http://www.kritikaonline.hu/kritika_12szeptember-menesi.html Elsősorban hatni szeretnék Beszélgetés Erdős Virággal. Ménesi Gábor interjúja. Eurüdiké című kötete fülszövegében olvashatjuk, hogy Erdős Virág a meglepetések írója nála semmi sem úgy történik, ahogy megszoktuk, ahogy ismertük, ahogyan sejteni vagy tudni véltük. Valóban, a recenzensek már-már közhelyként írják le az ön opusait vizsgálva a másmilyen jelzőt, műfajtól függetlenül, amihez nyilvánvalóan 2003- as kötetének címe (Másmilyen mesék) szolgáltat alapot. Honnan ered ez a másfajta szemlélet és közelítésmód? A Másmilyen mesék című kötetben szinte kivétel nélkül parafrázisok szerepeltek, vagyis minden esetben adva volt egy mindnyájunk számára ismert történet, és én éppen ezek kifordításával, áthangolásával, "megbolondításával" szerettem volna valamit elmondani a világról. Ezeknek a szövegeknek az értelmezésénél tehát teljesen jogos eljárás az eltérésekre koncentrálni, és azt firtatni, miben és miért "más" ez vagy az a történet, mint az eredeti. Ezen túl viszont szerintem elég nagy butaság elcsodálkozni azon, hogy valaki "másképp" ír, mint a többiek. Az életben is, az irodalomban is fontos dolog, sőt, talán a legfontosabb, hogy az ember maximális értelemben önmaga tudjon lenni. Márpedig ha valaki önmaga, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy bátran, szabadon és szégyenkezés nélkül mer különbözni mindenki mástól. Az irodalomban ez nyilván könnyebben megy, mint az életben, de szerintem ha valaki törekszik rá, annak örülni kell. Ez a fajta eredetiség ugyanis a szabadság záloga, ami pedig minden hiteles művészi megszólalás előfeltétele. Ezek persze szédületes közhelyek, de a "recenzensek" néha egészen fura magyarázkodásokra kényszerítik az embert. Mintha szabadkoznom kéne amiatt, hogy én vagyok én, és nem feltétlenül vagyok mindenben olyan, mint mások. Ilyenkor persze engem is elfog a vágy, mint az egyik Hazai Attila-novella hősét.: "Ó, istenem. Mért nem lehetek én is olyan, mint a többi ember! -- kiáltotta, majd lebukott a forró víz alá, és megfulladt." Verseiről, novelláiról és drámáiról egyaránt elmondható, hogy felülírják a műfaji konvenciókat. Hogyan látja belülről a különböző műnemek, műfajok egymáshoz való
viszonyát? Mi húzódik meg a műfajok, sőt műnemek közötti váltások között? Talán a kísérletezés szüntelenül meglévő igénye? Ha "kísérletezésnek" tekintjük, hogy az ember igyekszik viszonylag adekvát formát találni a mondandójához, akkor igen, persze, kísérletezem. Vagyis próbálom minél zökkenőmentesebb módon eljuttatni az éppen aktuális fixa ideáimat az olvasókhoz, márpedig ehhez minden létező konvenciót figyelmen kívül kell tudni hagyni, a műfaji konvenciókat éppúgy, mint az összes többit. Ha úgy ülök le, hogy na, akkor most írok egy szép elbeszélő költeményt, lehetőleg felező tizenkettesekben, akkor már eleve megette a fene az egészet. Én egyébként is az a fajta író vagyok, aki indulatból ír, márpedig ha indulatból cselekszünk, akkor eleve kevésbé ügyelünk a formaságokra. Elsősorban hatni szeretnék, megragadni, megérteni és lereagálni a velem és körülöttem történő dolgokat, nem pedig "irodalmat csinálni". Úgyhogy bolond lennék bezárni magamat mindenféle műfaji korlátok közé. Az irodalmi intézményrendszer persze nem nagyon díjazza az ilyesmit, a szerkesztők a műfajilag tisztán beazonosítható szövegeket, a kiadók pedig a tudatosan és megbízhatóan építkező életműveket szeretik, de ez engem nyilván a legcsekélyebb mértékben sem szabad, hogy érdekeljen. Még akkor se, ha mindez időnként elég kínos konfliktusokhoz vezet, főként azoknál az orgánumoknál, akik valamiféle üzemszerű működésre vannak berendezkedve és az irodalmat alkalmazott művészetként fogják fel. Sokadjára derül ki rólam például, hogy a tárcaíróktól elvárható egyenletes teljesítményre gyakorlatilag képtelen vagyok. A napokban például egy rímes prózát, afféle fura, szabálytalan makámát küldtem egy napilap tárcarovatába, ahová elvileg havi rendszerességgel kéne klasszikus értelemben vett tárcanovellákat írnom. És én erre előállok egy makámával. Ilyen azt hiszem még nem volt ennél a lapnál, és a rovatszerkesztő hűvösen diplomatikus visszajelzéséből arra következtetek, hogy egy darabig nem is nagyon lesz... Már korai szövegeit olvasva is észrevehetjük, hogy korántsem áll egymástól távol az Erdős Virág-i próza és vers, sőt, több kritikusa is hangsúlyozta, hogy novelláit erősen áthatja a versszerűség. Többen elutasítják, amikor költői prózáról beszélnek szövegeik kapcsán. Ön hogyan értékeli ezt a megállapítást? Egyáltalán mitől függ, hogy egy élményből, gondolatból prózai szöveg nő ki, vagy pedig vers születik?
