A zért adtam ezt a címet na majd meglátják, miért. Nem hiszek istenben, de imádkozom, hogy megtartsa életemet, amíg be nem fejezem ezt az írást. Imádkozhatnék istenhez azért is, hogy a dühöm kitartson az utolsó pontig, de azt gondolom, ezt már mégsem kérhetem valakitől, aki nemlétében is hatalmasabb nálam; legyen a harag az én felelősségem. Túlzás lenne azt állítani, hogy erre vagy arra az emberre haragszom. Pedig igaz lenne. Nincs olyan ember, aki nem adott még okot a haragra vagy a gyűlöletre. A mizantrópiámmal kapcsolatban is pontosíthatok. Szeretem az embereket. De lehet, hogy ez is túlzás. A lényeg, hogy megértő és együtt érző vagyok és voltam kamaszkoromtól fogva. Sőt, már kisgyerekként is mindig a másikat és a másikról kérdeztem, ritkán hozakodtam elő a saját személyes dolgaimmal. A legtöbb ember barátkozni akart velem, s mert féltettem magam attól, hogy mások túl sok lelki terhet rónak rám, rideggé váltam, persze csak színleg. Aztán ellenséges és támadó arcot mutattam mindenki felé: az iskolában, az utcán, otthon, anyámék felé is. De közben tudtam: jó va- 7
gyok. Túl jó. A durvaságot nem volt nehéz színlelni: elnéztem az osztálytársaimat, akik hatalmi játszmáikban is sebezhetőbbnek tűntek, mint azok, akik fölött hatalmaskodtak. Talán nem is véletlenül. A szerelmi vallomást a megbántás kérgéből kellett kifejteni, az alázat hangjait a vád durva zörejéből kihallani, a verés pedig a gyengéd közeledés szándékának mutatta testi akadályát. A tanárokat utáltam a legjobban. Narcisztikusnak és harsánynak kellett mutatnom magam ahhoz, hogy a botlásaikat követő pillanatokban eltakarjam szégyenüket: én voltam szégyenük villámhárítója, így tehát hamarosan bűnbak is. Az a kő, amibe ha valaki véletlenül belerúgott, dühében fölkapta, és még a falhoz is vágta. Aztán ez a szerep állandósult. Én lettem a zárkózott, egyszersmind agresszív, önelégült rossztanuló. Otthon apámék nem sokat szóltak a helyzetemhez. Néha felvetődött a lehetősége, hogy kivesznek az iskolából, de addigra már annyira részét képeztem a kaotikus rendszernek, hogy a távozásom valójában kiszakadás lett volna az anyatestből, fájdalmas koraszülés. Volt egy lány, aki átlátott a szitán. Az egyik szünetben, amikor épp egyedül tébláboltam a padsorok között, odaállt elém és megkérdezte, miért vagyok olyan szomorú. Kamaszként magányosan, szenvedélyes önmarcangolással szerettem bele minden szótlan, 8
borongós lányba. Azt hittem, ha megalázom őket látszólagos gyengeségükért, kialakíthatok bennük valamilyen ragaszkodást irántam. Ez többé-kevésbé így is volt, de a ragaszkodáshoz nem társult semmi, amire igazán vágytam. Egyszerre több lánnyal is tartottam ilyesfajta kapcsolatot. Ültünk a Duna-parton, ő bávatagon nézte a túlpartot, és a szüleiről mesélt. Az volt az érzésem, hogy közellátó, csak nem hord szemüveget. A rakparton dugó volt. Lépésben haladtak alattunk az autók. Mindenki lelassított előttünk, lehajtotta az ablakot és bekukucskált a lány szoknyája alá. Megjegyzéseket tettek, kacsintottak, füttyögtek, tülköltek. A lány nem vett észre semmit; éppen a válás körülményeit ecsetelte, ami engem egyáltalán nem érdekelt, de akkor már kialakult a ragaszkodás. Én távolról próbáltam érinteni a lehetőséget, hogy esetleg mi egyszer együtt de nem értett. Túl távolról próbáltam. Amikor megelégeltem saját kiéheztetettségemet, amely ugyan kéjes öröm, ám ha hosszúra nyúlik, csömört és unalmat okoz, céloztam, és lőttem. Jó lövő voltam. A mindenkori lány összevonta szemöldökét, és közölte, hogy ilyesmi soha nem történhet közöttünk, és egyébként is, hogy gondolom ezt, és csalódott bennem, mert én is csak azt akarom, amit az ésatöbbi. Megalázó volt és nevetséges. Siettem át a másik lányhoz, aki a város túlsó 9
szélén lakott, kétórányi buszútra. Egy panellakás nyolcadik emeletén ült a radiátor mellé kuporodva, és egy műanyag flakon bort szorongatott. Azt mondta, tudja, hogy nem látszik az arcán, de ő belül nagyon is sír. Megkérdeztem tőle, hogy ugyan mi oka lehet egy ilyen szép lánynak sírni. Megvetően akart rám nézni, de az arckifejezése inkább volt ostoba. Pedig kitűnő tanuló volt. Ő is osztálytárs. Miközben itta a bort, a szerelmeiről mesélt. Nem igazi szerelmek voltak, hanem híres költők, öngyilkos zenészek. Szeretett volna ő is mihamarabb csatlakozni hozzájuk. Többször megakadt a nyekergő szólama, ilyenkor aztán hosszú csöndek következtek. Minden egyes csöndet egy lehetőségnek éreztem, hogy közeledjek hozzá. Amikor ezt észrevette, elfordította a fejét. Ez volt az a pillanat az életemben, amikor rájöttem valamire. Ha egy nő elfordítja a fejét, annak kettős jelentése van. Látszólag ugyan elutasítást jelent, valójában azonban a nyakát, a nyakszirtjét kínálja fel, jelezve, hogy védtelen, hogy megadja magát. Kistermetű lány volt, törékeny, és nagyon formás. Apró, kerek feneke volt, szálkás, vékony lábai, melyeket úgyszintén nem fedett semmi, ha a derékig felkúszó kis szoknyájától eltekintünk. El is tekintettem, sőt, minden egyes gesztusát egy felkínálkozásnak értettem, s talán az is volt, csak ő nem tudott róla. Tudott is, meg nem is. Úgyhogy az bizonyult a legna- 10
