ÜNNEP harci kürtök hívó hangja pallosok súlyos suhogása griffek lázadása galambok jajgatása RIANÁS! de ne félj! hisz az éjszaka mindennél hatalmasabb ÜNNEP VAN! ha el is költözött a Hold TÉRÉRZÉS szememben tükör gubbasztok létrám harmadik fokán szemedben tükör gubbasztasz létrád harmadik fokán szemében tükör gubbaszt létrája harmadik fokán szemünkben tükör gubbasztunk létránk harmadik fokán szemetekben tükör
gubbasztotok létrátok harmadik fokán szemükben tükör gubbasztanak létrájuk harmadik fokán és KOCOGTATJA A RÁCSOT KOPOG SZEMÉBEN TÜKÖR BENNE KÍVÁNCSI VADGALAMB GUBBASZT LÉTRÁJA HARMADIK FOKÁN MINDIG GYÖNYÖRŰBBEN a csuromvér jégtükör szerelmet jelent távolságot a behavazott börtönudvar látom a kihantolt holdfényt s hull hull árnyékomra hull a hó szakadatlan KIHŰLT KARNEVÁL fillérek lapulnak zsebemben a műtét sikerült. döglött galambokat dédelgetek akár gyermekkoromban
KARCSÚN, PIROSAN forradalmak homályos szegélyén díszelegnek divatruhákban nem engednek semmi kérlelésnek anyakönyveznek díszleteket HUSZÁR VILÁGOS... SAKK! a borízű hang mélyről gurguláz s nyelvén fönnakad az inger hétköznapi akár egy rendőrautó szirénázása tükör előtt páváskodik táncoltatja satnya izmait... témagazdagságban esztétikai minőségben... ékes jelbeszéd még valamit (:) március... vasárnap van sötétben tapogatózik huszár világos... HARANGJÁTÉK a kertész... egyébként festő süppeteg imaszőnyegén ült
álmodott lótuszülésben harangoztak befejezvén a gyakorlatot megfürdött ivott egy pohár kristályvizet majd az állványhoz lépett és két asszonyt két verejtékező meztelen asszonyt csupán az altestüket takarta egy-egy foszladozó bőrkötény álltak az üllő mellett egyikük fogóval szorította az izzó vasrudat a másik pedig nehéz pöröllyel ütötte azt hatalmas melleik rengtek ERŐTÉR (töredék) kezünk sáros volt kezet fogtunk.erdő-ölelésben.. a sziklák karjaiban csókkal kínált később négykezest játszottunk (még látom a színpadot) aztán széttörték elégették füstölt és sikoltott a Szőke Lány sírt elképzeltem hogy minket vernek ahogy verik a zongorát
Bartók és Kodály nevét mondta EGY SZŐRÉN-SZÁLÁN ELTŰNT VERS FELIDÉZÉSE EMLÉKEZETBŐL.. hófényű sértetlen művirág hervad elhagyott piros üvegcipőben lakhatatlan városom lüktet tennél levegőt! levegőt! levegőt!... jól van fulladozom pusztulok (egzotikus a kétrét görnyedés?) hiába kiáltom szemtől szembe? utasítások iratok följelentések... bizonylat-értékű hétköznapjaink... ünnepi ebédek szaporodnak! a holdas éjnek kenyérszaga van mennyi béke! (lábtörlő alá rejtve ) de hogy megértsd a megnevezhetetlent KÖRÜLÖTTEM FÉNYESRE FENT HALOTTAK! CSODÁLATOS RONCSÁT A SZÖRNYŰ TENGER csönd vatta-csönd bolyhos puha és fehér vakfehér csönd de már nem az a vacogó verítékező feszesnyakú jázusmáriám-csönd ez inkább zsarnok kígyó-álnok második szemelyű lekezelő színhús-büdös szobameleg undorító medúza-csönd hirtelen kihunynak a reflektorok kitágulnak a zsibbadt pupillák kikerekednek a szűk övek korcok
dobpergés és... mögé kényszerített pocakok az eddig lágyan hullámzó mellek felágaskodnak a tiroli kalap a maslira kötött virágmintás nyakkendő az ing a pettyes zakó a madzaggal felkötött foltos bugyogó a hétmérföldes klaffogó cipő egy lassan terebélyesedő sárga fénytálcán áll aztán megtudjuk a cifra rongyoknak teste van kalapját megemelve esetlenül meghajol a publikum jólnevelten röhög a zene halkul egyre színtelenebb egyre fonnyadtabb s végül csönd vatta-csönd bolyhos puha és fehér vakfehér vacogó verítékező feszes-nyakú jézusmáriám-csönd dobp ergés és... INVOKÁCIÓ nem akarok búcsúzni tőletek izzadt nepperek ismerős borisszák kaján pofák karcsúcombú szép-szőke utcalányok tövigrágott körmök pattanásos mohó arcok recsegő rádiók cigarettáktól-sárga mutatóujjak káromkodó fütyörésző melósok hamiskártyások felesbe osztozók nem akarok búcsúzni tőled
Budapest Városmajor Erzsébet-fasor nem akarok búcsúzni tőletek ködös hűvös fázós reggelek sűrű zaccos kávék rohanások semmittevések ziháló gyárak dohogó gépek koránkelők nyugdíjasok utolsó és első buszok nem! nem akarok elbúcsúzni! rövid időt adjatok hajam még nem ősz! MIELŐTT VÉGLEG ELMENNÉL állj meg dőlj a kerítésnek simogasd meg barna szemeddel a szürke házakat a dülöngélő-részeg dudorászó gesztenyefákat a fehér lila kövérfürtű csendes orgonákat a kerteket nézz végig az úton ne siess van még időd gondolj az öregek fénytelen szemére anyád és apád hálós tenyerére a búcsú töppedt imáját magadban mondogasd
mezítláb kell az úton menni egy kavicsot sem feledni mely talpadban hagyta nyomát MEZÍTLÁB KELL...