Máté-Tóth András EGYHÁZAK ÉRTÉKEI Mottó Hiábavaló hajnal előtt kelnetek, és késnetek a lefekvéssel, akik a fáradság kenyerét eszitek, hiszen ő álmában is megad mindent annak, akit kedvel. (Zsolt 127, 2) Könnyebb lenne, sokkal könnyebb a vallások vagy a kereszténység értékeiről beszélni és nem az egyházakéról. A hagyományos intézményekkel szembeni általános bizalmatlanság korában és a velük szemben gyakorolt aktív média-kritika közegében eleve hátrányból indul az, aki egyházak értékeiről törekszik szólni. A kisebb egyházak szerencsésebbek etekintetben, mert ismeretlenségük, történetük kurtasága és politikai pehelysúlyuk miatt az ártatlanság hangulatát áraszthatják. A nagy keresztény egyházak ellenben, a katolikus, a református és az evangélikus minden bűnnel vádolhatók, és valóban megjárták már a gazdasági és politikai poklok összes bugyrát. S mégis, mindezek dacára intézményeiket igényli a társadalom: az egyházi kórházat, öregek otthonát, szociális segítő centrumokat és iskoláikat nem különben. A vádak és igények feszültségében kell megtalálni a megfelelő szavakat. S nem mindegy, milyeneket. Ugyanis könnyű lenne megmaradni a valláskutató pozíciójában, akinek pusztán az a feladata, hogy gondosan és szakszerűen gyűjtsön adatokat, majd ezeket korrekt összefüggésekbe vonva tárja az érdeklődők elé. Érintettként azonban tudván az adatok sűrű szövésű függönye mögötti tereket, a kívülről figyelő magabiztossága megbicsaklik, amikor kutatásának tárgya mögül ismerős arcok bukkannak elő, akik között zajlik élete, s akiken kívül lenni már nem lehet. Egyre inkább meg vagyok győződve Cipriánnak, a negyedik század püspökének igazságáról, aki azt mondta: extra ecclesiam nulla salus est, az egyházon kívül nincs üdvösség. Nem az egyházi adóról mondta ezt, s nem is a püspökökről, hanem arról a közösségről, amely megtart a hitben, hogy amikor állsz, el ne essél.
Előadásomban ezt a nehezebb utat választottam, nagy egyházakról beszélek, és nem rejtem véka alá érintettségemet, sem kétségeimet, sem meghatódottságomat. Azért sem mert úgy remélem, hogy ezzel a megközelítéssel osztozhatom a katolikus iskolák tanárainak közösségében, az ecclesia e speciális rétegében, akiknek hűsége és igényessége mellett egyaránt tisztelem tanácstalanságát és kétségeit. S már ezen a korai ponton hadd emeljem ki mindjárt, most ez a közösség jelenti számomra az egyházat, s nem valami másik, valami hatalmasabb, valami fölöttünk tornyosuló, valami maxima, amit soha el nem érhetünk, s amire plátói kielégítetlenséggel folyton csak vágyhatunk. Nekünk magunknak, a családunknak, a baráti körünknek, a ránk bízott tanítványoknak lehet értékeket hordozó egyháznak lenni és látszani. Mindaz, ami az egyházból rajtunk kívüli érték és jelenlét, az elsősorban arra emlékeztet, amivel magunk is rendelkezünk. Teljesítmény és kegyelem Kezdjük mindjárt a teljesítménnyel, az erkölcsi hősiesség és a hétköznapokban bemutatott hűség áldozatával. A kereszténységről sokan