Paolo Giordano A PRÍMSZÁMOK MAGÁNYA. Paolo Giordano: La solitudine dei numeri primi. 2008 Arnoldo Mondadori Editoré S. p. A.

Paolo Giordano A PRÍMSZÁMOK MAGÁNYA Paolo Giordano: La solitudine dei numeri primi 2008 Arnoldo Mondadori Editoré S. p. A., Milano Fordította: Matolcsi Balázs Eleonórának, mert szavak nélkül megígértem neked. Az öreg néni dúsan szabott ruhája kitűnően illett karcsú termetére. Kérte, hogy kapcsoljam be rajta. Ó, ezek a simán hulló ujjak milyen furcsák? mondta. GÉRARD DE NERVAL: Sylvie, 1853 [1] Angyal a hóban (1983) Alice Della Rocca utálta a síiskolát. Utálta, hogy a karácsonyi szünetben is fél nyolckor kell kelnie, és hogy az apja a reggeli alatt végig őt bámulja, s az asztal alatt idegesen táncoltatja a lábát, mintha csak azt akarná vele mondani, gyerünk, igyekezz. Utálta a combját szúró pamutharisnyát, az egyujjas kesztyűt, melyben alig tudta mozgatni az ujjait, az arcát összelapító és a fémes részével az állkapcsát nyomó sisakot, meg a mindig túl szoros bakancsot, amiben úgy járt, mint egy gorilla. Mi lesz, megiszod végre azt a tejet? nógatta újra az apja. Alice lenyelt háromujjnyi forró tejet, érezte, hogy égeti a nyelvét, a nyelőcsövét, majd a gyomrát. Jól van. És ma megmutatod, ki vagy mondta az apja. Miért, ki vagyok, gondolta Alice. Aztán az apja kilökdöste az ajtón, Alice az emblémákkal meg a szponzorok fluoreszkáló felirataival díszített zöld síruhájában leginkább egy múmiára hasonlított. Mínusz tíz fok volt, a nap a mindent ellepő ködnél valamivel sötétebb szürke korongnak látszott. Miközben a havat taposta, vállán a síléccel, mert magadnak kell vinned a lécedet, amíg akkora menő nem leszel, hogy valaki más vigye, Alice érezte, hogy kavarog a tej a gyomrában. A léc hátulja legyen elöl, különben még megölsz valakit mondta az apja. A szezon végén mindenki egy csillagos, domborított brosstűt kapott ajándékba a Síklubtól. Minden évben eggyel több csillaggal, négyéves kortól, amikor már elég nagy voltál, hogy a lábad közé vedd a sílift tányérját, kilencévesig, amikor már egyedül kaptad el a tányért. Három ezüstcsillag, aztán három arany. Minden évben egy brosstű, hogy emlékeztessen, megint jobb lettél, megint egy kicsivel közelebb kerültél az Alice-t rettegésben tartó versenyekhez. Már most nyugtalanította, pedig még csak három csillagja volt. 1

Pontban fél kilenckor, üzemkezdetkor találkoztak a sífelvonónál. Társai már ott voltak, szabálytalan körben, jól beöltözve, egységes ruhában, mind ugyanolyanok, mint a kiskatonák, a hidegtől és az álmosságtól meggémberedve. Hónaljukkal a hóba leszúrt botjaikra támaszkodtak. Lógó karjaikkal megannyi madárijesztőnek tűntek. Senkinek sem volt kedve beszélni, legkevésbé Alice-nek. Apja kétszer jó erősen megpaskolta a sisakját, mintha a hóba akarná döngölni a lányt. Mutasd meg nekik! És ne felejtsd el: elöl a súly, világos? E-löl-a-súly mondta. Elöl a súly, visszhangzott Alice fejében. Aztán apja otthagyta, kehellyé formált tenyerét lehelve távolodott, ment haza a jó melegbe újságot olvasni. Még két lépés, és elnyelte a köd. Alice suta mozdulattal ledobta a lécét, ha az apja látta volna, nagyon leteremti, ott mindenki előtt. Mielőtt bakancsát belehelyezte volna a kötésbe, botjával megütögette a talpát, hogy lejöjjön róla a rátapadt hó. Máris kellett egy kicsit. Úgy érezte, mintha egy tű volna a hasában, és az szúrná a húgyhólyagját. Biztos volt benne, hogy ma sem fogja kibírni. Minden reggel ugyanúgy telt. Reggeli után bezárkózott a fürdőszobába, és erőlködött, erőlködött, hogy teljesen kiürítse magából a pisit. Addig ült a vécén megfeszített hassal, amíg belefájdult a feje az erőlködésbe, és úgy érezte, szeme kiugrik a helyéről, mint a kékszőlő húsa, ha megnyomjuk a szőlőszemet. Megnyitotta és ütközésig elfordította a csapot, hogy az apja ne hallja a zajokat. Ökölbe szorított kézzel nyomott, hogy kipréselje magából az utolsó cseppet is. Addig maradt így ülve, amíg apja jó erősen be nem kopogott az ajtón, és kiabálni nem kezdett, hogy hahó, kisasszony, kész vagy végre, vagy ma reggel is elkésünk? De hiába minden. Mire felért az első felvonószakasz