Tartalomjegyzék. Tigrisszem... 5. Eljött... 10. Segélyhívás... 21. Egyszer az életben... 30. Téglák... 43. Patkószeg... 49

4 Tartalomjegyzék Tigrisszem... 5 Eljött... 10 Segélyhívás... 21 Egyszer az életben... 30 Téglák... 43 Patkószeg... 49 Panka és a csengettyűmanók... 58 A szultán és a vadrózsa... 67 4

5 Tigrisszem Jó éjszakát, Jamie! köszönt el Anya, és becsukta az ajtót. Juj, de gyűlölte ezt a minden este ismétlődő elbúcsúzást! Mindig az a mese jutott eszébe, a kisfiúról meg a csodalámpájáról. Persze, ezt anya is tudta. Egyszer viccből mondta így, ezzel a hangsúllyal, aztán azóta minden este, csakazértis! Csakhogy Jamie semmiben sem hasonlított arra a kisfiúra a meséből. Ő ez után a mondat után egy csodálatos helyre szökött el Sajó kutyájával, neki viszont nem volt se kutyája, se csodalámpája. Bár lett volna! Akkor csak egy gombnyomás, és bármikor eltüntethette volna azt a valamit. De nem volt ez ilyen egyszerű. Hány, de hány éjszakán látta! Ott lesett rá a sötétben, fényes szemekkel, ugrásra készen, s Jamie reszketve, csatakosan ébredt. Ilyenkor Anyát hívta visítva, aki rögtön ott volt, és megnyugtatta, csak egy rossz álom volt, nincs itt semmi. Bár ilyen egyszerű lett volna! Mostantól minden másképp lesz! Hét gyertyát fújt el Jamie egy közel negyvendolláros marcipános túrótortán. Ez volt a kedvence. Anya ebéd után hozta be, rajta az égő gyertyákkal. Négyet fújt el elsőre, egy levegővel. A többi csak másodikra sikerült. Apa barackot nyomott a fejére és azt mondta: Most már nagyfiú vagy, Jamie! Ősszel iskolába mész! 5

6 Igen, most már nagyfiú. Nem szabad hagynia, hogy az a valami megijessze! Majd ő megmutatja, hogy most már nagyfiú! NAGYFIÚ! A hang a szokott helyről jött. Az ablak felől. Gúnyos volt és elnyújtott. Jamie érezte, hogy szép lassan felkúszik a torkába a gombóc, mint mindig, ha meghallotta a hangot. NAGYFIÚ! NAGYFIÚ! NAGYFIÚ! Jamie a fejére húzta a párnát és erősen szorította. Várt. Hallgatott. Mostanában ezt csinálta. Várt. Hogy elmenjen, hogy békén hagyja. NEM HAGYLAK BÉKÉN! - NEM HAGYLAK BÉKÉN! - NAGYFIÚKAT SEM HAGYOK BÉKÉN! Jamie tudta, semmi más nem segít. Csak várni. Reszketve, fülére párnát szorítva várni. Míg az meg nem unta, míg abba nem hagyta, míg el nem jött a reggel. Régebben azonnal Anyát hívta. Visítva nézte az izzó szemeket, míg Anya be nem jött, aztán az a valami a lámpa fényétől el nem menekült. Jamie csodalámpája. Milyen jó lenne! Egy gombnyomás NEM HAGYLAK BÉKÉN EGY GOMBNYOMÁSRA! - NEM HAGYLAK BÉKÉN NAGYFIÚ! Nem jött el minden éjszaka. Volt, hogy egy hétig sem látta, máskor meg napokon át minden éjjel. Jamie aztán egyszer már nem visított, csak megpróbált nem odafigyelni rá. FIGYELNED KELL RÁM! RÁM KELL FIGYELNED NAGYFIÚ! EGY GOMBNYOMÁSRA! De ez sem segített igazán. Ott maradt. Ugyanúgy hallotta. Beszélt hozzá, ő pedig reszketett a félelemtől. Hogy egyszer majd elindul. Kijön a sarokból, és akkor neki vége! 6

