Fordította Bíró Júlia. A fordítást az eredetivel egybevetette Angyalosy Eszter

Fordította Bíró Júlia A fordítást az eredetivel egybevetette Angyalosy Eszter

Federica Bosco SZERELMEM EGY ANGYAL Libri Kiadó Budapest

Federica Bosco, 2011 Newton Compton editori s.rl, 2011 Hungárián translation Bíró Júlia, 2013 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Innamorata di un angelo Newton Compton editori, Roma, 2012

Ezt a könyvet Francesco Scardavnaglianak ajánlom, akinek nagyon sokat köszönhetek. Tetszett volna neki. Egy Egy reggel arra ébredsz, hogy kamasz lettél. Csak úgy, váratlanul, máról holnapra egy ismeretlen testében találod magad, aki kövérnek tartja magát, mindenkit utál, csak feketét hord, és idejének 84 százalékában az öngyilkosság jár a fejében. Velem sem történt ez másképp. A tizennegyedik születésnapjukon az osztálytársnőim bődületes bulikat csaptak. Kibéreltették a szüleikkel a legpuccosabb szórakozóhelyeket, megszerezték a legmenőbb DJket, őrült drága márkás cuccokban feszítettek, sushit zabáltak és kifosztották a bárt. Volt, aki mopedet kapott, sőt olyan is akadt, aki egy lovat! Engem viszont anyám és a legújabb pasija elvittek egy indiai étterembe, ahol anyu a kezembe nyomta Villon egyik verseskötetét, mondván, már elég nagy vagyok ahhoz, hogy elolvassam.

Az apám két napot késett a felköszöntéssel, ráadásul kénytelen voltam elmenni hozzájuk. Ők voltak a tökéletes család: apu, Libby, Adrián és Seb: a mi csődünk hiteles tanúsítványa. Mintha a mi csak egy elvetett piszkozat lett volna. Tulajdonképpen néhány évig egész jól elvoltunk: lelkesen ünnepeltük a születésnapokat ésmeghitten a karácsonyt meg a húsvétot, vidáman élveztük a közös nyaralásokat, nyugodt derűvel estünk át a bárányhimlőn, a tejfogaimért cserébe pedig mindig hagyott a fogtündér valami apróságot a párnám alatt. Az a rengeteg fénykép rá a bizonyíték. Igaz, persze, hogy a fotókon az ember mindig vigyorog, még akkor is, ha legszívesebben a föld alá bújna, de én tényleg meg voltam győződve róla, hogy minden a legnagyobb rendben van, mert teljes biztonságban éreztem magam. Utólag visszagondolva, azért voltak baljós előjelek. Apám nem volt az a fajta, aki korcsolyázni meg fagyizni jár a gyerekével, vagy aki az iskolai ünnepségeken teli torokból üvölti, hogy Az ott az én kislányom!, miközben folyamatosan videózik, hogy megörökítse zseniális gyermeke minden rezdülését. Apám mindig csak fél füllel figyelt rám, mintha közben épp az évszázad találmányán törné a fejét, és ha véletlenül megkértem, hogy ismételje meg, amit mondtam, csak értetlenül bámult és visszakérdezett, hogy tudom-e, mi lesz vacsorára. Olyan volt, mint egy szállóvendég. Aki előbb-utóbb eléd áll, hogy állítsd ki neki a számlát. Egy napon összecsomagolt, és behívott bennünket a

dolgozószobájába, hogy örökre elbúcsúzzon tőlünk. Letérdelt elém, és mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, azt mondta: Bár mostantól nem itt fogok lakni, és még két gyerek apja leszek, de attól még örökre a te apukád is maradok! Na, az az is tette be nálam a kaput. Az fájt a legjobban.

Mint amikor rád szólnak, hogy a többieknek is adj a csokidból. Ne légy önző, add oda az apukádat más gyerekeknek is! Attól a naptól kezdve apám mintaférj és mintaapuka lett, csak éppen nem a mi családunkban. Amikor megszülettek az ikrek, az éjszaka közepén örömkönnyek közt telefonált, és hirtelen anyu lett a legjobb barátja. A bizalmasa, akit bármikor felhívhat egy jó tanácsért. Mondd, te mit szoktál tenni az omlettbe? Szerinted melyik a legjobb korpásodás elleni sampon? És noha anyu mindent elkövetett, hogy ne éreztesse velem, ordított róla, hogy baromian rosszulesik neki, és messze nem tette túl még magát a váláson. Én pedig továbbra sem találtam a helyemet. Mondjuk nem volt túl sok választásom: egy olasz anyával és egy angol apával valahogy eleve se hús, se halnak érzi magát az ember. A szüleim Firenzében ismerkedtek meg. Apám a számtalan - szerintem egyébként tök felesleges - nyári olasz kurzus egyikén vett részt, és anyám volt a tanára. Szerelem volt első látásra, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, talán nem ártott volna egy csöppet jobban átgondolni a dolgot. Anyámnak apám volt az első és egyetlen szerelme, ezt a mai napig állítja, de szerintem csak az a tipikusan olasz tévhit állt az egész mögött, hogy az angolszász emberek dinamikusak és önállóak. Az én apám kábé annyira volt dinamikus, mint egy