úgy tartják, hogy a szorgalom vallása, úgy általában véve, s kiemelt esetekben a mártíriumé, az élet gyors léptékű feláldozásáé. Ha Jézus életére tekintünk, aki a nyilvánosság előtt összesen három esztendőt töltött el, s ez alatt átadta atyjának, az Istennek egyetemes meghívóját, rövid élete végén pedig a kereszthalál kapuján át lépett az örök üdvösségbe, akkor valóban gondolhatjuk, hogy a kereszténység nem ér rá. A világ rettenetes viszonyaival szemben az üdvösség jó hírének terjesztése és bemutatása, a korrupt közösségekkel szemben a tiszta viszonyokra épült közösség kontrasztjának állítása, ezek és mások folytonos erőfeszítést, koncentrációt és önzetlenséget követelnek. Szentjeinkben Max Weber szavával élve a vallási akrobatákat tiszteljük, akik életükben erkölcsi csúcsteljesítményre voltak képesek. Miközben azonban fejet hajtunk a keveset alvó, mindig szorgoskodó, magáról megfeledkező szentek előtt, több mint megnyugvással olvashatjuk a Biblia jeleneteit,
ahol pihenésről, alvásról van szó, ahol éppen nem az emberi teljesítmény, hanem az isteni meglepetés áll a középpontban. Jákob fáradtan rogyott le egész napos vándorlása estéjén, éppen csak feje alá igazított egy követ, hogy a sivatag bogarai ne másszanak a füléba, s már aludt is. Az Úr pedig nem nappal, amikor vándorolt, hanem éjjel, álmában jelent meg neki. "Álmában azt látta, hogy egy létra áll a földön, a teteje pedig az eget éri, és Isten angyalai fel és le járkálnak rajta. Az Úr a létrára támaszkodott, és azt mondta neki:»én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene és Izsáknak Istene!" (Ter 28, 11-12) Sámuel a templomban alszik mesterével együtt, s az Úr álmában szólítja háromszor is. (1Sám 3, 9-11) S amikor Jézus az Olajfák hegyén vért verítékezve hozza meg döntését, hogy ajkához emeli sorsa keserű kelyhét, a hozzá legközelebb álló tanítványai alszanak, de ő mégsem rázza fel őket. A kereszténység vallása a minden Istenen múlik és a minden rajtunk múlik egyensúlyával kísérletező vallás. Amikor az újkori katolikus egyház a XVI. században azt a látszatot keltette, mintha megvásárolható lenne az üdvösség, a reformáció tüstént hangos szóval hírdette, egyedül Krisztus és nem az egyház, egyedül a kegyelem és nem az emberi teljesítmény juttat a megigazulásra. Majd amikor az üdvösséggel kapcsolatos teljes kiszolgáltatottságot a reformátori lelkület a világban végzett munka szorgalmával próbálta ellensúlyozni, annyira elfáradt, hogy a XVIII-XIX. száadban jönnie kellett az érezni és táncolni képes romantikának, s jönnie a megújulásnak, Isten csodatévő és hatékony jelenléte ünneplésének a protestáns szekták köreiben. A kegyelem is túlhangsúlyozható. Sokan vannak, akik a kereszténység ajándékait elsősorban a papságban, a teljesen Istennek szentelt életben, még inkább a világ minden kísérétésétől elforduló szerzetességben jelölik meg. Nagy kísértés a világban végzett munka és a vallási cselekmény szembe állítása, sőt egymás ellen fordítása.
