JOGESETEK az Európai közösségi jog c. tárgyhoz 2007/208. tanév FIGYELEM: csak az egyes kérdéskörökhöz kapcsolódó következtetéseit kell tudni. Az egyes jogeseteket csak tájékoztatásul adom meg teljes terjedelműkben. Van Gend & Loos v. Holland Adóhatóság C-26/62. Az Európai Bíróság 1963. február 5. napján meghozta a következő ítéletet: Az alperes Holland Adóhatóság ellen tiltott vámemelés ügyében (1) Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Szerződés 12. cikke közvetlen hatályú és olyan egyéni jogokat hoz létre, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védeniük kell. (2) Annak megállapításához, hogy vámokat vagy vámokkal azonos hatású díjakat a Szerződés 12. cikkében foglalt tilalommal ellentétesen megemelték-e, figyelemmel kell lenni az adott tagállam által a Szerződés hatálybalépésének időpontjában ténylegesen alkalmazott vámokra és illetékekre. Egy ilyen növelés származhat mind a tarifa megváltoztatásából, melynek eredményeként a termék egy magasabb vámtétellel sújtott árucsoportba kerül besorolásra, mind pedig az alkalmazott vámtétel növeléséből. (3) A jelen eljárásban a költségek viselésére vonatkozó döntést a Tariefcommissie-nek kell meghoznia. Indokolás: Eljárás Semmilyen ellenvetés sem merült fel a Tariefcommissie előzetes eljárást kezdeményező végzésének eljárásjogi érvényességével kapcsolatban az EGK Szerződés 177. cikke alapján. A Tariefcommissie az itt hivatkozott cikk szerinti bíróság vagy törvényszék. Továbbá, arra sincs indok, hogy a Bíróság ezt a kérdést saját kezdeményezésére felvesse. A Bíróság hatásköre A holland kormány és a belga kormány megkérdőjelezi a Bíróság hatáskörét azzal az indokkal, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése a Szerződésnek nem 1
az értelmezésére, hanem az alkalmazására vonatkozik a holland alkotmánytörvény összefüggésében, és különösen a Bíróságnak nincs hatásköre azt eldönteni, ha ilyen alkalom felmerül, hogy az EGK Szerződés rendelkezései felette állnak-e a holland jogszabályoknak vagy más, Hollandia által megkötött megállapodásoknak, amelyek a holland nemzeti jog részévé váltak. Egy ilyen probléma megoldása, állításuk szerint, a nemzeti bíróságok kizárólagos joghatóságába tartozik a Szerződés 169. és 170. cikkében meghatározott rendelkezések szerinti kérelemtől függően. Azonban ebben az esetben a Bíróságot nem arra kérték fel, hogy a Szerződésnek a holland jogszabályok elvei szerinti alkalmazásáról mondjon ítéletet, amely a nemzeti bíróságok hatáskörébe tartozik, hanem arra, hogy a Szerződés 177. cikk (1) bekezdésének a) pontjával összhangban értelmezze a Szerződés 12. cikkének alkalmazási körét a közösségi jog összefüggésében, utalva egyúttal annak egyénekre vonatkozó hatályára. Ezért ennek az érvelésnek nincs jogalapja. A belga kormány azzal is érvelt, hogy a Bíróságnak nincs hatásköre, mivel bármilyen választ is ad a Bíróság a Tariefcommissie első kérdésére, az semmiképpen sem érinti az e bíróság előtt folyamatban lévő eljárás eredményét. Azonban ahhoz, hogy a Bíróságnak a jelen esetben hatásköre legyen, csak arra van szükség, hogy a felvetett kérdés világosan a Szerződés értelmezésére vonatkozzon. Azokat a megfontolásokat, amelyek arra vezették a nemzeti bíróságot, hogy az adott kérdéseket feltegye, illetve azt, hogy a nemzeti bíróság milyen relevanciát tulajdonít az ilyen kérdéseknek az előtte fekvő üggyel való összefüggésben, a Bíróság nem vizsgálhatja felül. Az elé terjesztett kérdések megfogalmazásából úgy tűnik, hogy azok a Szerződés értelmezésére vonatkoznak. Ezért a Bíróságnak van hatásköre a kérdések megválaszolására. Ezért ez az érv is alaptalan. Az ügy összefoglalása A Tariefcommissie első kérdése, hogy vajon a Szerződés 12. cikkét közvetlenül kell-e alkalmazni a nemzeti jogrendben abban az értelemben, hogy a tagállamok állampolgárai e cikk alapján érvényesíthetnek-e olyan jogokat, amelyeket a nemzeti bíróságnak védenie kell. Ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy valamely nemzetközi szerződés rendelkezései hatályukban kiterjednek-e eddig a mértékig, meg kell vizsgálni e rendelkezések szellemét, általános sémáját és megfogalmazását. Az EGK Szerződés célja, azaz egy közös piac létrehozása, melynek a működése a Közösségben lévő érdekelt felek számára közvetlen érdek, azt jelenti, hogy ez a 2
Szerződés több, mint egy megállapodás, amely pusztán kölcsönös kötelezettségeket keletkeztet a szerződő államok között. Ezt a nézetet erősíti a Szerződés preambuluma, amely nemcsak a kormányokra, hanem a népekre is utal. Ezt még konkrétabban erősíti meg a szuverén jogokkal felruházott intézmények létrehozása, mely jogok gyakorlása érinti a tagállamokat is és a tagállamok állampolgárait is. Továbbá, meg kell jegyezni, hogy a Közösségben egyesült államok állampolgárait felhívják az együttműködésre e Közösség működésében az Európai Parlament, illetve a Gazdasági és Szociális Bizottság közvetítésén keresztül. Ezenkívül, a Bíróságra a 177. cikk által ruházott feladat, a Szerződésnek a nemzeti bíróságok általi egységes értelmezésének biztosítása, szintén megerősíti, hogy az államok elismerték, hogy a közösségi jognak olyan érvénye van, amelyet állampolgáraik a nemzeti bíróságok előtt felhívhatnak. Ebből azt a következtetést kell levonni, hogy a Közösség a nemzetközi jognak egy új rendszerét alkotja, melynek érdekében az államok korlátozták saját szuverén jogaikat, bár nem minden területen, és amelynek az alanyai nemcsak a tagállamok, hanem azok állampolgárai is. Függetlenül a tagállamok jogalkotói hatalmától, a közösségi jog ezért nemcsak kötelezettséget ró az egyénekre, hanem célja az is, hogy rájuk jogokat ruházzon, amelyek jogi örökségük részévé válnak. Ezek a jogok nem csak ott keletkeznek, ahol ezeket a Szerződés kifejezetten biztosítja, hanem azon kötelezettségek folytán is, amelyeket a Szerződés világosan meghatározott módon egyénekre, valamint a tagállamokra és a Közösség intézményeire ró. A Szerződés általános szabályai vonatkozásában, ami a vámokat és a velük egyenértékű illetékeket illeti, hangsúlyozni kell, hogy a 9. cikk, amely a Közösséget egy vámunióra építi, tartalmaz egy alapvető fontosságú rendelkezést az ilyen vámok és vámmal azonos hatású díjak kiszabásának és alkalmazásának tilalmáról. Ez a rendelkezés a Szerződés azon részének elején található, amely a "Közösség alapelveit" határozza meg. A vámunióról további szabályokat a 12. cikk tartalmaz. A 12. cikk megfogalmazása világos és feltétel nélküli tilalmat tartalmaz, amely nem egy pozitív, hanem egy negatív kötelezettség. Ezt a kötelezettséget nem módosítja semmiféle fenntartás az államok részéről, amely végrehajtását valamely, a nemzeti jog szerint végrehajtott pozitív jogalkotási aktustól tenné függővé. E tilalom jellege ideálisan alkalmassá teszi arra, hogy közvetlen hatásokat hozzon létre a tagállamok és az állampolgáraik közötti jogviszonyban. 3