betontömb, és annyira volt önálló, mint egy hároméves gyerek. Egyetlenegyszer vitte el vacsorázni anyámat, Valentin-napon, persze előtte kerek egy hónapig nyaggatnia kellett érte. Egy ócska kis lebujba mentek a piac mellé, és apám gálánsan fél liter házibort rendelt. Mondanom sem kell, anyám totál elkenődött. Attól kezdve már nem is reménykedett pozitív változásban, nem várt el többé sem virágcsokrot, sem ajándékot, sem pedig romantikus randikat. Erős a gyanúm, hogy kettejük nagy szerelme valójában csak anyám fejében létezett, mert az igazat megvallva Jiles, az apám, a legkevésbé sem különleges, és messze nem nevezhető ellenállhatatlannak. Amikor anyám elmesélte a barátnőinek, hogy egy angolhoz készül férjhez menni, felcsillant a szemük, és rögtön Hugh Grantre meg Colin Firthre gondoltak, vagy ha nem is rájuk, de mondjuk Ozzy Osbourne-ra. A fotók láttán viszont úgy elszörnyedtek, hogy zavarukban inkább gyorsan rendeltek még egy kör piát, és sietősen koccintottak a sikeres házasságra, titokban meg abban reménykedtek, hogy a pasas legalább az ágyban egy vadállat. Apámból még az a jellegzetes, fanyar angol humor is hiányzott - egy száraz, sótlan pasi volt bézs kardigánban, aki már húszévesen kopaszodott, és csak a Guardian pénzügyi rovata tudta lekötni. Ami meg az ágyban nyújtott képességeit illeti, nos, arra még csak gondolni sem akarok. Alig egy év elteltével nyaggatni kezdte anyámat, hogy vissza akar menni Angliába. Százával küldte az életrajzokat London

legkülönfélébb bankjaiba, még a legbénább állásokat is megpályázta. Anyám viszont elsőre kapott egy olasztanári állást a Leicester Egyetemen, és hat hónappal később, amikor már terhes volt velem, át is költöztek Angliába. Leicester azonban nem volt Firenze, és még kevésbé London. Apámnak nem volt ínyére a helyzet. Nem telt bele sok idő, és belezúgott a Barclays bank egyik brókerébe. Így esett, hogy ugyanolyan váratlanul, ahogy én egy kamasz testében találtam magam, egy hat évvel ezelőtti csúf napon apám végleg kisétált az életünkből. Abban a pillanatban a saját bőrömön tapasztaltam meg a kémiaórán tanult visszafordíthatatlan reakciókat - pont olyan volt, mint amikor porrá ég valami. És akkor jöttem rá, hogy az életünk már soha nem lesz ugyanolyan, sem jóban, sem rosszban. Akármennyire is igyekeztem úgy tenni, mintha minden csodás lenne, valahol mélyen belül tudtam, hogy az életem legjobb részének már vége. És hogy a jövőben meg kell tanulnom elhitetni a többiekkel, hogy állati jól érzem magam. Hogy ne aggódjanak túlságosan, és nehogy eszükbe jusson - ami a legnagyobb gáz lenne - felajánlani a segítségüket. Teljesen feleslegesen. Drasztikus átalakulásom napjáig olyan volt az életem, mint egy hosszú, unalmas, esős vasárnap délután - a suli és a balettórák monoton váltakozása. Rengeteg időt töltöttem béna versek írásával, és rongyosra néztem Prokofjev Hamupipőkéjét egy ócska VHS- kazettán, a

Sylvie Guillemes-változatot, amit anyámtól kaptam ajándékba, és igazi kincsnek számított, mert már sehol nem lehetett megvenni.

