A Viktória és Albert Múzeum közelébe értünk, amikor észrevettük a kapuján kitóduló, majd a Cromwell Streeten szétszéledő, a taxinkat az út közepén megállító tömeget. A sofőr a vállát rándítva fordult hátra felénk, mintha azt mondaná: nem mehetünk tovább. A halrajhoz hasonló, több száz ember alkotta színes, mozgó áradat a boltíves bejárat irányába zúdult. Mindenki azért jött, hogy megnézze a kiállításomat. Egy pillanatig sem tudtam tovább várni. Kiszálltam a kocsiból, és azonnal megakadt a szemem a fejünk fölött kifeszített plakáton. A tizenkilencedik század elveszett kincsei - hirdette a vibráló narancssárga háttérre festett rikító fekete felirat. A szöveg alatti kép nyitott női legyezőt ábrázolt, halcsontból készült bordái között fehér szatén feszült, bojtos végű ezüstzsinórja úgy kunkorodott fölfelé, mint a tigris farka. A legyező színére festett liliomoknál és aranyszínű rózsáknál is értékesebbek voltak a hátoldalára kézírással odavetett szavak:

A múzeum a gyűjtemény fő ékességéül választotta ezt a meglehetősen kicsi, magánjellegű tárgyat: ezt mutatta be a plakátján meg a reklámokban, mellőzve a kézművesmesterek és a művészek munkáit, valamint az Ezüstút ritka néprajzi régiségeit. Élénken magam elé képzeltem a múzeumi dolgozók izgatottságát, amikor fölfedezték George Gordon Noel, Lord Byron szavait és kézjegyét a homályos eredetű kis legyező hátoldalán. A legyező becses tulajdonom volt, soha nem gondoltam, hogy megválnék tőle. Amikor megtöltöttük a dobozokat, hogy névtelenül elküldjük őket a V&A részére (az ügyvédem intézte a szállítást, nehogy a feladó révén a nyomomra jussanak), félretoltam, hogy visszategyem helyére a kandallópárkányon. Luke azonban becsomagolta, mert az hitte, egy darab csupán az eltakarítandó emlékek poros halmaiból. Vissza akartam szerezni, de elkéstem: semmiképpen sem kérhettük el a múzeumtól anélkül, hogy utat ne nyitnánk a kérdéseknek. A legyező egyike volt annak a néhány ajándéknak, amelyet Jonathan, életem szerelme valaha adott nekem. Miután elmenekültünk Bostonból, Pisában kötöttünk ki. Abban az évben nagyon forró volt a nyár, és Jonathan azért vette meg nekem a legyezőt, hogy legyen mivel hűteni magam; unta hallgatni a panaszkodásomat a fogadókban lévő levegőtlen szobákban uralkodó forróságról. Rendkívül díszes darab volt, hivatalos alkalmakhoz illett, nem pedig a kimondottan szerény körülményeimhez. Jonathannak azonban fogalma sem volt a női divatról, és abban sem volt járatos, hogyan kell udvarolni: mindig ő volt az, aki után futottak. Ezért még nagyobb becsben tartottam az ajándékát; annak bizonyítékát láttam benne, hogy igenis szeretett, hogy igyekezett örömet szerezni nekem. Ami a legyező hátulján lévő ajánlást illeti, Byron titkos vigasz gyanánt írta nekem azért a sok alkalomért, amikor szótlanul a legyezőm mögé kellett rejtőznöm, midőn az olasz hölgyek a szemem láttára vetették rá magukat Jonathanre. De mindez 1822-ben, réges-régen történt. Jonathan immár eltávozott. Három hónapja elment.