tetejére, már annyira kellett, hogy kénytelen volt kicsit félrehúzódni, lecsatolni a lécét, lekuporodni a friss hóba, úgy tenni, mintha a bakancsát igazítaná, és közben pisilni. Rákotort egy kupacnyi havat a szorosan összezárva tartott lábára, és pisilt. Bele a síruhába, a harisnyába, miközben mindenki őt nézte, és Eric, az oktató, azt mondta, hogy mint mindig, ezúttal is Alice-re várunk. Igazi megkönnyebbülés, gondolta minden alkalommal, mikor a kellemes melegség végigcsurgott a fagyos lábán. Megkönnyebbülés is lehetne. Ha nem engem bámulna mindenki. Előbb-utóbb rá fognak jönni. Egyszer sárga foltot fogok hagyni a havon. Mindenki rajtam fog röhögni, gondolta. Az egyik szülő odalépett Erichez, és azt tudakolta, érdemes-e fölmenni a csúcsra, nem túl nagy-e ma a köd. Alice reménykedve hegyezte a fülét, de Eric kivillantotta tökéletes mosolyát. Csak itt van köd mondta. A hegytetőn hét ágra süt a nap. Indulás, utánam! A felvonón Alice az apja egyik munkatársának lányával, Giulianával került párba. Szótlanul tették meg az utat. Nem voltak se jóban, se rosszban. Semmi közös nem volt bennük, azt a tényt kivéve, hogy e pillanatban legszívesebben mindketten máshol lettek volna. Csupán a Fraiteve csúcsát végigsöprő szél meg az állát a kabátgallér mögé rejtő és leheletével magát melengető két lány libegőjét tartó acélsodrony kötél fémes surrogása hallatszott. Csak a hideg miatt van, igazából nem is kell, ismételgette magában. De ahogy közeledtek a csúcshoz, a hasában lévő jókora tű úgy hatolt egyre mélyebbre a húsban. Sőt ez most más. Lehet, hogy nem pusztán pisi. Nem, csak a hideg, még nem kellhet. Lehetetlen, az imént intézted el. Avas ízű tejsugár tört fel a gégéjén. Alice undorodva visszanyelte. Kellett, rettenetesen kellett. Még másik két felvonó a síházig. Nem bírom ilyen sokáig visszatartani, gondolta. Giuliana fölemelte a biztonsági korlátot, s mindketten kissé előbbre csúsztatták a feneküket a leszálláshoz. Mikor a léce földet ért, Alice kézzel ellökte magát az üléstől. Két méterre is alig lehetett látni, még hogy hét ágra süt a nap. Fehérség, mindenütt csak fehérség, alul, fölül, oldalt. Mintha lepedőt csavartak volna köréjük. Tökéletes ellentéte volt a

sötétnek, de Alice-ben ugyanúgy félelmet ébresztett. Kicsúszott a pálya szélére, hogy keressen egy friss hóbuckát, ahol könnyíthet magán. Beleiből olyan hang hallatszott, mint a mosogatógép bekapcsolásakor. Hátrafordult. Már nem látta Giulianát, tehát Giuliana sem láthatta őt. Felkapaszkodott néhány méternyit az emelkedőn, halszálkalépésben, ahogy az apja előírta neki annak idején, amikor a fejébe vette, hogy megtanítja síelni. Föl és le a gyerekpályán, harmincszor, negyvenszer naponta. Fölfelé lépcsőzés, lefelé hóeke, egyetlen pályára pénzkidobás lett volna megvenni a síbérletet, arról nem is beszélve, hogy így erősödik a lába. Alice lecsatolta a lécét, és tett még néhány lépést. Bakancsos lába a vádlijáig a hóba süllyedt. Végre ült. Már nem tartotta vissza a lélegzetét, elernyesztette izmait. Egész testét átjárta a kellemes áramütés, majd megállapodott a lábujjánál. A tej miatt történhetett, biztos a tej miatt. Meg azért, mert összefagyott a feneke a több mint kétezer méteres magasságban, a hóban ülve. Amióta csak az eszét tudta, még sosem fordult elő vele ilyesmi. Soha, egyetlenegyszer sem. Összerondította magát. Nem bepisilt. Nem csak. Alice bekakált, pontban kilenckor, egy januári reggelen. Be a bugyiba, és még csak észre sem vette. Legalábbis addig, amíg meg nem hallotta Eric őt szólongató hangját a ködmassza egy meghatározhatatlan pontjáról. Talpra ugrott, és rögtön érezte azt a súlyos valamit a nadrágja ülepében. Ösztönösen megtapogatta a fenekét, ám a kesztyűben érzéketlenek voltak az ujjai. De tulajdonképpen nem is volt rá szükség, már tudta, mi történt. És most mit csináljak?, tette fel magában a kérdést. Eric újra szólította. Alice nem felelt. Amíg idefönt marad, elrejti a köd. Letolhatná a nadrágját, és valahogy letisztogathatná magát a hóval, vagy lecsúszhatna Erichez, és a fülébe súghatná, mi történt. Esetleg mondhatná, hogy vissza kell mennie