És hosszú órákat töltöttem gyakorlással a tükör előtt, arról álmodozva, hogy egyszer én is így fogok balettozni. De a legnagyobb álmom az volt, hogy egyszer felléphetek a Hattyúk tavában mint prémier étoile, akárcsak Sylvie annak idején. Alig tizenkilenc évesen! Ehhez viszont mindenképpen be kellett kerülnöm a Royal Ballet Schoolba, rögtön az érettségi után. A felvételi vizsga kemény, és ugyan az iskola honlapján arra biztatják a jelentkezőket, hogy ne tántorítsák el őket az anyagi nehézségek, ezzel kapcsolatban is eléggé szkeptikus voltam. Az osztálytársnőim általában kávézókban töltötték a szabadidejüket, vagy a bevásárlóközpontban rúzsokat lopkodtak, én viszont állandóan azon törtem az agyam, hogyan kerülhetnék Londonba, és miből finanszírozhatnám a tanulmányaimat, hogy balerina lehessen belőlem. Azt hiszem, anyám sokkal nyugodtabb lett volna, ha én is rúzsokat lopkodok a plázában, pedig még nálam is jobban szerette volna, ha sikerül megvalósítanom az álmaimat. De pontosan tudta, hogy mi nem engedhetjük meg magunknak a Royal Ballet-t, apámnak meg ott voltak az ikrek, akikről gondoskodnia kellett. Ezért aztán igyekeztünk kerülni ezt a témát. Nem voltam az a kamasz, akiről minden szülő álmodozik (már ha létezik olyan). Nem voltam balhés, inkább az volt a baj, hogy miután apám elhúzott, soha nem mosolyogtam, és enyhén szólva sem voltam valami szórakoztató társaság.

Anyám többször is a szememre vetette, hogy kire- kesztem az életemből, főleg amikor kettesben autóztunk valahová. De hát mit tehetnék, ha egyszer nem érti a vicceimet? Úgyhogy egyre többször fordult elő, hogy inkább hosszú, magányos biciklitúrákra indultam, és közben Pearl Jamet hallgattam. A balettórák, amelyekre hosszú évek óta jártam Leicesterben, már messze nem voltak elegendőek, és elérkezett a döntés ideje: vagy megpróbálom a nagy dobást, vagy örökre lemondok az álmomról. Aztán az új testemmel, amit egyre idegenebbnek éreztem, és amely mintha kétségbeesetten igyekezett volna valamit a tudomásomra hozni, a rosszkedvem már-már patologikus méreteket öltött. Az egyetlen ember, akinek még mindig sikerült mosolyt fakasztani az arcomra, Nina volt, a legjobb barátnőm, akinél jobbat nem is kívánhattam volna magamnak. Óvodáskorunk óta ismertük egymást, és mindenkinek azt meséltük, hogy testvérek vagyunk, pedig nem is lehettünk volna különbözőbbek. Nekem rövid, sötét hajam volt, mogyoróbarna szemem és fehér bőröm, rengeteg szeplőm és erős hajlamom a boldogtalanságra; neki hosszú, mézszőke volt a haja, szürke a szeme, és szinte mindig mosolygott. Ami persze érthető is, hiszen csodálatos családja volt, amit egy kicsit mindig irigyeltem is. A bátyja, a Királyi Haditengerészet tisztje, maga volt a tökély, az anyukája egy örökké vidám teremtés, aki zseniálisan

főzött, az apukájánál pedig keresve sem lehetett volna klasszabbat találni. Egyszer, amikor értünk jött

a Tokyo Hotel koncertje után, szándékosan két utcával odébb állt meg a kocsival, nehogy kínos legyen nekünk a haverjaink előtt. Az én anyám pocsék szakácsnő volt, apám pedig azt sem tudta, mi az a Tokyo Hotel. Kiskorunkban, amikor levelet írtunk a Mikulásnak, Nina minden évben azt kérte, intézze el nekünk, hogy a szülei örökbe fogadhassanak engem. Az anyukája ilyenkor nagyon kedvesen újra és újra elmagyarázta neki, hogy az én szüleim biztosan nagyon megbántódnának, ha ezt megtörténne. De amikor az őseim elváltak, én is elkezdtem leveleket írni a Mikulásnak, évről évre egyre fenyegetőbb hangvételben, míg végül feladtam. Nina viszont sosem adta fel, és írt egy nyilatkozatot, amelyben leszögezte, hogy ő és én, történjen bármi, testvérek maradunk - aztán egy teliholdas éjszakán mindketten ünnepélyesen aláírtuk a papírt, méghozzá a saját vérünkkel. Soha semmi nem választhatott el bennünket, legyőzhetetlenek voltunk és egyediek, megismételhetetlenek. És ami a legfőbb: még mindig hittünk a Mikulásban. Azon a bizonyos teliholdas éjszakán kilencévesek voltunk. Most pedig már majdnem betöltöttük a tizenhatot, és egészen eddig tényleg semmi, de semmi nem állhatott közénk: sem egy jóképű srác, sem az osztálytársaink irigysége, sem egy rossz jegy. Nina a testvérem volt. Nővérek voltunk. És szerettünk azok lenni. Sokszor aludtunk hétvégén egymásnál, csak az utóbbi időben már nem arról sutyorogtunk hajnalig, hogy mit csinál Barbie a farmján, hanem elképzeltük, milyen lesz az első alkalom.