Mintha az egyház azt követelné, hogy sebtiben végezzük el a földi dolgok rendbe tételét, hogy aztán odaborulhassunk szent tétlenségben a minden kegyelem forrásához, bűnbánóan, feloldozásért esdekelve. Joseph Piper német skolasztikus teológus egyik kiemelkedő művében foglalkozott e szembeállítás téves voltával. Nem arra törekedett, hogy két térfélre helyezze a munkaidőt és a szabadidőt, és a kontemplációt szentté avatva pusztán megengedő módban beszéljen a szenttől elrabolt munkaidőről. Ellenkezőleg, a Muße-t, a merengést, magával a kultúrával azonosította, amely a kultuszban gyökeredzik. A kultúra ápolása teszi lehetővé, hogy egyáltalán értelmes időnk lehessen, értelemmel telített életet élhessünk. A munka és a szabadság annak kifejeződése, ahogyan birkózunk időnk végességének tudatával. Az ilyen felfogásban a munka nem robot és a szabadidő nem élvezetkonzum. Dialektikus ellentétpár inkább. A kultúrát fontosnak tartó ember arra törekszik, hogy a munkája is kontempláció legyen, miképpen szabadideje sem pusztán a munkától való mentesség, hanem a kontempláció másik formája. Az egyház olyan tér, amelyben megfér a szent céltalanság, az értelemkereső tétlenség, a lassú merengés. Közösség, ahol fellebben a titok fátyla, a szabadság a véges időben. Az egyházak tehát olyan közösségi terek, ahol megtapasztalhatóvá válik mindaz, ami a saját erőbevetésen túl mutat. S ez az a tapasztalat, amit a teológia kegyelemnek nevez, s ami értelmezést kap az egyházi hagyományban folyamatosan fogalmazódó krisztusi mátrixban. Vagyis a nyelvnél tartunk és a nyelv mentén kell tovább haladnunk. A kimondhatatlan kimondása A keresztény hittartalmakkal és általánosabban a vallási tartalmakkal kapcsolatosan egész Európában, s itt Magyarországon különösen is megtapasztalható egyfajta aphasia. Az egykor még mondott szavak elhalkulása, az egykori bizonyosságok tétovasága. Talán nem olyan nagy túlzás, amit Szilágyi Domokos fogalmazott meg az A próféta c. versében, miszerint "Az igét, az igét azt elfeledtem". Filozófusok és
teológusok egyaránt érzékelik és kommentálják, hogy ma már nem annyira Isten haláláról kell beszélni, hanem Isten halálának haláláról, arról, hogy nem elfeledtük Istent, hanem azt is elfelejtettük, hogy elfelejtettünk valamit; a kereszténységben feledésbe ment maga a szó, a nyelv, az ige kicsi és nagy "I"-vel egyaránt. Számos történelmi és politikai okot sorolunk fel, amikor erről az istenhiányos kultúráról beszélünk, s ha az egyház a mi közösségünk, akkor ha nem is büszkén, de bátran megvallhatjuk, nem is olyan egyszerű áttörni a diszkréció falait, s még kevésbé egyszerű megvallani a saját vallásunkkal kapcsolatos aphasiankat. Mindezt nem tagadva egy másik dimenzióra szeretnék inkább koncentrálni, a titokéra és a nehezen megtalált szavak által teremtődő közösségére, ami az egyház, a mi egyházunk. Az isteni igazságok ugyanis rejtőzőek, szemérmesek. Isten rejtelem írja Babits. A fejünk fölött szelíden szárnyalló Lélek nem kaparintható meg egy ügyes ugrással, s nem rántható fejünkre, szívünkre talán ki is égetné azt. Isten nem tolakszik igéjével, hol nyőgicsél egy jászolban, hol hétköznapi a Jákob kútjánál, s hol egészen elhalkuló az Olajfák hegyén. A történelmi és politikai zsákutcák mellett, s azokon fölül sokkal fontosabb a kereszténység örömüzenetével kapcsolatos aphasiát az ember és az Egészen Más közötti dialógus alap esetének tekinteni. S esetleg belerészegedni abba a feltételezésbe, hogy Isten is keresi a szavakat, amiket éppen itt és éppen most és éppn nekünk kell elmondania, mert ő maga is viszolyog az evidenciák zárt mozdulatlanságától, s mert éppen időtlensége