a faluba, mert fáj a térde. Vagy nem törődik vele, így síel, és figyel, hogy mindig ő zárja a sort. Ehelyett egyszerűen csak ott maradt, ügyelve, hogy egyetlen izmát se mozdítsa, a köd védőszárnya alatt. Eric harmadszor is szólította. Még hangosabban. Biztos előrement a felvonóhoz, amilyen hibbant válaszolt helyette egy srác. Alice hallotta a hangjukat. Valaki azt mondta, menjünk, valaki más azt, hogy hideg van egy helyben állni. Lehet, hogy ott voltak néhány méterre tőle, vagy még a felvonó végállomásánál. Csalóka a hang, visszaverődik a hegyekről, megreked a hóban. Az ördög vinné Menjünk, nézzük meg mondta Eric. Alice lassan elszámolt tízig, és sikerült megállnia, hogy el ne hányja magát a combján végigfolyó pépes valami érzetétől. Amikor a tízhez ért, újra kezdte, és elszámolt húszig. Immár semmilyen zaj sem hallatszott. Felnyalábolta a lécét, és becipelte a pályára. Beletelt egy kis időbe, amíg kiokoskodta, hogyan tegye le, hogy az a lejtésre tökéletesen merőleges legyen. Ekkora ködben azt sem tudja az ember, merrefelé áll. Szorosabbra húzta a bakancsát, és felcsatolta. Levette a bepárásodott síszemüveget, és beleköpött. Megkísérelhetne egyedül lesiklani. Nem számít, hogy Eric a Fraiteve csúcsán keresi. Az elengedhetetlenül szükségesnél egyetlen másodperccel sem akart többet eltölteni az összekakált harisnyanadrágban. Elképzelte a lefelé vezető utat. Még sosem ment le egyedül, de végül is csak egy felvonónyi távolságra volt, és korábban már több tucatszor lesiklott ezen a pályán. Elindult, a biztonság kedvéért hóekében, már csak azért is, mert széttett lábakkal kevésbé érezte piszkosnak magát ott alul. Igaz, hogy Eric épp előző nap mondta neki, hogy ha még egyszer meglátlak hóekézve fordulni, összekötöm a bokáidat. Biztos volt benne, hogy Eric nem szereti őt. Azt gondolja róla, hogy beszari. És végül is a tények őt igazolták. Eric az apját sem kedvelte, mert a sísuli végén mindennap millió kérdést zúdított rá. Nos, hogy halad a mi Alice-ünk, javulunk, javulunk, nos, mi újság a kis bajnokkal,

szóval mikor is kezdődnek ezek a versenyek, szóval ez, szóval az. Eric ilyenkor mindig elbámult az apja válla fölött, és igennel, nemmel vagy hosszú hátokkal válaszolgatott. Az egész jelenet végigfutott Alice ködtől homályos síszemüvege előtt, miközben csigalassúsággal haladt lefelé anélkül, hogy tovább látott volna a léce orránál. Ha kicsúszott a friss hóba, tudta, hogy fordulnia kell. Egy dalt kezdett dúdolni, hogy kevésbé érezze magát egyedül. Időnként végighúzta kesztyűjét az orra alatt, hogy letörölje a taknyot. Hátul a súly, leszúrod a botot, és fordulsz. Nehezedj rá a bakancsra. Most viszont elöl a súly, világos? E-löl-a-súly, súgott neki egy kicsit Eric, egy kicsit az apja. Apja állati dühös lesz. Ki kell találnia valami hazugságot. Egy buktatók és ellentmondások nélküli mesét. Az szóba sem jöhet, hogy elmondja neki, mi történt valójában. A köd, megvan, a köd a hibás. Követte a többieket az óriás lesiklópályán, amikor leszakadt a síbérlet a kabátjáról. Vagy nem is. Senki sem szokta elhagyni a síbérletét. Ahhoz tényleg idiótának kell lenni. Legyen inkább a sál. Lerepült a sála, és visszament egy darabon, hogy megkeresse, a többiek meg nem várták meg. Kiabált nekik százszor is, de hiába, eltűntek a ködben, és akkor ő elindult utánuk lefelé. És aztán miért nem mentél megint föl?, fogja kérdezni az apja. Tényleg, miért? Ha jobban belegondol, mégiscsak jobb a síbérletes változat. Azért nem ment föl, mert nem volt meg a bérlete, és a felvonós nem engedte felszállni. Alice elmosolyodott, meg volt elégedve a történetével. Hibátlan. Egyszerre nem is érezte magát olyan piszkosnak. Már nem folyt az a valami. Valószínűleg megfagyott, gondolta. A nap hátralévő részét a tévé előtt tölti majd. Lezuhanyozik, tiszta ruhát vesz, a lábára meg a szőrös mamuszt. Gondolataiban még hosszan a melegben maradhatott volna, ha csak egy picit leveszi a szemét a lécéről, és felnéz, épp csak annyi időre, amíg észreveszi a narancssárga szalagot, rajta a felirattal: Lezárt pálya. Pedig az apja hányszor mondta neki, hogy mindig nézd meg, merre