Ami Nina esetében nem történhetett mással, csakis Robert Pattinsonnal. Nina úgy képzelte, hogy ő és Robert az Alkonyat premierjét követően ismerkednek meg, amikor a színészek a vörös szőnyegen integetnek a rajongóknak. Miközben a sok hisztérikus nőszemély idétlenül ugrál és visítozik, ő nyugodtan és jelentőségteljesen Robert szemébe néz, ajkán egy halvány mosollyal, majd egyszerűen odasétál hozzá. Robert előbb csak elbűvölten rámered, aztán elereszti annak az anorexiás Kristen Stewartnak a kezét, és együtt megszöknek Nina robogóján a rajongók elől. Egy kedves kis étterembe mennek pizzázni, távol a kíváncsi pillantásoktól. Robert kézzel eszi a pizzát, és egy paradicsomdarabka az ajkára ragad. Nina gyengéden leveszi onnan, mire Robert elragadtatottan rámosolyog, és a feltörő érzelmektől elcsukló hangon így szól: Nina, olyan gyönyörű vagy Aztán a szájához emeli a kezét, a tenyerébe csókol, és azt suttogja: Maradj velem ma éjszaka... kérlek! És akkor Nina feláll, megsimogatja Robert arcát, kézen fogja, és egy szó nélkül elviszi magukhoz. A paparazzók persze utánuk erednek, de Nina szélsebesen cikázik a robogóval, és ügyesen lerázza őket. Robert közben szorosan hozzátapad, és átöleli a derekát. Hazaérnek, és nyomban a hálószobába mennek, ahol hosszú ideig egymást ölelve fekszenek az ágyon, a sötétben. Szenvedélyesen csókolóznak, és kétségbeesetten igyekeznek felfedezni és megjegyezni a másik testének minden porcikáját, tudván, hogy talán ez lesz az egyetlen, az első és utolsó alkalom.

És akkor Nina bevallja Robertnek, hogy ő most először... mire Robert szemlesütve azt feleli, hogy ő is. Lassan és óvatosan vetkőztetik le egymást, aztán gyengéden szeretkeznek, és a mindent elsöprő szenvedély örökre összeköti őket. Szeretlek, Nina - súgja majd a fülébe Robert, egy könnycseppel a szemében. - Szeretlek, és nem tudok nélküled élni! Nina az arcára teszi a kezét, és így felel: Várni fogok rád! Mi összetartozunk! Várni fogok rád! Örökké! És amikor eljön a hajnal, ők ketten meztelenül fekszenek összeölelkezve, mert képtelenek elválni egymástól. Robert könyörög Ninának, hogy menjen vele, de ő elmagyarázza neki, hogy ők ketten egészen más világban élnek. De örökre megmarad nekik ez a csodálatos, tökéletes éjszaka, és soha nem fogja elfelejteni Robertet. Egyszóval Nina hihetetlenül naiv, romantikus alkat volt, és a tökéletes szerelemre vágyott. Ami teljességgel érthető volt a részéről, hiszen soha nem is ismert mást, mint a családja hűséges, önzetlen és biztonságot nyújtó szeretetét. Ezért volt, hogy amikor én álmodoztam ugyanerről, én mindig Patricket, Nina bátyját képzeltem magam elé. Vagyis mellé. Patrick és Nina szerencsés és boldog emberek voltak, akiket mindenki szeretett. Számukra az élet egy olyan ajándék volt, amelyet megbecsültek és értékkel töltöttek meg. Nekik minden olyan átkozottul könnyen ment: a barátkozás, a tanulás, a kapcsolatok.

Kiváltság volt a barátjuknak lenni, minden egyes velük töltött perc valóságos áldás. És én, aki szerencsétlenségemre ennek az abszurd háromszögnek a harmadik csúcsába kerültem, nem tehettem mást, mint hogy csodáltam őket. Hároméves korom óta szerelmes voltam Patrickbe. Halálkomolyan mondom. Ha választanom kellene közte és a balett között, esküszöm, inkább leugranék egy hídról. Négy évvel volt idősebb nálam, és mindig is a kettes számú húgocskájának tekintett. Én pedig igyekeztem elhitetni vele, hogy az is vagyok. Sőt, hogy még véletlenül se ébresszek gyanút, általában eljátszottam, hogy az idegeimre megy: cikiztem, harapós voltam vele, vagy unottan, egyszavas mondatokban válaszoltam a kérdéseire. Attól a perctől kezdve imádtam, hogy először megláttam őt. Az iskola udvarán történt, ahol Nina kézen fogott és odavitt hozzá. Ő a bátyám, te pedig a húgom vagy - közölte ünnepélyes hangon. És amikor Patrick tiltakozni kezdett, Nina keservesen sírva fakadt, mire Patrick, csak hogy megnyugtassa, végül belement a dologba. Már akkor tudtam, hogy Patrick különleges ember lesz az életemben; nem úgy, mint apa vagy anya, de nem is úgy, ahogy Nina. Elég volt ránéznem, és azonnal elpirultam, a gyomrom összeugrott, a szívem sebesebben vert.

