J. R. R. TOLKIEN A BABÓ

J. R. R. TOLKIEN A BABÓ J. R. R. Tolkien 1892. január 3-án született. Eltekintve hosszú és sikeres akadémiai karrierjétől, leginkább fantasztikus műveivel, meseregényeivel, különleges fantáziavilágban játszódó könyveivel vált világszerte ismertté, ezek; a The Lord of the Ring (A Gyűrűk Ura), The Silmarillion (A Szilmarinok), valamint a The Hobbit (A babó). Műveit 24 nyelvre fordították le, és mintegy 24 millió példányban jelentek meg. J. R. R. Tolkien több nemzetközi és hazai, angliai elismerésben részesült, többek között 1972-ben Oxfordban díszdoktorrá avatták. Magyar nyelven eddig A Gyűrűk Ura két kiadásban, A babó, A Sonkádi Egyed Gazda, valamint A Szilmarinok c. műve egy-egy kiadásban jelent meg. CICERÓ EZ A KÖNYV J. R. R. TOLKIEN (1892-1973), A VILÁGHÍRŰ MODERN KLASSZIKUS ÍRÓ SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJÁN JELENIK MEG A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ KIADÁS: J. R. R. TOLKIEN: THE HOBBIT GEORGE ALLEN AND UNWIN LTD, 1966 A SZERZŐ ILLUSZTRÁCIÓIVAL A BORÍTÓN ROGER GARLAND MŰVE SZOBOTKA TIBOR FORDÍTÁSA TÓTFALUSI ISTVÁN VERSBETÉTEIVEL ISBN 963 7744 04 5 GEORGE ALLEN AND UNWIN PUBLISHER LTD. 1937, 1951, 1966, 1978 1990 RICHARD WILLIAMSON AND CHRISTOPHER REVEL TOLKIEN, EXECUTORS OF THE LATE JOHN RONALD REVEL TOLKIEN HUNGARIAN TRANSLATION BY SZOBOTKA TIBOR ÖRÖKÖSE, 1992

TARTALOM 1. Váratlan társaság 2. Birkasült 3. Rövid pihenő 4. Domb felett és domb alatt 5. Talányok a sötétségben 6. Cseberből vederbe 7. Fura szállások 8. Legyek és pókok 9. Elszabadult hordók 10. Szíves fogadtatás 11. Az ajtólépcsőn 12. Bizalmas értesülések 13. Nincs idehaza 14. Tűz és víz 15. Gyülekező fellegek 16. Éjszakai tolvaj 17. Megnyílnak az ég csatornái 18. A visszatérés 19. Az utolsó útszakasz 1. VÁRATLAN TÁRSASÁG Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy babó. Nem volt ez a lyuk rút, mocskos, nedves, teli féregmaradékkal, dohszaggal, sem száraz, csupasz, homokos lyuk, ahol se leülni, sem enni nemigen lehet: ez babólyuk volt, ami egyértelmű a kényelemmel. Olyan kerek, zöldre mázolt ajtaja volt, mint a kajütablak, s annak pontosan a közepén fénylő rézkilincs. Az ajtó alagút formájú föld

alatti járatra nyílt, ez a járat igen kényelmes volt, nem szivárgott belé a füst, falait fa borította, padlója csempézett volt és szőnyeggel fedett, fényesre dörgölt székek álltak rajta, és rengeteg faszeg mindenütt, kalap- és kabátakasztás céljából a babó kedvelte a látogatókat. Az alagút messzire kanyargott, jószerivel, de nem egészen egyenesen a domboldalra vezetett a Dombra, ahogyan mérföldnyi körzetben mindenki hívta, és sok kis kerek ajtó nyílt belőle, hol az egyik, hol a másik oldalon. A babónak nem kellett lépcsőn mászkálnia: hálószobák, fürdőszobák, pincék, kamrák (s ezekből rengeteg), öltözőszobák (a babónak temérdek ruhája volt), konyhák, ebédlők mind egyazon emeleten voltak, sőt egyazon folyosón. A legjobb szobák bal felől nyíltak, mert csak ezeknek volt ablaka, nagy párkányú, kerek ablaka; a kertre néztek, s azon túl a folyó felé lejtő mezőkre. Ez a babó nagyon jómódú babó volt, és Bagginsnak hívták. A Bagginsok emberemlékezet óta a Domb szomszédságában laktak, és köz megbecsülésnek örvendtek, nemcsak azért, mert a legtöbbjük gazdag volt, hanem azért is, mert nem voltak kalandjaik, és semmi megfontolatlant nem tettek: az ember előre megmondhatta, mit felel egy Baggins valamely kérdésre, anélkül hogy kérdezősködésével fárassza. Ez a történet arról szól, milyen kalandja volt egy Bagginsnak, amelynek során meglepően váratlan dolgokat tett és szólt. Lehet, hogy elvesztette a szomszédai becsülését, de elnyerte... no de majd meglátjátok a végén, nyert-e valamit egyáltalán. Ennek a mi szóban forgó babónknak az anyja az ám, mi is az a babó? Gondolom, manapság némi ismertetésre szorul a nemzetségük, merthogy megcsappant a számuk, meg félnek is a Nagy Népektől, ahogyan minket neveznek. Ők is népek (legalábbis azok voltak), körülbelül féloly magasak, mint mi, és kisebbek a szakállas törpéknél.

