HÚSVÉT AZ IRODALOMBAN A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

80. évfolyam VIGILIA Április LUKÁCS LÁSZLÓ: SZENT ÁGOSTON: MARTOS L. BALÁZS: A feltámadás reménye 241 Beszéd húsvét vigíliáján (Heidl György fordítása) 242 Emlékek, feltámadásról 245 HÚSVÉT AZ IRODALOMBAN HAFNER ZOLTÁN: MÓZES HUBA: SZÉNÁSI ZOLTÁN: A passió jelen ideje. Pilinszky húsvéti írásai 252 Harmadnapra feltámadok. A húsvéti ünnepkör Dsida Jenő verseiben 258 Az ünnep ideje. Vörösmarty, Babits és Takács Zsuzsa egy-egy verséről 262 SZÉP/ÍRÁS VASADI PÉTER: VÖRÖS ISTVÁN: DSIDA JENŐ: HALMAI TAMÁS: BACSÓ BÉLA: HALASI ZOLTÁN: CZIGÁNY GYÖRGY: JUHÁSZ ANIKÓ: A csönd születése; Zene (versek) 269 A hegyi beszéd (vers) 272 Nagycsütörtök (vers) 278 A kapernaumi százados (prózamontázs) 279 Dürer. Az antikvitás esztétikai átvétele (tanulmány) 280 Róma (vers) 286 Úton Únyba próza) 288 Idő; Nézések (versek) 291 A VIGILIA BESZÉLGETÉSE BODNÁR DÁNIEL: Beer Miklóssal 292 MAI MEDITÁCIÓK MÁTHÉ ANDREA: láthatlak téged. Várt és megérkezett öröm 301 SZÉP/MŰVÉSZET KOVALOVSZKY MÁRTA: Tyúkanyó meséi 68. Ujházi Péter hetvenöt 306 NAPJAINK BARNA GÁBOR: MÓSER ZOLTÁN: Hegyet hágék, lőtőt lépék Erdélyi Zsuzsanna halálára 308 Zsuzsa néni 310 KRITIKA LUKÁCS LÁSZLÓ: Walter Kasper: Irgalmasság 311 SZEMLE (részletes tartalom a hátsó borítón) 313

LUKÁCS LÁSZLÓ A feltámadás reménye Száz évvel az első, hetven évvel a második nagy világégés után még mindig egymást érik az emlékezések, a tényfeltáró kutatások, hogy számba vegyék azt a felmérhetetlen pusztulást, amelyet a század folyamán a világ, elsősorban Európa elszenvedett emberéletekben és kulturális értékekben. A tanulságot akkor le is vonták a harcoló felek: soha többé háborút! Napjainkban mégis újra fellángolt és egyre aggasztóbb méreteket ölt az öldöklés és a rombolás, legföljebb a helyszínek, a módszerek, a harcban résztvevő felek változtak. A nyers számadatokat, a harcok térbeli kiterjedését tekintve a jelenlegi pusztítás talán még nem éri el a két nagy háború méreteit, de mintha most a történelem öszszes kegyetlenkedése sűrítve jelenne meg. Amikor évekkel ezelőtt Mel Gibson Passió című filmje naturalisztikus eszközökkel, a végletekig elborzasztó képsorokkal jelenítette meg Jézus szenvedését és kereszthalálát, sok néző megrendült: ennyire iszonyatos lehetett mindez? A náci és a szovjet koncentrációs táborok pokláról jórészt csak később lehetett tudomást szerezni, most viszont mintha egyenesen kérkednének vele a gyilkosok: szinte élő adásban láthatjuk, ahogy egyre rafináltabb módszerekkel kínoznak és ölnek meg ártatlan embereket, pusztítják el a legősibb kultúrák emlékeit. Ami Jézussal a Golgota hegyén történt, az megsokszorozódva folytatódik Afrikában és a Közel-Keleten. A második világháború után hosszas teológiai vita folyt arról, hogy lehet-e még Istenről beszélni Auschwitz után? Más szavakkal: hol volt a mindenható és irgalmas Isten, amikor ilyen szörnyűségek megtörténhettek? Végül egyetlen hiteles válasz született: az Istenfia ott volt a szenvedőkben, a halálra kínzottakban. Agóniája ahogy Pascal mondta tart a történelem végéig. Jézus emberségében maga Isten akar velünk és értünk szenvedni. XVI. Benedek szerint Isten emberré lett, hogy együtt szenvedhessen az emberrel. Mindez látszólag nem ad választ az ártatlanok szenvedésének tragikus tapasztalatára, az emberiség szenvedéstörténetére. Jézus és vele az emberiség története azonban nem ér véget a halállal. Az első keresztények próbálták szavakba önteni azt a történelemben egyedülálló eseményt, amelynek tanúi lettek: Jézus feltámadt a halál ból. Ennek a ténynek bizonyossága alapozza meg azt a reményt, amely túlmutat ezen a világon, a holtak feltámadásának és az örök életnek távlatába. Akkor eljön a végső igazságosság órája: a meggyilkoltak új életre támadnak fel az örök boldogságban, ahol nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás Akkor a világ minden iszonyatán felülemelkedik az emberrel együtt szenvedő, de a halálból feltámadt Krisztus. És most? És addig? Mi még itt élünk, halálra szántan, de jövendő feltámadásunk reményében, vigasztaló bizonyosságában. 241

SZENT ÁGOSTON Sermo 221 = Sermo Guel - ferbytanus 5. A fordítás Suzanne Poque kritikai kiadása alapján készült: Sources chrétiennes 116. kötet (Cerf, Paris, 1966), 210 220. Beszéd húsvét vigíliáján 1. Urunk, Jézus Krisztus, feltámadásával dicsőségessé változtatta a napot, amelyet halála gyászossá tett, ezért évről-évre felidézzük mindkét esemény emlékét: halálára emlékezve virrasztunk, feltámadására várva pedig örvendezünk. Ez a mi rendes évi ünnepünk, a mi húsvétunk, amelyet nekünk, az új népnek nem állat leölése jelképez, ahogyan a régi népnek, hanem az Üdvözítő áldozata teljesít be, mert húsvéti bárányunkat, Krisztust, feláldozták (1Kor 5,7), és a régiek elmúltak, és íme, újak keletkeztek (2Kor 5,17). Valójában ránk nehezedő vétkeink miatt gyászolunk, és az ő kegyelméből megigazulva örvendezünk, mert bűneink miatt átadatott, és megigazulásunkért feltámadt (Róm 4,25). Ujjongunk, miközben amazt gyászoljuk, s ezen örvendezünk. Nem feledkezünk meg hálátlanul arról a szomorú eseményről, amely miattunk és értünk megtörtént, de az öröm ígéretét hordozta, hanem hálás megemlékezéssel ünnepeljük. Virraszszunk hát, kedveseim, mert eddig az éjszakáig tartott Krisztus temetése, hogy ugyanezen az éjjelen föltámadjon a test, amelyet egykor a kereszten kigúnyoltak, most viszont az égben és a földön is tisztelnek! Úgy tekintjük ezt az éjszakát, mint ami a következő naphoz, az Úr napjához tartozik. Úgy illett, hogy éjszaka támadjon fel, mivel feltámadásával a mi sötétségünket is megvilágította, hiszen nem véletlenül énekeltük neki az imént: Te adsz világosságot lámpámnak, Uram; Istenem, megvilágítod majd sötétségemet! (Zsolt 17,29). Ezért szertartásunk nagyszerű misztériumot ajánl nekünk, mégpedig azt, hogy amint az ő feltámadása által megerősített hitünk már virraszt, úgy virrasztásunk fénye ragyogja be az éjszakát, s így a mai napon méltó módon összegyűlhessünk az egész földkerekségen elterjedt egyházzal együtt, nehogy sötétségben maradjunk. Oly sok nép számára, akik e jeles ünnepen Krisztus nevében mindenütt öszszesereglettek, a Nap már lenyugodott ugyan, a nappal mégsem távozott el, mert az ég ragyogását felváltotta a föld ragyogása. 2. Mindamellett, ha valaki e jeles virrasztásunk okait keresi, ügyesen rátalálhat, és biztos választ adhat rá, hiszen az világosította meg ezt az éjt, aki nevének dicsőségével megajándékozott minket, és akinek azt mondjuk: megvilágítod majd sötétségemet. Ő fényt ad a szívünk - be, hogy amint csillogó szemmel látjuk e lámpások világosságát, úgy lássuk megvilágosított elmével e ragyogó éjszaka értelmét. Miért virrasztanak tehát évről-évre éppen a mai ünnepnapon a keresztények? Ez ugyanis a legfontosabb virrasztásunk. Amikor erre készülve megkérdezzük: mikor virrasztunk?, és azt vála- 242

szoljuk, hogy ennyi és ennyi nap múlva, akkor nem szokás más ünnepre gondolni. Mintha a maival összevetve a többi nem is számítana virrasztásnak. Márpedig az Apostol éppúgy ajánlotta az egyháznak a gyakori virrasztást, mint a gyakori böjtöt, hiszen saját példájára hivatkozva azt mondta: gyakori böjtölésben, gyakori virrasztásban (2Kor 11,27). A ma éjszakai virrasztás mindazonáltal olyan, hogy szinte kisajátítja magának ezt a többivel közös elnevezést. Előbb tehát a virrasztásról általában, majd pedig sajátosan a mairól mondunk néhány szót, amit Urunk megad. 3. Abban az életben, amelynek nyugalmát elnyerni igyekszünk hiszen az Igazság azt ígéri, hogy testi halálunk után, vagy inkább a jelen világ végén, a feltámadáskor ez a nyugalom lesz osztályrészünk, tehát az eljövendő életben soha többé nem alszunk, ahogyan soha nem is halunk meg. Mert mi más az álom, mint naponkénti halál, amely nem ragad el egészen innen, és nem tartja fogva sokáig az embert? És mi más a halál, mint hosszú, mély álom, amelyből Isten ébreszti fel az embert? Ahol tehát a halálnak nincs keresnivalója, ott képmásának, az álomnak sincsen semmi dolga. Álma csupán a halandónak van. Az angyalok nem pihennek így, hiszen örökké élnek, úgyhogy alvás soha nem frissíti fel őket. Ahol csakis élet van, ott vég nélküli a virrasztás; ott élni azt jelenti: virrasztani, és virrasztani azt, hogy élni. Ami viszont minket illet, mivel ebben a testben, amely romlandó és teher a léleknek (Bölcs 9,15), csak akkor élünk, ha erőnket alvással visszanyerjük, a halál képmásával megszakítjuk az életet, hogy legalább szakaszosan élhessünk. Nem kétséges tehát, hogy aki gyakorta virraszt tisztán és ártatlanul, önmagát az angyalok életében gyakorolja hiszen amilyen mértékben földi teherré lesz testünk gyöngesége, oly mértékben hunynak ki bennünk az égi vágyak, és hosszabb virrasztással küzd a halált hozó fáradtság ellen, hogy az örök életben kapjon érte jutalmat. Bizony, önmagával sincs összhangban az, aki az örök életre vágyik, de nem szeret hosszabban virrasztani, hiszen egyfelől a halál teljes megsemmisülését akarja, másfelől viszont nem akarja megrövidíteni a halál képmását. Ez az oka, ez az értelme annak, amiért a kereszténynek gyakrabban kell virrasztásokban edzenie a lelkét. 4. Figyeljetek mármost, testvéreim, mert elmondunk néhány dolgot a mai éjszaka sajátos virrasztásáról. Szó volt arról, hogy miért kell gyakrabban tartózkodnunk az alvástól és átadni magunkat a virrasztásnak, most pedig el kell mondani, miért virrasztunk éppen ezen az éjszakán ilyen ünnepélyességgel. Egyetlen keresztény sem kételkedik abban, hogy Krisztus harmad napon feltámadt. A szent Evangélium tanúsága szerint ez éjsza - ka történt. Nem kétséges ugyanis, hogy a teljes napot az előző éjszakától számítják, és nem úgy, ahogyan a Teremtés könyvében 243

említik a napok sorrendjét, jóllehet ott is sötétség előzte meg fényt, hiszen sötétség volt a mélység fölött, amikor Isten szólt: Legyen világosság, és világosság lett. Mivel azonban az a sötétség még nem éjszaka volt, nem voltak még nappalok. Tudniillik elválasztotta Isten a világosságot és a sötétséget, és előbb a világosságot nevezte nappalnak, azután a sötétséget éjszakának, és azt nevezte egy napnak, ami a világosság létrejöttétől tart a következő reggelig (vö. Ter 1,2 4). Nyilvánvaló, hogy azok a napok a világossággal kezdődtek és az éjszaka elmúltával a rákövetkező reggellel végződtek. Miután azonban az emberi teremtmény az igazságosság napjától a bűn sötétségébe hajolt, ahonnan őt Krisztus kegyelme megszabadította, az történt, hogy most a napokat az éjszakáktól számoljuk, mivel nem a fényből szeretnénk és az Úr segítségével remélünk eljutni a sötétségbe, hanem a sötétségből a fénybe. Az Apostol is így mondja: Elmúlt az éjszaka, elközelgett a nappal. Vessük le tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük fel a világosság fegyverzetét (Róm 13,12). Ily módon az Úr szenvedésének napja, amikor megfeszíttetett, saját, már elmúlt éjszakájára következett. Lezárult és befejeződött a Készületig amit a zsidók tiszta lakomának is neveznek, mivel éjszakájának kezdetével beköszöntött a Sabbat ünnepe. Ezután következik tehát a Sabbat napja, amelynek ez az éjszaka a kezdete, a vége pedig annak az éjszakának az estéje, amelyik már az Úr napjának kezdetét jelenti, minthogy az Úr ezt saját feltámadásának dicsőségével megszentelte. Tehát ennek az éjnek amelyik az Úr napjának kezdetét jelenti az emlékét ünnepeljük a mai évfordulón. Azt az éjszakát virrasztjuk át, amikor az Úr feltámadt, és amikor azt az életet, amelyről az imént beszéltünk, megnyitotta számunkra saját testében, amelyet úgy támasztott fel a halottak közül, hogy többé nem hal meg, és a halál többé nem uralkodik rajta (Róm 6,9). Mivel hajnalban történt, hogy a sírboltját aggódva felkeresők nem találtak rá, és az angyaloktól azt a választ kapták, hogy már feltámadt, nos, nyilvánvaló, hogy azon az éjszakán támadt fel, amelyik ezzel a hajnallal végződött. Ha tehát egy kicsit hosszabban virrasztva énekelünk annak, aki feltámad, akkor megadja, hogy a soha véget nem érő életben vele uralkodjunk. És ha netalántán ezekben az órákban, amelyeket most virrasztással töltünk, teste még mindig a sírban volt, mert még nem támadt fel, virrasztásunk akkor sem alkalmatlan, hiszen aki meghalt, hogy éljünk, azért aludt el, hogy virrasszunk. Ámen! Heidl György fordítása 244

MARTOS LEVENTE BALÁZS 1973-ban született Szombathelyen. Tanulmányait Budapesten, majd Rómában és Jeruzsálemben végezte. Katolikus pap, jelenleg a Győri Hittudományi Főiskolán a Szentírástudományi Tanszék oktatója. Legutóbbi írását 2014. 4. számunkban közöltük. Emlékek, feltámadásról Feltámadtam, és újból veled vagyok. Alleluja. Reám tetted a kezedet. Alleluja, alleluja. A húsvéti introitus, vagyis bevonulási ének sorai. A latinban a 138. zsoltár (a héberben 139.) versei ezek, igaz, fordított sorrendben. A zsoltár befejezéséhez közeli 18. versből való a feltámadtam, és újból veled vagyok mondat, azután az 5. vers adja a második egységet. Az introitus latin változatában még egy sor szerepel, amely a 6. versből való: csodálatos a te tudásod. A megcserélt versek jelzik, hogy a zsoltár maga is átalakult az egyház ajkán, miközben a mostani imádkozót vagy éneklőt is átalakítja, és sajátos párbeszédre hívja. A sorok a zsoltár sorai, az imádkozók kórusai, a szívekben felszakított és megszólaló emlékek és fohászok felelgetnek egymásnak, kiegészítik egymást. Az ének első sorában az imádkozó szólal meg: Resurrexi et adhuc tecum sum fölkeltem, feltámadtam, és még mindig veled vagyok. Az ima Istenhez szól, ő az, aki cselekszik a másikkal. Posuisti super me manum tuam fölém tetted a te kezedet. A harmadik sor csak birtokos névmással utal erre a cselekvőre. Mirabilis facta est scientia tua csodálatossá lett a te tudásod. A három félsort egy-egy alleluja választja el egymástól, illetve kettős alleluja zárja le. Örvendezés, amolyan szelíd, gregorián módra. A közbülső verset kiskórus vagy szólista énekli, mégpedig a zsoltár 1 2. verséből. Latinul így szól: Domine, probasti me et cognovisti me, tu cognovisti sessionem meam, et resurrectionem meam. A héber szerint valahogy így: Uram, te megvizsgáltál, és ismersz engem, tudod, ha leülök, és ha felkelek. Vajon miért kellett megvizsgálni az imádkozót? Miféle gyanúba keveredett, ki vádolta meg? Úgy tűnik, a zsoltáros mintegy önvizsgálatot tart Isten előtt, sőt, a zsoltár befejező két versében kéri Istent, hogy vizsgálja meg az egész életét. A húsvéti ének összefüggésében azonban mindez kissé más értelmet nyer. A probasti ige magyar nyelvünkben felidézi a próbatétel helyzetét, s ezzel Jézus szenvedését, amely halálát és feltámadását megelőzte. A megismerés, megszámlálás a 22. zsoltár áttételével fájdalmas emlékeket is ébreszthet: Átlyuggatták kezemet, lábamat, megszám - lálhattam minden csontomat, néznek rám, bámulnak engem (Zsolt 22,17b 18). A leülés és felkelés is kettős értelmű. A resurrectio a hitvalló nyelvben immár szakkifejezés, a feltámadt Krisztusra, illetve nyomában a holtak feltámadására vonatkozik. De a zsoltároktól egyáltalán nem idegen a megpróbáltatástól szenvedő ember Istenhez kiáltása. Ilyen értelemben a sessio is lehet a földre került, a letepert, a megalázott ember helyzete. A zsoltár szava, amely oly sokszor Isten vigasztaló ismeretéről, minden teremtményét 245

jónak találó, értékelő szeretetéről szól, most végül rábízza azt is, hogy a szenvedés miértjének nagy kérdésére választ adjon. A mások előtt, önmaga előtt és Isten előtt lemeztelenedett szenvedő még egyszer Istenre bízza felkelését. Tu cognovisti. Te tudod. Te ismered. Mozgalmas zsoltár, a tér és idő tágasságával. Előttem és mögöttem. Lent és fent, az alvilágban és az ég magasán, a hajnal szárnyain és a tenger szélső határán. Sötétségben és verőfényben. Anyám méhében, messze a saját történetem tényleges kezdete előtt. Te mindig és mindenütt jelen voltál és jelen vagy, benned, sőt a rólam való tudásodban van az életem tőkesúlya, az állandósága. Az ember szinte beleszédül a sokféleségbe, Isten tudásának mélységébe, és beleszédül szinte a zsoltáros is, legalábbis a 18. vers ilyesmire utal. Ez a vers ugyanis a héber szerint arról szól, hogy valaki végére ér Isten gondolatainak, de mégsem ér végére, hogy megszámlálja, felsorolja őket. A dolgok végére jutott, de még mindig ott tart, Istennél. Ez a végére jutás, ha a héber kifejezést nézem, távolabbról az aratást is jelenthetné, mert talán a nyár szó is benne rejlik, a bevégzés, a betakarítás ideje. Mintha a dolgoknál, még a learatott, csűrbe hozható mindenségnél is fontosabb lenne Isten maga. Isten gondolatait igyekezett számba venni a zsoltáros, de nem bír a végükre jutni. Beleszédült Isten jelenlétének titkába. És akkor: felébred, feltámad. Ez a felébredés, felocsúdás, végére jutás, ez a betakarítás, ez a még mindig Istennél lét lett a latin énekben az, hogy resurrexi. Emlék egy húsvét vasárnapról. Korai misén, tömött sorok előtt a nagytemplomban, izgatottan, kissé görnyedten a titok súlya alatt. Bevonulás. A felkelő nap szemberagyog, alig látom a híveket. Megszólal az ének: Resurrexi et adhuc tecum sum. Nem ünnepélyes és félelmes győzelmi dal, nem a csoda-csata emléke, hogy legyőzetett a halál, és hogy a Fejedelem, az élők és holtak Ura uralkodik, hanem valami egészen finom és örömteli ének, a Fiú szava az Atyához, a megőrzött szeretet, a megmentett kapcsolat éneke. Feltámadtam, és ismét veled vagyok. Nem az angyal, aki hajnaltájt, a sír félhomályában először hitre szólított, hanem maga a Fiú, aki nagypénteken elhagyatottságában kiáltott, ő mondja most az Atyának, hogy veled vagyok. A Fiú, az elveszett, de megkerült, aki halott volt, és életre kelt, aki bejárta az alvilág mélységeit, s immár nála van a halálnak és az alvilágnak a kulcsa, ő szólal meg az örökkévalóság lakomáján, az Atya jobbján. Ott fenn, a mennyei lakomán talán csak arra várnak még, hogy az idősebb testvér is megérkezzen! Istenben nem lehetett szakadás, Istenben nem lehetett kétség a Fiú engedelmességében sem, ő az emberiség elszakadását és kóborlását vette magára. Nem is tudom, miért mondja a magyar ének, hogy ismét veled vagyok, ha a latinban adhuc egész idáig, még mindig szerepel. Isten mindenhatóságának titka ez, hogyan engedte be a csak szeretet szívébe az elfordulást, a halált, hogy aztán megsemmisítse, vagy inkább szelíden vállára vegye és hazahozza azt is. 246

Egy másik emlék, ezúttal Rómából, hat évvel korábbról. Harang - zúgásra ébredek. Későn kerültem ágyba, elbódított a szertartás, az - tán a vigalom, az újra kóstolt étel és ital. Még számban az ízük, körbefog a találkozások és jókívánságok illata. Csak lassan jövök rá, hogy a harangszó egy méretes, modern hangdobozból szól, amelyet ügyes diák tett a szoba ablakába. Ez aztán megszólal, beledübörög a ház csendjébe, először tényleg azt gondoltam, hogy tudnak ünnepelni ezek az őrült rómaiak! Húsvét reggel van, és még nincs vége a szertartásos kényeztetésnek. A reggeli dicséret énekesei nem a pappal együtt érkeznek, ahogy máskor szokás, hanem külön sorban, a ritkán kitárt nagykapun, mintha a mezőről jönnének, talán éppen a sírtól. Surrexit Dominus vere! Valóban feltámadt az Úr! éneklik kánonban, lendülettel. Rövid reggeli, aztán megyünk énekelni a pápai misére. Virágpompa, tömeg, nyelvek és színek és hangok kavalkádja. Feltámadt! Feltámadt! Mintha újra megremegne a föld: érezzük a felszín izgatott hullámzását de valahol a mélyben minden mozgásba jött. És most. Ünnep és ünnep között. Húsvétok sokasága után. Vár va, hogy mi történik idén, jó lesz-e a kórus, kivel ülök egy asztal nál, ilyesmi. Hogy történik-e valami. Lesz-e földrengés, repednek-e sziklák? Most régi kételyeim suttogják: Resurrexi et adhuc tecum sum. Valaki már legyőzte őket, de ünnep előtt felkelnek, nekem támadnak, mint imbolygó kísértet, felemelkednek. Mint a párolgó föld szaga, nedves idő, amelyben minden elrozsdál. Jönnek a kételyek, a kedvetlenség, máskor meg túlzás vagy gőg. Mért nem tudom hát sokkal szebben? Nem kellene-e valahogy egészen máshogy segíteni, szeretni, rohanni? Emelkedik és süllyed a kedv és hangulat, hullámzik a belső tenger. Kérdések és ellen-kérdések. Tényleg velem van a baj? Nincsenek is igazi ellenségeim. Ta - lán csak még nincsenek? Egyébként: mitől is lennének? Barátok? Igen, igen: van néhány. Volt, akinek nem tudtam elmenni a temetésére. Vagy inkább: nem is igyekeztem. Másokat csak magamban temetek. Ki akar itt feltámadni? Ravazd község, Győr közelében. Szinte tavaszias, valójában őszi napsütés aranyozza a fák lombját. A fából ácsolt kilátóra gyerekek és felnőttek, férjek és fiatal feleségek vidám csoportja kapaszkodik. A dél - utáni fényben, szelíd, szellős időben valaki arról mesél, hogy az a magas kémény, Pannonhalma alatt a lankáson, valaha egy téglagyár - hoz tartozott, s hogy odavitték a munkaszolgálatos Radnóti Miklóst is, más társaival együtt. Nem jutott hely a kórházban, erre az a gyárépület lett utolsó éjszakai pihenőhelye. Az utolsó este. Talán a téglaégető őrzött egy kis meleget? Másnap továbbvitték, és Abda határában meggyilkolták. Tarkólövés A főútról jól látható szobrának nemrég nekiment valaki, de kicserélték. Volt egy másik szobor a téglagyárban is, de féltik a színesfém tolvajoktól, hát elvitték onnan. Egyébként: talán nem is itt aludt, és talán nem is ott halt meg 247

Először osztálykirándulással jártunk erre, éppen Pannonhalma felé tartva. Abda és Győr között, a Melocco-szobornál azt hittem akkor, harminc éve, hogy Radnóti halálának helyén vagyunk, s azóta ide képzeltem el az Erőltetett menet küzdelmeit is. Most még sokkal erősebben vonz és megdöbbent szenvedésének útja, szinte zarándoklatra megyek az egykori tömegsírhoz, amely latyakkal és sárral fogad, talán úgy, mint a halálnak szánt csoportot azon a novemberi délutánon. Ez a történet, ez az emlékezés váratlanul vonz és felébreszt, kimossa belőlem a szürke kétkedést, felkelt, szinte fel is támaszt. A rémület néha a legnemesebb erőket mozgósítja. A valódi fájdalom, a mérhetetlen szenvedés és benne ennyi megőrzött szépség egyszerre kifoszt és átmelegít. Döbbenten olvasok újra és újra Radnóti utolsó napjairól és verseiről. Egy monográfiában nyomozói pontosság és a legszebb, metszően valóságos versértelmezések sűrű szövete. Tisztul a kép, szinte ismételgetem, hogy el ne felejtsem. Éjszaka Pannonhalma mellett, Győrszentmártonban. Mintegy hatvan lövés Abda határában, a Rábca töltésénél, nem messze egy vendéglőtől. Huszonkét halott. Azonosítás másfél évvel később a Győri Zsidó Hitközség temetőjében. A feleség, az Édes egyetlen, konokul, szinte nyugodtan szemléli a testet, belül mégis nyugtalan, hogy vajon tényleg ő az?, hazaérve meg visítva sír. Fájlalja a történteket övező hallgatást, a sunyiságot, ahogy mindenki hallgat, ha lehet. Isten időnként átvérzi a történelem szövetét, mondta Pilinszky. Talán nemcsak időnként, hanem helyenként is? Ahogy fájhat a test, a térd, a boka, ahogy elnehezül a szív, és megfájdul a fej, ahogy a testünkbe ivódik, térképpé rajzolódik a történetünk, úgy a világnak is vannak helyei, amelyeket megjelölt a szenvedés és az emlékezet. Nem mágikus körökre gondolok, nem embertől és Istentől idegen erőkre, hanem a tetemre hívás igazmondó pillanataira, az igen és a nem valóságára, amikor végre kitolul belőlem, hogy bocsánat, hogy nem akartam, és nem mindegy minden, hogy igen, felkelek, jövök, itt vagyok, még mindig. Valakinek a léte, a lénye ránk kiált, és kiemel a süppedésből. Úgy látszik, még mindig vannak a fájdalomnak vagy a szépségnek olyan kútjai, amelyek elnyelik a leselkedő kétkedést. Ne menj tovább, barátom, // kiálts rám! s fölke lek! Kiálts rám! Most már nemcsak hallgatom, hanem én mondom ezt, sőt kiáltom szívből annak, aki akkor az út szélén feküdt. Akiről végül is csak a költészetét, a legszigorúbb metrumot, a tébolyban és förtelemben megőrzött időtlen törékenységet tudjuk, mert a részletek a múlt homályába vesznek. Ez igaz. A másik, a többi, legfeljebb valódi lehetne. Tamás érinteni akarta a Feltámadott testét. A sebhelyeket, a szeretet forrásait és bizonyítékát. Aztán összeomlott, vagy sokkal inkább leborult, mert rátalált az élet szilárd alapjára: Én Uram, én Istenem! Egy tanárom váltig ismételte, hogy ezt az egészet nem úgy kell érteni. Hogy Caravaggiónak nincs igaza, mert az oldalsebbe biztos 248

nem fért volna be senkinek a keze, se az ujja, és mindezt amúgy sem mondja a szöveg. Hogy ez nem tudósítás, hanem történet, és talán nem esemény, nem is történés, legfeljebb, inkább, elbeszélés és emlékezés, sőt tanítás vagy hitvallás. Igen, igen. De mégis. Kinek a tanítása ez, ha nem ezeké a magukat sebző árulóké, ezeké a boldog szégyenkezőké, akik most eszmélnek: Uram Isten! És kiről szól, ha nem arról, aki igenis hagyta, hogy elérje, hogy megérintse a vérfolyásos asszony, a bűnös asszony, a kenetet hozó asszony, és aki már itt megérintette, megáldotta, ölébe vette a gyerekeket, aki nem félt leprától, láztól, okoskodótól, ravasz rókától és árulótól? A bűnbánónak hinni kell! A jobb latornak hinni kell! Annak, aki elfutott a kereszt elől, de most érinteni akarja a sebhelyeket, hinni kell! Posuisti super me manum tuam. Reám tetted a kezedet. Még mindig a Fiú éneke az Atyának. Gyermeki hála? A kisgyermeké, aki szerette, ha a nehéz, kissé durva kézen át megnyugtatja, megáldja, megerősíti az apja ereje? Vagy fölém tetted, mint egy ernyőt, azért, hogy megőrizz, hogy oltalmazz, hogy elfedj, hogy elrejts? Isten titka. Talán odaát halljuk majd az Atya és Fiú párbeszédét, s akkor majd belemélyedünk ennek a szeretetnek a titkába. Viszont az egyik zsoltár arról panaszkodik, hogy rám nehezedett kezed (Zsolt 32,4). A húsvéti ének eredetije pedig, a 139. zsoltár 5. verse azt is mondja, hogy elöl és hátul körbefogtál. Martin Buber szerint ez a sor azt is jelentheti, hogy körbezártál, bekerítettél, mint ellenség, ostromló sereg a várost. És a héber szöveg nem is kézről beszél, hanem tenyérről. Nem a kéz áldott súlyáról van szó, nem is áldó gesztus ez, legfeljebb simogató. De ha kétkedő szívemmel olvasom, a gyermek tenyerét látom benne, katicabogár fölött: Megfogtalak! Járkálj csak, halálraítélt! Kinek a hangja ez? Talán csak az én kétkedésemé. Bár lenne a Fiúé is, aki irgalmas és Istenhez hűséges főpap lett értünk, értem is! Beszélhet-e a Fiú az én sértődöttségemről, az én furcsa, elakadt, beragadt érzéseimről, számon kérheti-e ő az Atyán a keresztet, a történelem szálkáját, panaszolhatja-e, ami nem őt, csak engem, és miattam mégis őt bántotta? Luc testvér, az idős, beteg trappista szerzetes, akit társaival együtt még 1996-ban elraboltak, aztán néhány hónap múlva kivégeztek és lefejeztek, Xavier Beauvois filmjében egy magányos pillanatban odahajol a Krisztus-képhez, és megcsókolja a sebhelyét. A kép nagyobb, mint ő. Nem szobor, talán falra festett, de mindenképpen síkszerű. A testes, szakállas, egészen ember, a nagyszívű, komikusan odakucorodik a fal mellé, és csókot ad. Kinek? Jézusnak, akit naponta ápol, ajándék gyógyszerekkel, dobozban küldött használt ruhával. Jézusnak, aki szerzetestársaiban esténként felolvas neki, akivel együtt énekel, aki megőrizte gyermekségét és szabadságát. Gyermekké váltan hajol most hozzá, a túlcsorduló szeretet gesztusával. Amikor meg taszigálják és viszik a többivel, mogorván és természetesen beszél, francia öntudattal: Hagyj! Szabad ember vagyok! Szabad. Szinte mindentől szabad! Meggyógyult, előre. 249

Hiszem a test feltámadását. Jézusét, aki örökre az Atyánál van. A barátaimét, a szeretteimét, a sajátomat, bár mindez néha még csak olyannak tűnik, mint valami álom. Néha élesebb, máskor csak elmo sódott kép. A hitvallás szavaira szorulok. És az imádságra, gyászmisén, a prefáció mondataira: De Fiad halála megváltott minket. Egy intésed felébreszt halálos álmunkból Szavakba kapaszkodom, szavakkal kapaszkodom. Ezek az ég felé kiáltanak, az égbe kapaszkodnak. A lényeg, hogy ezek a szavak, ez a hit odatalál az Istentől adott és Istenben már ismert nagy egészbe. Mintha élne az égbolt. Figyelmes, szerető égbolt, tiszta, végtelen, és egész a földig ér. Lehajol hozzám, képes lehajolni. Simogat a szél, cirógat a nap. Elrejt a barátságos félhomály. Bonyolult világ. A testünket jobbára szakértőkre bíztuk, orvosra, sebészre. Dolog lett sokféle dolgaink között. Mi a gond? Majd megoldjuk a dolgot! Nem is értjük, miért, de a gond tovább vándorol. Mintha a közösségeinknek most éppen, vagy már régen, nem volna teste, mintha nem létezne egységes egész. Csak furcsa, vándorló sebhelyek vannak, amelyeket hasztalan igyekszünk betapasztani. Hiába csinálják meg az utat, az aszfalt nemsokára ugyan - ott, ugyanúgy, vagy egy hajszállal arrébb kimélyed, kátyúsodik, gödrösödik. Vándorló, otthontalan, hajléktalan emberek. Idegenek? Annyira, amennyire idegen lett a saját közösségünk, a saját testünk is. Tehetünk értük valamit? Minek, ha helyette jön a következő, akinek ugyanez lesz a gondja? Persze: ha nincs feltámadás, ha nincs remény ennek a közösség-testnek az egységére, mi értelme van egyik vagy másik helyzeten segíteni, egyik vagy másik gondot megoldani? Hiszem a test feltámadását, Jézus Krisztusét, aki kiosztotta magát az utolsó estén, aki odaadta életét nagypénteken és közben tökéletesen egy maradt az Atyával. A darabokra hulló, érthetetlenné váló világ ebben a gesztusban, az Atya küldöttének önmagát felkínáló szeretetében lehet teljesen, végérvényesen egy. Ami föl nem vétetett, az meg sem gyógyíttatott, mondta már Nazianzi Gergely. Liszt Ferenc azt írja valahol, hogy egy orvos van Krisztus, és egy orvosság, az örök élet. De ha a feltámadás a történelemhez tartozik, mint annak határpontja, akkor a gyógyulásnak is láthatóvá kell lennie ezen a testen, ezen a földi közösségen. A gyógyulás legbátorítóbb jele ma éppen az, ha képesek vagyunk a szeretetben élt osztozásra. Amíg ez nem sikerül, a test nem lehet egész. Ha nem tudunk testben gondolkodni, mi jót remélhetünk világi és vallási közösségeink számára, miféle feltámadásban bízhatunk akkor? Most csak tükör által, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor majd úgy ismerek meg, ahogy engem ismernek (1Kor 13,12). Mennyire igaz, amit Pál mond! Mindent tudunk a pillanatról, de a végtelen elveszik. Az én tudásom töredékes. De a tied még lehet egész! Scientia tua. Isten tu- 250

dománya. Minden részletnek, minden sötétségnek és világosságnak, minden szenvedésnek és minden örömnek rész és egész szerinti ismerete. Titok. Ha te akarod, beavathatsz már most, felébreszthetsz már most, amikor műveidet szemlélem, amikor a test sebeit felfedezem és gyógyítani igyekszem. Ezek a sebhelyek az élet forrásai lettek. Nem érinthetem a testét, nem helyezhetem kezemet a szegek helyébe, de megnyílhat előttem sok-sok szív, felébreszthet sokféle szenvedés. A maga módján mind a négy evangélium nyitott történet. Nyitott, de nem végtelen és céltalan. Valakire, és őbenne minden másra nyitott! Márk szerint az asszonyok nem szólnak senkinek semmit, mert félnek. De később nyilván elmondták, hiszen másként nem tudnánk róla! Máté szerint Jézus küldi a tanítványokat, hogy menjenek, tanítsanak, kereszteljenek, és minden népet tegyenek tanítvánnyá. Lehet ennél nagylelkűbben fogalmazni? Lukács eléri, hogy az olvasó a tanítványokkal együtt az eget kémlelje, ahol égbe száll az Úr, és ahonnan a Lélek várható, de előbb egy angyal érkezik, aki indulást sürget. És János, a negyedik, akinek a 20. fejezetet is számítva kétszer fejeződik be a műve, s aki mégsem akarná még abbahagyni: ha mindent elmondana Jézusról, a világ be sem tudná fogadni a könyveket, mondja. Az elbeszélés tehát a kezdet nélküli, örök kezdettől indult (Jn 1,1) és a végtelen befejezés felé tart. Lehet-e prózát írni a feltámadásról? Az Újszövetség szerzői erre a kérdésre, ha feltették egyáltalán, nemmel feleltek. Az Újszövetség kimondja, megvallja, olykor megénekli, hogy Krisztus feltámadt. Ha lenne erről egy kerek, kedves, vagy akár döbbenetes elbe szélés, a feltámadás már nem a történelem határpontja, a világnak az örökkévalóságra és az Istennel való találkozásra nyitott ablaka volna, hanem egy örökre elmúlt esemény, lezárt, ólnál szűkösebb, a többi dolgokkal együtt. De éppen mert így, mert ezzel lett vége, éppen így kezdődött újra minden, éppen így nyert értelmet minden eddigi. A feltámadás egyszerre ragyog a történelemben előre és hátra. Mindarra, ami volt, és arra, ami még hátra van. Ezért lehet emlékezni rá, ezért vannak emlékeink a feltámadásról. A történelem folyamából nézve egymásba tűnik, még a hívő számára is, halál és feltámadás. Még mindig tátongó sebhely, az elvétetett, a volt-nincs tapasztalata. De éppen így, ezzel az örökre nyílt titokkal remélhetem az osztozás, az ünnep örömét. 251