mész! Vagy ha eszébe jutott volna, hogy friss hóban nem szabad előre helyezni a súlyt, és Eric pár nappal korábban jobban állítja be a kötését, az apja meg tovább erősködik, mondván, hogy Alice csak huszonnyolc kiló, nem lesz ez neki túl szoros? Igazából nem is volt hosszú. Néhány méternyi zuhanás, pár pillanatnyi üresség a gyomrában, lába alatt a semmi. Aztán arccal a földön találta magát, a léce belefúródott a hóba, úgy állt, mint a cövek, a szárkapocscsontja bánta. Nem érzett nagy fájdalmat. Az igazat megvallva szinte semmit sem érzett. Csak azt, hogy a sála meg a sisakja alá került hó égeti a bőrét. Először a karjait mozdította meg. Amikor kisebb volt, és arra ébredt, hogy havazik, apja mindig jól beöltöztette, és levitte. Meg sem álltak az udvar közepéig, aztán továbbra is kézen fogva számolni kezdtek, egy, kettő, három, és mindketten hanyatt dőltek. Most csinálj úgy, mint az angyalok, mondta az apja, ekkor Alice föl-le mozgatta a karját, s amikor felállt és megnézte teste lenyomatát a fehér leplen, pont olyannak látszott, akár egy széttárt szárnyú angyal képe. Ezt tette most is Alice, csak úgy, minden különösebb ok nélkül, pusztán azért, hogy bebizonyítsa magának, még életben van az angyal a hóban. Sikerült elfordítania a fejét, és ismét lélegezni, bár úgy vélte, a beszívott levegő nem jut el olyan mélyre, ahová kellene. Különösképpen úgy érezte, nem tudja, merre csavarodtak a lábai. Furcsa, de mintha nem is volnának lábai. Megpróbált feltápászkodni, de nem ment. Ha nincs köd, valaki meg is láthatta volna fentről. Egy szétterülő zöld pont a szurdok alján, pár lépésnyire onnan, ahol majd tavasszal a kis patak csörgedezik, és amint melegebb lesz, megjelenik az erdei szamóca, mely, ha van türelmed kivárni, idővel mézédessé érik, s akkor egy alkalmas napon szedhetsz belőle egy egész kosárnyit. Alice segítségért kiáltott, de vékony hangocskáját azonnal elnyelte a köd. Újra megpróbált felállni, vagy legalább megfordulni, de hiába. Apja egyszer azt mesélte neki, hogy akik megfagynak, közvetlenül mielőtt kilehelnék a lelküket, nagy forróságot éreznek, olyannyira, hogy le kell vetkőzniük, ezért van az, hogy majdnem

minden megfagyott emberre alsóneműben találnak rá. És neki piszkos a bugyija. Kezdtek érzéketlenné válni az ujjai. Lehúzta az egyik kesztyűjét, belefújt, majd visszadugta belé ökölbe szorított kezét. Ugyanezt megtette a másik kezével is. Majd még kétszer-háromszor megismételte ezt a nevetséges mozdulatsort. A kiálló részekkel van a baj, szokta mondani az apja. Ujjak, lábujjak, orr, fül. A szív mindent elkövet, hogy vérhez jusson, inkább hagyja elfagyni a többi testrészt. Alice elképzelte, hogyan kékülnek majd el az ujjai, aztán lassan a karja és a lába. Egyre erősebben pumpáló szívére gondolt, amely próbálja megtartani a még megmaradt meleget. Olyan merevvé fog válni, hogy ha netán arra járna egy farkas, és egyszerűen rálépne a karjára, az kettétörne. Már biztosan keresnek. Vajon vannak itt farkasok? Nem érzem az ujjaimat. Bárcsak ne ittam volna meg a tejet. Elöl a súly, gondolta. Nem, a farkasok téli álmot alszanak. Eric mérges lesz. Én nem akarok indulni a versenyeken. Ne beszélj hülyeségeket, tudod jól, hogy a farkasok nem alszanak téli álmot. Gondolatai egyre jobban beszűkültek és következetlenné váltak. A közönyös napkorong lassan eltűnt a Chaberton-hegy mögött. A bércek árnya megnyúlt Alice fölött, a köd szénfeketévé lett. Arkhimédész törvénye (1984) Amikor az ikrek még kicsik voltak, és Michela rossz fát tett a tűzre, például leszánkázott a bébikomppal a lépcsőn, vagy borsószemet dugott az orrlyukába, amit aztán csak az ügyeleten tudtak kivenni egy különleges csipesszel, apjuk mindig odafordult a napvilágot elsőként meglátó Mattiához, és azt mondta, hogy a mama hasa túl kicsi volt kettőjüknek. Ki tudja, mit műveltetek odabent a pocakban mondogatta. Az a gyanúm, addig rugdaltad a húgodat, míg valamit nagyon tönkre nem tettél benne. Aztán nevetett, bár nem volt min nevetni. Fölemelte Michelát, és belefúrta szakállát a lány puha pofijába. Mattia alulról nézte őket. Ő is nevetett, és jóllehet nem