HOGY MENT A HEGY? Hogy ment a hegy olyan magasra? Hogy görgött fel a szikla rajta? Hogy ment az út a hegyre fel, mikor még út se volt? Hogy lett a csúcs, hogy lett a bérc oly furcsa zord? Hogy nőtt a hegy olyan magasra? Ki volt a hegynek apja-anyja? Milyen volt, még mint kisgyerek, és meddig nőnek a hegyek? Száz testvér közt, a föld kerekén nincs árvább, mint egy hegy-legény A kisfiú, ki szemben ült a heggyel s a gondban elmerült egyszer, s gondjára választ nem kapott kielégítőt, várt egy napot, várt száz napot és nagyra nőtt. 1989 ~ 40 ~
A BORÓKA FOHÁSZA Hegyoldalon boróka térdepel, már állni nem bír, s szégyell még elesni, kedvét a tél, hitét szél fújta el, szép-szent lázából csak egy tüskehegynyi maradt. Kitárja, vagy tán összezárja fagyos fohászra torz töviskezét? A fenyőkért zokog szelíd imája, akik közül végképp kitiltaték? Vagy hogy zuhanjon szélben hemperegve, s megváltja majd egy odvas szakadék? Vagy jönnek görcskezű, öreg szülék, falvak szegénye, fejkendős anyókák, s karácsonyfának csendes ünnepükre magukhoz hívják a testvér borókát? 1990 ~ 41 ~
A GESZTENYE Első voltam, ki még tavasszal gyertyát gyújtottam fény gyanánt, s telten hittel, zölddel, zamattal lobogtam holt erdőkön át. Száz óriás kitárt tenyérrel a nap felé mutattam én, rigót ringattam szenvedéllyel, feszített vágy, fűtött remény. S első vagyok, alighogy ősz van, mint fáradt vándor: indulok, elosztogattam mindent sorban, most zárt tenyérrel koldulok. Az üzenet palackba zárva tüskés burokban készen áll, lobbantsd ki lángod, rokkant lámpa, ha jön tavasz még, rám talál! 1990 ~ 42 ~
VILLON Anyjának szerzett bűnbánó imát s térdig gázolt a bűnben ő maga, lelkéből ácsolt bús kálváriát, hogy meg ne láthassák térden soha. Diákul költött kocsmabéli dalt, s a bordélyból a zárdához futott, nem vállalt katedrát se hivatalt, köpeny alá már ing sosem jutott. Kedvét pribék se törte volna meg, de hát a bor végül csak elfogyott s a nők közül is csak egy kis kokott maradt, ki a tömlöcnél őgyeleg. Herceg, ki ismerted, ne várj sokat, légy kegyes: nógasd a hóhérokat! 1990 ~ 43 ~
A VILÁG EGY ÓRIÁS HÓGOLYÓ A világ egy óriás hógolyó, mi volna más! Óriásfiú kezén a hó gyarapodik szaporodik cseperedik kerekedik s kész a világnagy hógolyó! És már repül, mert a vásott, kölyökkedvű kis óriások úgy hajítják kanyarítják penderítik elrepítik mint a földi gyerekek, mikor a hó megered! Jöszte, szép fehér világ! Puha ködbe végtelenbe csendesedve szállj kezembe hadd repítsem egyszer én is le a földig, föl az égig óriás hógolyód tovább! 1992 ~ 44 ~
HÓMONDÓKA Esik a hó Dehogy esik! Libben-lebben, földet ér, mint a felhő, mint az ágról vitorlázó falevél. Száll a csöndben Fehér zászlót bont a szél és leng a hó, hány picinyke pehely szállong, százezer meg millió! Fűre, fára, háztetőre bunda, sapka, sál kerül, sötét kémény, pince odva mind fehér lesz, felderül. Kis tenyérbe kis pehely száll, fényes csillag Hova lett? Vízcsepp fürdik a helyén már, két meleg kéz új tavaszt vár, s messze űzi a telet. 1993 ~ 45 ~
BETLEHEM Az a csillag hetek óta egyre fényesebb, s ballag hozzánk égi útján egyre közelebb, az a csillag nekünk hoz tán égi híreket, mit felfogni nem tudunk, s feledni nem lehet. Már a bárány két nap óta béget s nem legel, kis szamár is nagy fülével fölfelé figyel, méla álom nem pihen meg pásztorok szemén, körbejár és égre bőg az izgatott tehén. Pásztoroknak ritka áldás: gömbölyű kenyér, végighinti kék-ezüsttel égő, égi fény, hűs a szellő, meglegyinti félénk arcukat, istállóban mécsvilág, betérni hívogat. Apró gyermek kis kezében arany szalmaszál, csiklandozza csöppnyi száját ezüst fénysugár, mosolyától fényre vált a barlangmély homály, s dalba kezd az