Én jogosnak tartom, sőt, kifejezetten örülök, ha bizonyos régebbi írásaim kapcsán "költői prózát" emlegetnek. Ezeket a kisprózákat én relatíve még mindig sokkal közelebb érzem a költészethez, mint például a mostanában íródott, versformába tördelt, rímes szövegeimet. Attól, hogy valami rímel, még nem lesz automatikusan vers, és én se leszek költő pusztán attól, hogy kényszeresen túlpörgetett rímeket használok. Ezért én ezeket a szövegeimet szívem szerint nem is nevezném versnek, mert nem klasszikus értelemben vett zeneiség van bennük, hanem csak valamiféle ideges és idegesítő katatónia. Létezik egy pszichés állapot, a súlyos lelki krízisnek egy foka, amikor az ember teljes tehetetlenségében már nem csinál semmit, csak ül egy helyben és előre hátra ringatja magát. A félelemnek, az értetlenségnek és a tehetetlenségnek valamiféle önmagát nyugtató és egyben önmagát hergelő lereagálása ez, márpedig ha én mostanában arról próbálok beszélni, amit magam körül tapasztalok a világban, akkor leginkább ez a fajta kataton beszédmód "esik kézre". A megszólalásnak ezt a kényszeres zihálásig leredukált verzióját tartom a magam részéről per pillanat a leginkább hitelesnek. Rímekkel megfejelt, kataton ritmusban elősorolt veszteséglisták ezek, nem versek. Első szövege viszont, ha jól tudom, egy novella volt. Hogyan emlékszik vissza ennek keletkezésére? A bölcsészre jártam és esztétika szakon volt egy "Írói műhely" című választható szeminárium, ahol Lengyel Péter gyakorlatilag kreatív írást tanított nekünk. Mikor én oda kerültem, akkor ez már egy félig-meddig összeszokott társaság volt, és a dolog előbb-utóbb klasszikus szalonozásba ment át, összejártunk és felolvastuk egymásnak az írásainkat. Ide vittem, talán afféle bemutatkozó-szövegnek az "Özön" című novellát. Emlékszem, hogy Nagy Gabi olvasta fel, és valami oknál fogva elég szép sikert aratott. Nem sokkal később a szöveg megjelent a Németh Gábor-Dérczy Péter-féle legendás régi Magyar Naplóban, és ez, azt hiszem, szintén egy fontos pillanat volt az életemben. Akkor már Lengyel Péter szemináriumára járt. Mennyiben határozta meg pályája alakulását Lengyel személye és a Törökfürdő körüli nemzedéki csoportosulás? Bence Ottó kezdeményezésére és elsősorban az ő lelkesedésének és szervezőkészségének köszönhetően indult meg a 90-es évek elején a Törökfürdő című folyóirat és jelent meg '93-
ban Táncrend címmel egy próza-antológia. Ez utóbbi főként a Lengyel Péter köré csoportosuló írók szövegeit tartalmazta. Ezek nyomán szokás erről a bizonyos Törökfürdőnemzedékről beszélni. Olyan, azóta neves íróvá érett figurák tartoztak ehhez a körhöz, mint Hazai Attila, Péterfy Gergely, Hamvai Kornél, Ficsku Pál, Nagy Attila Kristóf, Nagy Gabi, a költők közül Peer Krisztián, Zilahy Péter, Térey János és mások. A Csáth-i hagyományok felelevenítésében és a történet, mint szövegszervező elem valamiféle programszerű rehabilitációjában fellelni vélt "közös szellemiség" ugyan valószínűleg csak Bence Ottó fejében létezett, de ettől függetlenül örültünk egymásnak és valószínűleg mindnyájunknak jót tett ez a laza, de mégis nevesített összetartozás. Egyáltalán milyen értelemben beszélhetünk az önök esetében nemzedékiségről? Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy első olyan kötete, amelyben kvalitásait igazán meg tudta mutatni, a Lenni jó volt, amely 2000-ben látott napvilágot. Mi volt a könyv megjelenésének története? Hogyan állt össze az addig gyűlő anyag? Semmi külön története nem volt. 1998-ban megjelent egy JAK-füzetes kötetem Belső udvar címmel. Ezt olvasta Babarczi Eszter, tetszett neki és emlékeim szerint az ő tanácsára vittem el az időközben összegyűlt újabb írásaimat a Magvetőbe. Mindez, azt hiszem, valamikor ősszel történt, és a rá következő könyvhéten már meg is jelent a könyv. Itt éppolyan könnyedén mondtak igent az első, majd a két rá következő könyvemre, mint nemet a legutóbbira, és nyilván az összes többi ezután következőre. Ezeket a kiadói döntéseket eléggé titokzatos és -- számomra legalábbis -- teljesen átláthatatlan megfontolások működtetik, emiatt viszont örülni se mer nekik őszintén az ember. Mint ahogy -- adott esetben -- nyilván búsulni se érdemes miattuk. 2007-ben jelent meg Eurüdiké című kötete, amelyben a görög mítoszokat és a bibliai szövegeket értelmezi és írja újra, a mitikus figurákat kiszakítja megszokott kontextusukból, profanizálja, vagy inkább maivá teszi őket. Milyen felfogásban tekint az említett ősi szövegekre, kultúrtörténeti hordalékokra? Szegő János hívta fel a figyelmet alapos és szép kritikájában arra, hogy Eurüdikéből nem lett külön mítosz. Köddé vált, miután párja mégiscsak visszanézett. Amolyan funkcionális eleme a mítosznak: ha nem hal meg a kígyómarástól, nem tud érte átmenni a túlsó partra Orpheusz. S ha Orpheusz
nem néz rá vissza, akkor visszatérhetett volna az Alvilágból, és más lenne a történet vége. Orpheusz bánatában osztozunk, allegóriát évezredek óta őbenne látunk, és nem Eurüdikében. De vajon gondolunk-e külön Eurüdikére? Az ő sorsára? Arra, hogy a halál után visszakapott élettől éppen szerelme suta/sorsszerű, indokolt/indokolatlan mozdulata fosztja meg? Arra, hogy nem létezik külön, csakis Orpheusz relációjában, noha éppen Orpheusz miatt lettek másodjára és örök érvényűen elválasztva. Eurüdiké története közvetlenül két ponton jelenik meg, az indító novellában és az utolsó versszövegben, keretbe foglalva ezáltal a közbülső írásokat. Hogyan vált Eurüdiké a kötet központi figurájává? Hát, lehet, hogy ez az elemzés alapos is, szép is, és biztos sokat elárul Szegő János nőkhöz való viszonyáról, viszont az én Eurüdikémhez nem sok köze van. Eurüdikét pusztán "Orpheusz relációjában" létező lényként láttatni -- ez a lehető legkonzervatívabb és legférfiközpontúbb megközelítés lenne, nálam nyilván nem erről van szó. Az én Eurüdikém valószínűleg eredendően és végérvényesen menthetetlen. Orpheusz viszont jó fej, egy darabig megpróbál utána menni és követni őt a saját poklába, de amint a létezés legmélyebb bugyrainak egyikében végül szembesül Eurüdiké valódi lényével, egész egyszerűen visszaretten. És "úgy elszalad, vissza se néz." Szóval Orpheusz nem egyszerűen csak elbénázza a dolgot, inkább az van, hogy nem képes bevállalni Eurüdiké nagyon fura, nagyon problémás, lehet mondani: pokoli lényét. Ez azért gond, mert megváltás nélkül nincs élet, még a pokolban sem, ami meg van, az azért nem az igazi. De nincs mit tenni, végül is az ember a totális elhagyatottságában vagy összezuhan vagy megerősödik. Ez a kötet azt hiszem valahol a kettő közt félúton született. Eurüdiké még kicsit rezignált, de már kezdi érezni a saját erejét. Első könyvében, az Udvarokban Korniss Péter fényképeihez írt szövegeket, Eurüdiké című kötetében találunk egy sorozatot, amelyben Szilágyi Lenke fotójára készített képaláírás-variációkat, legutóbbi verseskönyve, A Trabantfejű Nő kiindulópontja ugyancsak egy fénykép. Hogyan értelmeződik az Ön számára kép és szöveg viszonya? Hasonlóképp, mint egy közismert alaptörténet és az abból írt parafrázis egymáshoz való viszonya. Az a jó, ha világosan láthatóak a változtatások, ha az eredetit és az újat, a képet és a "képaláírást" egymás mellé (alá, fölé) téve pontosan kitűnik, hogy miben áll az a bizonyos "másság".
