REFORMÁTUS MAGAZIN Kiadja a Debreceni Református Egyházmegye 2011 / 1. Tartósabb, mint a halál Első zsengéjük lőn azoknak Az idő célja Az örök életről Felfogni a mérhetetlent A közös mag: az eredeti áldozat Hitvallásunk terei: Ökumenikus kézfogás Betegágy mellett Mikepércs, Homokkert, börtön, Idősek otthona, Immánuel otthon
T A R T A L O M KÖZÖSSÉG Református Magazin A Debreceni Református Egyházmegye lapja Felelős kiadó: Vad Zsigmond esperes Dr. Csabina Sándor gondnok Szerkesztőbizottság: Berkesi Sándor, Dr. Gonda László, Dr. Kustár Zoltán, Dr. Korsós Bálint, Dr. Oláh Szabolcs Főszerkesztő: Tóth Tamás Grafikus és tördelőszerkesztő: Lente István Olvasószerkesztő: Tóth-Mihala Veronika Munkatársak: Bukáné Zakar Zsuzsanna, Hadházi Tamás, Kustár Gábor Szerkesztőség: 4026 Debrecen, Kálvin tér 17. E-mail: kozossegmagazin@derefem.hu Nyomda: Litográfia Nyomda Felelős vezető: Vécsei Tibor Fotóillusztrációk: Profimédia, www.profimedia.hu 3 Szirák Péter: Gondoskodás és eszmecsere a Közösségről 4 Kustár Zoltán: A csoda realitása 6 Gonda S. László: A bátrak, közöttünk! 8 Ordasi Péter:: Ablak felfelé 10 Vad Zsigmond: Nem lesz többé idő 12 Oláh Szabolcs: Emlékére beszélni 14 Gál Judit: Mint aki látja a láthatatlant 15 Iszlai Endre: A Református Egyházak Világközösségének elnöke Debrecenben 16 Tóth-Mihala Veronika: Ember-közelben Dávidházy Éva 19 Kustár Gábor: Örökkévalóság? Az meg mi? 20 Kiss László: A Margittai Gyülekezet és a Kossuth utcai Gyülekezet testvérkapcsolata 21 Vas Sándor: Ökumenikus alkalmak a Tégláskerti gyülekezetben 22 Diószegi Béláné Wrábel Katalin Mária: Áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát 24 Gyülekezeti tükör: Nagyerdő, Mikepércs, Homokkert, Idősek otthona, Immánuel otthon 29 Gonda-Salánki: Hazajön Európa? 30 Fekete Csaba: Melius Juhász Péter Sámuele 2 A címlapon: Lente István: Életfa Évszázadok óta sóvárogva várták a népek Isten Fiának megjelenését. Egyszerre kisarjadt a hajtás Isai (Jesse) gyökeréből, és az élet fejedelmévé emelkedett. (Ézs 11,1) (Tóth-Mihala Veronika 2010. karácsonyi prédikáció)
beköszöntő Gondoskodás és eszmecsere a Közösségről REFORMÁTUS MAGAZIN Kiadja a Debreceni Református Egyházmegye 2011 / 1. Stressz REFORMÁTUS MAGAZIN Kiadja a Debreceni Református Egyházmegye 2010 / 4. A testnél is fáradtabb lélek Sokközön és önvizsgálat Nem bújhatok el Képesség és tett összhangja Rezgésközösség Virtuális ölelés? Hitvallásunk terei: Bocskai-hagyomány Duncsák Attila képei Kistemplom, Újléta, Nagyléta, Árpád tér, Álmosd, Kismarja Írásunk a Verestemplomban 2010. október 31-én, a Reformáció ünnepén elhangzott előadás szerkesztett változata. Csak másokkal együttmunkálkodva boldogulunk, mi keresztyén emberek pedig csak Isten igéje, hívó szava által találhatjuk meg azonosságunkat. A hívó szó által, mely arra int, hogy kapaszkodjunk egymásba, hogy a közösség megtartó ereje által várjuk Isten megigazító kegyelmének hozzánk jövetelét. Ám a dolgokban való közös részvétel, a Krisztussal és egymással való életközösség tekintetében nagyok a fogyatkozásaink. Legfőképp a közösen megélt hit támaszára van szükségünk, ám a közösségi élet nem elevenedik meg magától, ahhoz elengedhetetlen a teremtő munka, a hívó szó, valamint a gondoskodás és az eszmecsere korszerű közegének megteremtése. S éppen erre vállalkozik a 2009 ősze óta megjelenő Közösség című folyóirat, a Debreceni Református Egyházmegye lapja. Alapítói, szerkesztői és szerzői azon munkálkodnak, hogy az egyházmegye 37 gyülekezete közötti kapcsolat is váljon hitben és szellemben összeabroncsozottabbá, hogy az egyház kereteibe tartozók közös dolgaikról információval szolgálhassanak és eszmecserét folytathassanak, s hogy az egyházi és hitéletben még eligazodni nem tudók is utat találhassanak ehhez a nyitott és befogadó közösséghez. A közösségépítés szolgálatát a felelős kiadó Vad Zsigmond és Csabina Sándor, a főszerkesztő Tóth Tamás és a szerkesztőbizottság tagjai Berkesi Sándor, Gonda László, Kustár Zoltán, Korsós Bálint és Oláh Szabolcs tették küldetéssé, munkájukat a munkatársak Bukáné Zakar Zsuzsanna, Hadházi Tamás és Kustár Gábor, a grafikus és tördelő Lente István, valamint az olvasószerkesztő és szerző Tóth- Mihala Veronika segítik. A magazin-újság kezdettől egyszerre kíván lenni a gyülekezetek közötti kapcsolatok istápolója és a hitéleti-hittudományi gondolkodás elmélyítője. A lap minden mozzanata a sugallatos logótól (mely Buka László munkáját dicséri) az igényes és delejező képanyagig, a pontos megfogalmazásoktól a gondos elrendezésig érveket és érzékleteket sorjáz egy hit- és értékelvű, közösség- és környezettudatos életforma, egy szebb, igazabb és jobb világ megalkotása érdekében. S mindezt azért is teszi, mert hívja és várja azokat is, akik még a hit sáncain kívülről tekintgetnek, de talán egyszer majd még összegyűlhetnek Krisztus nevében, hogy ő ott legyen közöttük. Isten hívó szava azt a lelket éri el, aki már sóvárogja e megszólítást, aki már kész az üzenet meghallgatására, Isten ajándékának fogadására. A Közösség című lap e sóvárgásról, e készségről, e nyitottságról szól. Szerkesztőinek és szerzőinek munkájára, valamint figyelmes, nyitott szívű olvasóira Isten áldását kérjük! Szirák Péter Stressz A testnél is fáradtabb lélek Sokközön és önvizsgálat Nem bújhatok el Képesség és tett összhangja Rezgésközösség Virtuális ölelés? Hitvallásunk terei: REFORMÁTUS MAGAZIN Kiadja a Debreceni Református Egyházmegye 2010 / 3. Kapaszkodók a gyászban Istennel együtt a halálban is Az elmúlás méltósága Bocskai-hagyomány Duncsák Attila képei Kistemplom, Újléta, Nagyléta, Árpád tér, Álmosd, Kismarja REFORMÁTUS MAGAZIN Kiadja a Debreceni Református Egyházmegye 2010 / 2. Ki a közös bennünk? A halál mint tabu Mezítelenül Jó sáfárkodás az évekkel Halálbiztos REFORMÁTUS MAGAZIN Kiadja a Debreceni Református Egyházmegye 2010 / 1. Református mozaik Cigányság testvér vagy sem? A nyelv, amelyben élünk Arról, ami és aki összeköt Hitvallásunk terei: Az Úr szőlőskertjében Apa és fia Derecske, Ebes, Hajdúszovát, Pocsaj, Debrecen gyülekezeteink Hitvallásunk terei: Mélyről fakadó energia A Hospice mozgalomról Nagyléta, Kokad, Debrecen gyülekezeteink 3
kiáltó szó A csoda realitása Aki nem hisz a csodákban, az nem realista. (David Ben Gurion) 4
