Tartalomjegyzék Bevezetés 6 1. Júdás csókja Giotto di Bondone, 1304 1313 8 2. Szentháromság Masaccio, kb. 1427 14 3. Az Arnolfini házaspár Jan van Eyck, 1434 20 4. Levétel a keresztrôl Rogier van der Weyden, 1443 elôtt 26 5. A Szent Család Filippo Lippi, kb. 1455 32 6. Krisztus feltámadása Piero della Francesca, kb. 1460 38 7. San Cassiano-oltár Antonello da Messina, 1475 44 8. Szent Sebestyén mártíromsága Antonio és Piero del Pollaiuolo, 1475 50 9. Vénusz születése Sandro Botticelli, kb. 1485 56 10. Pásztorok imádása Ghirlandaio, 1485 62 11. Hölgy hermelinnel Leonardo da Vinci, kb. 1492 68 12. Önarckép tájjal Albrecht Dürer, 1498 74 13. Madonna gyermekével és szentekkel Giovanni Bellini, 1505 80 14. A vihar Giorgione, keletkezésének idôpontja ismeretlen 86 15. Michelangelo Buonarroti, 1508 1510 92 16. Athéni iskola Raffaello, kb. 1509 1512 98 17. Mária mennybemenetele Tiziano, 1516 1518 104 18. Utolsó vacsora Andrea del Sarto, 1526 1527 110 19. Szent Márk csodája Tintoretto, 1542 1548 116 20. Lakoma Lévi házában Veronese, 1573 122 Név- és tárgymutató 128
Bevezetés A r e n e s z á n s z t a z a n t i k v i t á s újjászületésének szokás nevezni. Ezen állítás igaz volta nem kérdôjelezhetô meg, bár valójában a görög-római kultúra hatása a Nyugatrómai Birodalom összeomlása után is tovább élt Európában, sôt erôteljesen rányomta bélyegét a középkor mûvészetére. A klasszikus ókor reneszánsz kori felfedezése tulajdonképpen abban állt, hogy új megvilágításba helyezte az antik kultúrát. A változás nagyrészt a keresztény és pogány mozzanatok egymáshoz való viszonyulásában rejlett. A középkori mûvészet a klaszszikus motívumokat keresztény témákhoz alkalmazta, az ókori témák ezzel szemben korabeli, középkori köntösben jelentek meg. A klasszikus formaés témaválasztás a reneszánszban talált ismét egymásra, amikor az ókori témák antik formanyelven fogalmazódtak meg. Ugyanakkor a klasszikus témák és motívumok újbóli találkozása nem egyszerûen múltba fordulást jelentett. A változó ízlés új formavilágot igényelt, amely stílusában és ikonográfiájában mind az ókoritól, mind a középkoritól különbözött, noha mindkettôhöz kötôdött. Ez tehát a reneszánsz mûvészet valódi jelentése és szerepe. A mûvészettörténészek általában egyetértenek abban, hogy a reneszánsz Giottóval kezdôdik nem azért, mert munkássága újraélesztette az eszményi klasszikus formanyelvet, ez Masaccióig váratott magára, hanem mert mûvészete újfajta kapcsolatot sejtetett Isten és ember között. Épp ezzel magyarázható, hogy kötetünk Giottónak a Cappella Arenát ékesítô fômûvével kezdôdik. A Masaccio fellépésével induló két évszázadot fantasztikus újítások jellemezték, valamint a mûvészeti és a tudományágak összefonódása. A türelmes 6
próbálkozás hosszadalmas idôszaka volt ez, amikor a célok, eszmények és technikák mesterrôl tanítványra szálltak, vagy idônként éppenséggel mint Giorgione és Bellini esetében fordítva. A mûvészek egymástól tanultak; ennek köszönhetôen olykor remekmûvek születtek. Az újításoknak a versengés, a túlszárnyalás vágya volt a hajtóereje. Gondoljuk csak el, Michelangelo és Raffaello éveken át egymástól függetlenül ugyanannak a megbízónak, ugyanott a Vatikánban dolgozott. Izgalmas, ösztönzô korszak volt ez, amelyben fontos társadalmi és politikai változások zajlottak. Az ilyen mûvészet nem légüres térben születik, hanem nagyon is valós környezetben. Leegyszerûsítônek tûnhet, hogy mindössze húsz mûalkotást választottunk