alapján tudja, hogy minden pillanat lehet a felismerésé, s lehet a még soha nem mondott szavak váratlan megtalálásává. Az egyházat, elsősorban a katolikust gyakran vádolják tudomány-ellenességgel, továbbá sokak számára a sötét középkor és inkvizíció állandó és megkérdőjelezhetetlen értelmező kategória, aminek segítségével helyre teszik az ismeretlent, kirekesztik azt, amivel nem könnyű megbírkózni. Az egyház azonban tanuló intézmény, az ecclesia docens éppúgy ecclesia discens is. Jézus tanítványai arámul beszéltek, Pál már Európában görögre váltott. A középkor felfedezte a latint, miközben
az ismert világ minden régiójában folyamatosan megküzdött egyetemes örömhírének tájnyelvi megfogalmazásaival. A középkor egyetemein a mítoszok nyelvén fogalmazott keresztény tanítást átültették Arisztotelész logikájának és metafizikájának nyelvezetére, s ha egyszer bátran átugorhatjuk az újkor és a felvilágosodás időszakát, mondhatjuk, hogy a kereszténység ma a nem keresztény világ összes nyelvén ki tudja fejezni magát vagyis ahány nyelv, annyiféle. Amikor az egyház megtanulta a régiók nyelvét, s megtanulta minden kor filozófiájának logikáját, akkor voltaképpen a kimondhatatlan és végtelen titok megfogalmazásával kísérletezett. Amint a személyes aphasiát csak lassan képes oldani a beszéd, az egyház sem egyszerre szerezte meg az adott kultúra nyelvéből a jeles osztályzatot. Ám azt a modern és posztmodern kori büszkeséget, hogy a természettudomány, annak alapállása és logikája Európából terjedt szét az egész világon, mégis annak a kereszténységnek köszönhetjük, amely a kifükrészhetetlen titokkal szemben nem az elfogadás passzivitását, hanem a felfedezés és megértés nyughatatlan kívácsiságát állította. A kereszténység erotikus vallás, a termetett valósággal megtermékenyítően és megtermékenyülve találkozó egyesülés amint Istentét úgy hiszi, hogy megtestesült, egyesült és nem azonosult a világgal, s így szerzett üdvösséget. A sok nyelvet beszélő és érdeklődő egyház nem siet, nem kapkod; elég bíznia a tanulás előbb-utóbbi sikerében, s abban, hogy minden közösségében fogalmazás és foganás zajlik, megfogalmazódik Isten és a közösség, közösségbe vonódik az Ige és a megigézettség, megfogan a hit és útjára indul a remény. Határokról van tehát szó, a szó és a felismerés határairól, az emberi nyelv és az isteni üzenet határáról, a megfogalmazások hagyományának határairól és a mindig új kultúra nyelvi tereibe való belépés kalandjáról. A posztmodern filozófia és teológia nagyon érzékeny erre a nyelvi és fogalmazásbeli drámára, a diskurzusra. Amikor dekonstruálja, szétszedi az ismert fogalmakat, átéleti minden lezártság statikusságát,
nyelvi és diszkussziós teret nyitva a felismerésnek és a nyelvi közösségek tágításának. Az iskolai egyház, a tantestületi egyház, a szülői értekezlet egyháza ebben a nyelvi helyzetben fogant közösség. Bármennyire is nagy biztonsággal kecsegtetne különböző vallási, egyházi, netán erkölcsi kategóriákba vonni kollégát, gyermeket, szülőt, az egyház folyamatosan képes emlékeztetni a megtalálás és megtaláltság dinamikájára. Nem beszélek a megegyezések, az ünnepek és szabályzatok ellen. De sokkal hamarabb nevezném destruktívnak azt a gondolkodást és magatartást, amely ezekhez végsőkig ragaszkodna és túl hamar és túl egyértelműen húzná meg az így vagy sehogy közötti határt. Egyébként is amint arra John D. Caputo vallásról szóló könyve figyelmeztet a kereszténységnek az a kapacitása, hogy saját határait Isten felől képes értelmezni, s elsősorban nem a lehetőségek, hanem a lehetetlenségek hozzák tűzbe. Az egyház közösség az össze nem illőkből Ha már a határokról