Krisztus feltámadott! Minden, amit mi, keresztyének vallunk és tanítunk, ebből a mon dat ból meríti az erejét és a létalapját. E mondat nélkül lehetünk törvénytisztelő polgárok, neves humanisták vagy bölcs filozófusok, csak egyek nem lehetünk: hívő, keresztyén emberek. Pedig ez a mondat sokak szemében bolondság. Nevetséges dolog, tudományos nonszensz, vagy legjobb esetben egy ősi, szép rege. Jézus élt? lehet. Bölcseket mondott? igen. De hogy feltámadt volna a halálból? Ugyan, ki hiszi ezt ma már? Kétségtelen, hogy a feltámadást nem tudjuk tudományosan igazolni, és a húsvéti eseményeket sem lehet a Biblián kívül más dokumentumokkal alátámasztani. De hisszük, hogy ez valóban megtörtént. Mert Isten ígérte, mondta, nevelte erre a népét, hogy amikor eljön A Csoda, készen álljon rá és hisszük, igaznak fogadjuk el, mert az apostolok ezt tanúsítják. Hisszük, mert tudjuk: ezért már őket is sokan kinevették, és szánakozva vagy megbotránkozva hallgatták az erről szóló prédikációt (1Kor 1,22 23; ApCsel 17,32). A feltámadás tagadása és a hívők megmosolygása nem újkori találmány Igen, a húsvéti örömhír ész-érvekkel nem igazolható. Ezt vállaljuk. És mégis hisszük. Hisszük, hogy egyszer a Golgotán földig hajolt az ég, és megtörtént a csoda, amelyben Isten egyszer s mindenkorra megmutatta a világnak hűségét, szeretetét és végtelen hatalmát. Krisztus feltámadásában megláthatta mindenki, hogy létünk nem ér véget a halállal, s hogy ebben a világban olyan erők dolgoznak, amelyeket figyelmen kívül hagyni egyszerűen nagy ostobaság. A való világ több, mint amit látunk. Aki az életben boldogulni akar, annak Isten létével és hatalmával is számolni kell. Aki tartalmas és hasznos életre vágyik, annak döntéseibe, életvitelébe bele kell kalkulálnia a feltámadott Krisztust, az Atya Isten szeretetét és a Szentlélek hatalmát. Aki nem erre épít, légvárat épít, és aki nem ebből merít, azt könnyen elsodorhatja magával az ár. Nem a materializmus nevel az életre. Nem a farkastörvényekhez való alkalmazkodás. Nem a törékeny jószándékunk varázsolja szebbé, élhetőbbé ezt a világot. Hanem a feltámadás csodájával számoló, reális gondolkozás. Ha megkérdezi tőlünk valaki: Miért szeressünk másokat ak kor is, ha semmi hasznunk abból?, akkor mi azt feleljük: Mert Jézus feltámadása megmutatta, hogy a jóság a halál után is elnyerheti a maga jutalmát. Ha megkérdezik tőlünk: Miért kellene hetvenhétszer is megbocsátanunk, és odatartani a másik arcunkat is, ahol egyszer már arcul csaptak minket?, akkor mi azt feleljük: Mert aki ezt a bolondságot tanította, szelídségével legyőzte a halált. És ha megkérdeznék: Miért tekintjük azokat boldognak, akik nem tapsolnak az önző sikerekhez, ki védi meg azokat, akik nem felelnek a gonoszra gonosszal, ho gyan fogják az alázatosok örökölni a földet, ha nem hajlandók azért átlépni másokon? akkor mi azt feleljük, hogy a feltámadásba vetett hit mindebben semmi kivetnivalót sem talál. Minden kétkedő kérdésre Jézus feltámadásával tudunk megfelelni. A szeretet, a türelem és az áldozatkész jóakarat reális életprogram, ami Jézus halálában és feltámadásában nyert örök igazolást. Jézust kigúnyolhatták, megverhették és nagypénteken keresztre feszít het ték. De Isten végül minden természeti törvényt megcsúfolva, minden emberi tapasztalatra rácáfolva mutatta fel nekünk, hogy az Ő szerete te, hűsége, ígérete erősebb, megbízhatóbb és tartósabb mindennél itt a földön erősebb, megbízhatóbb és tartósabb, mint maga a halál. A nagyböjt és a húsvét legyen annak az alkalma, hogy ebben a hitünkben ismét megerősödünk. Alkalom arra, hogy újra átéljük a csodát, és ismét Krisztusnak szenteljük az életünk. Hogy az életünk polcán összedobált dolgainkat szétválogassuk, és ismét minden a helyére kerüljön. Hogy húsvét után hittel, bizalommal egy régi, de mégis új életbe kezdjünk. Úgy, mint aki tudja: Az a realista, aki a csodával is számol. Aki számol a húsvét csodájával. Kustár Zoltán lelkipásztor, teológiai tanár Fotóillusztráció: Profimédia 5
szempontjaink HÉTKÖZNAPI TEOLÓGIA A bátrak, közöttünk Fotóillusztráció: Profimédia Ugyanolyan emberek, mint bárki más. Reggel ugyanúgy felkelnek, kávét főznek, gyerekekről gondoskodnak. Napközben munkába mennek, vásárolnak, ügyet intéznek. Sietnek az utcán, összehúzzák magukon a kabátot a szűnni nem akaró télben és talán egy kicsit megörülnek, ha végre kisüt a nap. Néha komolyan beszélgetnek, vagy viccet mesélnek, esetleg bosszankodnak a hivatalnak packázásain. És zenét hallgatnak, bort isznak, vagy sört, esetleg málnaszörpöt, moziba mennek, színházba, koncertre, vagy éppen fáradtan haza és ágyba zuhannak egy hosszú nap után. Nem különbözteti meg őket semmi a többi embertől. Olyanok, mint bárki más: beszámítható, korrekt, normális emberek. Aztán vasárnap délelőtt valami furcsa dolog történik velük. A délelőtt egy sajátos pontján, a templomokban, az istentiszteleteken ugyanezek az emberek együtt mondják, fennhangon, úgy, hogy mindenki hallja: hiszem az örök életet. Felnőtt, komoly emberek, a XXI. század elején, és akármilyen hihetetlen ezt állítják. Három eset lehetséges. Lehetséges, hogy ezek az emberek persze az egészet nem gondolják komolyan. Valamilyen okból együtt mondják a pappal az ősi szöveget, talán hagyománytiszteletből, talán azért, mert jó érzés közösségben lenni egymással, talán mert megszokták és bele sem gondolnak, hogy mit mondanak, vagy a legrosszabb esetben mert Ám még mindig ott van a nyugtalanító lehetőség: mi van akkor, ha ezek az emberek, akik hétrőlhétre kinyilvánítják a templomokban, hogy hisznek az örök életben, tényleg komolyan gondolják? valami érdekük fűződik ahhoz, hogy úgy tegyenek, mintha elhinnék a régi meséket. Elvégre ma már az egyház is jelentős munkáltató. Lehetséges aztán az is, hogy tulajdonképpen naiv, ügyefogyott emberekről van szó, akik önként hagyták magukat félrevezetni. Olyanokról, akik nem mernek szembesülni a valósággal: az élet véges, ennyi, és nincs extra bónusz, nincs több, nincs más. És akik ezt nem bírják elviselni, létrehoznak egy álomvilágot, egy menekülési útvonalat: majd ott, a túlvilágon, a mennyországban minden más lesz, minden jobb lesz. És az örökkévalóságot valamiféle spirituális drogként használják, mely ideig-óráig feledteti azt, ami egyébként elviselhetetlen. A léthazugság tipikus bár szánalmas esete. S, hogy a hamis tudat fenntartására iparág is szerveződhet? Talán úgy vannak ezzel gyenge embertársaink, hogy még min- 6