7 VÉGED VAN NAGYFIÚ! EGY GOMBNYOMÁSRA VÉGED VAN! NAGYFIÚ! Nem tudta elképzelni, mit tesz vele. Mi lesz, ha odajön. Ha rátámad. Csak érezte, félni kell tőle. Rémisztő volt az a két izzó szem. Vajon mit tenne velem? Nem bánthat, nagyfiú vagyok. Apa is megmondta, mától nagyfiú vagyok. MÁTÓL, JAMIE! EGY GOMBNYOMÁSRA, JAMIE! Fejét lassan dugta elő a párna alól. Ott volt. A két szem világított a sötétben. Jamie belenézett a világító szempárba. Mit tud velem tenni? Vajon mit tenne, ha idejönne? ODAJÖVÖK, JAMIE! MIT TESZEK, JAMIE? Semmit nem tehet. Meg tudom védeni magam. Nagyfiú vagyok. VÉDD MEG MAGAD JAMIE! EGY GOMBNYOMÁSRA! - VÉDD MEG MAGAD! Meg is védem! Gyere, megmutatom, hogy megvédem! Soha nem szólt még hozzá Jamie. Sokkal jobban megijedt, mint máskor. Mi lesz, ha most tényleg idejön? IDEJÖVÖK! TÉNYLEG IDEJÖVÖK JAMIE! Gyere! Azonnal mozdult. Jamie először csak a két szemet látta előremozdulni, aztán követte a hatalmas test is. Egyetlen ugrással Jamie-re vetette magát. Fúj, de büdös! Ez volt az első, amit Jamie érzett. Aztán az erős szorítást. A torkában a félelemtől, a testében a hatalmas mancsoktól. Összetör! Ez volt a második, amit érzett, mégsem mozdult. ÖSSZETÖRLEK, JAMIE! - ÖSSZETÖRLEK NAGYFIÚ! Nem tudsz! kiáltotta Jamie. Nagyfiú vagyok már! Nem félek tőled! Nem bánthatsz! BÁNTHATLAK, JAMIE! - EGY GOMBNYOMÁSRA ÖSSZETÖRHETLEK, JAMIE! 7

8 Jamie most megmozdult. Igyekezett kiszabadítani magát az erős mancsok közül. Már tudta, ez az ő éjszakája. Megvédi magát. Soha többé nem fél már. Kezeit kihúzta a szorításból, és a két világító szem felé csapott. NEM TUDOD MEGVÉDENI MAGAD! - VÉDD MEG MAGAD, NAGYFIÚ! Jamie újra felé csapott, az hátrahőkölt, és bűzös lehelete Jamie arcába csapott. Undorító volt, bűzös félelemszaga volt. Fél tőlem! NEM FÉLEK TŐLED, NAGYFIÚ! - NEM TUDOD MEGVÉDENI MAGAD NAGYFIÚ! Jamie egész testével elrugaszkodott tőle, majd ismét a szemek felé csapott. Ekkor csapott le rá másodszor. A tarkóján érte az iszonyatos erejű csapás. Éles, forró fájdalom öntötte el, ahogy az óriási karmok kiszakítottak belőle egy jókora darabot. Forró vér öntötte el a nyakát. Egy pillanatra elszédült. Aztán ismét rávetette magát a hatalmas testre. Az enyém vagy! Soha többé nem félek tőled! Nem is létezel! Bármikor elpusztíthatlak! Csak álmodlak! Álom vagy! Álom vagy! Álom vagy! NEM CSAK ÁLMODSZ, NAGYFIÚ! - NEM ÁLMODSZ, JAMIE! - NEM PUSZTÍTHATSZ EL, JAMIE! A szemek vörösen izzottak, a test viszont egyre zsugorodott. Jamie a nyakát szorította, és érezte, ahogy kicsúszik kezei közül. Aztán a hatalmas test elkezdett hátrálni. Vissza oda, ahonnan minden este figyelt. Az ablak felé. Legyőztelek! Igenis, nagyfiú vagyok! Már csak a két szem világított az ablaknál. Nem szólt többet. Csak a szemei világítottak. Aztán kihunytak azok is. 8

9 Jamie csatakosan, fáradtan ébredt. Csak feküdt az ágyban, fel sem bírt kelni. Amikor Anya bejött, rögtön látta rajta, hogy megint rosszat álmodhatott. Anya, most már minden rendben van! Legyőztem! Elbántam vele! Soha többé nem jön vissza! Nem kell többé félnem, anya! Most már nagyfiú vagyok, ugye anya? Anya nézte Jamie elgyötört kis arcát. Ó dehogy nagyfiú ő! Ő az én kicsikém! Gyűlölöm az álmait, amik kínozzák! Nagyon bátor vagy, Jamie! mondta, és szorosan magához szorította az izzadságtól csuromvíz, erőtlen kis gyermektestet. Szorította, ringatta, simogatta. Igazán bátor vagy, Jamie! Nagyon szeretlek! Megsimogatta a fiúcska fejét, aztán keze a nyakára kúszott. Némán felsikoltott, és kihúzta kezét a vértől ragacsos, tátongó sebből. 9

