Pénzügyi Szervezetek Lakossági Figyelője Egyesület alulnézetből a devizahitel-válság kialakulásának okairól és 2010. évi magyarországi fejleményeiről 1
Tartalomjegyzék: 1. Bemutatkozás 2. Az előzmények 3. A helyzet 4. A Bajnai és az Orbán-kormány megoldási kísérletei, azok értékelése 5. Várható fejlemények 6. Megoldási javaslataink 7. Mellékletek (táblázatok, hivatkozott jogszabályok -a www.pszlf.com honlapról letölthetőek) 1. Bemutatkozás Egyesületünk alapítói ( akik között a hitelválságban érintett adósok, abban nem érintett, de a lehetséges kilátások súlyát érzők, szakemberek és laikusok egyaránt vannak) 2009 februárja óta találkoznak rendszeresen annak érdekében, hogy elemezzék a hitelválság kialakulásának okait, jelenségeit, hogy megkíséreljenek kivezető utakat találni, erre irányuló javaslatokat kidolgozni a társadalom és a döntéshozók számára. E munka során 2009 augusztusában még mint hitelesek.org csoport két demonstrációt szerveztünk Banksztertúra néven, az elsőt a hozzánk forduló adósok által leginkább kifogásolt működésű AEGON egyik fiókja előtt, a másodikat pedig a PSZÁF székháza előtt, mely esemény egyben a PSZLF ( akkor még Pénzügyi Szervezetek Lakossági Felügyelete néven) megalakításának ötletét is felvetette. Az egyesület 2009. szeptember 28-án alakult, bejegyzésére 2010-ban került sor. A PSZLF- célja és küldetése a hitelt felvevő adósok vagy hitelhez jutni kívánók érdekeinek védelme, a pénzügyi szervezetek működésének lakossági szempontú figyelemmel kísérése és minősítése azért, hogy a jelenlegi adósi kiszolgáltatottság megszűnjön, és legyen egy elkötelezett érdek-képviselete a lakosságnak is a pénzintézeti és az ehhez kapcsolódó állami szférához való kapcsolatában. E küldetésünk teljesítése érdekében a saját szempontjaink, képességeink és tapasztalataink alapján elemezni kívánjuk a devizahitel-válságnak nevezett jelenséget, és s annak 2010. évi fejleményeit. 2. Az előzmények Általános jellemzés A magyarországi belső eladósodás szerzett immunhiányos tünetegyüttesként jellemezhető. Gyökerei részben világgazdasági folyamatokban (a gazdasági növekedés megtorpanásának ellensúlyozása az első olajválságot követő olcsó petrodollár-özönre alapozva, a kamatszint növekedése után adósságcsapdának bizonyult Magyarországon is), az ún. rendszerváltás utáni magyar társadalom tudatossági szintjében, az ország politikai vezetésének kényszeres megfelelési és igazodási vágyában keresendőek (Moszkvának, vagy Brüsszelnek, de valakinek mindig meg kell felelni, ha másnak nem, hát a Befektető mitikus figurája elvárásainak). Ez a kényszer nagyon erős ideológiai megalapozottságú volt mindig: a politikai elit ( függetlenül a kormányon lévő rész jobb-vagy baloldali címkézésétől) megpróbálta megérteni, mit várnak el tőle, mi a modernitás érvényes tartalma, mi a politikailag korrekt, és ebből olyan ideológiát gyártott magának, amellyel aztán igazolhatta saját tetteit. Ezt a politikai igazodási kényszer vezetett az állam 80-as években történt eladósításához, amely a 90-es években töretlenül folytatódott. Ez vezetett az öngyilkos módon végrehajtott privatizációhoz, amely hatalmas termelőstruktúrákat vert szét, amortizált le, adott el a modernizáció reményében iparágakat a felsőbbrendű lényként csodált külföldi befektetők részére, amelyek viszont képesek lévén saját érdekeik követésére gyakorlatilag piacokat vettek. Ezzel szemben a döntéshozó magyar gazdasági és politikai elit saját egyéni érdekeit követve a nemzet, és a lakosság érdekeit figyelmen kívül hagyva adta el a privatizáció során a stratégiai közvagyont. 2
A kereskedelemben, a bankszektorban, energiaszektorban olyan mérvű liberalizáció ment végbe, amely nem jellemző az etalonként irigyelt fejlett országokra. Ennek folytán ezekben a szegmensekben a külföldi tulajdon túlnyomó erőfölényre tett szert, így a versenyt korlátozó, hatásukban és összességükben ( belső versenyük ellenére a lakosság felé) monopolisztikus jellegű kartellek jöttek létre. Az általános kép felvázolása után vegyük szemügyre a fő szereplőket: a lakosságot, az MNB-t, és a bankokat. A lakosság A lakosság az ún. szocializmust követő légüres térben megkísérelte megtalálni azokat az erkölcsianyagi fogódzókat, amelyek értelmezhetővé tették volna számára a világot. Erre esélye sem volt, mert szembe találta magát a kifinomult tudatmanipulációs ipar kontrollálatlan termékeivel, a reklámokkal, az érthetetlen, így túlmisztifikált pénzügyi trükkökkel, a véleményformálás, a fogyasztásra ösztönzés csalafinta