Igaz történetek az átkosból" 1960-1988-ig.
Amit ebben a könyvben leírtam, megtörtént eseményen alapul. Emberek élték meg, mesélték el. Sokáig senkinek nem beszéltek ezekről a dolgokról mert vagy féltek, vagy szégyellték. Magyarországon élő emberek életéből kiragadt érdekes epizódok. Természetesen a könyvemben szereplők neveit megváltoztattam, és van ahol az időpont is más, átszőve a saját képzeletemmel. A fejezetek előtt, részletesen fölsoroltam a szereplőket, és a helyszint. Mindegyik történet egyes szám, első személyben van leírva, mintha most mesélné el a főszereplő. A könyv gerincét, a valóság alkotja. Jó szórakozást kívánok az olvasáshoz! / a szerző/ 2
Tévedés 23 éves lehettem, amikor úgy éreztem, megértem az anyaság nemes feladatára, és szerettem volna áldott állapotba kerülni. Két évig az Ovidon nevű fogamzásgátló tablettát szedtem. Már közel egy éve abbahagytam, de a várva várt terhesség nem következett be. Elmentem a nőgyógyászatra, ahol megállapította az orvos, hogy fejletlen a méhem, és nem lehet gyermekem. Ha netán valami csoda folytán mégis áldott állapotba kerülnék, akkor sem tudnám kihordani a gyermeket, tehát nem tápláljak hiú reményeket. Nem nyugodtam bele olyan könnyen, még három másik nőgyógyászhoz is elmentem, de sajnos ők is ugyanazt mondták. Mintha összebeszéltek volna. Nagyon szomorú lettem, a férjem nem értett meg. Egyszer azt mondta, amikor sóvárogva néztem egy babakocsit toló asszonyt:- szülj ha tudsz, rajtam nem múlik! Fájt nagyon, attól fogva senkinek nem beszéltem mélységes bánatomról. Eszembe jutott gyermekkori betegségem, amikor is még a negyedik évemet sem töltöttem be, és megkaptam a korea minor nevű betegséget. Jobb kezem, és mindkét lábam megbénult, három hónapig kezeltek a szegedi Gyermekklinikán, és hihetetlen csoda folytán meggyógyultam. Arra gondoltam, talán abból a betegségből eredően sérülhetett bennem valami, és ezért nem lehet gyermekem. Ennek ellenére, elmentem egy ötödik nőgyógyászhoz, bár nem reménykedtem semmiben. Vizsgálat után szépen elbeszélgetett velem. Annyit mondott, hogy soha többé ne szedjek fogamzásgátló tablettát, mert káros a szervezetemre. Sőt, más gyógyszert se szedjek, és ne akarjak minden áron terhes lenni. Megnyugtatott, és azt tanácsolta, éljek kiegyensúlyozott, egészséges életet. Megfogadtam. Sokat úsztam, olvastam, megpróbáltam elfoglalni magamat maximálisan a munkám mellett. A megyei kórházban dolgoztam, mint adminisztrátor kezdtem, majd belgyógyászati szakasszisztensként kerültem évek múlva a körzeti orvosi rendelőbe. Három hónap múlva fájdalmat, feszülést éreztem a melleimben. 3
A menstruációm rendben, kicsit megijedtem, és fölkerestem az onkológia doktornőjét. Megvizsgálták a melleimet, majd átirányítottak a nőgyógyászatra. Megállapították, hogy hat hetes terhes vagyok. Nem akartam hinni a fülemnek, de tréfásan megjegyezték, majd hiszek a szememnek. Erősítő injekciókat kaptam, két hónapra befektettek az osztályra vérzések miatt, nehogy elmenjen a baba. A kilenc hónapot otthon töltöttem, veszélyeztetett terhesként. Boldogan, és nagy izgalommal vártam a szülés időpontját. Húsvét előtt, 1983. március 26-án megszületett a kisfiam. 3800 gramm 56 cm, gyönyörű babának adtam életet! Nagyon vártam őt, a világ legboldogabb édesanyjának éreztem magam. Húsvétra már haza is engedtek bennünket, hiszen mindkettőnknél, mindent rendben találtak. Édesanyám várt otthon bennünket, a férjem autóval vitt haza. Igaz a férjem rendszeresen megcsalt, de én erről nem vettem tudomást, úgy tettem mint, aki mitsem sejt az egész dologról. Akkor csak a kisfiammal törődtem, örültem, hogy a karomba foghatom! A gonosz hazug világról nem akartam tudomást szerezni. Mégis, amikor a férjem meglátta először a kisfiát, elsírta magát, és mindkét kezemet szó nélkül, térden állva összecsókolta. Én tudtam miért teszi, de mindezt nem éreztettem vele. Adtam neki még egy lehetőséget. Otthon tartózkodásunk második reggelén, kisfiam szoptatás után, sugárban kihányta a tejet. Nem tudtam mire vélni, de gondoltam a következő alkalommal biztosan nem így lesz. Amikor tisztába tettem, feltűnt, hogy a pelenkában a vizelete szemmel látható, narancssárga színű. A következő etetéskor ugyanaz történt, ezért azonnal autóba ültünk, és bementünk a gyermekkórházba. Ott megvizsgálták a kisfiamat, bent kellett maradnunk az osztályon. Engem az anyaszálláson helyeztek el. Vizelet vizsgálatot, röntgent, vérvételt csináltak, de minden eredmény negatív. Elkészítették a veseszcintigráfiát is, ahol kimutatták, hogy valami beárnyékolja a vesét, de nem tudták pontosan mi lehet az. Daganatra gyanakodtak.egy hét kórházi bentlét után, kisfiamat áthelyezték a gyermekklinika sebészeti osztályára. 4
Mielőtt elvitték, aláírattak velem egy nyilatkozatot, melyben az állt, ha életmentő műtétre kerül sor, beleegyezem. Másnap hajnalban elszállították mentővel a kisfiamat. Nem mehettem vele, hogy miért, azt a mai napig sem tudom megérteni. Ezért férjemmel együtt autóba ültem, és indultunk a klinikára. A sebészeten nem találták a kisfiamat. Fölmentünk az emeletre, ott sem tudtak róla. Akkor leültem a lépcsőre, és azt mondtam, addig egy lépést sem megyek, míg meg nem találják a gyermekemet. Ide hozták, itt kell lennie. Végül visszamentünk a sebészetre. Már bent feküdt a kórteremben, már átöltöztették, már nem ölelhettem magamhoz, csak egy üvegajtón keresztül láthattam. Kérdésemre az adjunktusnő a következőket hadarta el, hidegen és érzéketlenül: - A kisfiának valószínűleg vesedaganata van. Ha jóindulatú a daganat, akkor megmarad a gyerek, ha rosszindulatú meghal. Kértem, maradhassak bent vele, hiszen még szoptatni kell, de nem engedték. Azt mondták, érdeklődjünk másnap telefonon. Mint akit leforráztak, ott álltam, és nem akartam hinni a fülemnek. Ordítani akartam fájdalmamban, de csak álltam némán, és nem tudtam elhinni ezt a borzalmat, hiszen egészségesnek mondták a kisfiamat, nem találtak az újszülött osztályon semmi problémát. Naponta vizsgálta gyerekgyógyász az újszülött babákat, vért vettek tőlük, pelenkázták, mosdatták- és senki nem vette észre, hogy rózsaszin a vizelete! Én otthon azonnal megláttam, itt nincs rendben minden. A baba vizelete szemmel szinte nem látható, csak érezhető, nedves a pelenka! Hogyan lehetne vesedaganata, senkinek a családban nem volt ilyen betegsége. Első gondolatom, ami az eszembe jutott, hogy bemegyek a kórterembe ahol az én tizennégy napos pici fiam fekszik, magamhoz ölelem, és kiszaladok vele a világból. De nem tehettem, mert ha mégis igazuk lesz, én hogyan is tudnék puszta két kezemmel segíteni rajta. Ott álltam a folyósón és zokogtam, körülöttem szaladgáltak az orvosok, a nővérek, végezték a dolgukat. Nem adtam senkinek pénzt, sem orvosnak, sem nővérnek, nem is tellett rá. Én aki egészségügyi dolgozó vagyok, én aki mindenkivel szemben a maximális tudásom szerint jártam el, én aki soha egy fillért nem fogadtam el senkitől, én aki a gyógyításra tettem föl az életemet! 5