Az évek múlásával csak rosszabb lett a dolog. Ahogy egyre inkább tudatosult bennem az iránta érzett szerelem és az összes ezzel járó bonyodalom, Patricknek már a puszta látványa is fizikai fájdalmat okozott, arról nem is beszélve, hogy egyre nehezebben tudtam megjátszani, hogy nem érdekel, vagy épp, hogy ellenszenves, legfőképpen mert tudtam, hogy Ninának milyen borzasztóan fontos, hogy a hozzá legközelebb álló két ember jól kijöjjön egymással. Ha Nina akár csak sejtette volna, hogy titokban évek óta a Patrickkel való házasságról álmodozom, minimum hét gyerekkel, valószínűleg nem lett volna oda az örömtől. Voltak tehát bizonyos határok, amelyeket nem volt szabad átlépnem, ezért következetesen visszafogtam magam, és a barátságunk egyensúlyának megőrzése érdekében nem merészkedtem a határokon túlra. Nina istenítette Patricket, és esze ágában sem volt osztozni rajta másokkal - minden egyes alkalommal, amikor Patrick érdeklődést mutatott egy lány iránt, megtett mindent, hogy szétválassza őket egymástól, és tényleg semmitől sem riadt vissza. Talán gyerekes dolog volt a részemről, de Patrick annyira kivételes volt, hogy én is úgy gondoltam, nincs olyan nő a földkerekségen, aki méltó lenne hozzá. Először is lélegzetelállítóan szép volt. Gyönyörű szürke szeme volt, olyan, mint a tenger télen, aztán ott volt a dús, szőke haja, a nemes metszésű orra, a csókolni való szája azokkal az igazgyöngynek tűnő hófehér fogakkal, de a legfontosabb talán az volt, hogy áradt belőle az erő és az optimizmus. A

nagylelkűsége miatt pedig már a közelében lenni is mérhetetlen örömöt és boldogságot okozott. A tanáraink még három évvel az érettségi után is úgy emlegették, mint az egyik legzseniálisabb diákjukat,

rengeteg barátja volt, és az egész suli imádta. Aki nem ismerte személyesen, még az is hallott róla, és mindenki a legnagyobb tisztelettel beszélt róla, még a közismert renitensek is, akik viszont a vagányságát csodálták. Patrick az a fajta ember volt, aki meg tudta győzni a rendőrt, hogy ne büntesse meg, ha a másik oldalról hajtott be egy egyirányú utcába; aki úgy lett kitűnő, hogy soha ki se nyitotta a tankönyvet; aki egy lefegyverző mosollyal és egy frappáns beszólással le tudott állítani egy kocsmai verekedést. És ami a legfontosabb, legalábbis nekem, hogy bármelyik lányt megkaphatta volna, de soha nem élt vissza az ellenállhatatlan sármjával. Azt mondanám, Patrick igazából nem is volt tisztában az emberekre gyakorolt hatásával, és őszintén csodálkozott, amikor erre valaki felhívta a figyelmét. A magam részéről bármit megtettem volna érte, és ezt úgy értem, hogy tényleg bármit. De abban is biztos voltam, hogy Patrick számomra soha nem lesz több egy elérhetetlen álomnál, így hát tovább imádtam némán és titokban, messziről, megóva magam a keserű féltékenységtől és csalódástól, örökre. A suli az agyamra ment, rengeteget kellett tanulni, én meg egyre inkább összezavarodtam, és minden apróságon felhúztam magam. Az osztályban nekem jött meg utoljára a menzeszem, és vele a komplikációmentes életre irányuló terveim végleg dugába

dőltek. Fejlődni, ez esetben nővé fejlődni, elméletileg azt jelenti, hogy víz gyülemlik fel a testszöveteinkben. A gyakorlatban azonban leginkább csak vastag combokat jelentett, ami egy balerinának maga a katasztrófa. Miért nem maradhatott minden úgy, mint azelőtt? Tényleg kötelező volt belépnem a felnőttek világába? És Ninának meg a többi osztálytársnőmnek miért volt olyan egyszerű és magától értetődő az egész? Hogyhogy ők simán megszokták az új testüket, és lazán elkezdtek randizgatni, miközben én egyre sötétebb gondolatokkal írtam tele a naplómat? Természetesen a tanulmányi eredményeim is egyre pocsékabbak lettek, mígnem én lettem a tanárok kedvenc céltáblája. Minél inkább igyekeztem beleolvadni a környezetbe, annál jobban felfigyeltek rám, minél kevesebbet jelentkeztem, annál többször feleltettek, és bár addig erős közepes tanuló voltam, most egyértelműen bekerültem a sereghajtók táborába. Az irodalomból egy kukkot sem értettem, a matek bonyolultabb lett, mint Da Vinci titkos kódja, a francia megfejthetetlen ragok zagyva halmazává kuszálódott. Szívből gyűlöltem saját magamat, a gimit, a melltartókat és persze a Facebookot. Tizenegy ismerősöm volt, az egyik az anyám, nem raktam fel fotót se magamról, se másokról, de legalább a barátaim között volt Patrick is, és így kedvemre sanyargathattam magam, mivel titkos ügynökhöz méltó szorgalommal figyeltem az üzenőfalát, anélkül hogy bárki is tudomást szerzett volna róla.