Pilinszky János: Egyenes labirintus Milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe? nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. dig megéri; belátják: ez az ára a nép ópiumának. Ám még mindig ott van a nyugtalanító harmadik lehetőség. Mi van akkor, ha ezek az emberek, akik hétről-hétre kinyilvánítják a templomokban, hogy hisznek az örök életben, vagy legalábbis egy részük, tényleg komolyan gondolja. Mi van akkor, ha itt élnek közöttünk olyan felnőtt, normális gondolkodású, iskolázott emberek, akik bizonyára álltak már koporsó mellett, jártak már temetőben, gyászoltak már nyitott sír fölött és mégis, felelősségük teljes tudatában azt állítják, sőt a nyilvánosság előtt is vállalják, hogy hisznek abban, hogy az élet a halál után folytatódik. Folytatódik, mégpedig pozitív forgatókönyv szerint: A.B.F.R.A. a boldog feltámadás reménysége alatt. Hisznek abban, hogy kétezer évvel ezelőtt, a Római Birodalom egy periférikus tartományában megtörtént az, ami azelőtt soha: egy ember visszajött. Nem a tetszhalálból, nem az egyenesen át, nem halál-közeli élményből, hanem valóban onnan, a Túloldalról. És azt is hiszik, hogy az, ami ott és akkor, Jeruzsálemben, 2000+ éve történt, közvetlen hatással van az ő (örök!) életükre, mert megnyitott egy ajtót, egy utat, egy bejárható útvonalat konkrétan az örökkévalóság felé. Azt gondolják, hogy úgy van ez, mint amikor tavasszal zsendül a határ: még hideg van, még minden vacog, de akinek van hozzá szeme, már látja azt az egy új hajtást, az elsőt, ami után feltétlen ki fog hajtani a következő, aztán az azután következő, s így tovább; és innen tudható, hogy egyszer csak kizöldül majd minden. Mi van akkor, ha ezek az emberek nem bolondok. Nem gyávák. Hanem olyanok, akik számolnak egy olyan realitással, ami mindent új perspektívába helyez. Mi van akkor, ha ezek az emberek az igazán bátrak, ha ők azok, akik elég merészek mindent feltenni egy olyan jövőre, melyet az igazolható tapasztalat cáfolni látszik (David J. Bosch). Köztünk járnak. Naponta találkozunk velük utcán, villamoson, munkahelyen, templomban. Vannak közöttük reformátusok is. Érdemes egyszer végiggondolni ezt a harmadik lehetőséget. Gonda S. László teológiai tanár 7
szempontjaink MŰVÉSZETEK ÉS ZENE Nyári olvasótáborokban * kamaszkorú szakmunkástanulókkal játszottuk: ha kéred, megkaphatod az örök életet itt a földön, örök fiatalsággal és egészséggel. Kevesen merték kérni, mert e világ szerint gyanús, ha valaki túl szép vagy egyoldalúan előnyös ajánlatot tesz. Csapdát gyanítottak, és igazuk volt. Ablak felfelé Az örök életre vállalkozó kevés jelentkezőt megkérdeztük, hogyan rendezné be napjait, hánykor kelne, mit dolgozna, (dolgozna-e egyáltalán?), hogyan viszonyulna halandó szüleihez, testvéreihez, barátaihoz, iskolatársaihoz. Betartaná-e az illemszabályokat, a testi-lelki egészség szabályait, a közlekedési szabályokat (úgysem halhat meg!), vagy akár a törvényeket? Kedvenc időtöltései előbbutóbb unalmasnak érezve hogyan találna értelmes elfoglaltságot végtelenné * Olvasótábornak nevezték az 1970-es évek elején megjelent nyári közművelődési formát, amelynek célja a kultúraközvetítő személyek: írók, költők, tudósok, előadóművészek, muzsikusok személyes jelenlétével és közreműködésével megnyerni az általános- és középiskolásokat az értő olvasásnak és az önművelés egyéb formáinak. vált szabadidejében? Hogyan viselné el, hogy rokonai, barátai és ismerősei mind elhalnak mellőle, s nem lenne senki, akivel megoszthatná gyermekkori élményeit, fiatalsága kalandjait, küzdelmeit? Végezetül, ha az ideje korlátlan, vajon van-e értelme egyáltalán felkelnie, hiszen amit ma megtehet, megteheti holnap vagy bármikor! Bizony a válaszok egyre bizonytalanabbak és riadtabbak lettek, míg végül kimondtuk együtt, a földi életben mindennek az értékét az adja, hogy egyszeri, megismételhetetlen, visszavonhatatlan és kiszámíthatatlan. Az örök élet, amit mi a földi életünk alapján el tudunk gondolni, inkább büntetés, mint vonzó cél. Ha a halálra úgy tekintünk, mint a földi élet végére, akkor nehéz kizárólag bűnhődésként felfogni. De a Biblia nem ilyen örök életről beszél: Mert az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm. (Róm 14.17) Azaz nemcsak testi szükségleteink szűnnek meg, hanem lelki-szellemi fogyatékosságaink is eltöröltetnek. Ha pedig nincsenek testi szükségleteink, érzékszervekre sem lesz szükségünk. Most tükör által homályosan látunk, akkor majd színről-színre. A teremtett világot, mint a Teremtő tükrét, érzékszerveinkkel tapasztaljuk meg. De nincsen érzékszervünk Isten szent lényének felfogására! Szemünk megvakulna, fülünk megsüketülne, ha itt látnánk-hallanánk Őt. Le kell hát tennünk evilági testünket is, mint egy odaát hasznavehetetlen csecse-becsét, ha fel akarjuk fogni Isten mérhetetlen nagyságát és hatalmát. Nehéz ezt elgondolnunk. Ezért magyarázza Pál apostol több képpel is a 8
A zene az az ablak, amelyen legtisztábban szűrődik át földi létünkbe a mennyország fénye. halál szerepét az örök életre vezető úton a Korintusbeliekhez írt első levelének 15. fejezetében: De mondhatná valaki: Mi módon támadnak fel a halottak? és minémű testtel jönnek ki? Balgatag! a mit te vetsz, nem elevenedik meg, hanemha megrothadánd. És abban, a mit elvetsz, nem azt a testet veted el, a mely majd kikél, han em puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. Az Isten pedig testet ád annak, a mint akart a, és pedig mindenféle magnak az ő saját testét. ( ) Elvett e- tik érzéki test, feltámasztatik lelki test. Van érzéki test, és van lelki test is. (35 38, és 44. versek) Ha így áll a dolog, lehet-e egyáltalán fogalmunk az örök életről, amelyet csak a halál kapuján át érhetünk el? Kaphatunk-e ízelítőt öröméből, az Istennel való közösség gy önyörűségéből? Bizony kétfélét is. Az első az ünnep és az ünnepi liturgia. Kevesen gondolják, hogy minden valódi emberi ünnep eredete közös magból támad. Ez a közös mag az eredeti (vér)áldozat, amelyet kezdetben megismételve idéztek fel az ünnep alkalmával, később csak szimbolikus szertartás formájában. Jézus Krisztus pontosan ránk hagyta az Úr vacsorában, hogyan emlékez zünk meg az Ő eredeti és tökéletes áldozatáról, amely nélkül nincs bűnbocsánat és örök élet. (De a történelmi, társadalmi ünnepek legtöbbje is áldozaton alapul. Gondoljunk csak a magyar szabadságharcokra (március 15, október 23), a francia forradalom emléknapjára (július 14.), a Bastille ostromának évfordulójára. Az áldozat ott lappang minden ünnep mélyén: mártír szentek névünnepe, a holokauszt emléknapja stb. S még az anyák napja is áldozatvállalásra utal.) A második ízelítő szorosan kapcsolódik az ünnephez: nincsen ünnep zene nélkül. Bár a zene a fülünkön keresztül jut el tudatunkig, mégis lelkünk/szellemünk legmélyebb rétegeit képes mozgásba hozni, aktivizálni. Rögtön hozzá kell tennünk: csak a jó zene! A jó zene ugyanis szárnyat ad az Igének, mélyen szívünkbe vési az érzelmet és néha a szavak körülhatárolt jelentését a végtelenig tágítja. Fogékonynyá teszi elménket az Ige iránt és átitatja szívünket a Krisztus Jézusba vetett hit bölcsességével. Ezért bátran állítom: a zene az az ablak, amelyen legtisztábban szűrődik át földi létünkbe a mennyország fénye. Ordasi Péter DE oktató 9
