TARTALOM. Újra gondolni Portugáliát! A portugál irodalom napjainkban Pál Ferenc összeállítása

Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október LI. évfolyam, 4. szám 2006. április Újra gondolni Portugáliát! A portugál irodalom napjainkban Pál Ferenc összeállítása TARTALOM PÁL FERENC Néhány szó napjaink portugál irodalmáról... 243 JOSÉ SARAMAGO A halál közjátékai (Pál Ferenc fordítása)... 247 LUKÁCS LAURA Platón barlangja Saramago módra... 254 JOSÉ SARAMAGO A barlang (Lukács Laura fordítása)... 259 ERNESTO RODRIGUES, LUÍS FILIPE CASTRO MENDES versei (Csuday Csaba fordításai)... 272 EDUARDO LOURENÇO Portugália újragondolása (Szelényi Zsolt fordítása)... 275 ÁLVARO DE CAMPOS versei (Déry Balázs fordítása)... 284 JOSÉ LUÍS PEIXOTO Ház a sötétben (Bense Mónika fordítása)... 288 GONÇALO M. TAVARES Jeruzsálem (Lukács Laura fordítása)... 302 LÍDIA JORGE Odafönt fütyül a szél (Lukács Laura fordítása)... 312

ANTÓNIO LOBO ANTUNES Követ szeressek (LUKÁCS LAURA fordítása)... 334 LUISA NETO JORGE és MANUEL GUSMA~O versei (Takács Zsuzsa fordításai)... 330 RUI ZINK Hotel Lusitano (Pál Dániel Levente fordítása)... 334 KÜLFÖLDI SZERZŐINK... 350 Köszönjük a lisszaboni Portugál Könyv- Könyvtárintézet (IPLB) támogatását A traduça~o da selecça~o literária portuguesa deste nosso número foi apoiada ˇ pelo Instituto Portugues do Livro e das Bibliotecas A Nagyvilág támogatója: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alapprogram

PÁL FERENC Néhány szó napjaink portugál irodalmáról Hosszú ideig a XVI. századi eposzköltő, Camo~es és a XIX. századi realista író, Eça de Queirós képviselte nálunk a portugál irodalmat. Camőes, akiről Babits és Szerb is kissé fanyalogva beszélt európai illetve világirodalom-történetében a romantika és a reformkor kedves költője volt. Egyrészt azért, mert szertelen viselkedésével, amellyel a portugál királyi udvart magára haragította, a hatalommal szembeszegülő költőeszményt testesítette meg, másrészt pedig, mert az Indiába eljutó portugál hajósoknak emléket állító nemzeti eposzában, A Lusiadákban a portugál királyi családot a magyar királyoktól eredezteti, nemzeti büszkeséget szítva, és majd egy évtizedes vitát kavarva ezzel az 1820-as, 30- as évek magyar közvéleményében és tudományos köreiben. A szép feltételezés végül is nem bizonyult igaznak, tudományosan bizonyíthatónak, de ösztönözte arra a század derekának egy jeles irodalmárát, a tüzértisztből műfordítóvá átalakult Greguss Gyulát, hogy a portugál eposzt olyan honfiúi átéléssel magyarítsa, Arany és Petőfi nyelvén megszólaltatva a portugál hősi versezetet, amellyel megnyerte magának az olvasókat, s fordítása egy szűk évtized alatt két kiadást is megért, 1865-ben és 1874-ben. Eça de Queiróst, akit Borges az egykorú spanyol írók, köztük még Benito Pérez Galdós fölébe is helyez, a Pesti Hírlap 1886-os évfolyamából ismerhette meg a magyar olvasó. Somogyi Ede fordításában megjelenik az újság tárcarovatában egy fiatalkori bűnügyi-szerelmes regénye, a Cintrai ut titka [sic!]. Nem kevésbé volt sikeres Eça 1961-ben megjelent Amaro atya bűne című regénye, amely még két kiadásban, összesen több mint százezer példányban jutott el az olvasókhoz, s megbecsültségének bizonyítéka, hogy alig-alig lehet hozzájutni haszált példányaihoz. Az 1950-es, 60-as években kiadott néhány baloldali szemléletű mű után Fernando Pessoa jelentette a következő stációt a portugál irodalom megismeréséhez vezető úton. Bár meghasadt tudatú, lényét másnevű (heteronim) alkotótársakra felosztó költőként jelent meg első magyar fordítóinak értelmezésében, mégis modern, a személytelen, a költői én a költő énjéről leválasztó költőként, T. S. Eliot, Gottfried Benn méltó társaként rögzült a befogadói tudatban, s vált szinte kultuszköltővé, nemzedékek olvasmányává. Az, hogy az elmúlt századok klasszikusai után az irodalmi értékek cseréjében is felgyorsult XX. században sokáig csak Pessoa neve szűrődött át hozzánk a portugál irodalomból nem magyarázható sem a távolsággal, sem a saját diktatúrájába hosszú évekre, évtizedekre bezárkózó országokat elválasztó politikai 243

különbségekkel. Portugáliában a hamar kihamvadó avantgárd mozgalom, a Modernizmus után, melynek eredményeit az 1920-as évek végén meginduló második modernizmus és folyóirata a Presença próbálta meg nem sok sikerrel beleépíteni az irodalomba és a köztudatba, a vidéki életet, a szegénységet és a kisemmizettséget megmutató neorealista próza vert gyökeret, s telepedett rá az irodalomra. Ez a szükségszerűen provinciális irányzat nem sok mozgásteret engedélyezett az íróknak, akiknek amúgy sem volt könnyű dolguk, mivel csak a felszínt ábrázolhatták, és a lényegi dolgokról nem ejthettek szót a műveikben. Így történhetett, hogy noha Pessoa hatása a legutóbbi időkig rávetült a portugál költészetre, a költők mégis szabadabban mozoghattak: a metaforikus, rejtett, csak érzékeltető, de semmit konkrétan ki nem mondó kifejezésmód hasznára vált a költészetnek, míg unalmas és nehezen felfejthető betűtengerré változtatta a prózát. Az unalomba és tehetetlenségbe süppedt, elmaradott társadalom ábrázolásának közhelyeiből csak az 1970-es évek végén sikerült kilépniük a portugál íróknak. Ekkor már túljutottak az 1974-ben elkezdődött társadalmi átalakulás első csalódásain: a radikális politikai változások nyomán nem kerültek elő megrázó kéziratok az asztalfiókból. Ezért kellett több mint fél évtizedet várni arra, hogy megjelenjenek azok a művek, amelyek paradigmaváltást hoztak a portugál irodalomban, jelesül a prózába, mert a sikeres európai irodalmi jelenlét feltétele egy modern, izgalmas próza létrejötte volt. Ne feledkezzünk meg ugyanakkor arról sem, hogy a megújult portugál próza sikereinek évtizedében, az 1980-as években az egyik bestseller Fernando Pessoa 1913 és 1935 között írt A kétségek könyve című elmélkedő, vallomásos prózai műve. A megújuló portugál próza legfontosabb feladatának a múlttal való szembenézést, a hamis történelemszemlélettel, hamis ábrándokkal való leszámolást tartotta. A történelemmel való szembenézésnek ugyanakkor már voltak előzményei. A portugál irodalom nagyasszonyának tartott, hagyományos írói módszerekkel dolgozó, konzervatív szemléletű Agostina Bessa-Luís már az ötvenes évek elejétől fogva foglalkozik regényeiben a történelemhez tartozó emberi megismeréssel, ahogy 1980-as O Mosteiro (A kolostor) egyik hőse meg is fogalmazza, leginkább a történelem susogásának merész értelmezése, a történelem egyegy pillanatának kivetülése foglalkoztatja. Ugyanígy megjelenik a történelmi problematika Carlos de Oliveira Finisterra (A világ vége, 1978) és Vergílio Ferreira Signo Sinal (Signum jel, 1979) című regényében is. A fiatal írónemzedék tagjai azonban nemegyszer saját tapasztalataikból építkeznek és a megkérdőjelezés vagy nemegyszer a tagadás álláspontjára helyezkedve viszonyulnak a mitizált történelmi eseményekhez. Így a jelenkor Saramago mellett legjelentősebb írója, Lobo Antunes is, akinek első műveiben az író által is megélt katonaorvosként huszonhét hónapot töltött Angolában hazafias tartalommal megtöltött gyarmati háborúk minden kegyetlensége és visszássága jelenik meg. A Memória de Elefante (Elefántemlékezet, 1979), az Os Cus de Judas (Isten háta mögötti vidékek, 1979) vagy a Conhecimento do 244