Ott álltam és nem akadt egyetlenegy szakember, aki két emberséges szóval megnyugtatna! Bennem pedig egy világ omlott össze. Haza mentünk valahogy, otthon az üres szoba várt. Benne a kiságy, benne a pici kising, a pici rékli, a pici sapka, a pici tipegő. Odamentem a kiságyhoz, fölemeltem a kis babaruhákat, arcomhoz érintettem, megpusziltam és zokogva roskadtam a földre. Éreztem pici fiam baba illatát, szinte még melegnek tünt testétől a ruha. Megfogadtam magamnak, ha elveszítem a kisfiamat, véget vetek az életemnek, hogy együtt temessenek el bennünket. A terhességem alatt szednem kellett Pipolphen tablettát, méhizomzat nyugtatásra adták. Még találtam belőle, azt vettem be, hogy csak aludjak és ne tudjam magam körül semmiről. Otthon bujkáltam. Egész nap egyedül maradtam, férjem csak este jött haza. Ha csöngettek észrevétlenül kilestem, és nem nyitottam ajtót. Nem akartam beszélni senkivel, a fájdalmamat nem tudtam szavakban kifejezni. Nem kellettek a sajnálkozó, együttérző, üres szavak, hiszen azt, amit átéltem, egyedül én érezhettem igazán. Számomra megsemmisült körülöttem minden. A siránkozással pedig a gyermekemen segíteni nem lehetett. Csak a kisfiamért imádkoztam minden gondolatomban. Ahogy kinyitottam a szemem, az első szavam, Istenem add vissza a gyermekem! Elmentem a templomba, letérdeltem a Szűz Mária szobor előtt, és sírva könyörögtem kisfiam életéért. Nem jártam soha templomba, nem neveltek a szüleim vallásosan, de úgy éreztem, az én gyermekemen csak a jó Isten, a Szűzanya, a csoda segíthet! Hosszú órák következtek, mintha az idő is szándékosan lassabban múlna. Nem akart telni, szinte egyhelyben állt az óra mutatója. Úgy éreztem, megőrülök a várakozásban. Aznap telefonáltam, azt mondták minden vizsgálat negatív, nem tudják mi az, ami beárnyékol. Lehet, hogy nem kell megoperálni, érdeklődjek másnap. A következő napon ismét telefonáltam a postáról, akkor azt válaszolták: csak megoperálják. Ez így ment egy-két napig. 1983. április 14-én eltávolították a kisfiam jobb veséjét. 6
A műtét utáni napon azonnal utaztam a Klinikára, bár azt tanácsolták ne menjek, még túl korai. De úgy éreztem, nincs olyan ember a földön, aki megtilthatná nekem azt, hogy a saját gyermekemet lássam. Kisfiam ott feküdt és aludt az ágyban. Olyan sokat változott a pici, kedves arca, amióta nem vehettem a karomba, egészen más lett. Istenem, mennyit szenvedhetett ártatlan kis lénye! Amióta a világra jött, csak a kellemetlen élményeket ismerte. Pedig én mennyire óvtam és féltettem. Elszakítottak egymástól bennünket, ridegen és érzéketlenül. Milyen boldognak is éreztem magam, amikor a világra hoztam! És megláthattam várva várt gyermekemet, akit addig kilenc hónapon keresztül, a szívem alatt éreztem. Most pedig itt állok szótlanul- én az anya- aki eltűrte, hogy így megkínozzák a gyermekét! A nővér kérésemre megmutatta a vágást. Szörnyű látvány tárult elém. Az én pici fiam hasa, teljes szélességében összevarrva, és valami barna anyaggal bekenték, hogy a sebszélek gyorsabban gyógyuljanak. Tisztába tehettem, és Robébi tápszerrel megetethettem. A nagy aggodalomban, és mert nem szoptathattam, elapadt a tejem. Nem tudhattam meg, milyen érzés az, ha egy anya természetes úton táplálhatja újszülött gyermekét. Már nem is akart szopni, hiszen a cumisüvegből könnyen jött a tápszer. Ezt is elvették tőlünk! A műtétet végző professzor beszélni akart velem. Bementem az irodájába, ahol a következőket mondta: - Nézze asszonyom lehet, hogy amit, most mondok nem kellene elmondanom, de a lelkiismeretem úgy diktálja, hogy önnek joga van erről tudnia. Igaz, eltávolítottuk a jobb vesét, kiemeltük, mert vesedaganatra mutatott minden jel. Nem találtunk semmilyen daganatot, nem kellett volna a vesét eltávolítani. A vesetokon belül egy vérömleny keletkezett, melyet ha időben észre veszünk, egy dréncsövön keresztül leszívathatunk és elkerüljük a szerveltávolítást, a hasmetszést. Ez egy lúdtojásnyi haematóma, ami összenyomta a vese állományát. Adminisztrációs tévedés történt. A kórházból úgy kaptuk a kórlapot, hogy ön császármetszéssel szült. Ezért nem számoltunk azzal a lehetőséggel, amikor is a szülőcsatornában megnyomódhat a magzat. Egyébként a műtét során nem lépett föl semmilyen komplikáció, gyorsan fog gyógyulni a baba, erős kisfiú. 7
Gyógyszert nem kell szednie, teljesen egészséges, utókezelést nem igényel. Hat hét múlva, varratszedés után kontroll vizsgálatra kell jönniük. 1983. április 25-én haza engedték a kisfiamat. A zárójelentésen, amit kézhez kaptam, természetesen erről egy szó nem esett. Úgy fogalmazták meg, hogy a jobb vese eltávolítása elkerülhetetlen a gyermek életbenmaradása végett. Először azt gondoltam, beperelem az orvosokat, hiszen egy életre megcsonkították a kisfiamat. De nem tudtam kit vádoljak név szerint. Nagyon sok pénzbe kerül mindez, és rájöttem az orvosokkal pereskedni kész öngyilkosság. Hiszen ők a társadalomban előnyt élveznek. Kéz kezet mos alapon mindent kimagyaráznának, és még a végén engem marasztalna el a bíróság. Az orvosok is emberek, és aki ember az tévedhet. Csak van, aki vállalja a tévedését és annak következményeit, van, aki nem. Az utóbbi egyszerűbb megoldás. Bár nem tudom, hová tűnik ilyenkor az emberi lelkiismeret? A munkám során olykor, ha hibáztam, azonnal felelősségre vontak. Elismertem tévedésem, igazuk volt. Igyekeztem a legrövidebb időn belül kijavítani, és máskor jobban oda figyeltem. Aztán eszembe jutott az is, bármilyen pert indítok, bármi lenne a vége, a kisfiam veséjét soha, senki nem adhatja vissza! És nekem ez a fontos. Csodát tenni, egyszerű földi halandó nem képes. Ezért nem pereskedtem, nem panaszkodtam, nem vádoltam. Viseltem csendben a sorsunkat, ha valaki kérdezett válaszoltam, arra törekedtem, hogy vigyázzak a kisfiamra, aki immár a 13. évében jár. Tudja, mi történt vele, tudja, vigyáznia kell magára. Hogy miért mondtam el mindezt? Talán azért, mert míg élek, nem felejtem el azt a rettegést, amikor nem tudtam mi lesz a gyermekemmel. Nagyon vártam őt, és mások hibájából majdnem elveszítettem. És azért, hogy a jövőben ilyen hibát ne kövessenek el. Ugyanis ezek azok a tévedések, melyek orvosi nyelven szólva irreverzíbilisek, vagyis visszafordíthatatlanok a páciens számára. Az egész életét gyökeresen megváltoztatja egy ilyen tévedés. Egy anya soha nem felejt. Életem legborzalmasabb " élményét" osztottam meg Önökkel. 8
