Tatay Sándor HÚSHAGYÓKEDD
TATAY SÁNDOR Húshagyókedd Regény 2011
Fapadoskonyv.hu Kft. Tatay Sándor jogutódja
Barabás már kilencedik napja kerülgette a várost. S e kilenc napot megelőző kilenc hónapig vándorolt. Nem azért, mintha elűzték volna honából, nem is a bánat teregette elébe az utat. Ment, ahogy menni szeretnénk millióan méretlen utakon messze, messze. Ha nem félnénk a haláltól, ha nem volna rövid az élet és megpróbálhatnánk többféleképp élni. A vándorlás nehéz, fáradságos a testnek. Erdők torkából, bokroknak tövéről s a hajnal hideg leheletéből a halál leskelődik rá. De a léleknek könnyű. A léleknek olyanok a céltalan utak, mint fáradt testnek a puhapárnás ágy, vagy az illatos fürdő. Barabás hanyatt feküdt a verőfényes budai domboldalon. Testében érezte több ezer kilométeres út fáradalmát, de a lelke könnyedén csapongott. Gyermekkorára gondolt, azokra a nyiladozó napokra, melyeken a kék hangot kereste. Így feküdt akkor is naphosszat hanyatt a fűben. Nézte az ég kékségét, a messze hegyek kékségét. A kék színt, amelyben minden széppé olvad a messzeségben és a kék hangot kereste. A város kék ködben volt. Az élete távoli csilingelősnek, suhogásnak hallatszott fel. Olyan volt, mintha angyalok serege karácsonyfával röpködne. Félt részekre bontva hallani ezeket a hangokat, azért nem ment le mind ez ideig a városba. Pedig le kellett mennie, Barabás azért járta végig a fél világot, azért járta körül az országot, hogy lássa: itt ebben a városban az ország szívében, ahonnan az élet szétsugárzik, itt kell a munkát elkezdeni, ha új és szebb életet akar a föld e kerek darabján. És Barabás új és szebb életet akart, mert Barabás próféta volt és költő. Próféta akkor is, ha szavát csak a puszta hallotta, költő akkor is, ha csak a fáknak énekelt. 5
A nap erősen tűzött a domboldalba. Behúzódott egy cserje mellé. Alaposan össze kellett húznia magát, hogy megférjen az árnyékában. A gaz magasra nőtt e védettebb helyen, Barabást félig eltakarta. A dombon öreg úr botorkált. Kalapját a kezében tartotta, kopasz fején tündökölt a napsugár. Egyenesen Barabás felé tartott, mikor tíz lépésre lehetett a cserjétől, visszahőkölt, majd botját előre tartva újra közeledett. Amint egészen odaért, megbökte botjával a fekvőt. Nem mész! kiáltotta. Barabás hirtelen talpra ugrott, az öreg úr ijedtében hátrafelé kezdett lépegetni. Bocsánat hebegte, azt hittem kutya s beteg szemét kicsire húzta össze. Nem, nem kutya vagyok szólt Barabás, ember! Mire a mondat végére ért, az öreg úr kezét a füle mögé tette, úgy hallgatott, mert süket is volt, nem csak gyenge szemű, s Barabás hangosan kiáltotta el az utolsó szót. Ember! Az erdők visszhangozták a szavát. Az öreg úr szólt és könyörgő mozdulattal nyúlt utána, de Barabás nem tekintett rá, megindult lefelé a lejtőn. Nem keresett semmilyen ösvényt, erdőn, mezőn át vágott a városnak, mely alatta terült el. Az égszínű folyam két karján a napfényben csillogó hidak olyanok voltak, mint a karperecek. A középső karperecet irányba vette, aztán lehajtotta fejét, egy pillanatra a szemét is lehunyta, mintha mérget inna. Két vagy három óra múlva, mikor az alagút száján kilépett, tágra nyílt a szeme. A híd, mely onnan a magasból karcsú, könnyed jószágnak látszott, hatalmas vasszerkezetével ijesztően meredt rá. Két oldalt két hatalmas 6