10 Eljött Sam leült a szőnyegre, és folytatta a játékot. Amikor leereszkedett, hirtelen úgy érezte, óriássá vált, pedig amúgy Sam csak egy átlagos háromévesforma kisgyerek volt, babás arccal és testalkattal. Ha játszott, úgy érezte, az egész világ az övé, kicsi világán kívül semmi nem létezik. Órákig képes volt a kisautóit tologatni, vagy a LEGO-ból egyre komolyabb városkát építeni. Ritkán szedte szét. Mindig ott folytatta, ahol előző alkalommal abbahagyta. A háttérben szólt a tv, de őt egyáltalán nem érdekelte. Ilyenkor délelőtt amúgy is unalmas műsorok vannak, talán majd később, ha mese lesz, abbahagyja a játékot. Most azonban még nagyon benne volt. Olyan átéléssel tolta a piros kisautót az úton, hogy észre sem vette, hogy még a nyál is folyik a szája szélén. Kathy és Mike ezen a reggelen korán indultak. Jennynek táncórája lesz, a fiúk meg, mint minden reggel, ma sem bírtak időben elkészülni. Tom nem találta a piros melegítő felsőjét, ami nagyon fontos volt, hisz ez volt a kedvence. És ma talán Eva végre észreveszi őt a matekszakkörön. Robint meg nem is látta még ma reggel. Talán csak nem aludt el megint? - Mike! Nem hallottad, mi volt ez? - Kathy fél füllel figyelt csak oda a háttérben zörgő tv híradására, és mintha valami rossz hírt közöltek volna. Semmi nem jutott el az agyáig a kapkodásban, abból, amit a műsorvezető mondott, csak a hangsúlyra kapta fel a fejét. 10

11 - Aaaaanyaaaa! Megnézted a szennyesben iiiis???? - Tom nem tágított, más felsőben el sem tudta képzelni a mai napját. Mike a fürdőszobában épp a reggeli borotválkozását igyekezett minél hamarább megejteni, mikor Kathy kiáltását meghallotta. - Mike!! Gyere gyorsan! Felesége hangja olyan volt, amire azonnal mozdulni kellett. Félig habos fejjel kilépett a nappaliba, ahol az asszony dermedten bámult a tv képernyőjére.( A Golf-hegy éjszakai hirtelen megmozdulása aggállyal tölti el a környék lakóit, van, aki komoly veszélytől tartva úgy döntött elhagyja a várost.) - Szerinted ez komoly? - Hülyeség válaszolta Mike -, hány meteoritnak kellett volna már elpusztítani az egész földet, ha minden ilyesmit elhittünk volna! - Na de ez itt van felettünk, és ha tényleg? A városka érdekessége, a Golf hegy a környékbeliek tudomása szerint, mióta világ a világ ott állt, ahol most is. Fura képződmény volt, olyan, mintha egy vékony, hosszú pohár tetején egy óriási golflabda csücsült volna. Hogy kik és mikor nevezték el így, ki tudja, valószínűleg nem lehetett túl régen, mivel ezt a játékot nem nagyon valószínű, hogy ősidők óta űzik, a névválasztás pedig teljesen egyértelmű volt. Az itteniek soha, semmilyen veszélyt nem éreztek abban, hogy egy fél városnyi golyóbis alatt élnek. Megszokták, sőt szerették, hisz egész szép kis idegenforgalmat bonyolítottak évről-évre a hegy miatt. Most meg azt mondják, az éjszaka megmozdult a hegy. Vagyis nem is igazán a hegy, inkább csak az a fura óriási gombóc a tetején. Mintha le akarna gurulni onnan. A híradó a helyszínt mutatta, a tudósító, mint egy hangya, olyan kicsinek tűnt a mögötte tornyosuló hegy lábánál. Elmondta, hogy a mozgás egészen kicsi, volt, nem érzékelhető, csak a hegyen 11

12 elhelyezett műszerek jelezték. Ez persze már elég volt ahhoz, hogy pánikhangulatot keltsenek. - Kathy! Kelj már fel az elől a rohadt tv elől, el fog késni az egész banda emiatt a baromság miatt! - Mike időközben elkészült, és valahogy sikerült a család többi tagjának is összeszedni magát, mind ott toporogtak indulásra készen. Tom persze nem találta a piros felsőt, Kathy pedig megfogadta magában, este tényleg megkeresi. A városka a szokásos reggeli nyüzsgő képét mutatta. Áthajtottak a Zöld sugárúton (ami nevét a végtelen hosszú fasorról kapta), aztán letették Jennyt a tánciskolánál. A fiúkat a szomszédos iskola előtt tették ki, mint minden reggel, majd továbbmentek a szemközti iroda parkolója felé. Kathy és férje, Mike itt ismerkedtek össze, lassan tizenöt éve. A férfi már évek óta ott dolgozott, mikor Kathy gyakornokként megjelent. Azelőtt se esett nehezére Mike-nak a gyakornok csajok felszedése, de ez valahogy más volt. És szinte rögtön érezte. Kathy-vel lehetett beszélgetni olyan dolgokról is, amikről eddig senkivel nem tudott. Tipikus esete a szerelembe esésnek. Aztán nem egészen két hónapi járás után összeköltöztek, a többi meg a megszokott menetben jött, mint a lavina. Házasság, gyerekek, reggeli őrületek, soha véget nem érő fáradtság. Majd, ha nagyobbak lesznek szokták mondani. De valahogy mintha ettől semmivel se lett volna nyugisabb az élet. Sőt. Az irodába beérve úgy érezték, mintha egy nyüzsgő hangyaboly közepébe pottyantak volna. Mindenki a közeledő katasztrófáról beszélt, egyik a másik szavába vágva adta elő, mi a véleménye az egészről. Mike mosolyogva bevonult az irodájába, és becsukta maga mögött az ajtót. 12

