Kedves Érdeklődő! Az alább közzétett írásból sok érdekes információhoz juthatsz az erdő és ember kapcsolatáról, bár a szövegben leírt kiállítást már régen nem lehet megtekinteni. Erdő és ember Zalában Alcím: vezető a nagykanizsai Thúry György Múzeum kiállításához 1984. A kiállítási vezetőt írta: DR. KERECSÉNYI EDIT A forgatókönyvet írta és a kiállítást rendezte: BARATH LÁSZLO ; és DR. KERECSÉNYI EDIT, LANCSÁK LAJOS, MÁTRABÉRCI SÁNDOR, DR. PÁLL MIKLÓS és TORONDY KÁLMÁN közreműködésével. Zala az ország legerdősültebb megyéi közé tartozik. Kiállításunk célja az erdő és ember sokrétű kapcsolatának bemutatása, s felhívni a ma emberének figyelmét az erdő természeti és gazdasági értékeire, szociális jelentőségére, okos szeretetére és fokozott védelmére. Az I. terem általános ismereteket nyújt az erdőről. A föld vegetációs és éghajlati öveit ismertető plasztikus térképen láthatjuk, hogy hazánk a mérsékelt égövi elegyes erdők övében terül el. Felszínének több mint 17%-át borítja erdő, melynek 90%-át lombhullató fafajok, 10%-áí pedig fenyőfélék alkotják. Zala megye területének közel egyharmada erdő, s annak mintegy 22%-a erdei fenyves. Az ország 50 erdőgazdasági tája közül meghatározó jelleggel három található megyénkben: a Göcseji bükktáj, a Göcseji fenyőrégió és a Déli pannonhát, melyek egy-egy jellegzetes, nagy, színes fotón gyönyörködtetnek bennünket. E tájegységek mellett azonban a szomszédos erdőgazdasági tájak nyúlványai is megtalálhatók. A Göcseji bükktáj a harmadkori Pannon-tenger helyén jött létre. Felszínén észak-déli irányú dombvonulatok és völgyek húzódnak, legmagasabb pontja a 338 m magas oltárci várdomb. Madártávlatból nézve dimbes-dombos, göcsörtös vidék. A nedves, hűvös klíma, a tájra jellemző termékeny, barna talajok és a domborzat hatására alakultak ki rajta az uralkodó bükkösök, melyek fatömege messze felülmúlja az országos átlagot. A bükk mellett őshonosnak számít még a gyertyán, a kocsánytalan tölgy, a csertölgy, a szelídgesztenye, a madárcseresznye, a juhar, a kislevelű hárs, a magas kőris és a mézgás éger is. A megye nyugati részén elterülő Göcseji fenyőrégió erősen tagolt felszínű, sűrű völgyhálózatú dombság, bár némileg alacsonyabb, mint a bükk táj. Az évi csapadék itt is meghaladja a 800 mm-t. Erdeinek 02%-a már mesterséges erdő. Ezek felét erdei fenyvesek alkotják, melyek fatömege itt jóval meghaladja a lombosfákét. Gyakori azonban a gyertyán, a bükk, a kocsányos és kocsánytalan tölgy is. Ezek részben az erdeifenyők között nőnek, azok lombelegyét képezve. A Déli -Pannonhát erdei megyénk szárazabb keleti dombjain és völgyeiben találhatók. A hőmérséklet itt némileg magasabb, mint Göcsejben. Jellemző fái a kocsányos és kocsánytalan tölgy, a csertölgy, az akác és a gyertyán. A terem közepén lévő dobogón különböző korú bükk, tölgy és erdeifenyő törzsek korongmetszetei láthatók, míg az ablak melletti tablón Magyarország - s felette Zala - főbb erdőtársulásait egymásra helyezett területarányos fakorongok szemléltetik. Ezekből is kitűnik, hogy Zalában főleg a bükkösök, a gyertyános tölgyesek és az erdei fenyvesek dominálnak. A továbbiakban fényképek utalnak az erdő hármas rendeltetésére. A termelés célja a fakitermelés, a vadgazdálkodás és az erdei melléktermékek hasznosítása. A