Még mindig a plakátot néztem, amikor Luke végzett a fizetéssel, és kiszállt a taxiból. - Indulhatunk, Lanny? - kérdezte, miközben magabiztosan a derekamra csúsztatta a karját, hogy keresztülkormányozzon a tömegen. Izgalomtól csillogott a szeme. - Elképesztő sokadalom! Ki gondolta, hogy ennyi embert érdekelnek a nappalidból származó kacatok? - csak viccelődött, hiszen pontosan tudta, miféle csodálatos dolgokat őrizgettem oly sokáig. Átbukdácsoltunk az emberek között az első kiállítótérhez, a terem visszhangzott a nézelődők zsongásától. Őszintén szólva nem lepett meg, hogy a sajtó által titokzatos"nak minősített kiállítás ilyen népszerű; az egész város lázban égett, amióta az újságok hírt adtak a névtelenül érkezett adományról. Nemcsak a Viktória és Albert Múzeum kapott rejtélyes ajándékokat - francia, olasz, orosz, török, egyiptomi, marokkói és kínai múzeumokhoz is érkeztek hajórakományok a rejtélyes kincsből de mind közül az angol intézmény kapta a legtöbb tárgyat, háromszáznál is többet. A hírcsatornák által világgá kürtölt történet akkora kíváncsiságot ébresztett, hogy a V&A igazgatói úgy döntöttek, a közönség érdeklődésének eleget téve gyorsan összeállítanak egy szerény bemutatót. Soha ki nem állított műkincsek - olvastuk a tőlünk balra lévő plakáton, miközben a hosszú sor előrekígyózott. Az állítás igaz volt: ezek a darabok raktárban felhalmozva töltötték az utolsó évszázadot. Ajándékként vagy fizetségképpen kerültek a tulajdonomba, de a különösen csábítókat, amelyeknek nem tudtam ellenállni, egyszerűen loptam. A teljes kiürítés valójában Luke-nak volt köszönhető. Rajta keresztül más szemmel láttam a házamat, és megértettem, hogy az előző életeimből származó emléktárgyak temetőjévé vált: a szobákat zsúfolásig megtöltötték a holmik, amelyeket képtelen voltam elengedni. Ostoba szenvedéllyel gyűjtöttem a tárgyakat, és ragaszkodtam hozzájuk: azzal magyaráztam mindezt, hogy a gyűjtők már csak ilyenek. Most már látom, azért hazudtam magamnak, hogy kerüljem az igazságot, vagyis azt, hogy ezzel

az őrült gyűjtögetéssel az egyetlen dolgot akartam pótolni, amelyet nem szerezhettem meg: Jonathant. Befordultunk a sarkon a kiállítóterembe, ahol az első kiállítási tárgy a legyező volt: magányosan állt egy posztamensre tett dobozban. Szinte ragyogott, szellemként fénylett a rávetülő erős reflektorfényben. Emberek zsúfolódtak a posztamens köré, finoman lökdöstek, miközben a számomra egykor oly megszokott tárgyat bámultam. - Valóban Lord Byron írta rá? - kérdezte Luke, egy pillanatra megfeledkezve róla, hogy a körülöttünk állók nem ismerik a titkomat. Felhúztam a szemöldökömet. - Úgy néz ki. Legalábbis ezt állítja a felirat. A galériában csoszogó, tolongó emberek csapdájában arra kényszerültem, hogy mindegyik darabbal eltöltsek egy-egy hosszú, csöndes pillanatot. Úgy éreztem, mintha a tárgyak a szememre vetették volna, hogy felszámoltam a magánéletünket, és kihajítottam őket a világba. Azon néhány láttán, amelyek a leginkább a szívemhez nőttek, még bűntudatot is éreztem, amiért így elengedtem őket. Mindazonáltal leginkább riadalom kerített hatalmába attól, hogy közszemlére téve láttam az életemet a teljes egészében titokban élt életemet. Mintha a tárgyak figyelmeztettek volna: Semmi jó nem származhat ebből az árulásból. Első volt az urna, amelyben esernyőket tartottam a párizsi házam előcsarnokában, Savva barátom nyerte kártyán pár angol kutatótól, és kiderült róla, hogy ásatásról lopott egyiptomi temetkezési hamvveder. A következő a harmadik emeleti lépcsőfordulóban elhelyezett empire szék volt: kis helsinki lakásból származott, ahol rövid ideig egy angol tábornok kitartottja voltam. Az egyes darabokra meredve fölidéztem az eredetüket - gazdag életem emlékeinek boldoggá kellett volna tenniük, de nem ez történt. Szüntelenül Jonathanre gondoltam. Mintha ott lett volna mellettem, nem pedig érzéketlenül és hidegen eltemetve egy távoli temető jelöletlen sírjában.

Előfordult már, hogy Jonathan hiányzott az életemből, de ezúttal más volt a helyzet, és ezt minden porcikámban éreztem. Azelőtt tudtam, hogy létezik valahol a világban, él, csak maga választotta, jogosnak érzett fájdalmas okokból boldogabb nélkülem. Ezúttal tartós volt a távolléte. Egész életemben, mind a kétszázhúsz-egynéhány évében szerettem Jonathant. És éppen ismerkedni kezdtem a megváltoztathatatlan ténnyel, hogy soha többé nem látom. Amikor a végén Jonathan röviden visszatért hozzám, megértettem, hogy általam soha nem sejtett módon megváltozott. Már nem az az önmagába merült kamasz volt, akinek ismertem: segélytáborokba ment dolgozni, a betegek és a számkivetettek felé fordult, miközben én, ha őszinte akarok lenni, alig valamit változtam. Egy részem azt hitte, rászolgáltam a gyógyíthatatlan halhatatlanságomra, a büntetésre, amelyet az elmondhatatlanul könyörtelen férfi mért rám. Adair is látta a bennem lévő rosszat, és tudta, hogy megérdemlem a büntetést. Csak remélhettem, hogy megváltásban részesültem, amikor megkegyelmeztem Jonathannek, ahogy óhajtotta. Mindazonáltal gyanítottam, hogy bármi vonzotta is Adairt, nem hagyott el teljesen, és még mindig bennem van. Mindezt mi sem bizonyította jobban, mint a tény, hogy a kórháznál pont Luke-ra csaptam le, hogy segítsen megszökni, arra a férfira, akit mostanában taglózott le a veszteség. És persze fájt, hogy én vettem el Jonathan életét, még ha ő kérte is. Tudtam, ez a fájdalom soha nem fog elmúlni. Megráztam a fejemet, hogy kiűzzem belőle a gondolatot; ennek a napnak arról kell szólnia, hogy búcsút mondjak a múltnak, és megéljem a jelent. - Jól vagy? - kérdezte hirtelen Luke. Kizökkentem a gondolataimból. - Jól. Csak... - Elfáradtál. Értem. - Megérintette az arcom; talán kipirultam. - Lehet, hogy rossz ötlet volt idejönni... Szeretnél elmenni? - Nem, még nem. - Megszorítottam a kezét. Ő is az enyémet.

