MARTHA TAILOR HIPNÓZIS
1. - Tessék! Kelidor Charesz felügyelő! - emelte fel a kagylót a férfi. - Segítsenek, kérem! - hallotta egy izgatott nő hangját Charesz. - Mi történt, hölgyem? - kérdezte a felügyelő. - A kislányom! Eltűnt a kislányom! Kérem, keressék meg! - mondta a nő, és zokogni kezdett. - Kapcsolom az ügyeletet! - Ne! Kérem, ne kapcsoljon sehova! Azt akarom, hogy ön keresse meg! Hallottam már az ön nevét és azt, hogy nagyon érti a szakmáját. Ne adja át másnak az ügyet, kérem, könyörgöm! - mondta zokogva a nő. - Asszonyom! Én kifejezetten gyilkossági eseteken dolgozom. Nagyon remélem, nem kell foglalkoznom az ügyével. A kollégáim legalább olyan jók a saját területükön, higgye el! - Rendben - egyezett bele az asszony. - Akkor csak azt ígérje meg nekem, hogy figyelemmel kíséri a kollégáit. Megadom a telefonszámomat, és kérem, értesítsen, bármit megtud. Ugye ezt megteszi nekem? - kérdezte a nő még mindig sírva. - Rendben. Mondja a számot, asszonyom! - egyezett bele a felügyelő, és felírta. - Van egy bonyolult ügyem, amely miatt talán az egész éjszakát bent kell töltenem az irodámban, s így nem okoz gondot a kérése. - Köszönöm, felügyelő úr! Nagyon köszönöm. Charesz felügyelő átkapcsolta a vonalat, de mielőtt megnyomta volna a gombot, beszélt az ügyeletessel. Kérte, hogy ha valamit megtudnak a kislányról, szóljanak neki. Az asszony mindent elmondott a gyermekről, aztán letette a telefont. Idegesen járt-kelt a szobában, egymás után gyújtott rá. Egyedül nevelte a kislányt, két éve elvált. Még soha nem maradt ki Írisz, egyetlen perccel sem jött haza később, mint ahogy azt megbeszélték. Ma este azonban hiába várta, nem jött. Amikor már kezdett ideges lenni, felhívta a sportcsarnokot, ahova a gyerek tornászni járt, a Syngru út végén lévő Glyfada Sport Clubot. Itt elmondták, hogy Írisz ma nem jelent meg az edzésen. Természetesen ezek után azonnal telefonált a tanárnőjének, hogy iskolában volt-e Írisz, és azt a választ kapta, hogy volt. így hát csak az iskolából hazafelé jövet történhetett vele valami. Megpróbált megnyugodni és gondolkozni, de nem nagyon sikerült. Nem jutott eszébe más, csak az, hogy valami baj érhette. Amikor az óra kilencet mutatott, nem bírta tovább, és felhívta a rendőrséget. Azóta pedig idegessége még csak fokozódott, mert nem kapott hírt a felügyelőtől. Idegesen állt fel, és az ablakhoz lépett. Kinézett, azt remélve, hogy megpillantja a lányát. Sajnos azonban Írisz nem jött. Először arra gondolt, hogy talán a volt férje keze van a dologban, de aztán eszébe jutott, hogy már több hete üzleti úton van. Az utcán szinte senki nem járt, valamilyen nagy nemzetközi labdarúgó-bajnokság tartotta lázban az embere-. ket, mindenki a tv előtt ült.
Az óra mutatója lassan vánszorgott. Már majdnem egy egész doboz cigarettát elszívott; úgy érezte, nem bír tovább várakozni. Odalépett a telefonhoz, hogy felhívja a felügyelőt, ám a telefon abban a pillanatban megcsörrent. - Tessék! - kapta fel gyorsan. - Itt Kelidor Charesz felügyelő! - mutatkozott be a férfi, de tovább nem folytathatta, mert az asszony a szavába vágott. - Megtalálták? Él? - kiáltott szinte magából kikelve. A felgyülemlett feszültség most egyszerre tört fel belőle. - Igen, megtaláltuk. Sajnálom, asszonyom, a gyerek meghalt - mondta a felügyelő. - Nem! Ez nem lehet! - kiáltott fel a nő, és érezte, hogy megindul a lába alatt a talaj. Térdre esett a telefonasztal előtt, és aztán lassan elterült a földön. A kagyló kiesett a kezéből, hangosan koppant az asztalka széléhez, majd hirtelen csend lett. - Asszonyom! Halló! Ott van még? Mi történt? - kiabált a felügyelő, de hiába. Az asszony nem válaszolt, mert már nem hallott semmit. Elájult. A felügyelő még néhányszor beleszólt