A Palatinusnál megjelent új kötet borítóján Szilágyi Lenke azonos című fényképe látható, amely egy Trabantban ülő nőt ábrázol. Mennyiben tekinthető a húsz vers egy fotó variációinak? Semmiképp se, sőt. A kötet címe és a Szilágyi Lenke-fotó fura, viccesen kesernyés, de mégis picit nosztalgikus retro-hangulata által keltett várakozást fokozatosan oltják ki az egymást követő, bár egytől egyig szép, régi lomokból -- a költői hagyomány, az irodalmi nyelv, egy idealizált társadalomkép stb. lomjaiból és romjaiból -- építkező versek. A kötet utolsó harmadának szövegei pedig már minden nosztalgikusan megbocsátó viszonyulásnak ellene mennek és azzal próbálnak számot vetni, ami itt és most, mára körülöttünk kialakult. Pontosabban ezek a versek inkább még csak annak első, dadogós és bátortalan megfogalmazási kísérletei, ami pillanatnyilag "kialakulóban van". Ebből következőleg a kötet végén szereplő vers, A Trabantfejű Nő utolsó dala a szerelemről részemről nem lezárja, lekerekíti, inkább csak egy poénosnak szánt gesztussal "berekeszti" a versben való gondolkodásnak ezt az általam választott és persze máig tartó folyamatát. Mindez természetesen csak egy hevenyészett és botcsinálta ön-recenzió, de az biztos, hogy egy verseskötet esetében sosem lehet véletlen, hogy éppen melyik évben került kiadásra. A Trabantfejű Nő történetesen 2011-ben jelent meg. Szép, szomorú évszám. Pont a világvége előtt egy kicsivel. A címadó vers így zárul: társadalmunk egészséges klímája a tét: / a Trabantfejű Nő szennyezi környezetét! A pink ufó dalában ezt olvashatjuk: hülye vagyok / nő vagyok / úgy értve hogy pina pedig ez / állítólag nem betegség / ez egy ilyen / büntetés. Úgy is mondhatnám, hogy a kötet szövegei variációk a női szerepre, életformára, a nő alávetettségére és kiszolgáltatottságára, amely azonban legalábbis számomra úgy tűnt rendkívül távolságtartóan, ironikus fénytörésben jelenik meg. Jól látom ezt? Nem feltétlenül. Engem az alávetettség és a kiszolgáltatottság önmagában érdekel, a nők e tárgyban vívott és kizárólag magukra vonatkoztatott szabadságharca kevésbé. Nyilván azért, mert én is nő vagyok. Márpedig szerintem nem valami elegáns olyan ügyben verni a palávert, amiben mi magunk is érdekeltek vagyunk. Úgyhogy nem, sőt, azt hiszem nem is igazán
találunk olyan tematikus motívumot, ami ilyen értelemben összekötné a kötet írásait. Szemléletbeli szálat talán, de ez biztos, hogy nem a feminista jogvédelem harcos hevülete, vagy ilyesmi, akkor már tényleg inkább az irónia. Bár a kötet vége felé szerintem már ez se jellemző. Ha igazán gáz van, akkor az ember már nem áll le ironizálni. A mottó így hangzik: dobd vissza, alatta Jézus neve látható. Hogyan értelmezhető ez a gondolat a verseskönyv kontextusában? Hát ennek a mottónak nyilván ezerféle értelmezése lehetséges. Benne van egy kicsit a keresztényi szeretet arroganciájának kritikája (gyakorlatilag Jézus se csinált mást, mint "visszaütött"...), de benne van a bátorítás is, hogy ne féljünk igazi, élő dialógusban maradni a nyakunkba szakadt irodalmi hagyománnyal, sőt, legyünk bátrak előállítani és akár pimaszul "mások képébe vágni" a magunk variációját. De benne van a biztatás is, hogy semmiképp se hagyjuk szó nélkül a magunk körül tapasztalt visszásságokat, mindenképp reagáljuk le a dolgokat, dobjuk vissza, ha nem is kővel, kenyérrel, de legalább "a labdát", ilyesmi. Közéleti kérdéseket és problémákat is megfogalmaz könyvében, gondolok itt például a Tiborc, a Márciusi kesergő és a Hol című