Anyám az Anyósom Munka után bementem az orvosi könyvtárba, mert a tanulmányomhoz szükségem volt egy-két pontos szakkifejezésre, amit csak ott találtam meg. Erika a könyvtáros kedves, mosolygós arccal fogadott minden érdeklődőt. Ez az épület a kórház udvarának közepén, parkkal körülvéve emelkedett ki a megszokott kocka házak közül. Régen ugyanis kápolnaként használták. Itt mondtak minden szenvedőért, haldoklóért, elhunytért imát az apácák. Nos, a hatvanas években berendezték, átalakították orvosi könyvtárrá. Nekem személy szerint, megragadta a figyelmemet, hiszen építészeti stílusa széppé varázsolta. Szerettem idejárni. Csend, nyugalom, télen meleg, nyáron jó hűvös honolt. Amikor el akartam tűnni a világ szeme elől, ide menekültem. Ez történt aznap is. Már egy éve együtt éltem a barátommal. Közben megismertem egy orvost. Eleinte csak nézett, le nem vette rólam a szemét. Majd köszönt is - kezét csókolom - mondta, és rám mosolygott. Mit is tehet egy nő ilyenkor? Természetesen visszaköszöntem. Ma ebédkor, az ebédlőben leült az asztalomhoz. Miért nem az üres asztalt választotta? Éreztem közeledni akar hozzám. Ezeket a gondolatokat elhessegettem magamtól, és Zoltánra összpontosítottam, aki talán otthon vár. Zoltán betegesen féltékeny ember. A buszon a tömegben, ha hozzám ért egy férfi, mert fékezett a sofőr, otthon kaptam két olyan hatalmas pofont, hogy nekiestem a hűtőszekrénynek. - A mocskos latrodhoz bújtál - ordította, és a hajamat cibálta. Ha visszaköszöntem egy férfinak, mindegy, hogy a barátom, vagy ismerősöm, vagy rokonom, vagy kollégám az első szava: - biztosan belebújtál az ágyába is! - és nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről. Később már meg sem próbáltam, minek mentegetőzzek olyan dologban, amit soha nem követtem el. Rá kellett jönnöm, ez a férfi nem normális egészen, és valamilyen úton, meg kell szabaduljak ettől a beteges kapcsolattól. Csak azt nem tudtam, hogyan is kezdjek hozzá. 9
Tegnap este összevesztem vele, mert nem akartam a nehéz napjaim alatt szeretkezni. Ez undorító, ki a csudának van szüksége ilyenkor a szexre. Őt meg az izgatta föl, amit nem lehet. És mert nem engedtem a követeléseinek, elment otthonról. Reggelre sem jött haza. Engem viszont vártak a betegek a belgyógyászaton, a reumatológián, az idegosztályon. Órarend szerint beosztottak, hol mikor, kiket kell gyógytornáztatnom. Közben egy pályázatra jelentkeztem, a munkámról készítettem beszámolót, ezért mentem a könyvtárba. Emiatt is haragudott Zoli, hogy minek foglalkozok én ilyesmivel, csak az időmet pocsékolom, úgysem nyerek semmit. Egyszóval mindenért haragudott, ami, vagy aki elvett tőle. Mert ő úgy képzelte az életünket, hogy én az összes szabad percemet csak vele fogom tölteni, az ágyban. Nem vagyok sem érzéketlen, sem hideg, sem frigid, de azért más is van a világon, ami engem nagyon is érdekel. Egyszerre úgy éreztem, teljesen elegem van Zoliból, nem tudom hová tűnt el, de ha valaki amiatt a dolog miatt elviharzik szó nélkül, és felrúg mindent, akkor az egész kapcsolat semmit nem ér. Visszatérve a mai napra: Ott ültem a könyvtárban, és olvasgattam az akupresszúráról szóló könyvet, közben jegyzeteltem. Egyszer csak megszólal mellettem egy férfi hang: - Kezét csókolom, leülhetek? - kérdezte csendesen. Ő az, a doki, bár nem tudtam hol, melyik osztályon dolgozik, de a kék kártya amit a köpenyére tűzött, jelezte beosztását. Nekem lila kártya függött a köpenyemen, amin az állt, Havas Anikó, gyógytornász. Kicsit meglepődtem, és érdekes módon, nagyot dobbant a szívem. Miért? Nem ismerem, csak látásból, nem tudok róla semmit, és mégis a torkomban ver a szívem. Ez már kóros eset. - Tessék nyugodtan - mondtam - bár, én már készen is vagyok, megyek, mert sok a dolgom. Föl akartam állni, de ő megfogta a kezem, és kérte maradjak még egy kicsit, szeretne velem beszélni. Lassan visszaültem. - Nos akkor figyelek, miről van szó? - kérdeztem hidegen. - Szeretnék először is bemutatkozni, dr. Marsal Miklós vagyok. Itt dolgozom a szülészeten. Tudom, hogy ön gyógytornász, sőt még a nevét is tudom. 10
- Honnan? -néztem rá meglepődve. - Onnan, hogy megérdeklődtem azoktól, akik önt ismerik. Sajnos nem sokat árultak el önről, de elhatároztam, megkeresem a módját, hogy négyszemközt beszéljünk. - Nézze nem tudom, mit akar tőlem, de még mielőtt hozzá fogna, közlöm nincs időm, vár valaki és rohannom kell. Zavartan rakosgatni kezdtem a kezemben lévő papírokat. - Nekem van időm, én tudok várni, és beszélhetünk máskor is. Tudja mit? Ha lesz egy kis szabad ideje, hívjon föl ezen a számon, és megbeszélünk egy mindkettőnknek megfelelő időpontot. Kártyára fölírta a telefon számot, és a kezembe adta. - Jó rendben van, majd egyszer élek a lehetőséggel, de nem tudom mikor. - Ígérje meg, találkozunk még. - szólt utánam. - Rendben van, mondtam már, majd fölhívom, de kérem, ne sürgessen. - Gyors léptekkel siettem az ajtóhoz, majd visszanéztem és rámosolyogtam. - Viszlát! majd legközelebb! - és intettem a kezemmel. Addig senkivel nem ismerkedek, amíg ezt az őrült Zolit le nem rendeztem. Még csak az kellene, hogy Zoli meglásson egy másik férfival kettesben a könyvtárban, vagy máshol! Amilyen bolondulásig féltékeny, megfojtana! Ideges vagyok, vajon hová mehetett? Miért nem jött legalább reggelre haza? Csak nem esett baja? Felszálltam a buszra, és siettem a lakásunkba. A kocsi ott állt az udvaron, Zoltán hazajött. Megnyugodva sóhajtottam föl. De most jön még a java. Szakítanom kell vele, mielőtt teljesen kisajátítana magának! Nem vagyok a tulajdona, csak a társa! Mégpedig a mellérendeltje, nem az alárendeltje. Boldogan szaladtam be a lakásba, és amikor benyitottam az ajtón, tátva maradt a szám a meglepetéstől. A szobaajtó nyitva, az ágyon Zoli és két nő levetkőzve, anyaszült meztelenül. - Na helló édesem, gyere be, már csak rád vártunk. Azt hittem soha nem jössz haza. - kéjelgett Zoli. Majd fölállt és felém igyekezett. Én meg hátráltam, ameddig a fal engedte. 11