A babóknak nincs szakálluk. Kevés vagy szinte semmi varázshatalmuk sincs, hacsak nem az a mindennapi fajta, amely lehetővé teszi a számukra, hogy pisszenés nélkül és gyorsan eltűnjenek, mikor a magunkfajta nagy buta népség topán elhalad mellettük, olyan zajt csapva, akár az elefántok, amit egy mérföldről meghallanak. Hajlamuk van arra, hogy pókhasat növesszenek, kedvelik a tarka viseletet (főleg a zöld és sárga színt); cipőt nem hordanak, mert a talpukat már eredetileg is természetes talpbőr borítja, meg olyan dús barna szőrzet, mely hasonlít a fejükön levő hajhoz (s ez göndör); hosszú, ügyes, barna ujjaik vannak, jó lélekre valló arcvonásaik, és áradó kacagással nevetnek (különösen ebéd után, amit ha hozzájutnak naponta kétszer is megesznek). Na, most már eleget tudtok róluk ahhoz, hogy továbbhaladhassunk. Mint mondtam, ennek a babónak az anyja Bilbo Bagginsé, mert róla van szó a hírneves Belladonna Took volt, Vén Took három nevezetes lányának egyike, aki mindazoknak a babóknak a feje volt, akik a Vízen túl laktak, amin azt a folyócskát értették, mely a Domb lábánál haladt el. Gyakran emlegették (más családokban), hogy valamikor az egyik Took valószínűleg tündérlányt vett feleségül. Ez persze abszurdum, de az is biztos, hogy még most is volt bennük valami nem egészen babószerű, és hébe-korba a Took-család egy-egy tagja felkerekedett, és elindult kalandot keresni. Eltűnésükkor kerülték a feltűnést, nyomukat meg elboronálta a család; de az a tény megmásíthatatlan maradt, hogy a Tookok nem voltak olyan tiszteletre méltóak, mint a Bagginsok, jóllehet kétségtelenül gazdagabbak. Nem mintha Belladonna Tooknak bármiféle kalandja lett volna azután, hogy Bungo Bagginsné lett. Bungo, Bilbo édesapja a legfényűzőbb babólyukat építette a számára (és részben az ő pénzén), amely akár a Domb alatt, akár a Dombon vagy a Vízen túl fellelhető volt, és itt is maradtak napjaik végeztéig. S mégis valószínű, hogy

Bilbo, Belladonna egyetlen fia, noha megjelenésében és viselkedésében szakasztott mása volt megbízható és kényelemkedvelő apjának, valami furcsa hajlamot örökölt alkatában a Tookok részéről, valami olyat, ami csak az alkalomra várt, hogy előtörjön. Ez az alkalom soha nem érkezett el, míg Bilbo Baggins fel nem növekedett, s már csaknem ötvenesztendős lett, életét abban az apja építette gyönyörű babólyukban töltve, amelyet épp most írtam le nektek, s ahonnan, úgy tűnt, minden valószínűség szerint soha már semmi kimozdítani nem fogja. Réges-régen történt, egy nyugodalmas világban, amelyben kevesebb volt a lárma, és több a zöldellő rét, a babók pedig még sokan voltak, és virágjukban, hogy Bilbo Baggins ott állt a reggelije után az ajtajában, füstöt eregetve egy irdatlan hosszú fapipából, amely majdnem egészen a gyapjas, szépen fésült lábujjáig ért, amikor egy fura véletlen arra hozta Gandalfot. Gandalf! Ha ti csak egy negyedét hallottátok volna annak, amit én hallottam felőle, s még én is csak kis részét tudom mindannak, amit a szóbeszéd Gandalfról terjeszt, nem lepne meg benneteket semmiféle fura történet. Mese és kaland sarjadt mindenfelé Gandalf útján a legmegfoghatatlanabb módon. A Domb alján már időtlen idők óta nem járt, pontosan azóta, amióta barátja, az öreg Took meghalt, és a babók már szinte el is felejtették, milyen a külseje. Amikor utoljára kereste fel a Dombon és Vízen túli vidéket saját ügyeiben, akkor a maiak mind apró babófiúk és babólányok voltak még. Amit a mit sem sejtő Bilbo ezen a reggelen megpillantott, az csak egy öregember volt, bottal a kezében. Nagy, hegyes, kék kalapja volt, hosszú, szürke köpönyege, ezüst sálja felett hosszú, fehér szakálla egészen a derekáig ért, lábán hatalmas, fekete csizma. Jó reggelt! mondta Bilbo, méghozzá szívből. A nap sütött, és a fű szép zöld volt. De Gandalf csak ránézett hosszú, bozontos szemöldöke alól, mely messzebb nyúlt, mint árnyat adó

