kontinensen tartotta a családját, hogy messze elkerüljék ezeket az embereket, vagy a romlott vérű vámpírokat. Rengeteg hely van a világon, ami nem Európa közelében van. Eredeti hazájának emléke csak roppant homályosan élt benne, és maga az emlék is szörnyű volt. Martalócok ragadtak meg asszonyokat és gyerekeket, karóba húzták őket és kitették a tűző napra, hogy hatalmas kínok között elpusztuljanak. Emlékezett lefejezések, és csonkítások véres sorára. Ha bárki más túlélte volna is ezt a fajtájából, az rég átfordult volna vámpírrá. Ha vele együtt más gyerekek is megszöktek volna, megtalálhatatlanul szerteszóródtak a világban. Darius? Desari megragadta az ingét Nem válaszoltál. Át fogok változni? Élőholtat csinált belőlem? gyönyörű hangját elfátyolozta a félelem. Átfogta erős karjaival és magához szorította. Arca kőkemény, engesztelhetetlen maszkká vált. Semmi nem árthat neked. Nem fogom megengedni. Nem lehetne, hogy azt a vért eltávolítsuk, és helyette a tiedet kapjam? Elküldtem magam a testedbe, és semmi, de semmi jelét nem találtam ott rossz vér jelenlétének. Nem tudom hogyan, csak azt tudtam megállapítani, hogy valamilyen módon megjelölt téged. Felemelte a kezét, és a hasához szorította, ujjai között vér tört át. Desarinak elállt a lélegzete, azonnal térdre emelkedett. Azonnal zárd le a sebeidet Darius! Túl sok vért vesztettél már el. Inkább nekem kéne adnom neked. Nagyon fáradt vagyok Desari. ismerte be halkan. Ez a vallomás megrémítette a lányt. Sokkolta. Ez volt az első eset a hosszú évszázadok során, hogy bátyja bevallotta gyengeségét, holott számtalan csatában sérült már meg, vadon élő állatoktól és emberektől egyaránt szerzett sebeket, és vadászott minden lények legerősebbjeire, a vámpírokra is. Végigsimított a karján, le a könyökéig. Azonnal vérre van szükséged Darius. Hol van Syndil? Desari tudta, ő maga is túl gyenge ahhoz, hogy felajánlja vérét a testvérének, ráadásul az az idegen valamit csinált is vele Kétségbeesetten fordította tekintetét a körülöttük zajló káosz felé, és csak ekkor jött rá, bátyja még arra is áldoz egyre inkább kimerülő erőtartalékaiból, hogy elrejtse kettejüket az emberek, főleg pedig a rendőrök szeme elől. Átvette tőle az illúzió fenntartását, ezzel ő is boldogul egy ideig, még ha ez jelen állapotában rengeteg energiájába is került. Összeszorította a fogát és talpra állt. Hívni fogjuk Syndilt Darius. Ő erről az egészről mit se tud, mélyen eltemette magát a földbe. Itt az ideje, hogy visszatérjen az élők világába. Darius megrázta a fejét, de kénytelen volt Desari apró testén támaszt keresni. Túl hamar van neki. Még nincs túl a traumán.