Lassan továbbléptünk, és miközben Luke a kiállított tárgyakat vette szemügyre, oldalról figyeltem a vonásait. Úgy tűnt, a vitrinekben lévő darabokon kívül minden másról megfeledkezett. Luke nem tartotta magát jóképűnek, főleg nem a tökéletes testi adottságú Jonathanhez képest, akit saját szemével látott a hullaházban. Igyekeztem vele megértetni, hogy neki is megvan a maga varázsa. Luke meg én szép párt alkottunk, még ha korban nem is illettünk össze. A kívülállók valószínűleg az apa figuráját látták benne, rám pedig az őrült leányzó szerepét osztották. Senki, aki látott minket, nem feltételezte volna az ellenkezőjét, azt, hogy hihetetlenül sok évvel idősebb voltam nála. Igazság szerint jól éreztem magam az ő korában járó férfival. Mit számít, hogy ősz hajszálak kezdenek keveredni a homokszínűekkel! A fiatalemberek fárasztóak voltak. Nem akartam elviselni a türelmetlenség, a féltékenység, a düh rohamait. Elégszer bábáskodtam fiatalemberek érésénél ahhoz, hogy tudjam, minden női irányításnak ellenállnak. Nem, jobban örültem Luke józanságának, jó ítélőképességének. Ezenkívül az adósa voltam. A szökésem támogatásával bűntársam lett, hiszen gyilkosságért kell felelnem. Alantasabb ember szándékosan kerülte volna a szembesülést a lehetetlennel, megjátszotta volna, hogy nem látja a bizonyítékot, amellyel megmutattam, hogy nem halhatok meg, gondolkodás nélkül átadott volna a seriffnek. Luke azonban kicsempészett Maine-ből, át a határon Kanadába, végül maga mögött hagyta az életét, és egész Párizsig, most pedig Londonig eljött velem. Azok után, amiket értem tett, hogy is ne. szerettem volna? Nem csak a bátorsága miatt vonzódtam hozzá. Szükségem volt Luke-ra. A vigaszom és a támaszom volt; megóvott attól, hogy a tettem súlyától megsemmisülve egészen magamba forduljak. Hosszú idő óta először voltam valakivel, aki gondomat viselte, aki babusgatott és óvott. Hihetetlenül megindított, hogy a szeretete tárgya vagyok, hogy az első helyen szerepelek a gondolatai között, és hogy annyira vágyik rám, hogy hozzám sem tud

nyúlni. Erős érintésétől biztonságban éreztem magam, és volt valami a viselkedésében - talán az orvosokra jellemző bizalom amitől úgy éreztem, képes vagyok boldogulni az életemmel. Nélküle talán a fájdalom szobrává dermedtem volna. Luke oldalba bökött, és egy téglavörös meg arany, zsebkendő lágyságú herekei selyemszőnyegre mutatott, amelyet egy Konstantinápolyon át vezető út során szereztem. Azt mesélték róla, csodálatos repülő szőnyeg (hagyományos török kereskedői fogás), de sohasem repült: a szépsége volt az érdeme. - Várjunk csak, nem Törökországba akartam ezt küldeni? - suttogta Luké a fülembe. - Nem, ide szántad - nyugtattam meg. Valójában mindegy volt, melyik múzeumban végzi. Csak az számított, hogy félresöpörtük a múltat, és készen állok továbblépni az életemben. Pontosan ekkor vettem észre, hogy Luke a sorban álló két kislányra pillant, a nagyobb kézben tartott két kicsi kézre, az apjuk felé fordított ragyogó arcokra mered. Luke-on reménytelen vágyódás lett úrrá. Éppoly bizonyosan hiányoztak neki a lányai, amennyire nekem hiányzott Jonathan. A volt felesége, Tricia megijedt, amikor megtudta, hogy Luke nemcsak a szökésemet segítette, hanem velem is él; feltételezte, hogy az értékítéletén kívül nagy valószínűséggel az eszét is elveszítette. Utáltam, hogy Luke miattam nem láthatja a lányait. Tricia csak sorozatos levélváltások után engedte meg neki, hogy telefonon beszéljen a gyerekekkel. - Itt! - mondtam, és az egyik hirdetés elé állítottam Luke-ot. Lefényképeztem a mobiltelefonommal. - Elküldheted a lányoknak. Kedvesen hunyorított. - Jó ötlet volna? Tricia még most is dühös, amiért szó nélkül távoztam. Azt mondja, állandóan hívogatja a seriff St. Andrew-ból, és faggatja, hallott-e rólam. Lehet, hogy kiborítja, ha nyaralni lát, miközben ő a zűrös dolgaimmal foglalkozik.