a kagylóba, de aztán feladta. Letette a telefont, és a kocsiját kérette. Épp akkor ért a ház elé, amikor odakanyarodott egy mentő. Az orvossal együtt indultak a bejárat felé. Jó néhányszor kopogtak, de senki nem nyitott ajtót. Az emeleti ablakok fényt árasztottak, de lent sötét volt. - Be kellene nyomnunk egy ablakot! -javasolta a felügyelő. - Biztos, hogy egyedül van a hölgy? - kérdezte az orvos. - Igen. Elmondta, hogy egyedül neveli a gyermekét, s nagyon ideges. Amikor megmondtam, hogy holtan találtuk a kislányát, hirtelen felkiáltott, de aztán nem szólalt meg többé. Biztos, hogy elájult. Nos, akkor keressünk egy ablakot, ahol bejuthatunk a lakásba! - nézett szét a ház körül. Elég sötét volt, csak az utcai lámpák vetettek halvány fényt a ház köré. - Itt van egy ablak! - kiáltott az orvos a felügyelő felé, aki a ház másik végében nézelődött. - Nyitva van! - tette hozzá. A felügyelő gyorsan odasietett és bakot tartott az orvosnak, aki ügyesen átvetette magát az ablakon, majd belülről kinyitotta az ajtót. - Jöjjön gyorsan, felügyelő úr! - mondta, aztán felkat-tintotta a villanyt az előszobában, hogy jobban tájékozódhassanak. Az emeletre! - mutatott a lépcső felé, és táskáját felemelve szaladni kezdett felfelé. - Erre! - intett a felügyelő az orvosnak. - Ebből a szobából jön a fény! - mutatott az egyik ajtóra, ahol keskeny fénysugár látszott. Az orvos két lépéssel már ott is termett, aztán kezét a kilincsre tette, de lenyomni már nem tudta, mert az ajtó feltárult. Ott állt az asszony kábultan, hófehér arccal. - Asszonyom! Jól van? - fogta meg a karját a felügyelő. - Charesz felügyelő vagyok! - mutatkozott be. - Ő a mentőorvos, én hívtam, mert azt hittem, baja esett. Nem válaszolt a telefonba - mondta szinte levegőt sem véve. Az asszony először csak bámult egyikükről a másikra, aztán bólintott.
- Jól vagyok, jól... - hebegte. - Azért én megvizsgálnám, asszonyom! - lépett mellé az orvos. - Azt hiszem, szüksége lesz nyugtatóra. - Jöjjön, üljön le az ágyra, megmérem a vérnyomását! - nyitotta ki a táskáját. Az asszony szó nélkül hagyta, hogy az orvos azt tegyen vele, amit akar. Miután megvizsgálta, beadott neki egy injekciót. A felügyelő az ágyhoz lépett. - Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell találkoznunk. A kislánya már halott volt, amikor megtaláltuk - fogta meg lágyan a nő kezét. A szobában síri csend lett, csak egy fájdalmas sóhaj törte meg, majd végre megeredtek az asszony könnyei. - Rendben lesz minden! Hamarosan elalszik, és jó néhány órát aludni fog! Nem hiszem, hogy szükséges lenne kórházba vinni, asszonyom. Ha valami probléma lenne, ügyeletes vagyok. Itt a névjegyem! Hívjon csak bátran - szólt az orvos, és kezet fogott a felügyelővel. - Sok a beteg, mennem kell! Az asszony alig bírta nyitva tartani a szemét. A nyugtató hatni kezdett. - Feküdjön le, asszonyom! - mondta a felügyelő. -Aludnia kell, a nyugtató már hat. Visszamegyek az irodámba, de küldök valakit önhöz. A nő hátrahanyatlott, és lecsukódott a szeme. A felügyelő betakarta, aztán a kis éjjeli lámpát kapcsolta fel, majd kifelé indult. Az ajtó mellett egy komódon fényképeket vett észre. Megállt, és jobban megnézte. A nő volt rajta egy kislánnyal és egy férfival. Nyilván a családja - gondolta, aztán kilépett az ajtón, majd hirtelen megtorpant. Visszalépett, kiemelte a keretből a képet, és a szomszédos nappaliba ment. Itt teljes fényárban úszott a szoba, jobban megfigyelhette a fotót. A kislány itt talán hatéves lehetett. Szétnézett a szobában, aztán megindult a gyerekszoba felé. Szép, igazi kislány szoba volt. Látszott, hogy gondosan válogatták össze a bútorokat. Minden harmonizált. Élvezet lehetett itt élni! Milyen kár, hogy már nem léphet be soha