ki a mûvészet eme nagyszerû korszakából hiszen hogyan is korlátozhatjuk a reneszánsz kétszáz évét húsz munkára? Hogyan emelhetünk ki akár egyetlen mûvet is a hajlott kort megért Giovanni Bellini vagy Tiziano oly összetett életmûvébôl? Nos, be kell vallanunk, hogy a válogatás merôben személyes. S bár a festményeket idôrendben mutatjuk be, nem képeznek folyamatos, megszakítatlan sort. Mindegyik fontos, vagy önmagáért, vagy azért, mert jelentôs alkotó mûve, amely meghatározott stílust, illetve fejlôdési szakaszt képvisel. Ezért arra buzdítjuk az olvasót, hogy merüljön el jobban ennek az izgalmas, gyönyörû korszaknak a tanulmányozásában, amely szervesen hozzátartozik az európai kultúrához és gondolkodáshoz. A reneszánsszal ismerkedve saját korunk mûvészetéhez is közelebb kerülünk egyik a másikból táplálkozik. 7
MICHELANGELO BUONARROTI, 1475 1564 1508 1510, freskó; Sixtus-kápolna mennyezete, Róma Michelangelo szobrászként, festôként és építészként is utolérhetetlen mûvész óriás: Leonardo da Vinci és Raffaello mellett a legnagyobb reneszánsz alkotó. Apja firenzei kisnemes volt, aki fiát nem szívesen adta festônek, mivel a kétkezi munka akkoriban nem számított nemesemberhez illônek. Épp Michelangelo hírneve változtatott késôbb a mûvészek helyzetén és megbecsültségén. 1488-ban belépett Ghirlandaio mûhelyébe, majd röviddel ezután szobrásztársaival a Medici-kertekben dolgozott, itt figyelt fel rá Lorenzo de Medici (Il Magnifico). Michelangelo legtöbbet a Masaccio és Giotto freskóiról készített rajzokból tanult. 1508 tavaszán II. Gyula pápa Rómába hívta, hogy fesse meg a Sixtus-kápolna mennyezeti freskóit. Ô a munka nagyját 1510-re befejezte. Ezután hosszabb 1506 1508 1510 Szóba kerül a Sixtuskápolna mennyezetének kifestése Michelangelo szerzôdést ír alá errôl A munka nagyja befejezôdik, majd leállnak a mûveletek Michelangelo 92
szünet következett, mert elfogyott a pénz, és a pápa is Bolognában idôzött. A munkálatok 1511-ben kezdôdtek újra, és 1512-ben zárultak le. Az idôszakos szünetben, 1511. augusztus 15-én hivatalosan is leleplezték a mûvet. A végsô avatásra 1512. október 31-én került sor. Lelkes ünneplés fogadta mint felülmúlhatatlan remekmûvet. Michelangelót a kor legnagyobb mûvészeként emlegették, megnövelve ezzel a szakma tekintélyét. A Sixtus-kápolna nagyjából 35 14 méter alapterületû, alacsony boltozatos tér. Az oldalfalakat borító, 1480-as évekbeli freskók Mózes és Jézus életének jeleneteit vonultatják fel. Fontos volt, hogy a mennyezet díszítménye összhangban álljon ezekkel. A mennyezet középvonalában a Genezis, azaz a Teremtés kilenc epizódja sorakozik. Az elsô három az oltárhoz közel az ég és a föld teremtését mutatja be. Ezt Ádám és Éva megteremtésének jelenete követi, majd az elsô emberpár bûnbeesése és kiûzetésük a Paradicsomból. Legvégül következik három beszámoló Noé történetérôl, ezt a sort a Noé átkát elmesélô kép zárja le. A jeleneteket az oltártól az ajtó felé kell olvasni, bár fordított sorrendben, az ajtótól kiindulva születtek meg. 380 cm Tények Az anekdota szerint Michelangelo hanyagul öltözve ment az utcán, amikor összetalálkozott egy elegáns társasággal. Raffaellót megpillantva odakiáltott: Á, már azt hittem, bíró vagy a kíséretével. Mire ô ezzel vágott vissza: Mi meg hóhérnak néztünk! 570 cm 1511 1512 1536 1541 Augusztus: az elsô hivatalos leleplezés Október: a munka befejezése és a teljes mennyezet hivatalos avatása Megkezdôdik az Utolsó ítélet megfestése a Sixtus-kápolna oltárfalán Az Utolsó ítélet hivatalos avatása, harminc évvel a mennyezeti mû után Michelangelo 93