szempontjaink KEGYESSÉG GYAKORLÁSA»Nem lesz többé idő«fotóillusztráció: Profimédia Az embert lelkében mintha genetikailag meghatározná a kiolthatatlan vágy az örök élet után. Nincs olyan vallás, vagy vallásos felfogás ezen a földkerekségen, amely valamilyen módon ne tanítana az örök létről, sőt ne ajánlaná fel híveinek az örök élet lehetőségét. Bár értelmünkkel képtelenek vagyunk felfogni ennek a szónak a valódi, igazi értelmét: örök. Mivel az emberi életet meghatározza az idő, amelynek van kezdete és van vége, éppen ezért számunkra teljességgel érthetetlen az örök szó tartalma. Létünk be van szorítva az idő korlátai közé, ahonnan nem tudunk kiszabadulni. Talán látszólag néha-néha sikerülhet, de valójában mindvégig foglyai vagyunk az időnek. Tehát képtelenek vagyunk felfogni, pontosan körülírni, sőt még elképzelni is, hogy mit jelentenek ezek a kifejezések: örök szerelem, örök barátság, örök hűség. A Biblia az örök szót kizárólagosan az élő Isten lényegére, személyére (v.ö.: Ézs. 40,28), és a vele kapcsolatos meghatározásokra (igéje, szabadítása, igazsága, hűsége, szövetsége) használja, de másra nem. Az Isten örök. Az Ő szava, tette, ígérete és rendelése: örök. Azaz nincs időhöz kötve: mindenkor, mindenhol, minden helyzetben megáll, és érvényes. Az Ő országa is örök, és akik abban az országban élnek, azoknak örök életük van. Az Örökkévaló aki mindig volt és mindig lesz ígéri és adja az örök életet ingyen kegyeleméből, irgalmas szeretetéből. A Jelenések könyvében olvasható ez a megdöbbentő kijelentés, amely a kiteljesedő jövő jellemzéséről szól: nem lesz többé idő. (10,6) Az örök élet valóságában nem lesz idő. Hogy ez tulajdonkép- 10
Ez a pillangó-lény valami egészen más, mint a hernyó, vagy a báb volt. Nemcsak a külseje, a szerepe, a belső szerkezete, hanem az egész életvitele, tápláléka, és a közeg is, amiben él más. Már szó sincs ibolyáról, szó sincs koplalásról sőt, a növények által előállított egyik legfinomabb anyagot, a nektárt szívják ki azzal a furcsa, rugalmas, feltekerhető szerkezettel, amiről a hernyónak fogalma sem volt, mint ahogy a szárnyakról sem, amivel repülni lehet. Nem a levelek alján, rejtőzködve élnek, hanem a legmagasabb fák koronái körül keringve, szállva, szabadon, mindenki szeme láttára, a Nap és az ember főleg a gyerekek gyönyörűségére. ( ) Egyet sajnos nem tudnak ezek a gyönyörű rovarok. Azt a csodálatos, teljes átalakulást, amin végigmennek, betöltve ezzel Teremtőjük akaratát, teljesen azzá válva, amiknek szánta őket, nem tudják tanítani. Csak tenni tudják, de azt tökéletesen. Farkas István, freeweb.hu/dobogoko-hu pen mit jelent, nem tudjuk, képtelenek vagyunk megmagyarázni és megérteni is. De nem is kell. Az emberi idő ellenpólusa az Isten ideje: az örökkévalóság. Ezen a földön egyedül ez adhat célt és értelmet a mi emberi időnknek. A teremtés és világ vége által behatárolt világkorszak az örökkévalóság ellentéte. Az idő ellen pólusa az Isten ideje, azaz idő nélkülisége, az örökkévalóság. Az örök jelző az élet múlhatatlan voltára utal, amelyben semmi nem szakíthatja meg az Isten és ember kapcsolatát, az élet lényegét. Bár az élet Istenben van elrejtve, de nagyon érdekesen fogalmazza a Szentírás: az embernek kötelessége megragadni az örök életet. (1 Tim 6, 19) Igaza van annak, aki egyszer így fogalmazott: az öröklétről nem beszélni kell, hanem hinni kell annak, aki megígérte, hogy nekünk adja. Így történhet életünknek minden eseménye az örök élet reménységében, az örök élet fényében. Isten Jézus Krisztusban tette jelenvalóvá az időben az örökkévalóságot. S ez az, ami valóságosan felszabadíthat a halál, az elmúlás, a megsemmisülés gonosz erőinek hatalma alól. A világirodalom egyik klasszikusáról, Puskinról jegyezték fel, hogy minden húsvét reggelen kinyitotta egy-egy rab madár kalitkáját, s boldogan nézte, hogy a szabad madár hogyan repül ki a szobából, s tűnik el a messzeségben. Húsvét valójában nem más, mint a kozmikus szabadság ünnepe. Krisztus szabaddá lett és szabaddá tett minket. A bíztató jézusi örömhír: Én élek, és ti is élni fogtok! Krisztus feltámadása bármennyire a történelemben történt is, bármennyire történelmi tény is, mégis a hit számára lesz valóság. És aki hitével megtapasztalta, hogy Krisztus él, erről nem tud hallgatni, mert az örök élet már e földön az övé lett. Bizonyságot tesz nemcsak szóval, de cselekedettel is. Éljünk mindenkor ilyen életet, feltámadott Urunk jelenlétében, az Ő hatalmával. Vad Zsigmond esperes 11
szempontjaink NYELV, IRODALOM, MENTALITÁS Emlékére beszélni Emléked szívünkben örökké él! A sírfeliratoknak ez a leggyakoribb típusa. De mi történik velünk, amikor a halott iránti hűségünket ezzel a felirattal erősítjük meg? Az ebben rejlő ígéretnek nem tudunk megfelelni. A másik halálakor minden ránk marad, többé semmi nincs, ami eljövendő volna hozzánk a halottól. A gyászt sírva hordozzuk el: vigasztalanok vagyunk az emlékezet végessége miatt, mert a halott emlékezetét úgy viseljük magunkban, mint a meg nem születendő jövőt. A halott emlékezete a magunk végességére emlékeztet; a neki tett ígéretünk kudarcot vall. Mert ha a másik emlékét saját magunk részévé tesszük, véges mivoltunkba zárjuk őt. De az emlékezet kudarca a lemondó kézmozdulat is, amely egyedül hagyja a halottat a halálban, kívülünk. Bezárjuk magunkat az önsajnálat kriptájába. Az örökké él nyelvi kifejezésmódját kiszolgáltatjuk az emberi mérték szerinti gondolkodásnak. Kimerülne ebben a rettenetes magányban a gyász igazsága? Fotóillusztráció: Profimédia Van az emlékére szónak egy másik használati hagyománya, amelyben nem az emlékezet vigasztalan végessége jut szóhoz, hanem az örök élet vigasztaló ígérete. Van az emlékállításnak egy másik, nem emberi mértékhez szabott módja, amelyben az emlékezés a Jézus ígéretében megpecsételt szövetségre vonatkozik: én bennem lakozik és én is abban, aki hit által van Ővele összekötve (Jn 6, 56). Az Ő emlékére cselekedve ismételten megerősítjük az iránta való hűségünket. Vajha e hűség követelményét helyesen megérthetnők! Akkor gyászunkban nem tévesztenénk szem elől, hogy milyen Istennek az országa, mely megvan a hívők közt már akkor, mikor még ezt az életet élik! Így könnyű volna megérteni egyúttal azt is, hogy az örök élet a hívőkben elkezdődött. Az embernek az üdvössége függ attól, hogy hittel fogadja-e Jézus beszédét: nem lát halált soha örökké (Jn 8, 51) az, aki az Úr beszédét megtartja. A hithez az örök élet ígérete fűződik: aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van (Jn 5, 24). De a gyászban a