többé a lakója! - sóhajtotta. Megállt a szoba közepén, és körbetekintett a bútorokon, a játékokon, a sok könyvön. A kis szekrényen észrevette, hogy három érem mellett három oklevél van szépen elhelyezve. Közelebb lépett és elolvasta. A kislány remekül tornászott. Leoltotta a villanyt, és megindult lefelé a lépcsőn. Mielőtt beszállt volna a kocsijába, visszanézett. A ház sötét volt, csupán az asszony szobájában égett az éjjeli lámpa. Hirtelen árnyék vetődött az ablakra. Mintha valaki járkálna a szobában. A felügyelő keze már a kocsija ajtaján volt, amikor észrevette. Gyorsan szaladni kezdett visszafelé. Amint felért az asszony hálószobájába, előkapta a fegyverét, és benyitott. Ujja a ravaszon nyugodott, de nem húzta meg. Ez volt a szerencséje. Az ajtóban ugyanis az asszony állt. Imbo-lyogva, zavaros tekintettel. - Miért kelt fel, asszonyom? - kérdezte a felügyelő. -Jöjjön, segítek visszamenni az ágyhoz! Pihennie kell! - Nem! Nem akarok pihenni! Látni akarom a gyermekemet! Most azonnal! - nézett a felügyelőre, aki szinte megdöbbent attól az erőtől, amit az asszony tanúsított. - Asszonyom! Fogadjon szót, kérem! Holnap reggel eljövök magáért és elviszem a
kislányához, de most feküdjön le szépen! - fogta meg a karját, de a nő lerázta magáról a kezét. - Értse meg, látnom kell! Nem érdekel a nyugtató, nem érdekel a pihenés! Oda akarok menni, és látni akarom! -dobbantott a lábával, és megindult kifelé, szinte félrelökte a felügyelőt. - Rendben - adta meg magát a férfi. - Ha elég erősnek érzi magát, én elviszem a kocsimmal, de előbb főzök egy jó kávét. Megissza, aztán meglátjuk! Az asszony némán bólintott, s elfogadta a felügyelő karját. Erősen kapaszkodott belé, amíg le nem értek a lépcsőn. A felügyelő elkészítette a méregerős kávét, aztán kiöntötte egy jó nagy bögrébe. - Tessék! Igya meg, aztán mehetünk, ha jól érzi magát! - mondta, majd magának is öntött egy jóval kisebb adagot. Az asszony miután megitta a kávét, felállt, a fürdőszobába ment, majd vékony ballonkabátjába bújt. Hosszú haját kontyba tekerte, nagy, fekete babaszeme most még jobban kiemelte bőre fehérségét. A felügyelő csak most vette észre, hogy milyen szép az arca. Szeme végigsiklott a nő alakján is, amelyre szintén csak most figyelt fel. Amikor aléltan feküdt, nem is gondolt arra, hogy milyen csinos! - Mehetünk! - vette a vállára a táskáját, és a felügyelőre nézett, aki még mindig elmélyülten szemlélte. - Valami baj van velem? - lépett mellé a nő, és megérintette a karját. - Tessék? - kapta fel a fejét a férfi, és enyhén elpirult. - Miből gondolja? - kérdezte, amint egy kissé összeszedte magát. - Csak abból, hogy annyira nézett... Biztosan szörnyen nézek ki - mondta a nő, és a haját igazgatta. - Nem! Nagyon is jól néz ki! - hebegte a felügyelő, de aztán elfordult. Nem akarta, hogy a nő leolvassa az érzelmeit az arcáról. Egyébként sem alkalmas az idő arra, hogy érzelmekről essék szó. - Nem kell bókolnia! - mondta az asszony, és hirtelen megállt. - Most biztosan furcsának talál - pillantott rá. - Miért? - kérdezte Charesz. - Mert nem sírok és nem üvöltözök fájdalmamban, ahogy azt illenék. A kislányom meghalt, és én nem is tudom... de... de olyan nyugodtnak érzem magam. - A nyugtató hatása, asszonyom! - felelte a felügyelő. - Kérem, hívjon csak Melittának - kérte a nő. - Köszönöm, Melitta... - Akkor induljunk! Nagyon félek, felügyelő úr... -szólalt meg az asszony. - Nem felügyelő úr, hanem Kelidor. Szeretném, ha érezné, hogy ön mellett állok. Nem hagyom magára, csak ha látom, hogy minden rendben van. - Nagyon kedves magától, de nem akarom rabolni az idejét. Vagy minden bajbajutottal ilyen rendes? - kérdezte. - Nem - suttogta a férfi. - Csak önnel, mert látom, hogy egyedül van.