A 12. cikk végrehajtása nem követel meg semmiféle jogalkotói beavatkozást az államok részéről. Az, hogy e cikk alapján a tagállamok a negatív kötelezettség (valamitől tartózkodás) alanyai, nem jelenti azt, hogy állampolgáraik ne élvezhetnék e kötelezettség előnyeit. A Szerződés 169. és 170. cikkére épülő érv, amelyet a Bíróságnál észrevételeket előterjesztő három kormány adott elő az ügyre vonatkozó megállapításaikban, téves értelmezésen alapul. Az, hogy a Szerződés ezen cikkei lehetővé teszik a Bizottság, illetve a tagállamok számára, hogy a Bíróság előtt pert indítsanak a kötelezettségeit nem teljesítő állammal szemben, korántsem jelenti azt, hogy egyének ne hivatkozhatnának ezekre a kötelezettségekre, valamely nemzeti bíróság előtt. Ezen kívül az a körülmény, hogy a Szerződés módot ad a Bizottságnak, hogy biztosítsa a Szerződés alanyaira rótt kötelezettségek betartását, nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy valamely nemzeti bíróság előtt egyének közötti perek során hivatkozni lehessen ezen kötelezettségek megsértésére. A 12. cikk tagállamok általi megsértése elleni garanciáknak a 169. és 170. cikk szerinti eljárásokra történő korlátozása megszüntetné az állampolgárok egyéni jogainak minden közvetlen jogi védelmét. Fennáll az a kockázat, hogy az ezen cikkek szerinti eljárás alkalmazása nem lenne hatékony, ha az a Szerződés rendelkezéseivel ellentétes tagállami hatósági határozat végrehajtása után történne meg. A fenti megfontolásokból következik, hogy a Szerződés szelleme, általános szabályai és megfogalmazása szerint a 12. cikket úgy kell értelmezni, hogy az közvetlen hatályú és olyan egyéni jogokat hoz létre, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védeniük kell. Összefoglalás A Szerződés 12. cikkének megfogalmazásából és általános szabályaiból következik, hogy annak megállapításához, hogy vámokat vagy vámokkal azonos hatású díjakat az említett cikkben foglalt tilalomba ütköző módon megnöveltek-e, figyelemmel kell lenni a Szerződés hatálybalépésének időpontjában ténylegesen alkalmazott vámokra és illetékekre. Továbbá, a Szerződés 12. cikke szerinti tilalomra tekintettel, egy ilyen jogellenes vámemelés származhat a tarifa átalakításából, melynek eredményeként a terméket egy magasabb vámtételű cím alá sorolják, valamint a vámtétel tényleges növelésébol is. Aligha fontos, hogy a vámemelés milyen módon történt, ha a Szerződés hatálybalépése után ugyanazon terméket ugyanabban a tagállamban magasabb vámtétellel vámolták el. A 12. cikk alkalmazása a fenti értelmezés szerint a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik, így a bíróságnak vizsgálnia kell, hogy vajon a vámköteles termék ebben az esetben a Német Szövetségi Köztársaságból származó karbamidformaldehid, a Hollandiában hatályba léptetett 4
vámintézkedéseknek megfelelően, magasabb importvámmal terhelt-e, mint 1958. január 1- jén. A Bíróságnak ugyanakkor nincs hatásköre ellenőrizni az e tárgyban előterjesztett egymással ellentétes álláspontok megalapozottságát az eljárás során, ezek felől a nemzeti bíróságnak kell döntenie. Costa v. ENEL ügyben 1964- ben hozott ítéletet az Európai Bíróság, melyben megerősítette a közvetlen hatály doktrínáját és először foglalkozott a közösségi jog elsődlegességének kérdésével. Az ügy az Olasz Köztársaság 1962. évi 1643. számú törvényével kapcsolatban kerül az Európai Bírósághoz. A törvény rendelkezett az áram termeléssel és elosztásával foglalkozó vállalatok államosításáról és létrehozta az Ente nazionale Energia elettrica impresa gia della Edisonvolta nevű jogi személyt. Flaminio Costa milánói ügyvéd, aki az egyiknek részvényese volt, megtagadta a fizetést. Állítása szerint az államosítási törvény ellentétes a Szerződéssel. Az ENEL a "lex posterior" elvére hivatkozott. Az egyik milánói bíróságon folyó perben Costa indítványozta, hogy a bíróság az EGK Szerződés 177. Cikke alapján kérjen az Európai Bíróságtól előzetes értelmezést. Az olasz kormány véleménye szerint az Európai Bíróságnak nem volt hatásköre. Az Európai Bíróság a következő fontos megállapításokat tette: értelmezni az EGK szerződést olyan mértékig, ameddig ez szükséges a nemzeti bíróság számára a jog helyzet tisztázásához, a közösségi jog abban különbözik a nemzetközi jog szabályaitól, hogy a Szerződés egy olyan saját jogrendet hozott létre, amely hatálybalépésével a tagállamok jogrendszereinek részévé vált, a nemzeti jog szabályai nem akadályozhatják a Közösségi jog alkalmazását, a közösségi jog nemzeti joggal szembeni elsődlegessége. 5