A boltozat középrészét hosszirányban festett párkányzat választja el a többi freskójelenettôl. Keresztirányban öt festett bordapár osztja fel a képmezôt, mindegyik jelenet alsó-felsô határát alkotva. A bordák és a párkány találkozásánál, festett talapzaton ruhátlan ifjak, az ignudók ülnek. Szerepük bizonytalan, bár feltehetôen a neoplatonista embereszményt testesítik meg. A mennyezeti freskósorozat legjelentôsebb darabja a nagyjából középütt levô. A festett építészeti keret ölelésében elhelyezett jeleneten balra látható a pompás, ernyeteg meztelenségû Ádám; kezét is alig tudja felemelni a Teremtô erôteljes, fenséges alakja felé, aki kinyúl, hogy átadja neki az élet szikráját. Az ujjak közti kicsiny hézagot felnagyítja a figurák közt tátongó ûr, ahol a háttérben semmi nem vonja el a figyelmet. Michelangelo 94
Michelangelo 95
Amíg Giorgione a koloritot (colore), addig Michelangelo a rajzkészséget (disegno) képviselte. Noha kevés aranyozást is használt a menynyezet korábbi szakaszain, itt lemondott róla. Ez és az élénk színek felkeltik a nézô érdeklôdését a festôfelület iránt, ugyanakkor a térérzék és a térszervezés ellenében hatnak, márpedig Michelangelónak éppen ez utóbbi volt a célja. Ezért egyöntetû színezést alkalmazott, amelyet tónusokkal árnyalt. Igen kevés színnel dolgozott, szándékosan mellôzve az élénk színeket: nála még az ég és a föld is halovány kék, zöld vagy barna. Nem érdekelte a levegôperspektíva. Ehelyett az ûrt és a kozmoszt, valamint Isten és ember lélektani távolságát hangsúlyozta. Lenyûgözô Ádám arcának lágy megmintázása, kivált az ajaké, az elmosott árnyékokkal és a leheletnyi korallpirossal. Fehér Zöld Kék Vörös Fekete Szürke A korszak a határozott megformálás helyett egyre inkább a kifejezôerôt kereste a mûvészi ábrázolásban; s fények és árnyékok finom játékával dolgozott a kemény élek helyett. Michelangelo a maga részérôl alig élt képein ezzel a módszerrel. Ádám alakja kiemelkedik a háttérbôl. A test határait tiszta, éles körvonalak jelölik ki sötét, testszínû tónusokkal és csaknem szobrászi megformálással. Art Michelangelo Spotlights 96 The Ádám Impressionists teremtése
Az Úr által átkarolt alak arcán áhítat és aggodalom tükrözôdik. Mindez növeli a lélektani feszültséget. Isten arcát sötét kontúrokkal, roppant erôteljesen mintázta meg a mûvész. A mély árnyékok és az éles fények szoborszerûvé teszik az alakot a deres hajzat és a csaknem hófehér szakáll kontrasztos keretében. Az arcot elárasztó fény tovább fokozza a hatást. A virtuózan megfestett kontraposztos alakok és a rövidülésben ábrázolt végtagok a disegno nagymesterévé avatták a mûvészt. Michelangelo a freskófestés igazi mestere volt, hiszen a nedves felületen gyorsan kellett dolgozni. Hagyományos módon, vázlatok alkalmazásával készült fel az alkotásra, így mûvei alapvetôen nem rögtönzés útján születtek. Mesteri ecsetkezelése ellenére mindenekelôtt a kontúrok körültekintô alkalmazására és a figura belsô alakítására támaszkodott. Illúziókeltô fogások sorával alkotta meg a látványt: az Úr alakja olyan, mintha az ûrben lebegne felettünk.a festett építészeti keret, a lenti nézôponthoz igazodó ötletes rövidülések, a meztelen alakok hiteles anatómiai megrajzolása, valamint az egyöntetû színhatás: mindez együtt megnöveli a térmélységet, és tovább fokozza az illúziót. Michelangelo 97