Inferno (A pokol megtapasztalása, 1980) című regényében sokkoló módon adja vissza a megtapasztalt borzalmakat. A gyarmatok elvesztése, az életkörülmények gyökeres megváltozása, az Európához való csatlakozás kihívása nyomán megrendült portugál azonosságtudat is visszhangot kap a korszak prózairodalmában, amely a haza és a portugál identitás kérdéseit fölvetve vizsgálni kezdi a portugál öntudatot és történelmi tudatot szolgáló mítoszokat, a múltba merülve, és felidézve a diktatúra mindennapjait, mint Maria Velho da Costa Lucialima című, 1983-ban kiadott regényével, vagy pedig a jövőt kutatva, mint Saramago A Kőtutaj tudományos fantasztikus regénynek is beillő, új portugál utópiájával. A hatvanas évek végén feltámadt érdeklődés az észak-amerikai és a latinamerikai spanyol nyelvű irodalmak, elsősorban a mágikus realizmus és egyes képviselői, mint García Márquez és Juan Rulfo, másfelől pedig Carlos Fuentes és Jorge Luis Borges iránt tovább él a hetvenes és nyolcanas években is. A fantaszikum elsősorban azokat az írókat vonzza, akik kevésbé kötődnek a gyarmati tematikához, Almeida Faria Os Passeios do Sonhador Solitário (A magányos álmodozó sétái, 1982) című regénye és Mário de Carvalho borgesi ihletésű elbeszélései, a Contos da Sétima Esfera (A hetedik éggömb történetei, 1981) és regényei képviselik elsősorban ezt az irányzatot. A mágikus realizmus eszköztárával viszont elsősorban azok az írók élnek, akik a kérdéseket határozottabban megfogalmazó, realista regényben foglalkoznak a jelenkori társadalom vagy a történelem kérdéseivel, mint az O Dia dos Prodígios (A csodák napja, 1980) Lídia Jorge-ja, az Entre o Povo e Principaes (A nép és elöljárók között, 1981) José Viale Moutinhoja, az O Meu Mundo na~o é deste Reino (Nem e királyságból való az én világom,1983) című regényében a gyarmati témához visszatérő Joeo de Melo, és természetesen Saramago, akinek első regényében ott rezegnek Garcia Márquez Száz év magányának motívumai. A nyolcvanas évek derekán az 1974-es forradalom győzelmét követő változásokkal felszínre került tematika áttételesebben és árnyaltabban jelent meg a korszak regényeiben, ugyanakkor az indentitás-problémák, amelyek korábban a gyarmati háborúkból és a gyarmatok elvesztéséből fakadtak fel, most az egységesülő Európában mindjobban feloldódó Portugália nemzetközivé válását kísérik. Az írók egy része által erre adott válasz a múlt mítoszaival való teljes leszámolást sugallja. Lobo Antunes As Naus (A hajók, 1988) című regényében Camőes A Lusiadák című nemzeti eposzának a hőseit fosztja meg a századok során rájuk merevedett méltóságteljes póztól, Almeida Faria pedig a Sebestyén király köré fonódott mítoszt parodizálja A hódító (1995) című regényében. Az alentejo-i parasztság életét bemutató Levantado do Cha~o (Fölelemelkedve a földről) című regényével 1980-ban jelentkező José Saramago a portugál történelemről elgondolkodva összefoglalását adja és kiteljesíti a megújuló portugál prózairodalmat, s ugyanakkor új utakat is kijelöl. A portugál történelmi tematikát elhagyva előbb az egész emberiséget érintő kérdéseket boncolgató ˇ 245

antiutopisztikus regényeket ír, mint a Vakság, az Embermás vagy a Megvilágosodás, majd pedig utolsó regényében, A halál közjátékaiban elmozdul a személyes szféra felé. Ugyanez az intimebb széfra felé történő finom elmozdulás érezhető Lobo Antunes utolsó regényében is, ahol a történelemhez kapcsolódó események, bár relevánsan jelen vannak, mégis egy szerelem hátterében tűnnek csak föl. A legfiatalabb, az elmúlt négy-öt évben feltűnt írók akiknek műveit az elmúlt húsz évben született portugál próza sikereire építve népszerűsítik az ügynökségek már megoldottnak tekintik a portugál történelem átértékelését, nem érdeklődnek sem a történelmi, sem az egyetemes tematika iránt. Egyik jeles képviselőjük, a 2001-ben Saramago-díjjal kitüntetett José Luís Peixoto fantasztikus világba menekül a valóság elől: díjazott regényében a Nenhum olhar-ban (Egyetlen pillantást sem) különös, fantasztikus lényekkel benépesített paraszti világba vonul vissza, utána következő regényében, az Uma Casa na Escurida~oban Sötétbe borult ház, 2002) pedig egy hermetikusan önmagába zárkózó emberi lényt ábrázol, aki hiperérzékenyen reagál a külvilágból érkező legkisebb hatásra is. Hasonlóképpen elzárkózik a valóságtól a másik Saramago-díjjal kitüntetett fiatal prózaíró, Gonçalo M. Tavares is: Jeruzsálem című regénye a puszta (ámbár eléggé morbid) szórakoztatás igényével íródott, a legcsekélyebb köze nincsen a valósághoz: kimódolt alakjai egy thriller világában mozognak. Ezeknek a fiatal íróknak és könyveiknek a sikerét látva fölmerül bennünk a kérdés, felidézve a realizmust egy évtizednyi próbálkozás után odahagyó Eça de Queirós megjegyzését, mely szerint a portugálok jobban szeretnek az égre révedni, mint a lábuk elé, a földre nézni, vajon a portugál próza ez után a két évtizedes, valóságra és tényleges problémákra figyelő közjáték után, vajon megint a bezárkózás önmagába forduló útjára lép-e.