teljesen értette apja szavait, engedte, hogy azok ozmózisszerűen beszivárogjanak a belsejébe. Hagyta, hogy lerakódjanak a gyomra mélyén, és sűrű, nyúlós, az óborokéhoz hasonló üledéket képezzenek. Apjuk nevetése akkor vált erőltetett mosollyá, amikor Michela huszonhét hónapos korában még egy szó nem sok, annyit sem gügyögött. Sehol egy mama, kaka, baba vagy vau. Artikulálatlan sikoltozásai valami olyan távoli és elszigetelt helyről jöttek, hogy az apjuk minden alkalommal beleborzongott. Öt és fél éves korában egy szódásüveg-szemüvegű logopédusnő lerakott Michela elé egy fából készült parallelepipedont, rajta négy különböző formájú lyukkal csillag, kör, négyszög, háromszög, és a beléjük illő színes formákat. Michela csodálkozó szemekkel nézte a nőt. Hová való a csillag, Michela? kérdezte a logopédus. Michela rápillantott a játékra, de nem nyúlt hozzá. A doktornő a lány kezébe adta a csillagot. Hová való ez, Michela? ismételte meg. Michela mindenfelé nézett, de semmin sem állapodott meg a tekintete. Szájába vette a csillag öt sárga csúcsának egyikét, és harapdálni kezdte. A logopédus elhúzta a lány kezét a szájától, 2

és harmadszor is feltette a kérdést. Michela, csináld, amit a doktor néni mond, a mindenségit! mennydörögte az apja, aki nem bírta megállni, hogy fel ne pattanjon a helyéről. Balossino úr, kérem mondta békítően a doktornő. Időt kell adni a gyerekeknek. Michelának is időre volt szüksége. Egy teljes percre. Aztán szívszaggató nyöszörgést hallatott, talán örömében, talán kétségbeesésében, és elszántan betuszkolta a csillagot a kocka helyére. Ha netán Mattiának magától nem esett volna még le, hogy a húgával valami nincs rendben, az osztálytársai tettek róla, hogy rájöjjön; például Simona Volterra, amikor elsőben a tanítónő azt mondta neki, hogy ebben a hónapban te leszel Michela padtársa, fellázadt, összefonta a karját, és azt válaszolta, hogy márpedig én a mellé nem ülök. Mattia hagyta, hogy Simona és a tanítónő veszekedjen egy sort, aztán azt mondta: Tanító néni, maradok én Michela mellett. Úgy tűnt, mindenki megkönnyebbült: az, Simona, a tanítónő. Mindenki, kivéve Mattiát. Az ikrek az első padban ültek. Michela egész nap nyomtatott ábrákat színezett, módszeresen túlszaladt a vonalakon, és találomra választotta meg a színeket. A gyerekek bőre kék, az ég piros, a fák tiszta sárgák. Úgy markolta a ceruzát, akár egy húsklopfolót, és olyan erővel nyomta rá a papírra, hogy háromból legalább egyszer kiszakította. Mellette Mattia olvasni és írni tanult. Megtanulta a négy számtani műveletet, és elsőként sajátította el az osztályból a maradékos osztást. Amennyire húga agya hibásnak tűnt, rejtélyes módon annyira tökéletes gépezetnek látszott az övé. Időnként Michela ficánkolni kezdett a széken, veszettül kalimpált a kezeivel, mint egy csapdába került éjjeli lepke. Szemei elsötétültek, ilyenkor a még nála is rémültebb tanítónő megkövülten nézte, s titkon azt remélte, hogy a fogyatékos lány egyszer csak tényleg elrepül. A hátsó padokban valaki felnevetett, ssst, válaszolt rá valaki más. Ekkor Mattia megemelte a székét, hogy ne csikorogjon a padlón, fölállt, odament Michela mögé, aki jobbra-balra dobálta a fejét, és immár olyan hevesen hadonászott, hogy a fiú attól félt, leszakad a karja. Mattia megfogta a kezét, és gyengéden összezárta a mellkasán. Jól van, nincs már szárnyad súgta a fülébe. Beletelt még pár másodpercbe, amíg Michela abbahagyta a remegést. Kis ideig bámulta a semmit, aztán, mintha mi sem történt volna, újra sanyargatni kezdte az ábráit. Mattia visszaült a helyére, lehajtott fejjel, zavarában vörösen égő fülekkel, a tanítónő meg folytatta a magyarázatot. Az ikrek már harmadikosok voltak, de még egyetlen osztálytársuk sem hívta meg őket a születésnapi zsúrjára. Anyjuk figyelmét nem kerülte el a dolog, és hogy megoldja a helyzetet, arra gondolt, majd szervez ő szülinapi zsúrt az ikreknek. Az asztalnál Balossino úr az ég szerelmére, Adele, elég gyötrelmes ez így is! felkiáltással vetette el a javaslatot. Mattia megkönnyebbülten felsóhajtott, Michela meg tizedszer is leejtette a villáját. Többször nem