1. Mennyi mindent nem mondtál még el, s már nem is mondasz el soha, nincs szavad, az idő nem érvel, meglapul: ráncban májmoha. Korom-éj, özönvíz, vénkori stílus, nem lehet tudni, mi kié, sötétség s árnyék közbül a Nílus, s a két part tán egy T-dosszié. Vak képek sora borong benned, takarja értelmezett jelen. Egyik sem te vagy, s egyik sem enged túllépni szótlan éjeden. Minden szóképed halál-egű, tájaid özönvíz-eső veri. S a szem? Ha nem volna éj lényegű, hogy érnék el az éj színei! 7
2. Hajnal háromkor hirtelen kozmikus egyedüllétet érzel, s átkozod Alalkomeneuszt, hogy egykor kilépett a mítoszokból, s térbe, időbe tévedt, s emberré, azaz idegenné lett. A pánikkór eredetileg Pénelopé nyavalyája volt. Ő hozta Pánt a kérők közös fattyát világra, s amikor korcs magzatát, a szőrös bakot meglátta, úgy megrettent, hogy világgá futott az árva. S fut, fut még ma is, s az újkori szorongásos pánikbeteg nem tudja, mi köze neki Pánhoz. Ókori pántok pattognak róla, és mai káosz nyeli. Hajnaltájt talányos lároknak áldoz. 8
3. Most mi legyen? A mítoszok kora lassan áttüremlik az összefüggéstelen egyneműségből a rikító szárnyú ritornellekbe, s az arszisz strófáról strófára röpköd, de én ülök 1950-ben, akár egy politúros ódon ágy szélén, két árva meztelen lábam lelóg, összedörzsölöm talpam, s hull a döngölt padlóra a harmadkor pora. 9
4. Most mi legyen? Hol van, ami nincs? Hol van a görög szószedetem? Hol van a kockás rövid nadrágom, s hol Mikszáth Kálmánka ülepe a rimaszombati iskolám padjának ülőkéjéről? Hol van Ľubica néni ágya a Daxner utca tizenkettőből, s hol van Ľubica néni? Őt hallom a konyhában köhögetni? Én még halasztgatom a felkelést, testmelegemmel szárítom magam alatt a húgyos lepedőt, rejtegetem sötét bűnöm. Még jó, hogy teta Ľubica rosszul lát, a múltkor is azt mondta a leves tetején úszkáló parányi bogarakra: kemínmag!, 10
pedig én jól láttam, a főtt káposztalevélből peregtek ki. S még az orosz leckét is le kell másolnom valakiéről, Magyarországon a tanár sem tudott úgy oroszul, mint itt padszomszédom, L. Miklóska, s tulajdonképpen az egész osztály. Ó jaj, föl kell kelni, föl kell kelni... 11
5. A méhek kicsobognak a gallyak csövéből, tócsákként nyalják a tönkök lábát, az irtványoldalról óriás málnabokrok, napsütésbálák görögnek elénk. A hőség, mint a hársméz, sűrű és fehér, nem tudjuk, hol végződik benne az elme, s hol kezdődik a nyírtönk plasztronja: mészfal mögött lenyakazott úr hallgat. Mi változott a gyermekkor óta? A gyermek fölnőtt, s már nem az ujjain számolgatja az életfa tizenegy ágát, tudja: a titok nem számítható ki soha. S tudja, a mai erdők más rendűek, azokban nincs fa, csak darázs-albérlet, s a vadméh a sonkolyból réved vissza az archeo-sejtre, az életfák méz-odújára. 12
6. Csatavirág amíg irom, szubsztanciája mohó bimbót nyit. Viszály a torzson a szirom, színesedik és határolódik. Volt-hangok egy lesz-hangszeren, föld-mély színekben valami éden: zümmög kénsárga napelem a csatavirág sötét kelyhében. A tövekben anyagcsata: koncért a szárhoz, pörök a másén. A sarj a virág-én mozdulata. Előtte más tett, utána más én. 13
7. Tekernéd vissza (mint egereden a görgőt) a fához, fűhöz magad. Natúr képpel indítanád danád: másként startol versed, géped, agyad. Valami más szervez, nem föld s nem ég, más szereli léted, szerveidet. De mi? Híradók? Webek? Mi közük hozzá, ha veséd késik vagy siet? Vese? Mese, hogy kút volt valaha: kutasz a kútban, s ágyad sem nyugágy. Visszafelé áradnak a savak benned, hajtja őket a bosszuvágy. Hogy most majd elveszik tőlük, amit nem kértek, s ami ugyan csak maszat a vérben, de nekik egyedüli bázisuk, pártalan vegyhalmazat. 14
A túl dúcolja már a tudatot, mely az innenen csak élősködik. Gaia aszott emleit csecsemő hiába rágja s csókolja Oedip. Visszanézel. Lehet? A gépeden valami történés éppen lefagy. Fülelsz: műhely vagy műtő hangjai? Reménykedj: még e lét egere vagy. 15