Syndil, hatalmas bajban vagyunk, el kell jönnöd hozzánk. Fel kell kelned. Desari elküldte a hívást a nőnek, aki legközelebbi barátja, és nővére volt. Érezte a nő hatalmas bánatát, most azonban mindenképp szükségük volt rá. Hatan voltak, egymáshoz terelte őket a háború, és a kegyetlenség. Darius hat éves volt, Desari hat hónapos. Savon négy, Dayan három, Barack kettő, Syndil pedig egy. Úgy nőttek fel együtt, hogy csakis egymásra számíthattak, és kizárólag Darius védelmére. Amikor meglepték őket a martalócok, szüleik abban a letargikus, szinte magatehetetlen állapotban voltak, ami a nappali órákban egész fajukat jellemezte. A támadók elérték a falut, és minden felnőttet megöltek, beleértve a Kárpátiakat is, akik segíteni akartak magukon, és az embereken. A gyerekeket, mint a marhákat, beterelték egy kunyhóba, aztán az épületet felgyújtották. Darius közel a saját rejtekhelyükhöz egy parasztasszonyt vett észre, akinek szintén sikerült elrejtőznie a mészárlás elől. Mivel a nap hatása a Kárpáti gyerekekre nem volt olyan végzetes hatással, mint a felnőttekre, csendben kivárták az alkalmat a menekülésre. Darius az erejét használta, a puszta akaratát, hogy a láthatatlanság köpenyét teríthesse az öt gyerekre, és az emberi nőre, épp úgy, mint akkor, amikor rákényszerítette az akaratát a nőre, hogy vigye magával őket. A nő nem ismerte a fajukat, elvezette őket a hegyek között a tengerhez, ahol a szeretője hajója volt. Bár az ott összegyűlt emberek rettegtek a tenger veszélyeitől, sokkal jobban féltek a martalócok kegyetlenségétől, mint holmi vízi kígyóktól, és hogy le fognak csorogni a világ peremén. A hajón a gyerekek végig elrejtőzve, és csendben maradtak. A menekülő emberek is féltek a háborútól, így a parttól messze kormányozták a hajót, olyan messze amennyire még soha nem is jártak. Erős szél kerekedett, ami még inkább besodorta őket az óceánba. Ott pedig olyan erejű vihar támadt rájuk, ami szertezúzta, elsüllyesztette a bárkát, a hullámok maguk alá temették a halandókat. Darius újra megmentette a gyerekeket. Ősi, szokatlanul erős vére lehetővé tette, hogy ragadozó madárrá válva sorra a legközelebbi szárazföldre hurcolja a kicsiket. Az életük végtelenül nehéz volt azokban a kezdeti napokban, Afrika kegyetlen partján. A Kárpáti gyerekeknek vérre van szükségük, de ők még nem tudtak vadászni. Szintén szükségük lett volna gyógynövényekre, és más tápanyagokra. Akkoriban a legtöbb gyerek nem érte meg az egy éves kort. Mutatja Darius hatalmas erejét, hogy mind a hatan túlélték. Megtanult úgy vadászni, mint a leopárdok. Rájött, hogyan készítsen menedéket a föld alatt, és elkezdte kitapasztalni a gyógyítás művészetét. Nem volt ez könnyű tanulás. Néha megsebesült vadászat közben. Számos kísérlete nem sikerült, vagy épp visszafelé sült el. De ő kitartott, konoksága pedig nem tette lehetővé, hogy meghaljon. Gyakran megmérgezte magát a kipróbált új élelmiszerekkel, és saját testén tanulta meg, hogyan lehet közömbösíteni a mérgeket. Az évszázadok során együtt maradtak, egy családként. Tanultak, Darius egyre nagyobb tudása lehetőséget adott neki, hogy elrejthessék különbözőségüket az emberek elől, és pénzt kereshessenek. Darius erős volt és határozott. Desari olyan biztos volt benne, mint a földben a talpa alatt. Megkérdőjelezhetetlen volt, szava maga a törvény. Egyikük sem volt felkészülve a tragédiára, ami két hónappal ezelőtt történt. Desari még ma is alig volt képes visszaemlékezni rá. Savon megadta magát a sötétségnek, elveszítette a lelkét. Elrejtette előlük átfordulását, várta a lehetőséget, hogy gonosz módon megtámadhassa Syndilt. Desari még soha nem látott ilyen brutális támadást nő ellen. Családjuk férfitagjai mindig kivételes gyengédséggel és szeretettel fordultak a nők felé, óvták, védelmezték őket. Nem is álmodták, hogy ilyen dolog megtörténhet. Syndil édes volt, és mindenkiben megbízott. Savon megverte őt azon a napon, összemarcangolta, és megerőszakolta. Majdnem megölte a vérveszteség. Darius talált rájuk, Syndil mentális segélykiáltásait követve.