került szóba a dolog. Aztán egy januári délelőtt Riccardo Pelottí, egy vörös hajú, páviánajkú fiú, odalépett Mattia padjához. Figyelj, anyám azt mondta, te is eljöhetsz a szülinapi zsúromra hadarta egy szuszra, miközben a táblát bámulta. Meg ő is tette hozzá, és rámutatott Michelára, aki éppen a padot simogatta, olyan gondosan, akár egy lepedőt. Mattia arca elzsibbadt az izgalomtól. Köszönöm, válaszolta, de Riccardo már faképnél is hagyta megkönnyebbülten. Anyjukon a hír hallatán úrrá lett a lelkesedés, és elvitte az ikreket a Benettonba, hogy új ruhát vegyen nekik. Végigjártak három játékboltot, de Adele nem tudott dönteni. Mi érdekli ezt a Riccardót? Esetleg ennek örülne? kérdezte Mattiától, egy ezerötszáz darabos puzzle dobozát méregetve. Honnan tudjam? válaszolta a fiú. A te barátod, nem? Biztos tudod, milyen játékokat szeret.

Mattia arra gondolt, hogy Riccardo nem a barátja, de ezt úgysem tudná elmagyarázni az anyjának, így hát csak megvonta a vállát. Végül Adele az egész boltban a legnagyobb és legdrágább játékot választotta, a Legoűrhajót. De mama, ez túlzás ellenkezett a fia. Ugyan már. Meg aztán ti ketten vagytok. Csak nem akartok leégni. Mattia jól tudta, hogy legóval vagy a nélkül, de ők mindenképpen le fognak égni. Michelával biztosan. Tudta jól, Riccardo csak azért hívta meg őket a bulijára, mert a szülei megparancsolták neki. Michela egész végig rajta fog lógni, magára önti a narancslevet, majd pityeregni kezd, mint mindig, amikor fáradt. Mattia először azt gondolta, jobb lenne otthon maradnia. Vagyis nem, még jobb lenne, ha Michela maradna otthon. Mama! szólalt meg bátortalanul. Adele a pénztárcája után kutatott a táskájában. Tessék. Mattia vett egy nagy levegőt. Muszáj Michelával mennem? Adele hirtelen megmerevedett, és mélyen belenézett a fia szemébe. A pénztárosnő a pénzt váró nyitott tenyerét a szalagon nyugtatva közönyös tekintettel figyelte a jelenetet. Michela az állványon lévő édességek összekeverésével foglalatoskodott. Mattia arca felforrósodott, várta a pofont, de hiába. Persze hogy veled megy mondta mindössze az anyja, és lezártnak tekintette a kérdést. Egyedül mehettek Riccardóékhoz. Alig tízpercnyi sétára laktak. Pontban háromkor Adele kitessékelte az ikreket az ajtón. Gyerünk, még elkéstek. És ne felejtsétek el megköszönni a szülőknek mondta. Aztán Mattiához fordult. Vigyázz a húgodra. Nehogy mindenfélét összeegyen nekem. Mattia bólintott. Adele mindkettejüket arcon csókolta, Michelát egy kicsit hosszabban. Szórakozzatok jól, mondta, miközben megigazította a lány haját a pánt alatt. Útban Riccardóék háza felé a kartondobozban ide-oda zúduló legódarabkák zörgése törte meg Mattia gondolatait. Michela pár méterrel lemaradva botladozott mögötte, próbálta tartani a lépést, lábát az aszfalthoz tapadt rothadó falevélmasszán csúsztatta. Hideg, szélcsendes idő volt. Le fogja szórni a földre az összes chipset, gondolta Mattia. Megkaparintja a labdát, és senkinek sem akarja majd odaadni. Igyekeznél? fordult a húga felé, aki időközben leguggolt a járdán, és az ujjával egy gilisztát piszkálgatott egy repedés mentén. Michela úgy nézte a testvérét, mintha hosszú idő után először látná. Rámosolygott, és futva felé indult, hüvelyk- és mutatóujja közt a gilisztával. Mit csinálsz, pfuj, de undorító! Dobd el utasította Mattia hátrálva. Michela még egyszer rápillantott a gilisztára, úgy látszott, azon tűnődik, hogyan kerülhetett az ujjai közé. Aztán a földre ejtette, és döcögve futásnak eredt, hogy utolérje a pár lépésnyire eltávolodó bátyját. Megkaparintja a labdát, és senkinek sem akarja majd odaadni, ahogy az iskolában szokta, gondolta Mattia. Nézte a húgát, ugyanazok a szemek, ugyanaz az orr, ugyanaz a hajszín, és egy selejtes agy; s életében először valódi gyűlöletet érzett iránta. Kézen fogta, hogy átkeljenek az úttesten, mert arrafelé gyakran száguldoztak az autók. Átkelés közben jutott eszébe az ötlet. Elengedte húga pamutkesztyűbe bújtatott kezét, és arra gondolt, hogy ezt nem teheti. Aztán amikor a park mellé értek, mégis máshogy döntött, azzal nyugtatta magát, hogy úgysem jön rá soha senki.

