akarja mondani Kujtor Feri, de akkor a holdvilág úgy esik éppen, hogy meglátja a pajtása kezét, amint dermedt ügyetlenül babrál a dohányzseb táján.

Átírás

1 Az első stációnal Rendetlen tömegben rohantak egy kővé fagyott szekérúton; kopasz nyírfák gallyai közt gyenge holdsarló bujkált és szikrázó téli csillagok. Botladoztak a trénvágta mély keréknyomokban, megtorlódtak káromkodva; néhányan lecsaptak az ugarföldre, úgy közelebb érni az erdőt. Buckás lapály volt az, kiálló, hegyes kórótövekkel, felvájt, letaposott szerbországi föld, hadjárta szomorú parlag. Gázoltak rajta vak futással; egy vágy, egy akarat a tömérdek egyforma ember. Bebújni, meghúzódni, összeszorulni a jó biztos helyen, avas szalma közt, az otthonos árok meleg piszkában! Pállott verem, férgek, emberszag, testvérszag ó, csak ott volnánk már; idegen föld; mindegy: anyaöl! Az ember ledöglik, és folytatja nyomban, egyvégbe a lelketlen, mély aluvást, melyből felrázták, előpofozták, kihajszolták az imént: egy félórával ezelőtt. Alig üldözik őket, nagy néha sziszeg a levegő a fülüknél, s csak annál jobban vakít, vadít a bolond szaladásra ha már benne van az ember. A réten futók közt verseny támad, mintha játszódnának. A Bagi fiú jár elöl, kiáltana, de megszakadt a lélegzete, csak visszavigyorog a többire. Furcsa: a keze-lába helyén mintha valami idegen, fagyos kődarabot hajigálna az ember; nem lehet átmelegedni. Valami befagyott pocsolyán ügyesen ugrik keresztül; Kujtor Feri, a pajtása belelubickol szegény; így elmarad. Most már győzedelmeskedve erőlködik; a keze fejét jól megüti valami visszafelé csapódó gally lám, itt a bokrok, már itt az erdő, hála az égnek! S mintha biztonságban volna a ritkás fák közt, lassít, nagyokat fúj, bevárja a kenyerest. Most egymás mellett igyekeznek előre, kimerülten, szuszogva vagy suta kézlóbálással; a többiek, a csapat csak most töri még nagy zajjal a mogyorócserjét. Az erdőn túl már a régi fedezék. Még jó, hogy visszakerültünk. Elmaradt tőlem a pipa! A, baj! 1

2 akarja mondani Kujtor Feri, de akkor a holdvilág úgy esik éppen, hogy meglátja a pajtása kezét, amint dermedt ügyetlenül babrál a dohányzseb táján. A mundéron folt festődik, ahol éri. Hát téged mi lelt? Nézd meg csak a kezed! Bagi felemeli, elkáromkodja magát a meglepetéstől. Véres mi az Isten? Semmit se érzett, zsibbadt volt rég az ökle, minden ujja a hidegtől. Hát nem gallyba csapódott az imént? No né mán! Hű a kutya istenit, de jól jártál! Miért? Mer jobb kéz, mer hifszdisztógli! Megládd, hogy hifszdisztógli! Maj főzgész a káderba a tisztikonyhán, vagy termeszted az uborkát, paradicsomot, mert van gazdasági iskolád. Most az Isten markába estél. De ne álljunk meg! Igen, de csorog a vérem! Vagy igen? Ne a keszkenőm. A hiszplac erre jobbra le van, egy domb megett. Tudod, merre? Ne tudjad, majd én leszek az elkísérőd, legalább kapok egy kis meleg ételt früstökre. Jó lesz, pajtás? Jó hát, pajtás! Fene egye meg, tán még próbálok is szólni a doktornak megint. Most, hogy megerőlködtem, mintha jobban érezném azt a nyavalyát. Tán megszakadt bennem valami! De azért csak nem erisztenek haza. Hátha erisztenek hümmögi a másik, és ügyetlenkedve babrál a kendővel, törülgeti, csudálja a vérit. Annyira szivárog, hogy meg se nézheti tőle, hol is a baj. Add ide hát, bepólyálom, testvér! Hej, te Jóska, ha mégis elerisztenének, mi vóna! Együtt mennénk spitájba, onnét urlaubra, egyszerre látnók meg a makói tornyokat! Bizon! Csak a pipámat jó lett vóna megtanálni. 2