HAFNER ZOLTÁN 1965-ben született Mohá - cson. Irodalomtörténész, a Vigilia és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének munkatársa. 1 A keresztény dráma ünnepi hetei. (Új Ember, 1963. március 24.) In: P. J.: Publicisztikai írások. Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 287. HÚSVÉT AZ IRODALOMBAN A passió jelen ideje Pilinszky húsvéti írásai Pilinszky János 1957 novemberétől haláláig, közel huszonöt éven át dolgozott az Új Ember szerkesztőségében az ekkor született publicisztikai írásai tematikus csoportosításban akár külön kis kötetekbe is rendezhetőek lennének: ilyenek például a hazai és külföldi útjairól szóló beszámolók, a színházi, filmes és képzőművésze - ti írások, a Szentírás margójára írt jegyzetek, a háborús élményeit felidéző tárcanovellák, a lírikus naplójegyzetei, és ebbe a sorba illeszkednek a karácsony és a húsvét alkalmából évről évre születő elmélkedései. Húsvéti írásait 1962-től indulóan követhetjük nyomon, amelyek ha kezdetben talán szerkesztői ösztönzésre is készültek, a penzum azonban mégsem lehetett ellenére a költőnek, hisz a passió mindenkori jelenvalósága költészetének és személyes életének is meghatározó tapasztalata. A kereszt és a történelem botrányának egymást értelmező lehetősége nem egyszerűen erkölcsi vagy épp esztétikai előfeltevések következményeként jelentkezik nála, hanem élete sorsdöntő eseményéből fakad. A keresztény húsvét a mindenség legcsendesebb, s leghatalmasabb detonációja írja egyik korai cikkében, 1 és e meglepő kép eredetét keresve érdemes fellapoznunk és hosszabban is idézni egy másik írását, melyben felidézi a háborúban töltött utolsó napjait, és a korábbi hónapok tapasztalatainak is mintegy esszenciáját adja: A föld puszta volt, és érett a pusztulásra. A házak, mintha termeszek rágták volna ki őket belülről, annyit se értek, mint festett díszletek. ( ) Idegen földön, egy világomlás díszletei közt úgy állt rajtam a bakaruha, mint valami jelmez, mint egy világbotrány egyenruhája. Nem is én, egy szomorú, vitaminhiánytól felpüffedt, elkínzott kreatúra ácsorgott ott a kora tavaszi éjszakában, a kis bajor kertben a gigantikus pusztulás szakadozott falanszteröltönyében. Ebben az éjszakában minden értelmét veszítette. Tettem a dolgomat, de csak úgy, mint egy világűrben elszabadult, tovább ketyegő szerkezet. Kinyitottam az ólajtót, és betettem magam után. Lefeküdtem a szalmára, s a takarót magamra húztam. Imádkoztam, de a szavak a számban maradtak. S hallgattam a szívem lüktetését. ( ) Nincs az a műtőasztal, amelyen élő úgy elárvul, mint én ebben a virradatban. A tüdőmben éreztem az égbolt remegését. Délben, mintha a föld alól tűntek volna elő, németek futottak át gyalog, autón, a várakozástól üres főutcán. Aztán olyan csend lett, hogy a legkisebb zaj is hamisan hatott, mint vidéki színielőadáson, mikor a főhős bejövetelekor meginog a díszlet. ( ) A birodalom oly 252

2 Háború után. (Új Ember, 1959. szeptember 27.) In: P. J.: Publicisztikai írások, i. m. 82 84. 3 A versről lásd még Jelenits István: Jegyzetek két Pilinszky-vershez (Ravensbrücki passió Harmadnapon). In: Látó szívvel. Magyar Piarista Rendtartomány Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Vigilia Kiadó, Budapest, 2006, 781 787. zajtalanul omlott össze, mint egy ponyvasátor. ( ) A háború véget ért, most már végképp nem tudtuk, mik is vagyunk és mit keresünk itten? ( ) Ekkor jutott barátomnak az eszébe, hogy hiszen húsvét van, nagyszombat. Ettől pillanatra csak még tanácstalanabbak, még árvábbak lettünk az áttetsző alkonyatban, mint az árnyékunk, mint két tussal megrajzolt kép, vagy még annál is árvábbak. De aztán, mint aki szétnéz a pusztában, s talál valamit a szemével: elmosolyodtam. S már indultam is a dombon felfelé. A kis kápolnát a dombtetőn időtlen idők óta nem használták. Az ajtaja beszögezve, a tornya félig a mohazöld tetőre roskadva. ( ) Mint egy víz alá merült hajó belsejében, úgy mozogtunk, mint tengerfenékre süllyedt kabinba, úgy léptünk be a padba. ( ) Végre letérdepeltem s mintha évek óta először ereszkedhettem volna térdre. Imádkoztam s mintha évek óta most imádkozhattam volna először. Ebben a pillanatban hihetetlen világossággal emlékszem rá ért véget a háború. S a világ fokról fokra, először lassan, aztán egyre sebesebben, mint kiszikkadt medence a beáradó folyóval, ismét megtelt élettel. ( ) Egy szót nem szóltam, egy hangot nem hallottam, szemem is csukva volt. Még csak egy árva harang se hirdette Jézus föltámadását. 2 A háború tapasztalata általános, a történelmi időből kiemelt létélményként jelenik meg Pilinszky műveiben; a láger jelképes, drámai színtérként a krisztusi szenvedéstörténet megelevenítője lesz, a konkrét történelmi botrányra utaló motívumok pedig fokozatosan biblikus keretbe ágyazódnak. Jellemző példa erre az egyik legismertebb műve, a Ravensbrücki passió: a versben egyetlen szó sem utal a koncentrációs táborok világára, csupán a cím emlékeztet az eredeti élményháttérre. (Ravensbrück egy Németországbeli női koncentrációs tábor volt.) A cím azt sejteti, hogy a vers, noha egy konkrét bűntényt, egy ártatlan ember kivégzését idézi meg, azt mégsem egyedi esetként, hanem az örök szenvedéstörténet megismétlődéseként látja. A jelenet tér- és időbeli elhelyezése szándékosan bizonytalan, mivel a hajdani esemény valójában itt és most történik. Arról sem tudunk meg semmit, ki ez a lény, férfi vagy nő, s hogy miért végzik ki és hogy ez mennyire lényegtelen elem volt a költő számára is, jól példázza az Egy KZ-láger falára című vers esete: első megjelenésekor Ravensbrück (Vigilia, 1950), második közlésekor Majdanek (Kortárs, 1957) címmel jelent meg. Ha a fent idézett visszaemlékezés utolsó mondatát ( Még csak egy árva harang se hirdette Jézus föltámadását. ) összevetjük a Ravensbrücki passió utolsó két sorával ( elfelejtett kiáltani / mielőtt földre roskadt ), némi disszonanciára is felfigyelhetünk. Míg az első szöveghely a hazatalálás felszabadító élményét közvetíti, addig a versben a megváltás lehetősége és ígérete inkább csak vágyként van jelen. Ennek kifejeződése maga a címválasztás is, hisz az evangéliumi olvasatot elsődlegesen a cím indukálja, 3 s ebben a költői 253

4 Domokos Mátyás: Költői jelenlét (1980). In: P. J.: Beszélgetések. Századvég Kiadó, Budapest, 1994, 250. 5 Tűnődés az evangéliumi esztétikáról. (Új Ember, 1961. december 3.) In: P. J.: Publicisztikai írások, i. m. 200. szándék valóban mint szándék és vágy érhető tetten. Pilinszky cikke és maga a vers közel egy időben, néhány hónap eltéréssel született, ám a két szöveg mégis eltérő hitbeli pozíciót feltételez. Ilyen jellegű eltérést, feszültséget gyakran megfigyelhetünk, ha a költő publicisztikai írásait a versekkel vetjük össze, és e jelenséget Pilinszky is jól érzékelte: Én ösztönszerűleg nagyon vigyázok, ugyan - is a költészet nem prédikáció. Éppen ezért semmiféle hitet nem lehet elővételezni. ( ) Nem attól vallásos a vers, amit tematikusan elmond. ( ) Én a figyelmet a versnél arra összpontosítom, hogy a vers nem lehet másképp vallásos, mint amilyen vallásos töltésű éppen vagyok. Se több, se kevesebb. Ezt jobb inkább kevesebbre venni bizonyos értelemben, mint többre. ( ) Mindig félek rárakni a versre a tematikus üzenetet. Mindig félek, mert félek, hogy ez képmutatás. 4 Anélkül, hogy részletesen sorra vennénk a költőnek közvetlenül a háborúhoz köthető, 1946 és 1959 között született verseit (a Harbach 1944-től a Harmadnaponig), annyit megállapíthatunk, hogy Pilin sz - ky számára legnagyobb kihívást az jelenti ekkoriban, hogy az egyszeri, megtörtént bűn miként illeszthető üdvtörténeti keretbe ez azonban a hit próbája is lesz egyben, s ez egyre nyilvánvalóbbá válik önmaga előtt is. Húsvét ünnepéről szóló írásai egyúttal saját költői útkereséséről és annak kockázatáról is vallanak közvetve. 1962 áprilisában, mikor első húsvéti cikke megjelenik, még javában dolgozik a KZ-oratóriumon. Ekkor már három éve nem írt verset, és nem véletlen, hogy inkább más műfajokkal próbálkozik, tárcanovellák sorozatával, filmforgatókönyv és színpadi mű írásával. A műfajváltás a saját, addigi módszerével való elégedetlenségét jelzi, s ekkortájt, emiatt fogalmazódik meg benne egy új evangéliumi esztétika igénye: A keresztény művész nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény mezítelen; a klasszikus művész mester, a keresztény szamaritánus. 5 Az idézett rész, anélkül, hogy a későbbi években részletes kifejtést kapna, egyfajta költői programként és az addigi eredmények meghaladásának az igényéről szól. A korábbi versek rendszerint látomásokká növelt drámai szituációk megidézései voltak a szemtanú kívülálló (s egyben a látványt elszenvedő) pozíciójából. A múlt mindig jelen idejű: megváltatlan ugyan, de mégsem megválthatatlan. Az írások tétje (műfajtól függetlenül) ugyanaz: az egymástól élesen külön váló profán és a szakrális szféra közötti kapcsolat megteremtésének lehetősége. Ahhoz azonban, hogy ehhez a megfelelő beszédformát és a szükséges poétikai eszközöket is megtalálhassa, költőként évekre el kellett hallgatnia: az újabb megszólalás viszont a 70-es években gátszakadásszerűen érkezett. Hogy mi történt a köztes évtizedben, az javarészt a cikkekből követhetjük nyomon, s e tekintetben is fontos, megvilágító erejűek a húsvéti írások. 254

6 Nagyhét.(Új Ember, 1963. április 7.); Az Evangélium és a szentmise. (Új Ember, 1966. április 10.) In: P. J.: Publicisztikai írások, i. m. 287., 289.; 464 465. Ahogy Pilinszky a 60-as évek elejére egyre inkább kiiktatta verseiből a narratív elemeket, ugyanúgy a húsvéti cikkeiben sem követi végig időrendben az eseményeket, az ismert stációk szerint. Rendszerint (főként a 60-as években) dramaturgiai szempontok szerint osztályoz s emel ki egy-egy jelenetet. E cikkekből most olyan kommentárokat idézünk, amelyek Pilinszky költői útkeresésének dokumentumaiként is olvashatók: az öröknek és időbelinek megjelenése az Evangéliumban milyen csodálatosan egyszeri»dramaturgiával«jelentkezik, s mindenekfelett az utolsó vacsora leírásában. Az Utolsó vacsorán már egybeesik a háromféle idő. A próféciák ideje, az oltáriszentség ideje, s Jézus kínszenvedésének órája. De ez a háromféle idő máig álló boltozatot alkot egymásba futó pilléreivel. Minden konkrétsége, időbelisége ellenére az utolsó vacso - ra már fogantatásában szertartás volt a földi valóság titokzatos, az örök élet időtlenségébe emelt megfelelője. Ha van dráma, ami megtörte az időt s valóban megtörte, úgy ez az. Jézus áldozatának története, időtlen centrumában az Utolsó vacsora asztalával, melyen nemcsak az Ószövetség kapott új értelmet, de örök és isteni formát a magányos, elhagyatott szenvedés is, ami még hátravolt a kereszten. Az Evangélium ezzel a legcsodálatosabb, liturgikus szépségű formaadást párosítja az öröklét»formabontó«beavatkozásával. A három réteg a tanítások, a történet s a liturgikusnak nevezhető harmadik szint nemhogy kioltaná, de nagyszerű gazdagsággal és egyszerűséggel hatja át egymást. ( ) A szentmisében lényegében ugyanezt a szerkezetet,»evangéliumi struktúrát«fedezhetjük fel. Az emberi történet legmélyebb eseménye ismétlődik meg itt. Több, mint amit a művészet vagy emlékezet, vagy bármi helyszíni szemle a múltból fölidézhet. Ami megtörtént, újra és újra maga az történik meg itt; Isten agóniája és megváltó kereszthalála. De a véres áldozatot mely a valóságban még az apostolok szívét is próbára tette és megzavarta itt, a szentmisében, egy valóban isteni formaadás szépsége tolmácsolja, közvetíti. // Kívülről szemlélve is, sőt kívülről szemlélve talán még szembetűnőbb a szentmise tökéletesen egyedülálló művészi szövete. Hol marad ettől a szimbolikától az irodalomé, ettől a formai szabadságtól akár a modern színpadé, vagy ettől a bátorságtól a szürrealisták vakmerősége, ettől az egyszerűségtől akár Beckett tömörítő kopár ereje? 6 A korai cikkek elsősorban az utolsó vacsorára és annak a szentmise során történő felidézésére, formaadására koncentrálnak. Saját költői célkitűzése még nyilvánvalóbbá válik, ha ide idézünk egy rövid naplófeljegyzést is, szintén a 60-as évekből: A liturgiában a legmélyebb elesettség kap formát. A mise: a mélypont ünnepélye. Az eddigi liturgikus világkép nem elegendő. Ez a katolikus költészet képvilágának átfogalmazását is megköveteli. / A csodálatos és tökéletes liturgiának és liturgikus időnek: a profánban tükröződő képéről van szó. A XX. század Veronika-kendőjéről. // Jézus elhagyatottabb volt, mint az auschwitzi halottak. De a költői képanyaga 255

7 In: P. J.: Naplók, töredékek. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 134., 138. 8 A nagyböjt (Új Ember, 1969. március 9.) In: P. J.: Publicisztikai írások, i. m. 590 591. 9 Egy lírikus naplójából. (Új Ember, 1965. november 7.) In: P. J.: Publicisztikai írások, i. m. 438. ma halványabban hat. / Ugyanakkor: a mai halottak liturgiája is megteremtésre vár. / Ez nem lehet szépítés vagy egyszerű képkölcsönzés gyümölcse. 7 Pilinszky számára a történelem botránya egyben a hit katasztrófája, az Isten és ember közötti párbeszéd megszakadásának következménye számára azonban (mint arra többen is rámutattak már) nem Isten léte vagy nem léte, hanem Isten jelenléte a kérdéses. Ennek a jelenlétnek a legfőbb megtapasztalható bizonysága a szentostya képében mutatkozik meg, ami a jelen és a múlt, az Isten és ember közötti távolságot is kiiktatja, és ezáltal biztosít lehetőséget az élők és holtak közötti kapcsolat felvételére is. A művészetnek ebből a szempontból tulajdonít természetfeletti rendeltetést, és Jézus példáját követve, a művész feladatát is abban látja, hogy megkeresse azt, ami elveszett. Jézus mint írja egyik 1969-es cikkében oly abszolút értéket jelent, mely mindenkor behelyettesíthető minden relációnkba, s mindenekelőtt jóvátehetetlen viszonylatainkba. Ez a megváltás egyik legmélyebb értelme. Jézus azért jött, hogy jóvátegye azt, ami az időben végleg elveszett; ezért adta kezünkre magát. Vegyük észre, hogy azóta se hagyott el bennünket, s épp ott a legkevésbé, ahol szükségünk a legnyomasztóbb: a jóvátehetetlen jóvátételében. 8 A jóvátehetetlen jóvátétele, a bűn megválthatósága, szakralizálása néhány évvel korábban is felbukkan már egy írásában, miután ellátogatott Auschwitzba: Az egyik fotó hozzásegített szemléletem bizonyos újrafogalmazásához. Meszelt karámra emlékeztető deszkák között egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégzőbarakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében. Álltam a kép előtt, s erőnek-erejével meg akartam állítani a húsz évvel ez - előtti boldogtalanságot ahogy látszatra a fényképfelvétel megállította. De én a valóságot akartam megállítani. S akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént. // Nos egy hosszú gondolatsor kihagyásával, én hiszek abban, hogy jóvátehetjük azt, ami megtörtént, s méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént személy szerint a meszelt deszkák előtt 1942-ben lépegető öregasszonnyal. // A költészet számomra, ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét. Vagy legalábbis az első lépést a képtelenség e sötétjébe. 9 Kilenc év elteltével, 1974-ben tesz kísérletet arra, hogy e személyes és költői kihívással megbirkózzon. Két verset is ír az említett fénykép kapcsán, az egyik kisgyerek, illetve az öregasszony megszemélyesítőjeként: AUSCHWITZ Schaár Erzsébetnek Négy-öt esztendős lehetek, s az én koromban a világ, 256

vagy ha úgy tetszik a valóság, egyszóval mindaz, ami van, két esztendő vagy nyolcvan év, mázsás cipő, több tonnás kiskabát, és főként, ami hátra van még, pontosan öt-hat éves. EGY FÉNYKÉP HÁTLAPJÁRA Görbülten megyek, bizonytalanúl. A másik kéz mindössze három éves. Egy nyolcvan éves kéz s egy három éves. Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást. 10 Én Jézusom (Új Ember, 1977. február 17.) In: P. J.: Publicisztikai írások, i. m. 763. 11 Az Evangélium és a szentmise. (Új Ember, 1966. április 10.) In: P. J.: Publicisztikai írások, i. m. 465. 12 Jelenits István: Költői pálya a szent és a profán metszésvonalán. In uő.: Az ének varázsa. Új Ember, Budapest, 2000, 328. Ha visszaidézzük a Ravensbrücki passiót, szembetűnő a különbség, noha a versbeli szituáció egyezik: a kivégzés előtti pillanatokat rögzíti ez a két vers is. A szemtanú leírása helyett azonban ez utóbbiakban már az áldozatok kelnek életre s Pilinszky egy későbbi kommentárjából azt is megtudhatjuk, hogy e fénykép nézése közben mindvégig Jézus öt sebére gondolt. 10 A költői figyelem a kései írásokban egyre inkább Jézus utolsó éjszakájára és kínszenvedésére összpontosít. A cikkek az elesettek iránt egyre részvéttelibb hangon szólalnak meg, és már korántsem tekinthetők a versek felől mellékszálnak. A gyónás, a vallomás, a naplóforma vagy a versekből is ismert kulcsszavak, motívumok (csend, szögek, mélypont, éhség, szomjúság, mezítelenség, hamu, kreatúra, a sírás ünnepélye stb.) egyre nagyobb átjárhatóságot biztosítanak a különböző műfajok között. Ennek megfelelően a húsvéthoz kapcsolódó írások is egyre kevésbé kötődnek már az ünnep naptári idejéhez, s akárcsak a versek esetében, egyre személyesebb lesz a hangvétel: nem leírja a külső eseményeket, hanem belülről, mintegy a történet részeseként ír azokról. Ez a dráma kétezer év óta érvényes s kétezer év után még mindig adósok vagyunk tulajdonképpeni megértésével 11 írta egyik cikkében, s hogy miféle feltételeknek kellene megfelelnünk ennek érdekében, ahhoz nemcsak példát, de erőt is nyújtanak Pilinszky szövegei. Zárásképp egyetértően idézhetjük Jelenits István megállapítását: Amint a húsvét nem változtatta meg a világot, fényében nem vált puszta emlékké a nagypéntek, és mégis minden új értelmet kapott, úgy rendeződik el Pilinszky egész életműve a köré a tengely köré, amelyet a nagypéntek keresztje és a Bárány húsvéti kiáltása jelöl ki. 12 257

MÓZES HUBA 1941-ben született Kolozsváron. Irodalomtörténész. Legutóbbi írását 2014. 9. számunkban közöltük. 1 Rónay György: Dsida Jenő: Nagycsütörtök. In: Miért szép? Századunk magyar lírája verselemzésekben. (Szerk. Albert Zsuzsa Vargha Kálmán.) Gondolat, Budapest, 1966, 343 348. 2 Kabán Annamária: Egy versszöveg metamorfózisa. In: Kabán Annamária Mózes Huba: Vers és lélek. Dsida Jenő és költészete. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2007, 59 69. 3 Kabán Annamária: Tövisről vérharmat csepeg. Út a Kálváriára. In: Kabán Annamária Mózes Huba: Reflexió és önreflexió Dsida Jenő költészetében. Esszék, szövegtani megközelítések. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2014, 75 78. 4 MTA Miskolci Területi Bizottsága Lévay József Közművelődési Egyesület Észak-magyarországi Harmadnapra feltámadok A húsvéti ünnepkör Dsida Jenő verseiben A költői és általában az irodalmi-művészeti alkotások értékszempontú befogadását a mit csak kisebb, alapvető mértékben a hogyan határozza meg. Adott korszakokban, adott életművekben, adott alkotásokban, persze, a mit a hogyannak lényeges építőjévé válik. Ez a megállapítás érvényes a Nagycsütörtök szerzőjének költői életművére is. Okkal gondolhatja tehát a befogadó, hogy Dsida Jenő költészetében kitüntetett szerepet játszik a szenvedéstörténet. S valóban, különböző évek terméséből szemelgetve a következő, címükkel is többnyire a szenvedéstörténetre utaló Dsida-verseknek a sora szinte magától adódik: Nagypénteki ima (1924. április 18.), Golgotán (1924. szeptember 11.), Kálvária (1925), Evangélium (1926. július), Húsvétvárás (1927. április 18.), Messze látok (1927), Utolsó vacsora (1928), Nocturno (1928), Nagycsütörtökön (1929. március 17.), Nagycsütörtök (1933), Húsvéti ének az üres sziklasír mellett (1934), Út a Kálváriára (1936). Nem minden tanulság nélküli a versek megírásának időrendjét a szenvedéstörténet időrendjéhez igazítanunk. Kitűnik ebből az átrendezésből, hogy a versek többsége fele-fele arányban a nagycsütörtök és a nagypéntek történései között oszlik meg. Az Utolsó vacsorát megelőző Evangélium, s azt követően a Nocturno, Nagycsütörtökön és a Nagycsütörtök középpontjában az Olajfák hegyén imádkozó Jézus és az ő gyötrelmével azonosuló lírai én áll. A nagypéntekhez áttételesen a Golgotán, a Messze látok és az Út a Kálváriára kapcsolható, míg a Nagypénteki ima és a Kálvária a krisztusi szenvedéssel való egyéni, illetve közösségi azonosulásnak a verse. A nagyhét utolsó napját, a nagyszombatot idéző Húsvétvárás, valamint az Erdélyi Lapok hasábjairól (1934) az Angyalok citeráján című posztumusz Dsida-kötetbe (1938) emelt Húsvéti ének az üres sziklasír mellett zárhatja a sort. A szó szoros értelmében húsvéti versnek csak az utóbbit nevezhetjük, de ide vonható még a Golgotán is áthallásos utolsó sorára való tekintettel. A fenti alkotások közül a Nagycsütörtök befogadástörténeti helyét Rónay Györgynek a Miért szép? című kötetben 1966-ban megjelent rangos írását 1 követően a többi közt olyan elemzések jelölték ki, mint például Kabán Annamária Egy versszöveg metamorfózisa című, 2007-ben közölt tanulmánya. 2 Az Út a Kálváriára című verset legutóbb szintén Kabán Annamária elemezte. 3 A Húsvétvárásra Amedeo Di Francesco hívta fel a figyelmet a 2013. évi nemzetközi Dsida-emlékkonferencián, 4 valamint a Miskolci Keresztény Szemlében. 5 Magam a Vigilia hasábjain 2014-ben Dsida Evangélium című 258

Irodalmi Kör: Emlékkonferencia Dsida Jenő halálának 75. évfordulóján. Miskolc, 2013. május 4. 5 Amedeo Di Francesco: A nagyszombat Dsida Jenő költészetében. Miskolci Keresztény Szemle, 2013. 3. 65 67. 6 Mózes Huba: Előfutam egy dsidai remekléshez. Vigilia, 2014. 9. 683 684. 7 Amedeo Di Francesco: i. m. 66 67. versét mutattam be. 6 Ez alkalommal az első nagypénteki, valamint a húsvéti vershez fűznék észrevételeket. A laza verselésűnek tűnő Nagypénteki ima a tizenhét éves Dsida Jenő korai remeke. Három strófájának rendjét nem az öt és három szótagos sorok, avagy a rímek váltakozása, hanem a vers egészének aranymetszéses-szimmetrikus szerkezete szabja meg. A verset soralapú negatív aranymetszése 8/14 arányban tagolja. A nyolcsoros első rész a krisztusi tanításról és a megváltásról szól, szükségképpen utalva az értetlenek viszonyulására is: Uram, csúfoltak, / Kínoztak Téged, / Aki szerettél / Minden szenvedőt. / Szegekkel vert a / Világ keresztre, / Aki mindig csak / Vigasztaltad őt. A tizennégy soros második rész középpontjában a lírai én áll. A második rész első hétsoros szakaszának kérdései arról vallanak, hogy Jézus példájához viszonyítva ő maga milyen keveset tett meg abból, ami elvárható lett volna tőle, illetve arról, hogy Jézus szenvedéseit ő maga nem, vagy áttételesen is csak nagyon kis mértékben tapasztalhatta meg. A kérdőjeles megfogalmazásban a jézusi szenvedéssel való azonosulás is benne rejlik, a szakaszzáró Mért panaszkodom? kérdés tehát ambivalens: Mi jót is tettem / Én a világnak, / Sok-sok napomon? / Csúfolnak? / Kínoznak? / Szegeznek engem? / Mért panaszkodom? A második rész következő hétsoros szakasza a tulajdonképpeni nagypénteki ima. A lírai én ezúttal kijelentő mondatokban összegez, bocsánatért könyörög, s panasz helyett az áldás feltétel nélküli szavait fogalmazza meg: Uram, bocsáss meg! / Haragban égni / Nincs okom; / Egyebet kérni / Nincs jogom; / Uram, csak áldlak, / Nem panaszkodom. A kétszer hétsoros második rész a szonett mai meghatározásának megfelelően két félszonettnek, a kettő együtt akár felező szonettnek is tekinthető, amelynek kohézióját a Mért panaszkodom? Nem panaszkodom sor variációs ismétlése biztosítja. A versegész szerkezetének fő pillére a versnyitó Uram megszólítás kétszeri visszatérése a verset záró könyörgésben. Külön is felfigyelhetünk a harmadik szakasz megsokasodó rímeire, valamint a második szakasz első rímhívójára Mi jót is tettem / Én a világnak? a vers utolsó előtti sorában érkező kései rímválaszra: Uram, csak áldlak Amedeo Di Francesco fent említett előadásában, illetve írásában a Húsvétvárás mellett más Dsida-versekre, így a Húsvéti ének az üres sziklasír mellettre is érvényes észrevételeket fogalmaz meg: A nagyhét és különösen Jézus szenvedése, halála és feltámadása nem tartozik és nem is tartozhat csupán Isten fiára. Minden valóban hinni akaró hívő, aki meg akarja erősíteni saját hitét, meghívást kap arra, hogy utánozza Krisztust a megváltó húsvétban ( ) Bizonyos - ság vagy remény a Dsidáé? ( ) Végül is nem fontos, hogy ezt biztosan tudjuk. A vágy nagysága önmagában is sokat elmond arról az akaratról, amivel a Feltámadottat kívánja befogadni. A halál átadta helyét a költő belsejében is az életnek: többé nem»bánat, herva dás, halál«, hanem a minket szeretővel, az élet hordozójával megtalált békének a vakító fénye 7 259

8 Amor sanctus. Szent szeretet könyve. Középkori himnuszok latinul és magyarul. (Fordította és magyarázta Babits Mihály.) Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1933. 9 Kovács András Ferenc: Jegyzetek. In: Világ világossága. Hetvenhét keresztény himnusz Babits Mihály és Sík Sándor fordításában. (Szerk. Kovács András Ferenc.) Gloria Keresztény Szó, Kolozsvár, 1992, 167. Nem lehet kétséges: a Húsvétvárásból idézett szavakkal együtt Amedeo Di Francesco sorai a Húsvéti ének az üres sziklasír mellett című versről is szólnak, Dsidának arról az alkotásáról, amely egyetlen ívbe foglalja az egyetemes és a magyar költészet történetét a bibliai Simeon énekétől Bocsásd el, Uram, szolgádat és az Ómagyar Mária-siralomtól Ó, igoz Simeonnok / bezzeg szovo ére: / én érzem ez bú tűrűt, / kit níha ígére a 20. század első feléig. Az európai és a magyar költészet történetének kiemelkedő szakaszát, illetve mozzanatát képviselik a középkori latin himnuszok és azoknak Babits Mihály Amor sanctus (1933) című kötetébe 8 szerkesztett magyar fordításai. A kötetből különösen két mű tanúskodik arról, hogy Dsida jól ismerte Babits fordításait: Jacopone da Todi Stabat mater dolorosa kezdetű Mária-szekvenciája, amelyet Babits Himnusz a Fájdalmas Anyáról címmel fordított, valamint a Clairvaux-i Szent Bernátnak tulajdonított Amor sanctus, amor mundus, Az isteni szeretetről fogalmazott himnusz, amely a fordításkötet latin címadó versének magyar megfelelője. Kovács András Ferenc Világ világossága (1992) című, Babits Mihály és Sík Sándor fordításaiból összeállított kötetének jegyzeteiben jó érzékkel jelöli ki a középkori himnuszok költészettörténeti helyét és szerepét, s követi nyomon térhódításukat: A clunyi reformtól kezdődően az egyre inkább differenciálódó himnuszköltészet csillogóbbá, csiszoltabbá válik, újabb vonásokkal gazdagodik. Egyrészt az egyén és Isten kapcsolata lesz lángolóbbá, személyesebbé, ami a keresztényi bűntudat és az Istennel való misztikus egyesülés (a mystica unio, illetve az Amor Sanctus) témakörének felerősödésével függ össze ( ); másrészt pedig a fokozott dogmatikai érdeklődés, illetőleg annak szubtilis kifejezése lesz hangsúlyozottabbá. A latin himnológia különálló, ám az előbbiekhez szervesen illeszkedő vonulatát képezik ( ) a számbelileg is kiemelkedő Mária-énekek, valamint ( ) a sajátosan friss színezetű ferences líra 9 A Húsvéti ének az üres sziklasír mellett, mint a himnuszok térhódításának kései képviselője, az utóbb említett két vonulathoz nemcsak két jeles himnuszköltő megnevezésével és a strófák hasonló, de a harmadik sor megkettőzése révén talán még gazdagabb zengésével, hanem az Istennel való misztikus egyesülés és a megnövekedett bűntudat hevével, valamint a dogmatikus érdeklődés hangsúlyozásával, sőt túlhangsúlyozásával is kapcsolódik: Nyitott sírod szája szélén sóhajok közt üldögélvén szemlélem bús, elvetélt életemnek rút felét s jaj most olyan bánat vert át, mily Jacopo és Szent Bernát verseiből sír feléd. ( ) 260

Amit csak magamban látok, csupa csúnya, csupa átok, csupa mély seb, éktelen, testem oly mértéktelen volt ivásban, étkezésben, mindenfajta vétkezésben s undokságom végtelen. ( ) Bámulok a nyirkos, görbe kősziklába vájt gödörbe, bénán csügg le a karom, tehetetlen két karom Te kegyelmet mindig oszthatsz, feltámadtál s feltámaszthatsz, hogyha én is akarom. Clairvaux-i Szent Bernát himnuszának A szeretet fut lihegve; / sohse lankad futó kedve soraival és Jacopone da Todi szekvenciájának zárlatával És ha testem meghal, adjad, / hogy lelkem dicsőn fogadja / a pálmás paradicsom! cseng össze Dsida versének következő két szakasza: Fennakadva tüskeágon, / éjsötét nagy pusztaságon / étlen-szomjan vágok át, / mint eltévedt eb szimatja, / mely halódva is kutatja / vándor ura lábnyomát. // S közben dalolok az égről, / pálmás, örök dicsőségről, / vonszolván földdel rokon / testemet a homokon / s így ujjongván, nem is érzik, / hogyan sajog, hogyan vérzik / rögbe horzsolt homlokom. Érdemes külön felfigyelnünk a Húsvéti ének az üres sziklasír mellett strófaalapú, 5/8 arányú negatív aranymetszésének a szintjén elhelyezkedő (pontosabban közvetlenül e szintet követő) hatodik szakaszára, amelynek sor középi összecsengései is a gyötrelem már-már gyönyörré válásának folyamatát érzékeltetik: Bűneimnek nincsen számok. / Mindent bánok, mindent szánok / és e sajgás, mely gyötör, / nem is sajgás, már gyönyör. / Hamuval szórt, nyesett hajjal / ér engem e húsvéthajnal / és az üres sírgödör. Dsida Jenő húsvéti verse régmúlt idők alkotásaiból merít. Ám a húsvéti ünnepkör ihlette Dsida-versek között olyanokat is találunk, amelyek későbbi évtizedekben született alkotásokat juttatnak eszünkbe. A Golgotán utolsó szakaszának Szépen szeretem ezt a világot, / azért teszek most ilyen nagyot: / mindent adva és semmit se kérve, / fájdalmas szépen meghalok érte, / de harmadnapra feltámadok! zá ró sora, például, Pilinszky János Harmadnapon (1959) című költeményének latin nyelvű zárlatát, a Kálvária befejezése pedig még kétezer év előtt keresztfák mentek, / most magyar fák mennek a Kálváriára Márai Sándor Mennyből az angyal (1956) című versét előlegezi meg. 261

SZÉNÁSI ZOLTÁN 1975-ben született. Irodalomtörténész, kritikus, az Új Forrás szerkesztője, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének munkatársa. Legutóbbi írását 2014. 11. számunkban közöltük. Jelen dolgozat az OTKA K 105283 számú kutatási program keretében készült. 1 Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. A legrégibb időktől a jelenkorig. Szépirodalmi, Budapest, 1987, 360. 2 Gyulai Pál levelezése. (S. a. r. Somogyi Sándor.) Akadémiai, Budapest, 1961, 194. 3 Babits Mihály: A férfi Vörösmarty. Nyugat, 1911/24. 4 Milbacher Róbert: Szóval ennyit a lázadásról. A vén cigány mint a romantikus lázadás visszaéneklése. Alföld, 2015/1. 60 73. 5 Horváth János: Forradalom után. Vörösmarty és a stílromantikusok. In uő.: Irodalomtörténeti és kritikai munkái V. (Szerk. Korompay H. János, Az ünnep ideje Vörösmarty, Babits és Takács Zsuzsa egy-egy verséről Az irodalomtörténet tanúsága szerint A vén cigány recepcióját a megírása és megjelenése utáni években leginkább az időszerűtlenség tapasztalata jellemezte. A nemzeti irodalomtudományt megteremtő Toldy Ferenc szerint, aki számára a magyar irodalom csúcsteljesítményét Vörösmarty életműve jelentette, A vén cigány az új világ és új költészet apokalipszise. 1 Ezzel éppen ellentétes Gyulai Pálnak, Vörösmarty későbbi életrajzírójának értékelése, aki a vers születése után nem sokkal Arany Jánosnak írt levelében a következőképpen fogalmaz: Szegény öreg, csak azt tudja írni, ami a szívén fekszik, ő sem tartozik a legújabb kor költői közé. 2 A századelőn induló magyarországi irodalmi modernség képviselői a konzervatív népnemzeti irodalommal, s mindenekelőtt is a Gyulai Pál által megalkotott Vörösmarty-képpel szemben a kései Vörösmartyt emelik ki, s mintegy önlegitimációkét hivatkoznak A vén cigányra. Babits például 1911-es írásában a verset a századforduló dekadenciája felől olvassa: Ez egy őrült képzetkapcsolása. Ez a vers egy őrült verse. De ez szent őrültség. Az őrült látománya szent látomány. 3 Milbacher Róbert nemrég megjelent tanulmánya 4 ezekben a népnemzeti kánont revideáló, elődkereső gesztusokban A vén cigány modernné olvasását látja, mely meglátása szerint éppúgy félreérti, rosszul kontextu - alizálja a művet, mint tette az akkor formálódó népnemzeti kánon jegyében Gyulai Pál. Milbacher saját értelmezésének kiindulópontjául Barta János 1937-ben a Nyugatban megjelent A romantikus Vörösmarty című tanulmányát választja, s A vén cigányt mint a romantikus lázadás visszaéneklését értelmezi, tehát hasonlóan Gyulaihoz és Horváth Jánoshoz, 5 de nem negatív előjellel a nemzeti klasszicizmust megelőző romantika kései darabjának tekinti a verset. A vén cigány recepciótörténete azonban nem kizárólag a mű- és életmű-értelmező esszékben, irodalomtörténeti szintézisekben íródik, hanem a vers intertextuális megidézése révén a későbbi korszakok irodalmi alkotásaiban is. A Vörösmarty-vers hatástörténeti poten ciálja pedig ebből a szempontból is figyelemre méltó, különösen is A vén cigány talán legtalányosabb soráé ( Mi zokog mint malom a pokolban ), mely Babits Húsvét előtt című nevezetes versének s Takács Zsuzsa Végtelen órán című költeményének fiktív világát meghatározó motívumként tér vissza a modern magyar költészetben. Nemcsak ez a szövegközi kapcsolat köti azonban össze a három művet, hanem miként az alábbiakban remélhetőleg látható lesz jelentős létszemléleti rokonság is összekapcsolja Vörösmarty, Babits és Takács Zsuzsa műveit. Kiinduló hipotézisem szerint ez a szemléleti kapcsolat az ünnep szakrális idejének megjelenítésében ragadható meg. Ponto- 262