Valójában ő maga soha nem posztolt semmit, viszont a világ legkülönbözőbb részeiből származó barátai és barátnői rendre megjelölték egy-egy fotón, vagy m eghívt á k valamilyen eseményre. Ilyenkor mindig elképzeltem, hogy ilyesmiket válaszol nekik: Amint Mia befejezi a sulit, elmegyünk hozzátok Hawaiira szörfözni vagy hogy Köszi, de már megígértem Miának, hogy elviszem a Nagy Falhoz Arról álmodoztam, hogy örökre együtt maradunk, boldogok és elválaszthatatlanok leszünk, együtt öregszünk meg egy kedves kis vidéki házban, és lesz egy csomó édes unokánk meg kutyánk. Csak a fantáziámban tudtam bárkihez is kötődni, de nekem ez elég volt. Végül is csak ki kellett találnom magamnak egy párhuzamos világot, ahová bármikor elmenekülhetek a valóság elől. Ahol igazából boldog lehetek. Azt hiszem, boldogtalanságom fő forrása valójában az elmémben egyre kristálytisztábban tudatosuló jövőkép volt. A tudat, hogy ennek a kegyelmi állapotnak hamarosan vége lesz, nemsokára leérettségizünk, és mindenki megy a maga útján. Már a gondolatára is majd megszakadt a szívem. Nina emberi jogi ügyvéd akart lenni, a gyengék és elesettek védelmezője, valamint örökbe akart fogadni egy csomó gyereket. Én pedig arra készültem, hogy egy napon majd összeszedem a bátorságomat, és megvalósítom az álmomat. Még nem tudtam, hogyan, de adnom kellett magamnak egy esélyt. Életemnek ebben a szakaszában úgy éltem, mint a

menyasszony, aki tudja, hogy már rég vége mindennek, de nem akarja elsőként beismerni a kudarcot. A lehető legdurvább, borús és hideg ősz szakadt ránk. A bojler állandóan bedöglött. Legtöbbször sikerült ugyan néhány jól irányzott rúgással beindítani reggelente, de előfordult, hogy a zuhanyozás kellős közepén kellett talpig fürdőhabosan kikecmeregnem a tus alól, kész csoda, hogy nem kaptam tüdőgyulladást. Az ehhez hasonló dolgok mindig eszünkbe juttatták, hogy mennyire magunkra vagyunk utalva anyámmal. Nehéz volt tudomásul venni, hogy nem számíthatunk senkire, hogy nincs kire támaszkodnunk, és senki sem véd meg bennünket. Paul, anyám aktuális barátja házas volt, és bár már csak a gyerekek miatt voltak együtt a feleségével, sohasem volt ott, amikor valóban szükségünk lett volna rá. Egyszer, amikor tolvajok lopóztak be a házba, anyám elszántan lekiabálta az emeletről hogy Tűnjenek el, vagy lövök! pedig csak a hajszárítót markolta kétségbeesetten. Amikor lerobbant a kocsija, egy vagyont fizetett a javításért, mert a szerelő elhitette vele, hogy a motorcsere a legkifizetődőbb megoldás, sőt kitűnő befektetés a jövőbe. Többek között ezért is gyűlöltem mindig a szükségem van valakire kifejezést, és eltökéltem, hogy én érzelmileg teljesen függetlenítem magam mindenkitől, mert úgy biztosan nem fogok szenvedni sem. Pedig egy jó ideje mást sem csináltam.