környezetvédelemé a víz káros hatása és a szélerózió elleni védelem, a vizek és a levegő tisztaságának megőrzése, nem utolsósorban, pedig az oxigéntermelés. Szociális-üdülési feladata végül, hogy a pihenés és turizmus révén kikapcsolódást és örömet nyújtson az embernek. E teremben utalunk még az erdővel kapcsolatos régészeti és történelmi emlékekre is. Megtudjuk, hogy a lakosság gyarapodásával, a földművelés térhódításával, valamint a bányászat és az ipar fejlődésével együtt járt az erdők nagymérvű irtása. Kanizsa s a többi mocsárvár építéséhez, s a mocsarakon átvezető dorong utak burkolásához is temérdek fára volt szükség. Ezt illusztrálják a kiállított török-kori metszetek és ásatások fotói, valamint a földmunkák és ásatások során előkerült cölöpök és famegmunkáló szerszámok is. Az erdők pusztulására már Werbőczi István is felfigyelt. 1514-ben a Tripartitumban óvásukra intett, hangsúlyozván a makkot termő fák nagy értékét. A Kanizsa környéki erdők nagy része 200 éven át a Batthyány család birtokában voltak A törökkel vívott harcok során elnéptelenedett vidékeket a XVII. században újra benőtte az erdő. s a felszabadító háború után csak lassan kezdődött meg a megye benépesedése. Még Tomasich 1792-ben készített nagyméretű térképén is csaknem összefüggő erdőség borítja Zala megye nagy részét. A II. teremben az erdők birtoklási és használati viszonyainak alakulásával, az erdőgazdálkodás jogi szabályozásával, végül az erdőrendezés történetével ismerkedhet a közönség értékes, kézzel rajzolt és festett térképek, eredeti iratok és műszerek segítségével. Megtudjuk, hogy a Rákóczi-szabadságharc leverése után a Habsburgok hatalmas birtokokat adományoztak az idegen és magyar császárhű főnemeseknek, akik eleinte szorgalmazták jobbágyaiknál, később azonban mind szigorúbb feltételekhez kötötték, majd meg is tiltották az erdőirtást. A majorsági gazdálkodás előtörésével a már gazdag termést adó irtásföldeket sor földesúr kisajátította. Egyidejűleg mindinkább korlátozták a jobbágyok - addig csak szokásjog alapján gyakorolt - faizási jogát, melynek értelmében a földesúri erdőket a pór nép is használhatta épület-, szerszám- és tűzifa kitermelésére, legeltetésre, sertések makkoltatására. 1848-ban a jobbágyság eltörlésével a faizási jog megszűnt. Helyette a volt jobbágyok a földesúri erdőből kaptak egy-egy kis részt, amit úrbéri közbirtokossági erdőnek neveztek. Az asztaltárlókban elhelyezett iratok a jobbágyok kiszolgáltatottságáról, keserves sorsáról beszélnek. De kitűnik belőlük az is, hogy némelyik nagybirtokos már 150 évvel ezelőtt is milyen magas színvonalon gazdálkodott erdeiben. Az erdők oktalan pusztítása miatt a XVIII. sz. derekától az állam és a megyék sorra hozták az erdőket óvó rendelkezéseket, sőt nemegyszer zárlat alá is vonták őket. A tilalmak ellen vétő jobbágyokat megbírságolták, kalodába zárták, vagy más módon büntették. Egyik vitrinünkben kéz- és nyakkaloda, azaz "hegedű" is látható. Az erdők védelmére hozott törvények közül alapvető jelentőségű az 1879. évi XXXI. tr. Kidolgozásában nagy része volt az egyik legnagyobb magyar erdésznek, Bedő Albertnek (1839-1918), akinek főbb műveit is bemutatjuk a róla elnevezett emlékéremmel együtt. Azon szakembereket tüntetik ki vele, akik az erdőgazdálkodás fejlesztésében kiemelkedő eredményeket értek el. Itt szólunk városunk szülöttéről, Kaán Károlyról is, aki a két világháború közötti időszak legjelentősebb erdőpolitikusa volt. Nevéhez fűződik az Alföld erdősítéséről szóló 1923. évi törvény előterjesztése. Természetvédelem és a természeti emlékek c. nagyszabású műve ma is alapvető. Az erdő szempontjából is történelmi jelentőségű 1945. évi földreform külön tablót kapott. Grafikon szemlélteti rajta a zalai erdők tulajdonjog szerinti megoszlását. A terem másik fele az erdőrendezés történetével és fejlődésével foglalkozik. Eredetiben vizsgálhatjuk Kanizsa Sánc melletti erdejének vágásokra osztott térképét 1840-ből, s a Mária