Gabrielle Defrenne v. Société Anonyme Belge de Navigation Aérienne Sabena C-43/75. Az Európai Bíróság 1976. április 8-án meghozta a következő Ítéletet: (1) A 119. cikkben meghatározott, a férfiak és nők egyenlő díjazásának elvére lehet hivatkozni a nemzeti bíróságok előtt. Ezen bíróságok kötelesek biztosítani az egyének jogainak védelmét, különösen a diszkrimináció olyan formái esetében, amelyek jogszabályból vagy kollektív szerződésből eredeztethetők, illetve amikor férfiak és nők ugyanabban az állami vagy magántulajdonú vállalkozásban vagy szolgálatban végzett egyenlő munkáért nem részesülnek egyenlő díjazásban. (2) Az alapító tagállamoknak a 119. cikk alkalmazását teljes körűen biztosítaniuk kellett volna 1962. január 1-jétol kezdődően, ami az átmeneti időszak második szakaszának a kezdete, az új tagállamoknak pedig 1973. január 1-jei hatállyal, ami a Csatlakozási Szerződés hatálybalépésének az időpontja. Ezen határidők közül az elsőt nem módosította a tagállamok 1961. december 30-ai határozata. (3) A Tanács 75/117/EGK irányelve nem érinti a 119. cikk közvetlen hatályát és a kérdéses irányelvben a megfelelésre megszabott időszak nem érinti az EK Szerződés 119. cikkében és a Csatlakozási Szerződésben lefektetett határidőket. (4) Ez a rendelkezés nem értelmezhető úgy, hogy az kizárólagos jogkört biztosítana a nemzeti törvényhozás számára az egyenlő díjazás elvének az érvényesítésére még azon a területen sem, ahol a 119. cikknek nincsen közvetlen hatálya; amennyiben annak érvényesítése szükséges, azt a közösségi és a nemzeti intézkedések kombinációja felválthatja. (5) Azon munkavállalók kivételével, akik már jogi eljárást kezdeményeztek, illetve azzal egyenértékű követelést támasztottak, nem lehet a 119. cikk közvetlen hatályára támaszkodni ezen ítélet dátumát megelőző fizetési időszakokra vonatkozó követelések alátámasztása érdekében. Indokolás: 1. A Bíróság Ügykezelő Irodájába 1975. május 2-án beérkezett, 1975. április 23-ai ítélet szerint, a brüsszeli Cour du Travail (Munkaügyi Bíróság) az EGK Szerződés 177. cikke 6
alapján két kérdést utalt a Bíróság elé, a Szerződés 119. cikke hatályát és végrehajtását illetően azzal az elvvel kapcsolatban, miszerint férfiakat és nőket egyenlő munkáért egyenlő díjazás illet meg. 2. A kérdések egy légi utaskísérő (air hostess) és munkaadója, a Sabena S.A. közötti, felperes által követelt kártérítés iránti perben merültek fel. A felperes indoklásul azt hozta fel, hogy 1963. február 15-e és 1966. február 1-je között női munkavállalóként diszkrimináció áldozata volt fizetését tekintve férfi kollégáihoz képest, akik ugyanazt a munkát légi utaskísérőként (cabin steward) végezték. 3. Az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező ítélet szerint, a felek egyetértettek abban, hogy az air hostess munkája azonos a cabin steward-éval és ilyen körülmények között az air hostess hátrányára a fizetés terén megnyilvánuló diszkrimináció a kérdéses időszakban nem vitatott. Az első kérdés (a 119. cikk közvetlen hatálya) 4. Az első kérdés arra vonatkozik, hogy a Szerződés 119. cikke értelmében "közvetlenül az Európai Közösség valamennyi tagállama nemzeti jogszabályai részeivé válik-e azon elv, miszerint férfiakat és nőket egyenlő munkáért egyenlő díjazás illet meg, és ebből adódóan, minden nemzeti jogszabálytól függetlenül, jogosultakká válnak-e a munkavállalók arra, hogy eljárást kezdeményezzenek a nemzeti bíróságok előtt ezen elv betartásának az érvényesítése érdekében?" 5. Amennyiben a fenti kérdésre a válasz, igenlő, a kérdés a továbbiakban arra vonatkozik, hogy ez a hatály mely időponttól ismerendő el. 6. Az első kérdés utolsó részére vonatkozó választ ezért a második kérdésre adott válasszal kell megadni. 7. A 119. cikk közvetlen hatályára vonatkozó kérdést az egyenlő díjazás elvének, e rendelkezés céljának és a Szerződés rendszerében elfoglalt helyének a figyelembevételével kell megfontolni. 8. A 119. cikk kettős célt szolgál. 9. Először, a szociális jogszabályok egyes tagállamokban bekövetkező fejlődésének különböző fázisai fényében, a 199. cikk célja egy olyan helyzet elkerülése, amelyben azok a vállalkozások, amelyeket olyan államokban hoztak létre, ahol az egyenlő díjazás elvét ténylegesen megvalósították, versenyhátrányt szenvednek a Közösségen belüli versenyben azon vállalkozásokkal szemben, amelyeket olyan államokban hoztak létre, ahol a női 7
munkavállalókkal szemben a díjazás területén megnyilvánuló diszkriminációt még nem számolták fel. 10. Másodszor, e rendelkezés részét képezi a Közösség szociális céljainak, mivel a Közösség nem pusztán gazdasági egyesülés, hanem közös fellépés révén egyidejűleg azt a célt is szolgálja, hogy biztosítsa a társadalmi fejlődést és törekedjen népei élet- és munkakörülményei folyamatos javítására, amint azt a Szerződés preambuluma is hangsúlyozza. 11. Ezt a célt emeli ki az, hogy a szociálpolitikának szentelt fejezetbe illesztették be a 119. cikket, melynek a bevezető rendelkezése a 117. cikk, megfogalmazza, hogy "szükség van a munkavállalók munkakörülményeinek és magasabb életszínvonalának előmozdítására, hogy ezáltal - a fejlődési folyamat fenntartása mellett - lehetővé váljon ezek összehangolása". 12. E kettős, egyszerre gazdasági és szociális cél mutatja, hogy az egyenlő díjazás elve a Közösség fundamentumának részét képezi. 13. Továbbá, ez megmagyarázza, hogy a Szerződés miért rendelkezett ezen elv teljes megvalósításáról az átmeneti időszak első fázisának a végéig. 14. Éppen ezért, e rendelkezés értelmezése során lehetetlen bármely érvet arra az ingadozásra és ellenállásra alapozni, amely bizonyos tagállamokban késleltette ennek az alapelvnek a tényleges alkalmazását. 15. Különösen, mivel a 119. cikk a javulás fenntartása mellett a munkakörülmények harmonizálásának összefüggésében jelenik meg, elvethető az, az ellenvetés, hogy e cikk feltételei betarthatóak más módon is, mint a legalacsonyabb fizetések felemelésével. 16. A 119. cikk első bekezdésében foglalt rendelkezések szerint, a tagállamok kötelesek biztosítani és fenntartani "azon elv alkalmazását, miszerint a férfiaknak és nőknek egyenlő munkáért egyenlő díjazásban kell részesülniük". 17. Ugyanezen cikk második és harmadik bekezdése bizonyos részleteket tartalmaz az első bekezdésben hivatkozott díjazás és munka fogalmát illetően. 18. E rendelkezések megvalósításának céljából különbséget kell tenni a 119. cikk alkalmazásának teljes területén belül, először, a kizárólag a kérdéses cikkben hivatkozott egyenlő munkára és egyenlő díjazásra támaszkodó kritériumok segítségével meghatározható közvetlen és nyílt diszkrimináció, valamint, másodszor, a csak a közösségi vagy nemzeti végrehajtási rendelkezésekre utalva meghatározható közvetett és rejtett diszkrimináció között. 19. Lehetetlen nem felismerni, hogy a 119. cikk céljának teljes megvalósítása mindenfajta, közvetlen vagy közvetett, férfi és női munkavállalók közötti diszkrimináció kiküszöbölése révén, egyes esetekben olyan kritériumok kidolgozását vonhatja maga után nemcsak egyes 8