eszközeivel, amelyek érvényesülésének a politikai elit nem szabott korlátokat (jobbik értelmezés szerint maga sem lévén tudatosabb a lakosság tömegeinél), doktriner módon minden nemzeti szintű, reális, és másutt eleminek tekintett érdeket feláldozva a szabad verseny és a piacgazdaság szent tehenének oltárán. Egy olyan társadalomra ömlött rá a professzionális reklám- és médiatechnika, amely erre semmilyen módon nem volt felkészülve úgy, hogy a fogyasztói társadalom összes kihívásával szembesültek a társadalom tagjai ( fogyasztási düh, elmaradt fogyasztás pótlása), ugyanakkor az elvárható fogyasztói kultúra kialakulása még meg sem kezdődött számukra. Az e közegben megjelenő, külföldi tulajdonú kereskedelmi bankok komoly tapasztalatokkal, bevezetett pénzügyi termékekkel rendelkeztek, amelyek ezen a piacon teljesen újak voltak. A lakosság pénzügyi kultúrája az OTP-hivatallal való kapcsolatban formálódott, nagyon alacsony szinten rekedt meg, ami a bank-ügyfél viszonyra azóta is rányomja a bélyegét, és amit az ügyfél kiszolgáltatottságának természetes tudata és annak elfogadása jellemzett. Ez ideális terep volt a megjelenő kereskedelmi bankok számára otthon kifejlesztett termékeiket úgy módosíthatták, hogy a finomhangolás révén itt azok maximális profitot hozhassanak, minimális kockázat mellett. Olyan banki termékek szabadultak rá így a lakosságra, amelyek kockázataival nem volt tisztában, amelyek működését nem értette ( ld. pl. hitelkártyák). Kialakult az a gyakorlat, hogy egy jó nevű, hazájában elfogadott és jól működő bank magyarországi leányvállalata egyre inkább profittermelő gépezetté vált, mely az anyabank egyre magasabb elvárásaival szembesült, hogy az otthoni, viszonylag csendes üzletmenetet egy jóval magasabb profittal kecsegtető, gyarmati jellegű üzletmenettel támogassa meg. Mivel a magyar bankrendszer a bankkonszolidációk, az azt követő privatizációk, az azokban megvalósult piacvásárlás révén ( hasonlóan a termelés és a kereskedelem szektoraihoz) mostanra több, mint 90%-ban külföldi tulajdonosok irányítása alá került, nyilvánvaló volt, hogy sem a helyi termelés finanszírozása, sem az egyéb, össztársadalmi szinten fontos, de profitkilátások szempontjából nem vonzó területek nem juthatnak forrásokhoz. A lakosságot évekig az euro-övezethez való csatlakozással hitegették, ezért sem tudta megfelelően felmérni a hosszú távra vállalt árfolyam-kockázatokat. A fogyasztásra ösztönző reklámok megtették hatásukat, a pénzügyi ismereteket nélkülöző lakosság boldogan fürdött a pénzbőségben, 2007-től exponenciálisan nőtt a lakossági hitelállomány, amelynek döntő részét a deviza-alapú hitelek tették ki. A devizahitel-válság kapcsán a lakosság túlfogyasztásáról beszélnek sokan, azt elfelejtve, hogy a hazai termelékenység mutatóival nem korrelál a lakosság reáljövedelme, annál jóval alacsonyabb. Az eladósodás problémakörének ezért lényeges eleme az a tény, hogy a munkaerő bérköltsége a 3
szocializmus időszaka alatt az állam által átvállalt feladatokra tekintettel nem tartalmazott minden, a munkaerő reprodukciójához, bővített újratermeléséhez szükséges költségelemet, így különösen nem a lakhatás ( lakásbérlet, lakásvásárlás vagy építés) költségeit, az átlagos mai magyar munkaerő ezért képtelen a megtakarításra. Ez a mesterségesen alacsonyan tartott bérszínvonal a rendszerváltást követően is fennmaradt, sőt, a döntéshozók szerint komparatív előnnyé vált: legyen vonzó az ország a befektetők számára. Az alacsonyan tartott bérszínvonal, az emelkedő árak, a gyorsuló (akár 35 %-ot is elérő) éves infláció mellett nem tette lehetővé olyan tömeges, a lakhatás finanszírozására alkalmas megtakarítások képződését, amelyek a lakhatás szükségleteinek kielégítését lehetővé tették volna. Laknia viszont kellett valahol, a bérlakások száma korlátozott, a tradicionális társadalmi minta a saját tulajdonú lakás, ami az élet célja és álma. A lakáshiány szükségszerűen terelte a lakosságot a devizahitelezés felé: stabilnak és olcsónak tűnő források álltak rendelkezésre, a munkahelyek szintén stabilnak és hosszú távon megtarthatónak tűntek, az 1998-2002 közötti időszakban kisebb reálbérnövekedés indult meg, így a lakosság figyelme 2002. évi választásokat követően a magas jegybanki alapkamat és a kereskedelmi banki forint-hitel kamatok magas szintje miatt az egyetlen, általa megfizethető forrás, a deviza alapú hitelek felé fordult. A devizahitelek az álom beteljesítésének a lehetőségét csillantották meg, a látszólag örökké tartó