Terézia 1769. évi erdőrendtartásának Zala megyei kihirdetéséről szóló iratot. A tablókon az erdőrendezés fejlődését illusztráló korabeli térképek és rajzok, a tárlókban pedig különböző évekből származó üzemtervek láthatók. Mindezt az erdőrendezés és a térképkészítés eszközkészletének fejlődését illusztráló műszerek egészítik ki. Csodálkozva szemléljük, mekkora a fejlődés a földmérő-lánctól a különféle teodolitokig és busszolákig. Az ablak előtti dobogón az az 1796 körül készített műszer áll, amelyből a későbbi felmérő műszereket fejlesztették ki. A nagy vitrinben grafikonokon tanulmányozhatjuk az egyes fafajok területi megoszlását Zalában és országosan, a megyék erdősültségi százalékát valamint a zalai erdők élőfa készletét. 1945-ben az első állami nagyüzemek az erdőgazdaságok lettek. Megyénkben az erdőbirtokok 64%-át államosították, 23% magán kézben maradt, 13% pedig közbirtokossági erdő lett. Állami kezelésbe kerültek a nagyobb fűrészüzemek is.. A III. terem az erdőművelés és fatermesztés nagy szakértelmet igénylő hosszadalmas és felelősségteljes folyamatáról szól. Részterületei: a mag- és csemetetermelés, s az erdőfelújítás, illetve - telepítés, az erdőnevelés és -védelem. Ezek munkafolyamatait nagyrészt művészi fotók szemléltetik, mivel az erdőnevelés hagyományos eszközkészlete viszonylag csekély. Az első vitrin a főbb zalai fafajták rügyeit, leveles ágát, magját illetve a fenyők toboztermését tartalmazza. Megtudjuk, hogy napjainkban a legkiválóbb genetikai tulajdonságú állományok közül választják ki a szaporításra szánt magtermő részleteket, a fenyők nemesítését pedig fenyőmag termelő ültetvényeken végzik. A csemetetermelés célja a kitermelt vágásterületek mesterséges felújítása, új erdők telepítése, valamint a fásítások részére szaporítóanyag termelése. A bajcsai csemetekertben pl. évente mintegy 25 millió csemetét nevelnek a legkorszerűbb technológiával. A kitermelt erdők helyét természetes vagy mesterséges úton lehet felújítani. A tölgyesekben és bükkösökben főleg természetes felújítás történik magról. Ahol azonban erre nincs lehetőség, mesterségesen ültetnek erdőt. A kézi csemetenevelés hagyományos eszközeit dobogón mutatjuk be, bár már itt is tért hódítanak a gépek. A növekvő erdő is sok törődést igényel, mivel a gazdaságilag jelentős fafajokat a kevésbé értékesek és a cserjék elnyomják. Ezért a fiatalost többször meg kell tisztítani, a magassági növekedés szakaszában pedig törzskiválasztó gyérítést kell végezni. E munkálatok szerszámkészletéből szintén nyújtunk ízelítőt. A beépített vitrinben az erdőt veszélyeztető természeti csapásokról, így pl. a szél és a hó okozta törésekről látunk döbbenetes képeket. Itt ismerkedhetünk meg az erdőt károsító gombákkal és rovarokkal is. A harmadik vitrin az erdei madarakat (zöldküllőt, citromsármányt, vörösbegyet, zöldikét, széncinegét, őszapót stb.) és a hasznos rovarokat mutatja be. Az előbbiek óvására és védelmére szólít fel, hisz ők az erdőkre veszélyes rovarok legfőbb pusztítói. A IV. terem a hagyományos fakitermelésé, illetve a szállításé. A zalai parasztság életében ez a munka mindig jelentős szerepet játszott, hisz nemcsak szántóhoz, szőlőhöz jutott az erdőirtás révén, hanem épület-, szerszám- és tűzifához is. Hogy a fából minél kevesebb forgácsolódjék el, már Mária Terézia elrendelte, hogy döntését fejsze helyett fűrésszel végezzék. A kitermelés módját általában szerződés szabályozta. A munka többnyire novemberben vette kezdetét és tavaszig tartott. Három jellemző módja volt: a ritkítás, a szálalás, végül a tarvágás vagy irtás.