Korompay Klára.) Osiris, Budapest, 2009, 370. 6 Gintli Tibor: Kollokvialitás és pátosz. In: A vén cigány. (Szerk. Fűzfa Balázs.) Savaria University Press, Szombathely, 2012, 86 87. 7 Amivel az ember mint érthetetlennel és ijesztővel találkozott a cselekvés területén, s ami a természet folyamataiban, eseményeiben, emberekben, állatokban vagy növényekben idegen - kedést, csodálkozást vagy ámulatot váltott ki különösen ha hatalomhoz vagy ijedséghez kapcsolódott az először minden alkalommal a démonival szembeni félelmet, később a szenttel szembeni respektust váltott ki ( ). Rudolf Otto: A szent. Az isteni eszméjében rejlő irracionális és viszonya a racionálishoz. (Ford. Bendl Júlia.) Osiris, Budapest, 2001, 86. sabban: úgy vélem, mindhárom műben kimutatható a krisztusi megtestesülés által megszentelt történelmi idő mint üdvtörténet hatása a versek fiktív időstruktúrájának alakítására. Ez azt is jelenti, hogy (szemben a Vörösmarty- és a Babits-vers értelmezési hagyományával s a Takács Zsuzsa-recepcióban is fellelhető interpretációs gyakorlattal) a költemények születésének konkrét életrajzi és történelmi eseményeire vonatkozó referenciális olvasatot jelen értelmezés során zárójelbe teszem. Ez a nézőpont látszólag nem egyértelműen érvényesíthető a művek egészének megértésére. Vörösmarty versének utolsó versszaka az apokaliptikusan ábrázolt jelenhez képest az eljövendőbe helyezi az ünnepet ( Lesz még egyszer ünnep a világon ). A Babitsvers időszerkezete tematikusan a békevágy megfogalmazásához kapcsolja az ünnep eljövetelét, tehát szintén a bizonytalan jövőbe helyezi, miközben azonban ezt teszi, meg is valósítja a kívánt nyelvi aktust, s ezzel sajátosan önmagába visszaforduló szerkezetet hoz létre. A Takács Zsuzsa-versben pedig nem is történik semmiféle utalás az ünnepre, ellenben mintha egy hétköznapi jelenet és egy sajátos lélekállapot leírását olvasnánk ( Nem akarok mást / csak verset írni ( ) az áramszünet csöndjében, a holdfényben, / az ágyam szélén ülve ). Gintli Tibor A vén cigányról írt elemzésében a vers beszédmódját és időszerkezetét tekintve megállapította, hogy a hétköznapi vallomásos beszédtől a költemény hangneme a tragikus pátosz magasságába emelkedik, majd a vers végén emelkedett pátosz -ba vált át. A hétköznapi, kollokviális beszédhez Gintli a profán időt, míg a pátoszhoz a mitikus időt rendeli, s meglátása szerint a hangnemváltásokkal párhuzamosan maga a beszélő is átlényegül a vész átélésének lelkiállapotába. Ebben a jelenné váló pusztulásélményben lényegtelenné válik a profán időt jellemző kronológiai sorrendiség: a második versszak refrén előtti sora még múlt időben említi az emberek vetését elpusztító jégverést, az e metafora változataként olvasható»zengő zivatar«leírása során a jelen idő kizárólagossá válik: az apokaliptikus idő jelenvalóvá lett a beszélő számára. 6 A profánból a mitikus időbe való átlépés tehát nem egyszerre történik meg. A bordal szituációjából kiindulva a második versszakban a versbeszélő a zenészt instruálja, s ennek során a kívánt dal analógiájaként jelenítődnek meg természeti képek: örvény, üstökös, jégverés. Valamennyi az emberi egzisztenciára veszélyes elemi katasztrófa képzetét villantja fel, melyben az ember önmagánál nagyobb hatalom létét sejtheti meg. A numinózus ősi vallási élményének megidézéseként 7 is olvashatjuk tehát a második és harmadik versszak természeti képeit. A következő strófákban, elszakadva a természet-zene párhuzamtól, a versbeszélő lelki megrendültsége ószövetségi és görög mitológiai utalásokkal fejeződik ki. Lényegében ezekben a szakaszokban képzőik meg az a mitikus idő és tér, melyben Milbacher Róbert értelmezését idézve a romantikus lázadás hiábavalóságának tapasztalata megfogalmazódik: Az istenarcúságban állandóan megalázott (»Oda lett az emberek vetése«) ember képtelen az emberi létezésének egyetlen, a végtelen- 263

8 Milbacher Róbert: i. m. 70. 9 Mircea Eliade: A szent és a profán. A vallási lényegről. (Ford. Berényi Gábor.) Európa, Budapest, 1999, 83 87. nel (az omnipotens léttel) szembeállítható tettével, vagyis a lázadással kivívni az autonómiáját, méltóságát, szabadságát, egyszóval: éppen az istenarcúságával összeegyeztethető létállapotot. 8 A vén cigányt más kontextusba helyezve a mitologikus utalásoknak ettől eltérő jelentést is tulajdoníthatunk. Ha Gintli Tiborral egyetértve a profán időből a mitikus időbe történő átlépést a szent idejébe való belépésként értjük, akkor a vers tér-idejének s a versbeszélőnek az átlényegülését az ünnepre való felkészülés liturgikus eseményeként is megérthetjük. A Vörösmarty-vers éppen a mitikus utalások révén válik a szent történelem s az ember eredet utáni vágyának kifejezőjévé. A vén cigány ugyanis a kezdetekre vonatkozó bibliai és görög mitológiai alakokat jelenít meg a bűnbeeséstől Káinon keresztül Prométheuszig. A mítosz által megidézett szent történelem -be való bekapcsolódás már jelzi: a lírai én az istenek kortársaként 9 az ünnep örök jelenébe lép be. Ez alátámasztja Gintli megfigyelését a vers időszerkezetére vonatkozóan, de nem mond ellent Milbacher értelmezésének sem, mivel A vén cigány utalásai nem a világ és az ember teremtésére vonatkoznak, hanem az isteni hatalommal szembeni lázadás mitikus hőseire. Kivéve Noét, aki az özönvíz utáni újratemetés szimbolikus alakjaként kerül be a vers képvilágába, s annak hangulati fordulópontján elvezet a mitikusapokaliptikus időből való kilépéshez s az ünnep idejének elérkezéséhez. Ebben az értelemben viszont már nem a szent és a profán idő áll egymással szemben, hanem az emberi történelmet mint bukástörténetet megjelenítő idő a szent történelmet újraélő, s a vers beszéd felhangzásakor még a jövőbe helyezett ünnepi idővel. Ezek után feltehetjük a kérdést: melyik ünnep rejlik A vén cigány idővonatkozásai mögött? Ebből a szempontból kulcsfontosságú lesz a harmadik versszak Isten sírja reszket a szent honban sora, melyet a különböző értelmezések mint Vörösmarty keresztény világrendbe vetett hitének kifejeződését, illetve annak megrendülését olvastak. Véleményem szerint azonban függetlenül attól, hogy mit gondolunk az idős költő vallásos meggyőződéséről ez a sor utalhat nagypéntek éjszakájára is. Eszerint ez a sor evangéliumi utalásként vezeti be a mitikus térbe való átlépést, mely így nemcsak az idők kezdetére vezet viszsza, de a bűnbeesést mint Isten elleni lázadást korrigáló krisztusi szenvedéstörténetbe is. A vers mitikus jelenideje tehát a nagypéntektől húsvét hajnalig tartó időszak, amikor a Corpus a sírban fekszik. A Háború van most a nagy világban sor így nem konkrét történelmi utalásként, a vers megírásának idejére vonatkoztatva értelmeződik, hanem a Halál felett aratott diadalra értve. Ez az a tragédia, amellyel szembesülve az emberi egzisz tencia megrendül. Ez generálja a következő versszakok apokaliptikus képzeteit, s egyben meg is alapozza az ünnepvárás optimizmusát, mely a vers záró szakaszában hangzik fel. A Húsvét előtt esetében még nehezebb elvonatkoztatni a vers születésének, első elhangzásának és megjelenésének korabeli történelmi kontextusától, különösen, ha a vers kanonikus helyét miként Rába 264

10 Rába György: Babits Mihály költészete. Szépirodalmi, Budapest, 1981, 491 492. 11 I. m. 500. 12 I. m. 505. 13 Faragó Kornélia: Metamorf alakzat. A vén cigány mint művészeti önreflexió. In: A vén cigány, i. m. 79. 14 I. m. 78. György megjegyzi a költemény eszmei mondanivalója, a háború derekán békéért kiáltó bátorság alapozta meg. 10 A referencialitást azonban ebben az esetben is az olvasás valósítja meg, s amennyiben ezt a jelentésvonatkozást felfüggesztjük, a Babits-vers értelmezésében is a hangsúlyt a szövegek közötti párbeszéd megértésére helyezhetjük. Noha a Babits-mű beszélője már a költemény felütésében igen erőteljes érzelmi töltést kifejezve szólal meg, tehát nem egy hétköznapi, profán szituációból emelkedik az apokalipszis elbeszélésének pátoszáig, a mű szerkezete mégis hasonló ívet ír le, mint A vén cigányé. A Húsvét előttben ugyanis a békevágy kimondását a megszólalás jelenének apokaliptikus leírása késlelteti. Ennek a víziónak az ábrázolása során a Vörösmarty-sor hasonlító képe ( Mi zokog mint malom a pokolban ) önállósodik, különböző variációi révén eltérő jelentéseket felvéve tér vissza a vers kétharmadát kitevő első szerkezeti egységben. A Babits-vers első versszaka A vén cigányhoz hasonlóan természeti képekkel vezeti be a pusztulást, a malom képe ekkor még leginkább a természeti erők megjelenítéséhez kapcsolható. A második versszakban igen nehezen lehetne konkretizálni a versbeszélő hangját elnyomó nagy Malom jelentését, leginkább talán ebben a szakaszban azonosítható a vers történelmi referenciáját jelentő háborúval. A következő szakaszban az emberellenes államgépezetet, míg a negyedikben a lélektelenül őrlő történelmi szerkezetet allegorikus jelentésaspektusában kerül elő 11. A vers így egyetemes történelmi vízióvá alakul, melyben a malom komplex jelentésű képe az ember általános létállapotaként megjelenített, elnyomó hatalmaknak való kitettség, a világban működő Rossz szimbólumává válik. A Babits-vers esetében nem a mitikus utalások, hanem az antik műfaji reminiszcencia és a szöveg metrikája tágítja a vers kulturális horizontját, s a versbeszéd modulációja alapozza meg a Húsvét előtt második szerkezeti egységének műfaj-, hangnem- és ritmusváltással bevezetett ünnepi gesztusát. A Húsvét előtt versbeszélőjének pozíciója alapvetően el is tér A vén cigányétól, amennyiben az előbbi szerves egységét ( ) a profetikus magatartás biztosítja, 12 míg az utóbbiban a cigányt instruáló mulató profán szerepében szólal meg a lírai én. A Vörösmarty-vers azonban a bordal keretszituációjából versszakról versszakra kilépve az ószövetségi szerepmintákat is megjelenítő panaszének hagyományát is megidézi, a panaszszövegek módosított formájában valósítva meg a beszédet, nem köti Istenhez a reményt. 13 A vén cigány természeti képei és ószövetségi, valamint görög mitologikus utalásai az emberi létezést mint egy felsőbb hatalomnak kiszolgáltatott létet ábrázolják, ami ellen értelmetlen a lázadás; a remény megszólaltatása a vers zárlatában ezzel a létállapottal szembeni szubverzív gesztusként is megragadható. 14 A Húsvét előtt versbeszédének már alapfeltétele, hogy a beszélőt fenyegető agresszív hatalommal szemben képes legyen megszólaltatni a békevágyat. Ez a lázadó aktus az én integritását is fenyegeti, miközben éppen ez a küzdelem adja a lírai én kitüntetett 265

15 Rába György: i. m. 494. 16 Jelenits István: Miért nagy vers Babits Mihály Miatyánkja? In: Nem sűlyed az emberiség! Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára. (Főszerk. Jankovics József.) MTA Irodalomtudományi Intézet, Budapest, 2007, 821. 17 Jelenits István: Az élet és a kín. Babits Mihály: Húsvét előtt. In uő.: Az ének varázsa. Új Ember, Budapest, 2000, 337. 18 Uo. 19 Rába György: i. m. 492. pozícióját a versvilágon belül. A Húsvét előtt, akárcsak a ditirambus legősibb megjelenése a dionüziákon, félig önkívületi állapotban fölmondott közösségi ének, inkább himnusz, mint óda azaz rendkívüli hangját nemcsak didaktikus célja, hanem legalább annyira a beszélőnek a mindennapok fölötti lelkiállapota határozza meg. 15 Ez a mindennapok fölötti lelkiállapot, értelmezésem szerint, már szintén az ünnepre való felkészülés állapota, de még a nagypéntek létmódu - szá ban: a Húsvét előtt, amely a nagyszombati harangzúgással zárul, s nem véletlenül, nem mellékesen mutat a feltámadás ünnepére, miután a nagypéntek misztériumán is végigvezetett. 16 A halál szaggatott nyelvezetéből mégis megszületik a húsvéti himnusz: Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! mire jön új március, viruljunk ki újra! egyik rész a munkára, másik temetésre adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre! Háború és béke, halál és feltámadáshit, a megszólaló önazonosságát fenyegető önkívület és az ünnep összeszedettségének kettőségei strukturálják a versbeszédet. Nem lakodalmi ünnepségről van tehát szó miként azt Jelenits István megjegyzi Rába György értelmezését pontosítva 17, a falusi ünnepek rigmusai -nak versbeíródását a halál felett aratott győzelem s az új élet születésének élménye motiválja, de a rigmus babitsi variációja ( bort a feledésre ) szintén A vén cigány refrénjét idézi ( Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. ). Paradox módon azonban éppen a béke akarásából születő feledésvágy megfogalmazása utal vissza az előző rész pusztulásvíziójára: Erre az ünnepre értelmezi Jelenits István a vers zárlatát még árnyék vetül, azért van szüksége a borra, hogy»feledést«hozzon, azért kell megbocsátani minden elkövetett embertelenségért. 18 A Babits-vers címadása mintegy előrefutva eleve jelzi az ünnephez való viszonyt, a föltámadás misztériumára utal, ami ezúttal a háborúból sarjadó új élet, a béke értelme. 19 Takács Zsuzsa versének címadása szintén az időre vonatkozik, de nem konkrét időpontot jelöl, mint a Húsvét előtt, hanem a végtelen jelzővel a versbeszéd idejének kitüntetett minőségét jelzi. A vers első sora megerősíti azt a befogadói sejtést, hogy a lírai én nem a jelenvalólét időhorizontjában szólal meg: Mi voltunk egykor és többé nem vagyunk, földgolyó örökké szomjazó lényei, mi hallottuk a szüntelen beszédet, malom a pokolban, zokogott valami. És végső zenénkhez legyen is elég ennyi! Az átmeneti uralom? az átmeneti szabadság? 266

20 Hernádi Mária: A kegyelem órája. Vörösmarty Mihály: A vén cigány Takács Zsuzsa: Végtelen órán. In: A vén cigány, i. m. 281. 21 Szűcs Terézia: Van későbbi idő? Bevezetés Takács Zsuzsa költészetének olvasásába. Műhely, 2002/5. 62. 22 Hernádi Mária: i. m. 285. A többes szám első személyű versbeszéd révén a szöveg perspektívája eleve szélesebbre nyitott, kollektív lét-, pontosabban haláltapasztalatként a világ pusztulása utáni végidőben szólal meg. Ebből a kimerevített jelen időből tekint vissza a pusztulásra, s ennek a néhány képpel láttatott apokalipszisnek a leírásában kap szerepet A vén cigány malom-motívuma. A Takács Zsuzsa-versben még kétszer ismétlődő sorokat olvasva az is nyilvánvaló, hogy az említett Vörösmartyköltemény mélyebben is meghatározza az idézett részlet látásmódját. A végső zené -re vonatkozó intenció A vén cigány alapszituációját idézi, de a szüntelen beszéd is tekinthető a malom zokogásként érzékelt hangjának párhuzamaként vagy szinonimájaként. A Végtelen órán ( mi hallottuk a szüntelen beszédet ) szintén a kései Vörösmartyversen keresztül ( Ki dörömböl az ég boltozatján ) visszautal a Gondolatok a könyvtárban egy részletére is, s ezzel is erősíti a végidő-látomás bukástörténeti perspektíváját: S ha majd benéztünk a menny ajtaján, / Kihallhatók az angyalok zenéjét, / És földi vérünk minden csepjei / Magas gyönyörnek lángjától hevültek, / Menjünk szét mint a régi nemzetek, / És kezdjünk újra tűrni és tanulni. A fentebbi idézetet záró, két hiányos szerkezetű kérdő mondat, értelmezésem szerint tehát nem a vers megírásának közelmúltjára, a rendszerváltozás előtti évekre vagy évtizedekre utal, 20 hanem a végidő bekövetkeztének átmeneti periódusára. Erre a Takács Zsuzsa-versre is igaz tehát, hogy benne a költő a halál, a végesség felől tekint a létre ( ). Olyan létszemlélet ez, melyet átjár a pusztulás ténye. 21 Ebből az emberi létezést eleve hiánylétként láttató perspektívából vált át a vers a személyes élethelyzet, a versalkotás folyamatának leírásába, pontosabban a versírás akarásának kifejezésébe. A léten túli állapot tér- és időkoor - dinátákkal egészül ki (szoba, kora tavaszi éjszaka), a fizikai létezés konkrétsága mellett azonban az alkotótevékenység különleges állapotához továbbra is az időn és téren kívüliség attribútumai rendelődnek: csak verset akarok írni a végetlen órán ( ) az ágyam szélén ülve, míg tollam menekül / a hideg papíron, kimegy az időből / titkos szöveget ír. Ez az állapot leginkább a Viszonyok könnye című kötet több versében is tematizált álom lelki tevékenységéhez köthető: olyan határhelyzet, (fél)álomszerű létállapot, melyben még felidézhetők az álomlátás töredékei, s csak bizonytalanul, elmosódva realizálódnak a fizikai valóság tér-idő-dimenziói. A versvilág időindexei ( a melegre forduló évszak éjszakáján ) azonban más irányt is adhatnak az értelmezésnek. A versírás jelene állapítja meg Hernádi Mária az időből kilépő, az idő fölé emelkedő végtelen óra: a kegyelem órája. 22 Tehát az ünnep ideje, de sokkal inkább nagypéntek éjszakája, szerintem ugyanis inkább ezt sugallja a Hernádi által is idézett kijelentés: Nem akarok holnap is élni, ha ugyanígy, / Istenem. Harmadik idősíkként tehát a Takács Zsuzsa-versben is felsejlik a jövő, ez a holnap azonban nem az ünnep ígéretével érkezik el, hanem a versírás sajátos lelki akti- 267

23 Mircea Eliade: i. m. 81. vitásának az elmúlásaként. A vers születése ebben az összefüggésben olyan létállapotként tételeződik, melyben az alkotó létmegértés nemcsak a saját halálig szalad előre, hanem kollektív tapasztalatként a világ mulandóságáról ad számot. Ennek a létmegértésnek az időhorizontját mégsem csupán a faktikus lét végessége határozza meg, hanem az ünnep szakrális ideje: Az ünnep résztvevői a mitikus esemény kortársaivá válnak írja Micea Eliade. Másként kifejezve: kilépnek történelmi idejükből, tehát abból az időből, amely profán, személyes és személyek közötti események összessé - gét veszi körül, és visszatalálnak abba az őseredeti időbe, amely»nem folyik«, mert nem része a profán időtartamnak, s lényege a végtelenül gyakran elérhető örök jelen. 23 Éppen ezért a Takács Zsuzsa-vers idő- és léttapasztalata el is tér a másik két versétől. Amíg ugyanis A vén cigány és a Húsvét előtt a jelent nagypéntek szituációjába belehelyezkedve egyfajta Isten nélküli állapotként éli meg, mely a versbeszélő szellemi, lelki integritását fenyegető szent őrületség -ként vagy félig önkívületben átélt igehirdetés -ként ábrázolódik. Az ünnep előtti időben mindkét vers a jövőtől várja a szenvedés végét, a világban működő gonosz felett kivívandó diadalt, s ezt a rossz következményeként tapasztalt gond elutasításával ( Húzd rá cigány, ne gondolj a gond dal. ), illetve a felejtéssel ( adjon Isten bort, buzát, / bort a feledésre! ) kapcsolja össze. A felejtés a Takács Zsuzsa-versben is megjelenik: Holnap majd nézem lehet, e szavakat, és nem értem, mibe szakadt bele a szív, mit látott a megsebzett szem a sötétben, a megvilágosodás üzenetét olvasta-e? Ha műalkotás születésének feltétele a saját lét és a világ végességének tudatosodása, Vörösmartyt idézve a világ gondjáról való gondol - kodás, akkor a másnap itt már a versírás ünnepi idejéből való kilépés, a létfelejtés inautenticitásával szembesít. Mindhárom műre igaz azonban, hogy a vers idejét az ünnep idejeként ábrázolja, ez az ünnep pedig a feltámadás ünnepe. Igaz, A vén cigány, a Húsvét előtt és a Végtelen órán is nagypéntek éjszakáját ragadja meg, s a legkevés - bé talán Takács Zsuzsa versén érződik húsvét hajnalának reménye. Mégis, amíg a reményvesztettség emberi szavakkal kifejezhető, a vers különös erővel hív fel arra, hogy megfejtsük a titkos írást, s megértsük a tiltott nyelvet, melyen mindannyian gondolkodunk. 268

VASADI PÉTER SZÉP/ÍRÁS A csönd születése (Belvilág) I. Nem törtettem, nem törtem soha, sehová. Se előre, se föl, se be. Ahol éppen voltam, ott képződött meg a középpont. De nem az én, nem a miattam a bennem. Csak fogta magát, megpördült, villant s egybeesett. Illeszkedtünk. Nem a vonzalmam, erőm, sem az ellenszenvem. A hiányuk. Az, hogy én akartam ugyan, de nem az enyémet. II. Nem is tudtam, hogy van. Mindig mással törődtem. Valami volt, ám az határtalanul... Ennyire bent? Attól fogva leselkedtem. Egyszer elkaptam. Egy pillanatra. Mekkora térség. Kórushang. Madarak. Színek, szavak, futamok nyugtalanító fölvonulása. Körülírt homály, mint alkonyi surlófény. Nap süt, de maga láthatatlan. III. Lassan élesedik, elmélyül. Mind rajzosabb. Megbolygatom. 269

A tétovaság kezd sűrűsödni az áttetszőben. Üres, de már alakjai vannak. Mozgása csillapodik. Élesen figyelek rá, s ez megdolgoztatja az elmém. Várakozom. Mintha zene IV. Se idő, se varázslás. Se ígéret, hogy majd így-úgy, semmi ilyen. Folytonos, de lassú testesülés. Tárgyak. Most már percről percre. Olykor a fájdalma erősebb, mégis teljesedik. Szavak bomlanak. Kinyílt a mondat. Illata van. Mennyi virág Nyomban munkát követel, mint egy csecsemő. Megkapja. Örülünk egymásnak. Puhán kiszakadt közegéből. Látom, igen szép. Zene Nem tudok róla beszélni. Csak olyan szavakkal tudnék jól (én), amik még nincsenek kitalálva, mivel zenéből kellene lenniük. Ám ha a szavak is zene, akkor minek beszélni a zenéről? Hallgatni kell a zenét. Hallgatni, hallani. Na-de-mégis; jó... A zene olyas valami, akár a, stb.; tehát máris a nem-zenéről van szó, s ez önkényes színezésnek veti áldozatul azt, ami elhangzik... A zene olyan; bármily szellemes is a hasonlatok egymásból burjánzó bokra, mondhatom azt: ez ugyan szép, mégsem olyan. 270

Ez s ilyen. Innen már a nem-zenék versengenek egymással. Az ötletelés elnagyol, a zene meg széthull darabokra. Nem lehet s nem kell hasonlítgatni azt, ami konkrét minden esetben, mint egy kalapácsütés; vagyis egy, egyetlen s a lényegéhez tartozik, hogy misztériumként érkezik, meghallgatóit a legszemélyesebb létérzetében, időpillanatában érinti. Úgy viselkedik a zene, mint Isten, aki ismeretlen marad, noha számtalan módon utal milyenségére. De mivel ő az, aki, kénytelen áttételekben szólni magáról, kinek-kinek szelleme, mi több, szíve szerint. Isten jelez, a visszavonul. A zene, bár önmaga mindig, mégis velem, a magammal több lesz nekem. Neked nem lehet több velem, de veled igen. Így mindenkié. S mivel Isten abszolút titok, a halhatatlan zenénél is zeneibb. Ezért ott, hol zene van, az ember titkaként megjelenik az imádság, létet-adó s megújító intimitásával. Mégis Isten az isten. A zene az zene. Kettejüket csak elragadottan lehet megközelíteni, lebegő intuícióval érteni, tudni, szeretni; megérteni sehogy. De nem is kell. Mert (s ahogy) nem a zeneiség, a létidéző nagy-zene hódít. 271

VÖRÖS ISTVÁN A hegyi beszéd A beszédi hegy 1 Jézus meggyógyított minden erőtlenséget, átvilágított minden esztelenséget, felszárított minden jótlanságot, mint aki fölébred, megmossa és megtörli az arcát és kezét. 2 Nem értette: Ezt nektek tényleg senki nem mondta? Ezt nektek tényleg senki nem tanította még? 3 Péter félrevonta: A saját ifjúkorodra gondolj! Tanított téged valaki? Volt bármi tanulható? 4 Rengeteg minden volt, de tudta, hogy Péternek mégis igaza van. 5 Akkora tömeg követte már, inkább fölvonult velük a hegyre, hogy egyszerre nyissa fel a szemét mindnek, ha előbb kinyitotta a fülüket, hogy aztán átjárhatóak legyenek önmaguk számára. Mielőtt beszélni kezd 1 Jézus boldog volt. 2 És a köré sereglő tömeg szintén boldognak érezte magát. 3 Már alkonyodott de nem lett sötét. 4 Ezren járkáltak, de nem támadt por. Nem jött porvihar. 5 Mint egy forrásból, az ég sziklái közül bugyogott a fény. 6 Több helyről is, innen-onnan. Patakok és erek. Egy fénycsík. Vad lüktetés. 7 Jézus boldog volt. Az arámi nyelv elhalmozta ajándékaival. Lelki szegények 1 Boldogok a boldogtalanok, mert nincs mit veszteniük. 2 Boldogok a szegények, mert a szegénységük külön világ. 3 Boldogok, akiknek lélekben nem jut öröm, mert szükségük van a mennyre. A megújulásról 1 Boldogok a boldogtalanok, mert tudják, mi a boldogság. 2 Boldogok a gazdagok, mert azt hiszik, csak annyit veszthetnek. 3 Boldogok a lélekben gazdagok, mert szétoszthatják a vagyonukat. 4 Boldog, aki szomorú, mert közel a vigasztalódása. 5 Boldogok, akiknek 272

nincs gondjuk a harcra, mert nem győzni kell. 6 Boldogok, akik az igazságra törnek, pedig az sose lehet senkié. 7 Boldogok, akik elengednek, megbocsátanak, ismerik a kegyelmet: egy új világ kapuit nyitogatják. A tanítványokhoz 1 Boldogok, akiket üldöznek az igazság miatt, már-már azt hihetik, sejtelmük van róla. 2 Ha tovább üldözik őket, biztossá válnak az igazukban. 3 Ha az életük is veszélybe kerül, meglátják az igaságot, majdnem olyan, mint az övék volt, mint amit hirdettek, titkoltak, letagadtak. 4 Boldogok lehettek, ha szidalmaznak és üldöznek titeket, csak ne keressétek ezt a boldogságot. És semmilyen boldogságot. 5 A boldogság azt találja meg, aki nem keresi, aki nem erőszakoskodik vele, aki nem oktatja ki. A boldogság azt keresi, aki tanulni akar tőle, nem pedig vele élni. 6 Ti nem lesztek boldogok. 7 De kérlek, azért ne az örömtelenséget, a folytonos bűnbánatot, önostorozást tanítsátok. 8 Elég az önismeret, az önmérséklet és a javulni akarás. 9 Nem kell szentnek lenni, hogy szentek legyünk. Az új 1 Nem látjátok? Nem látjátok? Nem látjátok, az élet milyen sótlan, színtelen volt eddig? 2 Nem sejtitek? Nem sejtitek, hogy nektek kell színt és ízt belevinnetek majd? 3 Nem mintha jobbítani jöttetek volna. Lényegében új életet kéne kezdeni. Új életet kéne kezdeni a földnek. A világnak. Az Úrnak. 4 Ti vagytok a világ világossága, nem sok minden történt tielőttetek. 5 Járjátok lobogó hajjal a világnak sötétségét, döntsétek föl a butaság fölébetek borított vékáját, a felhős, hazugságtól szürke eget. A törvény betöltése 1 Nem azért jöttem, hogy betartsam a törvényt, nem is azért, hogy eltöröljem, hanem hogy én magam legyek az. 2 Sok törvény jóslatnak bizonyul, és sok jóslat amit eddig annak néztetek törvénynek. 3 Ami igaz törvény, abból nem lehet kipiszkálni, mint húscafatot a lyukas fogból, egyetlen apró jelet sem, egyetlen papírhibát sem. 4 Aki megrontja a törvényt, saját jövőjét rontja meg a mennyben. Helye ott egyre kisebbre zsugorodik. Még mielőtt odaérne, kidobják. 5 Ha az igazságotok nem több, 273

mint amit egy ügyész tud, mint egy tudós, mint egy jós, nem mentek be a mennyek országába. Ha a hazugságotok nem több, mint amit egy szájhős tud, mint egy ügynök, mint egy miniszter, akkor még a pokol elől is elkergetnek. A haragról 1 Megmondatott: Ne ölj! Ó, de ez nemcsak az ölést jelenti, a haragot vesd ki tested közepéből. 2 Ne menj áldozattal a templomba, vidd ajándékodat haragosodnak inkább. 3 Nem lehet csak az ölés előtt megállni, az indulatot fékezd, szabályozd, mint egy patakot a molnár, ha őrölni akar. 4 Őrölj, malom, őrölj, mert maga a szeretet őröl, aki nagyobb úr a páncélos, kardos haragnál és gyűlöletnél. 5 Ha fekete lovukon megtorpannak melletted, te fehér lóra ülj, ha sötét bronzkardot fognak, te fehér pajzsot ragadj. 6 Ha álmodban megölnek valakit, sirasd el ébren is, bár sosem élt. 7 Sosem éltél, ha még nem próbáltál valakit megmenteni. A paráznaságról 1 Megmondatott: Ne paráználkodj! 2 Ne hálj soha nővel, ha nem szereted, ha nem tetszik, ha nem gondolsz a gyerekre, akit 274 megidézel, ha nem gondolsz a jövőre, ha nem gondolsz a múltra, ha nem élvezed, ha parancsra teszed, ha viszolyogsz tőle. 3 És ugyanilyen esetben a nő se háljon férfival, 4 Inkább hunyd be a szemed, a kezedet tedd karba, szorítsd össze a szád és az öklöd. 5 A lélek kísértetei ne a testben keressék a megváltást. Önépítés 1 Ha a jobb szemed bűnre csábít, kövesd a bal szemedet. 2 Ha a jobb kezed bűnre visz téged, állj a bal lábadra. 3 Ha valaki azt sugallja, árts magadnak, az veled akarja elvégeztetni a saját gyűlölet-munkáját. 4 Ha valaki azt sugallja, árts magadnak, hogy jó maradj, az nagy ember, vagy nagy emberré akar tenni téged. 5 De te maradj szerény. Mindenki nem tehető nagy emberré. Maradj kicsi. 6 Mit ér a nagyság? Vagy akár a közepesség is? 7 Maradj kicsi, szinte láthatatlan, ne szólj, ha szólnak, na harcolj, ha harcolnak, ne legyél jelentős, fontos, ne akarjanak téged ismerni, ne keressék a véleményedet. 8 Ha a bal füled unalom, ne hallgass rá. Ha a bal lábad remeg, ne fuss tovább. 9 Ha a szíved félrever, figyelj fel a harangkongatásra.