oroszlán. Mégis rálépett. Egy tömeg emberrel együtt nyelte el a vastorkú szörnyeteg. A különbség csak az volt, hogy Barabás ebben a pillanatban feltekintett az égre és így szólt: Én Istenem segíts meg. A hídon túl rövid időre leült egy padra. Egyetlen csomagját, egy papirosba csomagolt rossz nadrágot s egy rend tiszta fehérneműt, melyet friss patak vizében mosott, letette maga mellé, s mivel a jobbik nadrágja volt rajta, a nyakkendője fel volt kötve, úgy viselkedett, mint egy városi úri ember, aki az esti nap utolsó sugaraihoz jött ide búcsúzni. A rossz nadrágját azért nem hagyta volna el világért sem. Lehet, hogy szegénynek kell lennie, akkor jó lesz, lehet, hogy tisztátlan munkával kell keresnie kenyerét, akkor is jó lesz. De akkor éppígy féltve őrzi majd a jobbik nadrágját, hogy legyen mindig mindenünnen visszaút. Ezen a helyen szép volt a város, tiszta, mint a patyolat. Itt fényes autók, gazdagon díszített ruhák cikáztak az utcán. Barabás tudta, hogy itt nem kezdheti meg a munkáját, a lépcsők hosszú sorát kell végigjárnia, hogy otthon legyen ezen a helyen. Hitte, hogy olyan a város élete, mint a kálvária domb. Az üdvösséget csak az éri el, aki a cél felé tekintve egyenként végigtérdepli a lépcsőket, s megáll az oltároknál pihenni egy-egy imádságnyit. Felemelte hát a batyuját, melyben a rossz nadrágját takargatta, kiment a gazdag negyedből. A zsidók piszkos utcáin ment át, majd a bűnös lányok városrészén. Ment, amíg nem ritkultak a házak. Ott egy dohogó gyár tövében egy háznak a gyár hatalmas kőfalára néző pinceablakában telepedett le. A pinceablakra egy piros tábla volt akasztva, rajta halálfej két keresztbetett lábszárcsonttal, s a felírás: Nagyfeszültség, életveszélyes. Az ablakon át 7
kékeslila fény áradt ki. Valami ventillátor-féle szerkezet duruzsolt bent, s ózondús forró levegőt fújt ki Barabás lábára. Szépen az ablakrésbe tette a csomagját. A kopott felöltőjét ledobta a rácsra, melyen át alulról is meleg levegő áradt fel. Nyár vége volt már akkor, a domboldalban még meleg volt a napsugár, de itt hűvös esti szél járt. Barabás tagjainak jól esett az ablakból áradó meleg fuvalom. Hátradőlt a falnak, mely szintén át volt melegedve. Bal oldalán a kék éneket fúvó ablak, jobbján az éjjeli munkába fordult gyár fala. Az igazi vándor különös tehetsége, hogy ott alszik el, ahol éppen akar. Barabás lehunyta a szemét. Ezen az estén hirtelen változott hűvösre az idő. Idának piros lett az orra s meztelen keze szára kékes, lúdbőrös. A délután melegét éles szél vitte tova. Ida egyetlen szál karton ruháján nem talált helyet, hova kezét eldugja. Aki járt Pestnek ebben a negyedében, ki ne ismerné ezeket a fázós, céltalanul bolyongó gyermeklányokat, akiknek kora ősztől késő tavaszig lilás rózsaszín az arcuk, s enyhén náthásak szegénykék egész télen át Ezeknek a lányoknak legnagyobb álmuk az, ami minden más nő számára a lejtő legmélyét jelenti. És vannak köztük mégis, akik soha nem tudnak odáig eljutni, mert nem tudnak soha olyan ruhát ölteni magukra, hogy érdemesebb ember szeme megakadjon rajtuk. Elhervadnak anélkül, hogy egyszer is igazában ki tudtak volna vetkőzni a piszokból. Idának eszébe sem jutott, hogy legalább azt az egyetlen öltözet ruhát, amelyben elindulhat, két keze munkájával megkeresse. Céltalan kóborgott a külvárosi 8