- Mia! Mrs. Bowen hangja pisztolylövésként dörrent, végigsüvített a padsorok fölött, és telibe talált. Mialatt lassan felemeltem a fejem a padról, világosan érzékeltem az osztálytársaim megkönnyebbült sóhajait, ahogy hátradőltek a székükben körülöttem. - Nyugi, majd súgok - mondta alig hallhatóan Nina. - Nina, ne súgj! - csattant azonnal a tanárnő hangja. Úgyis feleslegesen erőlködött volna. Talán még egy igaz-hamis típusú tesztnél tudott volna segíteni, de amikor valakinek 400 év történelme helyett csak egy sötét lyuk van a fejében, reménytelen a helyzet... Belekezdtem néhány mondatba, hogy legalább úgy nézzen ki, mintha tudnék valamit, de nem is választhattam volna rosszabb taktikát: csak még hülyébbnek tűntem tőle. És ami a legrosszabb az egészben: tényleg tanultam, nem is keveset, csakhogy hirtelen minden kiment a fejemből. Mint amikor az ember kihúzza a dugót a mosdókagylóból - egyszerűen kiürült az agyam. - Nem tudja - hallatszott a hátam mögül egy gúnyos hang. Nem, nem tudtam, de nem is érdekelt. Legszívesebben felborítottam volna a padot, és elrohantam volna Patrickhez megkérni, hogy most azonnal vegyen feleségül. Ezúttal azonban nem maradtam csendben, és nem tűrtem némán a nyilvános megaláztatást. Hátrafordultam, és a következőt kiáltottam a gúnyolódó pofájába: - Mondd, miért nem húzol a francba? Azt hiszed, hogy jobb vagy nálam, mert tudod, hogy mikor adták ki a Magna Chartát?

Tudod mit? Feldughatod magadnak a Magna Chartát!

Jobb lett volna, ha befogom, akkor nem találtam volna magam öt percen belül az igazgató előtt, aki, miközben anyámat próbálta elérni (szerencsére a mobilja most is ki volt kapcsolva), végig azzal fenyegetőzött, hogy még egy ilyen eset, és felfüggeszt. Ezt semmiképpen sem engedhettem meg magamnak, mert akkor fuccs a Royal Ballet Schoolnak, persze ha egyáltalán elfogadják a jelentkezésemet... Később, a mosdóban, Nina aggodalmas képpel faggatott: - Elmagyaráznád, hogy mi ütött beléd? Tisztára úgy viselkedtél, mint az az őrült csaj a Körben. - Elegem van, Nina, ennyi az egész - válaszoltam, miközben egy matricát kapargattam a falon. - Mia, tisztában vagy vele, mi lesz, ha felfüggesztenek? Mindenáron évet akarsz ismételni? - Nina, hagyj már békén, úgy beszélsz, mint anyám! Nina a kezébe fogta a kezemet. - Nyomja valami a lelkedet, csak nem akarod elmondani? Ha nekem se mondod el, kinek fogod? Yorknak? York a kutyám volt. A legrondább kutya a világon. Anya valószínűleg abban reménykedett, hogy egy kutya majd eltereli a figyelmemet az apám árulása miatt érzett fájdalomról. A menhelyen, ahová elmentünk, egy csomó édesebbnél édesebb kutyakölyök volt, mindegyik vidáman csaholt és ugrándozott, szóval a legjobb formáját hozta, hogy megkedveltesse magát a látogatókkal, csak York húzódott be egy sarokba csendesen, és igyekezett észrevétlen maradni. Pont úgy viselkedett, ahogy én a

suliban. Rámutattam arra a kis fekete, se füle, se farka, idétlen szőrgombócra, és az általános megrökönyödés közepette kijelentettem, hogy nekem az kell. De Mia, az a kutya borzalmas! Hiányzik a fél füle, és rühes a bundája... Könyörgöm, válassz egy másikat - kérlelt kétségbeesetten anya. De nekem nem kellett másik. Hajthatatlan voltam. Egyetlen pillantás elég volt, hogy menthetetlenül beleszeressek Yorkba, pont, ahogy annak idején Patrickbe. Ninának igaza volt, egyedül Yorknak vallottam be, hogy szerelmes vagyok. Neki viszont, a legjobb barátnőmnek, nem mondhattam el. Ilyen igazságtalan az élet. - Átjössz hozzám tanulni délután? Holnap matek-dogát írunk. - Nem, ma nem tudok. Nina gyanakvóan felhúzta a szemöldökét. - Miért, mi dolgod van? - El kell kísérnem anyámat valahová. - És mégis, hová? - Mit tudom én... valami vizsgálatra - feleltem nem túl meggyőzően. Ha még egy kérdést feltesz, tutira kibököm az igazságot. - Vizsgálatra? Elena beteg? - Nem, semmi komoly, csak... ma nem tudok menni és kész. - Mia, mi ez az egész? Velem van bajod? Valami rosszat mondtam? - Nina hirtelen elszomorodott. - Figyelj, ha