JOSÉ SARAMAGO A halál közjátékai Pilarnak, otthonomnak Egyre kevésbé tudhatjuk, mi is az emberi lény. A JÖVŐBE LÁTÁS KÖNYVE Például gondolkodj többet a halálról & valóban különös volna, ha ezáltal nem kellene megismerned új ábrázolásmódokat, a nyelv új közegeit. Wittgenstein Másnap senki nem halt meg. Ez a tény, amely tökéletesen ellentmondott az élet megszokott szabályainak, roppant zavart okozott a lelkekben, ami minden szempontból jogosnak volt tekinthető, gondoljunk csak arra, hogy a világtörténelem negyven kötetében nem történik említés egyetlenegy példaként megidézhető esetben sem arról, hogy valamikor is előfordult volna hasonló jelenség, miszerint elmúlik egy teljes nap, a maga szélbe szálló huszonnégy nappali és éjszakai, reggeli és esti órájával, és nincs egyetlen betegségből következő haláleset, egyetlen halálos zuhanás, egyetlen eredményes öngyilkosság sem, semmi, szó szerint semmi. Még autóbaleset sem, pedig ez nem ritka az olyan ünnepi alkalmakkor, amikor a felszabadult szertelenség és a kelleténél több alkohol versenyre kel az utakon, hogy dűlőre vigye, kié az elsőség a halálba vezető úton. Az új év beköszöntét nem kísérte az ilyenkor megszokott, tragikus halálesetek sora, mintha csak a vénséges, kiálló fogú atroposz egy napra félretette volna az ollóját. Vér azonban folyt, és nem is kevés. A kábult, zavart, elkeseredett tűzoltók, akik csak nagy nehezen tudták legyűrni émelygésüket, a roncsok közül felismerhetetlenségig összetört emberi testeket emeltek ki, amelyek az ütközések matematikai logikája szerint halottak, mégpedig igencsak halottak kellett volna hogy legyenek, de súlyos sebeik és az átélt sokk ellenére életben maradtak, és ebben az állapotban jutottak el a kórházba a mentők fület hasogató szirénázása közepette. Egy sem halt meg közülük útközben, és mindannyian megcáfolták a legborúlátóbb orvosi előrejelzéseket. Ezen a szegény ördögön már semmi sem segít, kár is időt pazarolni arra, hogy megoperáljuk, mondta a sebész a műtőasszisztensnek, aki megigazította az arcán a maszkot. Így is volt, a szerencsétlennek egy nappal azelőtt esélye sem lett volna a túlélésre, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az áldozatnak ma már eszében sincs meghalni. És ami itt történt, az történt szerte az országban. Az év utolsó napjának legutolsó, éjközépi pillanatáig még meghaltak emberek, ahogyan ez a nagykönyvben meg van írva, akár olyanképpen, hogy a kérdés lényegét tekintve egészen egyszerűen beszüntették az életműködésüket, akár olyanképpen, hogy azokhoz a 247

változatos megoldásokhoz folyamodtak, amelyekkel a kérdés már említett lényegét több-kevesebb pompával és ünnepélyességgel el szokták leplezni, amikor bekövetkezik a végzetes pillanat. Minden másnál figyelemre méltóbb eset volt, leginkább a szóban forgó személy miatt, az élemedett korú, köztiszteletben álló anyakirálynő esete. Ezen a bizonyos december harmincegyedikén huszonhárom óra ötvenkilenc perckor nem akadt volna olyan jámbor lélek, aki egy félig elhamvadt gyufaszálat adott volna a királyi anya életéért. Minden reményt feladva, mert már az orvosok is beletörődtek a kíméletlen bizonyosságba, a királyi család, rang szerint felsorakozva az ágy körül, beletörődéssel várta, hogy a mátriárka kilehelje a lelkét, meglehet néhány szó, vagy egy utolsó, szeretett hercegi unokáihoz intézett, építő célzatú, erkölcsnemesítő bölcs mondás, vagy egy szép, kerek, a jövendő alattvalók mindig hálátlan emlékezetéhez szóló mondat kíséretében. De mintha megtorpant volna az idő, nem történt semmi. Az anyakirálynő állapota nem javult és nem romlott, ott tétovázott a törékeny test az élet peremén imbolyogva, bármelyik pillanatban átbillenhetett a másik oldalra, de még ide kötötte őt egy vékonyka fonál, amelyet a halál, mert csak ő tehette, különös, asszonyias szeszéllyel nem engedett ki a kezéből. Közben felvirradt a másnap, amelyen, ahogy már szó esett róla elbeszélésünk elején, senki nem halt meg. Már késő délutánra járt az idő, amikor kezdett híre menni, hogy amióta ránk köszöntött az új év, pontosabban január első napjának nulladik órájától fogva egy halálesetet sem regisztráltak az egész országban. Elképzelhető az is, hogy a szóbeszéd kiindulópontja az anyakirálynő meglepő szívóssága volt, amellyel kialvóban lévő életéhez ragaszkodott, de az az igazság, hogy a szokásos orvosi jelentés, amelyet a királyi palota sajtóirodája adott ki a tömegkommunikációs eszközöknek, nemcsak azt állította, hogy a királyi beteg általános állapotában az éjszaka folyamán határozott javulás állt be, hanem azt is érzékeltette, gondosan megválogatott szavaival, hogy minden remény megvan a számunkra oly fontos személyiség teljes és maradéktalan felépülésére. A szóbeszéd első változata minden további nélkül útjára indulhatott egy temetkezési vállalattól, Úgy látszik az év első napján senki sem akar meghalni, vagy egy kórházból, A huszonheteske még mindig nem excitált, vagy a közlekedési rendőrség szóvivőjétől, Valódi rejtély, hogy ennyi országúti balesetben nem történt egyetlen egy haláleset sem. A hír, amelynek forrására soha nem derült fény, nem mintha a további történések során ennek bármi fontossága is lenne, hamarosan eljutott az újságokhoz, a rádióhoz és a televízióhoz, a lapigazgatók, igazgatóhelyettesek és szerkesztőségvezetők rögtön hegyezni kezdték a fülüket, mert ezeknek az embereknek nemcsak az a dolguk, hogy messziről megérezzék a világtörténelem nevezetes eseményeit, hanem arra is fel vannak készülve, hogy ezeket, ha a helyzet úgy kívánja, még alaposan fel is nagyítsák. Néhány perc múlva már oknyomozó riporterek tucatjai járták a várost, és az utca emberét faggatták, miközben a megbolydult szerkesztőségekben izzottak és égtek a telefonvonalak, amelyeken hasonló hevességgel folyt az információszerzés. Hívták a 248