A családról 1 Ha válni akarsz, válj is el! Nincs nagyobb paráznaság, mint olyan nővel élni, akit unsz, akiből eleged van. 2 Ha veszekedtek, mindig neked van igazad. Mindig a másiknak. Aki igaza tudatában veszekszik, visszaél az erejével. Aki tudja, hogy nincs igaza, visszaél a másik gyengeségével. 3 Ne akkor válj el, ha szeretőd van, hanem akkor, ha a feleséged nem a szeretőd már. 4 Ne szeress senkit önmagáért, vagy azért, mert szeret. Ne szeress kényelemből, és ne hagyd, hogy kényelemből szeressenek. 5 Ha szerelmes vagy a feleségedbe, válj el! vagy tedd rendbe az életed. 6 Ha nem vagy, nem voltál, nem leszel akkor minek neked a család? 7 Válj el önmagadtól a család érdekében. Törvényújítás 1 Megmondatott a régieknek? 2 De a szavak velük együtt romlottak, haltak meg. A temető a törvények, szokások, szófogadás temetője. 3 Kin fognának halott szavak? 4 Ki foglakozna szavak feltámasztásával? 5 Ha majd tényleg lesz erőm ilyesmire, az éppen meghaltakra szorítkozom. Nem vállalok se csontvázat, se gondolatvázat. 6 Ha szó kell, itt az új. 7 Ha törvény, szabok én rátok, nem mértékre ugyan, de a mértéktelenségetek ellenében. Az esküről 1 Megmondatott: Hamisan ne esküdjél, az Úrnak tett esküdet pedig teljesítsd. 2 De én azt mondom: A hamisan tett esküdet semmiképp ne teljesítsd, mert ha megpróbálod, beteljesül rajtad a hamisság, és úgy lep majd be, mint márványpor a rabszolgát a kőbányában. 3 Ne add el magad, és ne hagyd, hogy eladjanak! Szökj el a rabszolgapiacról, változz inkább fává, kővé, mohává. 4 Legyél szabad, ne esküdj! 5 Az Úrnak pedig főként ne esküdözz, nem kalmár ő, hogy eladd magad neki, nem ügyvéd, hogy megfogadhasd. Úgyse bírnád soha kifizetni. 6 Ingyen nyer. De nagyon sokba kerül, ha vesztetek. 7 Ne hagyd, hogy vesztes ügy legyen az igazadból egy eskü vagy egy hazugság miatt. Csak tényeket! 1 Igen, igen, nem, nem, minden ami ennél több, gonosztól van. 2 Meg kéne hát maradni a puszta tényeknél és hiányuknál? 3 Talán, lehet, kicsit, alig majdnem minden, ami ennél kevesebb vagy több valamivel, az csintalanság, rossz tréfa, egyszer megtévedt angyal tudatalattijának kisöpört, 275

alig észrevehető üledéke. 4 Igen, igen az angyalok feje üres, a lelke átlátszó. Testük nincs, csak két szárny. 5 Nem, nem az ördögök gyomra tele, de néha az is majd kifordul, ha az emberek beszédére gondolnak. Mit miért? 1 Hallottátok, megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért. 2 De ki mondta meg? És mikor? Olyan régen, amikor a bűnt és a jót még ugyanúgy csereberélték, mint a a sót állatbőrre, az állatbőrt rabszolgára. 3 A bűnt bűnre minek cserélni? Sose lesz végre a csereberének, jöjjön inkább a megbocsátás aranydénárja, a feledés váltópénze. 4 Ha kölcsönkér valaki tőled, ne fordulj el. Adj hitelt a szavának, hogy visszaadja. 5 Ha visszaadja, ne fordulj el tőle. Ha nem adja, ne fordulj vissza. 6 Ha szegény, add oda neki a ruhádat is. Ha feledékeny, add oda neki az emlékeidet. 7 Ha szemtelen, legyél a szeme, lássa meg magát, és te lásd az ő szemével magadat. A barátság fokozatai 1 Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet? 2 Nem, inkább az ellenségedet is szeresd. Vagy csak őt? 3 A felebarátodat imádd inkább? A barátod előtt pedig egyenesen hódolj. Vagy tekintsd azonosnak magaddal? Más szóval tekintsd levegőnek? 4 Hogyan kell a barátainkat belélegezni? Ahogy ez ellenségeinket ki? Hogyan kell szeretni az ellenséget? 5 Szép fokozatosan jussunk a cél felé. Előbb próbáljuk szeretni a negyed- majd a nyolcadbarátainkat. 6 Az ellenség néha jobb is, közelibb is mint a tizenhatodbarátok. 7 Szeresd volt barátaidat, volt szeretteidet. Nem biztos, hogy lesz, ami lehet, de biztos hogy van, ami lehetett. A harmadik szem 1 Szeresd ellenségedet, mert a szeretettel belelátsz a másikba. Akit szeretsz, az hagyja magát szavakkal és gondolatokkal simogatni, mint gazdájának a kutya. Megmutatja a gyenge pontját is. 2 De ha tudod az ellenséged gyenge pontját, ne üss oda (hiszen szereted őt), hanem azt nézd meg, nincs-e neked is ugyanott gyenge pontod (hiszen vannak ellenségeid). 3 Nem biztos, hogy az ellenséged is szeretni tud majd téged. Vagy bárkit az ellenségei közül. 4 Szeresd az ő ellenségeit is, szeressétek közösen őt. 5 Nem tudom, a sok viszonzatlan szeretet mikor csap át szeretetviharba. Villámcsapás, jégeső. Letört faág keresztben az úton. A gyanútlan a köpenyét a fejére borítva fut előlünk! Ragozás 1 Szeresd ellenségedet! 2 Szeresd ellenségeidet! 276

3 Szeressétek a te ellenségeidet! 4 Szeressétek ellenségeiteket. 5 De ha az ellenséged viszontszeret, neked már nem is kell szeretned. 6 De ha az ellenségeitek viszontszeretnek, nektek már nem is kell szeretni őket. 7 Nem lehet, mert már nem ellenségek. 8 Ne tartalékolj másféle szeretetet az ellenségeidnek. 9 Sőt, fényesítsd ki, mint egy almát. 10 Attól még nem lesz hazugság, hogy erősebbé teszed benne az igaságot. 11 Csak az ellenség szerethető. Vagy senki. A többiekben van valami személyes, valami veled közös. 12 A szeretet mindig mástól jön, máshoz megy, másé és másmilyen. Ádám és a kígyó példázata 1 Aki téged egy mérföldre kényszerít, menj el vele kettőre. 2 Aki kettőre, menj el vele ötre. 3 Ha már öt kilométerre jársz onnan, mint ahol lenni szeretnél, vagy lenned kéne szabad vagy. 4 Szabad a múlt felől, rab a jelenből. Nem is látszol a jövőből visszatekintve. 5 Ne vedd észre, hogy a jövőből visszatekintesz magadra. 6 Ne vedd észre, hogy a múltból visszatekintenek rád. 7 Ádám mindannyiunk halálát siratja, és megmarja a kígyót. Széles sáv 1 Ha a jókat szereted, azt hiszed magadról is: jó vagy és ez nem jó. 2 Ha a rosszakat szereted, nem ismered a világot és az lehetetlen. 3 A világ minduntalan bemutatkozik, és hazudozva magyaráz magáról. 4 Az Úr megunja, felhozza rá a napját. Sárga árnyékok fekete fényben. Sivatagi délibáb. 5 Esőben áztatja a hóhér, az igazságtalanul kivégzett, a megtévesztett bíró és a hamis tanú arcát. 6 Sosem tudsz szembenézni a menekülő hazugtalansággal. 7 Üldözd el, legalább hadd higgye azt, van miért menekülni. Esőből napra ér, napból esőbe. Távol a tökéletestől 1 Nem tudom megmondani, mért kell az idegeneket, a másokat, a többieket szeretni. De ti talán nem érzitek a vágyat erre? 2 Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek nem önmagatokat szeretitek-e? 3 Nem a szeretet vámszedői vagytok-e? 4 Fedezzétek fel magatokban a be nem vallott érzéseket, és köszöntsétek csókkal, egy tál fügével, a száj és a szem ajándékaival őket. 5 Olyan tökéletesek ők, mint az Úr, és amíg csak rejtőznek bennetek, távolabb 277

vagytok a tökéletességtől, mint amennyire önmagától távol lehet bárki. Titok 1 Ha másokkal jót tesztek, ne dicsekedjetek vele, hiszen az is hallgatni fog, akinek segítetek. 2 A jóság titok. A Mennyei Atya a titkok felől néz a lelketekbe. Ez persze lehet, hogy nem titeket, a jó tevőit fog legjobban zavarba hozni. 3 Az Úr a titkok könyvét olvassa. A jó ember nem titok. A rossz ember az. A rossz nem titok. A jó az. 4 Az Úr félreteszi a könyvet, angyalok jelentenek neki valamit, legyint, hogy tudja. Verseket vesz kézbe. Minden vers egy ember. Minden ember egy vers. 5 Az Úr félreteszi a könyvet, ördögök jelentenek neki valamit, legyint, hogy nem akarja tudni. DSIDA JENŐ Nagycsütörtök Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon. 278

HALMAI TAMÁS 1975-ben született Pécsett. Költő, kritikus. Leg - utóbbi írását 2015. 2. számunkban közöltük. A bibliai történetbe (Mt 8,5 13) illesztett versrészletek forrása: Vasadi Pé ter: Tetőzés. Napkút Ki adó, Budapest, 2014. A kapernaumi százados Mikor pedig beméne Jézus Kapernaumba [Nem érti az ember, / miért van más is, / mint a zene], egy százados méne hozzá [Mindig akad ember, / ki igaz, mint a növény], kérvén őt, És ezt mondván: Uram, az én szolgám otthon gutaütötten fekszik [A talajavesztett / találja meg a Földet], és nagy kínokat szenved. [Nincs egyedüllét. Nincs] És monda néki Jézus: Elmegyek és meggyógyítom őt. [Eddig belőle élt. / Most majd Neki. / Ettől lesz végre önmaga] És felelvén a százados, monda: Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jőjj [egy az ember, / a bűn osztja meg / gyilkosra, áldozatokra]; hanem csak szólj egy szót [Nem tévednek az égben], és meggyógyul az én szolgám. Mert én is hatalmasság alá vetett ember vagyok [Csak a / szegénynek áldott, amije / van], és vannak alattam vitézek; és mondom egyiknek: Eredj el, és elmegy; és a másiknak: Jöszte, és eljő; és az én szolgámnak: Tedd ezt, és megteszi. [Nincsenek kerülőútjaink. / Ki-be járunk egymásban] Jézus pedig, a mikor ezt hallá, elcsodálkozék [Egész arca szeret komoran], és monda az őt követőknek: Bizony mondom néktek, még az Izráelben sem találtam ilyen nagy hitet. [A nagy Történetek halhatatlanok, / feleim, hallásfogyatkozás idején is] De mondom néktek, hogy sokan eljőnek napkeletről és napnyugatról [Mindenfelé előre van], és letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában [egyszerre kell majd / megmutatni s elrej- / teni a benti drágakőt, / mely húsfényben ragyog]: Ez ország fiai pedig kivettetnek a külső sötétségre [Az erőnek / nincs semmi esélye. / Kifullad. Te a rosszat / fordítsd magad ellen, / mondta Pilinszky]; holott lészen sírás és fogaknak csikorgatása. [térdre, igenis] És monda Jézus a századosnak: Eredj el, és legyen néked a te hited szerint. [A ragyogás nem akar / nyerni. Veszteni nem tud, / hisz semmije sincs] És meggyógyult annak szolgája abban az órában. [ahogy az ős- / pillanatok háttérzaja / ma is mélyen morajlik, / hallom Istent énekelni. / hasonlíthatatlanul. / nem dallam ez, de ének. / valami abszolút zene. / örömében sír a Teremtés] 279

BACSÓ BÉLA 1952-ben született Budapesten. Esztéta, az ELTE BTK Esztétika Tanszéké - nek tanszékvezető egyetemi tanára. 1 Erwin Panofsky: Dürer és a klasszikus ókor. In uö.: A jelentés a vizuális művészetekben. (Ford. Tellér Gyula.) Gondolat, Budapest, 1984, 52. Erwin Panofsky: Dürers Stellung zur Antike. In uö.: Deutschsprachige Aufsätze, Bd. 1. (Szerk. Karen Michels, Martin Warnke.) Akademie Verlag, Berlin, 1998, 288., valamint igen korán Henry Thode: Dürers Antikische Art. Jahrbuch der Königlich Preussischen Kunstsammlungen, Bd. 3. 1882, 108., a korai rajzok belső feszültségéről, pontos kifejezése az az átalakulás, ahogy Apolló átváltozik Ádámmá, vagy Franz Wickhoffnál, aki a természeti/realizmust célzó studiumok jelentőségében látja a düreri válasz jelentőségét. Franz Wickhoff: Dürer-Studien. Kunstgeschichtliches Jahrbuch der K. K. Zentral-Kommission für Erforschung und Erhaltung der Kunst- und Historischen Denkmale, 1907, 11. Dürer Az antikvitás esztétikai átvétele Nem tekintem feladatomnak, hogy Dürer teljes alkotói pályáját bemutassam. Inkább a pályán átívelő probléma-együttes foglalkoztat, mégpedig az, hogy egy minden kétséget kizáróan zseniális kéz és elme miért fordul el és vált át egy szinte már begyakorolt és kifejező művészetről valami olyan kép-alkotásra, amelynek nincs előképe, és így megteremtője éppen ő maga lesz. Vagyis lassan urává válik az antik-reneszánsz képalkotásnak, hogy aztán egy döntő esztétikai fordulatot hajtson végre, amit művein túl teoretikus szövegeiben is kidolgozott. Panofsky pontosan ragadta ezt meg azzal, amikor úgy fogalmazott, hogy itt egy megszüntethetetlen kettősség van jelen a quattrocentóban: az itáliai reneszánsz ábrázolásai a klasszikus ókor alkotásairól nem puszta másolatok, hanem átvételek (Übertragungen!), méghozzá olyanok, melyek egyfelől őrzik a minta/előkép ideálist célzó természetességét (die ideale Natürlichkeit des Vorbildes), másfelől a reális valóság irányában módosítják azt. 1 Így kölcsönöztem írásom címét tőle, hogy ez a megszüntethetetlen kettősség állandóan jelen van a korai művekben, azaz esztétikai választ ad erre a kettős, egymásnak feszülő igényre. Az utóbbi idők nagy kiállítás katalógusai 2 már nem igazán reflektáltak erre a kérdésre, hiszen az ismert felismertetésére törekedtek. Tehát inkább az ismertet idézték fel, vagy kiragadtak egy-egy jelentősebb művet vagy valamelyik grafikai vagy metszet-sorozatot, pedig Dürer műve olyan áthatások és kereszteződések pontján áll, egy olyan esztétikai erőtérben, ami nemcsak kép-alkotói kérdéseket vet fel, hanem azt a sokszor és sokféleképpen már Wölfflinnél is megjelenő kérdést, hogy vajon mi lehetett az oka annak, hogy a korai sorozat (Apokalipszis, 1498) vagy éppen a kezdeti antik mintát követő alkotások után Dürer mindinkább egy realista-tartózkodó kifejezésformát keresett. Maga Wölfflin monográfiája elején úgy fogalmazott, hogy ez a sorozat egyszerre jelentette a korérzés kifejezését, ennek a sokszorosítás által való terjeszthetőségét, valamint annak az új kép-nyelvnek a keresését, amelyben a kifejezés hatalma jut érvényre. Kétségtelen, hogy ha olyan alkotók művét nézzük, mint Schongauer, akinek jelentőségét Dürer maga is felismerte, akkor azt láthatjuk, hogy ezek a művek egyszerre mutatják a vonal erejét és azt az igyekezetet, hogy a vonal megmutassa a testet. S ez, mint Wölfflin 3 utalt rá, abban is megjelenik, hogy Schongauer képes volt ugyan az árnyalással olyan erőt, mozgást és az alakok közti feszültséget kifejezni, ami a fény és árnyék feszültségeként mutatta meg az emberi alakot, mégsem érte el a testi hatást. Igazi felismerése persze az, hogy az itáliai hatás még a kései művekben is tetten érhető, és ez az antik minta után átvett, a testiség iránti alapvetően 280

2 Dürer-kiállítások katalógusai (Albrecht Dürer: Master Drawings, Watercolors, and Prints from the Albertina. NGA, London, 2013; Dürer. Kunst-Künstler- Kontext. Städel Prestel Verlag, Frankfurt am Main, 2014). Jelenleg is Basel Kunsthalle (Albrecht Dürer und sein Kreis, 2015). 3 Vö. Heinrich Wölfflin: Die Kunst Albrecht Dürers (1905). F. Bruckmann, München, 1919, 25. 4 Vö. Louis Marin: Semiotik der Passions geschichte. (Ford. Sieg fried Virgils.) Chr. Kaiser Verlag, Mün chen, 1976, 19. skk. 5 Vö. Pierre Francastel: Az alak és a hely (A quattrocento látásrendje). In uö.: Művészet és társadalom. (Szerk. Németh Lajos.) Gondolat, Budapest, 1972, 103. skk. 6 Erich Auerbach: Figura. (Ford. Bernáth Gyöngyvér.) In: A hermeneutika elmélete. (Vál. Fabiny Tibor.) JATEPress, Szeged, 1998, 53. 7 Vö. Erwin Panofsky: The Life and Art of Albrecht Dürer (1943). Princeton University Press, 1995, 55. skk. 8 Max Dvořák: Dürer Apokalipszisa. In uö.: új érzületben ( eine grundsätzlich neue Empfindung für Körperlich - keit ) mutatkozik meg. Vagy éppen mivel a test nem egyszerűen magára utal, hiszen önmagán túl valami mást mutat be, ezért olyan jelenet részévé teszi, ahol a képen megjelenő valami mást mutat be. A kép, a reneszánsz kép azzal a legfőbb nehézséggel nézett szembe, hogy az emberi alak bemutatásán túl azt a jelentést is közvetíteni kívánja, ami az Írás része, amit a bibliai jelenet a szövegbe foglalt. Louis Marin 4 egy korai elemzésében, amely a Passiótörténet szemiotikájával foglalkozott, mutatta be azt az itt is tetten érhető és szinte áthidalhatatlan kettősséget, hogy a kép olyan viszonylatok és kapcsolódások terét kell megalkossa, ami a szövegértelem szintjén képes kifejezni azt, ami írva van. De éppen a reneszánsz képalkotás tesz kísérletet arra, hogy túl az allegorikus utaláson, azaz hogy a kép mint - egy csak másként mondaná ugyanazt, éppen a képet emeli olyan kifejező közeggé, amiben túllép a szövegszerű egyezésen. Vagy egy másik, ugyancsak ebben a hagyományban megfogalmazódó felismerés szerint, a kép figuratív nyelve és jelhasználata nem egyszerűen átfordítása az írottnak a képi megjelenítésbe. A figuráció 5 annyit tesz, valamit valamin keresztül láttatni és kifejezni, a kifejezést az elemek új viszonylatában és hangsúlyával látni el, azaz egy már létező képi hagyományt körültekintően alkalmazni. Erich Auerbach tette világossá, hogy a kereszténység kép- és szövegalkotása egy szüntelen belső átrendeződésként és magára visszautalásként állítja elénk ezt a figurális struktúrát, hiszen benne őrzi meg a történelmi folyamatot azzal, hogy leleplezve értelmezi azt, és csak úgy tudja értelmezni, ha megőrzi. 6 Mit jelent mindez akár az apokalipszis sorozat, akár a későbbi sorozatok (Mária élete, Nagy Passió, Kis Passió) felől nézve? Mindenekelőtt azt, hogy a korai mű esetében, ahogy már Panofsky 7 is kiemelte, feszültség keletkezik, vagy inkább két, szinte egymást kizáró követelménynek kell a képalkotásnak megfelelnie: az esemény naturalista eszközökkel történő bemutatása és a vízió megjelenítése, azaz a csoda megtörténte között kell hidat verjen. Ez a képi kereteket szétfeszíti. A kép képi vízióvá válik, azaz egyszerre lesz az Írás jelentésének rossz közvetítője, másfelől olyan fokozott igénnyel lép fel, hogy az Írás értelmét egyedül a kép tudja közvetíteni. Max Dvořák a sorozatot elemezve arra mutatott rá, hogy itt egyfajta korszakhatárról van szó, valamint arra, hogy Dürer soha többé nem merészkedett erre az útra, amely egy eszme kifejezése kívánt volna lenni. Az égi, amint áttöri a földi/emberi határt, vagy éppen kiveti az embert egy olyan közegbe, ami az ember számára nem nyújt támaszt. A műveket áthatja az a sajátos irrealitás, aminek kifejeződése a képek nem-evilági térformálása, sőt, ahogy fogalmaz itt más törvények uralkodnak. Belső látomásait képi kinyilatkoztatásként állítja szembe a szavakból álló elmélkedéssel, miközben szubjektív belátása szerint kapcsolva össze valóságost a nem-valóságossal, meghatározza az egyes képi elemek realitásának fokát. Ez a szubjektivizmus már nem középkori. 8 Damisch 9 pedig úgy látta, hogy a sorozat műveiben a tér mint vízió annak lehetetlen- 281

A művészet szemlélete. (Ford. Vajda Mihály.) Corvina, Budapest, 1980, 211. 9 Vö. Hubert Damisch: Theorie der Wolke (1972). (Ford. Heinz Jatho.) Diaphanes, Zürich, 2013, 200. skk. 10 Vö. Jacob Buckhardt: Malerei und das Neue Testament (1885). In uö.: Die Kunst der Betrachtung. DuMont, Köln, 1984, 265. 11 Pierre Francastel: Egy tér megszületése, in idézett kiadás 50. 12 Vö. Heinrich Wölfflin: i. m. 25. 13 Theodor Hetzer: Dürers Bildhoheit. In uö.: Die Bildkunst Dürers. Mäander Urachhaus, Mittenwald Stuttgart, 1982, 22., 162. ségét mutatta meg, hogy térbe fogható legyen a bemutatott, miközben elementáris tér-közöket alkot, egyben fel is számolja magát: A tér mélysége egyszerre megerősített és felszámolt ; vagyis első abban, hogy lerombol egy rendet/elrendezést, ami éppen a perspektíva felől teremtődött meg, ugyanakkor a jelölők egy olyan sorát alkalmazza, amely a Kinyilatkoztatás materiális rendjében nem leli meg helyét. Lehet, hogy éppen ez a mindeneket eluraló, szinte eksztatikus benső tapasztalat volt az, ami visszavezette Dürert egy jóval realistább, fegyelmezettebb alkotásmódhoz. Vagy ahogy Burckhardt 10 gyönyörűen kifejezte: az antik mintát is alkalmazó keresztény művészet az angyalok útján tanulta meg a festészetben a lebegést. A kép-alkotás a földi térben kereste a támaszt, és a képi tér-szervezés új igényével lépett fel. A tér nem önmagában való realitás, amelynek csupán az ábrázolásmódja változik a koroktól függően. A tér maga az ember tapasztalata. 11 Vagyis az ember újra és újra tájékozódni kényszerül a térben, amelynek viszonylatait idővel újra fel kell, hogy mérje. Talán éppen ez volt az, s nem pusztán a sokak által a reformáció előszeleként értelmezett változás, ami Dürert a második Itáliai út után (1507) egy olyan alkotásmód felé vitte, ahol a képalkotást mindinkább egy olyan szempont vezérelte, amit Wölfflin, Panofsky és Hetzer is megfogalmazott; nevezetesen, meg kell találni a képalkotás során a képtárgynak megfelelő, ahhoz méltó, vagy inkább annak mértéke szerinti elrendezést és térformálást. Wölfflin 12 használta a Bildmäßig kifejezést, míg Hetzer 13 a Bildgemäße fordulattal kívánta visszaadni azt, ami Dürer képalkotásának valódi centruma. Az előbbi azt kívánta hangsúlyozni, hogy Dürer megértette azt, hogy a képnek nem lehet más célja, mint hogy meglássa az ábrázolás tárgyában, ami annak a legjobban megfelel, és amit bemutat, azt a láthatón keresztül kell megmutassa, vagy úgy is fogalmazhatunk: előnyben kell részesítenie a tárgyat, a tárgynak megfelelően és eszerint kell eljárnia, s ebben mindenekelőtt a legnemesebb érzékünk szolgálhat támasztékul, nevezetesen a szem-mérték. Hetzer kiemelte ragyogó elemzésében, hogy éppen ez a kép felől és a kép mértéke szerinti bemutatása a tárgynak/ábrázoltnak segít hozzá ahhoz, hogy a kép a maga egyediségében és egyszeriségében kiemelkedjék minden mással szemben, vagyis meg- és bemutassa tárgyát, ami több mint puszta kép. Ezt nevezi képfenségnek, ami kiváltja bennünk a tiszteletet, hiszen miközben teljességgel ma - gán nyugszik, képes tárgya iránti tiszteletet kiváltani, azzal, hogy tárgy szerűen jár el. (Mind Wölfflin, mind Hetzer az itáliai festészet tiszta művészetté változását állítja szembe Dürer képalkotásával.) Az alázattal szolgált kép-tárgy lesz képes arra, hogy a szemet ahhoz emelje fel, amit a kép méltón mutat be. A festőinasok tápláléka (1513) szövegben így fogalmazott Dürer: Nem méltatlan dolog a festéssel kapcsolatos dolgokról írnom. Hiszen a festés művészete az egyház szolgálatában áll, Krisztus szenvedését ábrázolja és más épületes dolgokat, és az ember képmását is megőrzi halála után. A föld mérése, a vizek és a csillagok is képek révén váltak ismertté, és a képek még sok 282

14 Albrecht Dürer: A festészetről és a szépségről. (Ford. Harmathné Szilá - gyi Anna.) Corvina, Budapest, 1982, 181. 15 Pico della Mirandola: Az ember méltóságáról. In: Reneszánsz etikai antológia. (Ford. Kardos Tiborné.) Gondolat, Budapest, 1984, 216. 16 Felix Thürlemann: Abschied von der Ikone: Das Bildkonzept Robert Campins und seine Rezeption in Malerei und Kunstgeschichte. In: Anamorphosen der Rhetorik: die Wahrheits - spiele der Renaissance. (Szerk. Gerhart Schröder et al.) W. Fink, München, 1997, 250. 17 A reneszánsz elmélyítette a szubjektivitásgondolatot, egyidejűleg növekvő figyelmet szentelt az objektíven megfigyelhetőnek, ez azonban nem jelentette azt, hogy minden megelőző kérdést is ennek vetett alá. Cusanus nagysága és történeti tette abban áll, hogy ezt a fordulatot nem a középkor vallási alapgondolata ellenében, hanem éppen magának ennek az alapgondolatnak a szempontjából bontotta ki. Ernst Cassirer: Individuum und Kosmos in der Philosophie der Renaissance. (Szerk. Friederike Plaga et al.) mindennel fogják megismertetni az embert. 14 Kétségtelen, hogy Dü - rer kései kép-alkotásában a kép nem áll távol az ismerettől, amit persze a jártas kéz képes csak véghezvinni, s az sem feledhető, hogy az előkészülő ikonoklasztikus kritika ellenében nem véletlenül helyezi a hangsúlyt az ismeretre és szolgálatra. Amikor Dürer A festészet dicséretében arra utalt, hogy a látás tükörszerű, vagyis nem lép túl az (ember számára) adott határokon, azaz nem képes a kereteken túl pillantani, akkor azt is kimondta, hogy ebbe a tükörbe csak ennek mértéke szerint szabad belefoglalni a tárgyat, azaz nem hághatja át annak határait. Meglátni valamiben, ami azt, és csak azt a tárgyat mutatja, tárja elénk, vagyis mindentől el kell szakítanunk, ami ahhoz nem illő, vagy meghaladja a tárgy szerinti mértéket. Az Apokalipszis metszetek elementáris hatása ellenére Wölfflin joggal írta már korai monográfiájában, hogy itt Dürer túl sokat kívánt a kép terében elhelyezni, és így egy sajátos szétszórtság (Zerstreuung) jutott érvényre, s később az e sorozatokat egybefoglaló Nagy Könyv metszetein fokról-fokra lelte meg a kép-sík tárgy szerinti tagolását. Ezzel egyidejűleg mélyült el az a képessége, amit a megörökített ember képének tekint, vagy az ember arcán önnön arcképén áttűnni engedi az embert Meghaladót. Pico della Mirando la írta művében: nincs az embernek semmilyen sajátos vele született képe, hanem számos külsőleges szerzett képe van. 15 Az ember képe éppen ekkor, a reneszánsz önreflexív individualitásával megszűnik mint puszta általános vagy univerzális, akár az emberré lett Isten képeként is értsük, nincs olyan minta, ami örökre mérvadó lenne, csak a korral és helyzettel adott válasznak tekinthető. Ha a kép egylényegű lenne az általa és rajta bemutatottal, akkor egyetlen végső idealitásban és állandóságban mutathatná be az Isten-embert. Felix Thürlemann ezt az előkészülő váltást szellemesen az ikontól való búcsúnak nevezte, s ennek előkészülete a németalföldi képalkotásban jelent meg először: Az ikonikus képet az jellemzi, hogy az ábrázolt szent figurák autonómak, egzisztenciájukban az individuális szemlélőtől alapvetően függetlenek, s a néző jelenlététől nem befolyásolt nagyságot fejeznek ki. 16 Ezzel párhuzamosan, amennyiben a Szent és a Szentség változó módon kerül bemutatásra, akkor éppen a változó közepette kell keresni azt az elérhető abszolút nagyságot, aminek végső alapja már nem az isteni világrend, hanem Isten áttűnő mivolta a képen. A Cusanust értelmező Ernst Cassirer 17 fogalmazta meg ennek a sajátos átmenetnek az igazi újdonságát, vagyis hogy a reneszánsszal megnyíló és elmélyülő szubjektivitásgondolat nem egyszerűen maga mögött hagyta a késő középkori képi bemutatást, hanem megőrizte és átvitte abba a viszonylatba, ahol minden ikonikus alap megszűnt, s ily módon a végső megalapozás híján kellett a képet kialakítani, vagyis a megjelenőn az őskép csak áttűnő. A kor és alkotói nem elfordultak Istentől, hanem művükben változó figurális eszközökkel éltek, a láthatatlan Isten a magát kinyilvánító és magába záruló mozgás közepette válik megtapasztalttá. A De possest végén olvassuk: A szépség a kinem-mondható igazság képpé-válása. Ebből következően mi más a vi- 283

G. W. Bd. 14, F. Meiner, Hamburg, 2002, 41 42. 18 Cusanus: Gespräch über das Seinkönnen. (Ford. Hans Rupprich.) Reclam, Stuttgart, 1963, 58. 19 Cusanus: De visione Dei VI. fejezet, in: In menschlicher Weise zum Göttlichen führen. (Szerk. Fritz Hoffmann.) St. Benno Verlag, Leipzig, 1985; Cusanus teológiai metafizikájának és kép-elméletének megértéséhez vö. Karl-Heinz Volkmann- Schluck: Nicolaus Cusanus. Die Philosophie im Übergang vom Mittel - alter zur Neuzeit. Klostermann, Frankfurt am Main, 1957, a Cusanus és Dürer közti kapcsolathoz, amely nem közvetlen, lásd Holger Simon: Bildtheoretische Grundlagen des neuzeitlichen Bildes bei Nikolaus von Kues. Concilium medii aevi 7 (2004) 45 76., www.cma.d-r.de/ 7-04/simon.pdf 20 Hans Belting: Giovanni Bellini: Piet-. (Ford. Schulz Katalin.) Corvina, Budapest, 1989, 29., 41. 21 Albrecht Dürer: Schriften und Briefe. (Szerk. Ernst Ullmann.) Reclam, Stuttgart, 1973, 255. lág, mint a láthatatlan Isten megjelenése. Mi más Isten, mint a látható láthatatlansága. ( ) A meg-nem-ismerhető Isten a világnak egy tükörben mutatkozik meg és a homályos szóban ismerszik fel. 18 Cusanus 19 írta a De visione Dei című művében: az exemplum/az őskép igazsága nem kérdéses, a megjelenő változatosságában egyedül a képmás/imago van kitéve annak, hogy ne mutassa fel magán az örök változatlant, ami soha sem más, hanem mindig éppen Ez, azaz éppen nem-más (non-aliud), vagyis Isten. A minden lehetőséget magába foglaló isteni és a lehetőséget kibontó emberi egzisztencia között szakadék nyílik, ami elől a kor embere nem tér ki. A világ éppen a legtöbb és legsokré tűbb, aminek ismerete éppen azért nem lehetséges, mert ennek lehe tőségmezője nem az ember értelme által kibontható, a világ sohasem a teljes, hanem csak részleges önkibontás mint írta, Isten szeretete által. A megjelenő kép (imago) nem egyszerűen leképezi az ősképet, hanem értelem és érzék viszonylatai közepette megnyílik a láthatatlannak. A megjelenő mindig a több és kevesebb szüntelenül mozgásban levő viszonylatai közé vetett, hiszen egyetlen arc sem adja vissza a láthatatlan Istent a maga kinézetében. Vagyis a reneszánsz embere visszavetett ebbe a szüntelen közel és távol, a kevés és sok viszonylatába. Ha tehát a képi mű képes megmutatni az Embert, és a Bemutatásban kiváltani az együttszenvedést, akkor a képalkotás mindkét általa megjelölt feladatát teljesítette. A későbbi metszetekben továbbra is jelen van az itáliai hatás (szinte tudattalanul, ahogy Wölfflin írta), de éppen a kifejezés erejét növeli azzal, hogy kerüli a szélsőséges érzelemnyilvánítást, miközben éppen ennek mértékletes, a tárgyhoz és jelenethez illő alkalmazása növeli a kép kifejező erejét. Tudjuk már Wölfflin is utalt rá Giovanni Bellini és Mantegna vetélkedésében Dürer mindinkább Bellinit követte, azt a képhatást célozta, amely nem lépi túl azt a fokot, amellyel a néző még azonosulni tud. Belting 20 világosan elemezte, hogy a kép sajátos magára visszautaltsága egyszerre jelenti azt, hogy hamar veszít hatásából, és később más módon kell kialakítani az új kép-alkotás egyszerre ismeri és felülírja a már ismertet, miként erre a figurativitás kapcsán már utaltunk. Ahogy fogalma zott: egyszerre jelenik meg a képalkotás három rivalizáló módja, mint eltérő formulák egyazon tárgyra. Ne feledjük: a kép helyzete éppen ekkor válik bizonytalanná, vagy inkább válik a kép azzá, aminek ma is tekintjük. A kép esztétikai dimenziója egy végtelen vetélkedés része ként jelenik meg a reneszánsz képzőművészetben. Ez persze azzal is járt, hogy a kép változó programja, az állandóan keresett új megoldás tárgyát magán a tárgyon kell igazolja, vagyis a kép, miközben felismeri a természeti minta jelentőségét, ezt a művészet eszközeivel teszi láthatóvá azzal, hogy mintegy kimetszi/kiragadja, vagy még inkább az adott határok között láthatóvá teszi. Dürer a Nagy esztétikai exkurzusban sokak által idézett helyen a következőképpen fogalmazott: Dann wahrhaftig steckt die Kunst in der Natur, wer sie heraus kann reißen, der hat sie, überkumstu sie, so wirdet sie dir viel Fehls nehmen in deinem Werk 21 Vagyis a művészet a min- 284

22 Cusanus: De coniecturis. Második rész 12. fej. In uö.: Philosophisch-Theologische Werke, Bd. 2. (Szerk. Karl Bohrmann.) Meiner, Hamburg, 2002, 155. 23 Hans-Georg Gadamer: Nicolaus Cusanus und die Gegenwart. In uö.: Neuere Philosophie, G. W. Bd. 4. Mohr Siebeck, Tübingen, 1987, 303. 24 Abrecht Dürer: Von der Malerei und von der Schönheit, idézett kiadás 154. 25 Erwin Panofsky: Dürers Kunsttheorie. G. Reimer, Berlin, 1915, 125. 26 Uo. 140. deneket magába foglaló természetben rejtekezik, az válik művésszé, az a művész, aki képes az adott határok között belőle kibontani/előhívni a hozzá tartozó és leválasztani a hozzá nem illő vonalakat. Ez a rajzolat az örökkön változó, s ennyiben minden puszta természet-ábrázolás vége, amennyiben a művész felismeri azt, ami a benne-rejlőt és az azon túlit elválasztja. Natura unitas est, ars alteritas, quia naturae similitudo 22 amennyiben tehát a természet a mindeneket felölelő, akkor a művészet nem lehet más, csak ennek az egységnek a má - sa/másika, mivel azt magát nem adja/adhatja vissza, csak annak egy bizonyos módon, annak hasonlatosságára való bemutatásáról lehet szó. A művészet éppen ebben a hasonlatosságban szüntelen magát változtató, örökké magát kereső vagy ahogy Gadamer Cusanus-eszszéjében írta: a látó önnön magát a látásban látja viszont, találkozik önmagával. Minden pillantás, minden kép önnön lényege szerint a szellem találkozása önmagával. 23 Vagyis a kép annak lehetősége, hogy rajta keresztül és általa az ember magához jusson el, ami túl a testi/termé - szeti minta szerinti látáson (oculis carneis) éppen ahhoz segíti hozzá, hogy ne csak valaminek a jelét ismerje fel, hanem azt, ami benne elevenné vált. Visu enim vivificas ez az elevenség Isten által segíti az embert hozzá ahhoz, hogy a puszta jelenségen túl többet lásson. Ha Dürer közvetlenül nem ismerhette Cusanus művét, mint G. Boehm és H. Simon rámutatott, ez a gondolat, vagyis az esztétikai dimenzió fokozatos önállósága a kor művészetének nagy felismerése. A festészetről és szépségről gondolatai között mondta ki Dürer, 24 hogy amennyiben pontosabban igyekszünk a természethez hasonlatosan eljárni, annál jobb festményt fogunk látni. Ez a gondolat nem a természetutánzás elve, hanem a természettel egyenrangú tudás-szerzésként gondolja el és mutatja be a festést, amely persze nem léphet túl azon, amit a természet kínál. Ezért írta korai Dürer-könyvében Panofsky, 25 idézve több hasonló tárgyú gondolatát: a teljes természet-szerintiség követeli, hogy ne a természet ellenében alkosson (der Natur entgegen), hogy ne kényszerítsen valami olyasmit rá, amit az nem képes kihordani/elviselni. Akkor tudja s ez Dürer jelentős felismerésévé válik elérni a természet-szerintiséget, ha ke rüli a szélsőséges alkotásmódot: Zwischen zu viel und zu wenig ist ein recht Mittel, das fleiß dich zu treffen in all dein Wer ken, 26 vagy is a helyes/megfelelő az lesz, ami kerüli a túl sokat, vagy éppen a keveset, a művész ebben kell gyakorolja magát. A művész műve, ha tetszik, nem a természetet/valóst meghaladó, hanem éppen az, ami folytán a mű ahhoz hasonlatosan áll előttünk, mivel megcélozta a lehető és elérhető közepet. Panofsky kései művében is felismeri Dürer rendkívüli küzdelmét a csábító idealítás és uralhatatlan realitás között, vagy ahogy hangsúlyozta, Dürer a kései gótika felöl az általánost és a törvényszerűt keresi, miközben mind jobban elmélyül a részletek pontosságában, s ha tehát megfellebbezhetetlenül a természetből kell kiragadja a művész a művet, akkor csak egyet tehet, hogy az adott határok között az alkotás mértékének megfelelően jár el, vagyis igyekszik a szélsőségek között kijelölni tárgyát, azt, ami csakis így és ekként mutatható be. 285

HALASI ZOLTÁN Róma Piazza San Pietro, 1980 Egy szárazföldi öbölbe hajózol, az az érzésed, mindig ide vágytál, sodor az ár, a kultúra hatalma, meleg áramlat, borzolja a felszínt, két polipkar fogad, hullámtörő gát, akár az Angyalvár, ez is fölébe duzzad a sekélyes világi áradatnak, és puszta léptékével már szelektál, illetve nem szelektál, azt a legkevésbé. Benyomulunk, megmunkálandó tárgyak egy nagy, gigászi pillanatszorító két szára közt, jó ez a tágas korlát, jó ez a birka-, ez a hangyatávlat, kifújhatjuk az énhatárainkat, átengedve az érzelemvilágunk az állandó átjáró forgalomnak, kis szalonspiccel véve tudomásul, a világ közepe felé terelnek az oszlopok, Bernini kolonnádja. A tengeri szél mást is idefújt már, várakozás vibrál a levegőben, fekete kendők, ruhák sokasága, fehér botok, mankók, kerekes székek, imbolygó városnevek, táblaerdő, az ég csodásan kéklő ametisztje a napszemüvegek síkjába törve. Fényképeznél, N. a kezedet fogja, valami gurul, a szétnyíló tömegben fehér tribün, hófehér harci jármű, egy angyaltank, rajta hófehér angyal. Tengerünk hullámzik, visszaszorítják, tolószékek előznek szlalomozva, moraj fodroz félmagasan, elernyed, egyesek szélütötten lökdösődnek, mások kis kempingszéket nyitogatnak. 286