Annyira megdöbbent, amikor szembetalálta magát legjobb barátja tettével, hogy majdnem hagyta magát kivégezni a rátámadó Savortól. A történtek után Syndil annyira hisztérikus lett, senki mást nem engedett a közelébe, csak Desarit. Még a vért is csak tőle fogadta el, amire szüksége volt sebei gyógyulásához. Így Barack Dayan és Darius Desarit táplálta, hogy elláthassák mindkettőjüket. Tragikus, rettenetes időszak volt ez, és Desari pontosan tudta, egyikük sem épült még fel belőle teljesen. Syndil ezután leopárd alakjában, vagy a földben töltötte az idejét. Ritkán beszélt, nem mosolygott, és nem volt hajlandó beszélni a támadás részleteiről. Dayan amennyire csak lehetett közel tartózkodott hozzá, csendesen, biztonságot sugárzóan. De Barack változott meg leginkább. Mindig egy örök playboynak tűnt, évszázadokon keresztül, de az utóbbi két hónapban ő is sokat tartózkodott a földben, ha nem ott volt, sötét, veszélyes és éber pillantása Syndilt követte, bárhová is ment. Darius szintén megváltozott, addig barátságos sötét szemei jéghidegekké váltak, még inkább szemmel tartotta a két nőt. Desari úgy érezte, családjuk férfitagjai egyre távolabb kerülnek egymástól. Gyerünk Syndil! Ez már szinte parancsnak hangzott. Darius túl nehéz, ő pedig túl legyengült ahhoz, hogy ő vigye oda hozzá. Ők se hagyták magára Syndilt az őt ért tragédia után. Ám a szenvedése mintha mindent megváltoztatott volna. De szükségük volt rá. Dariusnak szüksége volt rá. Syndil mellettük testesült meg, magas volt és gyönyörű, hatalmas, szomorú szemekkel. Szemmel láthatóan elsápadt, ahogy meglátta Desari ruháján a vérfoltokat, és hogy Darius alig áll a lábán, elszürkült arccal támaszkodik apró termetű húgára. Elkapta róluk a pillantását, a helységet fürkészte. A többiek hol vannak? Darius már adott nekik vért, de nem maradt elegendő saját maga számára. magyarázta Desari Halandó fegyveresek támadtak ránk, Dayant és Barackot is eltalálták. Barack? Syndil amúgy is sápadt arca még tovább fehéredett. És Dayan? Mindketten élnek? Hol vannak? Már mindketten a gyógyító földben vannak. biztosította a rémült lányt. Ki akart lelőni? Dariussal mi történt? sürgette Syndil, szinte tolva őket ki maga előtt ki az épületből a zenekar kisbusza felé. A sötétség leple alatt beléptek. Ide zárta be Darius a két leopárdot, hogy segíthessen a többieknek. A kanapéra rogytak, és Desari abban a pillanatban széttépte Darius mellkasán az inget, hogy szemügyre vehesse a sérüléseit. Syndil közelebb hajolt, pillantása összeszűkült. Leopárd csinálta. Valami olyasmi. helyesbített Darius elkeseredéssel a hangjában. De nem igazi leopárd. És nem is halandó. Vért adott Desarinak. Megrázta a fejét, és felnézett a húgára. Nagyon erős volt Desari. Erősebb, mint bármi, amivel eddig találkoztam. Syndil hozzá hajolt. Vérre van szükséged Darius. Vedd az enyémet. Küzdött a rátörő félelemmel, hogy közelednie kell családjának egyik férfi tagjához, de megkísérelte ezt a félelmét legyűrni. Szükségük volt rá. Már szégyellte, hogy úgy eltávolodott a többiektől, hogy azt sem vette észre, mekkora bajban vannak. Darius ráemelte sötét pillantását, és belelátott a lelkébe. Látta benne az idegenkedést, hogy egy férfi hozzáérjen. Köszönöm húgocskám, de azt szeretném, ha Desarinak adnád a véred. Darius! tiltakozott azonnal Desari Hatalmas szükséged van rá! Syndil szégyenében lehajtotta a fejét.