- Gyere csak közénk, te vagy számomra a szexkirálynő, tudod egyik sem léphet a helyedbe, de három nővel nagyon klassz az ágyban. Őket az éjjel szedtem össze, és mivel kedvelnek engem, eljöttek hozzánk. Ugye te is örülsz? - Neeem! Nem, nem! Te mocskos disznó, undorodok tőled, te perverz alak, hozzám ne próbálj érni, mert megjárod! - kiáltottam. Zoli csak nevetett, amikor átakart ölelni, térdemmel hatalmas nagy erővel lágyékon rúgtam. Összeesett és jajgatott. - Végeztem veled, soha többet nem akarlak látni, ne próbálj keresni, amúgy is elegem van már belőled, a beteges féltékenységi rohamaidból, a hülye kívánságaidból! Ez az utolsó csepp a pohárban! Jó mulatást! - és becsaptam magam mögött az ajtót. Szaladtam végig az úton, egészen a buszmegállóig. Mérgesen bosszankodtam, hogyan is lehettem ennyire vak és naiv, nem vettem észre egy évig, kivel is élek. Na de vége, még jó, hogy nem hallgattam rá, és nem lettem a felesége. Istenem, de jó, hogy végre kimutatta a foga fehérét, még akkor, amikor könnyűszerrel, minden bírói beavatkozás nélkül otthagyhatom. Szomorúnak éreztem magam, és egyben megkönnyebbültem. Hiszen, már egy hónapja azon gondolkoztam, hogyan is szakítsak vele. Most pontot tettem az egész végére. Szabad vagyok, nyugodtan dolgozhatok, tanulhatok, nem zavar senki a hülyeségével. Hazamentem anyához, aki örömmel fogadott. - Mi történt, vége? - kérdezte. - Igen. Szakítottam vele örökre, soha nem leszek a felesége. - Örülök neki, Zoltán egyáltalán nem tetszett nekem, valami alamuszi, sunyi tekintet sugárzott a szemében, és emiatt aggódtam, csak nem mondtam neked. - megsimogatta az arcomat. - Köszi anya, aludhatok a szobámban? - Persze kislányom, tudod, ide mindig visszajöhetsz. Bementem a szobámba, hozzáfogtam dolgozni. Az írógépemet leporoltam, és újból önmagam lettem. Éjfélig írtam, félig elkészült a pályamunkám. Anyám egyedül élt, már nyugdíjba ment, de még tanított az iskolában mint óraadó tanár. Apám régen meghalt, szinte nem is ismertem, ő pedig nem ment újból férjhez. 12
Anya sokat segített nekem, amikor szükségem volt valakire, aki meghallgat, vagy tanácsot ad, ő mindig mellettem állt. Szerettem anyát, ő is engem, jól kijöttünk egymással. Soha nem szólt bele az életembe, a döntéseimbe, de tanácsot azért adott, és véleményt is mondott. Aztán én vagy megfogadtam, vagy nem. Zoltánnal kapcsolatban, azt tanácsolta, ne költözzek hozzá. Igaza lett. A saját hibámból tanultam. Ezen érzések kavarogtak a fejemben, egyszer elveszítettem a gondolatom fonalát, és mélyen elaludtam. Másnap reggel zuhanyozás közben elhatároztam: mától új életet kezdek! Ahogy beértem a munkahelyemre, az asztalon egy szál égővörös rózsa feküdt, mellette egy levélke. Hát ez meg micsoda? Kibontottam: Jó munkát! M.M. Nem is tudom ki lehet? Ki az az M.M.? És akkor, eszembe jutott a doktor, akivel a könyvtárban beszéltem. Elmosolyodtam, gyorsan vízbe tettem a rózsát, és átöltöztem. A kollégáim sejtelmesen fürkésztek, de nem kérdeztek semmit. Ez így ment egy héten keresztül, minden áldott reggel. Az asztalomon naponta várt a rózsa, de mindennap egy szállal több. Az ötödik napon 15 szál vörös rózsa virított a vázában. Gondoltam, ez nem mehet tovább, ha így haladunk, hová teszem a rózsákat? Csak azt nem tudom, honnan találta ki, mi a kedvenc virágom. Na mindegy. Megkerestem a telefonszámot, amit fölírt, és tárcsáztam. Négyet csörgött, majd fölvették. - Halló, dr. Marsal Miklós. - Halló, itt Havas Anikó. Köszönöm a gyönyörű rózsákat. Olyan illat van itt, mint egy virágoskertben - mondtam tréfásan. - Örülök, hogy végre fölhívott. - válaszolt ő. - Nem sejtettem, hogy ilyen sokáig bírja a hallgatást. Vártam nagyon. - Nézze, én teljesen meg vagyok zavarva, most léptem ki egy kapcsolatból, és nem akarok egyenlőre újat kezdeni. De, mert ennyire kedves és kitartó, megbeszélhetünk egy találkozást munkahelyen kívül. - Oké, a hétvégém szabad, nem ügyelek. - Jó, mondjuk, akkor szombat este. - válaszoltam. 13
- Meghívom egy vacsorára, a kínai étterembe, vagy inkább az olaszba? - Hát, ha már választhatok, inkább az olaszba, jobban szeretem a főztjüket. - mondtam. - Rendben, akkor hétre önért megyek. - Hová, hiszen azt sem tudja, hol lakom? - nevettem. - De tudom, a Bocskai u. 22-ben, és az édesanyjával él együtt, egy hete. - Jézusom! - kiáltottam. Hát ilyen nincsen, maga nyomozó, vagy arra lakik? - Egyik sem. Csak egyszerűen egy éve megláttam önt, és elhatároztam meg fogom keresni az alkalmat, hogy találkozzunk. - Na jó, akkor szombaton hétkor várom. A viszontlátásra. És letettem a kagylót. Kicsit meglepődtem, mit akar tőlem, miért és hogyan tud rólam mindent. Otthon anya dolgozatokat javított. - Anya, ráérsz egy kicsit? kérdeztem. - Hát persze, miről van szó? - Képzeld a héten 15 szál vörös rózsát kaptam az egyik orvostól, aki ott dolgozik a kórházban. Nem is ismerem, csak egyszer kétszer beszéltünk, de ő még azt is tudja hol lakom. Szülész és nagyon jóképű, tetszik nekem, bár azt hiszem, nem merem magamnak bevallani. - Hát, meg kell próbálni jobban megismerni. Nem ártana, ha végre már egy normális, rendes férfi lenne a társad. - Igen, szerintem is, de nem nagyon bízok már a férfiakban. Olyan sokat csalódtam bennük, az eleje szép, és a végén minden elromlik. Nem akarok még egyszer kiszolgáltatottan élni, akkor inkább nem ismerkedem senkivel. - mondtam szomorúan. - Anikó ez nem megoldás - vígasztalt anya - nem bújhatsz el a világ szeme elől, szembe kell nézni a tényekkel, mert ha nem ezt teszed, akkor úgy jársz mint én, egyedül maradsz, és ez nem jó. - Igaz anya, majd meglátom. Nem merek szeretni, mert félek a csalódástól. Habár még soha senki nem közeledett ilyen kitartóan, mint ez a doki, és még senki nem próbált így a kegyeimbe férkőzni. 14