kórházakat, a vöröskeresztet, a halottasházakat, a temetkezési vállalatokat, a rendőrséget, a közlekedési, a bűnügyi meg a többi részleget, kivéve a titkosrendőrséget, ami érthető, de mindenütt ugyanazt a tömör választ kapták, Nincsenek halottak. Több szerencséje volt annak a fiatal tévériporternek, akinek egy útjába kerülő járókelő, miközben felváltva nézett rá és a kamerába, elmesélte azt a vele megtörtént esetet, amely kísértetiesen emlékeztetett az anyakirálynővel történtekre, ahogy ezt mindjárt tapasztalhatjuk, Már éppen elütötte a toronyóra az éjfélt, amikor a nagyapám, aki már a halálán volt, az utolsó kondulásra váratlanul felnyitotta a szemét, mintha csak megbánta volna, amit tenni készült, és nem halt meg. A riporterlányt annyira lázba hozta, amit hallott, hogy nem törődve a férfi ellenkezésével és tiltakozásával, Drága hölgyem, hagyjon békén, legyen szíves, el kell mennem a patikába, a nagyapának gyógyszerre van szüksége, betuszkolta a férfit a riporterkocsiba, Jöjjön, jöjjön azonnal velem, a nagyapjának már nincs szüksége gyógyszerre, kiáltotta, és máris elszáguldott vele a tévéstúdióba, ahol ebben a pillanatban már minden készen állt arra a stúdióbeszélgetésre, amelyben három, sebtében behívott, paranormális jelenségekben járatos szakértő, azaz két elismert boszorkánymester és egy híres látnok készült taglalni és megítélni azt a helyzetet, amelyről néhány, semmit nem tisztelő tréfamester úgy nyilatkozott, hogy a halál sztrájkba lépett. A buzgó riporterlány igencsak tévúton járt, mert úgy értelmezte információforrásának a szavait, mintha a halott a szó szoros értelmében véve megbánta volna azt, amire készült, azaz, hogy meghal, elhalálozik, kiszenved, és úgy döntött, visszakozik. Pedig azok a szavak, amelyek a boldog unoka száját ténylegesen elhagyták, Mintha csak megbánta volna, eléggé különböztek attól a kategorikus kijelentéstől, Mint aki megbánta. Ha lett volna némi fogalma az elemi mondattanról és közelebbi kapcsolatba került volna valamikor az igeidők kifinomult jelentéskülönbségeivel, a szegény kislány elkerülhette volna ezt a baklövést és azt a fejmosást, amelyet szégyentől és a megaláztatástól pirulva a közvetlen főnökétől kapott. Nem gondolhatta ugyanis sem a lány sem pedig a riport alanya, hogy ezt a mondatot, amely a megszólított férfi száját elhagyta a helyszíni közvetítés során, majd pedig felvételről újra elhangzott az esti tévéhíradóban, emberek milliói egyként félre fogják érteni, és ennek az lesz a mindent feje tetejére állító következménye, hogy rövid időn belül mozgalommá szerveződnek azok az állampolgárok, akik mélységes meggyőződéssel vallják, miszerint az emberi akarat elegendő ahhoz, hogy le lehessen győzni a halált, s ennélfogva a múltban csak azért tűnt el méltatlanul annyi ember, mert az előző nemzedékek jogosan bírálható akaratgyengeségben szenvedtek. De a dolgok nem maradnak ennyiben. Amint nyilvánvalóvá válik, hogy az embereknek a legkisebb látható erőfeszítést sem kell tenniük annak érdekében, hogy elkerüljék a halált, egy újabb, még nagyra törőbb népi tömegmozgalom kinyilatkoztatja, hogy az emberiség legnagyobb álma, amelyet az idők kezdete óta táplált magában, azaz az örökkön tartó földi élet, végre megadatott mindenkinek, akárcsak a napfény, amely minden reggel szétárad a földön, vagy a levegő, amelyet belélegzünk. Noha két mozgalom, 249

ugyanazokért a, mondjuk így, szavazókért versengett, abban mindketten egyetértettek, hogy tiszteletbeli elnöküknek, mint jeles előfutárt, azt a bátor veteránt tették meg, aki az igazság pillanatában szembeszállt és leszámolt a halállal. Amennyire tudni lehet, annak senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget, hogy a nagyapóka mélykómás állapotban van, és az állapota minden jel szerint visszafordíthatatlan. Bár az általunk elbeszélt különös események minősítésére a válság szó nem a legalkalmasabb, mivel képtelen, oda nem illő, sőt a józan paraszti észnek ellentmondó dolog volna válságról beszélni olyan létállapotban, amelyet éppenséggel a halál hiánya jellemez, mégis érthető, ha bizonyos állampolgárok, akik igényt formálnak a hiteles információra, azt kérdezgetik maguktól és egymástól, mi az ördög lehet a kormánnyal, hogy eleddig semmi életjelt nem adott magáról. Tény, hogy az egészségügyi miniszter, akit két értekezlet között, egy rövid szünetben futólag megszólaltattak, elmondta az újságíróknak, hogy mivel nem kapott még hiteles információkat, korai volna bármiféle hivatalos tájékoztatásra sort kerítenie, Most gyűjtjük csak egybe az ország minden részéből érkező híreket, tette hozzá, de valóban sehol sem történik említés halálesetekről, mindazonáltal gondolják el, mivel bennünket is olyan meglepetésként ért mindez, mint akárki mást, még nem vagyunk abban a helyzetben, hogy valamit is nyilatkozhassunk a jelenség eredetéről és közvetlen, illetve távolabbi kihatásairól. Itt be is fejezhette volna, ami a helyzet bonyolultságát tekintve igen üdvös döntés lett volna, de a jól ismert belső ösztönzés, miszerint az embereket nyugalomra kell inteni, akármiről legyen is szó, féken kell őket tartani mindenáron, a politikusoknak ez a reakciója, amely még inkább működik bennük, ha kormányon vannak, s szinte már feltételes reflexszé, automatizmussá, önkéntelen megnyilatkozássá alakul bennük, szerencsétlen kijelentésre ragadtatta, Mint az egészségügyi tárca felelőse, kijelenthetem minden jelenlévőnek, hogy nincs semmi ok a nyugtalanságra, Ha jól értettem iménti szavait, jegyezte meg egy újságíró, akinek a hangján alig-alig ütött át az irónia, a miniszter úr véleménye szerint nem kell nyugtalankodnunk amiatt, hogy nem hal meg senki, Pontosan, bár más szavakkal, de ugyanezt mondtam, Miniszter úr, engedje meg, hogy emlékeztessem, miszerint még tegnap is haltak meg emberek, és senkinek eszébe sem jutott emiatt nyugtalankodni, Ez természetes, mert a halál megszokott dolog, csak akkor van ok a nyugtalanságra, ha tömegessé válik, például, háború vagy járvány esetén, Azaz, amikor a megszokott rend felborul, Így is lehet mondani, Most viszont éppen senkire nem leselkedik a halál, és mégis arra kér bennünket, hogy ne nyugtalankodjunk, talán egyetért velem abban, hogy ez elég különös kérés, A megszokás mondatta velem, elismerem, hogy a nyugtalanság szó nem a legszerencsésebb ebben az esetben, Mi lenne akkor a megfelelő szó, miniszter úr, ezt csak azért kérdezem, mert mint munkájának felelősségét átérző újságíró, mindig szeretem a lehető legpontosabb kifejezést használni. A miniszter, akit kissé felingerelt már a hosszan tartó kérdezősködés, kimérten válaszolt, Négy szóval válaszolhatnék erre, Mi lenne az, miniszter úr, Ne tápláljunk 250