- Lehet. De legalább a lányok tudni fogják, hogy gondolsz rájuk: hogy mindig gondolsz rájuk. Luke bólintott, megszorította a karomat, és tovább néztük a kiállítást. Végül elegem lett a tömeg lökdösődéséből. Megrángattam Luke ingujját, és közöltem: - Ki kell innen jutnom. - Kérdés nélkül kézen fogott, és kisurrantunk a képtárból. Ideje elengedni a múltat. Fölmentünk a harmadik emeletre, és beléptünk a hosszú, sötétített terembe, amelyben 19. századi angol és amerikai festők műveit állították ki, és ahol olyan nyugodt légkör uralkodott, mintha az idő visszatartaná a lélegzetét. A különleges kiállítás megnyitása miatt a múzeum többi része kihaltabb volt a szokásosnál. Lépteink úgy hasítottak a csöndbe, és úgy visszhangoztak a teremben, mintha szellemek kopognának a falakon. Az olajfestményekkel zsúfolt falú terem mindig is hívogatott, és kivétel nélkül minden londoni utam során felkerestem. Nagyon szerettem Rossetti és Millais ragyogó képeit, pompás festményeit, amelyeket még gyönyörűbbé tett a mélabújuk. Burne-Jonesok, Blake-ek, Reynoldsok néztek le ránk a falakról. Liliomfehér nők hosszú, göndör hajjal, érzelgős, szerelemtől terhes vonású arccal, hervadt rózsacsokrot markolva, oda nem illő öltözékben, mintha klasszikus görög színdarabban szerepelnének. Azt hiszem, a modellek józansága tetszett: az érzés, hogy tudják, a szerelem elröppen, és a legjobb esetben is tökéletlen, de ettől nem kevésbé méltó a hajszolásra. Arra ítéltettek, hogy újból és újból próbálkozzanak. Talán azért vonzódtam a képtárhoz, mert oda tartoztam, üvegvitrinbe, hogy a többi, időhöz nem illő holmi között tartsanak. Különlegesség volnék, mint a gépi jövendőmondó vagy a kihalt madár, mint a furcsaságok, amelyekért úgy odavoltak a viktoriánusok, csakhogy élő műalkotás lennék, akit megszólíthatnak, akitől kérdezősködhetnek az emberek.

Épp egy festményt szemléltem a félhomályban - ez a terem mindig sötét volt amikor zúgást éreztem a tarkómban. Először azt hittem, csak a nap izgalma vagy a (lehetőség szerint került) tömeg kiváltotta klausztrofóbia okozott fejfájást, esetleg az, hogy furcsa környezetben láttam viszont a holmimat... Csakhogy soha nem fájt a fejem, ahogy a megfázás vagy a csonttörés is elkerült. Gyönge zúgás kapott el a koponyám alapjánál, ahol a gerincoszloppal találkozik, de az érzés nem volt ismeretlen. Vibráló borzongások szaladtak le a hátamon, mint amikor az öreg motor beindul, amelyet hosszú szunyókálás után életre keltenek. A zümmögés több volt puszta hangnál: mintha érzelmet közvetített volna, ahogy az illatfoszlány emlékeket hordozhat. A zümmögés mindezt egyszerre jelentette. Amint észrevettem, csak erre tudtam gondolni. Csak ekkor értettem meg, hogy jel, mint az elektromos áram, amely működésbe hoz valamely gépet. Bekapcsolódtam, és kivirágzott bennem, testem valamennyi sejtjében lángra kapott a kétszáz éve cipelt rettegés. Megkíséreltem elrohanni a múlt elől, de úgy tűnt, a múlt még nem végzett velem. Luke felé fordultam, és megérintettem; a félelem apró pontokra törte a látásomat. Úgy éreztem, megdermedt a vér az ereimben. - Mi az, Lanny? kérdezte Luke aggódó hangon. Kétségbeesetten markoltam a kabátja hajtókáját. - Adair. Kiszabadult.