Egy kicsit régimódi, de nagyon szép módi. - mondtam. Másnap izgalommal készültem a vacsorára, nem tudtam mit vegyek föl magamra. Végül egy égszínkék, hátul zippzáros selyemruhába bújtam. Jól néztem ki, jobban mint a fehér köpenyben. Remélem tetszeni fogok neki. Ekkor csöngettek. Anya nyitott ajtót. Kinéztem az ablakon. Ez ő, és bejön. - Kezét csókolom, dr. Marsal Miklós vagyok, Anikóért jöttem. - Havas Balázsné, az édesanyja. Jöjjön beljebb. Én pedig kimentem az előszobába, hogy üdvözöljem. Betessékeltem a szobámba, és leültünk beszélgetni. Illetve szólt a magnó, ő pedig csöndben nézett. Annyira nézett, hogy teljesen zavarba jöttem, és éreztem elpirul az arcom. - Valami baj van, nem tetszik a ruhám? - kérdeztem zavaromban. - Nagyon tetszik. - mondta nyugodtan. - Nem tudok betelni a látvánnyal. De mehetünk is, mert asztaltfoglaltam, és ott is beszélgethetünk. Beszálltam az autóba, még sosem ültem fehér Mercedesben. Az étteremben minden asztalnál csevegtek. - Nem is tudtam, az eredeti olasz zenéről! - csodálkoztam. - Igen két hete dolgoznak itt. Megvacsoráztunk. Ittam egy pohár pezsgőt, egészen könnyűnek éreztem magam. Igazi olaszos, ritmusos, vérpezsdítő zenét játszottak. Miklós fölkért táncolni, és én örömmel mentem, hiszen imádtam a táncot. Pörögtem, forogtam, nevettem, csuda jól éreztem magam. Miklós csak mosolygott, és akkor vettem észre, milyen szép kék szemei vannak. Fekete dús haj, kék szemek, magas homlok. Kimondottan megnyerte a tetszésemet, nem értettem, hogy nem láttam eddig mindezt, hiszen találkoztunk, nem egyszer. A zene lecsendesedett, lassú szerelmes számot játszottak. Miklós átölelt, derekamon éreztem erős, gyengéd kezét. Hozzásimultam. Lehet, hogy a pezsgő hatására, lehet anélkül, szerelmes lettem? Jól éreztem magam, és ő nagyon kedves volt. Kimentünk a parkba sétálni, Miklós megállt, a szemembe nézett és ezt mondta: - Anikó szeretlek attól a perctől kezdve, hogy megláttalak. Az ebédlőben vettelek észre először, amikor sorban álltál a tálcával. 15
Nincs mit titkolnom, szeretlek. - mondta nagyon szépen. - Én nem is tudom, mit mondjak. - válaszoltam, de ő megcsókolt finoman, érzékien, csodálatosan. Hogy tudott csókolni, férfi így még nem csókolt engem. - És most, hogyan tovább? - kérdeztem aggódva. - Most már egyenesben vagyunk - mondta teljes nyugalommal Miklós - hiszen nekem egy évet kellett arra várnom, hogy találkozhassak veled. Veled, akinek gyönyörű, csillogó mély barna szemei úgy megigéztek. A karcsú termeted, a derékig érő barna hajad, minden olyan szép, és annyira tökéletes rajtad, hogy festeni sem lehetne szebbet. Szeretlek, és többé el nem engedlek. Legyél a feleségem. Meglepődtem, immár az este másodszorra. Nem értettem, miért ez a sietség. - Nem kell válaszolnod, most nem. Majd, ha te is úgy gondolod, és úgy érzed, akkor szólj. Én csak tudomásodra akartam hozni, hogy nagyon komolyak a szándékaim. 33 éves vagyok, anyagilag mindent megteremtettem magamnak, most már csak te hiányzol az életemből. Nem kell titokban találkoznunk, nyíltan, bárhol bármikor találkozhatunk, szeretlek és várok rád. - Miklós, te annyira kedves vagy hozzám - kezdtem - és nagyon tetszel nekem, de még nem vagyok szerelmes, még idő kell nekem. És ígérem szólok azonnal, ha úgy döntök, hogy a feleséged akarok lenni, na persze, ha még akarod te is. Hát így telt el az első estém Miklóssal, életem nagy szerelmével. Ezen az estén gyökeresen megváltozott az életem. Két hónapos ismeretség után szeretkeztünk, mondanom sem kell, ez is tökéletesen betöltötte a szerelmünket. Annyira illettünk egymáshoz, hogy már szinte hihetetlennek tűnt. Ő is szerette a munkáját, szeretett sportolni, úszni, kirándulni, olvasni, táncolni, hagyta, hogy a munkámban érvényesüljek. Egyik alkalommal elvitt a szüleihez, és bemutatott nekik. Mindenkinek elnyertem a rokonszenvét. Főleg az édesanyja kedvelt meg. Azt mondta pontosan olyan vagyok, mint amilyen ő volt lánykorában. Elővette a fiatalkori fényképét, és nem akartunk hinni a szemünknek, mintha én lennék rajta. Mindenki elképedt a hasonlóságon. 16
Otthon elmeséltem anyának ezt az érdekes dolgot, meghallgatott, de nem mondott semmit. Egyéves ismeretség után, úgy éreztem nem tudok Miklós nélkül élni, feleségül megyek hozzá. Miklós megérezhette, mert mielőtt bejelentettem volna neki, hétvégén, vasárnap 25 szál vörös rózsával állított be hozzánk. Huszonötödik évemet töltöttem. Édesanyámtól ünnepélyesen megkérte a kezem, és én boldogan igent mondtam. Bejelentettük Miklós szüleinek is, akik már alig várták, hogy összekerüljünk. Miklós apja építészként dolgozott, nászajándékba kaptunk egy csodálatos házat, amit ő tervezett. 1982. július 28-án házasságot kötöttünk. Fehér ruha, fátyol, vörös rózsa csokor. Sok szép fénykép készült, mindent fölvettek videóra is. Rómába mentünk három hétre nászútra. Mesébe illő boldogságban éltünk, szerettük egymást. Egyik nap, amikor beültem a kis Polskimba, vásárolni mentem, megtörtént a baj. Rendesen hajtottam az úton, és egyszer csak szembe került velem egy Trabant. Átjött az én sávomba, nem tudtam lejjebb menni, mert az út mellett végig, mély betonárok húzódott. Olyan gyorsan történt mindez, másodpercek alatt, frontálisan ütköztünk. Rendőrség, mentő, baleseti sebészet. Három órás műtét, a vesém sérült, gépre kellett rakjanak, hogy működjön a vizeletkiválasztás. Ekkor három éves házasok voltunk. Miklós őrjöngött, anya magába roskadt, az anyósomék tehetetlenül sírtak, mélységes gyászba borult a családom. Közben az is kiderült, hogy a hat hetes terhességemet elveszítettem, de akkor ez számított a legkisebb bajnak. A koponyám is megsérült, de nem súlyosan. A baj az, hogy a vesém összeroncsolódott, felmondta szolgálatot. A Trabantosnak, csak a kulcscsontja tört el, egyébként részegen ült a volán mögött. A professzor azt mondta, ha kapnak vesét, meg tudják csinálni a veseátültetést, de attól félnek, hogy az idegen vesét nem fogadja be a szervezetem. Sok a vérvesztés, és gépen nem biztos, hogy sokáig bírom. Miklós összehívta a családot. 17