- Honnan tudja? - kérdezte a nő, miközben odaadta a kulcsot a felügyelőnek, aki bezárta az ajtót. - Onnan, hogy nem visel jegygyűrűt... És már mondta, hogy ketten vannak... - Igaza van, egyedül vagyok. Elváltam, és Írisz velem maradt - suttogta elérzékenyülve. A felügyelő besegítette a nőt az autóba, és elindultak. A hullaház ajtajában Charesz megfogta a nő karját. - Elég erős lesz, hogy elviselje, ami önre vár? - kérdezte aggódva. - Igen - bólintott Melitta. - Akkor menjünk! - nyitotta ki a nő előtt az üveges ajtót. Melitta lába megroggyant, amikor belépett a hűvös helyiségbe. Itt még a levegő sem mozgott, minden állt, olyan volt, mintha egy néma örökkévalóságba lépett volna be. Megmagyarázhatatlan érzés tört rá. A szeméből kigördült egy könnycsepp, aztán még egy, s utána még nagyon sok. Mire a letakart holttesthez értek, már rázta a zokogás. Egész testében remegett. Charesz felügyelő szorosan ölelte át, hogy ha elájulna, nehogy elessék. A fehér ruhás férfi gumikesztyűs kezével felemelte a takarót, hogy az asszony megnézhesse a lányát. Melitta először lehunyta a szemét, aztán hirtelen kinyitotta. Rámeredt a gyerekre, aztán a felügyelő karjába omlott. - Melitta! Jöjjön! Megyünk már! - mondogatta, miközben kivezette a remegő, roskadozó lábú asszonyt. A folyosón leültette egy székre, és a kezét fogta. - Jól van, most már nyugodjon meg! - simogatta meg a férfi. Melitta hirtelen felugrott. Kissé zavarodottan nézett a felügyelőre, aztán szaladni kezdett visszafelé. Az üveges csapóajtó bezárult mögötte. - Melitta! - indult utána a döbbent Charesz. - Hova megy? Várjon meg! Az asszony azonban még gyorsabban szaladt, majd amint odaért a letakart testhez, lerántotta a leplet róla, és fölébe hajolt. Az arca hirtelen felderült, és könnyein át a felügyelőre nevetett. A férfi megijedt. Nyilván a sokk megviselte, és az idegei felmondták a szolgálatot. Odalépett és átölelte a nőt. Ki akarta vezetni, de az asz-szony felé fordult, majd átölelte a nyakát, és a szájára tapadt. Charesz felügyelő nem tudta, mit tegyen. Körülötte több holttest feküdt, két férfi végezte a munkáját mellettük, szinte nem is figyelve oda arra, ami ott történik, hisz minden ember másképp reagál egy-egy tragédiára. Melitta szorosan ölelte magához a férfit, és zokogva csókolta. Mivel a felügyelő nem tudott és talán nem is igazán akart véget vetni ennek a jelenetnek, visszacsókolt. A jéghideg teremben ez a csók tűzforró volt. Amikor szétváltak, Melitta a férfira nézett. - Most azt hiszi, hogy megőrültem, ugye? - kérdezte. - Nem... dehogy. Csak egy kicsit meglepődtem - hebegte Charesz.
- Mindjárt nem lesz meglepve, ha elmondom, hogy teljesen magamnál vagyok, és azért csókoltam meg, mert még soha nem voltam ilyen boldog életemben, mint most. A felügyelő még jobban elképedt. - Kelidor! Ez a kislány itt nem Írisz! Nem az én kislányom! - kiáltott fel, és megint megölelte a férfit. - Micsoda? Hogy... hogy... ez nem a kislánya? - dadogta Charesz. - Nem - ingatta a fejét Melitta. - Biztos ebben? - kérdezte a felügyelő. - Igen. Csak megismerem a kislányomat! Ez itt nem Írisz, hanem a barátnője, Dora. A felügyelő kissé megszédült. Az ügy egyre komplikáltabbnak tűnik. - De a táskája! Benne voltak a füzetei, a könyvei, rajta a neve: Írisz Müron! Jöjjön, a táska az irodában van, bizonyítékként. Nézze meg! - mondta a felügyelő, és egy kicsit még mindig kábán indult kifelé. Az irodába érve megmutatta az iskolatáskát. - Igen, ez Írisz táskája. De aki meghalt, az Dora. - Akkor tovább kell keresnünk Íriszt - mondta a felügyelő, és a telefon után nyúlt. Felemelte, és utasítást adott a kislány továbbkeresésére. - Most hazaviszem, Melitta. Nekem még van egy szomorú kötelességem. Fel kell keresnem a másik kislány szüleit. Remélem, meg tudja adni nekem a címüket - nézett az asszonyra. - Igen, hogyne. Elég sokszor voltam náluk, amikor Írisz hozzájuk ment iskola után. Melitta szótlanul ült a kocsiban. Igaz, hogy nem Íriszt látta a halottak között, de ki tudja, hogy mi történt vele. Ismét rátört a félelem. Lehet, hogy csak Dórát találták meg, Írisz pedig valahol máshol fekszik? Összerezzent. - Jól van, Melitta? - kérdezte a felügyelő oldalról nézve rá. - Nem. Azt hiszem, nem vagyok jól. Csak most jöttem rá, hogy Írisz még mindig veszélyben lehet. A felügyelő ránézett, egészen felé fordította az arcát. - Ki tudja, hogy Írisz is nem halt-e meg, csak őt nem találták meg - motyogta kétségbeesve. Az iménti öröm és boldogság messze röppent az arcáról. - Addig keressük, amíg meg nem találjuk, Melitta. Megígérem, hogy megtaláljuk! Bízzon bennem! - És ha már ő is halott? - kérdezte a nő, és arcát a tenyerébe temette. - Lehet, de nem biztos. Talán megmenekült valahogy. Bárcsak így lenne, mert akkor azt is megtudhatnánk, mi történt és ki tette ezt Dórával! - nézett mereven az útra Charesz. A ház elé kanyarodott, és leállította a motort. - Bekísérem! - ajánlkozott, miután kisegítette a remegő asszonyt. - Köszönöm, de jól vagyok. Menjen és végezzö a dolgát, hisz nem töltheti velem az éjszakát, hogy babusgasson! - mondta az asszony, és a férfira nézett. - Melitta! - lépett egészen közel hozzá a felügyelő. -Tudom, hogy nem a legalkalmasabb időpontot választom, de valamit meg kell mondanom!
