JELKÉPEK HARGITAI ZSIGMOND SZATIRIKUS GRAFIKÁI

JELKÉPEK HARGITAI ZSIGMOND SZATIRIKUS GRAFIKÁI EGYETEMI KÖNYVTÁR 2006. MÁJUS 15. JÚNIUS 9. 1053 BUDAPEST, FERENCIEK TERE 6. cc Hargitai Zsigmond (örökösei) 2006. Kiadja az Ars Démonium 2081 Piliscsaba, Levente u. 21.

A DEZERTŐR Egy régi tanmese szerint a világ legerősebb emberei titokban minden évben összegyűlnek valami eldugott helyen pár napra, hogy a versenyek eredményeitől és a közönség vélekedéseitől függetlenül, csak egymás közt döntsenek, kik a legerősebbek valójában; aztán szétszélednek anélkül, hogy az eredményt valaha is elmondanák. Mutatis mutandis így van ez minden szakmában ma is így van a karikatúrában is. Tudjuk, hogy valójában kik a legjobbak hogy valójában kik voltak a legjobbak, hogy valójában kik lehettek volna, vagy lehetnének... De csak valójában sőt, csak magánvalójában, mert a látszatok valóságában mindez másképp van. Másképp volt ez a hatvanas évek vége felé is, mikor a huszonegynéhány éves H. szatirikus sajtógrafikái (nem szívesen nevezném karikatúráknak, mert akkor a karikatúra is más volt, mint valójában) egyszer csak váratlanul, ha úgy tetszik: különösebb előzmények a legtöbb szakmában szokásos néhány évnyi rézeleje nélkül megjelentek a sajtóban. Nem egy tehetséges kezdő ígéretes munkái voltak ezek, nem csupán jó szatirikus rajzok, hanem kiforrt, könnyed vonalvezetésű, határozott világnézetű mesterművek természetesen ropogós, érett stílusjegyekkel, és még valamivel, amit közel ötven év távlatából is nehéz meghatározni: valamiféle maró, intellektuális abszurdba fojtott, látens intranzigenciával ha úgy tetszik: ellenzékiséggel. Nemcsak mesterművekkel debütált, hanem néhány zseniális opusszal is; olyanokkal, mint a később többször újrakomponált Jelképek című szatirikus rajza, ami két évvel előzte meg Bukta Imre évtizedekre elhíresült Minikaszakészletét ; vagy az Elvadult táj című kultikus rajza, ahol a mesterien megrajzolt idilli természet fokozatosan vált vörös páccal ziláltan firkált, elvadult, gazos pusztába... A legjobb műveit csak két kiállításon láthattuk: 71 decemberében a Műszaki Egyetem E Klubjában, ahol egy kvázi-ellenzéki szatirikus művészeti csoport egynapos kiállításán szerepelt, és 72 februárjában az MSZMP KB épületében rendezett nemkülönben ellenzéki, ehhez mérten zárkörű, a nomenklatúra számára rendezett karikatúra-kiállításon. Nagyjából négy évvel az első rajzai megjelenése után, úgy ezer publikációval a háta mögött 72-ben dezertált a szakmából. Akkor már alig jelentek alig jelenhettek meg rajzai a sajtóban. Már 71-ben eldöntött kérdés volt (akkor ez így ment), hogy H. lehet-e hivatásos sajtókarikaturista? Nem lehetett. Ahhoz túlságosan kész volt, túl jó volt, túl szatirikus volt, túl öntörvényű volt, túl ellenzéki volt túl karikaturista volt. Így, dezertőrként az is maradt... Ott voltunk, tudjuk. stalker

CÍM NÉLKÜL 12 13 cm, tus, ceruza, papír

JELKÉPEK 26 48 cm, tus, karton

CÍM NÉLKÜL 61 43 cm, tus, karton

ZÁSZLÓ 44 44 cm, tus, karton

SZÖVEG NÉLKÜL 2 32 46 cm, tus, tempera, karton

SZÖVEG NÉLKÜL (NICSAK, EGY EMBER) 26 48 cm, tus, tempera, karton

SZÖVEG NÉLKÜL 7 27 45 cm, tus, tempera, csomagolópapír, karton

BÉKEGALAMB 23 37 cm, tus, karton

SZÖVEG NÉLKÜL 10 23 55 cm, tus, karton

ÁLOM 60 43 cm, tus, karton

VIZUÁLIS PARADOXON OPTIKAI KARIKATÚRA 27 19 cm, tus, karton

LOBE STORY 23 10 cm, tus, karton

KARÁCSONYI ÉNEK A Csillag, ki mutatta az utat, már ott állt az istálló fölött, bent Mária, készülve arra, hogy egyszülött gyermekét világra hozza. És úgy esett, hogy oktalan állatok testükkel melengették fekhelyét, és Gábriel, ki egykoron Názáretbe vitte üdvözletét, most szárnyát fonta köré. És messze még, de jöttek jámbor pásztorok, hogy száz torok kiáltsa: Megszületett! hogy megváltsa népét, s bűnük elvegye. József az istálló megett várta vajúdó Máriát nem zavarva és íme gyermeksírást hallva felkiált: hát világra jött e földi-isteni talány? Jön Gábriel és szól: Megszületett, de lány. (1997. dec. 26) Az itt közölt két szatirikus verset a szerző Parasztbabám c. kötetéből (2005) vettük.

CSODA Mint Krisztus egykoron a Genezáreti tavon járt könnyű lépteivel, ámulatára tanítványainak, cáfolva a világ törvényeit, s tárva fel saját isteni önmagát Egyszer majd magam is társául szegődöm csodák roppant birodalmában. Tudtam, önnön hitemben bízva kell megtegyem, kihíva ellenem a Föld és a Mindenek erőit. Ragyog a Nap, a tó hullámtalan nyújtózik el, halált hozó sötét mélyét takarva még. De hívott magához, menj bátran, ne félj! Szemem végigfutott redőtlen felszínén. Rálépett lábam és nem nyelt el mélye, rántva magához halálos öleléssel. Léptem tovább A Csoda, mit hittel éltem át bekövetkezett. Hogy lássa mind, ki föl nem foghatón nem értheti: ha isteni szikra gyújt, felszínre tör a földi léthatárt legyőző, eredendő isteni valóm! Karom magasba tartva köszöntöm társam az egekben. Mentem előre, semmit se vágyón, szellemóriások kezét vezetve, a tavon előre, tekintetem a magasba emelve, csak mentem, és nem törődtem a köröttem korcsolyázó ostobák hadával. (1998. jan.)