kalapjának karimája. Ezt hogy érted? kérdezte. Jó reggelt kívánsz nekem, vagy úgy gondolod, hogy ez a reggel jó, akár tetszik nekem, akár nem; vagy hogy te érzed magad jól ezen a reggelen, vagy hogy olyan ez a reggel, amelyen jó élni? Így is, úgy is, együtt mondta Bilbo. S ráadásul nagyszerű reggel ahhoz is, hogy az ember elszívjon a szabadban egy pipa dohányt. Ha van nálad pipa, ülj csak le, és tömd meg az enyémből! Sietségre semmi ok, előttünk az egész nap! Ezzel Bilbo leült egy lócára az ajtaja előtt, keresztbe vetette a lábát, és gyönyörű szürke füstkarikát fújt, amely kör alakban szállt fel a levegőbe, és ellebegett a Domb felett. Biz ez szép! mondta Gandalf. De nekem ma reggel nincs időm füstkarikákat fújni. Olyasvalakit keresek, aki hajlandó részt venni egy kalandban, amelyet én készítek elő, s bizony nehéz társat lelni. Meghiszem azt; errefelé! Egyszerű, békés népek vagyunk, nem birizgál a kalandvágy. A kaland kellemetlen, zavaró, nehézkes. Lekéssük miatta az ebédet! Fel nem foghatom, hogy miben rejlik a csábereje mondta Mr. Baggins, azzal egyik hüvelykujját a nadrágtartójába akasztva, újabb, még nagyobb bodor füstgyűrűt fújt ki. Azután elővette a reggeli postáját, olvasni kezdett, mint aki nem akarja többet észre se venni az öreget. Úgy találta, nem neki való, s szerette volna, ha elmegy. De az öreg ember nem mozdult. Ott állt, kissé haragosan a botjára támaszkodott, és szótlanul bámulta a babót, míg csak Bilbo el nem kezdett feszengeni, s kissé még meg is haragudott. Jó reggelt mondja végül is. Nem, mi aztán nem vagyunk kalandszomjasak, köszönöm szépen. Talán próbálkozzál a Dombon vagy a Vízen túl. Ezen azt értette, hogy részéről befejezte a beszélgetést. Hogy mennyi minden fér bele abba a te jó reggelt -edbe!

-mondta Gandalf. Most meg azt akarod mondani vele, hogy szeretnél tőlem megszabadulni, s hogy addig nem fogod magad jól érezni, míg odébb nem állok. No nem, nem, tisztelt uram. Hiszen jószerivel a nevedet se tudom. Így is van, tisztelt uram; én viszont tudom a te nevedet, Bilbo Baggins úr. És te is tudod az én nevemet, bár a viselőjére már nem emlékezel. Én Gandalf vagyok, és a Gandalf név egyértelmű velem! Ha elgondolom, hogy megéltem, Belladonna Took fia úgy veti nekem oda a jó reggelt-jét, akár valami vándor gombárusnak a küszöbön! Gandalf, Gandalf! Egek ura! Csak nem a vándor varázsló vagy, aki az öreg Tooknak olyan pár gyémánt inggombot adott, amelyek maguktól gombolódtak, és csak parancsszóra váltak széjjel? Csak nem az vagy, aki társaságban olyan csodálatos történeteket tudott mesélni sárkányokról és manókról és óriásokról és megmentett hercegnőkről és az özvegyek fiainak váratlan szerencséjéről? Csak nem az vagy, aki olyan kiválóan értett a tűzijátékok készítéséhez? Még emlékszem rájuk! Szent Iván éjszakájára az öreg Took rendelte meg őket. Pompásak voltak! Hatalmas tűzliliomok, oroszlánszájak, aranyeső formájában repültek fel, és hosszan csillogtak az alkonyi égen! Észrevehettétek, hogy Mr. Baggins korántsem volt olyan prózai, mint maga is szívesen hitte, meg azt is, hogy nagyon kedvelte a virágokat. Jóságos istenem folytatta, csak nem az a Gandalf vagy, aki oly sok békés fiú és lány távozásáért felelős, akik elmentek a kéklő messzeségbe esztelen kalandot kergetni? Mindenre rávetted őket, a fára mászástól a lidércek kereséséig; vagy hogy hajókra szálljanak, s elvitorlázzanak más partokra! Szavamra, akkor az élet igazán érd... vagyishogy valamikor igazán feje tetejére állítottad a dolgokat erre mifelénk. Bocsánatodat kérem, de fogalmam se volt arról, hogy még mindig tevékeny vagy. Mi más lehetnék? mondta a varázsló. Annak azért örülök, hogy még emlékszel egyre-másra velem kapcsolatban. Legalábbis a