Először zaj hallatszott a sírboltján túlról, hangosabb mindennél, amit Adair hosszú-hosszú idő alatt valaha is tapasztalt. Azután a zaj közeledtével kezdetét vette a remegés. A lába alatt úgy visszhangzott a talaj, mintha valaki nagy husánggal ütötte volna a föld kérgét. Annak idején Adair átélt lavinákat és hatalmas viharokat, villámcsapásokat, amelyektől ugyancsak megremegett a föld, bár megállás nélkül, mint most. Hallotta kénköves tüzet okádó vulkánok és taplóhoz hasonlóan gyúlékony, lángban álló falvak hangját, a földet széttépő rengésekét, amelyek óriási szakadékokat hoztak létre, és házakat nyeltek el. Talán ezúttal is földrengést él át, gondolta, a természeti erők végül meghozzák a szabadulását. A falban lévő szűk fülkében, ahová bezárták, és amelyet Adair a sírjának tekintett, a vastag kőfalakra tette a kezét, amelyek kitartóan ellenálltak... Hány éve is? Elveszítette a fonalat, az állandó sötétségben nem volt módja követni a napok múlását. Még az a próbálkozása is kudarcba fulladt, amikor elrendelte a végzetnek az átkozott fal ledöntését. Most azonban, a legnagyobb meglepetésére, engedelmeskedett az irányában oly sokáig süket sors, és az utálatos fal leomlott... Csak azért, hogy a túloldalon újabbat tárjon fel. Mielőtt Adair megsirathatta volna a balszerencséjét, borzalmas hangorkán támadt odafönt, fém őrölt követ, gerendák hasadtak meg, miközben kezdett ráomlani a mennyezet, és körülötte ledőlt a fal: kő, rönkfa, tégla, beton. Minden.

Adair kőtörmelék, lószőrnyalábokkal összekötözött szemcsés gipszhalmok, szilánkokra hasadt lécek, darabokra tört téglák kupaca alatt tért magához. Oly fájdalmasan hasított a szemébe a napfény, hogy azonnal ismét behunyta, így zárta ki a hirtelen támadt fényességet. Amikor hozzászokott a világossághoz, fölnézett a törmelék között a ház egykori külső falára, és megpillantotta az eget, a mérhetetlen örömet okozó kék boltozatot. Az arcát érintő levegő friss, hűvös csóknak hatott. Az évszázadokig tartó nélkülözés után azonnal telítődtek az érzékei. Orrlyukában érezte a gipszpor szagát, édes levegőt ízlelt a nyelve. Mind között a napfény volt a legkáprázatosabb. Sötétségbe zártan létezett, képtelen volt mozogni, csak a talpa alatti földet és az arca előtti téglákat érzékelte... A legcsekélyebb emléktől is felidéződött minden, a megsemmisítéssel fenyegető, fullasztó sötétség és a határtalan magány. Csak óriási erőfeszítéssel sikerült távol tartania magától. Most szabad lett, újból életre kelhet. Társaságba mehet. Már előre várta a beszélgetéseket, mások hangját a fülében, a vicceket és a suttogva közölt bizalmas értesüléseket, tréfákat: és a szigorú megjegyzéseket, mindent. Ismét tapintja majd egy másik ember üde, lágy, izgalomtól vagy félelemtől nyirkos bőrét. Szabadon hajszolhatja az emberi tapasztalás örömeit és különlegességeit, amelyeket jóvátehetetlenül hosszú ideig nélkülözött. Elsőként a nőt akarta - volt kénytelen - megkaparintani, aki megfosztotta mindettől. Lanore-t. Hirtelen és mindenestül a hatalmába kerítette a düh, amely végül kiszabadult az évszázadokig tartó bénultság alól. Üvölteni akarta a nő nevét, hogy igazságtételt követelve föllármázza a mennyet. Hozd elém az áruló boszorkát, gondolta, hogy elszenvedhesse a hitszegüknek fenntartott különleges büntetést. Azonnal a torka köré akarta fonni a markát, és ki akarta belőle szorítani az életet. Ez azonban lehetetlen volt: érezte, hogy a nő nincs a közelében. De eljön majd a nap, amikor megfizet az árulásáért. Az iránta támadt érzelmei miatt Adair valamennyi alattvalójánál több szabadságot adott a nőnek, az pedig kihasználta a nagylelkűségét. És még ennél is elítélendőbb,