vállalkozásokra, hanem teljes iparágakra, sőt a gazdasági rendszer egészére nézve, amelyek alkalmazása szükségessé teszi megfelelő közösségi és nemzeti szintű intézkedések meghozatalát. 20. Ez a helyzet annál is fontosabb annak fényében, hogy az e kérdéssel kapcsolatos közösségi intézkedések, amelyekre a második kérdésre válaszolva fogunk hivatkozni, a 119. cikket "az egyenlő munka" szűken értelmezett kritériuma kiterjesztése szempontjából valósítják meg, különösen a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet által 1951-ben megkötött, az egyenlő díjazásra vonatkozó 100. sz. Konvenció rendelkezéseivel összhangban, amely Konvenció 2. cikke lefekteti az "azonos értéket képviselő" munkáért járó egyenlő díjazás elvét. 21. A közvetlen diszkrimináció megnyilvánulási formái között különösen azoknak kell szerepelniük, amelyeket kizárólag a 119. cikkben lefektetett kritériumokra való hivatkozással lehet meghatározni, amelyek jogszabályi rendelkezésekből, illetve kollektív szerződésekből erednek, és amelyek kizárólag a helyzet jogi elemzése alapján tárhatóak fel. 22. Még inkább érvényes ez olyan esetekben, amikor férfiak és nők nem egyenlő díjazást kapnak egyenlő munkáért, amelyet ugyanabban az állami vagy magántulajdonú vállalkozásban vagy szolgálatban végeznek. 23. Amint azt az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező ítélet megállapításai is mutatják, ilyen helyzetben a bíróság meg tudja állapítani az összes tényt, ami lehetővé teszi annak az eldöntését, hogy a női munkavállaló alacsonyabb díjazást kap-e, mint az ugyanazon feladatokat ellátó férfi munkavállaló. 24. Ilyen helyzetben, a 119. cikk közvetlenül alkalmazható és így egyéni jogokat keletkeztet, amelyeket a bíróságoknak védelemben kell részesítenie. 25. Továbbá, ami az egyenlő munkát illeti, általános szabályként az egyenlő díjazás elvének megvalósítása érdekében elfogadott rendelkezések a nemzeti jogszabályokban rendszerint csupán megismétlik a 119. cikkben foglaltak lényegét a diszkrimináció közvetlen formáival kapcsolatban. 26. A belga jogszabályok különösen helyénvaló módon illusztrálják ezt a pontot, hiszen az 1967. október 24-ei, a nők foglalkoztatásáról szóló 40. Királyi Rendelet 14. cikke csupán megfogalmazza valamennyi női munkavállaló azon jogát, hogy az illetékes bíróság előtt eljárást kezdeményezzen a 119. cikkben megfogalmazott egyenlő díjazás elvének az alkalmazása érdekében, és egyszerűen csak utal a kérdéses cikkre. 27. A 119. cikkben foglaltakra nem lehet támaszkodni ezen következtetés megcáfolása érdekében. 9
28. Mindenekelőtt, nem lehet érvet felhozni közvetlen hatályával szemben, ami e cikkben az "elv" szó alkalmazásán alapul, hiszen a Szerződés nyelvén e kifejezést konkrétan abból a célból alkalmazzák, hogy bizonyos rendelkezések alapvető természetét jelezzék, amit például a Szerződés első részének az "elvekkel" foglalkozó címe is jelez, illetve a 113. cikk, amely szerint a Közösség kereskedelmi politikáját "egységes elvekre" kell alapozni. 29. Amennyiben ezt a koncepciót valamely homályos nyilatkozat szintjére kívánták volna lefokozni, az közvetve érintette volna a Közösség fundamentumát, és külső kapcsolatainak az összhangját. 30. Ugyancsak lehetetlen érveket felsorakoztatni azon tény alapján, hogy a 119. cikk kifejezetten csak a "tagállamokra" utal. 31. Valóban, amint a Bíróság már más összefüggésben megállapította, az a tény, hogy a Szerződés bizonyos rendelkezéseinek hivatalos címzettjei a tagállamok, nem akadályozza meg, hogy azok egyidejűleg bármely egyénre ruházzanak jogokat, aki érdekelt az így meghatározott kötelezettségek teljesítésében. 32. A 119. cikk megfogalmazása azt mutatja, hogy kötelezettséget ró az államokra, miszerint meghatározott időszakon belül kötelezően konkrét eredményt kell elérniük. 33. E rendelkezés hatályát nem befolyásolja az a tény, hogy a Szerződés által kirótt kötelezettséget bizonyos tagállamok nem teljesítették, és hogy a közös intézmények nem reagáltak eléggé energikusan a cselekvés elmulasztása miatt. 34. Az ellentétes vélemény elfogadása azzal a kockázattal járna, hogy a jogsértés az elvi értelmezés szintjére emelkedne, aminek az elfogadása nem állna összhangban a Szerződés 164. cikke által a Bíróságra ruházott feladattal. 35. Végül, a "tagállamokra" való hivatkozásban a 119. cikk ezekre az államokra mindazon funkcióik gyakorlása kapcsán utal, amelyek hasznos módon hozzájárulhatnak az egyenlő díjazás elvének megvalósításához. 36. Így az eljárás folyamán elhangzott nyilatkozatokkal ellentétben, ez a rendelkezés távol áll attól, hogy pusztán a nemzeti jogalkotó hatóságok jogkörébe utalná az ügyet. 37. Ebből adódóan, a 119. cikkben a "tagállamokra" vonatkozó utalás nem értelmezhető a bírósági intervenció kizárásaként a Szerződés közvetlen alkalmazásában. 38. Továbbá lehetetlen bármely tiltakozás fenntartása arra vonatkozóan, hogy az egyenlő díjazás elvének az alkalmazása a nemzeti bíróságok részéről az önállóan megkötött magánszerződések, vagy a munkaadók és munkavállalók viszonyában az egyedi, illetve a kollektív szerződések módosítását jelentené. 10
39. Valójában, mivel a 119. cikk jellegét tekintve kötelező érvényű, a férfiak és nők közötti diszkrimináció tiltása nemcsak az állami hatóságok intézkedéseire vonatkozik, hanem kiterjed minden olyan megállapodásra is, amely a fizetett munka kollektív szabályozását célozza, valamint a magánszemélyek közötti szerződésekre is. 40. Az első kérdésre tehát azt a választ kell adni, hogy a 119. cikkben szereplő egyenlő díjazás elvére a nemzeti bíróságok előtt hivatkozni lehet és e bíróságok kötelesek azon jogok védelmét biztosítani, amelyek e rendelkezésből az egyénekre háramlanak, különösen a diszkrimináció azon típusai tekintetében, amelyek közvetlenül jogszabályi rendelkezésekből vagy kollektív szerződésekből származnak, valamint olyan esetekben, amikor férfiak és nők nem egyenlő díjazást kapnak egyenlő munkáért, amelyet ugyanabban az állami vagy magántulajdonú vállalkozásban vagy szolgálatban végeznek. A második kérdés (a 119. cikk alkalmazása, valamint a Közösség és tagállamai jogosítványai) 41. A második kérdés arra irányul, hogy a 119. cikk "alkalmazandóvá vált-e a tagállamok belső joganyagában az Európai Gazdasági Közösség hatóságai által elfogadott intézkedések révén", illetve a nemzeti jogszabályokat kell-e "egyedül illetékesnek tekinteni ez ügyben". 