Leggyorsabban természetesen a ritkítás ment, hisz a fiatal erdőből még néhány fejszecsapással ki lehetett vágni a gyengébb minőségű fákat. Az idősebből a szálalás során távolították el a selejtes darabokat, melyek már szerszámfának is alkalmasak voltak. Tarvágáson vagy irtáson az erdő teljes kivágását értjük. Régen az irtás volt a gyakoribb, mikor a fát a tuskóval együtt termelték ki. A favágók viszonylag kevés eszközt és szerszámot használtak. A különféle fejszéket, fűrészeket vitrinekben mutatjuk be. A jó favágó gondosan megvágott és kihajtogatott élű fűrésszel és élesre fent fejszékkel dolgozott. Egy ötletes megoldású fűrészfogvágó széket és egy forgófenőköves köszörűt ki is állítottunk. Az ölfavágók általában bandában tömörülve dolgoztak. Felváltva ketten fűrészeltek, míg a harmadik gallyazott, darabolt. Látástól vakulásig dolgoztak. Zömmel törpebirtokosok voltak, akik tavasztól őszig kis földjüket művelték, s csak télen szegődtek el ölfavágónak. Bérüket természetben és pénzben kapták. Az utóbbi mindig magasabb volt a mezőgazdasági munkásokénál. (Egy 1813. évi limitáció szerint pl. az ölfavágó napi 40 krajcárt kapott, míg a nádarató 20-at, a kapások pedig csak 12-t.) A beépített vitrinben egy ilyen favágó öltözete és felszerelése látható az 1930-as évekből. Az elmúlt századokban az egyik legfontosabb faválaszték az ölfa (tűzifa) volt, amelynek vastagabbját hasítva értékesítették. A különféle mai faválasztékokat múzeumunk nagy, boltozatos pincéjében állítottuk ki. Századunk elejéig a fát igaerővel szállították. A rönköket lóval húzatták össze, majd kocsival - télen szánnal - szállították tovább. A rakodás és szállítás módját fényképsorozat mutatja, eszközkészlete pedig posztamensen látható. Az oldalfalak és fenékdeszka nélküli ún. pőrekocsi és szánja szintén a pincében tekinthető meg. A kitermelt fát a falvak fogatos gazdái fuvarozták, akik többnyire egy-egy erdőrész elhordására szerződtek. Bérüket ők is pénzben és természetben kapták. Az első lóvontatású erdei vasutat 1908-ban építették Zalában, de a gépi vontatás csak 1925 körül indult meg rajta. A fakitermelő gépek csak az 1950-es évek közepén jelentek meg a zalai erdőkben. Az V. teremben az előbbiek meghökkentő kontrasztjaként napjaink gépesített fakitermelése jelenik meg nagy, színes fotókon, hisz a hatalmas, csaknem mindent tudó döntő- és rakásoló gép pl. be sem fért volna a terembe. A gépesítés fejlődését a mind korszerűbbé váló motorfűrészek szemléltetik. Az MRP típusú kétszemélyes fűrész tömege pl. még 40 kg, míg a fűrészlánc sebessége ugyanakkor csupán 7 méter másodpercenként. Ezzel szemben a mai Stihl 0.45 S típusú motorfűrész tömege csupán 10 kg, a fűrészlánc sebessége azonban már 22 m/s. Grafikonok szemléltetik a Zalai EFAG fakitermelésének főbb mutatóit, valamint a faanyag választékok szerinti megoszlását. S mekkora a különbség az egykori fejszés-fűrészes favágó, a mai formaruhás, védősisakos szakmunkás öltözete között! Az utóbbi mellett bemutatjuk a gazdaság törzsgárdajelvényeit is. A gépesítés hőskorának, az 1950-60-as éveknek gépeit: a Hoffherr-traktort és a vontatót, különféle kérgező gépeket és a hidraulikus hasító gépet méreteik miatt ezúttal is csak a pincében helyezhettük el. A VI. teremben ismét a múltba térünk vissza. Azt láthatjuk itt, hogy az erdő a fán kívül is mennyi mindent adott még az évszázadok során az embernek. A XVIII. században pl. temérdek erdőt égették hamuvá, hogy belőle hamuzsírt (KjCO:i) nyerjenek. A gyorsan fejlődő vegyiparnak ez a terméke ugyanis az üveg-, textil- és szappangyártásnak képezte egyik alapanyagát. Térkép mutatja, hogy még napjainkban is milyen sok földrajzi név őrzi Zalában eme pusztító tevékenység emlékét. Hatalmas erdő és bővizű patak mellé telepítették pl. 1806-