világkonjunktúra sodrában sokak úgy vélték, munkahelyük stabil, jövedelmük mértéke előre láthatólag nem változik, a kormányzati propaganda 2005-től nagy jólétről, Pannon pumáról harsogott, így a közember bátran vélhette, hogy saját kalkulációja szerint bevállalhat egy hitelfelvételt a lakás megszerzéséhez, felújításához, korábbi, magas kamatozású Fthitel kiváltásához stb. Az országot, lakosságot a kormány így tévedésbe ejtette, a hamis biztonságba illútiójába ringatta a gazdasági fejlődés kreatívan könyvelt adatainak. Az MNB Az MNB fő prioritásainak megfelelően a forint árfolyamának védelme, az államadósság finanszírozhatósága, valamint az inflációs cél betartása jelentős jegybanki alapkamat változásokat igényelt, aminek következtében az MNB jegybanki alapkamat magas szintet ért el, és így a forintkölcsönök drágábbá váltak a különféle devizákban nyújtható kölcsönöknél. ( Különös jelenség ez: a jegybanknak van egy országa, nem pedig az országnak egy jegybankja). Az MNB az előbbi célok elérése és a befektetők vonzása érdekében a jegybanki alapkamatot folyamatosan magas szinten tartotta és tartja. Ez oda vezetett, hogy a bankszektorban a forinthitelek rendkívül drágává, 20%-ot meghaladó mértékűvé váltak a kétezres évekre. Ilyen mérvű kamatot nehéz finanszírozni, így- mivel a devizaműveletek liberalizálása lényegében 2000-re befejeződött, megjelentek a devizahitelek, nagyságrenddel kedvezőbb kamatokkal - a vállalati szegmens telítődése után beindult 2002-től a lakossági deviza alapú hitelezés. A devizahitelezés kiépítésével jelentős országkockázat-növekedés valósult meg, ami viszont pont ellentétes a forint stabilitásának kívánalmával, mely tényről az ország vezetése tudott. (Rendelkezésünkre áll egy, a közigazgatási apparátusból származó összefoglaló 2003 januárjából, mely ezekre a veszélyekre felhívta a figyelmet, és amelyet - többek között- az akkori pénzügyminiszter és az akkori belügyminiszter vettek kézhez.) A bankok A beérkező bankok örömmel tapasztalták azt a pénzügyi-jogi szigort, amelyet még az egykor egyeduralkodó OTP bank alakított ki, és amelynek lényege egyfajta félhivatali működés, az ügyfél és a bank közötti alá-fölérendeltség volt. Mindennek eredményeként létrejött egy olyan jogi, közgazdasági és pénzügyi-kulturális közeg, amelynek folytán Magyarország különösen profitábilis területté vált a bankszektor számára, így itt Európában egyedülálló jövedelmezőségre tettek szert 4
a bankok. (Nem véletlen például, hogy a bankszektor 2009. évi első féléves profitjelentése az előző évi bázishoz képest is jobb eredményeket mutatott, pedig állítólag pénzügyi válság volt.). ( Honlapunkon megtekinthetőek a bankok 2003-2008 összes fő adatai, benne a kiugró ROE, ROA adatokkal, ami mutatta, hogy nemcsak az EU teljes átlagánál értek el magasabb nyereséget, hanem még a kiemelten nyereséges CEE országok között is kiemelkedett a nálunk működő bankok nyeresége.) 1998 után, a forint teljes konvertibilitásának létrejötte alapján egy új, a bankok számára jelentős nyereséggel kecsegtető pénzügyi szolgáltatás kezdett kialakulni. Ez volt a deviza alapú hitelezés. A nemzetközi banki piacon lényegesen alacsonyabb kamatszinten volt elérhető forrás, amely az extraprofit lehetőségét adta a forrásokhoz hozzáférő bankok számára, mivel az alacsony külföldi kamatszint és a magas belföldi kamatszint között lehetett meghatározni a hitelkamatokat. A bankok kartell-szerű működést folytattak ebben az időszakban, hasonló kondíciókkal, hasonló kamatszinttel jelentek meg a belföldi piacon. Az extraprofit egyik eleme a deviza-árfolyam eladási ( folyósításkori) és vételi ( törlesztéskori) árfolyama közötti különbség volt. A másik elem a rendkívüli kreativitással kreált költségelemek felszaporításából eredt: folyósítási díj, rendelkezésre tartási jutalék, hitelbírálati díj, stb. ( akadt olyan pénzintézet, amely 18-féle díjat tudott kitalálni). A szerződések alapján az adósnak esélye sem volt arra, hogy akár csak megkísérelje ellenőrizni, hogy a hitelező miért éppen annyit kér be tőle, azt hogyan számolja el, hol tart éppen törlesztése ezekre a választ néhány hitelező külön díj ellenében- részben megadta, de az esetek többségében ilyen információ-szolgáltatásra nem került sor. A külföldi bankok magyarországi fiókjaikat, leánybankjaikat tetszőlegesen kialakított feltételekkel finanszírozták, a finanszírozási kamatokon keresztül működtetve egy jelentős nagyságú pénzszivattyút. A világ pénzbőségére tekintettel a hazai pénzintézetek komoly mértékben