hiú reményeket. Ebből kétségkívül hatásos és őszinte szalagcím lehetett volna a másnapi újságban, de a lapigazgató, miután a főszerkesztővel meghányta-vetette a dolgot, úgy találta, nem volna ajánlatos, az eladási mutatókat is figyelembe véve, ilyen durván lehűteni az általános lelkesedést. Legyen az ilyenkor szokásos cím, Új év, új élet, mondta. A hivatalos közleményben, amelyet késő este mégiscsak kiadtak, a kormányfő megerősítette, hogy egyetlen haláleset sem történt az országban attól a pillanattól fogva, hogy beköszöntött az új esztendő, ugyanakkor mindenkit arra kért, hogy visszafogottan és felelősségtudattal értékelje és értelmezze a különös esetet, megemlítve azt is, hogy nem zárható ki teljesn egy előre nem látható véletlen, egy teljesen esetleges és egyszeri kozmikus esemény, a tér-idő egyensúlyt megzavaró egybeesések kivételes egybekapcsolódásának eshetősége sem, mindenesetre a kormány már kapcsolatba lépett a megfelelő nemzetközi szervezetekkel, hogy minél hatékonyabb és egyértelműbb cselekvési tervet dolgozhasson ki. Miután elmondta ezeket a megfoghatatlan és értelmezhetetlen áltudományos fordulatokat, amelyekkel az volt a célja, hogy az országban uralkodó zavart lecsillapítsa, a miniszterelnök azzal zárta le közleményét, hogy a kormány felkészült minden emberi ésszel elképzelhető eseményre, készen áll arra, hogy a lakosság nélkülözhetetlen támogatásával, fáradhatatlanul munkálkodjon azoknak a bonyolult társadalmi, gazdasági, politikai és erkölcsi problémáknak a megoldásán, amelyekhez a halál végleges eltűnése elkerülhetetlenül vezetne abban az esetben, ha ez a tény megmásíthatatlan bizonyossággá válna, ahogy egyébként minden sejteni engedi. Megbékélünk a test halhatatlanságának eretnek gondolatával is, emelte fel szenvedélyesen a hangját, ha ez isten akarata, s imáinkkal megköszönjük neki, hogy országunk derék népét választotta eszközéül. Ez azt jelenti, gondolkodott el a kormányfő, miután befejezte az olvasást, hogy nyakig benne vagyunk a slamasztikában. Fogalma sem volt arról, hogy másznak majd ki belőle. Nem telt el fél óra, s már hazafelé tartott hivatali kocsiján, amikor felhívta őt a bíboros, Jó estét kívánok, miniszterelnök úr, Jó estét, eminenciás uram, Azért telefonálok, hogy elmondjam, mélységesem meg vagyok döbbenve, Én is, eminenciás uram, a helyzet igen súlyos, talán a legsúlyosabb országunk eddigi történetében, Nem erről van szó, Hát miről, eminenciás uram, Minden szempontból elítélendő, hogy a miniszterelnök úr, miközben az imént hallott közleményt előkészítette, elfeledkezett arról, ami szent vallásunk alapját, lényegét, tartóoszlopát, sarokpontját alkotja, Eminenciás uram, bocsásson meg, de attól félek, nem értem, hová akar kilyukadni, Halál nélkül, és most jól figyeljen, miniszterelnök úr, halál nélkül nincsen feltámadás és feltámadás nélkül nincs egyház, Az ördögbe is, Nem értettem, mit mondott, megismételné, kérem, Nem szóltam semmit, eminenciás uram, valószínűleg valami légköri vagy statikus elektromosság okozta interferencia lehetett, vagy valami árnyékolási probléma, a műholdas kapcsolattal olykor megesik az ilyesmi, tehát eminenciád azt mondta, Azt mondtam, amit minden katolikus embernek tudnia kell, és ez alól ön sem kivétel, hogy feltámadás nélkül nincsen egyház, különben is, 251

hogy juthatott egyáltalán az eszébe az, hogy isten a saját végét akarhatná, micsoda szentségtörő gondolat, ennél súlyosabb istenkáromlás nincsen, Eminenciás uram, nem mondtam, hogy isten a saját végét akarná, Ezeket a szavakat valóban nem mondta, de elfogadta a lehetőséget, hogy a test halhatatlansága isten akaratának megnyilvánulása, és nem kell ahhoz transzcendentális logikából doktorálni, hogy belássuk, az egyik kijelentés magában foglalja a másikat is, Eminenciás uram, kérem, higgye el nekem, csak egy egyszerű szónoki fordulatról van szó, amelynek az volt a célja, hogy hatást keltsen, és lezárjam vele a szavaimat, semmi több, jól tudja, hogy a politikának szüksége van erre, Az egyháznak is, miniszterelnök úr, de mi alaposan megfontolunk mindent, mielőtt szóra nyitnánk a szánkat, nem beszélünk csak azért, hogy beszéljünk, kiszámítjuk a távolabbi hatásokat, a mi legfőbb jellemzőnk, hogy egy képpel érthetőbbé tegyem, ha megengedi, a ballisztika, Vigasztalhatatlan vagyok, eminenciás uram. Az Ön helyében én is az volnék. A bíboros, mintha azt várná, hogy becsapódjon a gránát, kis szünetet tartott, azután szelídebb, szívélyesebb hangon folytatta, Szeretném megkérdezni Öntől, miniszterelnök úr, hogy a közleményt megmutatta-e őfelségének, mielőtt felolvasta volna a tömegkommunikációs eszközöknek, Természetesen, eminenciás uram, lévén ilyen kényes kérdésről szó, És mit mondott az uralkodó, ha nem államtitok, Tetszett neki, Tett valami megjegyzést, amikor a végére ért, Nagyszerű, Nagyszerű, de mi, Ezt mondta nekem őfelsége, nagyszerű, Azt akarja mondani, hogy ő is istenkáromló, Nem tisztem, hogy ilyesféle ítéleteket hozzak, eminenciás uram, éppen elég gondot jelent számomra, hogy a saját hibáimmal együtt éljek, Beszélnem kell az uralkodóval, emlékeztetnem kell őt arra, hogy egy ilyen zavaros, ennyire kényes helyzetben csak anyaszentegyházunk kipróbált tanításainak hűséges és állhatatos követése mentheti meg az országot attól az ijesztő zűrzavartól, amely ránk vár, Eminenciádtól függ a döntés, Felteszem őfelségének a kérdést, mit választana inkább, hogy továbbra is ott látja a haldokló anyakirálynőt, abban az ágyban, amelyből már soha többé nem kel fel, egyre romló testébe zárt lélekkel, vagy látja, ahogy meghal, és így győzelmet vesz a halálon, s eljut a mennyek örökké fényeskedő birodalmába, Nem kétséges a válasz, Így van, de a látszat ellenére, miniszterelnök úr, számomra nem annyira a válaszok fontosak, hanem a kérdések, és természetesen azokra gondolok, amelyeket mi teszünk fel, figyelje meg, hogy ezekben a szemmel látható cél mellett mindig ott van egy rejtett szándék is, mert nemcsak azért tesszük fel őket, hogy azt válaszolják nekünk, amit abban a pillanatban éppen szeretnénk hallani a megkérdezettek szájából, hanem azért is, hogy előkészítsük az utat a jövőbeli válaszokhoz, Többé-kevésbé úgy, mint a politikában, eminenciás uram, Igen, de az egyház annyiban elöl jár, még ha ez nem is mindig látszik, hogy miközben a fönt lévőket irányítja, uralkodik az alant lévőkön. A beálló csöndet a miniszterelnök törte meg, Nemsokára hazaérek, eminenciás uram, de ha megengedi, föltennék önnek egy rövid kérdést, Hallgatom, Mit tesz az egyház, ha soha többé nem hal meg senki, A soha többé nagyon hosszú idő, még akkor is, ha a halálról van szó, miniszterelnök úr, 252