Miattam. vallotta be halkan Képtelen vagyok elviselni, hogy egy férfi érjen hozzám, és ezt ő is tudja. Muszáj hígítani Desari vérében a betolakodó jelenlétét. cáfolt halk, magnyugtató hangon Darius Ha erre nem lenne szükség, szívesen elfogadnám tőled a vért Syndil. Tudom milyen nehéz volt felajánlanod, és ezért még nagyobb ajándékként értékelem, hogy mégis megtetted. Darius, figyelmeztette az elméjükben Desari a saját kettejük által használt csatornán. Syndil vére nincs elég erős ahhoz, hogy felhígíthassa az idegenét. Ez csak egy apró figyelmesség Syndil felé Desari, hogy ne érezze magát olyan rosszul. Darius lehunyta a szemét, belépett a testébe, és elkezdte lezárni a karmos mancsok által okozott sebeket. Rég kikísérletezett szertartás alapján kezdte gyógyítani a sebeket belülről kifelé. Syndil kutatva pillantott barátja arcába, amíg ők egymással beszélgettek, majd végül Desarira nézett. Ugye hazudik? Desari a bátyja vállára tette a karját, és miközben simogatta, alaposan megfontolta válaszát. Más is volt ott a halandókon kívül. Nem tudjuk miért, nem tudjuk mit akart. Megmentette az életemet, lezárta a sebeimet, és adott a véréből. Darius megtámadta. Harcoltak. És úgy tűnik nem tudták legyőzni egymást. Syndil ismerte barátai arcának minden rezzenését, így most olvasott a lány arcából. Félsz. Igazat mond. Benned van az idegen vére. Desari bólintott. Úgy érzem más lettem valahogyan belül. Csinált velem valamit. suttogva mondta ki a szavakat, amit eddig még magának sem mert Megváltoztatott. Syndil átkarolta a derekát. Ülj le Darius mellé. Mindjárt összeesel. Annyira féltem őt. suttogta Desari Syndil vállába temetve az arcát. Mi lenne velünk nélküle? Minden rendben lesz. felelt halkan Syndil Nem olyan egyszerű Dariust megölni. Tudom. Desari kis habozás után bevallotta a legrosszabb félelmét. De annyira boldogtalan és olyan hosszú idő óta. Attól félek, egyszer hagyni fogja, hogy valami elpusztítsa, hogy véget vessen a boldogtalanságnak. Mindannyian boldogtalanok vagyunk már. mutatott rá Syndil, miközben határozottan ülő helyzetbe nyomta Desarit. Hogyan maradhatott volna minden változatlan azok után, ami Savonnal történt? De Darius nem hagyna magunkra bennünket. Soha nem tenne ilyet. Főképpen nem egy figyelmetlenül szerzett sérüléssel. Azt gondolod talán figyelmetlen volt? Desari még jobban megijedt. Ha Darius gondatlan volt, az még inkább azt jelenti, hogy neki van igaza, és fivére még annál is közelebb van valami szörnyűséghez, mint ahogy ő gondolta. Vedd a vérem Desari! Önként felajánlom neked és Dariusnak. Remélem elegendő lesz mindkettőtök számára. mondta halkan Syndil, és egyik kiélesedett karmával megnyitotta csuklóján az ereket, hogy aztán Desari szájához tartsa. Vedd el Dariusnak, ha nem magadnak! Desari táplálkozott, majd bátyjához hajolt, és halkan a fülébe súgta. Vedd el, amit szabad akaratomból felajánlok testvérem. Vedd, és gyógyítsd meg magad, mindannyiunknak szükségünk van rád. Az életem is odaadnám a tiédért. Desari! tiltakozott élesen Syndil. Darius nincs magánál és nem tudja, pontosan mit tesz. Nem mondhatsz neki ilyeneket! De igazat mondtam. mondta halkan Desari, megsimogatva bátyja sötét haját Ő a legjobb ember, akit valaha ismertem. Bármit megtennék, hogy megmentsem az életét. Megnyitotta a csuklóját, és Darius szájához préselte. Amit ő már megtett értünk, azt senki más nem tette volna meg. Hat évesen megmentette mindannyiunk életét. Egy csoda, amit tett Syndil. Sehonnan sem tanulta, senki sem vezette, mégis életben tartott bennünket. Az életét is odaadta volna értünk. Ő sem érdemel kevesebbet.