hívő ember is megrendül: fájdalmát csak nagy vesződség árán, keservesen győzi le; önmaga erejéből bajosan jutna ismételten feltétlen bizalomra az iránt, aki a kijelentést adja. Mert az emberi gondolkodás a gyászban a halott másikra néz és önmaga elkerülhetetlen halálát látja: tudja, hogy a másik örökre elment, így nem észlelhet semmit abból, ami az emlékezetére végbemegy. A fotográfia feltalálása után megszaporod- tak a halottról készült fotók. E fényképek mozdulatlanságában visszásan összekeveredik két fogalom: a valóságos és az élő. Mert a fénykép azt tanúsítja, hogy a test valóságos volt, de ezt a valóságost a múltba száműzi. Mindeközben azt a látszatot kelti, hogy a fekvő test most is jelen van, élő. Ezt az illúziót a fotó azért keltheti, mert az ember ragaszkodik az élethez, hajlamos örök értékűnek tartani a földi valóságot. Azért örökítünk meg egy embert fényképen, hogy valóságát örökké megőrizzük, akkor is, amikor már nincsen jelen. Aki viszont az örök élet reményében Jézus Krisztus életre való feltámadásáról beszél, hite szerint valóságról beszél ugyan, de ennek a valóságnak a nyelve a metafora kifejezési formáját használja. 12
Márpedig a nyelv nem tudja hitelesíteni önmagát úgy, mint egy fénykép. A fotó a múltat tanúsítja, tapasztalati tanúbizonyságot nyújt: fénykép csak arról készülhet, akit valóságosan a fényképezőgép lencséje elé állítottak. Ugyanilyen tapasztalati bizonyosságot kívánt hitetlenségében Tamás, amikor megérintette a feltámadott Krisztus sebét. A fotó azért erős tanú, mert a jelenet, amit ábrázol, biztosan lejátszódott a múltban. Ezért kifogyhatatlan az érdeklődés a torinói lepel ereklyéje iránt. Nekünk azonban a Jézus Krisztus feltámadását hirdető üzenet nyelvére kell hagyatkoznunk. A feltámadás valóságát csak akkor tanúsíthatjuk, ha a feltámadás emlékére újra és újra bizalommal megismételjük a ránk hagyott üzenetet. A Jn 5, 24-hez a Vizsolyi Biblia széljegyzetben hozzáteszi: Az Isten tisztelete vagyon az Krisztus beszédének hittel való hallgatásában, és ez az örök életnek útja. A hiteles kijelentést megszólaltató Jézus az egyetlen út az élő Istenhez: Jézus azt mondja, hogy kizárólag az Ő szavait hittel elfogadva lehet részünk Isten örökkévalóságában. Jézus a saját példájára hivatkozik: Ő engedelmesen megtartja az Atya beszédét (Jn 8, 55), ezért az Atya megdicsőíti Őt. Felmagasztaltatásáról szólva Jézus a zsidók vádját utasítja vissza: az ördög fiának tartják, s földhözragadt emberi gondolkodásuk szerint nem értik, hogyan állíthatja magáról, hogy ha valaki az Ő beszédét megtartja, nem kóstol halált örökké (Jn 8, 52). Ábrahám meghalt; de Ábrahám hitte, hogy az Isten a halálból képes feltámasztani Izsákot, másképp nem lett volna kész feláldozni őt, s e hitéért fiát példaképpen visszanyerte (Zsid 11,19). Ábrahám hitte az Istent, aki feltámaszt az örök életre. De a zsidókat Jézus személye és kijelentése megbotránkoztatja: ők nem képesek Jézusban meglátni a Megváltót. A megromlott emberi logika nem tudja követni Jézust, aki a vele közösségben lévők feltámasztásáról és örök életéről beszél. A Jn 8, 51. és 52. vershez Károlyi Gáspár széljegyzetet írt, ebben a soha halált nem lát megfogalmazást így értelmezi: nincsen az halál ellen jobb orvosság az Evangéliumnak tudományánál, ha tudniillik igaz hit által ragaszkodnak ahhoz. Oláh Szabolcs irodalomtörténész 13
műhely Mint aki látja a láthatatlant hiszem a holtak feltámadását és az örök életet milyen sokszor mondja el egy vallásos ember élete során hitvallásunk záró mondatát. Ugyanakkor számos beszélgetés arról tanúskodik, hogy az örök élet hite még az Istenben hívő, sőt a megváltást valló emberek számára sem mindig elfogadott..sokszor éppen krízis helyzetek egy súlyos betegség, gyász, vagy egyéb veszteségek fájdalma szembesít a kérdéssel: valóban hiszem? Hiszem az ígéretet, hogy Jézus által a bűnbocsánatot nyert ember már itt a földön, biológiai létében és majd azon túl is, a megígért örök élet létállapotában él?! Itt és odaát ahogyan a feltámadott, élő Krisztus ígérte A betegágyba kényszerülő ember szembesül az egészség, erő és élet határok közé szorított voltával. Évszázadokon keresztül a pap, lelkész jelenléte ebben a helyzetben éppen arra emlékeztetett: szükséges rendezni Istennel és emberekkel a kapcsolatot, hiszen bármikor bekövetkezhet az elmenetel, s Isten ítélő széke előtt kell megállni. Mára sok minden megváltozott. Az orvostudomány, gyógyszerek, orvosi eszközök, beavatkozások hihetetlen fej- 14
lődésével változott a betegség hordozás. Gyors, kézzelfogható és tapasztalható válaszokat, enyhülést vár a legtöbb beteg melyben nincs helye magasabb értelmezésnek a szenvedés értelméről, valódi értékekről, az élet Uráról, örök életről. Mintha a betegség az a szükségtelen rossz lenne, amire nincs idő, legyen gyors visszarendeződés a működőképes állapotba ebben segítsen az orvos, az ápoló, s ha Isten ezt előmozdítja, hát akkor Ő is. Más azonban a súlyos betegség állapota, amibe nagyon elfáradhat a beteg is, környezete is. E.Kübler Ross írásaiból tudjuk, hogy ennek az útnak több szakasza van, ahol különböző lelki állapotok, belső vívódások irányítják a gondolatokat (a sokk, alkudozás, harag, depresszió és elfogadás) Két állapotért küzd az ilyen ember: élni akar kapaszkodva önmagába, segítőibe: én tudom, hogy biztosan meggyógyulok, vagy éppen halni akar: csak vége lenne már ennek az egésznek. Ekkor már előtörhet a nagy kérdés: ennyi lenne az élet? S a bizonytalan hit a nagy megnyugvásról, reinkarnációról, mindenütt jelenlétről nem segít. De eszembe jut P. bácsi arca, aki az egyre erősödő fájdalmak között így tett bizonyságot: elkészítette az én Uram a helyem odaát csak addig kell kibírnom, amíg nem szólít. vagy A. néni kérése: Doktor úr ne adjon több infúziót, értse meg, megértem már az aratásra. Hosszú időt adott a jó Atya, de most már mennem kell. Ő már vár engedjen elmenni. Olyan hittel érkezünk el a haldoklás ösvényéhez, amilyenné az, az élet útján formálódott. Olyannak látjuk a mi Urunkat, amilyennek addig megismertük Őt. Az örök élet hite éppen ezért nem csupán a haldokló kérdése, hanem az élők kérdése! Ugyanakkor Isten kegyelme az, hogy még ezen az útszakaszon is formál gyengéd szeretetével, hogy megerősödjön az ígéret: aki hisz a Fiúban, annak örök élete van! Nem elképzelni tudjuk ezt az állapotot, de hittel elfogadni, ezt megragadni igen. Ezért sokat segíthet a betegágyon a bűnbocsánatra, kegyelemre, Jézussal való közösségre emlékeztető úrvacsora. A sakramentum, melyben már itt megízleljük azt a találkozást, amely odaát a mennyek országában szemtől szembe teljesedik ki. Talán éppen