3 Csendesen mondja ezt, mintegy elodázón. Nagyokat gondolva ballagnak a dűlőúton lefelé. Bagi mintha átmelegedne a vére szivárgásától. Mintha lépésről lépésre térülne meg az öntudata. Hogy is csak hazakerül? Milyen hirtelen esik az emberrel változás! Megválik innét, már távolodik a rettentő zajoktól. A zűrzavaros, veszett végsőleges világból, vak állati szófogadásból; hajszás, cikázó, mégis olyan seszínű, tompa, élettelen életből. Már biztos! Minden lépése közelebb viszi a városa fehér tornyaihoz, oda, ahol ő: ő valaki, ember. Malmosgazda fia, sertéstenyésztő, pénzes, híres família örököse, magát tudó, szerepet vivő a fiatalságban; kívánt párti a gazdag leányok közt, noha nemigen iskolázott És ahol ez a Kujtor Feri is, igen! Hiszen földije, nem is veti meg, inkább ugyancsak összeszoktak volt itt a nyomorúságban. Beleakasztotta magát szegény, ő meg nem volt gőgös hozzá, minek is; nem vóna emberség ilyen világítéletidőn a rangra nézni, meg a földi állapotra! Otthon ugyan össze nem állt volna vele az utcán, mert koldushad ijafija, mindenöket elherdált, kivetett rossz pereputtyé, de hát szegény Ferus, nagyon hűségesnek mutatkozott hozzá; két hónapja múlt, hogy elválhatatlanok, szalmán, szálláson, sátorban, puszta földön. Egy falatot meg nem ettek volna egymás nélkül Ilyen is ez a háború! Hej, te Bagi Jóska, ha mégis elerisztenének! Én már öt hónapja nem láttam a hazámat Üssön bele az istennyila az én nyavalyámba is; egész kölyökkoromat elkínlódtam ezzel a sérvemmel, halálomat lesték; oszt mire sor alá kerültem, megemberelte magát. De az ilyen mindig kirepedhet, megtágulhat, igaz-e? Hidd el, nem szófiázok, de most nagyon érzem. Nem is hiszem: ki nem repedt. Meglehet hagyja helyben kicsit kurtán a fájós kezű ember. A keszkenővel babrál, sehogy se boldogulhat. Add ide, pajtás, megkötözlek én! Biz igaz, együtt szállnánk ki a makói állomáson. Együtt mutogatnánk a rossz plundránkat azoknak a drága lyányoknak, fene beléjük! 3

4 Ugyan mit fantáziálsz; de rád jött! Azt gondolod, mindjárt tucatjával szaladnak utánunk! Azt akarta mondani: utánad ; csak elharapta a szót. Tűnődve, kedvetlenül mustrálgatta a félhomályban a másik bakát. Az is igaz, hé nevetett az ártatlanul, hogy ebbe a tetves, rohadt katonabőrbe még rosszul lenne tőlünk, ha látna Isten képire teremtett lányféle. De maj kitisztálkodunk, leszedjük a pofánkról a szőrt, kinyaljuk magunkat. Hej, ha igaz lehetne! Micsoda badár legények leszünk mi otthon! Hiába legyen hős az ember? Hagyd el mán, hé! Azt gondolod tán, hogy Makón is más lett a világ, amér itt háború van? A másik elhallgatott; furcsán, sandán nézte meg egyszerre oldalvást Bagi Jóskát. Mintha megérzett volna valamit; kijózanító, hideg, nehézkes dolgot, ami lassan közéjük csúszik, ahogy a kövér tanyák, gazdag lapályok, zsírtól csöpögő kémények errébb kerülnek a két elválhatatlan katonabajtárs közé. Már-már elfelejtett, régi keménységek; ledobott terhek: élet, ranglétra, pénz, dölyf, hunyászkodás; tehetetlen törvénye a rendes, folytonos világnak, melyről azt mondják: béke. Hallgattak. Bagi Jóska lelke rohamosan tágult a pitymallat felé. Ő már biztos volt; sebesült, hazatart. Már látta széles tornácos házukat, fehérre súrolt padlós szobáival; a nagy szérűs udvart, a jászlakat, a pajtákat. Az új vetőgépet hogy tették el vajon; nem eszi-e a rozsda? Van-é kukorica elég az állatnak, hogy most az ember is azzal él? Minap egy kártyán panaszolta a húga, hogy szűkiben vannak, nem kapni, korpa is fogytán; aj, micsoda kár lesz, ha nem lehet végig felhizlalni azt a sok gyönyörű disznót! Az a tavalyi bécsi kupec biztos, hogy mánis les rájuk, elámítja a szegény nőket, anyját meg a két leányt; felhízottan, olcsón elpocsékolják neki. Csak addig ne, amíg ő hazaér, vagy valami spitályba, onnét majd sürgönyöz haza. Át is kéreti magát a makói kórházba; biztosan sikerül, hiszen a városi főjegyző rokon hozzá, másodunoka. Egy 4