13 Anthony Smith napja éppúgy indult, mint máskor. Felkelt és bekapcsolta a számítógépét. Anthony viszonylag szürke kis életében ez volt az egyetlen igazi színfolt. Három éve, hogy 25 évesen egy szörnyű balesetben elvesztette az anyját ( az apját sosem ismerte), és vele együtt az életkedvét, és nem mellékesen mindkét lábát. Anthony annak ellenére, hogy már felnőtt férfi volt, el nem tudta volna addig képzelni az életet az anyja nélkül. Valahogy mindig egymásra voltak utalva, ketten, apa nélkül, testvérek nélkül. Lányokkal sem nagyon ismerkedett, félénk, visszahúzódó, magának való fiú volt. Sose felejti el, amikor másodikban a vékony, szeplős kis Betty Donovan odabújt hozzá, és szájon csókolta. Mindig is érezte, hogy ez a lány valahogy furán néz rá, de gőze nem volt, hogy szerelmes belé. Aztán egyik nap, csak úgy, a nyálas nyelvét a szájába dugta. Anthony undorodva ugrott el, és mind a mai napig nem hitte el, hogy a csók másmilyen, ne adj isten jó is lehet. Persze voltak még suta próbálkozásai lányokkal, vagy inkább lányoknak vele, hisz ő sosem érzett bátorságot, ahhoz, hogy valakit felszedjen, inkább őt szedték fel. Julia Andersonnal például kerek 1 hónapig járt. Igaz, csak egymás kezét markolászták a pad alatt, nagyjából eddig jutottak el, de ez általánosban már járásnak számított! Aztán rájött, hogy elvan ő lányok nélkül is. Kicsi korától fogva a számítógépek bűvöletében (és világában) élt, és ki sem kellett mozdulnia otthonról, hogy pénzt kereshessen kedvenc elfoglaltsága segítségével. Ez volt a baleset után az egyetlen szerencsés dolog, úgy érezte. A haverok egy ideig jöttek, persze néha most is akad, hogy rányit valaki, de egyre ritkábban. Az internet segítségével felépítette a maga kis világát, ahol gátlások nélkül cseverészhet akár lányokkal is, ahol kitárul a világ, akár lábak nélkül is. Anthony bekapcsolta a gépet, és 13

14 elkezdte olvasni a híreket. Aztán villámgyorsan bekapcsolta a tv-t, és megtudta, hogy hamarosan itt a világvége! Elisa ma reggel már a második réteg alapozót kente meggyötört arcára. Ma éjjel is már szinte hajnalodott, mikor haza keveredett, most meg megint ki kellene néznie valahogy. De hiába minden erőlködés, és réteg, újra megbizonyosodott afelől, hogy az alapozót nem erre találták ki. Talán egy vasaló segíthetne ezeken a gyűrődéseken. Elisa ezerszer elhatározta már, hogy ez lesz az utolsó nap, aztán felkerekedik, itt hagyja ezt az unalmas kisvárost, és szerencsét próbál. Ügyes pincérnő volt, hamar megtalálta a hangot a vendégekkel. Arra gondolt, ha valahol délen, a tenger partján találna egy kis éttermet, ahova normális emberek járnak, és netán a borravaló is kicsit több, talán megcsinálhatná a szerencséjét. Elisának ez maga volt a rózsaszín álom. Soha nem tette ki a lábát a városból, és lehet, hogy maga sem hitte el, hogy ez valaha is bekövetkezik, de csak ezzel az álommal a fejében és a szívében tudott reggelente felkelni, és beállni a pult mögé. Utálta a sok mocskos szájú, piától bűzlő férfit, akinek nap mint nap jó pofiznia kellett. Egy kiskocsma törzsközönsége olyan, mint egy nagy család. És egy családban is mindenkinek illik minden hülye helyzetben mosolyogni. Sietősen kapta magára ruháit, és piros kisautójába vágta magát, hogy nekikezdjen egy újabb utolsó napjának a pokolban. - A mai tényleg az utolsó lesz fogadkozott magában, ahogy ráfordult a Zöld sugárútra. És akkor még egyáltalán nem sejtette, hogy tényleg eljött az a nap. - Huh, ez nagyon durva volt! - Jenny és barátnője Lilla lehuppantak az iskolaudvar egyik eldugott padjára. A táncóra után frissen zuhanyozva, átöltözve átsétáltak az iskolába, és 14