versekre. Miért tartja fontosnak az ilyen fajta reflexiót? Ezt sokszor kérdezik és ilyenkor mindig nagyon hülyén érzem magamat, mintha valami indiszkréciót követtem volna el. Mintha egyenesen az illetékességem kérdőjeleződne meg, amikor ilyesmire vetemedem. Pláne nő létemre. Pont erről az érzésről szól egyébként Karinthynak a "Ki kérdezett" című írása is: "Ember, aki tudod ember, aki láttad, ember, aki nézted, figyelted, élted tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielő tt lett, ordítottál, hogy közeledik ki kérdezett?" Ebben a szép és fontos szövegben -- amit én történetesen egy tüntetésen hallottam először Fodor Tamás előadásában -- szóval ebben a rövid kis Karinthytárcában a kérdésre adható egyetlen lehetséges válasz is benne van. Érdemes rákeresni. Számos utalás található a kötetben Puskintól József Attilán és Illyés Gyulán át Kosztolányi Dezsőig és Parti Nagy Lajosig, de olykor még az örkényi egypercesek
világára is hajaz. Hogyan, milyen felfogásban teszi magáévá és írja tovább az irodalomtörténeti hagyomány elemeit? Erdős Virág érzékeny a világra, önmagára érzékeny költő, s költő marad, miközben színdarabokat ír. Költő, aki a nyelvvel játszik-zsonglőrködik, gyúrja, alakítja azt; aki a nyelvet birtokba véve teremt új, eddig nem volt világokat. De nem is a dialógusaiban (no meg a darabok szövetében rejtőző versekben, versszerű monológokban, dalszövegekben) mutatkozik meg költői lénye, hanem a színpad virtuális bár tudjuk, nagyon konkrét terének költői kezelésében, sajátos dramaturgiájában fogalmaz Solténszky Tibor laudációjában az elsődrámásnak járó Szép Ernő-jutalom átadásakor. Elég hamar kezdett drámákat is írni. Mi ösztönözte erre? Leginkább a tanácstalanság, hogy merre tovább. Hogy érdemes-e besorolhatatlan műfajú kisprózákat írogatni ide-oda, aztán időnként összetákolni belőlük egy-egy kötetet. Akkoriban az íróként való létezés egyik, ha nem az egyetlen lehetséges kerete az alkotói ösztöndíj volt. Móricz-ösztöndíj, NKA alkotói ösztöndíj, ilyesmik. Ezek általában egy évre szóltak, és erre az időre nyújtottak valami kis legalitást ehhez a fura, léhűtő életformához. Aztán kiderült, hogy léteznek ösztöndíjak drámaírók számára is, mint például az Örkény István Drámaírói Ösztöndíj, vagy az NKA Színházi Kollégiumának alkotói ösztöndíja. Ezeken a helyeken ráadásul kifejezetten örültek annak, ha olyan író vagy költő jelentkezett, aki korábban még nem próbálta ki magát ebben a műfajban. Megpróbáltam, beadtam, elnyertem, megírtam, lett belőle néhány színpadi szöveg, közben megismerkedtem néhány nagyon kedves és lelkes dramaturggal, Radnóti Zsuzsával, Solténszky Tiborral, Lőkös Ildikóval és másokkal, akik a Dramaturgok Céhén keresztül valami őrületes vehemenciával és elhivatottsággal támogatják, inspirálják és tartják életben a kortárs drámairodalmat. Én viszont jó pár év, néhány bemutató és egy drámakötet után kénytelen voltam belátni, hogy akárhogy is igyekszem, ezt a műfajt már végképp nem tudom a magam képére formálni. Egy színpadi szöveg sorsát olyan sokféle szempont befolyásolja, hogy én ezek között egy idő után már egyáltalán nem igazodtam el. Úgyhogy végül már semmi örömöt nem találtam az egészben. Ha innen nézzük, kidobott idő volt, ha viszont onnan, hogy a legutóbbi színpadi munkám (egy a veszprémi Kabóca Bábszínház felkérésére írt bábjáték) "melléktermékeként" megszületett és a Móránál idén februárban szerencsésen meg is jelent a Pimpáré és Vakvarjúcska című mesekönyvem, akkor végül is megérte.