Azt hiszem, nem válaszolt nekem, eminenciás uram, Visszafordítom a kérdést, mit tesz az állam, ha soha többé nem hal meg senki, Az állam megpróbál felülkerekedni a helyzeten, noha igencsak kétlem, hogy erre képes volna, az egyház viszont, Az egyház, miniszterelnök úr, annyira hozzászokott az örök érvényű válaszokhoz, hogy el sem tudom képzelni, hogy valaha is másféle válaszokat adjon, Még akkor sem, ha a valóság ellentmond nekik, A kezdetektől fogva mindig szemben álltunk a valósággal, és mégis itt vagyunk, Mit fog szólni a pápa, Én az ő helyében, és isten bocsássa meg nekem ezt a hivalkodást, azonnal kiadnék egy új hittételt az elhalasztott halálról, Minden magyarázat nélkül, Az egyháztól soha, semmilyen körülmények között nem kérték, hogy valamit is megmagyarázzon, a ballisztika mellett a másik jellegzetességünk az, hogy a hit által mindig semlegesíteni tudtuk a kíváncsi szellemeket, Jó éjszakát kívánok, excellenciás uram, a holnapi viszontlátásig, Ha isten is úgy akarja, miniszterelnök úr, csak akkor, ha isten is úgy akarja, A dolgok jelen állása szerint, nem hiszem, hogy bármit is tehetne, Ne felejtse el, miniszterelnök úr, hogy országunk határain túl továbbra is ugyanúgy halnak az emberek, és ez jó jel, Attól függ, milyen szempontból, eminenciás uram, arrafelé talán úgy tekintenek ránk, mint egy oázisra, egy kertre, egy új paradicsomra, Vagy mint valamiféle pokolra, ha megvan a magukhoz való eszük, Jó estét kívánok, eminenciás uram, nyugodt és pihentető álmot kívánok önnek, Jó estét, miniszterelnök úr, ha a halál úgy dönt, hogy ma éjszaka visszatér, remélem, nem látogat el önhöz, hogy magával vigye, Ha az igazságosság nem üres szó ezen a világon, az anyakirálynő előbb megy el, mint én, Ígérem, hogy holnap nem mondom el a királynak, amit most mondott, Nagyon köszönöm, eminenciás uram. Jó éjszakát, Jó éjszakát. Hajnali három órakor a bíborost sürgősen kórházba kellett szállítani heveny vakbélgyulladással, és azonnal meg is kellett operálni. Mielőtt belezuhant volna az altatás mélységes alagútjába, a teljes tudatvesztést megelőző szertefoszló pillanatban arra gondolt, amire mindenki más is, hogy meg is halhat az operáció alatt, azután eszébe jutott, hogy ez már nem történhet meg, és tudatának utolsó felvillanásával még átfutott a fején az a gondolat, hogy ha mégis meghalna, akkor ez azt jelentené, hogy ellentmondásos módon, legyőzte a halált. Az önfeláldozás legyőzhetetlen kiáradásával arra akarta kérni istent, hogy ölje meg őt, de arra már nem volt ideje, hogy a szavakat sorba rakja. Az altatás megkímélte őt attól a legfőbb szentségtöréstől, hogy a halálosztó hatalmával ruházza fel azt az istent, akit minden élet forrásának tekintünk. PÁL FERENC fordítása 253

LUKÁCS LAURA Platón barlangja Saramago módra A barlang (2000) José Saramago első regénye a Nobel-díj (1998) után, amelynek magyar fordítását március végén jelentette meg az Új Palatinus Könyvesház könyvkiadó. Ez a regény laza trilógiát alkot a Vaksággal (1995) és a Minden egyes névvel (1998), és bevallottan azt igyekszik megmutatni, hogyan látta alkotójuk a világot az ezredvégen. Közös bennük, hogy formailag mindhárom allegória, sőt parabola, stílusuk pedig Saramago más írásaihoz képest józanabb, közvetlenebb, kevésbé áradó és barokk. Saramago úgy véli, ha nem ezt a XVII. századi, kihalt műfajt választja, nem tudta volna ilyen erőteljesen átadni a mondanivalóját, mert a realizmus banálissá vált, már nem hatásos a mesélés közvetlen, realista módja. Az írói szándék, a legbelsőbb, szinte ösztönös művészi indíttatás is ezeknek a formáknak látszik kedvezni: Nem azért írok könyveket, hogy csak történeteket mondjak el, jelenti ki. Valószínűleg nem vagyok igazi regényíró, hanem esszéista, aki esszéket ír szereplőkkel. Így lehet, azt hiszem: minden regényemben az élet egy meghatározott vetületével foglalkozom, olyasmiről elmélkedem, ami aggaszt. Azért találok ki történeteket, hogy aggodalmakat, kérdéseket fogalmazzak meg bennük... Az önkéntelen trilógia (önkéntelen, mert nem annak tervezett) regényei metaforikusan arról szólnak, hogy mi a különbség a szobor és a kő között, bontja, árnyalja tovább a képet Saramago. Ha a szobrot nézzük, nem gondolunk a kőre, amely a szobrász formálta felszín alatt van. De engem már nem is a szobor, hanem alkotó anyaga, a kő érdekel. Ebben a három könyvben megpróbálok átjutni a felszínen, meglátni, mi van odabent, és valószínűleg el is tévedek benne Szeretném megfejteni: mi a csuda az ember, mik vagyunk mi, emberek? A Vakságban járványos világtalanság söpör végig az embereken, akik annyira nem egyének, hogy már nevük sincs, hanem csak általában, konkrét mivoltukban is elvont emberek; így lesz belőlük sötét szemüveges lány, kancsal kisfiú, az orvos felesége és így tovább. A vak tömegből egyszerre törnek elő a legszélsőségesebb, legalantasabb indulatok és a legszebb érzések. És miután mindenki visszanyeri szeme világát, a tétel sem marad el: Miért vakultunk meg, Nem tudom, egy nap talán megtudjuk az okát, Elmondjam, mire gondolok, Mondd, Arra gondolok, hogy nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak.* A látás vagyis az értés, a meg- és felismerés motívuma ugyanilyen fontos a trilógia másik két könyvében. * J. Saramago: Vakság. Európa, Budapest, 1998. Pál Ferenc fordítása. 254

A Minden egyes név szereplői sem viselnek nevet, a főhős ő is csak José úr kivételével, aki egy óriási anyakönyvi hivatalban dolgozik (itt is, akárcsak A barlang Központjában, születésétől haláláig nyilvántartható, figyelemmel kísérhető az ember,!), és merő kedvtelésből érdekességeket gyűjt közismert személyekről. E különös kutakodás közben kerül a kezébe egy ismeretlen nő kartonja, ami kíváncsivá teszi. Valami végzetes erőnek engedelmeskedve, tragikomikus kalandok sorozatán át nyomoz a nő után, de mire megtalálná, a kartoték váratlanul átkerül a halottak adattárolójába; a keresett személy öngyilkos lett. Furcsa helyzet: hős és hősnő még csak nem is találkoznak. Lehetséges-e hát megismerni a másik embert? A barlang ezer szállal kötődik a trilógia másik két darabjához, mégis egészen más különösen izgalmas szemszögből közelíti meg a sok tekintetben azonos kérdéseket. Saramago gyorsan dolgozott, és A barlang furcsa szerkezeti arányai vagy éppen aránytalansága miatt sokan összecsapott, sietős műnek tartják (nem az). Az író úgy nyilatkozott, hogy a Nobel-díjnak nem volt szerepe a regény megírásában, mert csöppet sem drámai a viszonya a munkájával vagyis könnyen alkot. Különben is, mondja, a Nobel-díj után végzetes lett volna azon törnöm a fejem, hogy most mit csinálok, mit fognak gondolni rólam az emberek? Sosem foglalkoztam ilyesmivel. Ugyanolyan lélekállapotban írtam ezt a könyvet, mint az összes többit. Elégedett is vagyok vele. Ezzel a könyvvel akartam búcsúzni az évszázadtól. Utána más, új dolgok következnek. A barlang nyilvánvalóan a platóni barlanghasonlatra épül. Platón filozófiájának alapja az ideatan. Eszerint az érzékileg tapasztalható világon túl létezik egy másik, nem anyagi természetű világ, amely csak intuícióval ragadható meg: ez az ideák és a szellemi szubsztanciák világa. Az egyedi és a konkrét dolgok ezekből az ideákból részesednek. Az érzéki világ a mozgás, az ellentétek, a viszonylagosság világa, az ideák mélyebb világa azonban mozdulatlan és abszolút. Platón mereven szétválasztotta az egyest és az általánost, így tulajdonképpen megkettőzte a világot. A platóni anamnézis nem más, mint a léleknek az a képessége, hogy visszaemlékezzék a születés előtti tudására: az eszmevilág lakójaként ugyanis még ismeri az örökkévaló ideákat, de születése után, a földi világba érkezéskor elfelejti őket. Tehát kétféle megismerés létezik. Az egyik a lényegek világára való visszaemlékezés; a másik homályos árnyékképek alapján próbálja megragadni az életet, a helyes magatartást, a másolatok sajátosságaiból próbál következtetni az eredetire. A nagy többség számára csak ez a valóság érzéki úton való megismerésének kísérlete lehetséges. Platón azt írja le híres barlanghasonlatában, hogy a megismerésnek ez a módja elégtelen, tökéletlen és hamis, hiszen az érzéki megismerés számára megragadhatatlan a tökéletes rendet megtestesítő ideavilág. (Platón: Állam hetedik könyv.) 255