ban a vétyemi üveghutát, mely addig működött, amíg az erdő el nem fogyott. Öblösüveg termékeiből bemutatunk néhányat. A gubacs a tölgyeseknek volt fontos mellékterméke: a belőle kivont csersavat a bőrcserzéshez és a textilfestéshez használták. Évszázadokon át ebből készítették a tintát is. Mivel a gubacs keresett exportcikk volt, jelentős hasznot hajtott a földesúrnak. Ezért tiltották el gyűjtésétől elsők között a pórnépet, egy-egy erdőrész gubacstermését kereskedőknek adván bérbe. A nagy szakértelmet igénylő szénégetés is sok évszázados múltra tekint vissza. A faszénre főleg a kohászatnak és a kovácsoknak volt szükségük. Egy alkalommal átlag 30 űrméter fát raktak a boksába, s az 5-6 nap alatt égett lassú izzással szénné. A szénégetők éjjel-nappal őrizték a boksát, nehogy befulladjon vagy kialudjon. Szerény eszközkészletük legfontosabb darabjai a fejsze, a gereblye, a lapát és a kosár - mely az értékesítéskor mértékegységül is szolgált -, a fényképek előtt állnak. Az erdő a jószág takarmányozásában és legeltetésében is fontos szerepet játszott. A kiterjedt tölgyesekben és bükkösökben ezerszám hizlalták makkon a sertéseket, sőt legeltettek az erdőben szarvasmarhákat is. Az 1790-1809 közötti makkoltatási szerződésekből láthatjuk, hogy mikor mennyi bért fizettek a parasztok a földesuruknak a makkoltatás fejében. A kondák, csordák, nyájak őrzésére sok pásztorra volt szükség. Ezek a kemény tél beálltáig az erdőn maradtak a jószággal, amely a hó alól is kikapart némi élelmet. A pásztorok jól ismerték a faragható fákat. Egy-egy ügyes kezű, művészi tehetséggel megáldott ember nemcsak saját használatára készített botot, ostornyelet, sótartót - miként egyes vitrinekben látható -, hanem társai, sőt a megrendelő falubeliek számára is. Közülük nem egy - pl. Kiss István - erőteljes, önálló stílust teremtett, s művészete évtizedekig hatott. 1873-ban remekbe készített borotválkozó tükre kiállításunk egyik büszkesége. A múlt századi pásztorművészet remekei vidékünkön többnyire karcolással vagy spanyolozással díszítettek. A domború faragás újabb keletű, s csak a XIX. század végén vált közkedveltté. A pásztorok viselete, főleg a nevezetes kanászszűr a bakonyival és somogyival rokon. Utóvirágzása idején több művész is megörökítette a színpompás, nagygallérú, befenekelt ujjú szűrben a kondát őrző somogyi és bakonyi pásztorokat. Képeinken Szemlér Mihály festményének reprodukciója, valamint egy ismeretlen festő életképe látható. Az ablak előtti vitrinben álló bábu egy kanász 1860 körüli ünneplő viseletében és szűrében feszít. A középső nagy vitrinben a pásztorélet néhány jellegzetes eszközét állítottuk ki a bárányjelektől a szopást gátló borjúböködőig, s a hatalmas kolomptól a lóbéklyóig. A múlt század második felétől a tervszerű erdővédelem s a kaszálók növekedése visszaszorította az erdei legeltetést. A bakonyi-és rácsertést lassan felváltotta az ólban teleltetett, nagy zsírhozamú mangalica, a ridegmarhát pedig a kényesebb, ám jobban tejelő fajták. Ismét másik vitrin a gyűjtögetésnek állít emléket. "Osi jogunk vót az