hogy Jonathan érdekében árulta el, aki túlságosan önző volt ahhoz, hogy viszonozza a szerelmét. Adair őszintén szerette Lanore-t, de az ő szerelme nyilvánvalóan nem volt elég a nőnek. Ilyen súlyos baklövés miatt a halál nem tűnt indokolatlan büntetésnek, és a nő bizonyára számított is rá, amikor meghozta a döntését. De nem azonnal fog véget vetni az életének. Bár óriási elégtételhez jutna tőle, ám nem tartana sokáig. Különös kielégülést okozna neki a nő szenvedésének meghosszabbítása, ha pokollá tenné a napjait, és elég időt adna neki arra, hogy megbánja az ostoba elhatározását. Amennyire Adair ki akart kerülni a kőtörmelék alól, és maga mögött akarta hagyni a börtönét, annyira hatalmas volt a ránehezedő súly. Meg kellett várnia, hogy kiássák. A törmelék fogságában feküdt, és a kiabáló hangokat, a zajos csörömpölést hallgatta a távolból, mintha rengeteg ágyút húznának megfelelő helyre. Talán háború tört ki, és épp támadás éri Bostont. Végül egy magányos férfi csákányozni kezdte a törmeléket. Különös öltözéket viselt, szokatlan sisak borította a fejét, dísztelen, mint valami keverőtál, egyáltalán nem hasonlított a gyalogosok sisakjára. Siralmasan végtelennek tűnt az idő, mire a férfi olyan közel került, hogy Adair halkan megszólíthatta, mintha nem akarná, hogy más is meghallja. A férfi követte a hangját, míg meg nem találta a romok között, és gyorsan nekilátott a kövek eltávolításának, miközben ezt kiabálta: - Szentséges ég! Itt egy ember! Tarts ki, barátom, mindjárt elérlek! Egy percen belül kimentelek. Közel volt, csupán centiméterekre tőle, és épp a derekán lógó kis szerkezet felé nyúlt, amikor Adair kiszabadította a fél karját, és galléron ragadta a férfit. Belé kapaszkodva húzta ki magát a törmelék alól. - Jézusom, fiam, hogyan élted túl, hogy rád omlott a ház? Tonnányi súlya van! Azután a sisakos ember elhallgatott, amint végignézett Adairen. A férfinak tátva maradt a szája, a piszkos biztonsági szemüveg mögött kidülledt a szeme. Amint meglátta a megmentője öltözékét, Adair úgy vélte, bizonyára

a ruházata miatt rökönyödött meg ennyire. Ő, Adair a port söprögette a karjáról, a mellényéről meg a hosszú hajából. - Milyen évet írunk? - tudakolta Adair érdes hangon. - Hogyhogy milyen évet írunk? Alaposan bevághattad a fejedet, ha még ezt sem tudod. - Az építőmunkás az övéről lógó telefonért nyúlt. - Ide figyelj, ülj itt le, ne mozdulj, telefonálok... Egyébként hogy kerültél ide? Egy hete lezártuk a környéket. Ki vagy, azok közé a színészek közé tartozol, akik turistákat vezetnek? Szerencse, hogy nem hoztad ide az egyik városnéző csoportodat... - Adair bő ujjú ingére mutatva a fejét csóválta. Adair keze a munkás torkára fonódott, és kitekerte a férfi nyakát, mielőtt az befejezhette volna a mondatot. Halvány bűntudatot érzett, amiért megölte a megmentőjét, de a körülmények rákényszerítették. Mivel mióta bebörtönözték, szemmel láthatóan megváltozott a divat, ezért magára öltötte a férfi nadrágját meg ingét, a saját rongyos ruháját pedig otthagyta. Befűzte a munkásról lehúzott, számára túlságosan nagy méretű bakancsot, és a környék átalakulása láttán mélységesen lesújtva, futva elhagyta a félig-meddig romba döntött házat. Az épületet óriási, fémből készült gépek vették körül, és jókora, vascsőrű keselyűkként szaggatták darabokra. Azután valamiféle sebes mozgású, lóra vagy ökörre távolról sem emlékeztető járműveket látott, amelyek az utcát rohamozták meg. Az utak és a sétányok kemény, összefüggő felületet alkottak a lába alatt. Sehol sár, sehol macskakő. És micsoda lárma! Kürtök dudáltak, emberek érthetetlenül ordibáltak, és zene szólt, holott egyetlen zenész sem látszott. Adair puszta zsivajnak érzékelte az utcák hangzavarát. Fokozódó rémülettel küszködve végül rábukkant egy üres épületre, ahol megkereste a legcsöndesebb zugot, leült a földre, hátát a falnak vetette, és behunyta a szemét. Rendeznie kellett a gondolatait, hogy eléggé megnyugodhasson, és kapcsolatot létesíthessen az elméjében fokozódó erős vággyal, a jelzéssel, amely összekapcsolja a teremtményeivel. Bebörtönzése kezdetén Adair rájött, hogy megszakadt a kegyencei és közte fennálló lelki kapcsolat; képtelen volt át-