42. A fentiekben kifejtettekkel összhangban, helyénvaló ehhez a kérdéshez hozzáfűzni azt a problémát, hogy mikortól kell úgy tekinteni, hogy a 119. cikk közvetlen hatállyal bír. 43. E problémák tükrében, először is, meg kell állapítani a közösségi szinten tett intézkedések időrendi sorrendjét azon rendelkezés végrehajtása érdekében, amelynek az értelmezését kérték. 44. A 119. cikk úgy rendelkezik, hogy az egyenlő díjazás elvének az alkalmazását legkésőbb az átmeneti időszak első szakasza végéig kell egyöntetűen biztosítani. 45. A Bizottság által szolgáltatott információ rámutat arra, hogy fontos eltérések mutatkoznak a különböző államokban ezen elv alkalmazását illetően. 46. Jóllehet, bizonyos tagállamokban az elvet már nagyrészt alkalmazták a gyakorlatban a Szerződés hatálybalépését megelőzően, vagy kifejezett alkotmányos, vagy jogszabályi rendelkezések révén, vagy a kollektív szerződések társadalmi gyakorlatában, más államokban az elv teljes körű alkalmazása tartós késedelmet szenvedett. 47. E helyzet tükrében, 1961. december 30-án a 119. cikkben meghatározott határidő lejártát megelőzően, a tagállamok egy határozatot fogadtak el a férfiak és nők esetében alkalmazott bértarifák harmonizációjáról azzal a céllal, hogy további részletekkel szolgáljanak az egyenlő díjazás elve anyagi tartalmának bizonyos vonatkozásaihoz, miközben elhalasztották annak megvalósítását egy bizonyos időt átfogó terv szerint. 11
48. Ezen határozat rendelkezései szerint, 1964. december 31-ig mindenfajta diszkriminációt, legyen az közvetlen vagy közvetett, teljes mértékben fel kellett számolni. 49. A Bizottság által szolgáltatott információ rámutat arra, hogy több alapító tagállam nem tett eleget ezen határozat rendelkezéseinek, és ez okból a Szerződés 155. cikke által rájuk ruházott feladatok összefüggésében a Bizottságnak össze kellett hívnia a kormányok képviselőit, valamint a munkaadói és a munkavállalói oldalt a helyzet tanulmányozása érdekében, hogy közösen megállapodásra jussanak azon intézkedésekről, amelyek szükségesek a 119. cikkben lefektetett célok teljes megvalósítása előmozdításához. 50. Ez az alapító tagállamokban fennálló helyzetre vonatkozó, egymást követő jelentések összeállításához vezetett, amelyek közül a legfrissebb, amely 1973. július 18-ai keltezésű, ismételten összefoglalja az összes tényt. 51. E jelentés konklúziói között a Bizottság kinyilvánítja abbéli szándékát, hogy a Szerződés 169. cikke értelmében eljárást kezdeményez a szükséges intézkedés megtételének elmulasztása miatt azon tagállamok ellen, amelyek ezen időpontig nem teljesítették a 119. cikk által rájuk rótt kötelezettséget, jóllehet, semmilyen további intézkedés sem követte ezt a figyelmeztetést. 52. Az új tagállamok illetékes hatóságaival folytatott hasonló információcserét követően, a Bizottság az 1974. július 17-ei keltezésű jelentésében megállapította, hogy ezen tagállamok tekintetében a 119. cikk 1973. január 1-je óta volt teljes mértékben érvényben, és ezen időponttól kezdődően ezen tagállamok helyzete megegyezett az alapító tagállamokéval. 53. A maga részéről a 119. cikk teljes körű érvényesülésének elősegítése érdekében a Tanács 1975. február 10-én elfogadta a 75/117/EGK, a tagállamok jogszabályainak a férfiak és nők egyenlő díjazásának elve szerinti közelítéséről szóló irányelvet. 54. Ez az irányelv további részleteket tartalmaz a 119. cikk anyagi hatálya bizonyos vonatkozásait illetően, és különböző rendelkezéseket fogad el, melyek alapvető célja, hogy javítsák azon munkavállalók jogi védelmét, akik sérelmet szenvedhetnek a 119. cikkben lefektetett egyenlő díjazásra vonatkozó elv alkalmazásának az elmulasztása miatt. 55. Ezen irányelv 8. cikke egy évet engedélyez a tagállamok részére, hogy a megfelelő törvényeket, jogszabályokat és közigazgatási rendelkezéseket hatályba léptessék. 56. A 119. cikk konkrét megfogalmazásából következik, hogy a férfiak és nők egyenlő díjazása elvének alkalmazását az átmeneti időszak első szakaszának a végére, vagyis 1962. január 1-jéig teljes mértékben biztosítani kellett volna és visszafordíthatatlanná kellett volna tenni. 12
57. A tagállamok 1961. december 30-ai határozata, anélkül, hogy érintette volna a 119. cikk teljes körű végrehajtásának ösztönzésében és felgyorsításában megnyilvánuló lehetséges hatásait, nem eredményezte a Szerződésben meghatározott határidő semmilyen érvényes módosítását sem. 58. Valójában, a konkrét rendelkezéseken kívül, a Szerződés csak a 236. cikk szerinti módosító eljárást követve módosítható. 59. Ezen túlmenően, a fentiekből következik, hogy átmeneti rendelkezések hiányában a 119. cikkben foglalt elv valamennyi új tagállamban teljes körűen hatályban volt a Csatlakozási Szerződés hatálybalépésétől, azaz 1973. január 1-jétől kezdődően. 60. Ezt a jogi helyzetet nem módosíthatta a 75/117/EGK irányelv, amelyet a jogrendszerek közelítésével foglalkozó 100. cikk alapján fogadtak el azzal a szándékkal, hogy ösztönözzék a 119. cikk megfelelő alkalmazását nemzeti szinten meghozandó intézkedéssorozat révén, különösen annak érdekében, hogy felszámolják a diszkrimináció közvetett formáit, ami azonban nem szűkítette ezen cikk hatályát, illetve módosította időbeni hatályát. 61. Bár a 119. cikk címzettjei kifejezetten a tagállamok, amennyiben az kötelezettséget ró rájuk a tekintetben, hogy egy meghatározott időszakon belül biztosítaniuk kell, majd azt követően fenn kell tartaniuk az egyenlő díjazás elvének az alkalmazását, a tagállamok által felvállalt ezen kötelezettség nem zárja ki ezen ügy tekintetében a Közösség hatáskörét. 62. Ezzel szemben, a Közösség hatáskörének a fennállását bizonyítja az a tény, hogy a 119. cikk határozza meg a Szerződés egyik szociálpolitikai célját, ami a III. cím tárgyát képezi, ez a Szerződés harmadik, a "Közösség társadalompolitikájával" foglalkozó részében jelenik meg. 63. Amennyiben nincsen kifejezett utalás a 119. cikkben a Közösség által megteendő lehetséges intézkedésre a szociálpolitika megvalósítása érdekében, helyénvaló a Szerződés általános rendszerére, valamint az általa elrendelt intézkedésekre utalni, például a 100., 155., és ahol helyénvaló, a 235. cikk rendelkezéseire. 64. Mint az első kérdésre adott válaszban már rámutattunk, sem a Közösség intézményei, sem a nemzeti hatóságok által elfogadott végrehajtási rendeletek nem befolyásolhatják kedvezőtlenül a 119. cikk közvetlen hatályát. 65. Következésképpen, a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 119. cikk alkalmazását az alapító tagállamoknak teljes körűen 1962. január 1-tol kellett volna biztosítaniuk, ami az átmeneti időszak második szakaszának a kezdő időpontja, az új tagállamok esetében pedig 1973. január 1-től, ami a Csatlakozási Szerződés hatálybalépésének az időpontja. 13