jutottak forrásokhoz. A bankok által külföldön kifejlesztett technikák, pénzügyi eszközök egyrészt modernizálták a magyar pénzügyeket, magasabb pénzügyi-technikai színvonalat honosítottak meg, másrészt viszont készületlenül, így védtelenül találták a lakosságot, azok buktatóit nem ismertékismerhették fel. A külföldi bankok gyanúnk szerint más, lényegesen kedvezőbb feltételekkel (úgy a hitelhez jutás egyszerűsége/könnyűsége, a kamatláb, a futamidő alatti egyéb költségek és azok változása, az ügyféllel való bánásmód hangneme, stílusa stb. tekintetében) szolgálják ki saját honossági országukban az ügyfeleiket, mint Magyarországon. A magyar kis-és közepes vállalkozások egyszerűen nem jutnak hitelhez, sok esetben jól működő vállalkozások kerültek csődbe amiatt, hogy a finanszírozó bankjuk megvonta tőlük a finanszírozást. A bankok - úgy tűnik- tudatosan erre a helyzetre ( magas alapkamat, saját lehetőségeit reálisan felmérni nem képes lakosság, olcsó külföldi források, nagy kamatnyereség lehetősége, ideális, bankbarát jogi környezet, mely lehetőséget ad a kockázatok teljes mértékű, adósra történő áthárítására, az egyoldalú szerződésmódosításra) alapították az üzletpolitikájukat. A későbbiekben, amint a belföldi deviza-alapú hitelezésből eredő extraprofit kezdett felgyülemleni, azt a bankok nem kockázataik csökkentésére használták fel. A kedvező erős forintárfolyamot kihasználva újabb devizaforrásokat vontak be és újabb deviza-alapú kölcsönöket nyújtottak. Ügyfelekkel szembeni kockázati kitettségüket csupán szavatoló tőkéjük és a külföldi tulajdonos által szigorúan betartatott tőke-megfelelési mutató korlátozta. Mihelyt ebbe a kihelyezési korlátba ütköztek, a magyar ügyfeleken szerzett profitot a hazai leánybankban elvégzett tőkeemelés vagy céltartalék-képzés helyett jutalékként kivették a külföldi tulajdonosok a pénzügyi intézményből (bankból, pénzügyi vállalkozásból). 5
Az eredmény A lakosság jelentős része mintegy 800.000 devizahitel-ügyletet kötött meg. Ez szerényebb becslések szerint is kb. 1,5-2 millió embert érint közvetlenül, de gyakorlatilag nincs olyan család, amelynek rokoni-baráti körében ne volna devizahiteles. (Az átlagos magyar család 2,8 főből áll, tehát közvetlenül 2,0 millió fő érintett, de a kezesek, és az egyéb ingatlanok bevonása miatt a fedezeti kötelezettek, szülők, testvérek, stb. szintén érintetté váltak. Így minden egyes fenyegetett devizahiteles további 3-4 teherviselővel áll pénzügyi függőségben. Ennek alapján ténylegesen, közvetve érintettnek mondhatunk mintegy 4-5 millió főt, DÖNTŐEN a magyar középosztály tagjait.) Anomáliák a hitelszerződések megkötése körül Az adósok döntő részének fogalma sem volt arról, hogy mit ír alá a hitelszerződés megkötésekor. A hitelszerződéseket jól képzett jogászok fogalmazták, azok átolvasása és értelmezése jogvégzettek számára is feladat, különös tekintettel arra, hogy a szerződések egész rendszerét (kölcsönszerződés, zálogjogot alapító szerződés, opciós szerződés, nyilatkozatok az adósoktól és a zálogkötelezettektől, stb.) kellett együttesen értelmezni. A banki szerződések tartalmát csak akkor ismertették a hitelfelvevővel, amikor már előlegbe, foglalóba kifizette az ingatlan vételárának 10-20-30%-át, hiszen csak egy meglévő adásvételi szerződés birtokában nyújthatta be a hitelkérelmet. Azt megelőzően a bank nem adott ki szerződés-mintát, mondván minden szerződés egyedi, ezért nincs sztenderd formulájuk. Ezeket a szerződéseket évtizedek során dolgozták ki a külföldi bankok, és Magyarország esetében az általunk megbízott magyar jogászok bevonásával minden lehetséges védekezési jogot elvettek a hitelfelvevőtől. Ezzel szemben a kockázatok minden lehetséges esetére beépítették azt a jogi megoldást, ami a keletkező bármilyen negatív változás terhét az adósra hárítja. A futamidő alatt esetleg keletkező, kedvező események hatását viszont a szerződés vagy szóba sem hozza, vagy annak előnyeit kizárólag a hitelezőnek biztosítja. Tényleges alapeset, hogy a közjegyző hatalmas díjért aláíratta azt az iratot is, melyben az adós előre, önként lemond minden perlési, jogorvoslati jogáról. Az adóst az érdekelte, hogy végre hozzájusson az áhított hitelhez, és megvehesse a vágyott lakást. A szerződéskötés az esetek túlnyomó részében közjegyző előtt köttetett, mivel így az közokiratnak minősül, tehát annak alapján bírósági eljárás nélkül lehet az állami végrehajtói szervezet segítségét igénybe venni a zálogként lekötött ingatlanok értékesítése érdekében. Ez ugyan