Képzeld el,* mondatja Platón Szókratésszel, hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen melynek a világosság felé nyíló s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előrenézhetnek, fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűz fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják. (szinte szóról szóra ezt olvassuk Saramago Barlangjában ) [ ] az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat, emberszobrokat, kőből és fából való s másféle készítményű állatalakokat hordoznak fel s alá, melyek az alacsony fal felett kilátszanak; s mint ahogy természetes is a tárgyakat hordozó emberek egy része beszélget, más része hallgat. Glaukón, Szókratész beszélgetőtársa a dialógusban, a regény mottójával válaszol: Különös egy kép, s különösek a rabok is. Éppen olyanok, mint mi, feleli Szókratész. Szókratész (azaz Platón) ezután elmondja, hogy a képzelt barlanglakók sosem láthattak mást önmagukból és egymásból, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tűz fénye a szemközti barlangfalra vetített, s ugyanezt látják az odakint fel s alá hordozott tárgyakból. Bizonyára azt tartanák tehát valóságnak, amit látnak. Ha pedig visszhangot is adna a börtön sziklafala, és a kint járkáló emberek valamelyike megszólalna, csakis arra gondolhatnának, hogy az előttük elhaladó árnyék beszél. Képzeld el most, milyen volna a bilincsekből való felszabadulásuk, s az értelmetlenségből való meggyógyulásuk! [ ] ha valamelyiküket feloldanák, s kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, forgassa körül a nyakát, járjon, és nézzen fel a tűz felé; s ha mind e mozdulatok közben fájdalmat érezne, s a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek az árnyékát azelőtt látta: [ ] mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőhöz közelebb van, s a nagyobb mértékben létező dolgok felé van fordulva, sokkal helyesebben lát; s ha az úton elhaladó tárgyakra mutatva rákényszerítené, hogy feleljen a kérdésére: mi az? [Nem lenne-e zavarban, nem hinné-e,] hogy az előbb látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint amelyeket most mutatnak neki? A felszínre hurcolt barlanglakó bizony szenvedne a nagy fényességtől, és eleinte nem szívesen szemlélné az igazi világot árnyképekhez szokott szemével. * Platón: Állam, Hetedik könyv, Barlanghasonlat (514a 518b). In: Összes művei, Európa, 1984, 455 460. (Szabó Miklós fordítása.) 256

Fokozatosan lenne képes egyre többet, utoljára magukat a dolgokat is meglátni, míg végül korábbi lakóhelyére, rabtársaira visszaemlékezve boldognak fogja tartani magát, amazokat pedig szerencsétlennek. Ha pedig vissza is térne közéjük, ismét sokáig tartana, míg alkalmazkodik a szeme a sötétséghez, de még ennél is rosszabb, hogy nevetség tárgya lenne, s vajon nem ezt mondanák-e róla: [...] felmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt? S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg? Platón szövege ékesen magyarázza Saramago mondanivalóját. Nyilvánvaló, hogy a regényben is egy lényeglátó ember (Cipriano, a fazekas) és a barlang (az egész hatalmas Központ) viszonyáról, sőt harcáról van szó. Ez a barlang időszerűbb, mint valaha, mondja az író. Életünk egyre virtuálisabb, egyre inkább olyan térben élünk, amely a Platón képzelte barlanghoz hasonlít. Manapság az üzletközpontok töltik be a székesegyházak és egyetemek szerepét, véli Saramago, mégis, odabent megszűnnek gondolkozni az emberek, miközben egyre nagyobb a távolság gazdag és szegény, tudók és nem tudók között. Afféle új középkort élünk: a művelt kisebbség mellett a tudatlanok hatalmas tömege él. Az üzletközpont metafora: benne összpontosul a ma fontos tudás. A barlang hatalmas, mindent felfaló, egyre terjeszkedő Központja nem más, mint a föld alatt talált platóni barlang nagyban. A Központ látogatói, vásárlói és lakói ugyanúgy hamis értékekben hisznek, mint Platón barlanglakói. Igaz, hogy a születéstől a halálig (kórháztól temetőig) minden megtalálható benne, de minden csak helyettesíti a valódit, a kinti világot, amelyet többnyire nem (vagy csak kinyithatatlan ablakokon át) látni odabentről. Kihaló világban élünk, nyilatkozta az író. Az egyetlen biztonságos hely manapság a shopping, amelynek (ugye, milyen érdekes?) nincsen ablaka. Márpedig az ablaktalan hely nem más, mint barlang. Napjaink merkantilista fanatizmusa az apátiából táplálkozik, mondja Saramago. Mert igenis ismerjük a tényeket, csak nem akarunk tudni róluk, inkább árnyképekkel áltatjuk magunkat. Az úgynevezett civil társadalom hagyja magát manipulálni, miközben egyre súlyosabb megoldatlan kérdések maradnak megoldatlanul a gazdaság, a környezet, az egyenlőtlenség, a közömbösség, a rasszizmus terén. Lidércnyomás a világ, pedig meglennének az eszközök, hogy ne az legyen. Cipriano Algor fazekasmester kihalófélben lévő személyiség. Agyaggal dolgozik; lelke mélyén szeretne hinni abban a mítoszban, hogy az embert is sárból, agyagból teremtették. Valóságos alak, igazából mégis afféle teremtő, akire már nincs szükség. A modern társadalom nem tart igényt kultúrájára, munkájának tisztességére. Akárcsak a Vakságban és a Minden egyes névben, az ember itt is áldozatul esik a globalizációnak. Példája azt a saramagói tételt kívánja be- 257

bizonyítani, hogy manapság nincs eldobhatóbb dolog az embernél. A haszon vezérelte társadalom lenézi a hagyományt, a jól végzett munkát, és mindenhatóvá teszi a piacot. A barlang nem politikai, nem ideológiai kiáltvány, hanem regény, teszi hozzá mégis Saramago; csak arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy gondolkozzunk el: hová tartunk? Elvesztettük a tiltakozás, a kritika érzékét, véli az író. A barlanggal arra ösztönöz, hogy ne kényelmesedjünk el, ne mondjunk le a gondolkodásról, a látás, az értés igényéről. Platónnál egyvalaki kimegy a barlangból, de a többiek sosem, ezért aztán nem hisznek annak, aki fönt járt. Saramago barlangjába kívülről mennek be, és odabent értik meg, semmi közük ahhoz, amit ott találnak. Saramago mégsem tartja magát pesszimistának: Akinek van szeme, és legalább egy kicsit szeretné megérteni a világot, annak el kell ismernie, hogy a jelenlegi helyzet nem ad okot a derűlátásra. Saramago következetesen vállalja, hogy kommunista, és istentagadó. Ha volt is valaha teremtő, nyilvánvaló, hogy már nem érdeklődik irántunk. Létezésének nincs jele a világban, jelenti ki. Érdekes, hogy mégis minden regénye a kézzelfoghatón, az anyagin túli tartalmakat, az eszmei lényeget kutatja. De Saramagónál aki minél öregebb, annál szabadabb, és minél szabadabb, annál radikálisabb csakis az ember kezében lehet a megoldás: Azt követelem az úgynevezett haladástól, hogy tekintse az embert abszolút prioritásnak. Minden, ami nem ebben az irányban halad, az vagy bűnös, vagy képmutató. Ferragudo