gyobb feladatnak, hogy a nem tisztázott tudását feltárjam előtte. Azonossá tegyem őt azzal, amit bár nem gondol akar. Legalábbis így okoskodtam. Eleinte esetlen megjegyzésekkel próbáltam a megfelelő irányba terelni a figyelmét, a testit. Sajnos azonban ellentétes irányba reagált. Még jobban felhúzta a lábait, bokáját átkulcsolta, és a térdére hajtotta a fejét. Csakhogy ez a bezáruló mozdulat egyben fel is tárt valamit: a fekete bugyiját. Ez a bugyi is önmaga tagadása volt. Ottléte valójában arra szolgált, hogy minél kevésbé legyen ott. Szabása ha ugyan lehet egy tanga bugyival kapcsolatban bármi ilyesmiről beszélni egy hiány volt, az önmagát felszámoló negatív tartomány. Úgy volt, hogy semmit se takarjon, de mégis legyen, jelezve a gátat, melyet, ha csak jelképes is, át kell törni. Felhúzott combjainak, izomnyalábjainak az íve alattomosan kísérte be a tekintetet oda, ahová a tekintetnek jutnia kellett, és ahová jutnia nem volt szabad. Oda, ahová az én akaratom is összpontosult. Szemérme lényegileg meztelenül tárulkozott fel, ugyanakkor egy jelképes madzaggal át volt fűzve, mely madzag egy jelzés, egy bálterem kapuja előtt lengedező selyemszalag: idegeneknek belépni tilos. Itt ébredt fel bennem az igazi harag. Az irracionalitás fölött érzett tehetetlen düh. Ott hever előttem egy jajveszékelő áldozat, aki a segítsége- 11
mért könyörög, ám a segítségnyújtás pillanatában csomót köt magára. Egyetlen madzag állt közénk, de nem fértem hozzá, nem volt lehetőségem, jogom... vagy akár csak kézügyességem, hogy megoldjam a helyzetet. Felemelkedett ezzel egyszersmind el is távolodott, ám a felemelkedésének célja az volt, hogy kinyissa az ablakot, amivel újra a testi vonatkozásokat hangsúlyozta. Próbáltam kapcsolódni kamaszos agóniájához, ügyelve rá, hogy figyelmét megkaparintsam, szuggeráljam, s egy ügyes manőverrel közben megteremtsem a testi bonyodalom lehetőségét is. Ez valamikor hajnalban történt; megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e most véget vetni az életének (fontos volt a hitelesség, hogy elvonhassam a csapdáról a figyelmét), s vigyázzon, mit felel, mert ha igent mond, minden erőmmel azon leszek, hogy segítsek a megvalósításban. Amíg ezt mondtam ekkor már igen közel ültem felhúzott lábaihoz két ujjal végigsimítottam a sípcsontján. Hagyta: le is, föl is. Az ujjaim harmadik útja azonban akadályba ütközött. Durván ellökte a kezemet, sóhajtott egy nagyot, ami talán arról szólt, hogy kicsinyes vágyaim nem érnek föl metafizikai hangoltságának magaslataiba, majd megint elfordította a fejét, föl az ablak felé. Kész. Döntöttem. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam, miközben 12
derekát finoman, de kellő határozottsággal átfogtam a szabad tenyeremmel. Visszacsókolt. Minden prímán ment, egészen addig, amíg kezem megközelítette a kérdéses részt, a madzagot, mely még mindig ott feszült kettőnk között, illetve rajta. Benyúltam alá, s meg kellett állapítanom, hogy a benne toporzékoló orgiasztikus düh, amelyet feltételeztem, valójában csak szerény becslés volt a helyzet infernális valóságához képest. Először azt hittem, hogy bepisilt. De nem pisilt be. Kirántotta a kezemet, és közölte, hogy az ott marad. Az első pillanatban azt hittem, megütöm. Mondtam is neki, hogy jesszusom, azt hittem, megütlek. Nem fájt? Megragadtam a felkarját, és felemeltem a földről. Na, gyerünk, ugorj ki. Én utána szépen lemegyek lifttel, és hazabuszozom. Megint rám nézett. Megint nagyon ostobán. Azt mondta, most fáradt, le akar feküdni, legyek szíves, menjek el. Még egyszer megcibáltam, erre felsikoltott, s hogy elhallgattassam, felemeltem az ablakhoz (könnyű kislány volt), és kitartottam az ablakon, úgy emlékszem, a nyolcadik emeletről. Akkor egy pillanatra elhallgatott, de hamar újra kezdte. Ez a sikoly már nem jelzés volt, hanem a halálfélelem szirénája. Visszaemeltem a szoba terébe, ledobtam az ágyra, a feje talán koppant is a falon, s mielőtt kialakulhatott volna valami kel- 13
lemetlen jelenet, vagy egy újabb hosszú csönd, elmentem. Arra ugyan emlékszem, hogy a flakonos bor feldőlt, és elfolyt a padlószőnyegen, viszont a lány arcát ma már nem tudom felidézni...