drága mulatság az adós részére, de nincs más választása, ha pénzt akar. A közjegyző jobbik esetben felolvasta- ledarálta- a szakszöveget, megkérdezve, az adósokat, hogy ugye megértették, és az a szerződési akaratukat tükrözi-e. Arra nem volt mód, hogy az adós elvigye, előre átolvassa a szöveget, így első hallásra-olvasásra kellett azt aláírnia, azon nem módosíthatott egyetlen szót sem. Jól képzett banki jogászok százai dolgozták ki a szerződéseket,melyeket az ügyfél nem vizsgáltathatott meg hozzáértővel, tehát itt is érvényesült az információs egyensúlytalanság. A szerződés-csomag gyakori része főleg a kisebb, éhesebb pénzügyi szolgáltatók körében az opciós szerződés. Ebben a kölcsönt adó vételi jogot szerez arra, hogy a kölcsönösszeg, vagy a fedezetül lekötött ingatlan értékének egy hányada, a menekülési érték fejében, a kölcsönszerződés felmondását követően egyoldalú jognyilatkozatával megszerezze az ingatlan tulajdonjogát, vagy e jogot más számára engedményezze. Az adós a törlesztések és a tartozás folyamatos devizára, illetve onnan forintra történő átszámítása és a forintban felmerülő, de devizában teljesítendő költségek miatt képtelenné vált tartozása ellenőrzésére, az ügylet áttekintésére. A deviza alapú hitelezés kezdetekor a forint árfolyama erős 6
volt, és évekig ebben a tartományban maradt. A bankok a szerződéskötéskor nem hívták fel az ügyfelek figyelmét arra a speciális kockázatra, amit az adós jövedelmétől eltérő pénznemben törlesztendő tartozás jelentett a számára ( a hitelt felvevők szerint max. 10%-os árfolyam-mozgás lehetőségéről tájékoztatták őket szóban, az ügyletkötés előtt, ezt utóbb persze lehetetlen bizonyítani). Az események alapján utóbb úgy tűnik, hogy a bankok tudatosan tévedésbe ejtették a szakmailag felkészületlen ügyfeleket. Már ebben az időszakban mind belföldön, államigazgatási körökből, mind külföldről, szakmai körökből érkeztek olyan jelzések a döntéshozókhoz, melyek szerint nagy, ezért nem vállalható a kockázata a deviza alapú hitelezésnek. Ezeket a hangokat sem a kormányzat, sem a PSZÁF, sem a bankok nem akarták meghallani. A számtalanszor módosított Hpt.- vel olyan bonyolult, nehezen követhető jogi szabályozás jött létre, amely teljes mértékben kiszolgálta a bankszektor érdekeit, és amely jogi unikumot teremtett Európában: az egyoldalúan, a bank által módosítható hitelszerződések lehetőségét teremtette meg. A nyugati bankok szívesen vették azt a versenyelőnyt, amelyet a bürokratikus, bank-centrikus, hivatal-szerű OTP működés mintája adott a számukra, és ahhoz gyorsan alkalmazkodtak. Mindez természetesnek mondható folyamat volt, hisz a bankok profitorientáltak, a megfelelő állami szabályozásnak, felügyeleti szerveknek kellett volna azokat a fékeket beépíteni a pénzügyi rendszerbe, amelyek a visszaéléseket, az egészségtelen folyamatokat megakadályozhatták volna. Erre nem került sor, mert nyilvánvalóan nem volt ilyen szándék, illetve erre irányuló érdekeltség döntéshozói szinten. A magyar kormány feladata, felelőssége volna mindenkor megvédeni a saját állampolgárait minden olyan veszélytől, körülménytől, mely kárt okozhat neki. A Kormány feladata, kötelessége lett volna, hogy ezeket a veszélyeket felismerje, és a lakosságot figyelmeztesse. Ezt nem tette 1986-ban Csernobil esetében, és nem tette meg 2003-2009 idején, a devizahitel felvétel esetében sem, HOLOTT tudott ezekről a veszélyekről.(lásd banki szakemberek nyilatkozatai, 2002-ből 2003-ból). A bankrendszer tehát kihasználta a jövedelmek átcsoportosításának, a lakossági, vállalkozói, majd az önkormányzati szektorból való kiszivattyúzásának a lehetőségét: vagy magas hozamú állampapírt vett, vagy a jegybankban helyzete el felesleges eszközeit, vagy devizát vásárolt azokért olcsón, és ebből a forrásból hitelezett. Tehette, mert a szabályozás, a piacot felügyelő szervek ezt elnézték neki, lehetővé tették a számára. A pénzügyi szolgáltatók, mint szakcégek rendelkeztek olyan szakértelemmel, amely számunkra lehetővé tette azt, hogy az árfolyamkockázatokat megbecsüljék, az ügyfelek viszont nem, bár ezt most gyakorta a szemükre hányják (információs aszimmetria). Az árfolyamkockázatok ügyfelekre történő teljes áthárítása a szerződő felek mellérendeltségi pozícióját kérdőjelezte meg. A jogi szabályozás gyarmati állapotokat tükröz, olyan mértékű egyoldalú előnyök illetik a hitelt nyújtókat, és olyan mértékű egyoldalú terhek nyomasztják az adósokat. Mindez egy monopolhelyzetben történt, mivel a pénzre vágyó hitelfelvevő kartell-jellegű