Ha most közénk hullna isten igéje, ki lelné meg a lábak közt a kincset, ki csipegetné fel gyorsan a földről? Egy angyaltank, rajta hófehér angyal, szól Bábel összes nyelvén, megafonhang, katonásan kopog, de megremegnek, kigyúlnak, megnőnek, az égig érnek, akikhez szól akikhez nem, azok mind viaszra sápadt, töppedt tetszhalottak: a sapkás angyal fényorgonán játszik. Fényképezném, N. a kezemet fogja, árbocerdő, helységnevek, fényképek, a meggyilkolt lengyel lelkész fotója, imapadok, téglán átvetett deszkák, ott térdel az egész gdanski hajógyár, imbolygó újságcikkek, transzparensek, egy ország kel fel a kerekes székből; a hang öblösebb, szétterül, lelassul, szétterjed, mint hazájában a sztrájkok, a zászlócskáikat rázó apácák a szemüket kezdik el törölgetni, az égig ér a meggyilkolt fotója, és mi lesz, ha megint be kell vonulni, mi lesz nostri amici ungheresi! Elkábulok, N. a kezem szorítja, úgy látszik, minket szólított az angyal: in mezzo dell cammin két hófehér kar emelkedik fel, szétterpesztett ujjak, az égi jármű útnak indul, szikrák záporoznak a feltartott tenyérből, belőlünk pedig fájdalom-petárdák süvítenek ropogva, sisteregve. 287

CZIGÁNY GYÖRGY 1931-ben született Budapesten. Költő, író, szerkesztő. Legutóbbi írását 2014. 11. számunkban közöltük. Úton Únyba Az út egyik oldalán a kék és sárga, napraforgó táblák égre domborodva, lábamig leérő hatalmas, fényes dombok. Messze van már mögöttem, de ha itt lubickol fénye, hát hova lett a tó?! Mintha lebegne a levegőben, mintha elheverne az égbolt alján. A dombok magasa elérhetetlen, nem illik arrafelé nézni: nem látjuk, nem tudunk róla, jobb idelenn nézelődni. A szovjet rakéta-kilövő állomásról senki nem beszél. A birkanyáj az út szűk mezősávokat kínáló oldalán tétovázik, a fölívelő földek tövében. Békesség. Azok az ávós-kölykök ide már nem jönnek utána, hogy tovább verjék, csúfolják a papot, a maskarája, a reverenda helyett ráadott szűk gyermekkabátban. Piliscsabáig hozott a vonat. Nincs busz. Onnan gyalog jöhetek. Már elhagytam Tinnye házait. Miklós nem emlegeti börtönnaplóját, nincs semmi panasza. Nem szól az elmúlt három esztendőről, nem mintha bármitől félne. Olyan, mint volt az ostrom idején, az irodalmi délután óráiban. Józan, derűs. Néha megremegett a boltíves pincék földje a Krisztinavárosban, a Szociális Missziónővérek óvóhelyén. Meglibbent a gyertya lángja, Miklós közelebb hajolt a könyvével. Olvasta a novelláit. Dehogy fél, örvend csak létének a pilisi dombok közt, s vígan megy, ha egyet füttyentve vonata átrobog vele egy más világba. Jó gyalogolni. Léptek egymásután, szépen, mint a szívdobogás, úton vagyok, Úny felé. Tegnap még a zuglói fegyvergyár vegyeska - rát kísértem zongorán, szakszervezeti ünnepség volt. Lendületesen énekelt a kórus: A Párttal, a néppel egy az utunk A copfos lány a fe - jét is ingatja a ritmus lüktetése szerint. Ő meg egy fiatalasszony elcsábult egyébként a krisztinavárosi templom kórusába, ott Mozart motettáját éneklik: Ave verum corpus Ámulva dalolnak, a fél hanglépések közt araszolva torkuk lehetőségei szerint, változó, váratlan harmóniák sorával kerítik körbe a világot másfél perc alatt, negyvenhat taktusnyi zenével. Madrigált azért az üzemi kórusban is megszólaltattak: a Csónakos éneket A mantuai karmester, Gastoldi dallamait, aki ezeket Shakespeare és Cervantes halála évében komponálta.. Én meg, zongoraművész növendékként, elmondom a szopránjaimnak, hogy Mozart ezt az utolsó motettáját a badeni kántornak írta, hálából és talán fizetségül, hogy a felesége számára szállást adjon. Constanze a gyógyfürdő miatt utazott oda, hiszen megint gyereket várt. Azt nem tudták, hogy az év adventjekor Mozart már halott lesz. Jövök Budáról. Hozom a Zeneakadémia áhítatos-komoly folyosóinak illatát az ingemen, tenyeremben még a lépcsőfordulók kék gömbjeinek hűs hajlatai. A nappal üres ruhatár székein a zeneakadémisták, várakozás talán Szabolcsi Bence órájára. Liszt öregkori darabjairól beszél, melyeken Wagner megütközött. E végsőkig le- 288

csupaszított, már a 20. századot ígérő darabjait Wagner nem érthette. A zseni se lát mindig túl korán, úgy érezte, vele lezárult a zene további útja. Hát nem a véleményére kell figyelni, amit feleségének, Cosimának morgolódva megfogalmazott, hanem a zenéjére, az szól a magasságok nyelvén. A kettős kanyaron túl már Úny lapul, óvatosan ápolt virágoskertjei az útszéli gaznövények sűrű soraival bizalmas barátságban élnek. Az árokból rám bámul kék szemeivel a katángkóró, csoportosan, fölnyújtózva az aszfalt gödrei fölé. Nem emlékszem rá, hogy az úton bárkivel találkoztam volna. Kutyával, madárral se. Minden élő távolinak látszik. Viszem Miklósnak újabb verseimet. Hét éve már, hogy A szobor árnyékában című novellám a Zászlónk pályázatán első díjat nyert. 1946 kora őszén. Kilencszáz évvel korábban, szeptember 24-én Gellért püspök kordéja a pesti révhez közeledett. Vatha lázadó pogányai kőzáporral fogadták, a Kelen-hegyről letaszították. A Duna-parton halt meg. A jubileum alkalmával a Gellért-hegyen ünnepi szentmisét mutathatott be még a hercegprímás. Azután vettem át tőle a díjat, kezet is fogott velem. Nagy Miklós, első mesterem és atyai költő-barátom a Mindszenty-per V. számú vádlottja volt. Csak az Úristen kegyelmének és Schirilla ügyvéd védőbeszédeinek köszönhette, hogy a koncepciós perben nem ítélték halálra. Hogy még, bár Pilis legkisebb falujában, de papként működhetett. Mindig józanul boldognak láttam, lelkendezés nélküli, csöndes örömmel megáldottnak. Boldog, akár boldoggá avatják, akár nem. Vittem neki lila betűkkel a gépelt versemet. Egy Isten tudja honnan hozzánk került, csendőrségi masina jóvoltából volt gépelt példányom. A gép szabadon forgó-mozgó hengerén szorosan egymás mellett körbe-körbe az összes betű, írásjel. Kötőtű-szerű mutatóval lehetett a hengert a kívánt betű irányába forgatni. Levelezőlap nagyságú táblán voltak a betűjelek, rá kellett a kötőtűvel mutatni a megfelelő kis kockára s egy billentyű nyomkodásával kalapálta papírra azután a szavakat a gép. Nagy Miklós verseiben éreztem Ady költemények zenéjét. Rám inkább Babits hatott, de azért vittem neki olyan verset, amely bármely Ady-epigonnak is díszére vált volna. Ilyen sor-párral: Napra nap, hétfőtől hétfőig / Egy oktáv az Élet-zongorán De Francis Jammes is inspirált már: Ó, ibolya! A nagyvilág úgy lát-e / Mint szentek ajkán elsuttogott Ave És egy temetés képét robogó vonat ablakából megpillantva, az ismeretlen halottról így írtam: Az időből hanyatt kizuhant Hát igen, tűnődött Nagy Miklós szép, szép: szecesszió! Úny házai közt megyek, hallgatag a falu. Végre egy kertes kis ház udvarán látni frissen mosott ruhát teregető asszonyt. Két házzal arrébb meg nyitott ablakok mentén ballaghatok: rádió szól, muzsika! Jó ez, közeledem az öreg paplak felé. Egyszer jártam már a Bródy Sándor utcai stúdióban, a verseimet nem olvashattam fel mikrofon előtt akkor, de eljátszhattam Bach G-dúr francia szvitjét és Sugár Rezső Barokk szonatináját. Itt most valami operett-foszlány 289

dallamai vesznek a csöndes szellőjárásba. Végül átéltem fél évszázadot abban az egykori Rádióban, ahol Cs. Szabó László, Dohnányi Ernő, Németh László, Ottlik Géza is dolgozott. Minden megvan, Cipi jól írta, az én hosszú életem is ide hátrál, ide zsugorodik elmúlt és sohase volt pillanatokba. A világteremtés utáni első perc és az időből most letört darab egyforma mélyen, együtt hever. Látszik a templom, sütkérezik a tornya. Hirtelen kanyar az útról jobbra, lankás, elhagyatott ösvény a parókiához. Még ötven lépés van hátra. Nagy Miklós Emlék című versét börtönben írta, 1950-ben. EMLÉK Már minden szerteszét dülöng E rázkódtatott, fülledt korban. A pora szállong tüdőmön S akikkel itt összeütődöm A millióknál nem lettem különb. De Isten volt mindig velem. Nem csak úgy véletlen, találomra, Amint madár száll a falombra, És tova röppen. Isten volt jelen, Mint anyám valamikor mondta. Nem így gondolta. Egészen más eget Kívánt nekem tündöklő kéken És most széttépett ruhám Mögött csorog a verítékem. Ökölcsapástól magdagadt szemem Vérfoltjain tekint Isten reám, Akit régen és másképpen Látott és hívott az anyám. Ugyanegy ő, de hogy reánk találna Ezernyi módon ölti a cserét. Így jött velem börtöncellámba És derengett tőle a nyirkos sötét, Mint engedelmes kézilámpa Fényét köröttem úgy hintette szét És lepihentem a dohos szalmára. Istent érezni különös dolog. Szégyelltem könnyeim. Előtte, Mert látni véltem, fénye mosolyog. Hiszen sorsunkat ő szőtte És engem is örömmel alkotott Vigyázva szedtem tört fogamból A rája tapadt véres cafatot. 290

JUHÁSZ ANIKÓ Idő Börtönlakó volt, kinek bűne az agy pórusaiban újra és újra megfogant. Ó, Istenem, mondta, s a mosdótálba hányt reggelente, majd izmait megfeszítve magában egyre beljebb tolta az időt, míg elért ahhoz a bonthatatlan ponthoz, ahol egy néma kő ütődik a Holdhoz, ahol az erek útja már szűkebbre zárul, és a telefonról leoldódik a drót, a priccseken új napot nem zizeg a szalma, a drogosnak az idegeken sem lesz fénye és táguló hatalma, s kulcsait csak zörgeti zörgeti a lenyugvó táj, ahol az ima is szálkás, a papucsba reggelente duplakérgű csend bújik, s ahol az Isten mégis minden egyes nappal közelebb engedi hozzá a bűnbocsánatot. Nézések Most látod? mondta a gyermek, a szeméből bogozta ki a fényeket, s a tócsa-járta, még borzongó kékeket ő vidáman dobta ki csöndre, hogy az, a hangig elpörögve, lucskos zajokba öltöztesse be a fákat, a rügyező, hajlongó Máriákat. 291

BODNÁR DÁNIEL Püspök atya tavaly karácsonyi szentbeszé - dé nek országos visszhang ja volt. Többek között beszélt az egyre jobban elharapódzó korrupcióról, a kiszolgáltatott helyzetben lévők megsegítésének szükségességéről, József Attilát idézve arról, hogy fortélyos félelem igazgat. Milyen események váltották ki Önből, hogy ezekről beszéljen, karácsony szent éjszakáján? A VIGILIA BESZÉLGETÉSE Beer Miklóssal Beer Miklós (1943) váci megyéspüspök. Esztergomban szentelték pappá 1966. június 19-én. Tanulmányait a budapesti Központi Papnevelő Intézetben folytatta. A Hittudományi Akadémián avatták teológiai doktorrá. Lelkipásztori tevékenységét Kőbányán, Szobon, Márianosztrán végezte, majd 21 éven át Pilismaróton volt plébános. Közben teológiai tanárként teljesített szolgálatot az Esztergomi Hittudományi Főiskolán. 1988 1997 között a dömösi plébánia vezetését is ellátta. 1997-ben Esztergom-Belvárosban lett plébános. Két évvel később rektorként átvette a szeminárium vezetését. 2000-ben szentelték püspökké. Három éven át Esztergomban segédpüspök, általános helynök. II. János Pál pápa 2003. május 27-én nevezte ki a Váci egyházmegye megyéspüspökévé. A szegények, az elesettek, a hátrányos helyzetűek problémája papi hivatásom kezdetétől a szívügyem volt. Hiszem, hogy az Úristen mind - azokat a megpróbáltatásokat, nehézségeket betervezte az életembe, ami feltétele annak, hogy az átlagosnál érzékenyebben viszonyuljak az emberi tragédiákhoz, szenvedésekhez. Idén februárban volt édesapám halálának hetvenedik évfordulója, Budapest ostromának idején az oroszok elvitték őt a többi férfiakkal ágyút tolni, ütegállást építeni. Az ostrom utolsó napjaiban a Villányi úton találat érte ezt az üteget. Vele együtt huszonnégy ember halt meg. Nem egészen kétévesen tehát félárván maradtam, édesanyám és anyai nagyanyám neveltek fel. Néhány évvel később, 1951-ben kitelepítettek bennünket, Gégénybe, egy Nyíregyháza melletti faluba. Az ottani, mindenfajta komfortot nélkülöző, szegényes körülmények, a falusiak nyomorúsága mély nyomot hagyott bennem. Innen aztán Zebegénybe kerültünk, nagyanyám kis családi házába, itt nőttem fel. Nyolcadikos voltam már, amikor az első hosszú nadrágomat kaptam, addig a rokonságtól megörökölt ruhákban jártam. Nagy nélkülözések között nőttem fel, ezért mindmáig szívügyem a szegények, a társadalom perifériájára sodródott emberek sorsa. Mindszenty József bíboros, hercegprímás a példa előttem, aki zalaegerszegi plébánosként minden tőle telhetőt megtett, hogy a falun élő embereken segítsen, népfőiskolával, helyi pénzzel, gazdakörökkel. Puritán emberként élt bíborosként is, együtt érzett minden szenvedővel, és vallotta: Amíg Magyarországon éhező ember van, addig az én asztalomon ne legyen luxusétel. Ferenc pápa is folyama - tosan figyelmeztet bennünket arra, hogy legyen érzékeny a lelkünk a szegényekkel, betegekkel szemben. Voltam káplán Zuglóban, Kőbányán, láttam sokféle nyomorúságot, aztán később vidéki plébánosként is, Márianosztrán, Pilismaróton, Dömösön. Gyönyörű időszakok voltak ezek számomra lelkipásztorként, miközben közelről tapasztalhattam meg a leszakadó rétegek köztük a cigány ság nyo- 292

morúságát. Tavaly karácsony kor úgy éreztem, ki kell mondanom azt az egyébként evidensnek látszó tényt, hogy egyikünk sem maga választja meg, hová szülessen. Nagyfokú önteltség, beképzeltség és valamiképpen szánni való magatartás is a nem létező előjogokra hivatkozni, hogy jogosan jár az elegáns autó, a luxusnyaralás, a hatalmas ingatlan. Ugyan miért járna? Csak mert az Úristen kegyelméből jobb helyre születtek, mint sokan mások? Ugyanígy az sem választotta a saját életkörülményeit, aki cigányként, putriban jött e világra. Az anyagi nyomorúság mellett ugyan úgy bánt az a rettenetes szellemi nyomor is, amiben ma élünk. Mind ez összesűrűsödött bennem tavaly karácsony éjszakáján, a Megváltó Jézus születésének ünnepén. Jézus volt az egyetlen, aki maga választotta meg, hogy hol szülessen. A Teremtő Isten Egyszülött Fiaként hajléktalan létbe született. Üldözöttként menekült szüleivel Egyiptomba. Jézus az egyetemes testvériség üzenetét hozta el közénk, sorsközösséget vállal kivétel nélkül minden emberrel. Ezt kellene tőle eltanulnunk. Szent Pál írja, hogy Jézus Krisztus kiüresítette önmagát Ő, aki gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy az ő szegénysége által meggazdagodjunk. Ezt várná el minden egyes embertől, de elsősorban a keresztény hívőtől, hogy ne parancs - szóra, hanem önként osszuk meg egymással a kincsünket. Keresztelő Szent János azt mondja, akinek két ruhája van, adja oda az egyiket annak, akinek egy sincs. Ez a Jóisten által elgondolt, szolidáris életszemlélet. Ezt akartam kihangsúlyozni. Beszélt a bennünket körülvevő sötétségről is. Karácsonykor ünnepeljük Jézus születését, a téli napforduló idején, amikor a leghosszabb éjszaka után kezdődnek hosszabbodni a na pok. Ezért mertem azt mondani, hogy eljátszunk ezzel egy kicsit. Azért ünnepeljük most a Megváltó Krisztus születését az északi féltekén, egyébként bármikor ünnepelhetnénk. Mit értünk sötétség alatt? Egyrészt a fizikai nyomort, a testi éhezést, aminek mértéke világviszonylatban is szörnyű, másrészt a hamisság, a hazugság sötétségét is. Ezzel összefüggésben említettem meg a korrupciót. Ez hívószó volt sokak számára. Azt szűrték le belőle, hogy biztos az amerikai kitiltási ügyre gondoltam, pedig eszembe sem jutott. A korrupció szót őseredeti értelmében használtam, a korrumpálás, az el értéktelenedés, a hazugság, a hamisság devianciája értelmében. Borzasztó, hogy ez átjárja a mindennapok gondolkodását, a legtöbben fel sem tételezik a másikról, hogy becsületes. Eszembe jutott József Attila is. Gyönyörű a Betlehemi királyok című verse is, de a Hazám is az. Fogadj magadba /, hadd legyek hűséges fiad. S ott van benne az is, hogy fortélyos félelem igazgat. A közvetlen szomszédunkban, Ukrajnában polgárháború dúl. A sátán szüntelen fortélyos mesterkedése, hogy mindenütt zavart kelt, viszályt szít. Vagy ott van a szíriai, az iraki válság, a keresztények üldözése, fizikai létükben is. Az egész világban sajnos az Európai Unióban is uralkodó gazdasági hamisság, ami kevesek hatalmas vagyoná nak még nagyobb megnövekedéséhez vezet, miközben az emberiség többsége szegénységben, nyomorban él. Ezek a gondolatok vibráltak bennem karácsony előtt, 293

ezeket öntöttem szavakba az éjféli szentmisén. Mindez tönkreteszi az életet, a Jóisten gyönyörűen teremtett világát. S ebbe a világba jön Jézus az ő szeretetének a fényével, a szolidaritás, az önként vállalt kínhalál, az odaáldozott élet hősi példájával. Azt a mondatomat már csak kevesen hallották meg: annak a születését ünnepeljük, aki a halálból való feltámadásával Isten hatalmas fiának bizonyult. Ha hisszük, hogy Jézus Krisztus az Isten Fiaként jött el közénk, akkor higgyük el neki, hogy a szolidaritás az emberhez méltó magatartás. Említette a szellemi nyomort. Mire gondol konkrétan? Mégis, hogyan lehetséges ezen legalább némiképp változtatni? Mert az nyilvánvaló, hogy ez az állapot hosszú távon az egész emberiség létét veszélyezteti. Az én életem valamivel több mint hetven esztendeje alatt elképesztő változásokon ment keresztül a világ. Az emberiség létszáma megháromszorozódott. A kommunikációban korábban elképzelhetetlen, hatalmas robbanás következett be. Ma az internet, a mobiltelefon, a tabletek világát éljük. Ferenc pápa többször is beszélt az információk globalizációjáról. Mindenről azonnal tudni akarunk, de közben semmit sem tudunk, a ránk zúduló információtömeg beborít bennünket, a lényeg fölött átsiklunk. Az információáramlásnak kilúgozó hatása van. Az embereknek nincs saját véleményük, a legtöbben könyvet már nem is vesznek a kezükbe, menekülnek a komoly gondolatok elől, és ez a mentalitás sajnos az oktatás-nevelés területén is jelen van. Pedagógusok panaszkodnak, hogy a gyerekek nem tudnak idézni egy versből, órán előveszik az okostelefonjukat, játszanak rajta, sms-eznek. Többségüket semmi nem érdekli, céltalanul csavarognak, nem látják az értelmét semminek. A mi kis városunkban is hétvégeken éjszaka százával csellengenek a tinédzser fiatalok az utcán. Fájó élmény, hogy a költőt idézve: a szellem napvilága nem világít be minden ház ablakán. Az az igazán tragikus, hogy a technikai fejlődés, illetve a lelki-erkölcsi, kulturális dimenzió fordítottan arányos egymással. Az egyházunk küldetésére szeretném ezt a kérdést kihegyezni. Jé zus azt mondta: Ti vagytok a föld sója, világ világossága. Még min dig nem jutottunk el odáig, hogy a keresztény értékrendű vallásosságunkban megértsük azt, hogy nekünk ezt a világot, ezt a társadalmat kell az Úristen szándéka szerint szolgálni, gyógyítani, talpra állítani. Fájóan ön kritikusan szoktam mondogatni, hogy meg maradunk a templom falai között, és magánügyként kezeljük a vallásosságunkat, vagy gyerekes szinten, kötelességszerűen gyakoroljuk, de Krisztus tanítása nem járja át a lelkünket. Nem érezzük az Úristen bizalmát, aki azt akarja, hogy életünk legyen, hogy bőség ben legyen. Ez vonatkozik a családi életre, a társadalmi kapcso latokra, a közéletre, a kultúrára, a nemzetek egymás közötti viszonyára, mindenre. Az egyház küldetése a hitben felnőtté vált emberek élő krisztusi közösségének a megteremtésében valósul meg. Ezt saját magunkban kell először látnunk. Ebben van a papságunknak, szerzetességünknek különleges felelőssége, hogy a hitüket megvalló embereket segítsék erre az öntudatra. Ferenc pápa hívekhez intézett kulcsmondata, hogy lépjetek ki a zárt falak közül, a megszokottságnak a biztonságából, és ne csak önmagatokért, ha- 294

nem értük legyetek keresztények. Ahogy Szent Ágoston mondja: Veletek vagyok keresztény, de értetek vagyok püspök. A mai világban a keresztényeknek tudatosítaniuk kell önmagukban: nem az a mi egyetlen gondolatunk, hogy mindegy, milyen ez a világ, csak mi a mennyországba jussunk, hanem az, hogy az Úristen bizalmát élvezve, ebben a világban képviseljük az ő isteni szeretetét, és itt kell építenünk, ebben a mostani történelmi korszakban Isten országát. Természetesen együtt munkálkodva ezen minden jó szándékú emberrel. Ahogy a pápai körleveleknél ezt megszoktuk, hogy koncentrikus körök mentén megy ki az üzenet, minden jó szándékú emberhez. Politikai vezetőkhöz, munkásokhoz, művészekhez, civilekhez, mindenkihez. Együtt kell ezen a fájó helyzeten segíteni. Jelenleg megoldhatatlannak látszik ennek a társadalomnak a nyomorúsága. Etnikai problémák, növekvő szegénység, létbizonytalanság, a hagyományos házasság, család visszaszorulása, a katasztrofális demográfiai helyzet, a már-már elfeledett hidegháborús állapot visszatérése, a szélsőséges liberalizmus sátáni mesterkedései, a gender mozgalomtól kezdve a sajtószabadság korlátokat nem ismerő túlhajtásáig, amely nem tisztel semmit és senkit, plusz a bevándorlás, a modern kori népvándorlás mindez együtt hatalmas feszültséget idéz elő a mindennapokban. Természetesen mi, katolikusok semmiképpen sem engedhetjük meg magunknak, hogy öntelten kijelentsük: mi tudjuk a kivezető utat, majd mi megoldjuk a gondokat. Éppen ellenkezőleg, szelíd alázattal kell viszonyulnunk ezekhez a problémákhoz, azzal a tudattal, hogy mi csak só vagyunk. Mi csak egy iránymutató fény lehetünk. Majd az Úristen teszi teljessé azt, amit megkezdett bennünk, általunk, amire feladatot ad. Majd amikor Isten lesz minden mindenben. A mi dolgunk nem az, hogy már vizio náljuk az eredményeket. A transzcendencia távlata a keresztény gondolkodásunk lényege. A küldetésünket mindenkor el kell végeznünk, a többit az Úristenre bízzuk. Amikor arról beszél, hogy kilépve a gettóegyházból missziós egy házzá kell válni, valami ilyesmire gondol? Igen. Ötven évvel a II. Vatikáni zsinat után nagyon fájó megállapítás papok, püspökök egymás közötti beszélgetéseiben, hogy fél évszázad sem volt elég ahhoz, hogy megértsük a zsinat üzenetét. A közelmúltban Pokorni Zoltán, az első Orbán-kormány oktatási minisztere a politikai életre utalva azt mondta, hogy a második kétharmados választási győzelem után a Fidesz vezetői közül többen hátradőltek. Sajnos mi, egyházi emberek is ezt tettük, arra hivatkozva, hogy ott vannak a zsinat dokumentumai, minden rendben van. Azok gyakorlati megvalósítására azonban nem nagyon törekedtünk. A rendszerváltásig terjedő időszakban még csak-csak hivatkozhattunk a szolgálatunkat akadályozó diktatórikus hatalom mesterkedéseire, de az elmúlt huszonöt évben már szabadon tevékenykedhetünk. Mégis, gyakran a saját kis ügyeinkkel vacakolunk. Elbíbelődünk a templomok tatarozásával, a vallási turizmus önbecsapásával hitegetjük magunkat, és azt hisszük, hogy jó keresztények vagyunk. Nem vesszük észre, hogy nem önmagunkért kaptuk a mi drága örökségünket a hitben, hanem 295

mások javára. Mindenki azért kapja a karizmáját, hogy szolgáljon vele, de mintha ezt elfelejtettük volna. Ferenc pápa is arra bátorít, hogy ne gettósodjunk, és ne csak saját magunkat szórakoztassuk gyakran látványos látszat tevékenységgel, hanem érezzük át a felelősségét annak, hogy nekünk ma ezt a beteg világot kell gyógyítanunk, és nem nézhetjük közömbösen, hogy hit nélkül él ez a világ. Nyugat- Európában ennek jelei már teljesen egyértelműek. A kö zelmúltban Hollandiából jött haza egy barátom, és elmesélte, hogy az országban évek óta nem volt papszentelés. Egymás után zárják be a templomokat. Franciaországra és Ausztriára is igaz a hit elsivata go so dása. Nem járja át Krisztus lelkesítő öröme Európa népeit. Mivel magyarázza azt, hogy a Nyugat de nyugodtan mondhatjuk, hogy Európa nagy része szinte tüntetőleg megtagadja keresztény gyökereit? Több helyen tiltják a kereszt viselését a munkahelyeken, karácsony ünnepét téli ünnepnek nevezik, Brüsszelben, az EU központjában két éve nem engedélyez ték karácsonyfa állítását a város főterén. Ön szerint a nyugati hitélet elsivatagosodása menyire visszafordíthatatlan folyamat? Az elkényelmesedés és az elbizakodottság nyomorúságaként értelmezem mindezt. Az anyagi jólét előbb-utóbb elbagatellizálja az odaadó élet hősi bátorságát. Nyugat-Európában nem kellett megküzdeni az embereknek a hitükért, szemben Kelet-Közép-Európa népeivel, akik évtizedekig görnyedtek a kommunista diktatúra rabságában. A jóléthez szokott nyugatiak hátradőltek, egyre kevésbé volt számukra fontos a hit. Eszembe jut erről a békáról szóló példázat. Ha a békát bedobják a forró vízbe, kiugrik. A langyos vízbe beletett béka viszont megfő. Így látom Nyugat-Európát. Megfőttek a nagy kényelmükben. Ez nagyon szomorú. Ebből kellene valahogy fölébredni. Közben pedig látjuk az iraki, szíriai keresztények szenvedéseit. Száz - ezrével menekülnek, mert több évszázados otthonaikban folyamatos üldöztetésnek vannak kitéve, a szélsőséges iszla mis ták keresztre feszítik, elégetik őket. Borzalmas, ha ebbe belegondolunk. Mi pedig az éppen aktuális kedvünktől tesszük függővé, hogy megyünk-e vasárnap templomba, vagy sem. Ha pedig jól megy a sorom, befizetek egy szentföldi luxus zarándokútra. Üvöltő ellentétek ezek. Ha az Úristen szándéka szerint lenne a vallási turizmus, akkor először tessék befizetni a nagybörzsönyi cigány asszonyt. Ha ez az üdvösség feltétele. Akkor elhiszem. De ha csak az zarándokol Medjugorjéba, aki megengedheti magának, évente többször is, addig itt súlyos érték- és iránytévesztés van. Fáj, szenvedek mindettől. Nem szabad, hogy a kereszténység nálunk is oda jusson, mint Nyugat-Európában. Európa soha többé nem lesz már keresztény, ez már visszafordítha tatlan. Az iszlám terjedése egyértelmű, és ez nagyon fájó dolog. Dél-Amerikából kellett jönnie egy pápának ahhoz, hogy szembesítsen minket az európai kereszténység hitetlenségével. Ott vannak azonban a Fülöpszigeteknek, Indiának a megújuló keresztény egyházai, vagy az afrikai, latin-amerikai egyházak. Ma már ők képviselik a hiteles kereszténységet, nem pedig Európa. Ugyanakkor itthon is és Európában is jelen vannak az új hajtások. Észre kell ven nünk azt is, hogy a hit el - sivatagosodása mellett mindig vannak tiszta új hajtások, oázisok. Lelkiségi mozgalmakban csodálatos hitvallók, családok élik meg krisztusi módon a hitüket. Kicsinyke egyházközségek ezek, de léteznek. 296

Benedek pápa már a 20. század hetvenes éveiben azt vizionálta, hogy a nagy tömegegyházak időszaka lezárult, a jövő a hitben élő kisközösségeké, melyek szigetként léteznek majd az elkereszténytelenedett társadalmakban. Az együtt imádkozó, egymással személyesen is törődő egyházi kisközösségek kora következik. A mi kis városukban is van hét, egymás sal és egymásért imádkozó családközösség, mely különböző lelkiségi mozgalmakhoz kötődik. A Házas Hétvégések, a Foko - lare Mozgalom, a Hét Láng Közösség, a Két Szív Közösség, a Cursillo - sok, karizmatikusok, END-sek (Equipes Notre-Dame) Vannak tehát szép, tiszta források, melyek léteznek és működnek. Vannak mély elhivatottsággal élő papjaink, szerzeteseink is. Nincs szó tömegesedésről, de nem is baj. A földbe rejtett kincs esete ez. A lényeg, hogy itt vannak közöttünk. Egy Kalkuttai Teréz Anya, egy Böjte Csaba. És az ismeretlenül szolgáló csöndes szentjeink. Mindez pedig mindig új reménnyel tölti el az embert. Lehetséges, hogy a kereszténységnek a múltja lesz a jövője? Ahogy az apostoli időben, amikor Krisztus követői kisközösségekben éltek, és a pogányok azt mondták róluk: nézzétek, mennyire szeretik egymást! Liberális oldalról gyakran elhangzik a vád, hogy a hagyományos keresztény egyházak köztük kiemelten a katolikus egyház nem szólalnak fel elég keményen a társadalom kettészakadása, a növekvő szegénység Egészen biztos, hogy ez a jövő útja. Ahogy visszagondolok a papi, püspöki szolgálatomra, azt köszönöm meg leginkább a Jóistennek, hogy ott vannak emlékeimben azok a személyes találkozások, kapcsolatok egykori paptársakkal, tanítványokkal, tiszta, igaz emberekkel, akik tovább viszik mindazt, amit ők is kaptak az Úr kegyelméből. Szerényen, csöndesen, az önzetlen jóság napi bizonyságtételével. Ez a Jóisten csodája. Persze fájnak a szomorú jelenségek, de semmi okunk az elkeseredésre vagy a sértettségre, hiszen a saját életünkben tapasztaljuk meg újra és újra, hogy soha nem hagy magunkra, átölel bennünket az Isten. Ha nyitott szemmel és főleg szívvel figyelünk, mindnyájan beszámolhatunk személyes istenélményekről. Vonatkozik ez a különböző megpróbáltatásokra, anyagi gondokra, betegségekre, amikor egyszer csak olyan dolog történik velünk, hogy az embernek eláll a lélegzete és döbbenten kérdezi, a Jóisten valóban ennyire szeret minket? Mi pedig ennek ellenére milyen sokszor vagyunk elégedetlenek, elkeseredettek! Holott az Úrjézus magatartását kellene követendő példának tekintenünk. Gondoljunk csak Izajás gyönyörű jövendölésére: A megroppant nádszálat el nem töri, a füstölgő mécsest nem oltja el. Ezt a szelíd jóságot kell eltanulnunk, és ez jelen van ma is az egyházunk életében. Én még nem találkoztam egyetlen olyan állami rendelkezéssel sem, amely megtiltaná, hogy önzetlenül segítsünk egymáson. Éppen ezért nem értem ezeket a vádakat. Miért lenne ez a kormány kevésbé szociálisan érzékeny, mint a korábbiak voltak, és miért mondanánk azt, hogy nem törődik a szegényekkel, amikor ez nem igaz. Egyértelmű, hogy munkahelyteremtésre törekszik. Ám a kérdés velünk kapcsolatban is felmerül: mi miért nem segítünk egymáson? Amikor a szegénységgel, a hátrányos helyzetűek súlyos gondjaival találkozunk, nekem először mindig az jut eszembe, hogy csak az kritizáljon, aki a saját, rendelkezésre álló eszközeivel mindent meg- 297

ellen, ami kétségtelenül az egyik legégetőbb probléma ma Magyar - országon. Miként vélekedik erről? Ön kétszáz fős in gyen - konyhát rendezett be a váci püspöki palota szomszédságában, és létrehozta a Karolj fel egy családot! mozgalmat, elsősorban a devizában eladósodott családok megsegítésére. Ehhez hasonló akciókra gondol? Igen, de ma mintha az lenne a jellemző, hogy akinek egy kicsivel jobban megy, az igyekszik távol tartani magát és tett már a környezetében élő szegény vagy beteg ember helyzetének jobbítása érdekében. Miért ne gondolkozhatnánk el azon, hogyan tudnánk segíteni a munkanélküli ismerőseinket abban, hogy álláshoz jussanak? Ne mástól, ne az intézményektől várjuk a megoldást. Annyi lehetőségünk lenne, hogy segítsük egymást! Nem csupán az anyagiakra gondolok, hanem például az időnkre. Az egészséges nyugdíjasok, akik ahelyett, hogy pénzt és időt nem kímélve, mániá - kusan zarándokolnak a kegyhelyekre, mennyit segíthetnének a gyerekvigyázásban, korrepetálásban, vagy csak abban, hogy megtanítanák a szomszédot is arra, hogy kell kertet művelni. Könyvet adni a hátrányos helyzetű, ismerős család gyerekének a kezébe, elvinni múzeumba, színházba. Vagy akinek jobban megy, megoszthatná az ételt azzal, akinek szinte semmije sincs. Ruhát, cipőt adhat - na a szegény sorban élő ismerősének, rokonának. Ide kapcsolódik a cigányság problémája is. Itt is alapvetően fontos lenne az önkéntesség, a személyes kapcsolat. Álmodozom arról, hogy például egy nyugdíjas özvegyasszony délutánonként korrepetálna a szomszéd - ságban egy-két tanulásban elmaradt cigány gyereket, hogy legyen esélye beilleszkedni az osztályába, majd később a továbbtanulásra. Sokkal szolidárisabbnak kellene lennünk egymással a mindenna - pokban, ahelyett, hogy az államtól várnánk minden gond megoldá - sát. Minden ember környezetében van egy vagy több olyan ember, akinek elkél a segítség. Ha nyitott szívvel járunk a világban, hamar észrevehetjük ezt. Ehhez hasonló akció megszervezésére minden középosztálybeli hívő képes lenne. Csak egy kicsit kellene odafigyelni, és ízlelgetni a segítségnyújtás örömét. Tudom, hogy utópisztikus elgondo lás, de gyakran felvetődik bennem a kérdés: miért kell egy jólszituált családnak feltétlenül minden évben külföldre menni síelni, amikor egy kis faluban is eltölthetnék a téli pihenőt, olcsóbb pénzen, egyúttal támogatva ezzel egy rászoruló falusi családot. Közben pedig kultúrát is vihetnének oda. Emlékszem még vidéki plébános koromból, hogy amikor jöttek hozzám a kirándulók, akkor a falubeliek is odajöttek, megismerkedtek egymással, tanultak a másiktól, mindnyájan gazdagabbak lettek lelkileg. Esetleg tartósabb barátságok is szövődhetnének. A falusiak elláthatnák őket a terményeikkel. Óvatosan mondom, de egyfajta keresztény narodnyik mozgalomról álmodom, hogy a jobb helyzetben lévők vigyék el a fényt a rosszabb körülmények között élőknek, ne feledkezzenek el arról, hogy mindent ők is ajándékba kaptak, és Krisztusban testvérek. Sajnos ez így van, ezért mondom azt, hogy gettóban vagyunk. A kö - zelmúltban azt mondtam az egyik, rendszeresen templomba járó hívőnek: ha végignézek mise közben a padsorokon, csupa kulturált, jól öltözött embert látok. Sértődötten reagált: rongyosan menjünk az istenházába? Nem erről van szó, feleltem, csak a tényről: akik templom - 298

a családját is a nehezebben élőktől, kasztosodás irányába halad az ország, s ez alól a keresztény hívők sem kivételek. És miért nem vesszük észre? ba járnak, szinte kivétel nélkül a középosztályhoz tartoznak. A legszegényebbek nem jutnak el oda, szinte ki vannak zárva a lelki élet örömeiből, kincseiből. Különösen vonatkozik ez a cigányságra. Ezért kell közéjük menni, s hála Istennek vannak olyan papjaink, akik megteszik ezt, s az ő környezetükben imádkoznak, evangelizálnak. Kulturálisan is segítik őket, több helyen épült közösségi ház, mosoda, létesült gyerekvigyázó, kis könyvtár. Volt ahol filmklubot hoztak létre, van ahol színjátszókör működik. Rengeteg lehetőség van, de ehhez hatalmas szív kell. Folyamatosan segíteni egymást, a Szent Ferenc-i szabadság szellemében, ami az önzetlen önkéntesség krisztusi szabadság-útja. Tenni a jót, de nem parancsszóra, hanem azért, mert belülről, a lelkünkből fakad. Ezáltal feloldhatnánk a gettós-, illetve kaszthatárokat. Kedvenc hasonlatom a tornasor, ami lakmuszpapírszerű is számomra. Mindnyájan állunk valahol. Vannak magasabbak és vannak alacsonyabbak. Ha ezt átvisszük anyagi helyzetre, kultúrára, lakáskörülményekre, mindig lesznek, akiket irigyelhetünk, és soha nem érjük utol őket, szüntelenül elégedetlenek leszünk. Ha viszont a másik irányba nézünk, mindig elszégyellhetjük magunkat, hogy hányan, sokkal többen vannak a másik oldalon, és nem tehetnek arról, hogy honnan indultak. A Jóisten pedig azt várja tőlünk, hogy ne irigykedjünk, ne elégedetlenkedjünk a helyzetünkkel, hanem segítsünk azokon, akik rászorulnak. Ez a kereszténység egyik leglényegesebb tanítása. Ha az Úrjézus elment a legkisebbek közé, és segített rajtuk, akkor mi miért nem vesszük észre, hogy tőlünk is ezt várja? Szent Pálra hivatkozom, aki mindig aktuális: azért, mert gyenge a hitünk. Az efezusi levélben írja: Áldott legyen Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene és Atyja, aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldott minket. A Szent Pál-i szentlelkes hitre lenne szükségünk: ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? (...) Krisztus szeretetében élek, aki szeretett és feláldozta magát értem. Ezt a személyesen átélt istenkapcsolatot hiányolom az életünkből. Szavakban hirdetjük Krisztust, de a szívünkből kizárjuk. Nem merjük egészen odaadni az életünket. Gyenge a hitünk. Egy kedves paptest vérem szokta mondogatni: Ne féljetek, az Úristent nagylelkűség ben nem lehet felülmúlni. Erre számtalan példa van. A közelmúlt ban egy ateista újságíró megkérdezte tőlem, voltak-e istenélményeim? Hála Istennek sok. Mondjak egyet. Néhány évvel ezelőtt a bankszámlámon volt 320 ezer forintom. Egy férfi jött el hozzám, kétségbeesve, hogy délig ki kell fizetnie 300 ezer forintot, különben elveszik a házát. Ez volt az összes vagyonom, de arra gondoltam, biztos nem véletlen, hogy ez az ember itt van. Kivettem a pénzt a bankból, és másnap pont 300 ezer forintot utalt át valaki a bankszámlámra. Egy ateista erre azt mondja, mese. Sok ehhez hasonló dolog történik azonban az életünkben, ami alkalmas arra, hogy erősítse a hitünket. Egyháziakra és világi hívőkre egyaránt vonatkozik, hogy próbáljunk meg krisztusi emberként jelen lenni azon a területen, ahová az Úristen állított bennünket. 299