Anya, anyósom, apósom. Előadta a professzor szavait. Közvetlen hozzátartozónak a veséjére lenne szükségem, mert azt befogadná a szervezet, és így megmentené az életemet. Azt is mondta, hogy anyára gondolt, mint donorra, hiszen valószínűleg megegyezik a vércsoportunk is. Ekkor anya elsírta magát, és elmesélte, amit egész életében titokban tartott, még előttem is: - Amikor Balázs, a férjem még élt, mi nagyon szerettünk volna gyermeket. De sajnos, nem lehetett gyerekem, így alakult az életem. Ezért elmentünk a gyámhatósághoz, kértük segítsenek egy újszülött gyermek örökbefogadásában. Mindegy, hogy fiú vagy lány, csak egészen picike legyen. Így is történt, két hónapos korában fogadtuk örökbe Anikót, aki a megyei csecsemőotthonban lakott. Az édesanyja megszülte 15 évesen titokban, két napos korában szépen felöltöztetve, bepólyálva, egy cumisüveg fejt anyatejet a babahordozóba téve, otthagyta a templom oltáránál. A lelkész megtalálta, elvitték a csecsemőotthonba, rendőrségi ügy lett belőle. De az édesanyja soha nem került elő, ezért a kislányt örökbe adták nekünk. Férjem ezután egy évre meghalt, agydaganatot állapítottak meg nála. Hát ez az én titkom, amit még Anikónak sem meséltem el, de most megtudtátok az igazat. Én is ugyanolyan testidegen anyag vagyok a gyerekem számára, mint bárki más. És az ő vércsoportja A-RH-negatív. Lehet, hogy ez is számít. Istenem én odaadom a vesémet, csak életben maradjon! - zokogta édesanyám. Miklós anyja elsápadt, verejtékezett, elnézést kért, visszavonult egy kicsit a szobájába, mert rosszul lett. Ezen senki nem csodálkozott akkor, megértették, hiszen mindenki meglepődött az elhangzottakon. Másnap Ági néni, Miklós anyja, már hajnal ötkor fölkelt. Telefonon hívta édesanyámat, hogy elmehet-e hozzá, mert négyszemközt akar vele beszélni, életbevágóan fontos dologban. Anya természetesen várta. Aznap nem ment be az iskolába, kirándultak a diákok. - Szervusz Anna - köszönt hűvösen az anyósom. - Gyere be Ágnes, már vártalak, bár nem tudom elképzelni, mi az a fontos dolog. 18
Foglalj helyet - mutatott a fotelra anya. - Kedves Anna - kezdte a beszédet anyósom - nagyon nehéz és komoly dologról akarok beszélni veled, és kérlek előbb hallgass végig, aztán mondhatsz bármit, csak kérlek hallgass meg! Te tegnap elmesélted a titkodat, föltártad előttünk az igazat. Nekem is van egy titkom, amit soha, senki nem tudott meg rólam! - Rendben van, figyelek - mondta anya. Hát jó! Belevágok a közepébe. Amikor 14 évesen megtudtam, hogy állapotos vagyok, minden összeomlott bennem. Anyám meghalt, apám megölt volna, ha a tudomására jut a dolog. Ezért nyári szünetben nem mentem haza az iskolából, dolgoztam egy kis faluban. A lelkész fölvett, hogy rendben tartsak mindent a templomban, és a kertben. Sokáig nem látszott rajtam a terhességem halvány jele sem, de egyszer rosszul lettem, mert annyira elfűztem magam, hogy nem kaptam levegőt. A lelkész testvére, egy idős néni térített magamhoz, azt kérdezte, mikorra várom a gyermeket. Hát azt én sem tudtam, de attól a perctől kezdve nem engedtek nehéz munkát végezni. Elmeséltem nekik mindent, azt is, hogy apám megölne. Elmondtam, én nem vihetem magammal a gyermeket, de szeretném, ha jó helyre kerülne. Ezért szülés után két nappal, azt tanácsolta Bözsi néni, a lelkész testvére: senki nem tud semmit, csak mi hárman, még csak nem is sejtik, hogy neked gyermeked lett. Nyugodj meg. Én segítek neked. De tovább nem szoptathatod a picit, mert, ha nem viheted magaddal, a szíved fog megszakadni érte, annyira megszereted. Majd én jó helyre viszem. A délutáni misén nagy felbolydulás történt, az oltáron egy gyermek aludt. Ott feküdt az én pici lányom, akit nem nevelhettem föl. Nyomozott a rendőrség, de nem találtak semmi gyanúsat, így lezárták az ügyet. A lelkész elvitte a picit a csecsemőotthonba. Én felnőttem, tanultam így lett belőlem divattervező. Kerestem egy ideig a kislányt, de nem találtam sehol. Visszamentem a faluba, ahol a lelkész elmesélte, hogy még két hónapos korában örökbe adták egy szerető házaspárnak. Azt is mondta, ne kutassak utána, mert senkinek nem tennék jót ezzel. Sem a kislányomnak, sem magamnak, sem pedig a házaspárnak. 19
Csak földúlnám mások nyugodt életét, saját önzésem miatt. Nincs jogom ahhoz a gyermekhez, már nem én vagyok az édesanyja! Hát igen. Fájdalmas, de igaz szavak. A férjemmel egy kiállításon ismerkedtem össze. Ő már elvált emberként élt, egyedül nevelte a fiát, Miklóst. Neki ítélte a bíróság a gyermeket, mert a felesége alkoholista lett. Miklós harmadik évét töltötte be, amikor, mint nevelőanyja a családba kerültem. Miklós tudja, hogy nem az édesanyja vagyok, de mindig anyának szólított. Szép, boldog családi életet élünk a mai napig. Bár naponta eszembe jutott az első gyermekem, akit eldobtam magamtól, és soha nem láthatom. Már megbántam tettemet, inkább apám haragját vállaltam volna, mint megtagadjam a véremet! Senki nem tudja az életemnek ezt a fekete múltját. A lelkész és a testvére évekkel ezelőtt meghaltak. Megöregedtek, sírba vitték magukkal a titkomat. Én vállalom a bűnömet, egyszer életet adtam a kislányomnak, akkor két naposan elhagytam. Most szeretném jóvá tenni, vagy legalábbis segíteni. A vércsoportom A-Rh-negatív, az anyajegy a combján ugyanaz, mint nekem, a leánykori képem megegyezik az ő mostani arcával. Amikor tegnap elmesélted a történetet az örökbefogadásról, teljesen megbénultam. Nem akartam hinni a fülemnek! Összekavarodott bennem a múlt, a jelen és a jövő. Nem tudtam mit tegyek? Szóljak, hallgassak? Egész éjjel ezen törtem a fejem, és rájöttem ilyen csoda az életben csak egyszer adódik! És ez nem véletlen! Isten akarta így! Itt a naplóm, ebben akkor mindent leírtam, azóta nem nyitottam ki. Kérlek segíts, hogy segíthessek! - de ekkor már zokogtak mindketten, hiszen ilyen még a mesében sincs. Anya nem ítélte el az anyósomat, nem vádolta. Elmentek együtt haza, mindent elmeséltek. A történet után fagyos lett a levegő. Végül apósom törte meg a csendet. - Bármi is történt, te bebizonyítottad, hogy anya és szerető feleség vagy. Én nem vagyok Isten, hogy egy gyerek kilátástalan és reménytelen lelkitusájában, az akkori döntése miatt ítélkezzek. 20