- Ne! Kérem, most ne mondjon semmit! - tette az ujját a férfi szájára. - Most sokkal fontosabb dolgok várnak ránk. Menjen és keresse meg a lányomat! - Ha visszahozza, akkor majd beszélgetünk. A nő belépett az ajtón. A felügyelő állt még néhány percig a ház előtt. Megvárta, amíg a villany felgyullad, csak aztán ült vissza a kocsiba. Kikanyarodott az útra, aztán nagy sebességgel elhajtott. Az órájára nézett. Éjfél múlt tíz perccel. Fáradt volt, de valami belső izgalom járta át. Tudta, hogy ami a hullaházban történt közte és Melitta között, az nem volt akármi. Az a csók mély nyomot hagyott benne. Amióta a felesége elhagyta, nem volt tartós kapcsolata. Ennek pedig már négy éve lesz lassan. Voltak futó kalandjai, de senki nem gyakorolt rá ilyen mély hatást. Nagyon szerette a feleségét, nem tudta elképzelni, hogy valaha valaki pótolni tudja. Most azonban megérintette valami, ami sokkal több volt, mint egy érdeklődés. Ez nagyon megzavarta. Nem tudott elszakadni gondolataiban az asszonytól. Hirtelen az eső szemerkélni kezdett. A szél erősen fújt, szokatlanul hűvös lett. Feltekerte az ablakot, majd bekapcsolta a rádiót, aztán benyomta az ablaktörlő gombját. Gyorsított, mielőbb túl akart lenni ezen a kényszerű, fájdalmasan kellemetlen éjszakai viziten Dora szüleinél. Lehalkította a rádiót, ahol éppen buzukizenét játszottak. Ezt a fajta zenét különösen szerette. Elgondolkozott, ismét Melitta járt a fejében, amikor hirtelen valami kicsapódott a kocsija elé. Erőteljesen fékezett, de még így is jó néhány méterrel arrébb állt meg a csúszós úton. Kiugrott a kocsiból és visszaszaladt. Arra gondolt, hogy talán egy macska vagy kutya rohant át előtte, de amint közelebb ért, látta, hogy nem állatról van szó. A kocsi reflektorának fényében jól kivehetően látszott, hogy nem élőlény. Lehajolt és megérintette. Mivel még mindig nem tudta, hogy mi lehet, felemelte. Döbbenten meredt a kezében tartott iskolatáskára. Ugyan hogy kerülhetett ez a táska az úttestre? Arról nem is beszélve, hogy éjjel van. Körülnézett, hátha valahol felfedezi a táska gazdáját, de nem látta sehol. Kinyitotta a táskát, és kivett belőle egy könyvet. A címkén Dora neve állt. A felügyelő agya lázasan dolgozott. Ha Dóra táskája, akkor Írisznek is itt kell lennie valahol. Nyilván elcserélődött a két iskolatáska - próbált magyarázatot adni a történtekre. A szél egyre erősebben fújt, az eső pedig, mintha dézsából öntenék, zuhogni kezdett. - Írisz! Írisz Müron! - kiáltott bele az éjszakába. Körbejártatta tekintetét az úttest szélén húzódó bokrokon, de nem látta meg a kislányt. A táskát bedobta a hátsó ülésre, aztán elindult, hogy körülnézzen. A szél az arcába csapta az esőt; megborzongott, szokatlan volt ez a hirtelen támadt hűvös idő. Végigjárta jó két-háromszáz méteren az út szélét, de nem látott senkit. Visszafordult, és az utolsó néhány lépést már futva tette meg a kocsihoz. A fogai összekoccantak, annyira fázott.