Jézus az utolsó vacsorán nem ígért könnyű életet követőinek, csak a kereszt hordozását Nagyhétben vagyunk. Egy erkölcsileg szétesett, gazdaságilag is a csőd felé haladó Európában élünk, közvetlen szomszédságunkban háborús veszély, a Közel-Keleten és Afrika egyes részein az iszlám legszélsőségesebb irányzatai gyilkolják a keresztényeket és mindenkit, aki nem fogadja el a muszlim vallást. Mintha a sötétség minden korábbinál erőteljesebben utasítaná el a világba jött világosságot. Tudjuk, hogy Krisztus ugyanaz ma, tegnap és mindörökké. Mégis, van-e ennek a húsvétnak aktuális, mának szóló üzenete? Igen, de azt is mondta, hogy nem hagylak árván titeket. S valóban, itt van velünk a Vigasztaló, az Igazság Lelke, a Megtartó Lélek. Kereszténynek lenni soha nem volt könnyű a történelem során. Ezért kívántam tavaly karácsonyi beszédemben bátor karácsonyt. Merjünk bátran Krisztus nyomába menni. Ez vonatkozik mindenkire, egyháziakra és világiakra egyaránt. Szent Pál írja a Rómaiakhoz intézett levelében: Elhatalmasodik a bűn és túlárad a kegyelem. Ez a gyönyörű hitvallás egyfelől utal a totális sötétségre, amikor Jézus meghal a kereszten. Akkor úgy látszott, minden elveszett, nincs remény. A Ben Hur utolsó jelenete jut eszembe: zuhog az eső, látjuk a keresztet, és onnan indul el a gyógyulás. A fizikai Ben Hur anyja és húga kigyógyulnak a leprából és a lelki. A bosszúra szomjas, ellenségeit gyűlölő Ben Hur azt mondja, hallotta, amint a kereszten haldokló Jézus mennyei Atyjához fohászkodott, hogy bocsásson meg gyilkosainak, és akkor kiesett kezéből a kard. Amit a karácsonyi beszédemben is mondtam, idézve a Római levélből, hogy Krisztus a feltámadásával Isten hatalmas fiának bizonyult. Látszólag a gonoszság, az önzés, a gyűlölet, a megalkuvó lustaság, az árulás mindent tönkretesz. Ám soha ne felejtsük el, hogy ahonnan a halál származott, onnan fakadt az élet. Ez a mi húsvétunknak a lényege. Húsvét éjszakáján meggyullad a fény. Nagy reménységgel énekelünk glóriát, halleluja, feltámadt Krisztus! Az elmúlt évek nagy öröme, hogy felnőttek is egyre többen kérik a keresztség szentségét. Csodálatos dolog, hogy ebben a megosztott világban, a gyakran kudarcot vallott egyház láttán és ennek ellenére mégis vannak olyan, már meglett emberek, akik eljutnak a hitben a keresztség elköteleződéséig. A sötétség soha nem tudja a világot annyira beborítani, hogy ne ragyogjon ki mögüle a reménységet megtartó krisztusi fénysugár. A saját életünkben is engedjük meghalni régi önmagunkat, és engedjük, hogy a Szentlélek Úristen vezessen bennünket, hogy felhasz - nálhasson minket az Ő irgalmas szeretetének a képviseletére. Az elmúlt száz évben rettenetes dolgok történtek a világban. Az I. és II. világháború korábban elképzelhetetlen pusztításai, Auschwitz, a Gu lag, a délvidéki magyarok legyilkolása, ma pedig a terroristaszer - vezetek, az Iszlám Állam kegyetlenkedései. Hihetetlen intenzitással tombol a sátáni gonoszság, mégis, ott van a krisztusi reménység: Bízzatok, én legyőztem a világot! Ez örök drámai küzdelem, amely azonban mindig katarzissal végződik. Számtalanszor ismétlődik meg nagypéntek rettenete, de utána mindig elérkezik vasárnap hajnala. A közelmúltban szép élményben volt részem: a gyermek kórusunk eljátszott egy gyermekeknek írt operát, kedvesen, vidá man, felszaba dult örömmel. Ők is ebben a világban élnek, mégis mindig ott van a mosoly az arcukon, és másokat is mosolyra fakasztanak. Ehhez kellenek a szüleik, nagyszerű tanárok, kiváló papok. A megszentelt élet évében azért imádkozom, hogy szülessenek új hivatások, a menekül - tek, a cigányság, a kallódó fiatalok, a családok szolgálatára. 300

MÁTHÉ ANDREA MAI MEDITÁCIÓK láthatlak téged Várt és megérkezett öröm Tudom, hogy ma húsvét van, mivel láthatlak téged. (Szent Benedek) 1 Mindent úgy kell elrendezni, hogy közben a szív öröme meg ne szökjék. (Bingeni Szent Hildegard) A szerző esztéta. Leg utóbbi írását 2013. 5. számunkban közöltük. 1 Nagy Szent Gergely: Szent Benedek élete I. In: Sulpicius Severus: Szent Márton élete Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete. (Ford. Rados Tamás és Szabó Flóris.) Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2010, 62. 1. Könnyű nem észrevenni azt, amik és akik körülöttünk vannak: dolgokat, tárgyakat, történéseket, embereket; amellett is könnyű elsiklani, ami bennünk van. Vajon hol vagyunk, merre és milyen időben, amikor úgy véljük, hogy magunknál vagyunk, vagy valakinél, valakivel vagyunk éppen, vagy valami mellett, valamivel elidőzünk? Elgondoljuk-e, el tudjuk-e gondolni, hogy mennyire fontos, valójában életünk lényege, hogy kapcsolatba léphetünk másokkal és a dolgokkal, és valójában e kapcsolódásokon, viszonylatokon keresztül kerülhetünk kapcsolatba önmagunkkal is? Tudjuk-e valódian, igaz(i) módon, örömmel megélni mindezt? Az Evangélium Örömhíre, hogy eljött, megérkezett hozzánk Valaki, aki hírül hozta a megérkezést; ez az elsősorban belső megérkezés mindenki számára megvalósítható lehetősége: Jézus örömhíre, hogy a megérkezett Isten országa (Mt 12,28 29; Lk 11,20) bennetek van és köztetek/körülöttetek (Lk, 17,21), valójában mindig is ott van, lássátok meg, fedezzétek fel, éljétek meg, aszerint éljetek és életetek lesz és bőségben lesz (Jn 10,10). Ezért az Evangélium a találkozás és a rátalálás örömhíre, az önmagunkra találás öröme, amelyben az is benne van, hogy bár közös és megosztható öröm, azonban mindenki a maga, a saját útján talál rá, való jában vissza hozzá, hiszen mindig is az övé, csak elvesztette vele a kapcsolatot, de visszatalálhat, megtalálhatja önmagában és ez által másokban és másokkal újra. A visszatalálás öröméről szóló egyik legszebb példabeszéd a tékozló fiú története, amelyben a kisebb fiú visszatérése mellett az Atya örömteli visszavárását, visszafogadását, mindig ott-létét, folytonos jelenlétét és a nagyobbik fiú visszatérésének örömre felszólító lehetőségét is olvashatjuk. Ez az örömre szóló meghívás és az örömbe/örömre találás talán amiatt nem látszik egyértelműnek, 301

2 A pap a mise után vidám, esetenként a blaszfémia határát is súroló, tréfálkozó történeteket mesélt, vidám dalokat énekelt a híveknek, akik ezt hangos nevetéssel fogadták, vagyis kiléptek a szokásos komolyságból, átlépték önmaguk hétköznapi határait, felszabadult nevetéssel ünnepeltek. Ennek háttere az a magyarázat, hogy Isten megtréfálta a Sátánt: látszólag hagyta, hogy Jézus a halálé legyen, hogy meg - gyilkolják, mintha hagyta volna elveszni, azonban harmadnapon feltámasz - totta, és ezzel győzelmet aratott; et resurrexit tertia die. A risus pascalis betiltásáig, a 17. századig hozzátartozott a húsvét ünnepléséhez. mert egy-szerű; és itt az egy-en van a hangsúly: leegyszerűsödést kíván az elengedés és az elengedettség értelmében. Elhagyni mindent, amihez ragaszkodnánk, amit elképzelünk és elvárunk magunknak amiként a gazdag ifjú példázatában kéri Jézus és bízni abban, hogy helyette mindenünk meglesz, mert megkapjuk, folyamatosan kapjuk, és örömben árad, érkezik hozzánk. Egyszerű, egységes, egyenes, egyetlen középpontból szétáradó örömből. A húsvét erre az örömre emlékeztet: a szent három nap szenvedése után újjászületik az öröm, ami karácsonykor már megszületett, és minden emberi életszakaszban spirális felfelé törekvésben ennek öröme felé igyekszik, ennek örömét szeretné (meg)élni. Az egyház ünnepei sem hagyják figyelmen kívül az örömöt: az adventi harmadik gyertya az örömé, a nagyböjti időben a negyedik az öröm vasárnapja. Jelezve, hogy a szenvedést és az áldozatot nemcsak követi, hanem átjárja, átitatja az öröm. Az örömöt (is) kifejező risus natalis és a risus pascalis a karácsonyi és a húsvéti nevetés liturgiai nyomai is erre utalnak. 2 A nevetés, a vidámság része az ünnep örömének, azonban amit a szív örömének neveznek bár nem tagadja a nevetést sem mégis más szinten hatja át az életet. Csendes, visszafogott, aggodalom nélkü li, bizakodó, ráhagyatkozó, folytonos öröm. Gyermeki pajkosság is, rejtelem, kihívás is járul hozzá, ahogy ez a reimsi katedrális mosolygó angyalának tekintetében kérdésfelvetésként látható: vajon a feltekintő ember örömmel tudja-e vállalni a nem-vártat, a meglepő kihívásokat életében, hálával fogadja-e a kiszámíthatatlanságokat is, vagyis le tudja-e bontani azokat a falait, amelyeket önmaga túl komolyan vételéből építgetett? Képes-e őrizni belső mosolyát akkor is, amikor leginkább vitába szállna a mindenséggel? Ha nem, akkor hogyan szerezhetné meg ezt a képességet, vagy hogyan találhatna vissza hozzá? Hogyan tudja átállítani szemléletét hogyan tud átállítódni, átbilleni nézőpontja úgy, hogy az új születését lássa abban és akkor, amit és amikor egyébként a világ(a) végének érzékel? 3 Engedi-e, hagyja-e, hogy másként nézhessen, láthasson, el tudja-e engedni önakarattal irányított életvezetését, a saját maga teremtette kis univerzum hoz való ragaszkodását? Tud-e bizakodást tükröző szemmel és tiszta szívvel ránézni, örömmel visszamosolyogni Reims angyalára, tűrni, elviselni kihívó, mégis ellenállhatatlan tekintetét: vagyis hogyan tud valódi dialógusba örömteli párbeszédbe, beszélgetésbe lépni önmagával kevésbé drámai vagy tragikus módon, egyfajta megértő, elfogadó, 302

3 Ahol a hernyó a világ végét érzi, ott a mester már a lepke születését látja buddhista mondás. 4 Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon (Lk 17,21). 5 J. S. Bach: Actus Tragicus Cantata, BWV 106. 6 Hans Urs von Balthasar: A három nap teológiája. Mysterium Paschale. (Ford. Görföl Tibor.) Osiris, Budapest, 2000, 195 196. megbocsátó könnyedséggel és megkönnyebbüléssel, a Másikra pedig az örömöt jelentő mosoly fényének komolyságával? 2. A megtalált öröm létállapot; a szenvedést követő belső erő feltörő megnyílása és megnyilvánulása. A szenvedéses gyötrelemmel járó fájdalom eljut olyan mélységekig, amikor a lélek ellentmondást nem tűrve kénytelen felismer(tet)ni önakaratának tehetetlenségét, hiábavalóságát; ezen a tehetetlenség-felismerési (mély)ponton azonban van lehetősége átfordulni (metanoia) egy másik beállítódásba, egy, a szenvedést nem felejtő, azt megértő, mégis meghaladó szemléleti szintre, az öröm létmódjába. A ráhagyatkozás, az átengedés, az elengedés átdereng az örömben: a lemondás az önakaratról végtelen létmezőket nyit meg; nem feltétlenül történésben, eseményekben, nem külsőleg vagy mások számára látható jelekben, 4 hanem például a nyugalom egyszerűségében, az önakarat átengedésének bizalmában, a figyelem összeszedettségében, a különbségtétel lehetségességének bizonyosságában. J. S. Bach 106. kantátájának 5 kezdősora így utal erre: Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit Isten ideje a legeslegjobb, a mindenek felett legjobb idő; és mindig Isten idejében, vagy(is) időtlenségében létezünk. Mindig a legjobbkor úton hozzá, aki azt akarja, hogy életünk legyen és örömben/örömmel legyen (Jn 15,11), és ebben a feltámadás örömére is utalás történik. Ebben az eseményben Isten véglegesen alakot nyer az emberek számára, olyan alakot azonban, amely az önmagát adó Isten és a befogadó, önmagát Istenre bízó em - ber között fönnáll. Olyan ősviszony ez (akár Husserl noémája és noé - szisze), amely csakis személyes történésben, azaz találkozásban létezik:»az alak történéssé teszi magát! Az epifánia és a hit, a megjelenés és a látás, a megértés és a meghallás viszonyában jelenik meg.«( ) A (feltámadás) alak(jának) megtörténése döntő jelentőségű kijelentés a létről, s mint ilyen közvetít a történelem (objektivitás) és a hit (szubjektivitás) között. Ennek a létnek Isten oldaláról szeretet a neve, az ember oldaláról pedig erre válaszoló, bizalommal teljes önátadás, amely ettől kezdve problémákkal terhes világban-való létének egészét meghatározza. 6 Még ha problematikusnak és bizonyos értelem - ben megoldhatatlannak, átláthatatlannak tűnik is az ember számára léte, mégis, mivel a szeretetre alapozódik, amely kezdeményező és visszavonhatatlan(ul vele marad), ez adja meg örömének örömre törekvésének, vágyódásának alapját, jogosságát és realitását. Valamint az a ráhagyatkozó bizalom, amellyel a 106. kantáta szövege a keresztre feszítés történésében felhangzó jézusi szavakat idézve folytatódik: Heute, heute wirst du mit mir in Paradise sein Még ma velem leszel a Paradicsomban. Ezek a szavak a legremény - telenebb, legsötétebb, legkilátástalanabb, emberhez és a léthez legkevésbé méltó helyzetben hangzanak fel, és mégis: az örömről beszélnek. Abszurd a szituáció, olyannyira a végletekig és a döbbenetig, 303

7 Érdekes, hogy van valami hasonlóság az archaikus-kori Apollószobor arcának mosolya és a reimsi angyal - szobrok mosolya között. 8 A művészettörténet egyik meg-megújuló témája a portréábrázoláson belül a különböző lélekállapo - tok, főként a vidámság, az öröm ábrázolásának hiteles lehetősége, kifejezhetősége ; az irodalmi öröm-, illetve nevetés-megjelenítés szintén sok kérdést vet fel, erre az egyik legko - rábbi utalás Arisztotelész nevetésről szóló, feltételezett, állítólag hiányzó vagy elveszett könyve. Mindez nyilván - valóan nem csupán technikai kérdés, hanem összefüggésben áll a kultúra (kultúrák), a szociolektus nevetéshez való különbözőképpen változó viszonyával. hogy még profán szinten is hihetővé teszi az elhangzottakat. Amikor a legkilátástalanabb, a legszomorúbb, a legreménytelenebb tehetetlenségben megszólal a jobb lator hangján a segítséget kérő szó, a mégis-bizalomba vetett hit hangja, hogy létezik, kell, hogy létezzen valami, ami túlmutat és túl is lendül, túllendít mindezen. Ez az a tehetetlenségi, hiábavalósági pont, amelyen az átfordulás megtörtén(hetet)t és a lehetőség, a potencialitás szintjén történik mindig jelenben is: az emberi lehetőségek végességének, az önakarat célt-tévesztettségének felismerése, egyben az elengedés és az átengedés pillanata. Átadás, átfordulás, átmenet a halálon át az életbe. Odafordulásból, megszólításból, találkozásból születik meg mindez: Ne feledkezzél meg rólam (Lk 23,42) az egymásra utaltság, a dialógus kikerülhetetlenségének felismeréséből. Az öröm(ök egyike) ez az egyszerűség; hogy van kihez odafordulni, hogy lehetséges találkozni, megtalálni a Másikat, hogy van, akivel közölhetem létem, aki rálát létemre, és én az övére. 3. A reimsi katedrális mosolygó angyalának és mosolygó Gábriel ark - angyalának arcán megjelenített öröm, amely a derű, a nyugalom, a kiegyensúlyozottság és a harmónia egyszerűségét közvetíti, ritka hacsak nem egyedülálló a művészeti ábrázolásban. 7 Az öröm képzőművészeti közvetítése, megmutatása nagyobb kihívás, mint a fájdalomé vagy a szomorúságé. 8 Mindezzel együtt, ha az élet minőségét keressük, az öröm felé, az örömre vágyódunk, még ha tudjuk, értékeljük is a fáj dalom és szenvedés meg/erősítő, javunkra fordító erejét. Az öröm magában hordozza a jóságot, a szelídséget és a mások javának, jólétének, örömének kívánságát, sőt akaratát is. Képessé tesz, hogy másokat, a Másikat helyezzük előtérbe, akár a magunk visszavonása árán is, időnként olyannyira, hogy mindez észrevétlen marad képes észrevétlen maradni számunkra. Ez (lenne) a legfelsőbb megjelenése, az önfeledtség öröme, amely természetes egy- 304

9 Evangelii gaudium. Ferenc pápa Az evan - gélium öröme kezdetű apostoli buzdítása. (Ford. Diós István.) Szent István Társulat, Budapest, 2014, 9. szerűséggel hagyja, hogy a feltámadás mindennapi a mindenna - pokban megjelenő öröme szabad legyen a valódi, igazi életlehetőségek számára, vagyis túlzott aggodalom, méricskélés, önérdekkeresés nélkül ráhagyatkozzon a megeglőlegezett szeretetben megélt, pontosabban minden pillanatban megélendő életre. Mindez átitatja és sugárzóvá teszi azt, akinek lényét és létét megérinti, átderengi, átfénylik rajta, és továbbadódik, áradóvá lesz, láthatatlanul válik érzékelhetővé, vonzóvá, könnyeddé, természetessé. Anélkül közli, közvetíti önmagát ez a könnyed természetesség, és a vele járó felszabadító öröm, hogy aktívan, (ön)akarattal tenne vagy kellene tenni érte valamit, bármit is: egyszerűen történik, lesz, van folyamatosan, a lét és a létezés érzékelésének minden szintjén. Az öröm és a jó (mint erények) összetartoznak: A jó mindig közölni akarja önmagát. Az igazság és a szépség minden hiteles megtapasztalása ki akar áradni, és minden mély szabadulást átélő személy érzékenyebbé válik mások szükségletei iránt. Ezért aki méltósággal és teljességgel akar élni, annak nincs más útja, mint a másik megismerése és javának keresése. 9 Az öröm továbbadni szeretné önmagát, adásra és odaadásra törekszik, nem kirekesztésre, bezárkózásra, hanem valóságos, megismerésen alapuló személyes kapcsolatra a Másikkal. Nem távolságot épít, és csupán virtuális világot, hanem közvetlen közlésre, találkozásra, együttlétre törekszik, nemcsak (és nem elsősorban) azért, hogy megmutatkozhasson, hanem hogy örüljön a Másik létének, an - nak, ahogy egyedi és egyéni megismételhetetlen teremtményi módon közli, kifejezi magát, ahogy egyszerűen van. Megelőző lépése mindennek az önmagunkkal való őszinte találkozás, amely során nem utasítjuk el az önismeretetet, azt, hogy nemszeretett vagy idegennek tűnő részeinket is elfogadjuk, sajátunk ként ismerjük meg és sajátunknak ismerjük el, még akkor is, ha ez fájdalmat és szenvedést okoz. Mert leginkább saját magunk okoz szenvedést saját magunknak, és nem a Másik és/vagy mások. Hogy mind ezt megláthassuk és belássuk, és ráadásul ne legyen mindez elviselhetetlen, ehhez szükséges a humor, az önirónia, az önmegbocsátás kegyelmi ajándéka, amely eljuttathat, pontosabban visza jut tathat a tisztaszívűséghez, amelyből és ahonnan az öröm felforrásozik, és amelytőlamelyből folyamatosan életet kaphat. Nem külső tárgyak, események, történések, dolgok döntenek az öröm meglétéről, hanem a szív mindig és újra meglelt tisztasága a megbocsátásban és megbocsáthatóságban, összhangra találása a Lélek megújító erejében. Nem egyenes, nem könnyű vagy könnyed, nem prob lémamentes, nem áldozatok, könnyek és kockázatok nélküli, mégis úgy tűnik az egyetlen valódi és érdemes módon járható út, amely mégiscsak a valódi és való - ságos öröm útja. A tiszta látás és a tisztán meglátás ösvénye, az önmagunkba-tekintésé és találkozásaink örömteli pillanataiban a Másik szemébe nézésének lehetőségéé. Az Evangélium mint Örömhír egyszerűségének, méltóságának és hívásának értelmében. 305

SZÉP/MŰVÉSZET TYÚKANYÓ MESÉI 68. Ujházi Péter hetvenöt Az ősz muzeológus sokfelől hallotta, hogy Ujházi Péter közelgő hetvenötödik születésnapját a Várfok Galéria afféle retrospektív kiállítással ünnepli. Elment hát, hogy megtekintse a műveket, hogy kákán is csomót keresve morfondírozzon el a válo gatás szempontjain, hogy kételkedve mérlegelje az elrendezés lehetséges módozatait, hogy olykor le-lehajolva aggályosan böngéssze a képcédulákon feltüntetett tudnivalókat (a mű címe, a keletkezés ideje, anyag, technika, méret, tulajdonos). A belépőt az 1973-as Jellasics futása című festmény fogadta, hogy aztán a híres ügyiratgrafikák, dobozok, lomb- és tájképek végigkísérjék a következő évtizedeken át a jelenig (Nagy nap, 2014 2015). A gondosan mérlegelt, izgatottan nyüzsgő és többnyire derűsen tiszta látvány egyfelől tiszteletteljes, elismerő bólogatásra késztette a szakembert: nagyjából erre számított. Másfelől azonban kíváncsian fürkészte a terepet, a változás jeleit kutatta, pontosabban: szerette volna megtalálni azt a pontot, ahonnan kellő perspektívából ítélheti meg Ujházi művészetének különös karakterét és kivételes jelentőségét. Mint idősebb kortárs, hosszú évtizedeken át közelről kísérte figyelemmel a pálya alakulását, most megörült a viszonylagos távolságnak, amelyből mintha pár lépést tenne hátrafelé világosabban rajzolódik majd ki holmi összkép, afféle panoráma. És hát, mi tagadás, így is történt. Annak idején, a festő pályájának első éveiben a kép terét zsúfoltság töltötte be, szélfútta mozgalmasság; az ecsetvonások könnyű léptű arabeszkjei nyomán jelentek meg a figurák. Az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy Ujházi azok közé az ízig-vérig festők közé tartozik majd, akiknek anyaga a szín, az járja át, az alakítja a formát; a szín építi a világot. Így maradt ez akkor is, amikor a fiatal Mester a történelemben rátalált az idő matériájára is, hogy azután e két anyag együtt formálja műveit. A szín és az idő nem csupán a festmények, a nagy történeti kompozíciók, vagy ügyiratgrafikák életeleme: nekik köszönhetjük a jellegzetes Ujházidobozok és dobozképek megszületését. E sajátos munkák az idő hordalékait, a sok vegyes eredetű töredéket, funkcióját-vesztett részecskét, kallódó kacatot szálkás deszkafalak, léckeretek közé zárják. A rozsdás és semmirekellő valóság-darabkák hátborzongatóan vigyorgó és bánatosan hívogató, titokzatos káoszát azonban a derűs színek átitatják és az idők halovány füstként lebegnek fölöttük. Őket nézve értjük meg igazán, amit a festmények láttán sejtettünk: a világ bohóctréfa és labirintus egyszerre, az út befelé vonzó és vidám, odabent eltévedni egyszerű, kiszabadulni nehéz. Belőlük ismer - jük meg az a különös nyelvet, amelyet a nyolcvanas évek költészete (Garaczi, Kukorelly, Parti Nagy) használt, később a rap alkalmazott, mostanában meg a slam. A laza beszéd, a befejezetlen mondatok, az elharapott kifejezések, a bajszunk alatt elmormogott, magunkban-dünnyögött mondat- és szófoszlányok zajtalan törmelékét a kortárs képzőművészet a látványtöredékek vizuális nyelvére fordította le, és ebben Ujházi csaknem magányosan járt az élen. Az ősz muzeológus örömmel vette észre, hogy a mostani kiállítás a dobozok hangsúlyos szerepeltetésével a nézőt és a szakembert egyaránt ráébreszti ennek a másokéra nem hason - lító nyelvnek andalító és kesernyés kifejezőerejére. A hetvenes évek közepe tájt született meg az a képvilág, amely a későbbi változásokkal gazda - godva alapvetően máig meghatározza Ujházi helyét a magyar festészetben. Nem lépte át a klaszszikus festészet határait, viszont a festészet hatalmát kiterjesztette olyan anyagokra és tárgyakra is, amelyeknek a szín nem belső természete. Pályája első felében most legalábbis úgy látszott többnyire észrevétlenül simult bele a kortársi mezőny - be, a dolgok színét és visszáját együtt szemlélő kettőslátása, formavilága, ábrázolási fordulatai ugyanazon a pályán futballoztak, ahol Banga Ferenc, Szabados Árpád vagy Wahorn András művei. A nyolcvanas évek közepén egy útelágazásnál aztán egyszer csak oldalra kanyarodott, fütyülvén a stílusokra és a művészeti áramlatokra; ráért, nem sietett és egyedül fantáziájának tágasságára, a mű vészet belső szabadságára és bátorságára hagyatkozott. Mint Ujházi művészetének ismerője, az ősz muzeológus persze hiányolta a Várfok Galéria kiállításáról a hetvenes évek második felében készült homokképeket, meg a következő évtized sötét világszőnyeg-részleteit. (Na, majd legközelebb, gondolta nagyvonalúan.) Kárpótlásul azonban ott függtek a falakon az utóbbi években festett impresszionista tájak (No. 26. Nadap; Moóri ősz, 2013; Irisz, 2014; Sárga kert, 2014), amelyeknek rügyeket, virágokat, leveleket idéző, lüktető festékpöttyei olyan gyengéden villantak fel az ágak hevenyészett sötét rajza körül, a kéken-sárgán feszülő vászonégbolt előtt. Felidézték a régebbi tájképeket, melyeket 2000-ben rendezett székesfehérvári ugyancsak születésnapi kiállításán látott. És ott állott a térben a Zöld szörny óriási kerámia-figurája, eszébe juttatva Ujházi különös kerámiakompozícióit: ezek leggyakrabban a festmények és a dobozok figuráit keltették életre a térben, színes 306

agyagban folytatták a vászonfestmények rajzát, csavarodó formáit anélkül, hogy tekintettel lennének a normális kerámia szabályaira. A legfrissebb képeket nézve meglepődve konstatálta: mintha új korszak küszöbére érkezett volna a festő, ennek körvonalai még bizonytalanok, határai elmosódottak, iránya egyelőre meghatározhatatlan. Annyi látszott csupán, hogy az elbűvölően burjánzó törmelék helyét itt-ott egyszerű, nagy formák veszik át (Körkép, 2013; Óriás pár, 2013; Nagy nap, 2014 2015). Nocsak, újít a Mester! állapította meg elmésen. Gyanította, a festő saját művészetéről, jelentőségéről és fejlődéséről hallva/olvasva zsörtölődni fog, e gyanúját azonban könnyedén elhessentette. Elégedetten lépett ki az ajtón, a következő Ujházi-kiállításra gondolt. (Várfok Galéria, 2015. február 19 április 18.) KOVALOVSZKY MÁRTA A VIGILIA KIADÓ AJÁNLATA KOVÁCS PÉTER Pilinszky közelében Kovács Péter művészettörténész második életrajzi kötete tartalmazza a szerző szinte minden, a családjáról szóló írását. A Pilinszky közelében a második világháború előtti évektől a rendszerváltásig követi a szerző személyes életpályáját, beleágyazva az évtizedekig együtt élő nagycsalád történetébe. A szerény és szűkszavú, szépírói láttató erővel megírt történetek kirajzolják egy keresztény középosztálybeli család sorsát a változó, majd évtizedekig változatlan történelmi időben. Háború, fordulat éve, ötvenhat, Kádár-kor és már csupán a szerző generációja számára: rendszerváltás. Az emlékezés és a tudás átörökítése az öregek dolga, de nemcsak ez a természetes emberi késztetés indította Kovács Pétert a szövegek megírására és kiadására, hanem az a tény, hogy Pilinszky János is e család tagja volt. Később aztán az a belátás is vezetett, hogy Pilinszky körül lehetnek olyan kérdések, amelyekre ma már rajtam kívül másnak nincs közvetlen rálátása írja a kötet bevezetőjében. A Pilinszky közelében megmutatja tehát azt a hátteret, amely meghatározta a költő életét is. Megvásárolható vagy megrendelhető a Vigilia Kiadóhivatalban és a honlapunkon: 1052 Budapest, Piarista köz 1. IV. em. 420. Telefon: 36-1-317-7246; 36-1-486-4443; Fax: 36-1-486-4444; E-mail: vigilia@vigilia.hu; Honlap: www.vigilia.hu 307