piaci együttmozgással találta magát szembe a hitelintézetek kínálatát vizsgálva, tehát nem dönthetett úgy, hogy tisztességesebb, kiegyenlítettebb kondíciókat kínáló pénzintézettől vesz fel hitelt, mivel belföldön ilyet nem talált, épp a jogi szabályozás adta extraprofit lehetősége miatt. Az úgynevezett devizaalapú hitelek esetében a magyarországi hitelintézetek szinte kizárólag forintban folyósítottak ki hiteleket az adósok részére, a mesterségesen az államháztartás finanszírozási igénye miatti állami, és a tőkerepatriálás érdekeit kiszolgáló jegybanki segédlettel- magasan tartott jegybanki alapkamathoz képest kedvezőbb kamatozással. Ez a helyzet eredményezte azt, hogy a hitelt felvenni szándékozók az előzőekben ismertetett okok miatt devizában adósodtak el, 7
mert a rendszer ide irányította őket. A hitelt felvevők azonban azzal szembesültek, hogy ha véletlenül az eladósodás devizájában keletkezett megtakarításuk, és abban akartak törleszteni, akkor azt a hitelező nem fogadta el tőlük, azt forintra kellett váltania, majd a hitelező által megadott árfolyamon azt a hitelező váltotta devizára, valójában egyszerűen további profitra tett szert a vételi és az eladási devizaárfolyamok különbözetéből eredően, amely tétel szintén nem képezte a THM számításakor figyelembe vett költségek részét. A hitelintézet tehát a rendelkezésére álló ( a nála elhelyezett betétekből, bevételeiből eredő) olcsó Ft forrásokat vagy a bankközi vagy nemzetközi piacon nagyon alacsony kamatozással felvett deviza-forrásokat folyósította ki forintban az adós részére. A deviza alapú hitel meghatározás tehát csak egy, az adós számára fokozott kockázatot és bizonytalanságot, a hitelező számára pedig az ellenőrizhetetlen és folyton változtatható költségelemek révén az extraprofit lehetőségét jelentő elszámolási metódust takar. Ez a módszer eredményezett Európában is kiemelkedő jövedelmezőséget a magyarországi pénzintézeti szektor részére az elmúlt időszakban, és ebből a pozícióból nem kívánnak most engedni a pénzintézetek, megkísérlik a még fizetőképes adósokra áthárítani a már nemfizetők miatt keletkező veszteségeiket is, kihasználva a részükre jogszabályban biztosított, a kozmetikázó jogalkotási lépések ellenére gyakorlatilag kontroll nélküli egyoldalú szerződésmódosítás jogát. A hitelt nyújtó szervezetek két kategóriába sorolhatók: a bankok és az általuk finanszírozott pénzügyi vállalkozások. A bankok a rájuk vonatkozó szigorúbb jogi szabályozás miatt- a potenciális ügyfélkör prudens működés mellett is finanszírozható része (a hitelszerződések megkötése során az adós hitelezhetőségét is vizsgálniuk kellett) számára folyósítottak hiteleket. A hitelezési gyakorlat a legfőbb biztosítéknak az ingatlanfedezet tekinti. Mivel jelentős volt az a lakossági réteg, amelyik ugyan rendelkezett ingatlannal, de nem rendelkezett megfelelő, igazolható jövedelemmel ( szürke és feketegazdaság működése, minimálbéren bejelentett, de valójában adózatlanul többet keresők tömegei a bérek túladóztatása miatt), a banki rostán fennakadó, sok esetben már BAR -listás ügyfelek számára (a sok esetben volt banki középvezetők által gründolt) a bankok által finanszírozott pénzügyi vállalkozások folyósítottak tisztán ingatlan-fedezetre, hitelképességi vizsgálat nélkül hiteleket. Így állt elő az a helyzet, hogy gyakorlatilag jövedelemigazolás nélkül folyósítottak 50-60 000 CHF nagyságú hiteleket tömegesen olyanok számára, akik a bankoknál nem lettek volna hitelképesek. Ezzel jól jártak a bankok, mert egy pótlólagos piaci szegmenst is be tudtak vonni a hitelezésbe, anélkül, hogy törődniük kellett volna az adós személyes kockázataival, és saját szigorú folyósítási előírásaikkal, jól jártak a hitelközvetítők, mert a bankok és az adósok közé ékelődve, levadászhatták a bankok számára már nem kezelhető hiteligénylőket, és kellemes haszonnal adhatták tovább a banki hiteleket, és jól jártak az adósok is, mert nem kellet jövedelemigazolással, BAR-listával stb. vacakolni, pénzhez jutottak. Ezt a hibát a pénzügyi kormányzat már 2002-2003 fordulóján észlelte, hisz folyamatosan megkapták a a megfelelő monitoring szervektől a hitelkiáramlásra, és a devizahitelek veszélyeire vonatkozó figyelmeztetést. Tehát ismerték a veszélyeket, de engedték a folyamatokat kibontakozni, mert a politikai események rendre felülírták a szabályozási szándékot, ezért a körültekintő lakossági hitelezés feltételeiről és a hitelképesség vizsgálatáról szóló 361/2009. (XII. 30.) Korm. rendelet csak igen későn jelent meg, (feltehetőleg jogharmonizációs nyomásra) amely, ha korábban hatályban lett volna, ezek a másodvonalbeli pénzügyi intézmények / pénzügyi 8