15 időmilliomosok voltak. Ilyenkor keddenként ugyanis az ő osztályuknak délután kezdődtek az órák, a délelőtt a táncé, a várakozás pedig a csajos fecsegésé volt. Tizenéves lányokhoz illően természetesen most is a fiúk voltak a fő téma. Na és Nancy. - Hát ja, nem semmi volt, ahogy lerázta Nick. Alig bírtam ki röhögés nélkül. válaszolt Jenny, de gondolatban mintha nem igazán lett volna itt. A téma Nancy és Nick volt. Nancy volt a suli bombázója a maga 45 kilójával és 13 évével. Szőke, bodros hajú Barbie-baba, akire tapadtak a fiúk. Hogy nem vették észre, hogy belül egy buta liba, és igazából, ha jobban megnézzük nem is olyan szép. A barátnők ezt sosem értették. Ők átláttak rajta, és váltig állították, ha ők fiúk lennének, sokkal előbb felfigyelnének egy maguk fajtára, mint egy ilyen cicababára. A mai nap szenzációja pedig az volt, hogy Nick, akit Jenny és Lilla bálványozott, (hogy nem vették észre, hogy ugyanaz fiúban, mint Nancy lányban!) elegánsan lepattintotta Nancy-t. Nancy régóta kerülgette a fiút, de valamiért ő volt az egyetlen, aki nem esett hasra előtte. És ezt ma elég nyilvánvalóan a tudtára is adta. - Hallottad amit reggel a tévében mondtak? kérdezte hirtelen témát váltva Jenny. - Aha, anya szerint nem kell bedőlni az ilyen rémhíreknek. - Igen, apa is ezt mondta, de azért kicsit ijesztő, nem? Mi lenne, ha tényleg ránk gurulna az a nagy izé? Fasírttá lapítana minket. - Ja, elképzeltem Nancy-t, mint egy kivágós babát. Ezen egy jót vihogtak, ahogy a tizenéves lányok általában szinte mindenen, és a Golf hegy témáját ejtették. Soha többet nem beszéltek róla. 15

16 Elisa megrázta a haját, ahogy belépett a kocsmába. Egy hirtelen jött és ugyanolyan gyorsan távozó zápor kapta el, amikor kiszállt az autóból. Két csepp volt az egész, de ahhoz épp elég, hogy a haja még szánalmasabban nézzen ki, és ő még cefetebbül érezze magát ma. A délelőttök elég csendesek voltak, ilyenkor szokta nagyjából kipihenni az előző éjszakákat. Bekapcsolta a tévét, aztán elkezdte rendbe rakosgatni a székeket. Záráskor már abszolút nem volt hozzá energiája. Így hát mostanra hagyta. Komótosan kirázogatta a terítőket, Amit nagyon foltosnak talált, leszedte, hogy majd újat hozzon rá, amit kicsit foltosnak talált, azt meg vagy elegánsan átfordította, vagy a kis virágkompozíciót helyezte odébb rajta. A sok suttyónak jobb, mint tökéletes így is! gondolta. Nem vitte túlzásba ma reggel. Semmi hangulata nem volt az egészhez. Az ajtón megszólalt a kis csengő. Tom lépett be a szemközti irodaházból. Az egyike a normális vendégeknek. Hozzá szinte órát lehetett igazítani. Minden délelőtt pontban tíz órakor megjelent egy kávéra. - Szia, Elisa, mi újság? Elég nyúzottnak tűnsz. - Na bumm! Mást se szeretett volna hallani. Ezek a pasik nagyon jól tudják, mivel lehet elcseszni egy nő egész napját. - Ja, egész éjjel itt szobroztam, Jimmy épp tegnap lett 42, és úgy gondolta a kis társaságával, hogy ez nekem is épp akkora szám, mint neki. Mindegy, sokáig már úgysem szívok itt. Elhúzok jó messzire innen. - Tudom, mintha már említetted volna. mondta Tom, halvány kis mosolyfélével a szája sarkában. - De most tényleg. Nagyon elegem van már ebből a porfészekből. Még egy normális pasit se foghat itt magának az ember. Ismersz mindenkit, sehol egy új arc. Rémes! - És akkor én kitől kapnám meg a délelőtti kávémat? 16