66. Ezen határidők közül az elsőt nem módosította a tagállamok által 1961. december 30-án elfogadott határozat. 67. Amint azt az első kérdésre adott válasz jelezte, a Tanács 75/117/EGK irányelve nem érinti a 119. cikk közvetlen hatályát és a kérdéses irányelvben a megfelelésre megszabott időszak nem érinti a Szerződés 119. cikkében és a Csatlakozási Szerződésben lefektetett határidőket. 68. Ez a rendelkezés nem értelmezhető úgy, hogy az kizárólagos jogkört biztosítana a nemzeti törvényhozás számára az egyenlő díjazás elvének az érvényesítésére még azon a területen sem, ahol a 119. cikknek nincsen közvetlen hatálya; amennyiben annak érvényesítése szükséges, azt a közösségi és a nemzeti intézkedések kombinációja felválthatja. Tullio Ratti C-148/78. Az Európai Bíróság 1979. április 5. napján meghozta a következő ítéletet: Egészségre veszélyes termék forgalomba hozatala miatt indított büntetőeljárásban (1) Valamely irányelv végrehajtásának határidejéül megszabott időszak lejártával, a tagállam nem alkalmazhatja belső jogát olyan személlyel szemben, aki az irányelv követelményeit betartotta még akkor sem, ha a belső jog büntetőszankciókról rendelkezik, és azt nem igazították az irányelvhez. (2) A 73/173/EGK irányelvben megkövetelt rendszer következménye, hogy a tagállam nem vezethet be saját nemzeti jogszabályaiba olyan feltételeket, amelyek szigorúbbak, mint amelyeket a kérdéses irányelv megfogalmaz, vagy, amelyek részletesebbek vagy bármilyen módon eltérnek attól, ami az oldószerek osztályozását, csomagolását és címkézését illeti, valamint, hogy az irányelvben el nem rendelt korlátozások bevezetésének tilalma vonatkozik a termékek hazai piaci közvetlen terjesztésére és az importált termékekre egyaránt. (3) A 73/173/EGK irányelvet úgy kell értelmezni, hogy az azt jelenti, hogy nemzeti rendelkezések nem írhatják elő, hogy a tartályokon legyen egy olyan, a termékek összetevőire vonatkozó nyilatkozat, amely túlmenne azon, amit az említett irányelv meghatároz. 14
(4) A 73/173/EGK irányelvben foglaltakon túlmenő nemzeti rendelkezések csak akkor állnak összhangban a közösségi joggal, ha azokat az említett irányelv 9. cikkében előírt eljárások és formalitások betartásával fogadták el. (5) Az Európai Közösségek Tanácsának 1977. november 7-i, 77/728/EGK irányelve, különösen annak 9. cikke, nem jár olyan hatállyal az említett irányelv rendelkezéseit a tagállam számára előírt adaptációs időszak lejárta előtt betartó személyre nézve, amelyet a nemzeti bíróság köteles lenne figyelembe venni. Indokolás: 1. 1978. május 8-i végzésével, melyet a Bíróság 1978. június 21-én kapott kézhez, a Pretura Penale, Milan (Milánói Büntetőbíróság), több kérdést terjesztett a Bíróság elé az EGK Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntést kérve, a tagállamok törvényeinek, rendeleteinek és közigazgatási rendelkezéseinek közelítéséről szóló két tanácsi irányelv értelmezéséről, melyek közül az első az 1973. június 4-i, 73/173/EGK számú, a veszélyes készítmények (oldószerek) osztályozásáról, csomagolásáról és címkézéséről szól, míg a második, az 1977. november 7-i, 77/728/EGK számú, a festékek, lakkok, nyomdafestékek, ragasztók és hasonló termékek osztályozására, csomagolására és címkézésére vonatkozik. 2. E kérdések egy oldószereket és lakkokat gyártó vállalkozás vezetője ellen indított büntetőeljárás keretében merültek fel. A vállalkozás vezetője ellen azt a vádat emelték, hogy az 1963. március 5-i, 245. számú olasz törvény bizonyos rendelkezéseit megsértette. E törvény megköveteli, hogy benzolt, toluolt és xilolt tartalmazó termékek gyártói az e termékek tartályaira olyan címkéket helyezzenek el, amelyek nemcsak azt a tényt jelzik, hogy ezek az anyagok a termékben jelen vannak, hanem százalékarányukat is, és ezen belül is külön a benzol százalékarányát. 3. Ami az oldószereket illeti, ezt a törvényt az eljárásban jelzett időpontban már módosítani kellett volna, hogy összhangba hozzák az 1973. június 4-i, 73/173/EGK irányelvvel, melynek rendelkezéseit a tagállamoknak legkésőbb 1974. december 8-áig kellett volna belső jogrendjükbe iktatni. Ezt a kötelezettségét az olasz kormány nem teljesítette. 4. Ez a módosítás az olasz törvény azon rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését eredményezte volna, amelyek megszegésével a vádlottat vádolták, és következésképpen, megváltoztatta volna a kérdéses törvényben foglalt büntetőszankciók alkalmazásának feltételeit. 5. Ami a lakkok csomagolását és címkézését illeti, az 1977. november 7-i, 77/728/EGK irányelvet a hivatkozott időpontban a Tanács már elfogadta, ám annak 12. cikkénél fogva, a 15