Beült az autóba, és bekapcsolta a fűtést. Szeptember elején még nem élt meg ilyen hűvös estét, illetve éjszakát. A reflektorral körbevilágította az utat, aztán bekapcsolta a motort. Alighogy elindult, szeme valami szokatlant pillantott meg. Felrémlett előtte egy alak, de aztán el is tűnt. Leállította az autót, és kiszállt. A kesztyűtartóból kivett zseblámpát bekapcsolta, és végigpásztázta a bokrokat. Az egyik bokor alján észrevett egy összekuporodott alakot. Gyorsan odaugrott és megvilágította az arcát. Egy ijedt, maszatos gyerekarc nézett vele farkasszemet. - Írisz? - kérdezte a felügyelő, de nem is várt rá feleletet. Rögtön felismerte, mintha Melitta nézne rá gyermekként. Megfogta a kislány karját, és szinte erőszakkal felrántotta. - Gyere szépen, hazamegyünk a mamához! Rendben? - nézett a kislányra, aki egész testében remegett. Ruhája, cipője teljesen átázott, hajából csöpögött a víz. Állt egy helyben, nem mozdult. - Nem akarod látni a mamádat? -kérdezte Charesz felügyelő. - Tőle jövök... A mondatot nem fejezhette be, mert a kislány egyetlen mozdulattal kirántotta a karját a férfi szorításából, és futásnak eredt. A felügyelő először megdöbbent, aztán ő is szaladni kezdett. A kislány hamar elfáradt, nem volt nehéz elkapni. - Ne légy buta, Írisz! Nézd csak, itt van az igazolványom! - vette elő a zsebéből, és a zseblámpával megvilágította. - Rendőr vagyok, a nevem Kelidor Charesz. A mamád nagyon aggódott miattad, és felhívta a rendőrséget. Már mindenütt kerestünk. Gyere, a mamád nagyon boldog lesz, ha hazaviszlek! Írisz azonban két lépést hátrált, amint a férfi megindult a kezét szorosan fogva. - Ne félj tőlem, kicsim! Nem bántalak! - suttogta a férfi, aztán az ölébe emelte a kislányt, aki nem akart vele menni. Beültette az autóba, aztán ő is beszállt. - Mondd el kérlek, mi történt veled? Ki bántott és miért? - nézett rá a férfi. - Ha elmondod, megtaláljuk és megbüntetjük! Írisz nem válaszolt. A száját szorosan összezárta, és a szeme előremeredt az útra. - Nem akarsz róla beszélni? - kérdezte a felügyelő. -Ha nem akarsz, nem erőltetlek, csak gondoltam, jó lesz, ha kibeszéled magadból a feszültséget. És gondolom, szeretnéd, ha elfognánk azt, aki megölte a barátnődet, Dórát. A kislány hangosan zokogni kezdett. A szeméből egymás után gördültek le a könnycseppek. Szólni azonban egyetlen szót sem szólt. A felügyelő nem faggatta tovább. Lesz még idő, hogy kihallgassa, majd az anyja mellett megoldódik a nyelve - gondolta. Leállította a kocsit a ház előtt, aztán kiszállt. Kinyitotta a másik oldalon az ajtót, de a kislány nem mozdult. - Gyere, vár a mamád! Szegény, annyira aggódott miattad! - mondta kedvesen, de a kislány csak nézett maga elé némán. A felügyelő ekkor lehajolt és felnyalábolta az ölébe. A lábával behajtotta a kocsi
ajtaját, aztán fellépett a néhány lépcsőfokon. Vállával a csengőhöz ért. Hamarosan feltárult az ajtó. - Istenem! - sikoltott fel az asszony. - Kicsim! - kapta ki a férfi kezéből a kislányt. A könnye hullott, miközben simogatta és csókolgatta Írisz arcát. A felügyelő segített neki, mert olyan gyenge volt, hogy a tizenhárom éves gyermeket nem bírta egyedül tartani. - Vigyük fel a szobába! - mondta, majd kivette a nő kezéből, és elindult a lépcsőn felfelé. - Hol találta meg, Kelidor? - kérdezte a könnyeit töröl-getve Melitta. - Nem messze innen. Nyilván hazafelé tartott. Az iskolatáskáját kidobta a kocsim elé. Amikor megláttam Dora nevét a könyveken, tudtam, hogy ő lehet. Addig kerestem, amíg meg nem találtam. Megígértem, hogy visszahozom, hát be is tartottam a szavamat - nézett a válla fölött a nőre. - Köszönöm! - suttogta Melitta a könnyein át mosolyogva. - Remélem, nem történt semmi baja - mondta a kislányra tekintve. - Nem hiszem. Legalábbis látszatra nem. A kislányt lefektette az asszony ágyára. - Írisz! Édes kincsem! - térdelt le az asszony az ágy mellé. - Jól vagy? - kérdezte, és fölé hajolt. A kislány idegenül nézett vissza rá. - Írisz! Én vagyok, az édesanyád! Kicsim! Mondj valamit! - suttogta halkan. A kislány azonban ijedten fordította el a fejét. Mintha nem ismerné meg. Melitta a felügyelőre nézett. Értetlenül, kitágult szemekkel. - Ki tudja, min ment keresztül, Melitta! Nyugodjon meg, kérem! - térdelt mellé a felügyelő. - Nem ismer meg... - szipogta az asszony. - Jó lenne orvost hívni hozzá! - ajánlotta Charesz felügyelő. - Akarja, hogy telefonáljak? - Nem, köszönöm! Majd én! - állt fel a nő, és a telefonhoz lépett. Az asztalon egy kis notesz feküdt. Felemelte és kikereste az orvos számát, aztán az órára nézett. Éjjel háromnegyed kettő volt. - Ilyenkor nem fontos, hogy mennyi az idő, Melitta! Telefonáljon csak nyugodtan. Mondja meg, hogy mi történt! - biztatta a felügyelő. Az asszony tárcsázni kezdett, aztán halkan megszólalt: - Dr. Lukion? Itt Melitta Müron. Bocsásson meg, hogy zavarom ilyen késő éjjel, de nagy baj történt írisszel! -mondta, aztán elhallgatott. Figyelte az orvos szavait. - Köszönöm, várom! - tette le a kagylót. - Ezek szerint jön? - kérdezte inkább megállapítva Charesz. - Igen, azonnal indul - felelte Melitta, és az ágyhoz lépett. Leült a kislány mellé és a kezéért nyúlt. Írisz elrántotta. Láthatóan teljesen kiborult. - Istenem! Vajon min mehetett keresztül? - nézett könnyes szemmel a férfira.