tűzijátékaimra szívesen emlékszel vissza, és ez reményt kelt bennem. Öreg Took nagyapád kedvéért meg a szegény Belladonna iránti kegyeletből megadom neked azt, amit kérsz. Már engedelmet, de hiszen semmit se kértem! Dehogyisnem! Most már kétszer is! Bocsánatot. Megkapod. Sőt olyannyira engedékeny leszek, hogy elküldelek erre a kalandra. Számomra szórakoztató lesz, számodra előnyös és valószínűleg hasznos is, ha túléled. Sajnálom, de nem vágyom semmiféle kalandra, köszönöm. Ma semmiképpen sem. Jó reggelt! Szívesen látlak teára, amikor csak kedved támad rá. Akár holnap is, gyere csak holnap! Ég veled! Ezzel a babó megfordult, és befelé iparkodott kerek, zöld ajtaján, amelyet olyan gyorsasággal csukott be maga mögött, amilyenre a bátorságából futotta, hogy azért ne lássék udvariatlannak. Mert hát a varázslók azért csak varázslók. Ugyan mi a csodának hívtam meg teára! mondta a babó magában, amint a kamrája felé tartott. Még alig hogy reggelizett, de úgy gondolta, egy-két darabka sütemény meg egy kis itóka jót fog tenni a nagy ijedelemre. Ezenközben Gandalf még kint állt az ajtónál, és hosszan, hang nélkül nevetgélt. Egy idő múlva lépett egyet, és a botja hegyével különös jelet rajzolt a babó szép zöld elülső ajtajára. Aztán felkerekedett és elindult, éppen akkortájt, amikor Bilbo elfogyasztotta második süteményét is, és elkezdett azon elmélkedni, milyen szépen kivágta magát a kalandkeresésből. Másnapra már szinte el is felejtette Gandalfot. Soha nem emlékezett semmire nagyon jól, nem emlékezett pontosan, hacsak fel nem jegyezte a noteszába, ilyenformán: Gandalf teára szerdán. Tegnap azonban túlságosan zavart volt ahhoz, hogy ilyesféle feljegyzést készítsen. Éppen uzsonnaidő tájt valaki hatalmasat csengetett az ajtón,

és erre aztán Bilbónak minden eszébe jutott! Nagy sietve feltette a teavizet, kikészített még egy csészét és csészealjat, meg egykét süteményt is, aztán az ajtóhoz rohant. Már a nyelvén volt, hogy azt mondja: igazán sajnálom, hogy megvárakoztattalak, amikor észrevette, hogy egyáltalán nem Gandalf áll kinn, hanem egy törpe, aki kék szakállát egy aranyövbe gyömöszkélte, sötétzöld csuklyája alól meg igen fényes szemek világítottak. Alighogy megnyílt az ajtó, benyomakodott, mint akire várnak odabent. Csuklyás köpenyét a legközelebb eső szegre akasztotta, aztán mély meghajlással azt mondta: Dwalin vagyok, szolgálatodra. Én meg Bilbo Baggins, a te szolgálatodra! mondta a babó, aki úgy meglepődött, hogy pillanatnyilag még kérdezni is képtelen volt bármit. Amikor a bemutatkozást követő csend kezdett kínossá válni, még hozzáfűzte: Éppen teázni készülök, legyen szerencsém. Ez ugyan kicsit kimérten hangzott, de a szívélyesség nem hiányzott Bilbo meghívásából. És hát te mit tennél, ha egyszer csak hívatlanul beállítana hozzád egy törpe, és minden magyarázó szó nélkül a fogasra akasztaná a holmiját az előszobában? Alig ültek asztalhoz, igazándiból a harmadik süteményt se fogyasztották el, amikor az eddiginél is hangosabb csengetés hallatszott. Bocsánat mondta a babó, és az ajtóhoz sietett. Hát végre csak ideértél! már éppen azt akarta mondani Gandalfnak, csakhogy megint nem Gandalf állt kint. Helyette egy igen korosnak látszó törpe fogadta a küszöbön, akinek fehér volt a szakálla és skarlát a csuklyája; ő is fürgén beljebb került, alighogy az ajtó kinyílt, mintha meghívták volna. Látom, már szállingóznak mondta, amikor megpillantotta Dwalin szegen lógó csuklyáját. Melléakasztotta a maga vörös csuklyáját, és kezét

szívére szorítva, így szólt: Balin, szolgálatodra. Köszönöm mondta Bilbo elképedve. Nem ezt kellett volna mondania, de a már szállingóznak nagyon megzavarta. Szerette a vendégeket, de azt is szerette, ha már érkezésük előtt megismerkedik velük, s még inkább, ha maga hívja meg őket. Az a borzasztó érzése támadt, hogy a sütemény talán nem is lesz elég, és akkor neki tudta, a házigazda kötelessége, és bármi nehezére esett is, teljesítette koplalnia kell. Fáradj be, és igyál egy csésze teát! nyögte ki nagy nehezen, miután mély lélegzetet vett. Egy kis sör jobban esnék, ha nem veszed zokon, jó uram! mondta Balin, a fehér szakállú. A süteményt azonban szívesen megeszem, mégpedig köményest kérnék, ha van. De még mennyi! szaladt ki Bilbo száján a legnagyobb meglepetésére, és azon kapta magát, hogy már rohan is előbb a pincébe, egy korsó sört betölteni, aztán a kamrába, hogy két szép kerek köménymagos süteményt hozzon, amelyeket még aznap délután sütött azért, hogy legyen egy kis finom harapnivalója vacsora után. Mire visszatért, Balin és Dwalin mint két régi jó barát beszélgetett az asztalnál (ugyanis fivérek voltak). Bilbo lerakta elibük a sört és a süteményt, amikor újra viharos csengetés hangzott fel, s rá még egy. Ezúttal bizonyos, hogy Gandalf lesz az gondolta Bilbo, amint végiglihegett a folyosón. De nem ő volt. Két újabb törpe érkezett, mindkettőn kék csuklya, ezüstöv, a szakálluk sárga; mindegyikük egy szerszámosládát meg egy ásót cipelt. Alighogy az ajtó nyílni kezdett, tüstént benyomakodtak Bilbo már nem is csodálkozott. Miben állhatok a rendelkezésetekre, törpéim? kérdezte. Kili vagyok, szolgálatodra! mondta egyikük. És Fili tette hozzá a másik, és mindketten lerántották kék