vállalkozások nem tudtak volna jelentős hitel-portfóliót felépíteni. A fizetendő kamatok, kezelési költségek és egyéb díjak A kamatszintek a hitelezők többségénél a válság kitörését követően jelentősen (az eddigi kamatlábhoz képest még további 2-5 %-kal) emelkedtek, annak ellenére, hogy a svájci jegybanki alapkamat jelentősen ( 0,5%-ra) lecsökkent. Ez nem magarázható mással, mint azzal, hogy újabb, a kieső profit pótlására szolgáló eszközt talált a hitelezői kartell, ami a bankokból és a velük együttműködő pénzügyi vállalkozásokból alakult. A PSZÁF által felügyelt pénzügyi intézményeknél nagy gyakorisággal fordulhatott elő a válság kialakulása előtt is a felszámított díjak, jutalékok indokolatlanul magas összege, kaotikus helyzete, ami miatt a devizakölcsönöket felvevő ügyfeleknek kellett és kell jelentős mértékű törlesztő részlet megnövekedéseket elszenvedniük. A jogszabály (ld. a hitelintézetek és a pénzügyi vállalkozások éves beszámoló készítési és könyvvezetési kötelezettségének sajátosságairól szóló 250/2000. (XII. 24.) Korm. rendelet) 3.. (8) előírja, hogy a pénzügyi szolgáltatások (így a kölcsön nyújtásra vonatkozóan is) díjainak (amibe bele tartozik a kamat-, kezelési költség és MINDEN egyéb díj is) megállapítását, amelyek a pénzügyi intézmény összes bevételében, ráfordításában jelentős részarányt képviselnek az adott banknak, pénzügyi vállalkozásnak az önköltség-számítási szabályzatában alá kell támasztania. Így kellene ennek történnie a pénzintézeti forrásköltségek, az ügyfelek felé felszámított kamatok, a kezelési költségek, valamint az egyéb jutalékok meghatározásánál is. Ezzel szemben valószínűleg kivételnek mondható, ha egy hitelező a tárgyév végén az adóssal közli, addig mennyi tőkét, kamatot, egyéb költséget törlesztett, és ehhez képest mennyi a hátraléka. Nem tudjuk, a PSZÁF ilyen tartalmú vizsgálatot végzett-e az elmúlt időszakban, számon kérte-e a hivatkozott kormányrendelet ezen előírásainak a teljesítését a hitelezőkön. A bankok és pénzügyi vállalkozások ár-(kamat)-kartellekbe tömörülve és a kölcsönfelvevők kiszolgáltatott helyzetét kihasználva a még éppen kihelyezhető legmagasabb devizakölcsönkamatláb mellett adták deviza kölcsöneiket arra hivatkozva és az árfolyamkockázat vonatkozásában teljes mértékben tájékozatlan ügyfeleket meggyőzve, hogy a forint alapú kölcsön drágább, mivel azután magasabb kamatot kellene fizetni. Ebben az időszakban sem a PSZÁF, sem az MNB, sem a fogyasztóvédelemért felelős hatóság, sem egyéb kormányzati szerv nem vizsgálta meg a pénzügyi intézmények deviza-forrásköltsége és a deviza kölcsönöket felvevő ügyfelek által fizetett kamat és egyéb díjak közötti különbség mértékét, és annak alátámasztottságát. Ez az állítás könnyen ellenőrizhető, ha megvizsgáljuk például a pénzügyi válság bekövetkezte előtti bankközi piacon érvényes, SFR- és EUR- LIBOR értékeket. A bankok ezeknek a kamatlábaknak az árazása szerint szerezték be a kihelyezendő kölcsöneik forrásait, és ezekhez kell viszonyítani a magyarországi kihelyezéseik (ügyfelek által felvett kölcsönök) kamatlábait, illetve a tartós hiteldíj mutatót (THM-et) is, nem felejtve azt a tényt, hogy a kihelyezett kölcsöneik teljes mértékben változó kamatozású kölcsönök. Ez természetesen azt jelenti, hogy a pénzügyi intézmények semmiféle kamatkockázatot sem vállaltak annak ellenére, hogy a deviza-kamat különbség az általuk vállalt kockázat és nyújtott szolgáltatás értékéhez képest különösen aránytalan mértékű hasznot biztosított számukra. Egyetlen, a magyarországi korrekt pénzpiaci magatartás betartatásáért felelős, illetve a kölcsönfelvevők érdekeit is szem előtt tartó hatóság sem tett intézkedést annak érdekében, hogy megakadályozza kölcsönfelvevők szempontjából, hogy a banki forrásköltségekhez viszonyítva 9