tagállamoknak 1979. november 9-éig volt idejük az irányelvben foglalt célok eléréséhez szükséges törvények, rendeletek és közigazgatási rendelkezések hatálybaléptetéséhez. 6. Ezen irányelv rendelkezéseinek a belső olasz jogrendbe történő beiktatása hasonlóképpen az olasz törvény azon rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését kell eredményeznie, amelyeknek a megszegésével a vádlottat vádolják. 7. Ami a vállalkozás által gyártott oldószerek és lakkok csomagolását és címkézését illeti, a vádlott betartotta az egyik esetben a 73/173/EGK irányelv (oldószerek) rendelkezéseit, amelyet az olasz kormány elmulasztott belső jogrendjébe beemelni, és a másik esetben, a 77/728/EGK irányelv (lakkok) rendelkezéseit, amelyet a tagállamoknak 1979. november 9-éig kell végrehajtaniuk. 8. A Bíróság elé terjesztett első négy kérdés a 73/173/EGK irányelvre vonatkozik, míg az ötödik a 77/728/EGK irányelvre. A kérdésekre adott válaszoknak lehetővé kell tenniük a nemzeti bíróság számára, hogy eldöntse, vajon a 245. számú olasz törvény által a rendelkezéseinek megsértése miatt előírt büntetéseket a kérdéses esetben alkalmazni lehet-e. A - A 73/173/EGK irányelv értelmezése 9. Ezt az irányelvet a Szerződés 100. cikke és az 1967. június 27-i, 1973. május 24-én módosított veszélyes anyagokról szóló, 67/548/EGK tanácsi irányelv alapján fogadták el, hogy biztosítsák a veszélyes készítmények (oldószerek) osztályozására, csomagolására és címkézésére vonatkozó tagállami törvények, rendeletek és közigazgatási rendelkezések közelítését. 10. Ez az irányelv azért bizonyult szükségesnek, mert az egyes tagállamokban a veszélyes anyagokra és készítményekre nagymértékben eltérő szabályok vonatkoztak, különös tekintettel a címkézésre, csomagolásra és az említett termékek veszélyességi foka szerinti osztályozásra. 11. Ezek az eltérések korlátozták a kereskedelmet és az áruk szabad áramlását, és közvetlenül is érintették a veszélyes készítmények, például az iparban, mezőgazdaságban, háziipari tevékenységekben, valamint háztartásokban rendszeresen használt oldószerek piacának kialakulását és működését. 12. Az ilyen eltérések megszüntetése érdekében, az irányelv számos részletes rendelkezést tartalmaz a kérdéses termékek osztályozásáról, csomagolásáról és címkézéséről [2. cikk (1), (2) és (3) bekezdése, valamint a 4., 5. és 6. cikk]. 13. A nemzeti bíróság kifejezetten hivatkozott a 8. cikkre. Ez a cikk arról rendelkezik, hogy a tagállamok az osztályozás, csomagolás vagy címkézés miatt nem tilthatják meg, nem 16
korlátozhatják, és nem akadályozhatják meg az olyan veszélyes készítmények forgalomba hozatalát, amelyek megfelelnek az irányelv követelményeinek. Ez egy általános kötelezettség nem több mint az előbb említett cikkekben foglalt rendelkezések szükséges kiegészítése, melynek célja a kérdéses termékek szabad forgalmának biztosítása. 14. A tagállamok kötelesek voltak a 73/173/EGK irányelvet, annak 11. cikkének megfelelően a kihirdetéséről szóló értesítéstől számított 18 hónapon belül belső joguk részévé tenni. 15. A tagállamok az irányelvre vonatkozó értesítést 1973. június 8-án kapták meg. 16. A 18 hónapos időszak 1974. december 8-án járt le, és az eljárásra okot adó események bekövetkeztéig az irányelv rendelkezéseit az olasz belső jogrendben nem hajtották végre. 17. Ilyen körülmények között, a nemzeti bíróság megállapítván, hogy "nyilvánvaló ellentmondás volt a közösségi szabályok és az olasz törvény között" arra volt kíváncsi, hogy "a két jogszabály közül melyik élvez elsőbbséget az előtte fekvő ügyben" és az alábbi első kérdést utalta a Bíróság elé: "Az 1973. június 4-i, 73/173/EGK tanácsi irányelv, különösen annak 8. cikke közvetlenül alkalmazandó jogszabály-e, amely személyes jogokat ruház egyénekre, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védeniük kell?" 18. Ez a kérdés felveti a Szerződés 189. cikke alapján elfogadott irányelv rendelkezései jogi jellegének általános problémáját. 19. Ebben a vonatkozásban, a Bíróság megalapozott esetjoga kimondja, hogy miközben a 189. cikk alapján a rendeletek közvetlenül alkalmazandók, és következésképpen jellegüknél fogva közvetlen hatályosulnak, ez nem jelenti azt, hogy az ebben a cikkben említett aktusok más kategóriáinak ilyen hatályuk nem lehetne. 20. Összeegyeztethetetlen lenne a 189. cikk által az irányelveknek tulajdonított kötelező jelleggel annak a lehetőségnek az elvi kizárása, hogy az ilyen irányelvek által kirótt kötelezettségekre az érintett személyek közvetlenül hivatkozhassanak. 21. Különösen olyan esetekben, amikor a közösségi hatóságok valamely irányelv révén kötelezettséget rónak a tagállamokra, hogy egy bizonyos módon járjanak el, az ilyen aktus hatékonysága gyengülne, ha az érintett személyek nem hivatkozhatnának erre bírósági eljárások során, illetve, ha a nemzeti bíróságok nem vehetnék azt figyelembe a közösségi jog elemeként. 22. Következésképpen, az a tagállam, amely nem fogadta el az irányelv által megkövetelt végrehajtási intézkedéseket az előírt határidőre, egyénekkel szemben nem hivatkozhat saját mulasztására, hogy nem teljesítette az irányelv szerinti kötelezettségeit. 17
23. Ebből következik, hogy amennyiben egy nemzeti bíróság előtt kérelmet terjeszt elő egy olyan személy, aki valamely irányelv rendelkezéseit betartotta, hogy a bíróság ne alkalmazza a mulasztó tagállam belső jogrendjébe be nem iktatott irányelvvel ellentétes nemzeti rendelkezéseket, a bíróság köteles az ilyen kérelemnek helyt adni, ha a kérdéses irányelvi kötelezettség feltétel nélküli és megfelelően pontos. 24. Ezért az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az irányelv rendelkezésének átvételére előírt időszak lejárta után a tagállam nem alkalmazhatja belső jogát olyan személlyel szemben, aki az irányelv követelményeit betartotta még akkor sem, ha a belső jog büntetőszankciókról rendelkezik, amennyiben azt nem igazították az irányelvhez. 25. Második kérdésében a nemzeti bíróság lényegében azt kísérli meg tisztázni, hogy vajon, amikor az oldószerekről szóló irányelv rendelkezéseit az az állam, amely annak címzettje, nemzeti jogrendjébe beiktatja, előírhat-e "olyan kötelezettségeket és korlátozásokat, amelyek pontosabbak és részletesebbek vagy más módon eltérőek az irányelvben meghatározottaktól", megkövetelve, hogy az irányelv által nem követelt információt helyezzenek el a tartályokon. 26. A 73/173/EGK irányelv 3-8. cikkeinek együttes hatása, hogy csak azok az oldószerek hozhatók piaci forgalomba, amelyek "teljesítik a jelen irányelv és annak mellékletének rendelkezéseit", valamint hogy a tagállamok nem jogosultak az említett irányelvben az importra meghatározott szabályokkal párhuzamosan belső piacukra eltérő szabályokat fenntartani. 