erdő" - mondta 1957-ben egy 82 éves zalamerenyei parasztasszony. Adatközlését olvasván elképzelhetjük, milyen gazdagon terített asztala volt az erdő az őt ismerő földtelen népnek. Aki a város közelében lakott, még pénzelhetett is a gombából, az eperből, a málnából, s ha tavasszal rábukkant valamelyikre, a lehántott fa-kéregből edénykét bökdösött össze, abba szedte. Itt látható a gyufa elterjedése előtt nélkülözhetetlen tűzcsiholó készlet is: az acél, a tapló és a kova egy öreg parasztember fényképével, aki még 1955-ben is ily módon gyújtott pipára. Odébb a kéregedény készítését figyelhetjük meg, majd egy hatalmas akácfa háncsával összevarrott, hamu tárolására szolgáló kéreg - melybe a vászon nemű párolására szolgáló hamut gyűjtötték - következik. Iszalagból kötött tehénkosár és csíkvarsa, vesszőből készített kosárka és egy nagy taplószék látható még itt. A préseléskor használt, iszalagból font 30 m-es gúzst azonban csak a pincében tudjuk bemutatni.
Egy másik sarokban a cukorgyártás elterjedése előtt oly nagy szerepet játszó erdei méhészkedés emlékei között találjuk magunkat. Különféle típusú odúk vannak itt - egyikben az ügyeskedő gazda pörgetésre alkalmas kereteket is elhelyezett már - és helyszínen készített, használatukat illusztráló felvételek. Egyiken egy méhész lépestől szedi ki egy meglékelt fa odújából a méhcsaládot, hogy kasba telepítve méhesébe állíthassa. Az erdeifenyőből csapolt gyantát hajdan is értékesítették parasztok és uradalmak egyaránt. E munkát ma már a zalaegerszegi Erdőkémia Vállalat dolgozói végzik nagy szakértelemmel. Az erdő egyes növényei a népi gyógyászatban játszottak nagy szerepet. Csapody Vera művészi akvarelljei révén megismerkedhet a látogató a legfontosabb zalai gyógynövényekkel. Gyűjtőiknek, a füvesasszonyoknak minden faluban nagy becsületük volt. Gyógyító munkájukért általában terményt, zsírt, tojást kaptak. A gyógynövény- és gombagyűjtésre napjainkban a Herbária Vállalat és az Erdei Termék Vállalat specializálódott. Rajta kívül az Erdőkémia Vállalat és az erdőgazdaságok foglalkoznak az erdei melléktermékek gyűjtésével és feldolgozásával. E sokféle látnivaló után a VII. teremben egy "erdei ösvény" mentén elhelyezett padon pihenhet meg a látogató. Tőle jobbra életképszerű bükkös őszi avarán szarvas család vonja magára a figyelmet. A tisztás másik részén őzsuta vezeti gidáját, a közepesen erős bak még nem vetette le tavalyi agancsát. A fákon, bokrokon néhány áttelelő madár ül, amott mókus szalad az ágon. Az út bal oldalán kora tavaszi, hófoltos erdei fenyvesben vezeti csíkos malacait az éhes vaddisznókoca. Az erős kan már egyedül járja útját. A közelben varjak csemegéznek, távolabb róka lapul egy fa mögött. Csak egy lépés még, és ismét a múltban járunk. A VIII. teremben ugyanis a paraszti famegmunkálás termékeivel és a fára épülő kismesterségekkel ismerkedhet a látogató. Mivel ez utóbbiak száma ugyancsak gazdag, csupán jelzéseket adhatunk arról, milyen óriási szerepet játszott az erdő a falusi ember életében. Hisz fából készítette házát, pajtáját, abból a hegyi pincéjét, s annak a zárát. Még vasszeg sem található bennük! Fából faragta a gazdasági eszközöket, abból ácsolta bútorait is. Az erdőt járva s a fakitermelés közepette nagyszerű érzékkel és kiváló anyagismerettel választotta ki az igának, lőcsnek, szerszámnyélnek alkalmas darabokat, elrejtvén a részesedésként kapott,,rakatba", hogy otthon