NAPJAINK HEGYET HÁGÉK, LŐTŐT LÉPÉK Erdélyi Zsuzsanna halálára Hegyet hágék, Lőtőt lépék, Kő káplonicskát láték. Bellől arannyas, Küel irgalmas Szent Világ Úrjézus Krisztus benne lakik vala Olvasom újra és újra a moldvai imádság szövegét. Még mindig tompa a gondolat, nehezen formálód - nak a mondatok, s az ember csak magára gondol: kit és mit veszített. Február 13-án, életének megkezdett 95. évében elhunyt Erdélyi Zsuzsanna (1921 2015), az elmúlt fél évszázad magyar tudományos és művelődési életének megkerülhetetlen alakja, aki az elmúlt évtizedekben az ar chaikus népi imádságok műfaji leírásával, művelődéstörténeti, irodalmi, folklorisztikai elemzésével szerzett szakmai tekintélyt magának és a magyar tudománynak idehaza és határainkon túl is. Olyan ember és tudós, aki alázattal folytatta a nagy elődök, Bálint Sándor és Domokos Pál Péter mun káját: a magyar vallási kultúra feltárását. Archaikus imádsággyűj - teménye, a Hegyet hágék, lőtőt lépék (1976) nélkül ma már nehezen tudnánk elképzelni nemcsak a magyar néprajz, hanem a magyar művelődés történetét is. És ami legalább ennyire fontos: szakma iránti alázatból, emberségből, hűségből, segítőkészségből mindhárman példaképek lehetnek. Erdélyi Zsuzsanna Lajtha László népzenei kutatócsoportjának munkatársaként került kapcsolatba a népköltészettel. Már a Néprajzi Múzeumban dolgozott, amikor 1968-ban a Somogy megyei Nagyberényben magnetofonra rögzített egy hosszú imádságot, ami őt e csodálatos szövegvilág felfedezésére sarkallta. Irodalmi folyóirataink, elsősor - ban az Új Írás, de a Vigilia is, számos cikket közöltek e szövegekről. Ha nincs a nyelv művészeinek, a költőknek elismerése, nem tudható, mi lett volna a kutató és a szövegemlék sorsa. Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Tandori Dezső és sokan mások lelkesült fogadtatása után azonban már nem lehetett figyel - men kívül hagyni Erdélyi Zsuzsanna munkáját. Hosszú éveket, évtizedeket töltött terepen, könyvtárakban intenzív kutatómunkával. Munkája révén feltárult a középkori és a barokk vallásos költészet világának az a szelete, amit minálunk a szóbeliség öregasszonyaink, az írástudatlanok felelőssége őrzött meg. Erdélyi Zsuzsanna felismerte, hogy menteni és rögzíteni kell mindent, amit öregjeink szétmorzsolódó emlékezete e gazdag szóbeli költészetből őriz, mert ők a műfaj 308 utolsó őrzői. E generáció távozásával ez az imádság-műfaj kihal, mert a 20. század második felében gyökeresen megváltoztak az átörökítés társadalmi körülményei, szükségletei és lehetőségei. Bár csak alkal manként adott elő egyetemeinken (ELTE, Szeged), nagyhatású publikációival, előadásaival követők és tanítványok sorát indította el kutatóútjukon. Erdélyi Zsuzsanna tanulmányainak sorában az archaikus imádságok feledésre ítélt szövegeit elemezte interkonfesszionális szemlélettel, európai horizontú történeti és összehasonlító kitekintéssel. Kutatásai példát adtak a szomszéd népek számára is. Felfedezéseiről ma már nemcsak egyetemi tankönyvek adnak számot, hanem Török Erzsi, Jancsó Adrienne, Lovász Irén, Ferencz Éva előadóest jein és hanglemezein széles közönség számára is hozzá férhetővé váltak. Ők voltak azok, akik rendszere sen közreműködtek Erdélyi Zsuzsanna előadásain. Az imádságok legfontosabb témái Jézus értünk vállalt kínszenvedése, s anyjának, Máriának efölött érzett fájdalma sokakat megérintettek. A számos nyelvi archaizmust őrző szövegek olykor meghökkentően szürrealista látomások. Máskor nyers realizmust tükröznek, vagy éppen szívet szorító, szemet homályosító érzelmeket mutatnak. Költői eszköztárban gazdag szent szövegek, amelyeket pontosan kell elmondani, vállalva még a kihagyó emlékezetből fakadó torzulásokat is, mert csak betű szerinti áthagyományozott szövegként hatásosak idézhetjük Erdélyi Zsuzsan na elemzését. Az Istenre hagyatkozás mellett, a teremtmény önhitt magabiztosságával a Gondviselést mágiával befolyásolni akaró ember vágya is bennük van. Meg az együtt érző szereteté, amellyel az imádkozó az esendő emberiségért kereszthalált is vállaló Megváltó, s Fia szenvedéseit Anyaként elviselő Boldog - ságos Szűzanya Mária fájdalmát átélte, szemlélte. Együtt szenvedett velük, s ebben a compassioban saját fájdalmait egy kozmikus méretű összefüggés - ben oldotta fel. A teremtmény itt eggyé válhatott teremtő Istenével. S bízhatott az imaszövegek záradékaiban megfogalmazott ígéretben is, hogy mind az, aki a megszabott feltételeknek eleget tesz, üdvösségre jut: Aki eztet elmongya eszte lefektibe Reggel felkeltibe, Testye beteg Lelke készül, Boldog menyország ajtaja nyitul áment. (Diószén, Moldva) A Hegyet hágék megjelenése elindított egy soksok embert felrázó és megmozgató gyűjtőmozgal - mat. Erdélyi Zsuzsanna gyűjtési felhívásaira levelek százai érkeztek a Kárpát-medence és a nagyvilág

számos pontjáról nemcsak imádság-szövegekkel, hanem vallomásokkal is, lélekben és imádságban egyesítve a szétszabdalt és szétszóródott magyarságot. Minden közép-európai népre és nyelvre kiterjedő, s külföldön is elismert egyéni tudományos teljesítményéért számos elismerést kapott: Népművészeti Európa-díjat, a Pitré Marino-nagydíjat, a Bethlen Gábor-díjat. Munkássága a Magyar Örökség része lett. Kossuth-díjjal tűntették ki, és megkapta a Magyar Művészeti Akadémia amelynek tagja, tagozatvezetője volt aranyérmét. Több településen díszpolgárrá választották. Legnagyobb elismerést azonban a körülötte szerveződő fiatalabb pályatársak, költőink, előadóművészeink szeretete és egy nemzet megbecsülése jelenti. Erdélyi Zsuzsannának nagy szerepe volt abban, hogy felolvadt a vallási tematika körül az elmúlt rendszer által fagyasztott légkör, megjelenhettek Bálint Sándor, Domokos Pál Péter vagy Volly István hézagpótló munkái, s hogy Magyarországon az 1970-es évektől kezdve a vallási néprajz a hatóságoktól is megtűrt tudományos diszciplínaként formálódhatott, működhetett. A Hegyet hágék, lőtőt lépék metafora az akadályo - kon úrrá levő ember képét idézi, aki fáradhatatlanul törekszik célja felé, a nehézségekkel birkózva, azokat legyőzve. Ez a céltudatos, fáradhatatlan munkásság volt jellemző Erdélyi Zsuzsannára is. Sok-sok ezer megtett kilométer, sok önemésztő törődés és fáradság, nekikeseredett versenyfutás az idővel, majd szemrontó és agyzsibbasztó minuciózus filológiai munka, hétköznap és ünnep egybemosása, közben a kötelező munkahelyi penzumok teljesítése, a nagycsalád ellátása ezek voltak éveken át mindennapjai. A Hegyet hágék, lőtőt lépék könyv címével tehát önmagáról és munkájáról is vall Erdélyi Zsuzsanna. Ilyen munkát csak úgy lehet felvállalni, ha az ember felismeri küldetését. A kutatót ugyanis nemcsak a tudományos kíváncsiság vezérli. Erdélyi Zsuzsanna tudta, hogy az általa gyűjtött és elemzett imádságanyag több mint értékes szöveghagyomány: Szívet erősítő, lelket könnyebbítő, Istenhez emelő szövegek. Bennük, mögöttük az Istent kereső, az Istenhez igyekvő, a Nála megnyugvást remélő ember jelenik meg. Hitünk szerint Ő most már elnyerte életének jutalmát. Az irgalmas Isten biztosan beteljesítette rajta az archaikus imádságok záradékának ígéretét: Aki ezt az imádságot este, reggel elmondja, halála óráján egyenesen a mennyországba megy. Amen. Veszteségünk nagy. És nagy a felelősségünk. Vajon tudjuk-e folytatni a magyar vallási kultúra kutatását hasonló szellemiséggel, elkötelezettséggel úgy, ahogyan azt Erdélyi Zsuzsanna a boldoggá avatás előtt álló Bálint Sándortól átvette és végezte, s ami most már örökségükként a mi kezünkbe 309 adatott? Élete példája folytatóra, hagyatéka feldolgozóra vár. A gyász első fájdalmában szavunk mégis a köszö neté: megköszönjük a gondviselő Istennek, hogy nekünk adta Őt, hogy tanulhattunk tőle tudó si alázatot, emberi tartást és kitartást a munkában, szolgáló szeretetet, hűséget és elkötelezettséget a hitben, a magyarság, az Ember és Isten szolgálatában BARNA GÁBOR KÖNYÖKIG KÖNNYŰBEN Piros hajnal hasadván, Kibe Mária nyugodván Eleven kenyér szent ostya, Neked ajánlom lelkemet, Fekete fődnek testemet, Kilépek ajtóm elejibe, Föltekintek magas mennyben Ott látok mályfát, Mályfának levelit, Levelének bimbóját, Bimbója szülte Szent Annát, Szent Anna asszony szülte Boldogságos Szűz Máriát, Boldogságos Szűz Mária szülte szerelmes szent fiát, Krisztus Urunkat, Krisztus Urunk minket, amott vagyon egy bástyánfa Anná vagyon egy új oltár Ott mondja Szent Pál, Szent Péter az ő új miséjiket, Arra mén a Boldogságos Szűz. Ugyan Boldogságos Szűz mit hallgatod a mi új misénket? Honne hallgatnám, mikor harmadnapja elvesztettem szerelme szent fiamat és nem találom, Tekincs a völgyben, Ott látod könyökig könnyűben, Arcig vérben alapszik, szent szakállást szaggatják, Szent haját típázzák, Mint ártatlan báránt úgy kínozzák, Föltekintek magos mennyben Ott látok kápolnát, Kívül aranyos, belül irgalmas, Ott mondja Krisztus urunk aranyos miséjit, Krisztus Urunk maga mondja Péternek, Péter, vidd el ezt a levelet fekete hegyre, Hirdesd el Aki ezt az imádságot este reggel elmondja beviszem atyám országába Ott üdvözül velem együtt mint a mai béli korozsma gyermek. Amen. (Gyűjtötte Erdélyi Zsuzsanna, 1975, május 3 4. Pé liföldszentkereszt, búcsú. Elmondta özv. Bajnóczi Mátyásné Bajnóczi Erzsébet, 1898. Zsámbok, Pest megye.)

ZSUZSA NÉNI A napokban Erdélyi Zsuzsával álmodtam. Tegnap délelőtt az újabb könyvem kéziratát rendezgettem, és az egyik oldalon együtt szerepelt Erdélyi János, a nagyapa, Erdélyi Pál, az édesapa és Erdélyi Zsuzsa. Véletlen találkozás lett volna? Délután olvasom a hírt: 94 éves korában meghalt Zsuzsa néni, akit több mint 40 éve ismerek. Ő kért meg, mert egyetem után ott dolgoztam a Néprajzi Múzeumban, hogy utazzunk le együtt Nagyberénybe és készítsek fényképeket Babos néniről. Ságváron, nagyanyámnál aludtunk, onnan autóbusszal mentünk az elágazóig, aztán begyalogoltunk a szent öreghez. Ez 1970 tavaszán volt. Azóta is az ott készült képeimet közlik mindenütt. Szerencsés voltam, ha lehet ilyet mondani, mert a következő évben, néhány héttel a 100. születésnapja előtt Babos néni meghalt. Nagy kort élt meg, akárcsak Erdélyi Zsuzsanna. Most Reájuk, kettőjükre emlékezve vettem elő az ott készült egyik képet, és idézem az első találkozó emlékét. Maguk riportiak? kérdezte tőlünk Ba bos Jánosné, Nagyberényben (Somogy megye) 1968. december 17-én, mikor bekopogtattunk hoz zá, hogy népzenei gyűjtést végezzünk. Riportiak? Igazában nem vagyunk riporti ak, de azért mi is kíváncsi emberek vagyunk. Aztán mire kíváncsiak? Mindenre, ami régen történt. Régen, mikor még maga fiatal, vagy éppen gyerek volt. Mit tudhat ma az ilyen régi öregasszony? Éppen az ilyen régi öregasszony tudhat sok mindent, amiről már más nem szólhat. Kevesen érnek meg ilyen magas kort. Az igaz! Mit gondúnak, hány éves vagyok? Nem gondoljuk, hanem tudjuk, hogy kilencvennyolc. Kilencvennyolc. No, lássa. Egyszerre ágyában, ültő helyzetében kezét összeteszi, ég felé néz, s imádkozó hanglejtéssel elkezdi: Édes jó Istenem, Drága jó mennyei Atyám! Hallgasd meg a kérésemet! Édes jó Istenem! Hozd el a hosszas időmnek végit! Édes jó Istenem! Ma az én akaratomon ma nem vónék. Engem ma csak az a mindenható nagy Úristen tart, a kegyelmibe Állandó visszatérő témája kora. Sokat töpreng, töri fejét, hogy miért kell ennyi ideig élnie? Mire való már az ilyen öregasszony? Éppen azon gondulkottam, nagyon sok jót tettem sokkal. Hogy a jó Isten talán engem azért tart a fődön annyi ideig Nem Erdélyi Zsuzsanna volt az első, aki ar - chaikus, népi imákat gyűjtött, de ő volt, aki észrevette, hogy itt egy ismeretlen műfaj rejlik, egy feltáratlan terület. Ennek feltárására, a gyűjtésre, lejegyzésre, rendszerezésre, ezek publikálására, előadások tartására szentelte életét. Sokszor elmondta nekem, mert férjét, a belgyógyász Do - bozy Elemért a klinikáról kitették, a négy gyerekkel és nagyszülőkkel elég nehezen éltek. De azt is tudom, hogy Erdélyi Zsuzsa azok közé tartozott, akit szegény gazdagnak nevezhetünk. Élete azonos volt munkájával, és a munka adta meg élete értelmét, szépségét, gazdagságát. Kriza János népköltési gyűjtésében, a szólásmódok között van egy nehezen elfogadható, de számomra megható, szép mondat: Minden em - ber egy hallállal tartozik, s én es többel nem. Ezt a népi bölcsességet, még ha nehéz is, el kell fogadnunk, és ezt nyilván így tudta Erdélyi Zsuzsanna is, akire a régiek ezt tudták szép halál várt, legalábbis nekem ez volt az első gondolatom, amikor a gyászjelentést olvastam. Most, az asztalnál ülve, a jegyzeteimet lapoz - va, újra kérdem, hogy Erdélyi János, a nagyapa, Erdélyi Pál, az édesapa és Erdélyi Zsuzsa vajon véletlenül találkozott itt, a kézirat lapjain? MÓSER ZOLTÁN Kelt Bicskéről, 2015. február 14-én reggel 310

KRITIKA WALTER KASPER: IRGALMASSÁG A szerző nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, hiszen az utóbbi húsz évben immár ötödik könyve jelenik meg magyarul. Walter Kasper bíboros a teológusból lett főpapok életútját járta: 1964-től 1989- ig a dogmatika professzora Münsterben és Tübingenben, majd a Rotterdam-stuttgarti egyházmegye püspöke, 2001-től pedig 2010-ben történt nyugdíjba vonulásáig a Keresztény Egység Előmozdítása Pápai Tanácsának elnöke. Hatalmas teológiai munkásságára jellemző, hogy folyamatban van műveinek 17 kötetre tervezett összkiadása. Az Irgalmasság című könyvét a nagyvilág előtt az tette ismertté, hogy Ferenc pápa a megválasztása utáni első Angelus imádság előtt Isten irgalmasságáról beszélt, éppen Kasper könyvére hivatkozva. A napokban Kasper bíboros könyvét olvastam az irgalmasságról, aki kitűnő teológus, majd hozzátette: nem akarom reklámozni egy bíborosom könyvét, de az igen nagy hasznomra vált. (A pápaválasztó konkláve előtti napokban jelent meg a könyv spanyol fordítása, és Kasper ennek egy példányát adta ajándékba akkor még bíboros kollégájának.) Ferenc pápa elődei példáját követve szólította fel az egyházat, hogy ismerjük fel Isten irgalmasságát és legyünk mi is irgalmasak egymáshoz. Hiszen ennek jegyében nyitotta meg a II. Vatikáni zsinatot XXIII. János pápa, ezt tette aztán magáévá II. János Pál, aki külön enciklikát is írt Dives in mi se - ricordia címmel, és egész szívvel magáévá tette Boldog Faustina nővér vízióját az isteni irgalmasságról. Ezen az úton járt XVI. Benedek pápa is, aki Isten szeretetéről írta első enciklikáját (Deus caritas est), majd ennek gyakorlati következményeit részletezte Caritas in veritate című enciklikájában. Kasper Isten irgalmasságának újrafelfedezésére hívja olvasóit az irgalmasság kultúrájáról szóló megfontolásokkal. Istenközpontú fordulatot sürget a teológiában és az egyház életében. A bevezető fejezet határozott körvonalakkal rajzolja meg egyre kegyetlenebbé váló korunkat, majd fölteszi a teológia talán legnehezebb kérdéseit: Mit jelent hinni egy irgalmas Istenben? Miként viszonyul egymáshoz Isten irgalmassága és igazságossága? Lehetséges-e összhangba hozni az ártatlanok szenvedését és Isten irgalmasságát? Mit jelent az irgalmasság üzenete az egyháznak? A könyv először áttekinti a filozófiatörténet során fölmerült válaszokat az ókortól a posztmo - dernig. Végkövetkeztetése: a gondolkodás vég - ső erő feszítésével megfogalmazhatjuk az irgalmas - ság posztulátumát, ami által az irgalmasságról való keresztény beszéd ( ) értelmesnek, ( ) vagy leg - alábbis az ember helyzetére vonatkozó, vitára érdemes válasznak bizonyul. Egy lépéssel tovább jut a következő fejezet, amely a vallások válaszát tekinti át. Az irgalmasság utáni kiáltás az évszázadok és évezredek során mindenütt jelen volt a vallások világában, és egyetemes emberi jelenséget képvisel. A következő fejezetek a teológia szokásos munka módszerével épülnek föl. Megvizsgálják az Ószö vetség válaszait, majd Jézus üzenetét elemzik Isten irgalmasságáról. A választott nép történetéből kiviláglik, hogy Isten irgalma ellenállást tanúsít a terebélyesedő rosszal szemben, de ezt nem erőszakosan teszi. Irgalmával mindig az élet és az áldás új tereit nyitja meg az ember előtt. Isten szembeszáll a bűnnel és az igazságtalansággal, de irgalmassága kegyelmi haladékot ajándékoz a bűnösnek, és azt akarja, hogy az megtérjen. Isten irgalmassága ( ) az ő életet megtartó, előmozdító, újjáalkotó és felépítő hatalma, ( ) döntése az élet mellett. Isten és ember kapcsolata azonban gyökeresen megváltozik az Istenfia megtestesülésével. Jézus tanításából és halálig odaadott életéből kiviláglik, hogy az irgalmasság az igazságosság legtökéletesebb megvalósulási formája. Fiában (Isten) a helyünkbe lép, magára vállalja a bűn életet elpusztító hatását, hogy újra nekünk ajándékozza az életet. Kasper végkövetkez tetése: Az irgalmasságban önmagát megmutató szeretet lehet életünk, egyházunk és társadalmunk új kultúrájának alapja. A szisztematikus megfontolásokat tartalmazó fejezet a kegyelemtanról szóló klasszikus teológiai kézikönyvekhez hasonlóan próbál felelni a legnehezebb kérdésekre, mint: Ha a mindenható Isten mindenkit üdvözíteni akar, akkor hogyan létezhet pokol? Hogyan egyeztethető össze Isten irgalmassága és igazságossága? A teodícea örök kérdését sem kerüli ki: hogyan fér össze a szenvedés, elsősorban az ártatlanok szenvedése Isten mindenhatóságával és jóságával? Yves Congar ötlete nyomán Kasper a szeretet ontológiájának felvázolására tesz kísérletet. Számos teológiai és történeti hivatkozással fejti ki, hogy az irgalmasságnak mennyire központi helye van Isten életében és az általa teremtett, az ő szeretetközösségébe meghívott ember történetében: Krisztus helyettesítő kereszthalála és feltámadása hogyan győzi le az ember ellenállását, bűneit. Az irgalmasság a Szentháromság tükre : Isten a szentháromságos szeretet, az irgalmasság lényegének kifelé látható és hatékony oldala, előjelként áll a világ, a történelem és minden emberi élet fölött. A teológiai alapok lefektetése után egyre gyakorlatiasabbá válik a könyv hangvétele. Isten ir- 311

galmassága az embert is irgalmasságra kötelezi. Az ellenségszeretet kapcsán Kasper nem kerüli ki az igazságos háború napjainkban sokat vitatott kér dését sem. Realista-e az ellenségszeretet parancsa, hová jutunk, ha nem szállunk szembe a gonosszal? Az elmúlt évszázad rettenetes tapasztalatai égetően aktuálissá tették a megbocsátás és az ellenségszeretet problémáját, ezért javasolja: Csak akkor dolgozhatjuk fel a véres és traumatikus konfliktusokat, ha a régi sírok fölött újra kezet nyújtunk egymásnak. Őszinte önkritikával szól azonban az egyházról is: Nemcsak az egyes keresztények, hanem maga az egyház is igen gyakran kudarcot vallott az ellenségszeretet parancsa terén. Az eszmény és a valóság itt gyakran igen messze került egymástól. Éppen a nemzetek között a közelmúltban végbement nagy kiengesztelődésekre utalva sürgeti, hogy ellenségtelenítenünk kell egymást, mert csak kiengesztelt emlékezettel válik lehetségessé az új közös jövő. Az irgalmasság hét testi és hét lelki cselekedetének hagyományos listáját kétszer is leírja a szerző, de igen gyakorlatiasan aktualizálja a keresztény ember e feladatait napjaink viszonyaira. Tanulságos a szegénység négy különböző formájának felsorolása: az anyagi szegénység mellett a kulturális, a kapcsolati-társadalmi, végül a lelki vagy szellemi szegénység, belső kiüresedés. Az irgalmas szeretetnek mindegyikkel szembe kell néznie, törekednie kell mindegyiknek a megszüntetésére. Meglepő fordulattal külön fejezetet szán az álirgalmasságnak, amely a keresztény ethosz egyfajta lágyító-öblítő szere lehet. Felsorolt példái itt is napjaink konkrét eseteit érintik amikor például egy jogtalanság esetén inkább az elkövetőt védik, mintsem az áldozatot, hogy így óvják az intézmény becsületét; vagy amikor a félreértelmezett irgalmasság nevében az igazságosság alapvető parancsa ellen vétenek. A keresztény embernek Jézus feltétlen odaadottságát, önmagát egészen értünk és nekünk ajándékozó lelkületét kell követnie az utóbbi években örvendetesen elterjedt kifejezéssel: proegzisztenciáját. Külön fejezet foglalkozik az egyházzal, amely a szeretet és az irgalmasság szentsége. II. János Pálra hivatkozik: Az egyháznak az a feladata, hogy tanúságot tegyen Isten irgalmáról. Kasper szerint ennek három módon kell történnie: Az egyháznak hirdetnie kell Isten irgalmát ; meg kell adnia Isten irgalmasságát az embereknek az irgalmasság szentségében, a bűnbánat szentségében; és konkrét alakjában, ( ) még egyházjogában is fel kell ragyogtatnia és meg kell valósítania Isten irgalmát. Önkritikus éllel szól korunk némelyik egyházi gyakorlatáról, sürgetve a szegényekért létező szegény egyház megvalósulását. A világi hatalomtól és a földi gazdagságtól való eloldódás új szabadságot jelenthet az egyháznak tulajdonképpeni küldetése számára. A szerző végül átlép a társadalmi-politikai-gazdasági viszonyok területére is, bár hozzáteszi, hogy ez meghaladja illetékességi körét. Végkövetkeztetése: az irgalmasság kultúráját kell meggyökereztetni az egyházban és a világban is. Sürgeti a szociális állam modern eszméjének, de egyszersmind az egyház társadalmi tanításának továbbfejlesztését is az irgalmasság kultúrájának szellemében. Javaslatai és kérdései az egyház és az emberiség ma legégetőbb problémáit érintik mindenképpen komoly megfontolásra érdemesek, még ha olykor vitathatóak is. Záró következtetése, az egész könyv végkicsengése merész javaslat, amely meggondolkodtat, megindít, de talán vitára is hív: az erőszak riasztó terjedése a legkülönbözőbb formákban, a gazdagok és szegények közti növekvő ellentét világviszonylatban és egyes országokban Kasper szerint csak úgy ellensúlyozható, ha nem a megtorló vagy büntető igaz ságosság emberi léptékében gondolkodunk, hanem az irgalmasság és a szeretet kultúráját próbáljuk megvalósítani, az ajándékozás logikájában. Vajon nem marad-e a valóságban megvalósíthatatlan jámbor óhaj az igazságosságot meghaladó szeretet feltétel nélküli követelése, amely az igazságosság túlcsorduló mértéke. A könyv zárófejezete szinte himnikus hangon szól Máriáról, az irgalmasság anyjáról. Itt feloldód nak az összes nehézségek, hiszen benne felragyog az új, megváltott és kiengesztelt ember s az új, átszellemült világ képe. Kasper záró következ - tetése: Az irgalmasság Isten ajándéka és egyszer - smind feladat is nekünk, keresztényeknek. Cselekednünk kell az irgalmasságot. ( ) Az irgalmasság Isten dicsőségének visszfénye ebben a világban, és Jézus Krisztus nekünk ajándékozott s általunk továbbajándékozandó üzenetének foglalata. Végül néhány szó a magyar kiadásról. A fordítót csak dicséret illeti, hiszen nemcsak a teológiai nyelvezetet adja vissza hibátlanul, hanem találó magyar kifejezésekkel fordítja a szerző olykor igen emberközeli kiszólásait is ( fogyasztói szemléletű elhülyülés, halálra szórakozzuk magunkat, Isten körüludvarolja az embert ). Olykor saját gyártmányú összetett szavakkal adja vissza a németben sokkal természetesebben hangzó kifejezéseket (üdvakarat, üdvoptimizmus, üdvcselekedet, megigazít, remény bizonyosság, ellenségtelenít). Itt volna az ideje, hogy a magyar nyelven író teológusok közös összefogással próbáljanak lépéseket tenni egy egységes magyar teológiai szókincs megalkotására. (Ford. Török Csaba; Új Ember Kiadó, Budapest, 2014) LUKÁCS LÁSZLÓ 312

SZEMLE HÓNAPRÓL HÓNAPRA RÉSZVÉT-VÁLTOZATOK Egy novelláskötet és egy szabálytalan regény adott maradandó élményeket a múlt év végén. Mindkettő kaposvári kötődésű szerző írása. Farkas Judit elbeszélései Üvegszilánkok címmel jelentek meg a Hungarovox Kiadónál, Csernák Árpád regényét A doboz címmel a Stádium Kiadó gondozta. Egymás után olvastam el mindkettőt, és olyan benyo - másom támadt, hogy a terjedelmükből adódó különbségek ugyan meghatározzák témáik kifejtési lehetőségét, voltaképp azonban variációi a részvétnek, s ez olyan sajátosságuk, amely erkölcsileg teszi telítetté mindkettőt. Ha mint valamikor régen, az idők ködében általános iskolás gyerekeket tanítanék irodalomra, mindenképpen elolvasnám nekik a Kakaslépésben című elbeszélést. Gyerekekről szól. Vasútállomás környékén élnek, közösek a játékaik, bár a nagyobbacskák és a kisebbek ízlése már különbözik. Egyikük, Kinga, mozgásában korlátozott: nehezen jár, egyensúlya is ingatag. Kicsit aggódik, amikor elhatározzák, hogy ipiapacsot játszanak, hiszen abban futni kell, előbb érni a fához, és leütni a hunyót. Egy bokor mögé bújva lélegzetvisszafojtva lesi, mikor érkezik el a megfelelő pillanat, hogy a fához érjen, s megelőzze a hunyót. Kiles és érzi, észrevették. Hol egyik, hol másik lábát lendítette oldalra merev térddel, nagy ívben Időnként megbillent. Zoli, a hunyó rohanni kezdett a diófa felé. És akkor valaki a nevét ordította. Megállt. Eszébe jutott a szabály: Egy lépést hátrált, és újra elindult a diófa felé. Jobb lábát előre tette. Majd bal sarkával a jobb cipője orra elé lépett Ezután felemelte a jobb lábát, sarkát a bal cipője orrához illesztette Közben a kislány futott, ahogy gyenge lába engedte. A fiú pedig araszolt tovább. Kakaslépésben. Torokszorító jelenet. A gyerekek még ismerik a részvét és a szolidaritás jelentését Pillanatképek. Filmkockák az életből. Keserves, szívszorító érzések, aggodalmak. Aztán váratlanul bekövetkezik a csoda. A szolgálatát kezdő forgalmista növekvő aggodalommal figyeli a sűrű havazást. A forgalmi irodában kellemes a hőmérséklet, egyelőre a ritka vonatok is pontosan érkeznek és indulnak tovább. De egyre sűrűbben szakad a hó, kellemetlen szél hordja a pelyheket. A forgalmista a szeretteire gondol: felesége beteg gyermekükkel a városi kórházba utazott, s a délutáni vonattal várja haza őket. A vonatok azonban kezdenek késni. Előbb csak negyedórát, majd felet, ezután elnémul az állomás, csak a szél süvít baljósan. A várt vonat elakadt. A forgalmista nem tudja fékezni szerettei - ért érzett aggodalmát, kisiet és hányni kezdi a havat. Van értelme? Hiszen a szél újra meg újra viszszahordja. De hányja rendületlenül. Mintha egyedül az ő igyekezetén múlna, újra megindulhat-e a veszteglő szerelvény. Ömlött a verítéke. Ereje végén járt. Felpillantott, s hitetlenkedve látta, hogy az egyik vágányon egy 424-es gőzmozdony vesztegel. Hogy került oda, rejtély. Fújtatott, pöfékelt. A forgalmista felkapaszkodott, rakott a tűzre és megindította a mozdonyt, amely szuszogva haladt előre az éjszakában. Közben elállt a havazás. A mozdony lassított, majd megállt. A vágányok mellett a méteres hófalnál állt a lánya és a felesége. A forgalmista ölébe vette a gyermeket, átölelte a feleségét és hármasban visszaszálltak. A kislány így emlékezik: Egyujjas kesztyűmmel rajzolgattam a deres ablakra, később letöröltem, és csak néztem, hogyan csillog kint a hó, hogyan surrannak el mellettünk a fák És a fekete égen ezernyi parányi csillag ragyog, mintha valaki teleszórta volna apró gyémántokkal. Tudtam, hogy apám értem jön ha ő nem tud jönni, az angyaloktól kér segítséget. A valóságra átrétegződik a szülői szeretet csodája. Ismét olyan érzéskörbe vezet el az elbeszélő, amelynek hiányát ezer és ezer anya vagy apa nélkül maradt gyermek szenvedi meg, és sosem gyógyuló sebként hordozza élete végéig. De a szeretet legyőzheti a nehézségeket. Néha furcsa módon nyilatkozik meg. A Forgatás kórterembe vezet. Összezsúfolva feküsznek a betegek. A helyszín nagyon ismerős, bármelyik magyar kórházban ilyen a kórtermek többsége: nyögdécselő, panaszkodó, reménytelen betegekkel, rémült hozzátartozókkal, fogyatkozó létszámú orvosokkal, kimerült, elfásult nővérekkel, akik ezen a napon még kevésbé érnek rá a betegekkel foglalkozni: forgatás lesz! Ó, ezek a hazug díszletek! Minden rendben van, tessék mosolyogni! Az egyik magatehe - tetlen asszonyt szakavatott mozdulatokkal forgat - ja, törölgeti a fia, aztán a párnáját is eligazítja. Leül az ágy mellé. Derék gyerek! suttogják. Kiderül: utálja az anyját, háromévesen elhagyta, a nagymamája nevelte. Mégis ott ül, és amit tehet, megteszi. A szeretet belénk van kódolva erre tanít az elbeszélés, amelyben a siralmas kórházi állapotok rajza másodlagos, jól ismert, viszont annál fontosabbnak érezzük, hogy képesek maradjunk a szívünkkel látni, amint erre a tüneményes kis herceg figyelmeztet. Ha a hat elbeszélést tartalmazó kötetet mérlegre tesszük, nem a történetek megformáltsága ragad meg leginkább, hanem az a tény, hogy mindegyik mondanivalója rezonanciát kelt bennünk, s arra késztetnek, hogy vizsgáljuk meg lelkiismeretünket: 313

él-e bennünk a részvét, és tudunk-e jól szeretni. Ennél többet aligha adhat egy novelláskötet. A doboz az utóbbi évek legérdekesebb regényei közé tartozik. Sok érdemét sorolhatnám: már-már költői szépségű leírásait, amelyek legtöbbször a természet leírásában ragadnak el. Érezni, hogy aki ilyen szemmel tekint maga köré, pontosan tudja, hogy ez a sok szépség mind honnan való, s hogy ki rejtőzik a történések és érzések mélyén. Az egyik megragadó részletéből talán értelmeznünk lehet a különben mozaikokból összerakott alkotást. Az egyes szám első személyű (egyik) főszereplő, hogy kipihenhesse magát, Erdélybe, Szovátára autózik a jól ismert utakon. Amikor eljut céljához, a Medve-tó partján elolvassa Béri Géza Medve című versét. Gyakran szavalja előadóestjein, de ez a környezet arra késztette, hogy másként mondja, mint eddig. A végén nem üvöltök a medvével együtt, a medve helyett, hanem teljesen átérezve fájdalmát, megaláztatását szinte suttogva fogom rábeszélni a lázadásra: Medve, üvölts, ne járd tovább! Vannak e regényben, akik üvölteni tudnának a fájdalomtól, mint az író, folyóiratszerkesztő, aki szinte megigézve nézi a szekrény tetejéről kikandikáló dobozt, s iszonyú erőfeszítéseket tesz, hogy megismerje a tartalmát. Súlyos izomsorvadása van, minden mozdulata elviselhetetlen fájdalmat okoz, de a céljától semmi sem tántorítja el. Le kell győznie magát, hogy kinyithassa a dobozt. Sosem szabad meginogni, célunkat mindenképpen el kell érnünk! A regény mottója, a Kárpáti Kamilnak ajánlott Nyolcvanöt szótag című vers is ezt sugallja: Ami testetlen / azt nem sebzi a golyó / nem sérti a kés // Te már megírtad / Könyv a legalsó polcon / és mégis biztatsz // Ne légy bánatos / lesz mandulavirágzás / Méhek donganak // Én már föladnám, / de fény villan a szárnyon / nem rajtam múlik // fekszem a parton / monoton hullámverés / újra meg újra. Hosszas erőlködés után az izomsorvadásban szenvedő öregember küzdelme sikerrel jár: a doboz lezuhan. Kinyílik, papírlapok szállnak a levegőben, végül valami koppan a földön. A rugós bicska, amelyet gyermekkorában apjától kapott, hogy megvédhesse magát. Sosem lett szüksége rá, talán ezért is tette a dobozba. Ám biztonságot adott, mert apjától kapta Érdekesek még könyvei, tanulmá - nyai az öreg, a földön fekvő író számára? Elmúlik a világ dicsősége, de az édesapjától kapott bicska a féltés és szeretet jelképeként megmarad. Szenvedései közben gyakran szembesül a kérdéssel: vajon a megpróbáltatások arra szolgálnak, hogy beteljesítse Isten rendelését, és így kerüljön hozzá közelebb, mint például Árpád-házi Szent Margit, vagy a bűneink kiengeszteléséért kereszthalált is vállaló Jézus? Leszek Kolakowski gondolatát idézi: Minél súlyosabb bűnei vannak egy embernek, Isten annál inkább hajlandó megbocsátani neki, így egy szempillantás alatt eltűnnek Isten szakadékos tereinek legmélyén. Az öreg író számára ez a felismerés a leglényegesebb. A fájdalom szakadékaiba zuhanva tudni véli, hogy a szabadságot mégis megtalálja, hiszen az igazi súlyokat Isten eltünteti szakadékos tereiben. Vannak mások is, akik segítenek elviselni testi szenvedéseit, amelyeket mintájukra alkotássá transzformálhat. Fjodor Mihajlovicsot, Attilát és Franz Kafkát szólítja meg képzeletében: Hozzátok szólok, akik már nem éltek, és mégis jobban éltek, mint sok élő, mert jobban tudtok segíteni örökké elégedetlen testvéreteken, barátotokon, azzal, hogy közösséget vállaltok vele, vagy ő közösséget vállalhat veletek. Onnan már rossz nem jöhet, várjatok rám a megnyugvásban, de addig is segítsetek, hogy megnyugodjam, s hogy még életemben megláthassam őt, az egyetlen tökéletes arcot, nem Miskinét, Jézus Krisztusét. És állandósuljon a fény, most és mindörökkön örökké, ámen. A modern ember magányának megszólaltatói az ürességet, a hiábavalóságot ábrázolták megkapó hitelességgel. Ezt az űrt tölti be az öregedő író Jézus Krisztus reménységet sugárzó arcával. A regény esszéregény? összetartó alakja egy légies lányalak: Rika. Neki is izomsorvadása van, ő is emberfeletti erővel győzi le szenvedéseit. A lány sosem gondol a nagy szenvedőkre, ő közéjük tartozik, rokonítja velük esendő kiszolgáltatottsága. Az a döbbenetes, hogy mégis ő ad reményt és erőt másoknak. A mű legizgalmasabb kérdéseinek egyike: mi történik, ha ilyen és ehhez hasonló, példaadó szenvedéssel szembesülünk? A válasz egyértelmű: magunk is megtisztulunk. Rika figyelmezteti Bálintot, a fiatalabbik írót: Minden mondatért meg kell szenvedni! Nemcsak a test szenvedhet, a léleknek, a gondolkodásnak is szenvedések árán kell kiküzdenie a hiteles szavakat. Ketté kell választani a dolgokat, más az élet szenvedése, és másképp kell ennek a szenvedésnek megjelennie egy novellában, egy regényben, ezért igencsak meg kell szenvedni Rika, amikor fájdalmai engedik, novellát ír. Aztán a főhős a tükörfényes márvány padozaton szétszórt kavicsokba és üvegcserepekbe lép. Nem lehet kikerülni, szúrja a meztelen talpát Egy hatalmas üvegszilánk belefúródik a nagylábujjába a fájdalomtól felsikolt, lábát ösztönösen felkapja, ugrálva lépked tovább, de ahová néz, mindenütt üvegszilánk mindenféle méretben; színesek, zöldek, barnák Áttetszők Veszedelmesen csillognak. Nincs hova lépni, már mindkét talpa tele üvegcseréppel, dől belőle a vér Kétségbeesetten néz körül, hogy segítsen valaki!... Feléje kellene nyúlni! Segíteni, hogy kevésbé szenvedjen. De látjuk-e? Van szemünk a látásra? Észrevesszük a szenvedőket? Az öregedő író előtt felrémlik édesapja arca: éles árkokkal szabdalt 314