Én szeretlek, becsüllek azért, hogy mindezt elmondtad, hiszen titokban is tarthattad volna. - Anya - kérte csendesen Miklós - én szeretlek, nagyon szeretlek, de most ne is haragudj, megleptél! Erre nem számítottam! Szeretlek anya, és ha jól meggondolom, te kétszeresen adsz életet a lányodnak! - Köszönöm nektek, nagyon köszönöm. Drága fiam - fordult Miklóshoz - menjünk akkor, mondjuk meg a professzornak, hogy én mint donor, készen állok az operációra. Siessünk, nehogy késő legyen. Beültek az autóba, mentek a professzorhoz, aki éppen engem vizsgált. Nekem annyit mondtak, hogy meg van a donor, három nap múlva megcsinálják az életmentő műtétet. Nagy lett az izgalom a családban, mindenki ott ült a sebészet folyosóján. A műtét három és fél óráig tartott. A professzor örömmel közölte, hogy a műtét sikerült. Most már csak gyógyulni kell. - Kérem, menjenek haza és holnap már válthatnak egy pár szót a beteggel, ha nem lép föl valami komplikáció. Szépen gyógyultam, de azt nem tudtam, hogy Miklós édesanyja is meg lett operálva. Igaz őt korábban hazaengedték. Hat hét múlva, végre jöttek értem, kivittek a kórházból egészségesen. Mindenki szeretettel és örömmel fogadott. Néhány hét múlva elmesélték, hogyan is kaptam egészséges, új vesét. Egyik ámulatból a másikba estem. Immár két anyát mondhattam magaménak. Hogyan éreztem magam a bőrömben? Nem is tudom. Végül is az édesanyám, aki fölnevelt, ő maradt szívemhez közel, ő az én igazi, drága édesanyám! Miklós nevelőanyja - a vérszerinti anyám -, életet adott, neki köszönhetem, hogy élek! Mint férjem édesanyját - anyósomat láttam benne, bár kicsit furcsa szituációban. De nem tudtam anyának szólítani, és nem is akartam. Elfogadtam a tényeket, tudomásul vettem. A múltat megváltoztatni nem lehet. A jelenünkön elgondolkodhatunk. A jövőnk, csak rajtunk múlik. Aludtam rá egyet, majd így kiáltottam föl: - Csodák nincsenek, de azt még álmomban sem gondoltam, hogy anyám lesz az anyósom!!! 21
Romániai kiruccanás A múlt nyáron megismerkedtem a Budai várban, egy Romániában élő fiatal magyar házaspárral. Egészen jól összebarátkoztunk, megvendégeltük őket a lakásunkban. Laci a férjem készítette a vacsorát, vadas nyúlgerincet ettünk, ami után megnyaltuk mind a tíz ujjunkat. Finom vörösborral fejeztük be a fenséges lakomát. Fölöttébb hálálkodtak a vendéglátásért, és mielőtt elbúcsúztak, ide adták a címüket, ha arra járunk keressük meg őket, hogy viszonozhassák a kedvességünket. Amikor elmentek, sokáig gondolkoztam azon, amit elmeséltek. Pénzük ugyan van, de úgyszólván nem tudnak vásárolni semmit, mivel élelmiszer nincsen, vagy csak nagyon kevés. A kozmetikai dolgok pedig egyáltalán nem kaphatók náluk. Igaz már minden kis házban régóta bekötötték a telefont, amiér viszont irigykedtem. Az édességekkel és csokoládéfélékkel úgyszint hadilábon állnak, semmi ilyesmit nem árusítanak az üzletekben. Kivettünk Lacival két nap szabadságot, és elhatároztuk, hogy fölkeressük a házaspárt. Beültünk az Opelba, teletankoltunk a benzinkútnál, és még kannába 25 litert töltettünk.vásároltam édességet, csokoládét, fűszereket, kozmetikumokat, üdítőt, kenyeret, szalámit, konzervet, gyümölcsöt és ezekkel fölszerelkezve indultunk útnak. Tudtam, hogy egy részét nem szabad átvinni a határon, de úgy gondoltam, legfeljebb elveszik, ha megtalálják. A magyar határnál pár percet várakoztunk, és már indulhattunk is a román határhoz. Ott négy órás szieszta után, csak az útlevelet nézték meg és végre mehettünk. Még nem jártam Romániában, kicsit furcsán hatott rám a sok meszelt fatörzs. A libák úgy szaladgáltak az úttesten, mint a baromfiudvaron. Aztán egy csorda tehén miatt negyven percet vártunk, mire átmehettünk a túloldalra. Valami vásárféle közepébe csöppentünk, mert mindenütt kiabáltak az árusok. Egy másik faluba értünk, ahol szabályszerűen megdobáltak és leköpködték az autónkat. Közben fenyegetően rázták felénk ökleiket. Na, gondoltam itt sem kérnék egy pohár vizet. Micsoda buta emberek vannak a földön. 22
Aradra érkeztünk, megálltunk egy nagy áruház előtt, és bementünk szétnézni. Sok árút kínált, de csak két-három fajtát. Semmi jót nem találtunk. Fölmentünk az emeletre, ahol síoverallt árusítottak. Az viszont megérte, vettünk is magunknak egyet-egyet. Beültünk a kocsiba és továbbmentünk. A térkép és a cím szerint már meg kellett volna találjuk a házat. Végre sikerült célba érnünk. A házaspár nagy örömmel fogadott minket. Odaadtam az ajándékokat, nagyon hálálkodtak érte. A férj az egyik szállodában dolgozott, mint zenész, meghívott estére bennünket. Az ottani viszonyokhoz képest, igazán szép és ízlésesen berendezett étterem. Székelygulyást rendeltünk, utána almáspitét fogyasztottunk, ami nagyon ízlett. Vacsora után táncoltunk, éjfél körül értünk a vendéglátóink házába. Az éjszakát ott töltöttük, és reggel indultunk vissza a határ felé. Egészen földobódtunk, annyira kellemesen éreztük magunkat a barátainknál. Tizenegy órára megérkeztünk a határhoz. Tizenöt autó állt előttünk. Mindenkit kiszállítottak, megnézték a kocsikat kívülről-belülről. Délután háromkor még nem került ránk a sor. Még jó, hogy vittünk magunkkal ennivalót, és üdítőt. Négykor elvették az útlevelünket. Mögöttünk még öt kocsi várt utasaival együtt. Minket és még egy idősebb magyar házaspárt félre állítottak. A házaspár teljesen kiakadt amiatt, hogy nem engedtek bennünket át. - Miért nem mehetünk haza, nem igaz, hogy ennyi időt kell feleslegesen várnunk!- mérgelődött a férfi. - Ugyan drágám, ne bosszankodj, majd csak megunják, tudod egy hete is harminchat órát várakoztattak. Ezeknél ilyen divat van.- nyugtatta meg az asszony. -Maguk kedves, mióta vannak itt?- nézett rám az asszony. - Délelőtt tizenegykor értünk ide, azóta várunk a csodára. A többiek mehettek, csak minket tartottak itt. Nem tudom miért. -válaszoltam nyugodtam. Érdekes módon, csak a válltáskámban lévő holmikra fordítottak figyelmet. Mielőtt elindultunk otthonról, odatettem a fogamzásgátló tablettámat, mivelhogy minden este be kellett vegyek belőle egyet. Hát, ezen aztán fölháborodtak teljesen, mit akarok én azzal, mi az, és ehhez hasonló buta kérdésekkel ostromoltak. Annyira meglepődtem a viselkedésükön, hogy nem tudtam megszólalni. Emiatt bevittek egy irodába, ahol vallatólámpát irányítottak a szemembe, és úgy faggattak. 23