- Csak akkor tudjuk meg, ha beszél. Remélem, hamarosan rendbe jön, és elmond mindent - mondta Charesz. A kislány nyitott szemmel feküdt, láthatóan nem érdekelte semmi. Az asszony megpróbálta levetkőztetni, de ellenállásba ütközött. Hiába volt minden erőfeszítése, hogy levetkőztesse és megfürdesse, a gyerek megfeszítette magát, és furcsa, artikulátlan hangot hallatott. Melitta fájdalmas arccal nézett a felügyelőre. - Hagyja, Melitta! Takarja be, hogy megszáradjon, majd ha megnyugszik, megfürdeti - vigasztalta együtt érző hangon. Az asszony felállt és az ablakhoz lépett. Látni azonban semmit nem látott, mert az eső ömlött, vízfüggönnyel takarta el az üveget. - Melitta! - lépett egészen közel a felügyelő, kezével megérintve a vállát. - Tessék! - fordult meg Melitta, és a férfi arcába nézett. - Szeretnék valamit elmondani - kezdte. Várt néhány pillanatig, hogy a nő miképp reagál, de mivel nem mutatott ellenkezést, folytatta. - Már beszélni akartam róla, amikor visszajöttünk a kórházból, de akkor nem volt helyénvaló, ezt beláttam. Most sem igazán megfelelő a helyzet, de nem tudom tovább magamban tartani. El kell mondanom, hogy az a csók... - Kérem, felejtse el! - szakította félbe az asszony. Az arca piros lett. - Nem tudom és nem is akarom - mondta a felügyelő. - Sajnálom, azt hiszem, félreérti a helyzetet - szólt halkan Melitta. - Csak az öröm késztetett rá. Igazán nem is tudom, mi ütött belém. Ne foglalkozzon vele, nincs jelentősége - rázta meg a fejét. Hosszú, fekete haja hullámzott. - Tényleg nincs? Maga így érzi? - kérdezte a férfi. - Igen - felelte Melitta. - Nagyon boldog voltam, hogy Írisz helyett másvalakit láttam ott. Szegény kis Dora! Nagyon összezavarodtam! Nézze el nekem, amiért a megkönnyebbülés ezt hozta ki belőlem. Igazán nem akartam érzelmeket kelteni önben. - Értem - lépett hátrább a felügyelő. - Sajnálom, amiért megemlítettem, de azt hittem, hogy... Mindegy, mit hittem! - legyintett a kezével. A kislányhoz lépett. - Légy minél hamarabb egészséges, Írisz! Még találkozunk! - mondta, majd az ajtó felé indult. - El akar menni? - kérdezte ijedten Melitta. - Igen. Az orvos hamarosan megérkezik, nekem pedig még el kell mennem Dora szüleihez. Ha a kislány jobban lesz, kérem, hívjon fel! Megbeszélünk egy találkát majd vagy az irodában, vagy máshol. Ahol önöknek jobb. A férfi visszanézett. A szeméből szomorúság sugárzott. Az asszony továbbra is az ablaknál állt. Elmosódottan látta a felügyelő kocsijának fényeit, hallotta, amint beindította a motort, aztán minden elcsendesedett. Megfordult és az ágy felé nézett. Írisz nyitott szemmel feküdt, a plafont bámulta. Látszott rajta, hogy nem is tudja, hol van.