megbántottalak valamivel, lécci mondd el! Hát igen, ez volt Nina: a legrendesebb lány a világon. Aki gyerekkorában odaajándékozta az anyja nercbundáját egy hajléktalannak, aki szabadon engedte a nagynénje papagáját a kalitkából, és aki örökbe akart fogadtatni a szüleivel. Képtelenség volt nem szeretni őket, a két testvért, a testvéreimet. Úgyhogy válaszolnom kellett, ha nem akartam megbántani. - Nem veled van bajom, hidd el... Csak, tudod, az utóbbi időben nagyon hülyén érzem magam... - Csak nem vagy szerelmes? - csillant fel hirtelen a szeme. Bíborvörösre pirultam. - Dehogyis! Viccelsz? Meg egyébként is, kibe? fordítottam el a tekintetemet. - Na, nézz csak a szemembe - fogta meg az államat, és felemelte a fejemet. Ne csináld ezt! - csattantam fel ingerülten. - Mia, a tesóm vagy... Ismerlek, mint a tenyeremet... Mondd már el, mi a baj... Naaa... Én mindig mindent elmondok neked... Még Thomast is elmondtam! Tényleg elmesélte, hogy belezúgott Thomasba, és hogy már dolgoznak az eredetileg Robert Pattinsonnal eltervezett projekten És Nina is gyakorlatilag mindent tudott rólam, a legjelentéktelenebb apróságokról is beszámoltam neki, barátokról, ismerősökről, beszélgetésekről, történésekről, az otthoni dolgokról... Kivéve a gondolataim háromnegyedét kitöltő témáról, vagyis a bátyjával kapcsolatos érzelmeimről.

Szinte mindig együtt voltunk, esténként pedig órákig dumáltunk telefonon. Most sarokba szorított. Elkeseredetten felsóhajtottam. Nina a vállamra tette a kezét, és biztatóan megveregette. - Gyerünk, bökd már ki! - Emlékszel arra a srácra... Tudod, a B-ből. Nina a homlokát ráncolta. - Atyavilág, melyikre gondolsz? A B-be szinte csak fiúk járnak... - Arra a barna hajúra... - Amelyik Charlie Bewley-re hasonlít? - Nem... amelyik Jared Letóra, vagyis... a haja olyan, mint Jared Letóé. - Á... már tudom! - derült fel Nina arca. - Az a magas, sovány, hatalmas szemekkel! De hát ez fantasztikus! És, tudod már, hogy hívják? Egyébként hol lakik? Van barátnője? - Nina, az a srác azt sem tudja, hogy létezem! Meg különben is, túl jó hozzám. - Hékás! - fenyegetett meg az ujjával Nina. - Tudod te, hogy kiről beszélsz? A legjobb barátnőmről! Nahát! Te vagy a legjobb és kész! Vésd az agyacskádba, hogy elérhetetlen pasik márpedig nincsenek! Még a hollywoodi sztárok sem azok. Mert ők is pontosan ugyanolyanok, mint mi, tele kétségekkel meg önbizalomhiánnyal, anyukám mindig ezt mondja. Robert Pattinson és Jared Leto egyszerűen csak túl messze vannak, viszont ez a srác itt van, elérhető közelségben. Csak ki kell dolgozni egy jó kis tervet, és kész.

A legnagyobb baromság volt, amit életemben hallottam. Viszont abban bíztam, hogy ha Nina ettől kezdve azzal lesz elfoglalva, hogy összehozzon Jared Letóval a B-ből, akkor nyíltan beszélhetek az érzéseimről, és közben gondolhatok Patrickre... tulajdonképpen még csak nem is fogok hazudni!

Kettő - Ééés... tovább, manége... piqué... és piqué, piqué és dupla... chaíné, chainé, chainé,passé... taaartsd... ééés le! A terem közepén fejeztem be a szólót. Claire karba tett kézzel, szótlanul állt előttem, az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Nem emlékszem, hogy valaha is elmosolyodott volna óra közben. Claire fiatal korában a londoni Royal Academy növendéke volt, és egy ideig Diana Adamsnél is tanult az American Ballet Theatre-ben. Sosem ment férjhez, és egy végzetes baleset a pályafutását is kettétörte. Valószínűleg ez utóbbiaknak lehetett valami köze ahhoz, hogy miért volt mindig ilyen kedves. Ötéves korom óta tanított, és most értük el azt a szintet, amikor két lehetséges út nyílik meg az ember előtt: mindent feltenni egy lapra, és megpróbálkozni a profi táncoskarrierrel, vagy megmaradni amatőr szinten, és reménykedni egy vidéki balett-tanári állásban. Az én esetemben ez az utóbbi valószínűleg inkább azt jelentené: egyetemre menni, majd munkát találni Londonban - ahogy az apám is tette. Anya viszont legfőképpen amiatt aggódott, hogy mihez kezdek, ha véletlenül felvesznek a Royalba, de mégsem lesz belőlem sikeres szólótáncos, és ott maradok üres zsebbel. Arról nem is beszélve, hogy bár az állam finanszírozza a tandíj jelentős részét, legalább tizenkétezer fontot így is saját zsebből kell kifizetni, és