17 - Jaj, menj már! Meginnád az irodában, mint a többi normális ember. - Az nem ugyanolyan. A kávézás, szertartás. Azt ilyen helyen kell megejteni, és slussz. - Fura dolgaid vannak, mondhatom. mosolyodott el Elisa (ezen a napon először), és felhangosította a tévét. Anthony felvette a kispokrócot az ágyról és letakarta vele lábcsonkjait. Erre mindig ügyelt, ha kiment a házból. Most pedig erre készült. A lakása teljesen akadálymentesített volt, sőt az utcára is minden nehézség nélkül ki tudott menni. Elment bevásárolni, néha meg csak úgy sétálgatni. Ő maga hívta így magában a kis csavargásait. Általában a közeli parkba ült ki, amikor már előbukkantak az első igazán meleg tavaszi napsugarak. Az előbb mintha pár csepp esőt látott volna, de talán nem lesz belőle zuhé. Ölébe kapta a laptopot, és kikerekezett az ajtón. Bezárta. Átsuhant az agyán egy olyasféle gondolat, hogy minek is bezárni, hisz hamarosan világvége! De aztán kellemeset kacarászott magában, és kigurult az utcára. Szerette a tavaszt. A Zöld-sugárutat szegélyező fák már szépen kizöldültek, madarak csiripeltek, és tavasz-illat érződött a levegőben. Hamar elérte a kis parkot, Még nem gurult be a szokásos fa alá, élvezte kicsit a napsütést. Tudta, ha nekiáll dolgozni, muszáj lesz árnyékot keresnie, ezen a fránya laptopon ugyanis napsütésben semmit nem látni. Nézte az embereket, ahogy jöttek-mentek az utcán. A közeli kiskocsmából a jólöltözött férfi épp most lépett ki. Sokszor látja őt, a szemközti irodaházban dolgozik. Aztán feltűnt az ajtóban egy lány. Kis köténykéjéről rögtön beazonosította, ő lehet a személyzet. Fura gondolta, - hogy őt még sose látta. Igaz, a kocsmában sem járt még. Ha néha megiszik egy sört, azt a bevásárláskor viszi haza, és otthon ejti meg az ivást. Furán 17

18 venné ki magát, ha begördülne egy kocsmába. Nem hiányzik neki az a sok szánakozó tekintet. Itt a parkban, így délelőttönként, nem nagyon járnak emberek, a megszokott helyein, a boltban, a kispostán, és ameddig elmerészkedik, ott pedig már ismerik. Jólesett a kora tavaszi napfény, mégis begurult a nagy hársfa alá, és felnyitotta a laptopot. A hírek még mindig a hegy éjszakai megmozdulásáról szóltak, de már sokkal higgadtabban. Minden és mindenki megnyugodott, sőt egyesek azt is feltételezték, talán csak a műszerekkel volt valami gond. A kisváros a megszokott arcát mutatta, a nyugalmas, lassú hétköznap délelőtti arcát. Elisa kilépett az utcára. Jólesett a napfény, szinte simogatta az arcát. A tv-ben hallottakra gondolt. Soha eszébe sem jutott, hogy ezen az unalmas helyen bármilyen katasztrófa érhetné. Mindig arra gondolt, ahhoz, hogy vele bármi is történjen, neki kell elmennie innen. Jólesett a napfény, és tekintete a közeli parkra esett. Aztán elindult. Nem érdekelte, hogy nyitva hagyta a kocsmát, hogy nincs ott senki, aki a pultra vigyázzon, mint egy holdkórost, úgy vonzotta a park, a tavasz, az élet. Aztán megpillantotta a fiút. Tolószékében ült az egyik fa alatt. Messziről látszott, hogy mindkét lába hiányzik. Szegény - gondolta milyen élete lehet így. Aztán a magáéra gondolt, és rájött, lehet, hogy inkább saját magát kellene sajnálnia. Ahogy közeledett a fiúhoz, már tudta, le fog ülni a mellette levő padra. Egész kedves arca volt, ezt már az előbb megállapította. A fiú tolószéke melletti padot nézte ki magának, és hamarosan le is ült. - Szia! - köszönt a fiúra. - Szia! köszönt vissza a fiú. Egy darabig ültek, kínos csendben. Kínos volt, merthogy Elisa túlságosan közel ült le 18

19 ahhoz, hogy megszólalás nélkül el lehessen ütni így az időt. Ezt ő is érezte, tudta, hogy meg kell szólalnia. - Itt laksz a közelben? Úristen, gondolta magában, ekkora baromságot is csak én kérdezhetek! Valószínűleg nem a világvégéről gurult ide szegény. És mivel Anthony életkedvvel nem túlzottan, de humorérzékkel azért kicsit meg volt áldva, rögtön elkezdett nevetni. Aztán Elisa rémült arca is megenyhült, elmosolyodott (ezen a napon immár másodszor), majd belőle is kitört a nevetés. Ültek a tavaszi napsütésben, és nevettek. Milyen egyszerű minden - gondolta a lány, és nem gondolt a kocsmára sem, arra sem, hogy elmegy messzire, csak a MOST volt fontos semmi más. Az egész pillanatok alatt történt. Mintha tövestől szakították volna ki, a Zöld fasor fái dominókként dőltek össze. Aztán megszólalt az a furcsa visító hang. Mint valami iszonytató szirénahang. Aztán csend. Aztán újra az a borzalmas hang. Épp csak annyi idő maradt ezután, hogy a városka lakói rádöbbenjenek: nincs tovább. Tudták. Mike átölelte Kathy-t, aki arra gondolt, most már soha nem keresheti meg Tom piros felsőjét. Jenny és barátnője az iskola végében levő kispadon rémülten bújtak össze, és nem gondoltak semmire. Anthony pedig hirtelen abbahagyta a nevetést, magához vonta a kocsmáros lányt, és sután szájon csókolta. Ez ilyen is tud lenni? erre gondolt épp, amikor megindult a hegy Sam felállt a játékából és szörnyű dolog történt! A nadrágja szára beleakadt a LEGO-város utcája melletti egyik fába, ami feldöntötte a mellette állót, az meg a másikat Sam hirtelen éles visításban tört ki. Az nem lehet, hogy összedőljenek a fái. Merthogy Sam csak egy átlagos háromévesforma kisfiú volt, és szörnyű hisztis tudott lenni, ha 19