Végre megszólalt a bejárati csengő. Az asszony szaladt ajtót nyitni. - Hogy van a gyerek? - lépett be az ajtón az orvos. Magas, szikár alakja szinte meggörnyedt, amint belépett. - Nagyon rosszul - felelte. - Kérem, mondjon el mindent, mi történt írisszel! - indult el az orvos a gyerekszoba felé. - Az én szobámban fekszik! - mondta Melitta, amikor az orvos ellépett az ajtó elől. Kinyitotta szobája ajtaját, és előreengedte a férfit. Dr. Lukion kibújt az esőkabátjából, majd elővette a sztetoszkópot és a vérnyomásmérőt. Leült a kislány mellé az ágy szélére, és először hosszasan figyelte. - Tegye szabaddá kérem a felsőtestét! - szólalt meg, és az asszonyra nézett. Melitta odalépett és megpróbálta lehúzni a gyerekről a vékony blúzát, de az ellenszegült. - Nem engedi azt sem, hogy megfogjam a kezét -mondta az anyja. - Már át akartam öltöztetni, de nem engedte. - Elég lesz, ha csak felhúzza a blúzt! - mondta dr. Lukion, és segített megszabadítani a ruhától a kislány mellét. Amint szabaddá vált, ráhajolt és a szívét hallgatta. Megmérte a vérnyomását, körmével több helyen végigkarcolta a bőrét. - Mi van vele, dr. Lukion? - kérdezte remegve Melitta. - Sokkos állapotban van, de azt hiszem, nincs nagyobb baj. - Én mégis féltem, hisz olyan sápadt. Beesett az arca, a keze hűvös, mintha nem lenne benne élet. - Igen. Ez mind jellemző tünete a sokknak. A vérnyomása alacsony, érverése alig tapintható, a reflexei alig működnek, a nyelve lepedékes. Ez mind erre utaló jelenség, de szerintem nem túl komoly. - Mi lesz vele? - esett kétségbe a nő. - Kórházba kell vinni - válaszolt az orvos. - Szerintem a legjobb lenne valamelyik pszichológiai intézetben elhelyezni. Ott megfelelő kezelés mellett hamarosan rendbe jön. Az asszony sírni kezdett. - Ne sírjon, asszonyom! A kislány rendbe fog jönni. Van egy nagyon jó gyermekpszichológus ismerősöm. Felhívom és bejelentem önöket hozzá reggel nyolcra. Rendben? - Igen, köszönöm - bólintott Melitta. - Nem lesz baj reggelig? - nézett az orvosra. - Nem. Öt óra van, hamarosan reggel lesz. Bevitethetném mentővel, de akkor más orvoshoz kerül, én pedig kifejezetten dr. Kora Nikiasz doktornőt ajánlom. Ő a legjobb. - Köszönöm, doktor Lukion. Az orvos injekciót szívott fel, és beadta a kislánynak. - Ettől nyugodtan fog aludni. Talán már teljesen magához is tér reggelre, de kérem, akkor is vigye be a doktornőhöz. Csak az ő véleményére adok. - Igen, persze! - motyogta a nő a kezét tördelve. - Most pedig jöjjön, asszonyom, és mondjon el mindent, mi is történt valójában a
kislánnyal. - Sajnálom, de nem mondhatok semmit, mert nem tudom. Elment iskolába, mint máskor. Utána edzésre kellett volna mennie, de oda már nem érkezett meg. Este kilenc órakor már nagyon ideges voltam, ezért fölhívtam a rendőrséget. Éjfél előtt telefonáltak, hogy megtalálták... és... meghalt! - Meghalt? - nézett rá az orvos. - Igen - bólintott Melitta. - Azt hitték, hogy Íriszt találták meg, de amikor a hullaházban megnéztem, közöltem velük, hogy nem Írisz fekszik ott holtan, hanem Dora, a barátnője. - Ez szörnyű! - rázta a fejét az orvos. - És aztán? - Charesz felügyelő hozott haza, és megígérte, hogy megkeresi Íriszt. Hamarosan jött is, a karjában hozta a kislányomat. A hazafelé vezető úton talált rá a szakadó esőben, egy bokor alatt ült. - Reméljük, nem fázott meg! - mondta az orvos. -Mindenesetre adok neki egy kombinált szert, amely, ha megfázott volna, nem engedi belázasodni. A láz ugyanis most nagyon nagy bajt okozna. Beadta a kislány fenekébe az újabb injekciót, aztán becsukta a táskáját. - Többet nem tehetek, asszonyom! Feküdjön le ön is, hisz alig áll a lábán. Fölösleges virrasztania, Írisz aludni fog. - Köszönöm! - mondta az asszony, és az ajtóig kísérte. - Ne fáradjon, ne jöjjön le a lépcsőn, ismerem a járást, kitalálok magam is! - szólt, s azzal esőkabátját magára húzva elköszönt. Melitta, amint az orvos autója eltávolodott, lement, és minden zárat bezárt az ajtón. Az eső úgy ömlött, mintha soha nem akarna elállni. A konyhába ment és megivott egy pohár vizet. Teljesen kiszáradt a szája. Visszaérve a szobába ledőlt Írisz mellé a széles ágyra. Betakarta a kislányt, és figyelte az arcát. A szeme lassan lecsukódott, hisz ő is jókora adag nyugtatót kapott, amely néhány óra múlva ugyan, de csak leverte a lábáról. 2. Charesz felügyelő megállt a sötét ház előtt. Nem nagy kedvvel mászott ki a meleg kocsiból. Mire a bejárathoz ért, bőrig ázott. Tenyerét a csengőre tette, és várt. Semmi mozgást nem észlelt, s csak most tűnt fel neki, hogy sehol nem ég egyetlen lámpa sem. Ha egy családban nem jön haza egy gyerek, rögtön keresni kezdik, mint ahogy Melitta is. Itt pedig nyoma sincs az aggodalomnak. Legalábbis kívülről. Ismét megnyomta a csengőt, és fázósan összerázkódott. Topogott, behúzta a nyakát, mert az eső befolyt a hátára. Végre meggyulladt a villany, és az ajtó mögött mély, dörmögő hang szólalt meg. - Ki az? - recsegte nem titkolt bosszúsággal.