aggastyán arcát látja. Csak a tekintete volt éber, örökké figyelő. Igen, figyelni kellene, ahogy apáink és nagyapáink figyeltek, hogy megóvják azokat, akiket szerettek, s ne engedjék eluralkodni a rosszat és a gonoszságot Figyelni kell a világra! Az emberekre. Általában mindenre. Ahhoz, hogy hívő légy, ahhoz, hogy szerény légy, hogy elcsendesülj, elég a világ keletkezésére gondolnod. A semmiből nem lesz valami hogy öröktől fogva van Ez emberi aggyal felfoghatatlan Csak Istennel magyarázható Ha hitetlen vagy és hangoskodó, elég erre gondolnod. Hogy energia? Így is lehet mondani, de nem szebb azt mondani: Isten? A történetbe finoman beleszőve aranylik a részvét és a kölcsönös szeretet. A bölcseleti meggondolások pedig az élettel szembesítenek, pontosan azzal, ami életünkből fájón hiányzik. Pedig a valóság egy töredékében is megpillanthatjuk a lét szépségét. A fiatalember a kerekes kocsiba emeli Rikát, végigtolja a szobában, az ezerszer látott képek és berendezési tárgyak látványa tárul eléjük. Aztán elérik a fénylő kaput, az erkélyajtót. A kocsi célba ér. Úgy állítom be, hogy az utca hatalmas platánfáin átszűrődő napfény minél nagyobb felületen érje Rikát. Magamnak kihozok egy széket, leülök vele szemben. Mintha a tenger partján ülnének, és a tenger mormolását hallgatnák. csak ülünk, nézzük a fák ezerszínű kérgét, a tenger felől szelíd szellő simít végig az arcunkon, fölnézünk a fénylő égre, az alig mozgó lombokra. Csend van, kortyoljuk a kávét Ennél a leírásnál megtorpanva eltűnődtem: mikor néztem utoljára a fénylő égre? Mikor figyeltem a lombokat? Mikor hallottam meg a levelek szelíd zizegését? RÓNAY LÁSZLÓ JICHAK KATZENELSON: ÉNEK A KIIRTOTT ZSIDÓ NÉPRŐL HALASI ZOLTÁN: ÚT AZ ÜRES ÉGHEZ Auschwitz után nincs költészet halljuk, olvassuk oly gyakran Theodor W. Adorno veretes kijelentését. Tényleg elhallgattak volna a költők Auschwitz alatt és után? Johann Baptist Metz, az új politikai teológia kidolgozója figyelmeztet arra, hogy az Adornótól szállóigévé vált gondolatot többé nem mondhatjuk ki teljes határozottsággal anélkül, hogy ne magyarázkodnánk miatta. És éppen a magyarázat keresésével óhatatlanul átcsúszunk az okoskodásba, eljutunk arra a pontra, hogy zavarunkat ötletességgel próbáljuk leplezni. Nem szerencsés, ha túl sok ötletünk van Auschwitzcal kapcsolatban. Tudomásul kell vennünk, hogy a rémület terében, a katasztrófa idején, amit gyakran a holokauszt vagy a soá szavakkal jelölnek, nem szűnt meg sem az imádság, sem a költészet. Ép - pen ezért lehetséges Auschwitz után imádkozni és verseket írni. Példáért pedig nem is kell meszszire mennünk: itt van előttünk magyar nyelven a közelmúltban megjelent Ének a kiirtott zsidó népről, Jichak Katzenelson 20. századi siratóéneke. Katzenelson nemcsak szemtanúja, áldozata is annak a levegőtlen présnek, amelybe mindenki bekerült, aki a náci rendszer logikája alapján rendszerellenesnek minősült. Katzenelson bekerült, mert a fehéroroszországi Karelicsben született 1886-ban, mert zsidó volt, mert a családjával letelepedett a lengyelországi Łódźban. Mert drámaíró, költő, tanár volt, olyan értelmiségi, akinek fontos a zsidó kultúra megőrzése és továbbadása. Tomboló diktatúrában nincs helye írástudó embernek. És éppen ebben az otthontalanságban, üldözöttségben írja meg a saját és a zsidó nép nekrológját egy franciaországi internáló táborban. Társai azért mentik ki Varsóból, hogy leírhassa azt, amit érzékelt, tapasztalt a saját bőrén: a rábízott feladatot ezzel teljesítette. A mű befejezése után nem sokkal vissza kellett térnie Lengyelországba, ahol Auschwitzot már nem kerülhette el. 1944. május 1-jén őt is kivégezték. A rémület terében élesebbé válnak az érzékek: a szem érzékenyebb az önmegfigyelésre és a külvilág rezzenéseinek, legrejtettebb mozdulatainak nyomon követésére, a fül meghall olyan neszeket, amelyek béke idején rendre észrevétlenek maradnak. Ebben a közegben a szem- és fültanúság sokkal inkább átok, mint áldás: Én vagyok az a férfi, aki látta, aki elnézte, el, / miként dobálják az enyéimet (19.), Ó, mért nem vagyok vak és földsüket. (40.) Katzenelsonnak szembesülnie kell azzal, hogy egész népét el akarják törölni a föld színéről, családját, barátait, ismerőseit, közössége vezetőit sem kímélve. És hova fordulhatna máshoz, mint a hallgatag egekhez? A rejtőző Istenhez intéz reménytelen kiáltást: Hogy hittem bennetek egek! Rólatok zengett mindegyre dalom. / Mint nőt a férfi, úgy szerettelek. Ennek most vége, eltűnt, megszakadt. ( ) Lám, bennetek, egek, mint véghetetlen, kopár sivatagban, elveszett / az én egy Istenem. (31 32.) Megrajzolja a kiáltásokból szőtt lengyel táj topográfiáját, amelyben a szenvedők nem egy névtelen, arctalan tömegként vannak jelen. Katze nel - son műve az áldozatok örökkön élő és mozgó, nyugtalan arcképcsarnoka. A halott hitves és a gyermekek, a vagonokba kényszerített ezrek, a hitközség megzsarolt vezetője, a százéves arcú kétéves kislány, az ötéves, aki öccsét jó édesanya módjára eteti, a fiú, aki jiddis és héber keveréknyelven szenvedélyes történetet mond társainak az árvaházban, a rabbi, akinek a szájába köpnek, a társadalmi cselekvésre mindig kész halucok, akik megszervezik a zsidó ellenállást a náci túle- 315

rővel szemben, néznek vádlón árulóik és gyilkosaik szemébe. Katzenelson nem hallgatja el, mert nem hallgathatja el, hogy életük megmentése reményében zsidók is kollaboráltak a német hatalommal: Oly kevesen vagyunk! Mégis akad fölösleg: Alfred Nossig, töröltessék el a neve! / Meg akik lelküket a németeknek adták, a zsidó rendőrök. (42.) Az Ének a kiirtott zsidó népről magyar nyelvű kiadása azért is érdekes, mert a fordító, Halasi Zoltán nem elégedett meg csupán egy előszó és egy utószó, majdhogynem kötelességszerű megírásával. Két önálló kötetre való anyagot illesztett a fordítása mellé Út az üres éghez címmel, amely Katze nel son műve után következik, és két részből áll: egy prózai és egy lírai (Da capo Középkor) egység ből. Halasi szövege nem úgy viszonyul Katze nel son szövegéhez, mint fagyöngy a fá hoz, nem telepedik rá, nem írja túl, nem értelmez, érvel, magyaráz leírja, ami van. Hagyja működni azt a szöveget, amely saját írásának is forrása. Halasi a kötethez írt előhangban egy épülethasonlattal írja le a kiadvány szerkezetét: A poé ma maga az átriumos közép, azt járja körül az utószóból kinőtt próza tömbje, ehhez csatlakozik előcsarnokszerűen a versciklus. (7.) A kötet történetmondása korántsem lineáris: Halasi bevezetőjében felkészíti és bevezeti olvasóját abba a szövegtérbe, amelyben újrajátszódik a zsidóság európai története, kezdve Katze nel son siratóénekével, amely a lengyelországi zsidóság II. világháborúban megélt szenvedéstörténetét foglalja magába. Ezt követően Halasi különböző műfajú szövegeken keresztül mutatja be azt az utat, amely ahhoz a végkifejlethez ve zet, amelyet Katzenelson tollából már megismer tünk. Halasi nemcsak a műfajok között ingá zik, Lengyelország határain belül sem marad meg: Oroszországtól Spanyolországig, s vissza egészen a 11 13. századi Szentföldig vezet az út. Halasi novelláiban feltárja a jiddis nyelvű kultúra mindennapjait, a volozsini jesiva világát, ahol az elbeszélésnek még ereje van, ahol a szó még békét tud teremteni a közösségen belül, habár kívülről a cári nagyhatalmi politika megpróbálja ellenőrzése alá vonni a zsidó kultúra szellemi műhelyét. Az utazás nemcsak geográfiai és műfaji szinten, hanem a fikció és a realitás között is megvalósul: valós történelmi, földrajzi adatok, személyek bevonásával mond el egy olyan történetet, amely a részletek összetételében ugyan nem felel meg a valóságnak, de műve egészét tekintve, a fikció ellenére is, hiteles képet tud adni a zsidóság történetéről. Halasi Zoltán Jichak Katzenelson családtörténetét, biográfiáját is segítségül hívja ahhoz, hogy regisztrálja a századforduló sokszínű kulturális életét, s emellett a szűnni nem akaró ellenőrzéseket, feszültségi pontokat: Mintha nem azért jöttünk volna el a mi keleti szülőföldünkről ebbe a füstös iparvárosba, mert ott már levegőt nem lehetett venni, a földet nem művelhettük, a nagyvárosban nem kereskedhettünk, hiába szőttük a gyönyörű kendőinket (60.) Halasi prózái közt találunk egy szakszerű műemlékvédelmi leírást a lengyelországi fazsinagógákról, továbbá elolvashatjuk egy zsidó folklorisztikával foglalkozó előadás írásos változatát, valamint egy pódiumbeszélgetés szövegkönyvét a jiddis líra helyzetéről, s kapunk egy varsói bé - dek kert, amely által gondolatban bejárhatjuk a varsói gettó utcáit, Katzenelson által is pontosan megjelölt helyszíneit. A katasztrófa bekövetkezésének jelei egy, a zsidók gazdasági ellehetetlenítésének veszélyeiről szóló levélben mutatkoznak meg, s az ebben rejlő feszültség kulminálódik a ná - ci ideológiai kézikönyv kivonatában, majd a végrehajtási parancsban, amely az egyetlen valós dokumentum a kötetben. Halasi a dráma kelléktárát is bevonja, amikor megírja a Katzenelson-műből már ismerős Adam Czerniaków hitközségi vezető belső monológként is működő, naplószerű feljegyzését, valamint a zsidó ellenállást megszervező halucok vitáját, amelyben az egyéni megszólalók és a kar felváltva felelgetnek egymásnak. Ezen kívül többek között olvashatunk orvosi jelentést arról, hogy a tartós éhezés mit tesz az emberi testtel, hogyan sorvadnak el korra és nemre való tekintet nélkül a gettó alultáplált lakói, továbbá egy közgazdásszal készített interjút a falakon belül kialakuló feketegazdaságról, valamint egy beszámolót két szanitécnő gyermekmentő akciójáról. A kötet függelékébe került az az öt, háromhárom verset tartalmazó versciklus, amely a 20. századi események középkori párhuzamainak krónikáját adja: II. Henrik császárrá koronázásától kezdve a keresztes háborúk rémtettein keresztül (milyen áron jutottak el Nyugat-Európába a kereszténység által olyannyira tisztelt ereklyék), a járványok elterjesztésének rágalmán át a teljes közösségeket megsemmisítő pogromokig. Felvetődik a kérdés, hogy milyen nyelven lehet érvényesen beszélni a katasztrófáról, amely időben még nincs is olyan távol tőlünk. Katzenelson szemtanú és áldozat, siratóénekének érvényessége megkérdőjelezhetetlen. Halasi Zoltán epikája és lírája pedig attól válik érvényessé, hogy nem magyaráz, hanem rögzít. Intelligensen, jó arányérzékkel felhasznál. Halasi szintézise által kirajzo - lódik az a lelkitükör, amelybe a zsidó-keresztény Európának újra és újra bele kell néznie. An nak a zsidó-keresztény Európának, amely történelme során oly gyakran elfelejtette, hogy kereszténységét a zsidóságtól kapta. (Kalligram, Budapest, 2014) IKKER ESZTER 316

HALMAI TAMÁS: A SZERETET KALANDJA Halmai Tamás új kötete egyfajta kérdezz-felelek játékot játszik olvasójával, de a kérdés itt mindig egyben válasz is, s a válasz pedig legtöbbször kérdés. A rövid, koanszerű, aforizma-jellegű írásokban, párbeszédekben eggyé olvad kelet és nyugat, szent és profán, hétköznapi és spirituális. S ez a sok látszólagos ellentét problémamentesen oldódik fel a szeretet, az öröm, a derű nyelvezetében: A szeretet kalandja / nélkül a dal halandzsa. (40.) Bölcsességek, bolondságok ezt az alcímet viseli a könyv, azt is sugallva, milyen vékony a határ a kettő közt, mennyire könnyen billen át egyik a másikba. Izgalmas és elgondolkodtató írások ezek, melyek sok örömet szereznek olvasójuknak. Az élet minden megválaszolatlan, súlyos kérdése iróniába és végtelen játékba burkolózik ezekben a dialógusokban. A fiatal, pécsi szerzőnek ez már a tizennegye - dik önálló kötete, a tavalyi évben emellett két irodalomelméleti munkát Az anyagtalan morfológiája és a Korszerű mágia című művet adott ki. A kötet hat ciklusból áll, s minden rész a tanítvány mester viszony újabb és újabb rétegeinek kibontását jelenti, csak mindig más vezetővel, más szövegkörnyezetben fogalmazódik meg Isten és ember, szeretet és költészet viszonya. Az első fejezet A helyes élet címet viseli, ebben találhatók a legrövidebb és legfrappánsabb párbeszédek. Nem lehet ezeket egy szuszra elolvasni, mindig egy-egy kérdés vagy csattanó találja meg az embert, amit aztán tovább lehet gondolni. Ezek a rafinált aforizmák bogarak a fülbe, de valami azt súgja, hogy nem is végső válaszok akarnak lenni, hanem a kérdezés kezdetei. A második részben Kuan-jin, a Legfőbb Oltalmazó, az együttérzés bódhiszattvája, a kegyelem, a könyörület és a részvét Istennője, Kelet női Krisztusa (23.) lesz a vezetőnk. Kuan-jin fogadalma, hogy addig marad e világban, amíg egyetlen fűszál is sírva görnyed meg a létezés súlya alatt. (23.) Ezekben a tanításokban lesz világos, hogy menynyire összekapcsolódik a keleti és nyugati hitvilág ebben a műben. Kuan-jin szinte krisztusi alak, női testben, aki azért van a Földön, hogy enyhítse a szenvedést és szeretni tanítson. A koanok tele vannak bibliai utalásokkal (Mennyek országa, bűn kígyója, a házasságtörő férfi), s így összeolvad két világnézet, egyfajta komplex, egyetemes teológiát alkotva. Kuan-jin egy könyvet adott át nekünk. Egyetemes teológia: ez állt a borítóján. Mikor fölnyitottuk, meglepve láttuk, hogy egyetlen szó fényesedik minden lapján ( ): Szeress! (26.) Krisztus és Buddha alakja is szinte összeér ebben az új világban, a vallások közti ellentétek lebomlanak, mert minden egy lesz a hitben. Egy apokrif irat szerint Krisztus buddhista volt. Igaz ez, Istennő? kérdeztük. Buddha kereszténysége a bizonyíték rá felelte ő. (29.) Ebben a kontextusban világossá válik, hogy minden ima meditáció és minden meditáció ima. S amit közben keresünk, az maga a Buddha mosolyú Krisztus. (14.) A címadó fejezet, A szeretet kalandja más irányból közelít, egyfajta Bevezetés a gyermekkorba. (39.) Három szereplő lesz a kísérőnk ezen az úton: Zoé, a kislány, Zafír, az aranyszínű spániel és az angyal, a szeretet küldötte. Tanulságos rövid történeteket olvashatunk róluk, illetve egy mesékkel és mítoszokkal (Tüzes Olaf, Holdkővár legendája, A lemondás misztériuma) átszőtt világba csöppenünk bele általuk. Ebben a részben a gyermeki szemszög idillje miatt a szerző időnként hajlamos a giccs felé közelíteni, ennek veszélyét főleg a természeti képekkel dolgozó történetek hordozzák magukban (A pillangó és a rózsa, Kavicsba zárt hajnal). A Páternoszterben az istenkeresés sosem szűnő körforgásába kapcsolódunk bele, s Paszkál atya lesz a mesterünk, az idős, pécsi, sivatagi remeteéletet is megjárt pap és gondolkodó. A hétköznapok tanításai ezek az elmélkedések, melyek sokszor csak egy-egy mondatban sűrűsödnek össze. Iróniával és nyelvi csavarral működnek ezek a rövid prédikációk és feljegyzések. Egy olyan gondolkodásba pillantunk bele, melyben minden profán szent, melyben a zöldre festett lábujjkör - möknek (78.) ontológiája, a szarvasoknak evangéliuma, Istennek pedig születésnapja van. Az utolsó két ciklusban a hírnököké a főszerep. Az egyikben Zeren, az oroszlán, a másikban pedig az angyali tanácsadók szeretetmissziója formá - lódik költészetté. Az egész mű az önmagát és Istent kereső, kérdező ember alakja köré fonódik, aki egyszerre vágyik a tudásra, ugyanakkor fél is tőle. Központi szerepet játszik a spiritualitás nyelv és művészet általi kifejezhetőségének kérdése, s talán emiatt számos önkritikus és ars poétikus mozzanat ra bukkanhatunk olvasás közben. A költői prog ram pedig ott van a sorok között: Angyaltu - dattal élni. Gyógyító történeteket írni. Istenkereső űrexpedíción venni részt. Megnyitni a beszélő könyvek boltját. Kiismerni a mosoly metafizikáját. Fölfedezni egy új színt a teremtésben. Szeráfok szemével látni. (86.) Halmai Tamás új kötete egy olyan teológiát alkot meg, melyen lehet és szabad nevetni, mosolyogni, gondolkodni. A fény mondattanát (56.) hozzák létre ezek a szövegek, melyekben a szeretet ragozható, toldalékolható, ám végső soron mégis megfogalmazhatatlan. (Stádium, Budapest, 2014) FORGÁCH KINGA 317

TÓTH KRISZTINA: PILLANATRAGASZTÓ Nyomasztó, reménytelen világot lát és láttat írásaiban Tóth Krisztina. Nincs, vagy alig van derűs (de legalább derűlátó) mozzanata azoknak a pillanatoknak, rövid jeleneteknek, amelyeket az elbeszélő kézikamerát idéző technikájával rögzít. Rögzít és beszámol, úgyszólván dokumentál, látleletet vesz az elhagyatottság különböző fokán tébláboló egzisztenciákról. A kézikamera hogy a már felvetődött hasonlatnál maradjunk közeli, de futólagos, megtördelt képsorokat mutat; erős hangulatisággal, váratlan ráközelítéssel dolgozik. Ennek megfelelően nincsenek nagy drámák, vagy ha mégis, elsikkadnak a következő percben. Az elbeszélés aktusa maga is összerendez, krono - lógiai-logikai sorrendet teremt, ezek elemeivé ba - na lizálja a sebeket. Tóth Krisztina novelláskötetében öt ciklusba rendezi az elmúlt huszonöt évre reflektáló írásait: meg annyi szikár, témá hoz-helyzethez, mondhatnánk alkalomhoz illő hangütésű, minden tágabb perspektívát nélkülöző magántörténet. Nincs történelmi-földrajzi értelemben vett szélesebb környezet, nincs tágas horizont, nincs jövő, nincs terv, csak valamiféle itt és most-ba ragadt, kitágult idejű tehetetlenség: félreismerhetetlenül azonosítható saját életterünk. Alakjainak többsége a Xanaxbolygó, Katatónia polgára ; rá sem hederítettem a napfogyat kozásra, a saját gondjaimmal voltam elfoglalva mondja a Napfogyatkozás főhőse. Az emberi kapcsolatok esetlegesek, részvéttelenek. Akár a Soha egy szót se plátói szerelmében: nincs érdembeli közlés, kommunikáció a társak között lett légyen bármiben társ, szerelemben, házasság - ban, puszta kalandban, csak nézzük egymást szótlanul. Vigasz, részvét, együttérzés helyett csak az dereng fel, hogy Ismerlek téged valahonnan. Nemcsak a férfi nő viszony problematikus, de a szülő gyermek kapcsolatot is értetlenség, kölcsönös bizalmatlanság és érdektelenség jellemzi. A gyermekeit egyedül nevelő anya önmagába menekül, gyermekei magukra hagyva és nagy ellenszenvvel figyelik anyjuk magába zárt, kívülről szánalmas és nevetséges kínlódásait. Az el- és megtagadott apa levelei olvasatlanok, nincs szándék, de erő sem a közelítésre (A kulcs). A történetek elbeszélését a fülszöveg szenvtelennek ígéri. És valóban: nincs elemzés, oknyomo - zás, lélekmonológ: Tóth Krisztina történeteit vagy közvetlenül alakjai mesélik, vagy a történetek mesélik el önmagukat: nincs együtt érző és együttérzést keltő, közvetítő-mindentudó mesélő. A minden tudás itt különben is nehezen lenne tetten érhető: a léthelyzet s benne a lélek változásait a test árulja el árulkodó és áruló egyben, a kiszolgáltatott, nyomorult helyzetre mindig ráerősít, s ezzel leleplezi és cserbenhagyja viselőjét. Az álomrestaurátor testén rejtélyes, tátongó nem is sebek, hanem egyszerűen lyukak támadnak, s miközben álmatlanságot álmodik, a keretes álomvilágok határain ide-oda imbolyogva keresgéli valóságát és valódi önmagát: Nem, az ő testén nincsenek semmiféle lyukak, minden, ami őt alkotja, az odabent van. Belül vannak az emlékei, él, él, él, működik a tudata, nem pereghet semmi onnan, nem folyhat el, mint valami illékony folyadék, azonos maradt magával, csak az idő játszik vele megint. Ahogyan az álom-ébrenlét határán, úgy a fikció és a valóság választóvonalán is folyton átlépkedünk, nem tudni már, hogy az életünkről írjuk-e a forgatókönyvet, vagy fordítva: a forgatókönyvet kezdjük eljátszani. Az előbbi mindenesetre hihetetlen és elborzasztó, vigasz lehet, hogy utóbbi is menthetetlenül azzá válik (Ez lehet film?). A Játszódjatok vendégmunkás székelyei is elidegenedtek, leginkább mindenféle hamis (róluk szóló vagy őket ringató) illúziótól, tényleg játszódnak, játszva van velük, hol a giccsigénynek, hol pedig a megszépítést megsemmisítő, de ettől még nem valós realizmusigénynek a játékszerei. ( Jácoggya - tok, így, az első szótagot elnyújtva-megnyomva mondanák egyébként Gyergyóban, s ha őket kérdezik, lehet, hogy nem is játékszerek. Igaz, akkor meg nem is poétikusak eléggé.) Csúfosan, kifoszt - va érnek haza, semmivel nem gyarapodtak, csak azzal, amit minél hamarabb el kellene felejteni. A Tímár Zsófi muskátlija cím balladát ígér. S ahol remény volna mégis, ott valóban felderül a bizakodás, de minden jószerencse elpártolt már. S ki érti ezt, a véletlen algoritmusa valahol másutt megtervezett és érthető-átlátható térképként működik: lenyűgözhet vagy ámulatba ejt ez a felismerés, s mégis kegyetlen megismerés, megértés sem lehetséges, mindenütt és mindenkinek más a térképe (Plágium). Súlyos, nyomasztó könyv Tóth Krisztina elbeszéléskötete: nem boldog belemerülős, hanem las san belesüppedős olvasás, lehúz, belep, nem ereszt. Nem ereszt. (Magvető, Budapest, 2014) BENKŐ GITTA JUHÁSZ ANIKÓ: ISTENEM, DUINÓBAN A SIRÁLYOK Juhász Anikó legújabb, Istenem, Duinóban a sirályok című kötete egy régi tengerparti séta alkonyatkor. Egy befelé figyelő andalgás emléke: mikor a víz felől érkező szél már hideg volt, a változást hozó áramlatok elől fázósan húztuk magunkon össze a pulóvert, de a talpunk alatt a homok még langyosan morzsolódott, a föld megtartó ereje sugárzott át rajta. Fejünk felett sirályok köröztek és a tenger 318

mint kisgyerek, ki épp / tanulja a matematikát / a hullámokhoz hol hozzáadott egyet, / hol meg mínuszokkal hozta helyre / az egyensúlyhibát (A mólón A tenger prózája és lírája). A fövenyen néhány partra vetett tárgy pihent, lelkünkben néhány mélyből elősodort kép és pillanat motoszkált. Halkan lágy zene szólt (leginkább Liszt: Szerelmi álmok), a távolban pedig néhány ismert alak sejlett fel: többek között Rilke, József Attila, Radnóti és Nemes Nagy Ágnes körvonalazódott. Ennek a sirályokkal teli naplementének versekbe zárt hangulatesszenciája a kötet. Elmúlás, haza, természet, az anya iránt érzett gyönyörű szeretet, történelem, együttlét és szétválás, tér-idő és hit négy ciklusba gyűjtve. Előző, Kék repkények, bukott angyalok című versgyűjteményéhez hasonlóan a négy egység itt sem választja el élesen a verseket, de talán a mostani kötetben már egy halvány szál mégis szorosabban köti egymáshoz az írásokat a külön címmel ellátott egységeken belül. Az első, Időterek, partfalak című részben az elmúlás, halál, történelem, test témája kerül előtérbe. A következő Istenvidék, meggyfaerdő ciklus hangsúlyozottan beszél anyáról, emlékekről, Istenről. Címéhez híven az Utcaképek, útirányok egység előterébe a városok, a mindennapi élet képei, valamint az alkotó elődök kerültek. Az utolsó, Nők, férfiak körjárata szerelemmetszetek című fejezet pedig erőteljesen vizsgálja az együttlét és elválás témáját, továbbá gyakori benne a számvetés és a létre reflektáló kérdések megfogalmazása. Felfedezhetünk tehát több irányba mutató szervezőerőt és széttartó témákat, ám az egész kötetet egységes hangulat lengi be. Ezt az átfogó lebegő érzetet nem csupán a tárgykör sokfélesége, de a versek szerkezeti változatossága sem zilálja szét. A formát gyakran a gondolatok, akusztikai jegyek és metaforák vezetik. Asszociációk és áradó képzettársítások hömpölyögnek egészen sokáig, mert gyakran csak a versszakok, vagy éppen a teljes versek végén zárja le őket pont. Ezek a gondolatpatakok a pár sorostól a több oldalas hosszig tejednek, így alkotva meg a könyv kifejezetten jó értelemben vett sokféleségét. Egészen hosszú filozofikus (A Nap katedrálisa I.) és rövid, mondókára emlékeztető költemények (Dünnyögések I II.) egyaránt előfordulnak. Ráadásul az ennyire eltérő felépítés ellenére is azonos súllyal, szilárdan állnak helyükön a művek. Éppen úgy, ahogy a tengernek ugyanúgy része a kisebb és a nagyobb hullám is, és teljesen erejét csak ezek egységében érheti el. Az említett sokféleséget egységbe fogják a visszatérő érzések, képek és toposzok, a lélekből kihullott ásványok. Az egész könyvre jellemző a természet- és földközeliség, a sejtelmesség, a fokozott érzékenység és egy különös, finom intimitás. Gyakran szép és fájdalmas emlékek keverednek és mosódnak össze. Kimerevített pillanatok jelennek meg, melyekre a fény is máshogy esik: az általános helyett az apró rezdüléseket világítja meg. Ezekben a kikristályosodott pillanatokban gyakran bukkannak fel a madarak és a fák. A viszszatérő és kiemelkedő toposzok mellett pedig viszszatérő és kiemelkedő témákról is beszélhetünk. A halál és az abból következő hiány kifejezetten szépen jelenik meg a költeményekben. A földi élet vége mindenképp Isten országába vezet át, ahol fényesebb az égbolt, / a mező meg tágasabb (Búcsú). Az elmúlásnak pedig mindig helye van és ideje van : úgy jelenik meg, amely szomorú ugyan, de természetünkből adódóan így van, és ezáltal így is kell lennie. Csont nélkül / a madárnak sincs tolla (Kilépnék ). Éppen így múltunk nélkül és a halál, illetve a halottaink nélkül mi sem vagyunk. A versekben megszólaló én számára ilyen, a szubjektumot szervesen építő emlék az édesanya, akinek képe és hiánya különösen sok versben megjelenik: Kerestél engem, Óda az anyákhoz, Az én anyámnak Az előző kötetben is megjelenő tiszta szeretet lengi körbe az anya emlékét. A tőlük kapott odaadás és az irántuk érzett hála: Anyák. Poharuk már akkor megitat, / amikor még világra se jöttünk (Óda az anyákhoz). Mindeközben pedig az egész versesköteten Isten tekintete nyugszik, aki gyakran meg is jelenik a művekben: Mert az Istennel mindennap, Isten a városunkban, Istenem, Így nagybetűvel Megjelennek ugyan a hit kérdésességének mindig fennálló kételyei, de ezekben a versekben Isten mégis magától értetődő, a hit nem tusakodó, sokkal inkább jelenvaló. Olyan világ ez, ahol halkan mi azt mondjuk, hogy Ó, Istenem ( ) a kávéházak poros / szegletében tálcáját / magához szorítva / egy csészényi találkozásra / neked is megterít a / pincérfiú (Isten a városunkban). Ezektől a találkozásoktól átjárva pedig Isten, a természet és a versek által értelmezhetjük önmagunkat, számot vethetünk, és elkezdhetjük keresni a kérdésekre a válaszokat. Juhász Anikó új kötete az esti olvasások magányát, csendes és meghitt, elmélyedő hangulatát rejti magában. Egy természetre és önmagunkra érzékenyen figyelő világot, melyet sokszor egyszerű, mégis kifejező, sokszor pedig filozofikus, de mégis érthető képekben tár elénk. Szomorkás, de mégis kellemes tengerparti séta, ahol az emlékek, kérdések és gondolatok rendezése után mosolyogva indulunk vissza a mindennapokba, mert üzenetként magunkkal visszük, hogy az Istennel mindennap / szemben állunk, / s az előszobákban / mindennap letesszük a / poros cipőt (Mert az Istennel mindennap). (Cédrus Művészeti Alapítvány Napkút Kiadó, Budapest, 2014) NAGY DÓRA 319

NELLO SCAVO: BERGOGLIO LISTÁJA Ferenc pápa az argentin diktatúra ellen Jorge Mario Bergoglio Buenos Aires-i érseket a pápaválasztó konklávé 2013. március 13-án választotta meg Szent Péter 266. utódjává. Ferenc pápát egyes sajtóorgánumok rögtön azzal vádolták meg, hogy a 20. század hetvenes-nyolcvanas éveiben a jezsuiták argentin tartományfőnökeként együttműködött a katonai juntával. Argentínában ugyan - is 1976 1983 között tábornokok által irányított szélsőjobboldali diktatúra tombolt, tömegesen hurcolták el otthonukból, munkahelyükről, az utcáról, sőt a templomokból is mindazokat, akikre a legcsekélyebb gyanú árnyéka is vetült, hogy tagjai valamelyik baloldali gerillaszervezetnek, vagy rokonszenveznek a kommunistákkal. Nello Scavo olasz újságíró korábban ismeretlen dokumentumok alapján és az egykori üldözöt tek, szemtanúk megszólaltatásával járt utána az igazságnak. Kiderült, hogy a Jorge Mario Ber - gog lióra szórt vádak teljesen alaptalanok. A jelenlegi egyházfő nemhogy nem volt az egyenruhás hóhérok cinkosa, hanem éppen hogy ellenkezőleg, saját életének és egész rendjének kockáztatásával titokban segített megmenteni, elrejteni, védelmezni, külföldre juttatni megannyi embert, akiket a pampa fölött őrjöngő rezsim a legkülönbözőbb okokból üldözött. (89.) Jorge atya legalább száz embernek mentette meg az életét a kegyetlenségéről hírhedt katonai junta vérengzésének hét esztendeje alatt. Irgalmas szamaritánusként segített mindenkin, akin csak tudott, olya nokon is, akik távol álltak a katolikus egyháztól, ellenségesen viszonyultak nem csupán a klérushoz, de magához a keresztény tanításhoz is. P. Bergoglio kimentette a hóhérok szorításából a kommunista szakszervezeti megbízottat, az ateista újságírót, a kereszténységet teljes egészében elutasító bírónőt, ugyanúgy, ahogy a volt hitoktatókat, papokat, szeminaristákat, fiatal házasokat, akiket csupán azért üldöztek, mert a kényelmes életnél többre becsülték a legszegényebbek között végzett karitatív munkát. Az embermentésnek különböző módozatait dolgozta ki, így például támogatói hálózatot épített ki Brazíliában, amelynek segítségével sikeresen lehetett szervezni a szökéseket. A Bergoglio-hálózat egyetlen tagja sem tudta, hogy minek a tagja. Előfordult az is, hogy a védelemre szoruló személyeket tanulmányi kurzusok vagy lelkigyakorlatok hallgatóiként mutatta be a jezsuita tartományfőnök. A könyv szerzője a történelmi tények alapján állapítja meg, hogy az argentin katolikus egyház a katonai diktatúra idején három csoportra oszlott: az ellenállók kisebbségére, akiket a katonák túlnyomórészt meggyilkoltak, az egyházi hierarchia egy jelentős részére, akik közvetlen együttműködéssel szennyezték be magukat, valamint a papok és a szerzetesek egy meghatározatlan számú csoportjára, akik, noha nem ítélték el nyilvánosan a tábornokok rezsimjét, de nem is helyeselték azt soha, és számos esetben sikerült életeket megmenteniük. Bergoglio és a Jézus Társasága föltétlenül az utóbbiak közé tartozott. (97.) Nello Scavo arra is kitér, hogy a katonai diktatúra igyekezete, hogy a jezsuita elöljáró nevét a rezsim szövetségesei közé keverjék, Ber goglio atya hírnevének bemocskolására tett kísérlet volt. Hitelteleníteni akarták a másként gondolkodók és saját jezsuita társai szemében. Ez az eljárás egyáltalán nem új, a kommunista Lengyelországban, Magyarországon és Romániában ugyanez történt a megalkuvásra képtelen szerzetesekkel és értelmiségiekkel. A közvélemény - be csepegtetett kétkedés mérge hatékonyabban fejti ki a hatását a megfélemlítésnél és a kíméletlen vallatásnál. (103.) A szerző nem hallgatja el, hogy komoly erőfeszítésébe került megszólaltatnia azokat, akik az életüket köszönhetik a jelenlegi pápának. Szerinte ez a végül csak nehezen feloldott csönd nem Ber - goglio tetteit akarta kisebbíteni vagy elrejteni, ha - nem szerves része Ferenc pápa személyiségének, aki mintha megvalósította volna Jézus intelmeit az alamizsnálkodásról: Ne tudja a bal ke zed, mit tesz a jobb (Mt 6,1 4). Ő maga ugyanis mind - össze egyetlenegyszer beszélt embermentő tevékenységéről: 2010-ben, amikor a szövetségi bíróság mint a tényekről értesült személyt kihallgatta, a leendő pápa feltárta a hatóságok előtt azt, amit addig csak legközelebbi barátaival osztott meg, hogy hány másként gondolkodó ember életét mentette meg. Sem előtte, sem utána soha nem tett erről említést. A kötet Függeléke teljes egészében közli az akkor már bíboros és Buenos Aires-i érsek Bergoglio tanúvallomását. A lista tanúságtételeinek köszönhetően azonban most már biztosan tudjuk, melyik oldalon állt Jorge Mario Bergoglio országa történelmének zűrzavaros, tragikus és szenvedéssel teli időszakában. Nello Scavo megemlíti azt is, hogy miközben könyve befejezéséhez közeledett, a katonai diktatúra terrorgépezete elől megmenekült egykori diákok, szeminaristák, hitoktatók újabb történetekkel álltak elő. Mindannyian a legmélyebb hálával beszéltek egy Ferenc nevű emberről, akiben egészen a pápává választása előtti közvetlen időszakig is szilárd támaszra találtak. (191.) Vagyis Bergoglio listája még korántsem teljes. (Ford. Sajó Tamás; Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014) BODNÁR DÁNIEL 320

80. évfolyam VIGILIA Április SAINT AUGUSTIN: BALÁZS L. MARTOS: ZOLTÁN SZÉNÁSI: HUBA MÓZES: ZOLTÁN HAFNER: ANDREA MÁTHÉ: BÉLA BACSÓ: AUGUSTINUS: BALÁZS L. MARTOS: ZOLTÁN SZÉNÁSI: HUBA MÓZES: ZOLTÁN HAFNER: ANDREA MÁTHÉ: BÉLA BACSÓ: SAINT AUGUSTINE: BALÁZS L. MARTOS: ZOLTÁN SZÉNÁSI: HUBA MÓZES: ZOLTÁN HAFNER: ANDREA MÁTHÉ: BÉLA BACSÓ: SOMMAIRE INHALT Homélie pour la vigile pascale Méditations sur Pâques Le temps de la fête Le temps pascal dans les poèmes de Jenő Dsida La Passion au présent. Les écrits de Pilinszky sur Pâques je peux te voir. La joie attendue et vécue Dürer. L adaptation esthétique de l Antiquité Zsuzsanna Erdélyi (1921 2015). Nécrologies par Gábor Barna et Zoltán Móser Entretien avec l évêque Miklós Beer Predigt in der Osternacht Meditationen über Ostern Die Zeit des Festes Der österliche Festkreis in den Gedichten von Jenő Dsida Die Passion in Präsens. Schriften von Pilinszky über Ostern ich dich sehen darf. Erwartete und angekommene Freude Dürer. Die ästhetische Übernahme der Antiquität Zsuzsanna Erdélyi (1921 2015). Nekrologe von Gábor Barna und Zoltán Móser Gespräch mit Diözesanbischof Miklós Beer CONTENTS Sermon for Paschal Vigil Meditating about Easter The Time of Feast Easter Season in Poems by Jenő Dsida Passion in Present Tense. Writings of Pilinszky about Easter...I can see you. Joy Expected and Experienced Dürer. The Aesthetic Adaptation of Antiquity Zsuzsanna Erdélyi (1921 2015). Obituaries by Gábor Barna and Zoltán Móser Interview with Diocesan Bishop Miklós Beer Főszerkesztő és felelős kiadó: LUKÁCS LÁSZLÓ Munkatársak: BENDE JÓZSEF, DEÁK VIKTÓRIA HEDVIG, HAFNER ZOLTÁN, LÁZÁR KOVÁCS ÁKOS, PUSKÁS ATTILA Szerkesztőbizottság: HORKAY HÖRCHER FERENC, KALÁSZ MÁRTON, KENYERES ZOLTÁN, KISS SZEMÁN RÓBERT, POMOGÁTS BÉLA, RÓNAY LÁSZLÓ, SZÖRÉNYI LÁSZLÓ Szerkesztőségi titkár és tördelő: NÉMETH ILONA Indexszám: 25 921 HU ISSN 0042-6024; Nyomdai munkák: Séd Nyomda Kft., Ügyvezető igazgató: Katona Szilvia Szerkesztőség és Kiadóhivatal: Budapest, V., Piarista köz. 1. IV. em. 420. Telefon: 317-7246; 486-4443; Fax: 486-4444. Postacím: 1364 Bu da pest, Pf. 48. Internet cím: http://www.vigilia.hu; E-mail cím: vigilia@vigilia.hu. Előfizetés, egyházi és templomi árusítás: Vigilia Kiadóhivatala. Terjeszti a Magyar Posta Zrt. Hírlap Üzletág, a Magyar Lapterjesztő Zrt. és alternatív terjesztők. A Vigilia csekkszámla száma: OTP V. ker. 11707024 20373432. Előfizetési díj: egy évre 5.640, Ft, fél évre 2.820, Ft, negyed évre 1.410, Ft. Előfizethető külföldön a KKV-nál (H-1389 Budapest, POB 149.). Ára: EU országok: 18.000, Ft/év vagy 100, USD, illetve ennek megfelelő más pénznem/év. SZERKESZTŐSÉGI FOGADÓÓRA: KEDD, CSÜTÖRTÖK 10 14 ÓRA. KÉZIRATOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA Lapunk megjelenését támogatja a Piarista Rend Magyar Tartománya