a haldokló beteg úrvacsorája olyan misztérium, ahol már van bepillantás a fátyolon túli világba Milyen kár, hogy református gyülekezeteinkben csak ritkán gyakoroljuk! A súlyos betegekkel való beszélgetésben jelen van múlt, jelen, jövő. Lehet hálát adni sok-sok emlékért, megőrzött életért, gondviselésért. Megköszönni családot, barátokat, közösséget. Végig-gondolni kapcsolatokat: Mit kell/lehet még elrendezni? Kinek kellene megbocsátani, vagy éppen bocsánatot kérni? Különös tapasztalat: ahol a betegség miatt már elvész a kommunikációs lehetőség, beszűkül, elhomályosul a tudat az Ige, ima, énekek még akkor is erősíthetnek s megjelenik a könnycsepp, mozdul a kéz, a száj s talán a szív. hiszem az örök életet. ajándék ez a bizonyosság. Gál Judit kórházlelkész A Református Egyházak Világközösségének elnöke Debrecenben 2011. március 5-7 között a Magyarországi Református Egyház vendége volt Dr. Jerry Pillay a Református Egyházak Világközösségének elnöke. A dél-afrikai lelkipásztort 2010. júniusában az Amerikai Egyesült Államokbeli Grand Rapidsben választották meg a több mint 80 millió reformátust egyesítő világszervezet vezetőjének. Magyarországi tartózkodása során két napot töltött Debrecenben, ahol találkozott Dr. Bölcskei Gusztáv, Csűry István és Zán-Fábián Sándor püspökökkel, akikkel a Magyar Református Egyháznak a Református Egyházak Világközösségén belüli küldetéséről tárgyalt, a Nagytemplomban pedig istentiszteleten és az úrvacsorai közösség kiszolgáltatásában vett részt. A gyülekezetet köszöntve, kiemelte: Csodálatos a tudat, hogy nem számít, hol vagyunk a világban, tartozhatunk különböző kultúrákhoz, lehet más a nyelvünk, és eltérhetnek mindennapi élettapasztalataink, mégis valamennyien ugyanahhoz az Úrhoz, Jézus Krisztushoz tartozunk. Az apartheid utolsó éveiben már gyülekezeti lelkipásztorként szolgáló egyházvezető a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen Megbékélési folyamatok Dél-Afrikában címmel tartott előadást. Előadásában hangsúlyozta: a múlttal való felelősségteljes szembenézés minden helyen és időben elengedhetetlen feltétele a krisztusi közösség építésének. Debreceni látogatásának utolsó állomásaként a Debrecen-Nagytemplomi Egyházközség fenntartásában működő fogyatékos gyermekek rehabilitációját és nevelését segítő Immánuel Otthont tekintette meg, ahol különösen is értékelte az intézménynek a gyermekek szülei felé tett támogató erőfeszítéseit, illetve szolgálatát. Az elnök-lelkipásztor rövid budapesti megállással tért haza Dél- Afrikába családjához, feleségéhez és három gyermekéhez. Iszlai Endre református lelkipásztor 15
ember-közelben Fotók: Becsky András A család ereje Emberközelben Dávidházy Éva gyermekorvos Hallottam, hogy otthonuk ajtaja mindig nyitva áll. Barátság és nyitottság ott lakik náluk. Amint a nappaliba léptem a karácsonyfával találkoztam először. Pedig már néhány napja elmúlt Vízkereszt, de a ház ura nagyon szereti a karácsonyfát. Nehezen válik meg tőle. A szeretet is ott lakik náluk. Becsky Tiborékhoz látogattam el, és Dávidházy Évával beszélgettem. 16
Mélyen vannak református gyökereid, a hit légkörében nevelkedtél. Mesélsz ezekről a gyökerekről? Apai részről, a felmenőim között minden nemzedékben volt lelkész. A szüleim úgy házasodtak össze, hogy a nagyapámnál édesapám segédlelkész volt, így ismerkedtek meg a szüleim, gyakorlatilag én teljesen ebben a légkörben nőttem föl. Annyira természetes volt hitben élni, hogy én nem is tudtam mást elképzelni. Egy zárt világban éltünk ott Sárrétudvariban, ahol szükség volt arra, hogy a szüleim hite óvja ezt a kis családot és azt a kis közösséget, mert ez az ötvenes években történt. Nagyon érdekel, hogy az előttünk járó nemzedékek lelkészei hogyan élték meg a hitüket a családjukban. Nekem mindig az volt a jó, hogy soha nem éreztem semmiféle kényszerítést arra, hogy most nekünk, a gyerekeknek ezt vagy azt csinálni kell. Mert mi vagyunk a lelkészgyerekek, hát nekünk mindig el kell menni a templomba, imádkoznunk kell, vagy együtt kell olvasni a Bibliát, nem éreztem ezt a kényszerítést soha. Úgy éltek a szüleim, hogy az volt a hitük, ahogy éltek. Én a mai napig is azt mondom, hogy az ember megéli a hitét, tehát nem állandóan elsorolom a tízparancsolatot, hanem próbálom betartani. Ezt mesélik édesanyádról, hogy húsvér, vidám, eleven ember volt, a hétköznapi élet forgatagában élve, hitben élve. Számomra ez ma is alapelv, hogy a hétköznapok legyenek hitelesek. Ne az legyen, hogy kifelé minden szép, minden jó, mindenki boldog, és egy boldog család vagyunk, aztán ha meg behúzzuk az ajtót, fűt-fát mondunk és kiabálunk, hanem teljesen ugyanúgy viselkedjünk, mikor magunk között vagyunk, mint amikor a világnak kitárjuk az ajtónkat. Te református vagy, a férjed pedig római katolikus, ugye? Igen, egy református családból származó református nő vagyok, s ezt a mondatot azzal lehetne folytatni: aki belecsöppent egy hívő katolikus családba, akik a mai napig is gyakorolják a vallásukat. Ez nekünk annak idején nem jelentett akkora gondot,mikor 1976-ban elhatároztuk, hogy összeházasodunk Tiborral. Hívő család lévén apósoméknak fontos volt annak idején, hogy egyházi iskolába kerüljenek a gyerekek, és mivel itt laktak Szabolcs-Szatmárban, a fiúk ide jártak a Refibe, a sógornőm pedig a Svetitsbe. Neki tehát nem volt idegen ez a református világ, nekem sem volt idegen a katolikus. Én otthon láttam azt, hogy milyen békén lehet élni a két felekezetnek, mert Sárrétudvariban nem volt katolikus templom, a református parókia gyülekezeti termében voltak a katolikus misék, így a pap bácsi ott öltözött át nálunk egy irodában, s én gyerekként csodáltam, hogy milyen szép ruhákba jár az én fekete ruhás apukámhoz viszonyítva. Nagyon jóban voltak apukámmal, ráadásul azt hiszem, de ebben nem vagyok biztos, de mintha egy napon is születtek volna. Teljesen egyidősek voltak. Emlékszem, volt olyan alkalom, hogy ez a plébános ott volt Karácsonykor nálunk. Érdekes, hogy még ez is előkészíti az ember életét. Persze, nekem azért a katolikus világ furcsa volt, még a mai napig is idegenebb, színesebb ez a világ, ami kitölti ott a templomot, meg a ceremónia maga is színesebb, én pedig ahhoz voltam szokva, hogy az én apukám még a reformátusok között is a puritánabb fajtából való volt. Nagyon-nagyon puritán ember volt. Az ő prédikációi, azok aztán nem voltak túl sallangozva, meg követhetetlenül elkalandozó sem volt, tehát tisztán, világosan, egyszerűen beszélt. De akár a református, akár a katolikus templomba megyünk a lényeg, amiért odamegyünk, hogy ott az ember egy kicsit úgy leengedjen, meg hogy kap csöndet, békességet, és