Csak pár óra, gondolta. Csak most az egyszer. Hirtelen irányt váltott, a karjánál fogva húzta maga mögött Michelát, és bement a parkba. A gyep még nedves volt az éjszakai fagytól. Michela ott tipegett mögötte az összesározódott, vadonatúj fehér hasított bőr csizmácskájában. Egy lélek sem volt a parkban. Ilyen hidegben senkinek sincs kedve sétálni. Az ikrek beértek a fák közé, oda, ahol három faasztal meg a grillezőhely volt. Régebben egyszer itt ebédeltek, azon a délelőttön, amikor a tanítónők elhozták őket száraz leveleket gyűjteni, melyekből aztán karácsonyra nem túl szép bútordíszeket készítettek a nagyszülőknek. Michi, figyelj ide mondta Mattia. Figyelsz? Ha Michelával beszélt az ember, mindig meg kellett róla bizonyosodni, hogy keskeny kommunikációs csatornája nyitva van-e. Mattia megvárta, míg húga biccent egyet. Jó. Szóval, nekem most egy kis időre el kell mennem, oké? De nem tart soká, csak fél óra magyarázta. Fölösleges lett volna elmondania az igazságot, Michela számára fél óra vagy egy teljes nap nem sok különbséggel bírt. A doktornő egyszer azt mondta, hogy a lány tér-idő érzékelése megrekedt a tudatnélküliség állapotában, és Mattia tökéletesen értette, mit jelent mindez. Te leülsz, és itt megvársz mondta a húgának. Michela nagy komolyan nézte a testvérét, de nem válaszolt semmit, mert nem tudott válaszolni. Nem mutatta jelét, hogy valóban megértette volna, de egy pillanatra tűz gyúlt a szemében, ez a tekintet Mattiának később örökre egyet jelentett a félelemmel. Néhány lépésnyire eltávolodott a húgától, hátrálva, hogy szemmel tarthassa, és biztos lehessen benne, hogy a lány nem követi. Csak a rákok mennek így, korholta egyszer az anyja, és az a vége, hogy mindig bele is ütköznek valamibe. Úgy tizenöt méternyire járhatott, Michela már nem őt nézte, minden figyelmét az kötötte le, hogy leszakítson egy gombot a gyapjúkabátjáról. Mattia megfordult, futásnak eredt, kezében az ajándékot rejtő szatyorral. A dobozban több mint kétszáz apró műanyag kocka ütődött egymásnak, mintha csak mondani akartak volna neki valamit. *** Szia, Mattia fogadta Riccardo Pelotti anyukája, ahogy kinyitotta az ajtót. És a kishúgod? Belázasodott füllentett Mattia. Nem vészes. Jaj, de kár mondta az asszony, de egyáltalán nem tűnt vigasztalhatatlannak. Oldalt lépett, hogy beengedje a fiút. Ricky megjött a barátod, Mattia. Gyere, köszönj neki! kiáltotta a folyosó felé fordulva. Riccardo Pelotti végigkorcsolyázott a padlón, és szokásos ellenszenves ábrázatával megállt Mattia előtt. Egy pillanatig bámulta a fiút, aztán szemével a fogyatékos lányt kereste. Végül megkönnyebbülten odavetett egy sziát. Mattia Pelotti asszony orra alá dugta az ajándékos szatyrot. Ezt hová tegyem? kérdezte. Mi az? tudakolta Riccardo gyanakodva. Legó. Aha. Riccardo elkapta a szatyrot, és újra eltűnt a folyosón. Menj utána terelgette befelé az asszony Mattiát. Ott van a buli. Pelottiék nappaliját körben léggömbfüzér díszítette. Egy piros papírterítővel borított asztalon tálkákban pattogatott kukorica és chips, egy tepsi pizza kockákra vágva, és csomó, még felbontatlan üveg, bennük különböző színű szénsavas üdítők. Mattia némely pajtása már megérkezett, a szoba közepén álltak, az asztalt ostromolták. Mattia tett pár lépést a többiek felé, majd megállt, néhány méternyire tőlük, mint egy bolygó, amely nem akar túl sok helyet elfoglalni az égbolton. Senki sem törődött vele.