ámulattól szótlan, néma száj. Cifra népek, bölcs királyok három is van itt! Garmadába körbe rakják tevék terheit, tömjénfüst és mirhaillat barlangot betölt, bíborszínű bársonyoktól süpped már a föld. Pásztorének egyszerűen, tétován ha szól eljövünk majd máskor inkább, ha most aluszol, kisdedünk. E nagy dicsőség nekünk nem való, pásztor ajkán könnyebben kél dal, mint cifra szó. Hogyha vártunk mostanáig, várunk rád tovább, majd a hangos szolganép elhordja sátorát, akkor nem kell szó se majd, se üstökös sugár, kéz a kézben jár a völgyben pásztor és király. 1993 ~ 46 ~
A VÍZKÖPŐ Sziklák között sziklára váltan, mohától zöld, göndör szakállban, csigás haján múló idő, nyitott szem, nyitott száj kiált, mindent lát és semmit se lát, előre néz s nem lép elő: a Vízköpő. Csellengő hangja meg nem áll, csenddel telt s fogy a csorba tál, s egyhang örök szavára más nem hallgat, mint egy kósza sás, nem hallgat más de bánja ő, hogy víz csepeg vagy vén idő? A Vízköpő? Hideg halak hogyan cikáznak, iszap fátylán tűnődve áznak, lesik szavát a tátott szájnak, s szemébe nézve mit se látnak. Nekik nem jő, nem jő elő a kő közé zárt kőtörő: a Vízköpő. Köpjél most, jó gnóm, friss vizet, bor marta boldog ínyedet, s fürtöt rázott szatír fejed! Óh, törj elő, emlékezet, sziklából-vízből törj elő, robbanj ki, ész, tombolj, erő: óh, Vízköpő! 1993 ~ 47 ~
A SÁRKÁNY ÉS GYÖRGY LOVAG Erdőmből a keresztes had kiűzött, hajtók verték fel barlang-csendemet, szöktem kövek, szálltam sziklák között, futásom végül hozzá vezetett Szisszent a kard, ficánkolt vad lovon, mégis, mi rémített: a mellkereszt, s mi felkeltette végképp undorom: a szolgahad körben legénykedett s gyáván mocskolt védelmet tőle várva. Ő rám rohant, és lángot fújtam én, nyitott sisak villant meg szent fején, s amint a dárdát tárt torkomba vágta, és véremtől véres lett paripája: sajnált, igen, sajnált! Láttam szemén! 1995 ~ 48 ~
JEROMOS A barlang télen szörnyen huzatos, a hó behull és átsüvít a szél, a rőzsegallyak füstös tüzinél vén ujjad görcsbe dermed, Jeromos! A falat hús az oroszlánnak jár, hajdan védett, ma védenced maradt, húsz év, és ő lett megvénült fiad, nem tud magának semmit fogni már. S a kézirat? Fel- s visszakunkorul két kő között a pergamentekercs. Görbült keresztről nézel szigorún le rám, Uram? Rosszallod, s nem felelsz, vagy a világgal együtt konokul rest remetédet, társaddá ölelsz? 1995 ~ 49 ~
NAGYPÉNTEKI NÉPSZAVAZÁS Krisztus, Krisztus, Krisztus, Krisztus, Krisztus, Krisztus, senki más! Krisztus, Krisztus, Krisztus, Krisztus, szóba sem jön Barrabás! Krisztus, Krisztus, csak tehozzád száll a szó, a jó fohász, s szégyenében fuldokolva rágja körmét Barrabás! Krisztus, néha oly nehéz, ha feddőn nézel, s ránk ha vársz, nem szól, mégis, mint a mágnes vonz magához Barrabás! Krisztus, bár a hű szívekben tündökölve csak te állsz, de a szájunk néha szinte azt suttogná: Barrabás! Tévedés ez, gyáva alku, szégyen, olcsó megfutás, s ránk vigyorog, már vigyorog Barrabás! Jaj, ne! Szánkon tornyosul már ájulás és árulás: Krisztus! hívnánk, s amit hallunk: Barrabás meg Barrabás! 1996 ~ 50 ~
SZŐLŐSZEM-ASSZONY Szőlőszem-asszony, őszillatú varázsod szájamban őrzöm, nyelvem hegyével forgatom gyümölcsös húsodat. Még szőke, már aranyló, dús fürtű testeden fények csorognak végig, s homályok hívogatnak. Felvillanó szemrésed zöldje közt tavaszról vall a fürge rőzseláng, nyár izzik kebled bolthajtásain s újbort ígér a fölséges szüret Vigyázz reám, hogy rád vigyázzak én! Kifordított szavak pompás rongyszőnyegéből sátrat boríts fölém, ott bújtass el - magadnak! Szájunk egymásba csókolt titkai, ők hirdessék az első számú törvényt: hogy egy örök csupán: a pillanat! 1997 ~ 51 ~