megmunkálhassa őket. A legügyesebbek gazdagon ki is cifrázták készítményeiket. Mások elsajátították s háziiparként, űzték a bognár-, a kádár- és az asztalosmesterséget. így ezek szerszámkészletének legfontosabb darabjai a legtöbb parasztházban megtalálhatók. Egy vitrinben egyetlen darabból faragott archaikus eszközökből, a szemköztiben pedig a múlt század végének díszesebb, gyakran már domború faragással cifrázott készítményeiből adunk ízelítőt. Előbbiben bármelyik iparművész megirigyelhetné a paraszti ősök "formatervezett" sótartóját, s a merőkanál ősét: a mély mustmerő kanalat! Utóbbiban a pásztorművészet ihlette, nagyszerűen komponált, ám kissé darabosabb mintázású kanáltartókban, sótartókban gyönyörködhetünk! S túldíszítettségében is milyen pompás az a nehéz paraszti kézzel faragott tükör, melynek két szélére Ádámot és Évát állította mestere, előtérében pedig két - rontást elhárító - angyalka óvja a ház asszonyát. A nagyobb tárgyak szintén két csoportra oszthatók. Nemesen egyszerű és célszerű berendezési darabokra, mint pl. a famozsár, a hajdinakoptató és a terménytároló "bucsér", s az érett népművészet remekeire, melyek közül egy vésett, geometrikus díszű ácsolt ládát és két barokkos, domború virágokkal dúsan cifrázott széktámlát állítottunk ki. A terem másik fele a kismesterségeké. Egy-egy vitrinben a bognár, a kádár, s az esztergályos legfontosabb szerszámai és legjellegzetesebb készítményei láthatók. A sarokban remekbe készült kis hintó gyönyörködteti a nézőt, melyet Tüchert Lajos kocsi gyártó és kovácsmester
készített. Sajnos, e nagy múltú mesterségeknek nincs már utánpótlása. Művelőikkel együtt évszázadok felgyülemlett tapasztalata és kifinomult tudása is sírba száll majd. A IX. terem a fűrésziparé. Zala megye XVIII. századi benépesedésével és a majorsági gazdálkodás fellendülésével együtt járt ennek kifejlődése is. A XVIII. század derekán már számos fűrészmalom működött az uradalmakban. A kemendi és mándi malmok rajzai tájékoztatást nyújtanak létrejöttükről és szerkezetükről, valamint működésük módjáról. A vasútépítések fellendülése óriási mértékben megnövelte a fűrészáru, a vasúti talpfák és a dongafák iránti keresletet. Élelmes vállalkozók - így pl. a kanizsai Gutmann-cég - milliókat kerestek e lehetőség felismerésével. Egy 1900. évi térkép azt szemlélteti, hogy Magyarország akkori fűrészüzemei zömmel a még erdőkkel borított Kárpátok és Szlavónia fontosabb vízi útjai mentén - így a Tiszán tutajként úsztatott, valamint a Dunán és Dráván uszályokban szállított faanyag feldolgozására - épültek A zalai fűrészipar ezért csak 1920 után indult fejlődésnek. Legjelentősebbé az 1922-ben létesült Lenti üzem vált, melyet Lámfalussy Sándor erdőmérnök - a későbbi neves soproni professzor - tervezett, majd irányított. Az ő tervei alapján építették azt a keskeny nyomtávú erdei vasúti szárnyvonalat is, mely évtizedeken át szállította zökkenőmentesen a hatalmas Esterházy-erdőkben kitermelt fát. A fűrészüzemről bemutatott archív és újabb fényképek az utóbbi évtizedekben lezajlott fejlődést szemléltetik. A nyugat-német Esterer-cég keretfűrésze például - amint egy hatalmas színes fotón látjuk - éppen egy százévesnél is idősebb, 60 cm átmérőjű tölgyrönköt fűrészel egyetlen menetben 14 pallóvá és deszkává. A nagykanizsai fűrészüzem csak 1970-ben épült. Munkáját néhány fotón és exportterméken keresztül ismertetjük. Egy grafikonon a három legjelentősebb