Amikor a szoba megtelt gyerekekkel, egy húszévesforma srác, piros műanyag krumpliorral és keménykalapban, erre csörög a diót meg csacsi farkát játszatott velük, azt a játékot, amelyben bekötött szemmel farkat kell illeszteni egy papírlapra rajzolt csacsihoz. Az első díjat, vagyis egy nagy halom cukorkát Mattia nyerte, de csak azért, mert kilátott a kendő alól. Huuu, csaltál, kiáltozott mindenki, miközben ő szégyenkezve lapátolta zsebébe az édességet. Később, mikor besötétedett, a bohócnak öltözött fiú lekapcsolta a lámpát, mindenkit maga köré ültetett, és egy félelmetes történetet kezdett mesélni. Az álla alatt égő elemlámpát tartott. Mattia arra gondolt, hogy nem is annyira a történet rémisztő, hanem a fiú alulról megvilágított arca. A lentről érkező fénytől vörössé vált, baljóslatú árnyékok vetültek rá. Mattia levette a szemét a bohócról, inkább kinézett az ablakon, és eszébe jutott Michela. Vagyis igazából egyetlen pillanatra sem feledkezett meg róla, de most először képzelte el a lányt, ahogy rá vár a fák közt, és fehér kesztyűcskéjével dörzsölgeti az arcát, hogy egy kicsit felmelegedjen. Talpra szökött, éppen abban a pillanatban, amikor Riccardo anyja belépett a sötét szobába, kezében egy égő gyertyákkal teli tortával. Mindenki tapsolt, kicsit a történetnek, kicsit a tortának. Nekem mennem kell mondta az asszonynak, még mielőtt az letehette volna a tortát az asztalra. Pont most? Itt a torta. Igen, most. Mennem kell. Riccardo anyja nézte a fiút a gyertyák fölül. Ebben a megvilágításban az ő arcán is megannyi fenyegető árnyék játszott. A többi vendég csendben volt. Hát jó mondta a nő bizonytalanul. Ricky, kísérd ki a barátodat. De el kell fújnom a gyertyákat ellenkezett az ünnepelt. Csináld, amit mondtam parancsolta az anyja anélkül, hogy levette volna a tekintetét Mattiáról. De hülye vagy, Mattia! Valaki felnevetett. Mattia követte Riccardót a bejárati ajtóig, előbányászta a kabátját egy halom kabát alól, köszönöm és szia, mondta. A másik nem válaszolt, becsukta mögötte az ajtót, és rohant vissza a tortájához. A társasház udvarából Mattia még egyszer visszanézett a kivilágított ablakra. A csukott üvegtáblák túloldaláról átszűrődött társai kiáltozása, tompán hallatszott, mint a nappalijukban lévő tévé megnyugtató duruzsolása, amikor esténként az anyjuk Michelát és Őt beküldte a szobájukba aludni. Fémes kattanással bezárult mögötte a kapu. Odaért a parkhoz, bement, de alig tett meg néhány lépést, az utcai lámpák fénye már nem világította meg a kavicsos utat. Ott, ahol Michelát hagyta, a fák csupasz ágai csak fekete karcolásnak tűntek az ég sötét testén. Ahogy távolról figyelte a fákat, Mattiába belehasított a megmagyarázhatatlan, de nyilvánvaló bizonyosság, hogy a húga már nincs ott. Megállt, néhány méterre a padtól, ahol Michela pár órával azelőtt ült és a kabátja tönkretételével bajlódott. Csak állt és fülelt, míg ki nem lihegte magát, mintha arra várt volna, hogy egyszer csak az egyik fa mögül előbújik a húga, kukucs, mondja, majd jellegzetes imbolygó járásával, tárt karokkal futva elindul felé. Michi, szólította Mattia, de megrémült a saját hangjától. Megismételte, most már halkabban. Odament a faasztalokhoz, és kezével megtapogatta a helyet, ahol Michela ült. Ugyanolyan hideg volt, mint máshol. Elunta a várakozást, és hazament, gondolta. De hát nem is ismeri a járást. Meg aztán nem tud egyedül átmenni az úton. Mattia nézte maga előtt a sötétbe burkolózó parkot. Vajon hol lehet a vége? Arra gondolt, hogy nem akar továbbmenni, de nem volt más választása. Lábujjhegyen haladt előre, hogy ne zörögjön cipője alatt az avar, jobbra-balra tekingetett, abban reménykedett, hogy az egyik fa mögött észreveszi Michelát, amint egy ganajtúró bogarat vagy más istencsodáját tanulmányoz. Bement az elkerített játszótérre. Próbált visszaemlékezni, milyen színű a csúszda a vasárnap