JOSÉ SARAMAGO A barlang Marta azt javasolta a férjének, hogy a Központba költözésük utáni első szabadnapján menjenek vissza a fazekasházba, és hozzanak el onnan néhány tárgyat, amelyre, mint mondta, szükségük lenne, Egy rendes költözésnél mindenét magával viszi az ember, nem úgy, mint mi, különben is meggyőződésem, hogy még sokszor vissza kell mennünk, élvezni fogjuk, meglátod, saját ágyunkban tölthetjük az éjszakát, s másnap reggel jövünk csak vissza, ahogy azelőtt csináltad. Marçal azt felelte, hogy megítélése szerint nem jó olyan helyzetet teremteni, amelyben tulajdonképpen nem tudják, hol is laknak, Édesapád szemlátomást szeretne meggyőzni minket, hogy nagyon jól szórakozik, miközben fölfedezi a Központ titkait, de én már ismerem, a derűs arc szüntelen fejtörést takar, Egyetlen szóval sem említette, mi történt Isauránál, bezárkózott egészen, pedig sosem volt szokása, így vagy úgy, ingerülten vagy gorombán, de előbbutóbb mindig megnyílt előttem, talán segítene rajta, ha most hazamennénk, biztosan kíváncsi lenne Lelire, és újból beszélhetne Isaurával, Rendben van, ha ezért szeretnél menni, elmegyünk, de ne felejtsd, vagy itt lakunk, vagy a fazekasházban, úgy tenni, mintha egyszerre két helyen élhetnénk, mintha egy lenne a kettő, olyan, mintha sehol sem laknánk, Lehet, hogy számunkra így kell lennie, Így, hogyan, Úgy, hogy sehol sem lakunk, Mindenkinek szüksége van otthonra, mi sem vagyunk kivételek, Volt otthonunk, de elvették, Még most is a miénk, De nem úgy, mint azelőtt, Most ez az otthonunk. Marta körülnézett, és azt mondta, Azt hiszem, sosem lesz az. Marçal vállat vont, nem könnyű megérteni Algorékat, gondolta, de még így sem cserélné el őket senkiért a világon. Szólunk róla édesapádnak, kérdezte, Majd csak az utolsó pillanatban, nehogy sokat rágódjon rajta, az mérgező. Cipriano Algor sosem tudta meg, hogy lányának és vejének tervei voltak vele. Marçal Gacho pihenőnapját elhalasztották, és ugyanígy járt mindegyik műszaktársa. Teljes titoktartás mellett elmondták a bentlakó őröknek, de csak nekik, mert őket találták leginkább méltónak a bizalomra, hogy az új hűtőraktárak építése közben olyasmit találtak a mínusz ötödik szinten, ami alapos és hosszadalmas vizsgálatot igényel, Egyelőre csak bizonyos feltételekkel lehet a helyszín közelébe menni, mondta az őrök parancsnoka, napokon belül szakembercsapat érkezik, geológusok, régészek, szociológusok, antropológusok, orvos-jogászok, reklámszakemberek fognak dolgozni ott, azt hallottam, még két filozófus is lesz közöttük, ne kérdezzék, miért. Elhallgatott, végignézett az előtte felsorakozott húsz emberen, és így folytatta, Tilos egy szót is szólniuk arról, amit most 259

tőlem hallottak, akárcsak arról, amiről a jövőben szereznek tudomást, és amikor azt mondom, senkinek sem beszélhetnek, valóban úgy is értem, sem asszony, sem gyermek, sem szülő nem tudhat róla, teljes, feltétlen titoktartást követelek mindannyiuktól, ugye érthető, Igen, parancsnok úr, válaszolták kórusban az emberek, Nagyszerű, a barlang bejáratát, nos, igen, elfelejtettem mondani, hogy egy barlangról van szó, éjjel-nappal, megszakítás nélkül őrizni kell, négyóránként fogják váltani egymást, ez a táblázat mutatja az őrségváltás rendjét, most öt óra, hatkor már kezdjük is. Valaki jelentkezett, mert kíváncsi volt, mikor fedezték föl a barlangot, és ki őrzi azóta, Csak hat órától kezdve felelünk mi a biztonságért, mondta, vagyis senki sem tehet felelőssé bármiféle zavarért, ami előbb történik, Ma reggel fedezték föl a barlang bejáratát, miközben egy helyen éppen kézzel mozgatták meg a földet, azonnal félbeszakították a munkát, tájékoztatták az igazgatóságot, és ettől a pillanattól fogva a munkálatokat irányító vezetés három mérnöke folyamatosan a helyszínen tartózkodik, Van valami a barlangban, kérdezte egy másik őr, Van, felelte a parancsnok, módotok lesz a saját szemetekkel látni, miről beszélek, Veszélyes, tanácsos fegyvert vinni, kérdezte ugyanaz az őr, Amennyire tudható, semmiféle veszély nincsen, óvatosságból ugyanakkor ajánlatos nem hozzányúlni, sőt túl közel merészkedni sem, egyelőre nem tudni, milyen következménye lehet az érintkezésnek, Ránk, vagy annak, ami ott van, szánta el magát Marçal is egy kérdésre, Ránk és rájuk nézve egyaránt, Több, mint egy van a barlangban, Igen, mondta a parancsnok elváltozott arccal. De szemlátomást gyorsan erőt vett magán, És most, folytatta, ha nincs több kérdésük, jegyezzék meg a következőket, először is, ami a fegyverviselést illeti, elegendő, ha gumibotot visznek, nem mintha szükségük lehetne a használatára, hanem csak azért, hogy nagyobb biztonságban érezzék magukat, a gumibot olyan, mint egy alapvető ruhadarab, nélküle meztelennek érzi magát az egyenruhás őr, másodszor, aki éppen nincs szolgálatban, öltözzön civilbe, és járja az emeleteket, hallgassa, mit beszélnek az emberek, nem mondanak-e olyat, aminek köze van, vagy lehet a barlanghoz, s ha ilyet tapasztal, noha ez egészen valószínűtlen, azonnal értesítse a biztonsági központot, s mi máris intézkedünk, megtesszük, ami szükséges. Rövid szünet után így fejezte be a parancsnok, Ez minden, amit tudniuk kell, és még egyszer, ne felejtsék a parancsot, dolgozzanak teljes titoktartás mellett, a karrierjük forog kockán. Az őrök odamentek az őrturnusok rendjét mutató táblához, így Marçal is megállapíthatta, hogy őt a kilencedik váltásba osztották be, vagyis a második napon, hajnali kettő és reggel hat között lesz szolgálatban. Odalent, harminc-negyven méter mélyen nem lesz különbség nappal és éjszaka között, csak a reflektorok nyers fényétől hasogatott, mélységes sötétség. Miközben a harmincnegyedik emeletre vitte a lift, Marçal azon törte a fejét, mennyit mondhat el Martának a vállalt titoktartás különösebb megsértése nélkül, képtelenségnek tartotta a tiltást, nem csak joga, hanem egyenesen kötelessége az embernek, hogy bízzon a családjában, no persze ez csak elmélet, bárhogy csűri-csavarja, nem tehet mást, mint hogy betartja az utasítást, a parancs, az parancs. Apósa nem volt otthon, bizo- 260