zalai fűrészüzem 1970-80. közötti termelése tanulmányozható, a felfűrészelt faanyag és a belőle készült termékek mennyisége szerint. Az ország 1980. évi legfontosabb fűrészüzemeit térképen szemléltetjük. A X. terem, mely egyúttal előadóterem is, a környezetvédelemmel és a jóléti erdők jelentőségével foglalkozik. Két vitrinben a napjainkban oly sokat emlegetett Kis-Balaton madárvilágából adunk ízelítőt, másutt nagy színes fotókon - többek között - a nagykanizsai parkerdő és csónakázó tó, a zalaegerszegi Aranyoslapi-forrás és a sagoti autóspihenő látható. Itt szemléltetjük a zalai erdők jellegzetes gombaféléit is, aprólékosan részletezve a három legveszedelmesebb fajta; a gyilkos-, a légyölő- és a párducgalóca ismertetőjegyeit. Ezek ugyanis még ma is szedik áldozataikat, mivel a tudatlan és felelőtlen gombázók összetévesztik őket az ehető gombaféleségekkel. Térképre rajzoltuk az országos jelentőségű védett területeket, kastélyparkokat, erdőrészleteket és arborétumokat, s jelöltük azt is, hol találhatók védett fák, fasorok és különleges lágyszárú növények. Az épület hosszú és széles bolthajtásos folyosója a vadászaté és vadgazdálkodásé. A történeti szemlélethez hűen, itt is régi iratok, fegyverek, ábrázolások és fotók szólnak a vadászat történetéről és a vadgazdálkodás kezdeteiről. Vitrinekben láthatjuk a különféle golyós és sörétes vadászfegyvereket, köztük néhány pompás főúri darabot is. Szarvasagancsból készített, művészien karcolt díszű lőportartók, vadászkések és tőrök gyönyörködtetnek még bennünket. Külön kiállítási egység foglalkozik a három legjelentősebb zalai nagyvaddal: a szarvassal, az őzzel és a vaddisznóval. A világranglista élén álló zalai szarvas-állományt reprezentáló trófeák sora lebilincselő látvány. De nincs hiány őzagancsokból, vaddisznóagyarakból sem. Odébb az apróvadakkal: a
nyúllal, a rókával, s a legfontosabb vadászható madarakkal ismerkedhet a néző fotókon vagy kitömött állapotban. Két nagy vitrinben és egy asztaltárlóban a népi vadfogás s a vadorzás sokféle eszköze: különféle szerkezetű láda-, ütő- és hurkos-csapdák, tőrök valamint gyári készítésű tányércsapdák vonják magukra a figyelmet. Az itteniekhez hasonló hurkokkal már honfoglaló őseink is vadászhattak! A hurokban vergődő szajkóról eszünkbe jut, hogy ezzel kapcsolatos a "nyakán a hurok" s a "tőrbe csal" kifejezés; a madárfogás céljából készített lépesvesszők pedig a "léprement" szólást magyarázzák. Egy asztaltárlóban a puskás rabsickodás emlékei: lefűrészelt csövű és tusájú lőfegyverek, puskaportartók és -adagolók, a tölténykészítés házilagos eszközei, stb. láthatók. Külön rész foglalkozik a vadgazdálkodás szerepével, fontosságával és eredményeivel. Az asztaltárlókban sárgult iratokon a vadgazdálkodás kezdeteiről, a szarvas- és őztrófeák értékelésének módjáról szerezhetünk ismereteket, másutt vadásznaplókat, vadászati albumokat stb. tettünk közszemlére. S akit érdekel, népi faragványokon és változatos népművészeti tárgyakon csodálhatja meg a különféle vadászati ábrázolásokat. Végezetül hatalmas, színes fotó búcsúztatja a látogatót az emeleti kiállítástól, amely a középkori hangulatot árasztó, vaskos oszlopokkal tagolt, boltozott pincében folytatódik. Itt azokat a nagyméretű néprajzi és erdőgazdasági tárgyakat, eszközöket, gépeket, faválasztékokat mutatjuk be, amelyekre az egyes termeknél már utaltunk, de amelyek terjedelmük miatt ott nem fértek volna el.