csuklyájukat, és meghajoltak. Hívetek mindörökké! felelte Bilbo, ezúttal nem feledkezve meg az illemről. Látom mondta Kili, hogy Dwalin és Balin már itt vannak. Csatlakozzunk mi is a sokadalomhoz. A sokadalomhoz! gondolta Mr. Baggins. Ez a szó nincs ínyemre. Igazán le kell ülnöm, egy percre, hogy összeszedjem az eszemet, és felhajtsak valamit. Még éppen csak hogy kortyantott egyet a sarokban miközben a négy törpe körülülte az asztalt, és aknákról, aranyról beszélt meg a manók okozta gondokról meg a sárkányok fosztogatásairól meg egyebekről, amiket Bilbo nem értett, de nem is kívánt megértem, merthogy túlontúl kalandosnak hangzottak, amikor csingilingi megint megszólalt a csengője, mintha csak valami pajkos babófiú akarta volna letépni a húzóját. Valaki van az ajtónál mondta szaporán pislogva. Valami négyen, amennyire a lármából megállapítható mondta Fili. Azonfelül láttuk is őket messze mögöttünk jönni. A szegény kis babó leült az előszobában, fejét két kezébe fogva, és azon töprengve, ugyan mi is történt, és mi fog még történni, és itt maradnak-e valamennyien vacsorára. Aztán a csengő megszólalt, még hangosabban, mint eddig, ő meg az ajtóhoz futott. S nem is négyen voltak az érkezők, hanem öten. Mert amíg ott töprengett az előszobában, még egy törpe érkezett. Alig nyúlt a kilincshez, mikor máris mind odabent voltak, hajlongva és egymás után azt mondva: szolgálatodra. Dori, Nori, Ori, Oin és Gloin volt a nevük, és hamarosan két bíbor, egy szürke, egy barna és egy fehér csuklya lógott a szegeken, ők meg izmos kezüket arany- és ezüstövükbe dugva elvonultak, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Most már csakugyan majdnem sokadalommá váltak. Egyesek világos sört kértek, mások barnát, egyikük meg kávét, de mindannyian süteményt; így a babónak egy ideig jócskán akadt dolga.

Éppen egy nagy kanna kávét tett a tűzre, a köményes sütemény kifogyott, így a törpék nekiláttak a vajas kalácsnak, amikor egyszerre csak hangosan kopogtak. Nem csengettek, hanem kopogva ütögették a babó gyönyörű zöld ajtaját. Valaki bottal verdeste! Bilbo végigrohant a folyosón, nagy dühösen és már egészen feldúlva és felzaklatva ennél kínosabb szerdára nem emlékezett. Egy rántással feltépte az ajtót, és a kintiek egymás hegyén-hátán bezuhantak. Még több törpe, ezúttal négy! Mögöttük meg ott volt Gandalf, a botjára támaszkodott és nevetett. Szinte behorpasztotta a szép ajtót, amiközben letörölte azt a titkos jelet, amit tegnap délelőtt rótt rá. Óvatosan, óvatosan mondta. Nem jellemző rád, Bilbo, hogy a barátaidat megvárakoztasd a lábtörlőn, aztán meg úgy vágd ki az ajtót, akár a parittyát! Hadd mutassam be Bifurt, Bofurt, Bomburt és legkivált Thorint. Szolgálatodra mondta Bifur, Bofur és Bombur egymás mellé sorakozva. Aztán felakasztottak két sárga meg egy halványzöld csuklyát és egy égszínkéket is, hosszú ezüstbojttal. Ez utóbbi Thoriné volt, egy nagyon jelentős törpéé, aki voltaképpen maga volt a nagy Tölgyfapajzsi Thorin, akinek egyáltalán nem volt ínyére, hogy hasra essék Bilbo lábtörlőjén, Bifur, Bofur s Bombur meg a hegyibe. Már csak azért sem, mert Bombur rettentően kövér és nehéz volt. Thorin módfelett gőgös lévén, nem is tette szóvá a szolgálatot, de a szegény Mr. Baggins annyit emlegette, mennyire sajnálja a történteket, hogy végül is valami szóra sem érdemes -t mormogott, és nem vágott többé dühös képet. Most már mind itt vagyunk mondta Gandalf, és pillantása végigsiklott a tizenhárom egymás mellé akasztott csuklyán (cserélhető kimenőcsuklyák voltak) és a maga külön szegen lógó kalapján. Vidám egy gyülekezet vagyunk! Remélem, hagytatok valami enni- és innivalót a későn jövőknek is. Hát ez mi? Tea? Ezt köszönöm,