az igehirdetésen keresztül olyat is kap, amit csak itt találhat meg az ember. Tudod vinni a hétköznapokba, ezt a csöndet, békességet? Úgy érzed, hogy a munkádban ezt a lelki erőt fel tudod használni, segít neked? Segít, én úgy gondolom, hogy segít, mert én megpróbálom érvényesíteni. Gyermekorvosként gyermekekkel dolgozom, és a gyerekekkel nem szabad hangosnak lenni, mert a gyerekeknek az kell, hogy türelemmel, békességgel próbálja meg az ember még az ötvenediket, hatvanadikat is leszerelni, meggyőzni arról, hogy most jó kezekben van. A szülőkkel is meg kell próbálni higgadtan, nyugodtan, türelemmel megbeszélni a teendőket akkor is, ha ő esetleg izgatott. Izgul nyílván, izgatott. Persze, én is mindig azt mondom, hogy izgul az ember az orvosnál, mert én is izgulok, hogyha a magam baja miatt más orvoshoz megyek. Nekünk az asszisztens nőmmel az a célunk, hogy az a gyerek, aki hozzánk jár, úgy nőjön fel, hogy az orvosnál nem kell izgulni. A gyerek megtapasztalhatja, hogyha találkozik velem, akkor azután az következik, hogy meggyógyul, ha most rosszul érezte magát, jobban lesz. Ugye, azt elérni, hogy ebből a síró, visítozó, kapálódzó gyerekből, legyen egy olyan kis gyerek vagy később egy nagy gyerek, aki oda tud jönni úgy, hogy nem sír Te, aki gyerekekkel, fiatalokkal találsz hangot, mit gondolsz, mit kellene csinálni ahhoz, hogy az egyház a fiatalokat, vagy a fiatal családokat, kisgyermekeseket jobban vonzza? Ehhez egy olyan Istenadta tehetség kell, hogy valaki úgy tudjon szólni a fiatalokhoz, hogy az valahogy tovább gyűrűzzön a gondolataikba, hogy tényleg meg is tudja fogni őket. A lelkész alkatától, beszédétől, személyes vonzásától függ, hogy eléri-e hogy egyáltalán bemenjen a fiatal a templomba, mert az a legnagyobb gond, hogy egyáltalán bemenjen. S aztán, hogy ott ragadjon, és a gyülekezet tagja legyen. Igyekszel olyan hangulatot teremteni a munkahelyeden, amiben biztonságérzete van a szülőknek, a gyerekeknek. Hogyan tudod megélni a stabilitást a kritikus helyzetekben? Most nemrég krízis helyzet állt elő a családodban azzal, hogy édesanyád beteg lett Édesanya kapott egy agyi embóliát, augusztus 20-án volt egy éve. A történet drámaian zajlott le. Itt voltak a bátyámék, másnap még közös ebéd, minden rendben volt, és akkor este ők kimentek a tűzijátékot megnézni és mire visszaértek édesanya ott volt gyakorlatilag eszméletlenül. Még kezében volt az a kis könyvjelző, amit a Nyitott ajtó -ba varrogatott. Mikor beértünk a klinikára, akkor a CT-nél azt mondták, hogy olyan rossz állapotban van, hogy 3-4 óra hossza maximum és búcsúzzunk el tőle. És akkor eltelt egy 7-8 hónap, és azóta elkezdett úgy eszmélni, hogy megismer bennünket, de beszélni nem tud. Ő aki mindig csinált valamit, és nagyon szeretett beszél- 17
ni, most arra lett ítéltetve, hogy nem tud mozdulni, az egyik kezét tudja csak megemelni összesen, és nem tud beszélni. Most már annyit ki tud mondani néha, hogy jó, vagy jó lesz., de csak így kisuttogva, és van, amikor utána napokig semmi. Tehát abszolút adekvát reakciói vannak, de hogy miért kell ennek így lenni, ezt óhatatlanul az ember nagyon sokszor fölteszi, hogy Miért pont ő, és miért pont így?, de most már lassan nem is tudom, csak ezt tudom mondani, hogy elfogadja az ember. Biztosan ennek is megvan az értelme. Hogy ezt most neki vagy nekünk kell megértenünk, hogy mi is az értelme ennek, azt ugye sose fogjuk megtudni, mert neki is óriási próbatétel, és én úgy érzem, hogy lelkileg nekünk is. A befogadás az az elfogadással kezdődik, és aztán pedig azzal folytatódik, hogy az ember valahogy beemeli az életébe, ami történik vele, és aztán lehet, hogy utólag vagy akár közben más lesz általa. Azt nem tudja megfogalmazni, hogy miért lesz azáltal gazdagabb, hogy megtanul valamilyen új módon félteni, szeretni valakit, akit azelőtt másképpen féltett, szeretett, de gazdagabb lesz. Igen, másképpen. Tehát ahogy a szülő abból az ő határozott és mindig segíteni tudó és akaró egyéniségből szépen átalakul olyanná, akiről gondoskodni kell. Mint egy újszülött, amikor megszületik, annyira kiszolgáltatott lett most, tényleg mint egy csecsemő, aki nem tud beszélni, de azért kommunikálni tudsz vele. Így kísérjük egymást az életben, egymás kezét fogva. Ezért volt jó a nagycsalád, én úgy gondolom, hogy mindig segítették azt, akit kellett. Segítették a fiatalt, hogy hadd menjen dolgozni, segített a nagymama, nem volt gond, hogy az unokákat kire hagyjuk, ki tanítsa, és amikor már ők szorultak ellátásra vagy állandó felügyeletre, akkor ugyanez a fiatal valahogy vissza tudta adni, amit korábban kapott. Megoszlott egy nagycsaládban ez a teherhordás. Mint ahogy én is azt mondom, hogy ahhoz, hogy ezen a krízisen átessek, az segített, hogy itt volt körülöttem a család, a férjem, mondjuk őt is nagyon megviselte, hiszen ő is gyerekkora óta ismerte édesanyát. A férjem Számomra ma is alapelv, hogy a hétköznapok legyenek hitelesek. Ne az legyen, hogy kifelé minden szép, minden jó, mindenki boldog, ha meg behúzzuk az ajtót, fűt-fát mondunk és kiabálunk, hanem teljesen ugyanúgy viselkedjünk, mikor magunk között vagyunk, mint amikor a világnak kitárjuk az ajtónkat. mellett nagy segítséget jelentettek a gyermekeim, akik szintén nagyon közel állnak a Nagymamájukhoz. Kinek milyen napja volt, amikor az egyikőnk volt mélyponton, akkor a másik bíztatta, és most már én úgy gondolom, hogy abban a stádiumban van mindenki, hogy most ez a helyzet adatott nekünk, mindannyiunknak. A családnak adatott közösen. Már nem érzem azt, hogy erről nehéz beszélni, ez olyan dolog, mint a halál is, hogy addig, amíg édesapám meg nem halt, addig tényleg úgy voltam vele, hogy nem szerettem beszélni a halálról, vagy most se szeretek, nem így érteném, de valahogy nem félek már úgy a haláltól, mint mielőtt bekövetkezett az ő elvesztése. Pontosan értem, amit mondasz. Annyira féltem tőle, hogy hogyan fog bekövetkezni, függetlenül attól, hogy lelkész családban mindennapos a temetés. Édesapám nem esett le úgy a lábáról, hogy kórházba kelljen vinnünk, mert édesanya ott volt mellette, meg mi is amennyit tudtunk, és úgy halt meg, hogy fogtam a kezét. Egyáltalán nem volt olyan borzalmas, sőt azóta el tudom fogadni, és tudok is beszélni róla, az volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy el tudom fogadni az elmúlást. Én úgy gondolom, hogy csak akkor lehet ezt elfogadni, ha hisszük azt, hogy ennek az életnek lesz folytatása, ha nem is úgy, ahogy gyerekkorunkban elképzeltük, a felhők fölött, de csak így tudja az ember ezt a hitével felfogni, nem magyarázni, mert ezt nem kell magyarázni. Hinni azt, hogy én őt nem veszítettem el azzal, hogy akkor elment és megszűnt dobogni a szíve, mert nem éreztem többet a pulzusát. Valahogy akkor, majdnem azt mondanám neked, hogy nem is tudom, egy olyan könnyebbséget éreztem, mert annyira féltem attól, hogy ez hogy fog bekövetkezni. Olyan aranyos volt a középső unokám, Dávid, azt hiszem, tavaly Húsvétkor volt, hogy a keresztre feszítést, feltámadást tanulták, és akkor elmagyarázta, hogy ez az egész azért történt, mert hogy a Jóisten azt akarta, hogy az Ő fia, Jézus, most már egy kicsit vele is legyen. Sose gondoltam még erre. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a Jóisten azt szeretné, hogy a Fia vele is legyen egy kicsit. A kisgyerek pedig azt nem érti, hogy miért kell sírni, ha valaki meghal, hiszen ha a mennyországba kerül, akkor a Jóisten mellett boldog lesz. Tóth-Mihala Veronika 18