Először A merénylet született meg? Ez a könyv tulajdonképp olyan, mint egy egyszemélyes, lapozható színház. Ez így mondjuk elég furán hangzik, de amennyire én tudom, maga az ötlet is szokatlannak számít a mai magyar könyvpiacon. Én legalábbis Zalán Tibor Rettentő görög vitézén kívül nem nagyon tudok példát arra, hogy egy színpadra szánt, tehát gyakorlatilag rendezői példányként működő szövegből mesekönyv készült volna. Egy színpadi szövegkönyv dialógusok sorából épül fel, ahol a megszólalók kilétét a megszólalók nevével jelzik, nálunk viszont egy-egy kedves, színes piktogram jelöli, hogy éppen ki a beszélő. Egy színpadi szövegkönyvben ugyanakkor nincsenek leírások. Hogy mit látunk a színpadon, hogy a szereplők milyen ruhában vannak, milyen díszletek közt pontosan mit csinálnak, hogy mérgesek-e vagy épp szomorúak, ezekre mind-mind csupán a szűkszavú szerzői instrukciók utalnak. Éppen ezeknek az instrukcióknak a kiváltására szolgálnak a mi esetünkben a képek. A kötet illusztrátorának, Filó Verának tehát tulajdonképp az volt a feladata, hogy -- színházi nyelven szólva -- díszleteket, jelmezeket, illetve jelenetről jelenetre változó színpadképeket rajzoljon. Mi ketten tehát bizonyos értelemben "megrendeztünk" egy előadást, és ennek az "előadásnak" a lenyomata ez a mindkettőnk számára olyannyira kedves mesekönyv. Jó dolgunk volt, se rendezőkkel, se dramaturgokkal nem kellett hadakoznunk, mindössze egy kevésbé kreatív képszerkesztő ügyetlenkedésén kellett túltennünk magunkat, de végül ezt is megoldottuk. Úgyhogy megérdemeljük a tapsot. Egyelőre nem mondhatni, hogy kirobbanó sikere lenne a darabunknak, de az igazán ütős előadások állítólag lassan szoktak beérni... A Trabantfejű Nő második verse Az öngyilkos merénylő dala, amely jóval korábban keletkezett, ám csak most került kötetbe. Ebből nőtt ki a dráma? Mi az, amit feltétlenül tovább akart gondolni? A darab felolvasószínházi bemutatójára még 2005-ben sor került az akkori POSZT-on, Pinczés István rendezésében. Hogyan jutott el Nyíregyházára? Mennyire volt lehetősége arra, hogy részt vegyen a próbafolyamatban és beleszóljon a dráma színpadra állításának módjába?
Csaknem A merénylettel egy időben született a Bliblia. Felkérésre íródott a darab, vagy pedig a saját kísérletező kedv lendült ismét működésbe? A Poe-darab előzménye pedig egy novella, ha jól tudom. A Mara halála kiindulópontja Peter Weiss drámája, amelyből annak idején legendás előadást hoztak létre Kaposváron. Hogyan gondolta tovább a darabot? Mi érdekelte belőle? A Kalocsa című dráma felkérésre született? Ott végig jelen volt a próbafolyamatban? A beszélgetésre készülve áttekintettem recepcióját, és azt tapasztaltam, hogy kritikusai sok esetben nem értik, esetleg félreértik műveit. Mennyire foglalkoztatja írás közben az olvasó, legyen az professzionális vagy átlagos? Bánt, ha nem értenek, csak ilyenkor vigyázni kell, nehogy másképp és főleg mást kezdjen el írni az ember, csak azért, hogy kedvére tegyen bárkinek is. Akár a mezei olvasóknak, akár a kritikusoknak. Egyébként meg ha nem értenek meg, ha félreértenek, vagy -- szokásuk szerint -- egy férfiasan elegáns gesztussal lesöpörnek az asztalról, akkor nyilván bennem van a hiba. Ha valakit figyelmen kívül lehet hagyni, miközben az illető meg van győződve az igazáról, akkor annak az illetőnek legközelebb sokkal jobban kell igyekezni, hogy észre vetesse magát. És meggyőzze a többieket, hogy nem teljesen hülyeség, amit mond. Kötetei láthatóan karcsúak, viszonylag kevés írást sorakoztatnak fel. Nehezen és keveset ír, vagy erősen és szigorúan szelektál, amikor összerakja köteteit? Nehezen és keveset. És szigorúan.