5 nagybátyja meg orvos, az otthon dolgozik a vöröskereszt kórháznál. Ha egy kicsit hidegen vannak is vele, mert gőgös a nyavalyás arra a rongyos diplomára, a felesége meg úgy adja az úriasszonyt, mintha kalapba született vóna, nem paraszt anyától; de azért azt megteszik, hogy őtet kikérje a kórház; egy szót kell szólni az anyjának. Ha hilfsztauglich lesz csakugyan, tán még fel is mentik protekcióval: jön a tavasz, nyár, ha ugyan még eltart a háború; kell a kenyér az országnak, de a kenyeret ők termesztik, a zsírt is, a húst, a tojást, a tejet; náluk van a kincsesbánya. A gazdaság pedig férfi nélkül van, idestova, bátyja orosz fogoly, a sógort is viszik, a másikat most sorozták; hát miért ne hagynának otthon egy hilfsztauglichot! Azt mondják, akinek cséplőgépe van, jobban felmentik. No hát vesznek egy cséplőgépet; majd megtárgyalják most az anyjával! Hej, csak minél hamarabb kecmeregni kifelé most már innen: ebből a setét homályból, zajdából, bolond, véres vakparádéból; háta megett hagyni az egész háborút minden emlékével, megaláztatásával. A bakaköpönyege zsebében mégis ott érezte a naplót: keményfedelű kis füzet, benne ceruzás írás, formás, iparkodó betűkkel: Emlék szerbiai kálváriámból ez a címe. Ezt nem hiába írta a gémberedett kezével, ezt felolvassa otthon, hadd ríjanak; még az unokái is őrizni fogják. Nagy különbség mégis, például az ilyen, mint ez a Kujtor Feri; tisztességesen írni se tud szegény. A hazulról kapott lapjait is vele olvastatta. Bár hisz, igaz, mire az ilyennek a műveltség? Ennek nincs mirűl könyvet vezetni, összeszámlálni sincs mit, ha csak a tetűjét nem; vagy teszem idővel városi esküdt, tanácstag, efféle az ilyen koldusmaradékból úgyse lehet soha! Ott világít mán, Jóska; a lesz valamelyik a két házikó közül a domboldalba! igazítja Kujtor Feri halkan, szinte félénken. De milyen nagyot is hallgattak így egymás mellett az úton! Ezelőtt több beszélni valójuk akadt; keltükbenfektükben, rasztolva, menetelve; bizony el nem hagyták egymást két hónap óta. Bagi valami kényelmetlent érez, a torkát köszörüli. 5

6 Van itt a bródszakomban kétszersült, meg egy kis vége hazai kolbász is, hé, nem ennéd meg? Köszönöm, Jóska, nincs mán gusztusom! A kötözőnél sokan sürögtek a fakó téli derengésben. Három doktor a pitvar előtt, teljes rüsztungban veszi sorra a könnyű sebesülteket; néhány súlyossal most csikordul ki egy nehézkes trénszekér. A hilfszplac is elkészül innét sietve; tán hátrébb, fedettebb helyre; a bandázs felpakolva, a lovak szerszámban. Meleg ételnek híre sincs, csak valamelyik szolga főz két árva tojást egy padkán spiritusz-masinán; ég a tudója, honnan kerítette. A doktorok egy korty pálinkát isznak, sebtivel járnak körül, gyorsan akarnak végezni; menni. Bagi Jóska kezére csak legyint az öregebbik; int egy szanitécnek, kösse be az. Pedig most látni csak: a gyűrűs ujj töve ellőve, úgy fityeg egy darab bőrön az egész; majd lemetszik a kórházba Ezen egy kicsit megdöbben, szokatlan neki a gondolat; hogy is lesz; nyomoréknak híják-e már ezután? Míg bugyolálják, észreveszi, hogy egy fiatalabb doktor ugyancsak gyomrozza egy zsúp szalmán Kujtor Ferit; nyöszörgését is hallani, egy fojtott, rövid kiáltását; odaintik az ezredorvost, tárgyalnak rajta; majd úgy rémlik: Ferit valahová előbbre viszik. Az ám, a szekérre segítik fel; még majd azon viszik! Na né mán, hát csakugyan nyavalyás a boldogtalan! Baj történt volna a sérvvel? Hát persze, oly nagy bolond szaladásban, mint a mai! De mit is legénykedik az ilyen?! Olyan zöld is volt ennek mindig a képe, nem is csoda, gyerekkorból jön az ilyen; tán ciberén éltek otthon meg almás ételen örökké! No, de hogy most el se köszönhetett tőle; pedig hát összeszoktak, annyi igaz, nem volt itt más makói gyerek. Hát persze a háború: az háború; nem számít Most már biztosan más kórházba kerülnek, mert Ferit leadják a szanitécanstaltnál, tán még kórházhajóra is rakják a súlyosokkal; ők meg gyalogosan masírozhatnak még egy darabig ezeken a pocsék rác utakon, étlen-szomjan. Azt beszélik itt: jó, ha estig valami állomásra találnak, hogy felvegye őket a vasút! Hej, még nincs vége a kálváriának! 6

7 Mégis, hogy szegény Feri így elillant mellőle egy adjonisten nélkül. De tán még jobb is így! Hm, ilyen is ez a háború! 1916 A szerző Csendes válságok című kötetéből. A teljes szöveg a Magyar Elektronikus Könyvtár adattárán található. 7