Mi az, ami ma maradandó? Lehet-e ma maradandó, örök dolgokról beszélni? Egyáltalán, mi jut eszükbe a ma fiataljainak, ha ezt a szót hallják, hogy örök? ifjúság Örökkévalóság? Az meg mi? Egy világhírű családregényről készült film több jelenetében újra és újra felbukkan egy óra. Ez a zsebóra a család egyik legértékesebb tulajdona. Az apa ígérete szerint ezt a legidősebb fiú örökli majd, ha már elég nagy lesz. A fiú több mint egy évtizeden át vágyakozik az apja órájára, de azt végül az öccse kapja meg. A történetből látszik, hogy a regényt régen írták. Amikor még a dolgok lassabban változtak. Kívánatos lehetett egy tárgy még generációkon át is, mert értékálló volt és mert évtizedeken át működött. Gondoljunk csak bele, ma mi marad érték- és időtálló. Hol vannak már a nyolcvanas évek kijelzős kvarcórái? Senki sem hordja őket. Elavultak, kimentek a divatból. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbbje néhány évnél tovább nem is bírta. De vegyünk más példát: el tudjuk képzelni, hogy milyen jó lenne megörökölni apa számítógépét, vagy mobilját úgy harminc év múlva? Minden olyan gyorsan változik, ha csak a tárgyak világát nézzük is. Ma, ha valami elromlik, kétszer is meggondoljuk, hogy megjavíttassuk-e, mert többe kerülhet a szerelés, mint egy új és modernebb darab megvásárlása. De talán ilyen gyorsan változnak az eszmék, a divatok, még az értékek is. Kiskamasz diákokat kérdeztünk meg erről. A válaszok nagyon színesek és különbözőek voltak. Hadd álljon itt néhány: Talán csak a barátság örök. Mert például a szépség, ahogy öregszünk, elmúlik, a pénzt ellophatják. Ha azt a szót hallom, hogy örökkévalóság, elröhögöm magam, mert egyszer minden elmúlik, vagy meghal, vagy a természet lebontja Tudom, hogy minden örök, ha valami lebomlik nem szűnik meg, csak később más formában lesz megtalálható. Talán az örök barátság, ha valakik az életük végéig jó barátok maradnak. Az idő múlása is örök. Talán csak a barátság örök. Mert például a szépség, ahogy öregszünk, elmúlik, a pénzt ellophatják. Fogadhatunk valakivel örök barátságot, de nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, és mikor ér véget az erős kapcsolat. Ha ezt a szót hallom, nem gondolok semmire, hiszen egyszer mindennek vége van. Ahogy egyszer mi is meghalunk, úgy mindennek vége van egyszer. A műanyag is örök, mert nem bomlik el. Szerintem örök dolog nincs a világon, ami kézzel fogható. Örök esetleg lehet Isten, a szeretet, vagy érzelmek, fogalmak, vagy például a világűr. Az űrben örökké bolyonghatunk, úgy sem lesz vége. Vannak örök szerelmek, ha valakik eldöntik, hogy soha nem hagyják el egymást. Ha két ember nagyon szereti egymást, semmi sem választhatja el őket. Eszembe jutnak az örök reklámok, amik sohasem múlnak el, és állandóan reklámok és reklámok, amiből már elegem van. Amikor azt hallom, hogy örök, az emlékekre gondolok. Az emlékek örökké élnek. Az érzelem nem lehet örök, mert aki érez, az sem él örökké. Az emberi alkotások sem tartanak örökké. Az egyetlen, ami örök, az Isten. Én úgy gondolom, hogy a tárgyak és az olyan dolgok, amik itt a földön nekünk boldogságot okoznak, azok egyszer elvesznek, és nem fognak örökké tartani. Ha hiszünk Istenben a földi életünk után vár minket egy örök élet, a mennyországban. A barátságok és a boldogság nem tarthat örökké, de az Istennel való kapcsolat soha nem szűnik meg, persze csak ha ehhez a kapcsolathoz pozitívan állunk hozzá. Kustár Gábor vallástanár 19
kézfogás KÜLKAPCSOLATOK A Margittai Gyülekezet és a Kossuth utcai Gyülekezet testvérkapcsolata A két gyülekezet lelkipásztorának korábbi kapcsolata képezte a testvérgyülekezeti kapcsolat kialakítását. Mindkét gyülekezet presbitériuma előzetesen határozatban hagyta jóvá a testvérgyülekezeti kapcsolat felvételét. Ezután került sor a szándéknyilatkozat megírására, amely a Kossuth utcai Gyülekezet új parókia átadása alkalmából rendezett hálaadó istentisztelet során került átadásra. A Margittai Gyülekezet a Váradi Biblia faximile kiadását adta ajándékul a Kossuth utcai Gyülekezetnek, mi pedig a Hanau Biblia faximile kiadását adtuk a Margittaiaknak. Minden évben kölcsönös látogatásra került sor. Egyházi és nemzeti kiemelkedő ünnepek alkalmával közösen ünnepeltünk. Vendégprédikációk voltak mindkét gyülekezetben. A margittai templom felújítása alkalmából tartott hálaadó istentisztelet keretében a Kossuth utcai Gyülekezet nemzeti lobogót ajándékozott a margittaiaknak. Közös gyülekezeti kirándulások Érmindszentre, az Ady Házba, a Bihar-hegységi ősmedve barlangba, Nagyvárad kulturális emlékeinek bemutatása, a Nyúzó-völgyben az álmosdi csata emlékére rendezett hadi játékokon vettünk részt. A Margittai Gyülekezet úrvacsorai jegyeket biztosított több alkalommal a szoros testvéri közösség kiábrázolására. A gyülekezetek kölcsönösen időnként tájékoztatást kapnak a vasárnapi istentiszteleteken a testvérgyülekezetről. Ugyancsak vasárnapi könyörgésben emlékezünk meg Isten előtt egymásról. A Magyar Református Világtalálkozókon együtt jelentünk meg, s ez a szándékunk ebben az esztendőben is. 2009-ben a margittai gyülekezetben a lelkipásztor személyében változásra került sor, bármennyire is meghatározó a lelkipásztorok baráti kapcsolata a testvérgyülekezetekben a változás nem jelentheti a kapcsolat megszűnését. A folyamatosság megmaradását biztosította az új lelkipásztor által is ösztönzött találkozások tervezése. Gyülekezetünk képviselete 2010. advent első vasárnapján együtt ünnepelt a zsúfolásig megtelt margittai templomban a helyi gyülekezettel, amikor a Kossuth utcai Gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét, és az ágendázást a beosztott lelkipásztor végezte. A viszontlátogatásra megegyezés szerinti időpontban 2011. tavaszán kerül sor. Dr. Kiss László missziói gondnok 20