27. A 73/173/EGK irányelvvel bevezetett rendszernek így következménye az, hogy a tagállam nem vezethet be saját belső jogszabályaiba olyan feltételeket, amelyek szigorúbbak, mint a kérdéses irányelvben foglaltak, vagy amelyek akárcsak részletezőbbek vagy bármilyen módon eltérőek, ami az oldószerek osztályozását, csomagolását és címkézését illeti. Az irányelvben elő nem írt korlátozások tilalma egyaránt vonatkozik a termékek belső piacon történő közvetlen értékesítésére és az importált termékekre. 28. A nemzeti bíróság által előterjesztett második kérdést ezért ily módon kell megválaszolni. 29. Harmadik kérdésében a nemzeti bíróság arra kérdez rá, hogy vajon az a kötelezettség, hogy egy értékesítésre felkínált oldószer tartályán jelezni kell, hogy az tartalmaz benzolt, toluolt és xilolt, meghatározva ezen anyagok százalékarányát és külön a benzolét, az 1963. március 5-i, 245. számú törvény 8. cikke szerint, ellentétesnek tekinthető-e az említett irányelvvel. 30. Az 1963. március 5-i, 245. számú olasz törvény 8. cikke olyan kötelezettséget határoz meg, miszerint "amikor oldószerek benzolt, toluolt vagy xilolt tartalmaznak, az értékesítésre 18
felkínált tartályokon el kell helyezni egy címkét, amely jelzi ezen anyagoknak a jelenlétét az oldószerekben, az anyagok százalékarányát és külön a benzol százalékarányát [ ] ". 31. Azonban a 73/173/EGK irányelv 5. cikke minden esetben azt követeli meg, hogy a csomagoláson világosan és letörölhetetlenül jelezzék a 2. cikk szerint mérgezőként besorolt anyagok jelenlétét, mint például a benzolét, valamint, hogy mutassák ki, a károsnak besorolt anyagok jelenlétét, mint például 5%-nál nagyobb koncentrációban a toluolt és a xilolt. 32. Ugyanakkor, az irányelv nem követeli meg az ilyen anyagok százalékarányának jelzését sem külön, sem összességükben. 33. A nemzeti bíróság kérdésére ezért azt a választ kell adni, hogy a 73/173/EGK irányelvet úgy kell értelmezni, hogy a nemzeti rendelkezések nem írhatják elő, hogy a tartályokon az említett irányelvben meghatározottakon túlmenően határozzák meg a kérdéses termék összetevőinek jelenlétét. 34. A negyedik kérdés az alábbi volt: "Az említett nemzeti rendelkezések, amelyek megkülönböztetés nélkül alkalmazandók minden, a belföldi piacon forgalmazott termékre, képeznek-e akadályt, tilalmat vagy korlátozást a kereskedelemre, illetve az áruk szabad forgalmára nézve, tekintettel arra, hogy az ilyen rendelkezéseket a kérdéses termékek felhasználóinak személyes biztonsága és egészsége nagyobb védelmének érdekében hozták?" 35. Ez a kérdés a Szerződés 36. cikkére utal, amely lehetővé teszi az áruk szabad mozgása alóli kivételeket, amennyiben azok a közbiztonság, vagy az emberek és állatok egészségének és életének védelme alapján indokolhatók. 36. Amikor a Szerződés 100. cikke szerint a közösségi irányelvek az emberek és állatok egészsége védelmének biztosításához szükséges harmonizációs intézkedésekről rendelkeznek, és közösségi eljárásokat hoznak létre azok betartásának felügyeletére, a 36. cikkre történő hivatkozás már nem szükséges, és attól fogva a megfelelő ellenőrzéseket kell véghez vinni és védőintézkedéseket kell meghozni a harmonizációs irányelv által meghatározott rendszernek megfelelően. 37. A 73/173/EGK irányelv arról rendelkezik, hogy amennyiben valamely tagállam megállapítja, hogy egy veszélyes készítmény, bár megfelel az irányelv követelményeinek, egészségügyi vagy biztonsági kockázatot jelent, ideiglenesen és a Bizottság felügyelete mellett bevezethet védőintézkedéseket, amelyről az irányelv 9. cikke rendelkezik az ebben a cikkben meghatározott eljárásnak megfelelően. 19
38. Ebből következik, hogy a 73/173/EGK irányelvben meghatározottakon túlmenő nemzeti rendelkezések csak akkor állnak összhangban a közösségi joggal, ha azokat az említett irányelv 9. cikkében előírt eljárások és formalitások szerint fogadták el. B - Az 1977. november 7-i, 77/728/EGK tanácsi irányelv értelmezése 39. Ötödik kérdésében a nemzeti bíróság arra keres választ, hogy vajon az 1977. november 7-i, 77/728/EGK tanácsi irányelv és különösen annak 9. cikke azonnal és közvetlenül alkalmazandó-e a tagállamokra rótt azon kötelezettség tekintetében, hogy az irányelv kihirdetéséről szóló értesítés napjától tartózkodjanak a cselekvéstől olyan esetekben, amikor valamely személy jogos elvárása szerint eljárva, betartja az irányelv rendelkezéseit még azon időszak lejárta előtt, amelyen belül a tagállam köteles az említett irányelvben foglaltaknak eleget tenni. 40. Az irányelv célja hasonló a 73/173/EGK irányelvéhez, amennyiben hasonló szabályokat határoz meg a festékként, lakként, nyomdafestékként, ragasztóként és hasonló termékként használatra szánt és veszélyes anyagokat tartalmazó készítményekre. 41. Ezen irányelv 12. cikke arról rendelkezik, hogy a tagállamok kötelesek azt a kihirdetéséről szóló értesítéstől számított 24 hónapon belül nemzeti joguk részévé tenni. Az értesítés dátuma 1977. november 9-e. 42. Ez az időszak még nem telt le, és azok az államok, amelyek az irányelv címzettjei, 1979. november 9-éig vezethetik be a 77/728/EGK irányelv rendelkezéseit belső jogrendjükbe. 43. Ebből következik, hogy a nemzeti bíróság első kérdésére adott válasz indoklásában kifejtett okoknál fogva, csak az előírt időszak végén és csak abban az esetben, ha a tagállam mulasztást követ el, áll fenn, hogy az irányelv és különösen annak 9. cikke az első kérdésre adott válaszban írt hatállyal bír. 44. Eddig az időpontig a tagállamok jogalkotási szabadsággal rendelkeznek ezen a téren. 45. Ha valamely tagállam valamely irányelv rendelkezéseit beiktatta belső jogrendjébe az abban foglalt időszak vége előtt, ez a tény semmilyen hatással nem jár más tagállamokra nézve. 46. Összegzésképpen, mivel az irányelv jellegénél fogva kizárólag a tagállamokra ró kötelezettségeket, nem lehetséges, hogy egy személy "a jogos elvárás" elvére hivatkozzon a végrehajtásra előírt időszak lejárta előtt. 47. Ezért az ötödik kérdésre azt a választ kell adni, hogy az Európai Közösségek Tanácsának 1977. november 7-i, 77/728/EGK irányelve és különösen annak 9. cikke nem jár olyan 20