20 valami nem úgy történt, ahogy elképzelte. Eszébe jutott, mekkora ijedség volt, mikor éjszaka kiment pisilni, és anya jógalabdája majdnem leesett az esernyőtartóról. Nem is értette miért annak a tetejére biggyesztette rá azt a hatalmas labdát. Mikor nekiment a sötétben, és azt hitte összedönti az ő kis városát, szörnyen megijedt. Szerencsére sikerült visszabillentenie a helyére és nem történt baj. Most viszont igen. Sam újra elkezdett visítani, és mivel csak egy átlagos háromévesforma kisfiú volt, feszült benne a düh, és egy hirtelen mozdulattal leütötte az esernyőtartóról anya jógalabdáját. Holnap újraépítem - gondolta. Aztán leült a tévé elé. Kezdődött a mese. 20

21 Segélyhívás Christine álmosan kikászálódott az ágyból. Lisa egyértelműen jelezte, hogy éhes, és nem hajlandó tovább a kiságyban maradni. Christine beletúrt kócos hajába, aztán a szemét dörzsölgette. - Igazán aludhattál volna még egy kicsit, szívem! gondolta, miközben a kiságyhoz ment, hogy arcát egy csapásra mosolygósra változtatva felvegye a kicsit. Lisa a maga fél évével roppant öntudatos volt. Bármit akart, azt azonnal! Ez a bármi egyelőre nagyjából az evésre és a Mamira korlátozódott. Egyéb igényei még nem nagyon akadtak. Christine a pelenkázóra fektette, és elkezdte vetkőztetni. A kis Lisa nagyokat sikongatott örömében, imádta a Mami érintését. Ha Christine épp nem érezte magát halálosan kimerültnek, ilyesmiket játszottak. Amikben az érintésé volt a főszerep. Előfordult, hogy csak feküdtek a nagy ágyon egymás mellett, oldalra fekve, nézték egymást, és ő a kicsi hátát simogatta. Ha épp volt energiája, akkor a kicsi Lisa az égbe repült, a Mami pörgette, forgatta, ő pedig hangosan kacagott a boldogságtól. Egyik nap úgy telt, mint a másik. Ébredés, evés, altatás, házimunka, evés, altatás, és így egész nap, majd este nyúzottan ágyba zuhanás, és szerencsés esetben reggelig alvás. Előfordult, hogy Lisa többször is felsírt éjszaka, de szerencsére egyre kevesebbszer, és Christine mostanában kezdte azt érezni, kicsit könnyebb. Hányszor, de hányszor 21

22 feladta volna, de ez az a játék, amit nem lehet feladni. Ha elkezdted, életed végéig játszanod kell! Tom eleinte rengeteget segített. A fellegekben járt, mikor megtudta, hogy gyerekük lesz. Csodálatos férjnek mutatkozott a terhesség alatt is, és bár Christine alapvetően jól viselte a várandósságot, folyton körbeugrálta, minden kívánságát leste. Aztán megszületett Lisa, és Tom ismét a fellegekben járt. Repült haza a munkából, és a kicsi akár aludt, akár nem, kivette az ágyból, és ringatta, szeretgette. Aztán szép lassan lecsendesedtek a dolgok, Újra jöttek a túlórák - nem könnyű anyagilag egy gyerekkel -, és Christine úgy érezte foglya a háznak, a gyerekének. Lisa kezdett türelmetlen lenni, így hát gyorsan befejezte az öltöztetést, és mellére tette a bébit. Nézte, ahogy a kicsi szopik, és az az érzése támadt, mintha valaki azért küldte volna ezt a kis lényt, hogy a mellén keresztül kiszívja belőle az életet. Tekintete a falon függő naptárra tévedt. Április 28. - Április huszonnyolc, április huszonnyolc- ismételgette. Igen! Ez az a nap, amikor Tommal először ment el randizni. A fiú régóta csapta neki a szelet, ő viszont nem akart belebonyolódni egy kapcsolatba. Alig volt túl egy szakításon, és a háta közepére sem kívánta a férfiakat. De Tom nem engedett. - Csak egy vacsora! mondta. - Semmi kötelező, egyszerűen eszünk egyet, jó? - És Christine engedett. Aztán azon az éjszakán még kétszer. Remekül kijöttek egymással, egyenes út vezetett a házasságig. A gyerek pedig csak úgy érkezett. Nem tervezték, de nem is tettek ellene semmit. Ha jönni akar, majd jön! mondogatták, és a kis Lisa elég hamar be is toppant az életükbe. Christine gondolataiban az eddig együtt töltött évek viharos, őrült kalandjai tolultak elő. Hány és hány ilyet átéltek! 22