nem kérem! Magamnak inkább egy kis vörös bort. S nekem is így Thorin. S nekem málnadzsemet meg almás lepényt mondta Bifur. S nekem húspástétomot és sajtot mondta Bofur. S nekem vagdalt sertést és salátát mondta Bombur. S még süteményt és sört és kávét! kiáltotta egyre-másra a többi törpe az ajtón keresztül. Tedd meg már, légy szíves, és főzzél egynéhány tojást szólt Bilbo után Gandalf, amikor a babó kibicékelt a kamarába. És hozd be a hideg csirkét meg a savanyúságot! Hát hiszen ez éppoly jól tudja, mi van a spájzomban, akárcsak én gondolta Mr. Baggins, aki határozottan megzavarodott, és azon kezdett tűnődni, vajon valami hitvány kaland nem egyenesen a házában kereste-e fel őt. Mire minden üveget és ételt és kést és villát és tányért és kanalat és miegyebet nagy tálcákra halmozott, kimelegedett és kiveresedett, amellett nagyon bosszús is volt. Dögvész és átok a törpékre! mondta hangosan. Hát miért nem segítenek? És íme: máris ott állt Balin és Dwalin a konyhaajtónál, mögöttük Fili és Kili, s Bilbónak még annyi ideje se maradt, hogy azt mondja: kés, tüstént felragadták a tálcákat és egy csomó kis asztalt, bevitték a nappaliba, és ott ragyogóan felterítettek. Az asztalfőn Gandalf ült, körülötte a tizenhárom törpe, Bilbo meg egy zsámolyon a tűzhelynél, egy kekszet rágicsálva (az étvágyát a történtek teljesen elvették), és megpróbált úgy tenni, mintha az egész ügy teljesen mindennapos volna, s egyáltalán nem valami kaland. A törpék egyre csak ettek, egyre csak beszéltek, az idő meg múlott. Végül mégiscsak hátratolták a székeiket, Bilbo meg olyan mozdulatot tett, mint aki be akarja gyűjteni a tányérjaikat és poharaikat. Gondolom, mind itt maradtok vacsorára? mondta udvariasan, de egyáltalán nem kényszerítően.

Hát persze! mondta Thorin. Még azután is. A dolgainkkal csak későn végzünk, előbb zenéljünk egy keveset. Most szedjetek le. Mire a tizenkét törpe Thorin persze nem, ehhez ő túlságosan fontos személyiség volt, máris meghitt beszélgetésbe merült Gandalffal felugrott, és nagy halomba rakott mindent. Meg se várták a tálcákat, felkerekedtek, egy kézzel egész oszlopnyi tányért egyensúlyozva, mindegyiknek a tetején egy üveggel, miközben a babó csak szaladgált utánuk, és majdnem visított riadalmában: kérlek, vigyázzatok meg kérlek, ne fáradjatok, győzöm egyedül is. De a törpék csak rázendítettek: Zúzd a csészét, lépj csak a tálra, csorbíts kést, és törj kanalat, Bilbo Baggins ezt utálja, Hulljon serleg, bögre, palack! Abroszt tépj, tipord a szalonnát, kamra kövére öntsd a tejet, marhacsonttal hintsd be szalonját, borral az ajtót, szőnyegeket! Főzd fazekát egy üstnyi vízben, és kavard, míg mind ripityom, és ha lelsz még egyet egészben, gördítsd csak le a grádicson! És persze ebből a sok borzasztóságból semmit se hajtottak végre, s minden villámgyorsan kitisztítva a helyére került, miközben a babó a konyha közepén keringélt, hogy lássa, mit is tesznek. Aztán visszamentek, és ott lelték Thorint, amint lábát a kandallórácson nyugtatva pipázott. Elképzelhetetlenül hatalmas füstkarikákat fújt, ezek oda szálltak, ahová irányította őket fel a kéményen, vagy a kandalló párkányán álló öreg óra mögé, vagy az

asztal alá, vagy körbejárták a mennyezetet de bárhová is mentek, ahhoz nem voltak eléggé gyorsak, hogy megmeneküljenek Gandalftól. Phi és Gandalf máris egy kisebb füstkarikát bocsátott ki rövid agyagpipájából, s az keresztülbújt Thorin mindegyik karikáján. Aztán Gandalf pipafüstje zöldre vált, és visszatérve ott lebegett a varázsló feje felett. Már felhőnyi füst vette körül, és a fakó fényben ettől különösnek és varázslatosnak látszott. Bilbo csak állt meredten, és bámult szerette a füstkarikákat, aztán megszégyenülten gondolt arra, még tegnap reggel is milyen büszke volt azokra a füstkarikákra, amelyeket a szelek szárnyán bocsátott tovább a Domb felé. Most pedig halljuk a zenét! vezényelte Thorin. Hozzátok a zeneszerszámokat! Kili és Fili elrohantak a ládájukhoz, és kis hegedűkkel tértek vissza; Dori, Nori és Ori fiolákat szedtek elő valahonnan a kabátjuk mélyéből; Bomburnak egy dobja volt az előszobában; Bifur és Bofur is kimentek, és klarinétokkal jöttek vissza, amelyeket a sétapálcák közt hagytak. Dwalin és Balin azt mondták: Bocsánat, a mi zeneszerszámaink a verandán vannak! Akkor hozzátok be onnan az enyémet is! szólt Thorin. Akkora brácsákkal tértek vissza, mint ők maguk, s zöld kelmébe burkolva hozták Thorin hárfáját. Gyönyörű aranyhárfa volt, és alighogy Thorin a húrjába vágott, egyszerre megkezdődött a zene, oly váratlanul és édesen, hogy Bilbo egyszerűen elfelejtett minden egyebet, a hullámok sötét országok felé sodorták idegen holdak alatt, messze a Vízen túl és igen távolra a Domb lába alatt meghúzódó babólyukától. A sötétség beosont a szobába azon a kis ablakon keresztül, amely a Domb oldalán nyílt, a tűz fénye imbolygott április volt, és a törpék csak játszottak, miközben Gandalf szakállának árnyéka ott nyugtalankodott a falon.