hatolni a cellája vastag falain, hogy elérje őket. Ezt követően igyekezett nem figyelni a jelzésre, és süketté tette magát a számára. Vagy ezt csinálja, vagy megőrül a sorozatos kudarcoktól - de most édes ízként tért vissza hozzá. Adair megfeszítve dolgoztatta az elméjét, mintha ökölbe szorítaná, abban a reményben, hogy ismét életre tudja kelteni. Körülbelül egy órán át ült, a jel megragadásáért küzdött. Az alattvalóihoz fűződő kapcsolatának szálai eleinte mindössze szakadozó, érintésre pókhálóként szétfoszló sejtések voltak az elméje hátuljában. Végül a jel megszilárdult, mint a húr, elég határozottá vált ahhoz, hogy kövesse. Ezt azzal magyarázta, hogy az egyik embere a közelben van. Adair elindult a jel mentén, és kilométerekkel távolabb bekopogott egy ház ajtaján. Jude nyitott ajtót. A férfi prédikátorként járta az északkeleti puritán községeket, és olyan életstílust hirdetett, amely megijesztette, ugyanakkor izgatta is a falusiakat. Ezúttal rajta volt a megdöbbenés sora. Adair észrevette rajta, hogy először nem örül a visszatérésének, bár Jude sebtében elfogadhatóvá rendezte az arcvonásait. Félreállt, miközben Adair beviharzott a küszöbön. - Te jó isten! Te vagy az? Ma reggel először éreztem a jelenlétedet, mióta... Évezredeknek tűnik... De nem számítottam a megtiszteltetésre, hogy megjelensz az ajtómban. Ez érthető volt; hirtelen érkezése bizonyára törést okozott. Adair azonban az őszintétlenséget is azonnal fölismerte a hangjában. Jude figyelmesen, kissé ellenséges kíváncsisággal méregette, mintha nem örülne neki. Azok között, akiket Adair az idők során magához láncolt, Jude nem volt épp a kedvence. Nem őt választotta volna segítőtársul, de nem uralta a helyzetet. Jude mindig is megátalkodott intrikus volt, nem lehetett bízni benne. Még mindig tébo- lyultan csillogott a tekintete, kissé idiótán vigyorgott, és pontosan ugyanolyan számító, csak önmagára figyelő embernek tűnt, mint amilyen akkor volt, amikor sok életidővel azelőtt Amszterdamban magára vonta Adair figyelmét. Jude karnyújtásnyira volt Adairtől, aki az ajtóban állva, a nyakát nyújtogatva igyekezett szemügyre venni Jude otthonát. Körös-körül makulátlanul

sima, fehér fal nyújtózott kétemeletnyi magasságba. A fejük fölött különös, óriási articsókához hasonló szobor függött, levelei helyén opálosan fehér üveglapokkal. A padló feketére festett széles deszkából készült. Mindez hatalmat és spártai egyszerűséget sugárzott, nyoma sem volt az Adair által ismert korra jellemző aranyozásnak, kacskaringós díszítéseknek, pompának. - Helyezd magad kényelembe, kérlek! Menjünk fel! Engedek neked fürdővizet, és kerítek váltóruhát. - Jude kitárta a karját. Az otthonom a te otthonod. Adair a kétségeit leküzdve szó nélkül ment föl a lépcsőn. Egy óra múlva, a fenséges tisztálkodás után, immár Jude nevetséges ruháiba bújva a ház elülső részében lévő jókora nappaliban ismét csatlakozott a vendéglátójához. Jude aggályoskodva mosolygott rá. - Mindig is érdekelt, mi történt veled. Mindannyian találgattuk. Egyszerűen csak eltűntél a képernyőről. HOPSZ! - Jude olyan kézmozdulatot tett a füle mellett, mintha léggömb pukkanna ki. - Ezek szerint találkoztál valakivel közülük? - kérdezte Adair. Jude diplomatikusan vállat vont, de azonnal rájött, hogy hibázott. Jóformán beismerte, hogy ő meg a többiek beszélgettek Adairről, amíg távol volt. A beszélgetést pedig csak egy lépés választja el az összeesküvéstől, ami tilos volt. - Vagyis kitárgyaltátok az eltűnésemet, mégsem kerestetek? horkant föl Adair. - Természetesen megpróbáltuk, de nem voltak nyomok, amelyeket követhettünk volna. Nem éreztem a jelenlétedet; egyikünk sem érezte. Nem tudtuk, hol kezdjük a keresést - magyarázta Jude. - Elmentem az utolsó ismert címedre, a park túlsó felén lévő palotába, de üresen találtam. Kifosztották. Mindenki elment, kivéve azt a kis, vezeklőruhás férfit. - Aiejandrót? - Találó leírás, gondolta Adair; Alejandro a zsidósága ellenére úgy viselte a gonosztettei bűnét, mint a rendből kizárt pap. - Igen, a spanyolt. Azt mondta, Philadelphiába mentél a legutolsó társaságoddal, a nővel az erdőből meg a jóképű barátjával. Alejandro azt