23 Amire barátaik fejcsóválva mondták: - Nem vagytok normálisak! Persze a kijelentést mosolyogva tették, és ki tudja, talán kicsit irigykedve is, hogy lám, ők ezt is meg merik tenni! A kicsi születése óta az élet teljesen megváltozott. Hol voltak már a hirtelen ötlettől vezérelt, hihetetlen utazások, a legnagyobb téli hidegben az udvaron bográcsban fortyogó, fűszeres illatú forralt bor mellett toporgás, vagy az éjszakai hócsaták! Egyszerre minden olyan kiszámítható lett! Kiszámítható, unalmas, és felemésztő! Felemészt! gondolta Christine, miközben egy őrült terv kezdett körvonalazódni agyában. - Ez az! gondolta, - épp valami ilyesmire lesz szükségünk a mai évfordulón! Lisa időközben jóllakott, és édesen szunyókált a Mami mellett. Christine most már tervszerűen, alaposan átgondolta, mi is a teendő mára, hogy a meglepetés igazán nagyot szóljon. Először az anyját hívta. - Ó drágám, milyen jó hallani a hangodat! Minden rendben? Lisa? Mit csinál épp? - Épp édesen alszik, anya. Azért hívlak, hogy megkérjelek egy nagy szívességre. Tudod, Tommal épp ezen a napon randiztunk először, és egy igazán ütős évfordulóra készülök. Lisát elvinném hozzád délutánra, ha vállalod. - Ó, végre! Nagyon vártam már, hogy eljöjjön a nap, amikor erre kérsz! Remekül elleszünk! - Jól van, összepakolom, fejek neki tejcit, és olyan kettő körül érkezünk. - Na és meddig maradhat velem az én kis unokám? - Úgy gondolom, legkésőbb nyolckor megyünk érte. - És elárulsz valamit a titkos tervedből? - Inkább nem mondta mosolyogva Christine -, majd utána elmesélek mindent, de most csak én tudhatom! - Váltottak még néhány szót, Christine az anyja lelkére kötötte, 23

24 hogy Tom semmit nem sejthet abból, hogy valamit tervez. Bármikor is hívja, azt kell mondania, hogy nem beszéltek, nem tud róla semmit. A délelőtt gyorsan eltelt, és fél kettő alig múlt néhány perccel, mikor a bébivel már az autóban robogtak a nagyi felé. Christine gondolatai már csak a meglepetés körül forogtak. Afelől kétsége sem volt, hogy a legmegfelelőbb ajándék a jelen helyzetben egy forró délután. Mióta a kicsi megszületett, nem voltak együtt, és Tom bizony elég sokszor a tudtára adta, hogy neki ez mennyire hiányzik. De hát hogy is érthette volna meg, hogy neki pedig ez a legutolsó gondolata most. Mire a férfi hazaért, ő már hullafáradt volt, és a teste sem volt még a régi. Hiába telt el lassan fél év a szülés óta, közben még mindig érezte a sebeket, és el nem tudta képzelni, hogy őt most ott bárki is piszkálgassa. Tudta, hogy nagyrészt csak a fejében épül ez a gát közte és Tom között, ha a szexre gondol, és hogy lassan ideje lesz leküzdenie félelmét. Mikor jönne jobban ez, mint épp ma. Persze tudta, hogy este, ha a kicsi Lisa folyton felsír, vagy egyszerűen csak értük dünnyög, nem lesz valami eget rengető a dolog, mire meg elalszik, ő tuti megint kidől. Na meg egy szimpla szex, bármennyire is kiéhezett már Tom, az olyan snassz, kell valami, amitől az egész olyan őrült lesz, mint a régi kalandjaik! És aztán ahogy tervezgette a dolgot, hirtelen eszébe jutott az a bizonyos sms! Lassan két éve már, hogy új telefont vett. Modern okos telefont, haladni kell a korral. Millió hasznavehetetlen funkció tolult elő minden újabb áttanulmányozásnál. Aztán ráakadt a segélyhívó sms funkcióra. Egy előre megírt szöveget küld el a megadott telefonszámra, egyetlen gombot kell hosszan nyomva tartani. Mi legyen a szöveg, drágám, mire fogsz egyszerre ugrani nekem, ha bajban leszek? kérdezte Tomot, aki épp laptopjába bújt, és csak annyit mondott: - Mit tudom 24