A szoba teljesen homályba borult, a tűz elhamvadt, az árnyékok egybemosódtak, de a törpék fáradhatatlanul muzsikáltak. És váratlanul előbb az egyik, majd a többi is dalra zendített játék közben, a törpék mély torokhangján, ahogyan mélyen fekvő ősi otthonaikban szoktak, és itt a daluknak egy töredékét adom, ha ugyan ez valamit elárul dalszerűségéből, zenekíséretük nélkül: A ködlő, hideg hegyeken túl, mély barlangon, tág üregen túl tűnt, halovány arany nyomán hajnal előtt hadunk elindul. Bűbájt tudott sok régi törpe, csengőn csapott a nagy pöröly le, hegy odva tág termem át az éj örök csendjébe törve. Lidérclordnak, tündérkirálynak arany marhát, kincsgarmadákat formáltak itt, fényt lopva, mit kardmarkolat gyöngyébe zártak. Ezüst násfára csillag olvadt, koronára lángot koholtak: sárkány tüzét, s lett láncos ék fényéből a napnak s a holdnak. A ködlő, hideg hegyeken túl, mély barlangon, tág üregen túl a kincs után, jussunk jogán, hajnal előtt hadunk elindul. Serleget munkált mind magának

s aranyhárfát; hol ők tanyáztak, más nem lakott, s a dal, mely ott csendült, nem ért fülébe másnak. Fenyők zúgtak a meredélyen, szelek nyögtek a szörnyű éjen. A tűz ömölt, a lángja ölt, a fák lobogtak fáklyaképpen. Harangok kongattak a völgyben, emberek néztek fel gyötörten, sárkány dühe, mint tűz lehe, tornyot, tetőt, földre söpört lenn. Füstölt a hegy a hold alatt, döngést fülelt a törpehad, s futott ki mind, ott veszni kint egy láb alatt, a hold alatt. A ködlő, hideg hegyeken túl, mély barlangon, tág üregen túl miénk a kincs, s az lesz megint! Hajnal előtt hadunk elindul. Míg így daloltak, a babó megérezte a kézzel és furfanggal és varázslattal készült dolgokban rejlő szépséget, amint át- meg átjárja, a dühödt és féltékeny vágyat, a törpék szívének sóvárgását. Aztán valami megmozdult benne, amit a Took ősöktől örökölt, s azt kívánta, hogy felkerekedjék, és lássa a nagy hegyeket, hallja a fenyők és a vízesések zúgását, felkutassa a barlangokat, és kardot viseljen sétapálca helyett. Kitekintett az ablakon. A sötét égen a fák felett kigyúltak a csillagok. Bilbo a törpék ékszereire gondolt, amint ott ragyognak a sötét odúban. Hirtelen a Vízen

túli erdőben láng lobbant valószínűleg valaki rőzsetüzet gyújtott, és Bilbónak rabló sárkányok jutottak eszébe, akik e csendes Dombra telepednek, és tűzbe borítják mindenestül. Megborzongott, s megint gyorsan visszaváltozott egyszerű Zsákvégi Baggins úrrá, lakóhelye: Domb alatt. Remegve állott fel. Eszének egyik felét az a gondolat emésztette, hogy behozza a lámpát, másik, nagyobbik felét meg az, hogy majd úgy tesz, mint aki lámpáért indul, aztán elbújik valahol a pincében a söröshordók mögé, s ki se jön onnan addig, amíg a törpék mind el nem mentek. Hirtelen azt érzékelte, hogy a zenének és dalnak vége, mindenki őt nézi a sötétben fénylő szemmel. Hová készülsz? kérdezte Thorin olyan hangsúllyal, amely mutatta, tudja, mi jár a babó eszének mindkét felében. Nem kellene egy kis fény? kérdezte Bilbo bocsánatkérő hangon. Mi szeretjük a sötétet mondta mind a törpe. Sötétet a sötét ügynek. Még sok óra van napkeltéig. Na persze! mondta Bilbo, és nagy sebesen visszaült. Elvétette a zsámolyt, és a kandallórácsra telepedett, miközben nagy zörejjel lesodorta róla a tűzpiszkálót és a lapátot. Csendet! -vezényelte Gandalf. Halljuk Thorint! Az pedig így kezdte szavait: Gandalf, törpék és Mr. Baggins! Barátunk és összeesküvő társunk házában jöttünk össze, a kitűnő és vakmerő babóéban, akinek soha a szőr a lábujjain meg ne fogyatkozzék, s akinek dicséret illeti sörét és borát! Lélegzetnyi szünetet tartott, és azt várta, hogy a babó majd mond valami udvariasat, ám hiába fecsérelte bókjait szegény Bilbo Bagginsra, annak csak reszketett a szája tiltakozásul azért, amiért vakmerő -nek és összeesküvő társ -nak nevezték, de úgy meghökkent, hogy szó nem hagyta el. Így Thorin folytatta: Azért jöttünk össze, hogy megvitassuk terveinket, útjainkat, eszközeinket, taktikánkat és elgondolásainkat.