gondolta, meguntad őt, Tildét meg az olaszt, és egyetlen fillér nélkül otthagytad őket. Adair vállon ragadta. - Az a nő és az a férfi zárt be. Jonathan... És Lanore. - Adair figyelte Jude- ot, aki megrándult, amint a réges-régi emlékek átsuhantak a fején. - Emlékszel a nőre, ugye? A kegyeimbe férkőzött, azután rászedett. A legalattomosabb szajha. Amikor elkapom, megtudja majd, mit jelent szenvedni... - A fenyegető szavak a levegőben lebegtek. Az évszázadok alatt újból és újból gondolt a bosszúra, keserű emlékek rövid átélésével táplálta a haragját, mint amikor valaki régi sebet vakar, hogy fölidézze a keletkezése fájdalmát. Azonban fokozatosan annyira eluralkodott rajta a bosszúvágy, hogy száműznie kellett az elméjéből. Csaknem az őrületbe kergette a hiábavalóság, és annyira ijesztő volt a tánc a szakadék szélén, hogy visszakoznia kellett. Újból és újból bekerítette a dühét a falnál, amely ott állt, és elhitette vele, hogy Lanore-nak valami természetfelettivel kellett rendelkeznie, ami képessé tette arra, hogy megállítsa. Biztosan boszorkány; máskülönben mivel magyarázható, hogy bebörtönözte? A fal nem más, mint néhány réteg kő és tégla. Idővel jóformán meggyőzte magát arról, hogy Lanore minden bizonnyal átkot rakott bele, hogy a csapdában tartsa őt. Adair fölidézte a pillanatot, amikor magához tért, és rájött, hogy Lanore meg az a pávakakas Jonathan falazta be. Emlékezett, hogyan birkózott a kezét összekötő kötelékekkel, hogyan húzogatta a karját heteknek tűnő ideig különféle irányokba, míg eléggé meg nem nyúlt a kötél ahhoz, hogy lecsússzon róla. A csomó kioldása már könnyű volt. Ordított, üvöltött, tiszta erőből döngette a falat, de senki sem hallotta meg. Senki sem törődött vele. Senki sem tudott a hollétéről vagy másról, senkinek sem volt fontos, hogy keresse. A sírjában hallgatta a világ folyását maga körül. Családok költöztek be és ki. Hallotta az építkezés hangját, a ház alapzatának rengését. Ilyenkor

megpróbálta kikényszeríteni, hogy a fal ledőljön, vagy megrepedjen a feje fölött a mennyezet. De egyik sem következett be soha - egészen mostanáig. - Milyen évben járunk? - Nem fogod elhinni. - Jude tébolyultan vigyorgott, mint a fakutya. 2010-et írunk, uram. Minden megváltozott. Minden. A világ tökéletesen más hely lett; élvezni fogod. - Komolyság lépett a fakutyavigyorgás helyébe. - És szükséged lesz rám, hogy megmutassam, mihez kezdj, mert hidd el, semmiben sem fogsz eligazodni. Pénzügyek? Senkinél sincs már pénz. Ezeket használjuk. - Jude a zsebében kotorászott, és előhúzott egy kis négyszögletes, meghatározhatatlan keménységű anyagból készült fényes, színes valamit. - Hitelkártyák. Hordozható, személyre szabott hitellevélrendszer. Lehetővé teszi, hogy azonnal vásárolhass a világon bárhol, nem kell bankokon és ügyvédeken keresztül levelezni. - Átadta a kártyát Adairnek, aki közelről megvizsgálta. Súlytalan, furcsa tapintású holmi volt. - És órákon belül eljuthatsz a világon bárhová. Kereskedelmi hajó méretű repülőn utazol. - Hogyan képes repülni egy kétárbocos hajó méretű valami? - gúnyolódott Adair. Biztos volt benne, hogy Jude a bolondját járatja vele, de az őrült hollandnak minden bizonnyal tudnia kellett, hogy veszélyes játékot űz. - Elég nagy szárnnyal bármi képes repülni. Ez azonban nem a legbámulatosabb dolog. - Jude felugrott, és az asztalán álló tárgyhoz ment, amelyet Adair szokatlan festőállványnak támasztott üvegtáblának nézett. - Amit azelőtt papíron végeztek és futárral vagy galambbal továbbítottak, azt ma a levegőn keresztül küldik, szinte egy pillanat alatt, mintha varázsolnának. Számítógépnek hívják. - Széles mozdulattal a fekete üvegből készült, halványszürke fémkerettel ellátott, meglehetősen egyszerű lapra mutatott. Adair elgondolkodva nézte. - Varázslat? Ezek szerint manapság mindent varázslással végeznek? - kérdezte. - Hétköznapi dologgá vált a varázslás?