kell beszélnünk, a nyelvi és közösségi határokról, akkor beszélnünk kell azokról, akik önmagukat kívülállónak tekintik, vagyis elhatárolódnak az egyháztól, s akikkel mégis találkozunk, együtt dolgozunk, feleltetjük és osztályozzuk őket. Emil Cioran román abszurd dámaíró valahogy úgy fogalmaz: Isten rászorul az ateistákra, hogy kiszabadulhasson a hívek fojtó öleléséből. Úgy tetszik számomra, hogy az elmúlt 25 esztendőben itt Magyarországon is újratermelődtek a kategóriák és táborok. Egyre egyértelműbben vélhető tudni, ki kivel tart, milyen jellegzetességek árulkodnak valakinek a hova tartozásáról. Minthogy a társadalom többsége hosszú időn keresztül nem sokat fejlődhetett a kereszténységgel kapcsolatos ismereteiben, s maguk a keresztények gyakran a második nyilvánosság sikátoraiban csak hunyorogva betűzgethették elsárgult imakönyveik lapjait, a szabadság új viszonyai között kialakult egyértelműségek és tömbök általában gyönge lábakon állnak. A társadalomnak azonban különösen a mélyre ható átmenetek idején kifejezetten nagy szüksége van stabilitásra, egyértelműségekre, rutinokra. Akik kívülre helyezik magukat az egyházakon, azok óhatatlanul olyan határok közé szorítják az egyházat, amelyeket az nem ismer el, s nem tartja magára nézve érvényesnek. A
kívülrő történő határhúzáshoz az imént már említettem a sötét középkort, a tudományellenes egyházat, s említhetném még az ájtatos, a vizet prédikáló és bort ivó, a maradi, a pedofil, az antiszemita és még ki tudja mi minden bélyeget, amik a kívül állók elhatárolódásának diszkurzív eszközei. A megbélyegző éles nyelv hadrendben áll, körülzárja az egyház terét, mire az árok másik oldaláról pedig röpködnek az álló kifejezések nyilai: a kommunista, gyurcsányista, liberális, bolsevik, zsidó és még hosszan sorolhatnánk. A társadalom stabilitását a stabil előítéletek szavatolják, de az ezekhez kapcsolódó erős érzelmi hevület annak jele, hogy a megkülönböztetések csak nagy energiával tarthatók fenn, s ha egy pillanatra elakad a megbélyegző nyelv, tüstént összezavarodik minden. Az egyház olyan tér, amelynek finomak és átjárhatók a határai, inkább középpontja egyértelmű, peremvidéke zöld határ. Amikor Cioran istene az ateistákkal fog össze, hogy kiszabadulhasson a hívők fojtó öleléséből, akkor a kölcsönös kirekesztés egyértelműsége kérdőjeleződik meg, válik egyszerre abszurddá. Ebben az egyházban a tagsági jogosítványokat nem évszázados beavatási szertartáson és nem is az egy nyelvből, amit beszlünk, letett nyelvvizsgán lehet megszerezni. Meg lehet elégedni a megszólalásra éa a meghallgatásra való készséggel. Az egyház igazságai megfogalmazások, érvényt veszítettségek és újra megfogalmazások igéi. A leszögezett igazság Krisztus keresztjére emlékeztet. Az ige, út és igazság és élet, egyszerre, s nem az igazság útja, amely az életre vezet. Kivezetés Az egyház kincsei a 21-dik században, itt e bályosan kócos Magyarországon az igralom legfőbb ajándékai. A megértésé, a beengedésé. Ezt az irgalmat, minthogy keresztény, Krisztustól eredezteti és tanulja. Rónay György írja Máriáról szóló versében azt a szép sort: az ítélet nem enyém. S ha nem az övé, akkor még kevésbé lehet az egyházé, amiénk. Nem, a miénk az irgalom, amit örökül keptunk, s aminek tanúi vagyunk, mert itt lehetünk a közösségben, amelyen kívül nincsen számunkra jó
hely, üdvösség. A mi iskola-egyházunk legfőbb ajándéka ennek a századnak, vagy mondjunk szerényebben csak évtizedet, hogy az ige hallgatására tág teret nyit, s amit álmaiban Istenétől kap, azt igyekszik nappal nem felejteni. * * A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretei között valósult meg.