Lacit egy másik helyiségbe tessékelték. Aztán bejött egy idősebb és rangosabb határőr, valamit mondott románul a többieknek, és azok gyorsan kimentek. Engem pedig átirányítottak egy másik irodába. Ott négy román határőr várt rám. Leültettek, és megkérdezték mi a foglalkozásom. Közöltem velük, hogy óvónő vagyok egy németnyelvű óvodában. Majd szemtelenül nevetett az, aki magyarul beszélt, és röhögve belémkötött: - ugye felnőtt férfiak azok az óvódások? Gondolom csodálatosan kézben tudod őket tartani a testeddel, kicsikém?! - és megcsípte az államat. Nagyon mérges lettem, követeltem, hogy szóljanak a férjemnek. Megnyugtattak és elmondták jó helyen van, ne izguljak miatta. Követeltem, engedjenek haza, nekem másnap dolgoznom kell. Nem tettem semmi törvénybe ütközőt sem otthon, sem Romániában, úgyhogy nincs jogukban itt tartani. -Nekünk mindenhez jogunk van kicsim! -ordított rám az egyik. Na elég a szövegből, tudjuk, hogy magyar sztriptíztáncosnő vagy! Nekünk nem áll módunkban ilyen dolgokban gyönyörködnünk, fogj hozzá, vetkőzz! -parancsoltak rám. -Rajtad múlik, mikor mész haza. Ha megmutatod a számodat, a zenétől eltekintünk, máris szabadon távozhatsz! -Értsék meg, én óvónő vagyok, soha életemben nem csináltam mást. Könyörgök engedjenek haza!- kérleltem őket. -Vetkőzz! -és fegyvert fogtak rám. És én levetkőztem teljesen meztelenre, olyan lassan, amilyen lassan csak tudtam. Reménykedtem, hátha megelégelik, és azt mondják öltözzek föl. De sajnos nem így történt, megjegyzéseket tettek románul, amit én nem értettem, és mint az éhes farkasoknak, szinte csorgott a nyáluk, ahogy bámultak rám. Amikor pedig már nem volt rajtam semmi, az egyik rám parancsolt: - ülj le, térdelj föl, sétálj, bontsd ki a hajad, ereszkedj négykézlábra! - és már rettegtem, féltem, azt hittem soha nem szabadulok ki ebből a megaláztatásból. Este tíz órakor fölvehettem magamra a ruháimat. Igaz, nem nyúltak hozzám egy újjal sem, de fájdalmasabb, mélyebb sebet ejtett, mint bármilyen verés. Mielőtt kiengedtek az irodából, rám parancsoltak, nehogy bárkinek is elmondjam, ami itt történt. Ha kérdezik, mit csináltak ennyi ideig, mondjam azt, hogy gyógyszert csempésztem, és amiatt kellett annyit várni. 24
Persze, hogy megígértem, csak engedjenek már haza. A férjem a kocsiban várt. Visszaadták az útlevelünket és mehettünk Magyarországra. Az autóban sokáig nem tudtam megszólalni. Laci mérgesen mondta:- ezek a hülyék azzal vádoltak, hogy a 25 liter benzint náluk tankoltam. Végül elhitték, hogy innen vittem. -és legyintett egyet. -Laci én soha többet nem megyek Romániába amíg élek, a lábam be nem teszem oda -és keservesen sírni kezdtem. Eltelt két év, mire elmeséltem Lacinak az ott átélt rémálmot. Laci nem tudta, mit csináljon dühében. És mire mindezt Önök olvassák, hozzávetőleg harmincöt év is eltelik. De én míg élek, nem tudom elfelejteni ezt a megaláztatást. Igaz volt, megtörtént, elmúlt. 25
Végzetes játék Amikor házasságot kötöttünk, nagyon szerettük egymást, sőt még sokáig boldogságban éltünk. Tizenöt év után elváltunk, közben született két kislányunk, építettünk egy hatalmas családi házat, vettünk autót, és némi készpénzzel is rendelkeztünk. Mindez elveszett a különélés pillanatától. Hazaköltöztem két kislányommal a szüleimhez, férjem egyedül maradt a négyszobás családi házban. Boldogan nyugodt, minden anyagi nehézségtől mentes életet élhettünk volna, ha nem következik be az a végzetes játék az életünkben, amit a férjem követett el. Kezdjük az elejéről. A Dunántúlon éltünk mindketten, véletlenül találkoztunk egy szép nyári este, és attól fogva nem tudtunk lemondani egymásról olyannyira, hogy házasságot kötöttünk. Igaz, nem csináltunk semmi felhajtást, még a szülők is csak a házasságkötés után tudtak meg mindent. Férjem vásárolt egy romos kertes házat, amit idővel, ahogy a pénzünk engedte nagyon szépen helyre pofoztunk, újjá varázsoltunk. Első gyermekünk három évre, második két év múlva született, mindkettő kislány lett. Nagyon szépek, nagyon okosak. Sajnos egy két dolog megkeserítette az életünket. Az anyósom és apósom ott lakott tőlünk tíz percre a másik utcában. Állandóan mindenbe beleszóltak, irányítottak, jogot formáltak ahhoz, hogy megrontsák az életünket. Eleinte szó nélkül tűrtem mindent, de aztán kitört belőlem a visszafojtott indulat. Anyósom elmesélte, ő hogyan nevelte annak idején két fiát, micsoda szülői szigorral gátolta őket abban, hogy rosszat csináljanak. -Amikor még pici volt a fiam-mesélte-mondhatnám pólyás, egész éjjel nem tudtunk tőle aludni. Állandóan sírt, nem hagyta abba a kiabálást. Akkor fogtam az előre odakészített vesszőt, kétszer rásuhintottam a pólyára, és máris elhallgatott az addig csendben maradni nem tudó fiam. Később már, csak meglegyintettem a vesszőt a levegőben, azonnal csend lett. Igazán bevált. 26
-Apósod másképp próbálta elaltatni. Mivel fiacskánk csaknem maradt csendben, az apja úgy meglódította a bölcsőt, amelyben feküdt, hogy kirepült belőle a gyerek. Na, nem is volt tovább egy hangja sem! - Mondta büszkénmegsem mert mukkanni azután! Attól fogva egész éjjel nyugodtan aludhattunk, nem szólalt meg. A nevelési módszerükhöz hozzátartozott az állandó fenyítés, de nem kézzel, inkább vesszővel vagy ostorral. Anyósomnak nem jutott ideje foglalkozni, az akkor járni még nem tudó kisfiával. Állandóan figyelni kellett merre megy, mit csinál, hova mászik, ezért aztán egy új, egyedi módszert talált ki, hogy mindketten jól járjanak. Mivel égetett a nagy nyári meleg, egész nap a szabadban tépték a libákat. Az udvaron állt egy szép, nagy diófa, melynek a törzsére kötött egy kötelet, a gyermek derekára egy szíjat csatolt, a szíjhoz hozzáerősítette a kötél végét. Egy nagy pokrócot terített a gyerek alá, és ott játszhatott egész nap, most már nem tudott elszaladni semerre. -Igaz eleinte sírt, nyavalygott, de aztán megszokta, sőt még szépen el is aludt a hűvösön-mondta anyósom. Nekem is ezt tanácsolta, ne szaladgáljak annyit a gyerek után, hiszen így százszor abba kell hagynom a dolgomat. De ekkor már megelégeltem a sok jó tanácsot, és mérgesen kijelentettem: - nem azért vagyok gyesen a kislányommal, hogy ilyesmit csinálja vele. Ha pedig nem leszek kész a napi munkámmal, az megvár máskor is, nekem a gyermekem az első mindenek felett! Én igenis imádom a két kislányomat, soha nem tenném velük azt, amit maga tett a fiaival! Igen, ettől a perctől kezdve gyűlöltem a férjem szüleit. Megpróbáltam szeretni, de magamnak nem hazudhatok, nem sikerült. Egyébként nem is lehetett őket mégcsak kedvelni sem, mindent csak pénzzel és pálinkával intéztek el, más útat nem ismertek. Sokat vitatkoztunk a szülők miatt, ezen a téren nem tudtunk megegyezni, mert férjem nagyon elfogódott az anyjával szemben, és bármi is történt mindig engem hibáztatott. Pedig rengeteget dolgoztam, tanultam, sok mindenben lepipáltam az anyósomat. 27