Hamarosan, még napkelte előtt, hosszú útra indultunk, olyanra, amelyről úgy lehet, nem mindenki vagy éppen senki (kivéve barátunkat és fő tanácsadónkat, a találékony varázslót, Gandalfot) se fog visszatérni. A pillanat ünnepi. Célunk, feltételezésem szerint, mindenki előtt ismeretes. A nagyra becsült Mr. Bagginsnak azonban s talán még egy-két fiatalabb törpének (azt hiszem, igazam van, ha itt elsősorban például Filire és Kilire gondolok) rövid kis magyarázattal tartozom, amely feltárja a pillanatnyi pontos helyzetet. Ilyen volt Thorin stílusa. Tekintélyes törpe volt. Ha szabadjára engedik, valószínűleg így folytatta volna végkimerülésig, anélkül hogy bárki jelenlevőnek olyasmit mond, ami ne lett volna már eddig is köztudomású. De beszédét durván félbeszakították. Szegény Bilbo már nem tudta tovább elviselni. Annál, hogy senki se fog visszatérni, vad sikoly tört föl belőle, mely úgy keresett magának utat, akár a gőzmozdony füttye, amikor a vonat kiér az alagútból. A törpék mind felugráltak, és feldöntötték az asztalt. Gandalf varázsbotjának végén két fényt gyullasztóit, amelynek tűzijátékra emlékeztető káprázatában láthatóvá lett a szegény kis babó, amint ott térdel a tűzhely előtti szőnyegen, és úgy reszket, akár a kocsonya. Aztán elterült a padlón, miközben egyre azt kiabálta: Villám csapott belém, villám csapott belém! ezt számtalanszor elismételte; hosszú időn keresztül nem is voltak képesek semmi mást kiszedni belőle. Így hát felnyalábolták, és hogy eltegyék az útból, ráfektették a nappali kerevetére, némi italt hagyva a keze ügyében, majd visszatértek a maguk sötét dolgaihoz. Izgulékony kis fickó mondta Gandalf, mikor újra letelepedtek. Néha fura rohamai támadnak, de a legjobbak közül való, a legjobbak közül; tüzes, mint a marokba szorított sárkány. Ha már láttatok valaha marokba szorított sárkányt, meg fogjátok érteni, hogy ez csak költői túlzás volt mindenféle babóval kapcsolatban, még a Vén Took déd-dédnagybátyja,

Bikabömbölő esetében is, aki olyan nagyra nőtt (mármint babónak), hogy meg tudta ülni a lovat. A zöldmezei csatában ő rohamozta meg a Gram-hegyi manók sorait, és husángjának egyetlen ütésével leverte királyuknak, Golfimbulnak a fejét. Ez még száz yardot röpült, aztán egy babólyukba esett, s ily módon egyszerre nyerődött meg a csata, és találódott ki a golf játék. Időközben azonban Bikabömbölő elpuhult utódja lassan magához tért a nappaliban. Egy kis idő multával és egy kortynyi ital után idegesen a szalon ajtajához osont. Éppen Gloin szavait hallotta, ezt: Hm! (Vagy mindenesetre ilyesféle horkantást.) Mit gondoltok, meg fog-e felelni? Mert hiszen jó, jó, azt mondja Gandalf, hogy ez a babó tüzes, de egyetlen ilyen sikoly egy sorsdöntő pillanatban elég lehet ahhoz, hogy felébressze a sárkányt minden rokonával együtt, akik aztán valamennyiünket megölnek. Egyébként azt hiszem, a sikoly inkább ijedt volt, mint bősz! Sőt ha nem láttam volna a jelet az ajtón, biztosra venném, hogy rossz helyre jöttünk. Alighogy rávetettem a szememet erre a kis reszkető, lihegő figurára a küszöbön, kétségeim támadtak. Inkább látszik fűszeresnek, mint betörőnek. Ekkor Mr. Baggins lenyomta a kilincset, és bement. A Took ősök vére győzött. Hirtelen azt érezte, inkább marad étlenszomjan-hajléktalan, csak higgyék bősznek. Ami meg a kis reszkető, lihegő figurát a küszöbön illeti, ettől valóban csaknem teljesen felbőszült. Később, amikor lelkének Baggins-fele megbánta, amit most tett, gyakran mondogatta magának: bolond voltál, Bilbo, önként mentél a csapdába, és még a lábad is beleraktad. Elnézést mondta, ha olyan szavakat hallgattam ki, amelyek nem nekem voltak szánva. Nem állítom, hogy értem, miről beszéltetek, sem azt, miért utaltatok betörőkre, de azt hiszem, joggal tételezhetem fel az ilyesmit nevezte. Bilbo