különösen aránytalan mértékű ellenszolgáltatást (banki forrásköltséghez képest magas kölcsönfelvevői kamatot és ügyfél által fizetett díjakat) tartalmazó kölcsönszerződések kerüljenek megkötésre. Ezen túl a bankszektor a válság kapcsán igen gyorsan reagálva, már az első fél-egy évben felemelte például a kezelési költségeket, miközben ezen költségelem a szokásos magyarázattal, a források drágulásával sem függött össze. A helyzeten csak súlyosbított a banki etikai kódex bevezetése és annak az állami ellenőrző szervek által viselkedési normaként történő elfogadása, ami egy már súlyosan egyensúlytalan, a hitelezők számára egyoldalúan előnyös helyzetet betonozott be, alapként véve az elfogadásakor hatályos gyakorlatot. Így ugyanis még inkább elkendőzték a kölcsönfelvevők által megfizettetett kamatok, költségtételek és egyéb díjak jogszabályban előírt módon történő igazolásának kérdését. Feltehetően a PSZÁF továbbra sem végezte el jogszabályban rögzített feladatát, nevezetesen az önköltségszámítás elvei alapján nem győződött meg arról, hogy például a kezelési költségemelés mértéke az egyes pénzügyi intézményeknél indokolt volt-e, így a megemelt kezelési költség sokaknál bebetonozódott, a bankok a már elért kedvező pozícióikat, etikusan meg tudták tartani. Tovább súlyosbította az állapotokat az egyoldalú szerződésmódosítást tiltó jogszabály, mely már törvényileg is visszafordíthatatlanná tette az igazságtalanságot. 0,5-1% százalékos kezelési költségemelkedés jelentős, forintban fizetendő, több százalékos törlesztő-részlet emelkedést jelent. Ez nagy terhet ró azokra, akik az árfolyam, és kamatváltozások még nagyobb összegeit kénytelenek előteremteni hónapról hónapra, miközben a hitel felvételekor maximum csak 10-15%-os, esetleges negatív változásra készítették fel őket, és így is vizsgálták be hitelképességüket. A kezelési költség emelkedése teljesen indokolatlan: döntően számítógépes programok kezelik a hiteleket, nem munkaerő dolgozik ezekkel. De a ROE, ROA táblázatokból is látszik, hogy a bankok kamat és díjfizetésből adódó bevétele folyamatosan, hatalmasat nőtt 2003 óta, a működési költség viszont nem nőtt, hanem szinte minden banknál csökkent, az egyéb pénzügyi tevékenység területen pedig nőtt a veszteségük, de az elért nyereség abszolút értékben is megtöbbszöröződött 2003 és 2009 között. Az egyszerű emelésen túl további furcsaság is tapasztalható a deviza alapú hiteleknél a kezelési költség területén. Ez pedig az, hogy a kezelési költséget százalékos arányban határozzák meg, (a kölcsönösszeg százalékában) miközben az valójában nem függ össze a hitel nagyságával, ezért sokkal inkább bújtatott kamat-tételnek értelmezhető. A hozzánk forduló deviza alapú kölcsönt felvevők tapasztalata szerint a kölcsön folyósításakor meghatározott havi törlesztő-részlethez képest átlagosan és forintban 10-15%-al emelkedhetett meg a kezelési költség változtatása miatt az aktuális havi törlesztő részletük, amelynek teljesítése a kölcsönfelvevőt, illetve hozzátartozóit súlyos és további, hosszan tartó nélkülözésnek teszi ki. A hitelközvetítők szerepe is kérdéses e folyamatban igen nehéz dolga van az ügyfélnek, ha be akarja bizonyítani, hogy a kihelyezett hitel után jutalékot kapó hitelközvetítő beszélte rá az adóst ingatlan célú hitelének szabad felhasználásúval való kiváltására. Vannak hitelközvetítők, amelyek a trendeket érzékelve most a behajtói oldalon jeleskednek. Érzékelhető láncolat van egyes ingatlanfejlesztők ingatlanforgalmazók pénzügyi tanácsadó cégek és ingatlan árverező cégek között, amelyek rendelkeznek a hitelfelvevő MINDEN bizalmas pénzügyi információjával. Egy rendszert alkotnak, és tudják, mikor roggyan meg a hitelfelvevő, és mikor kell a behajtó céget ráküldeni. Személyek és cégtulajdonok összefonódása, kereszttulajdonlása biztosítja a folyamat működését. Ennek a folyamatnak a része a mostani tervezet is, mely szerint folyamatosan, 10
negyedéves ütemezésben kell piacra dobni az árverezendő ingatlanokat, valamint az a megoldás, hogy a potenciális Vevő kapja az árverezett lakás kedvező megszerzéséhez a támogatást. E megoldások ezért elfogadhatatlanok, mert ezzel nem az adóst segíti a kormány, hanem a bankokat, a bedőlt ingatlanfedezet reménybeli Vevőjét, és az állami költségvetést az ingatlanszerzési illeték révén. 3. A jelenlegi helyzet A 90 napon túli késedelemmel rendelkező adósok száma ugrásszerűen nő ( 2010 szeptember: 90.000, 2011 január 105.000, március: 107.000). A KHR lista jelenleg 860.000 személy adatait tartalmazza, azaz a népesség majd 10 %-a hitelképtelen. Ez egyrészt a foglalkoztatási helyzettel, a recesszióval, másrészt azzal függ össze, hogy a bankok által bevezetett moratóriumok, úgynevezett fizetési könnyítések kezdenek lejárni, és egyre több átmenetileg lélegzethez jutott adósszembesül az ugrásszerűen megnövekedett törlesztőrészletekkel. A tapasztalat az, hogy a pénzintézetek nem hajlandóak az eredeti hitelszerződésekben kikötött jövedelmezőségi elvárásaikból engedni az adósokkal való tárgyalásaik során, így a könnyítés lejárta után az elmaradt törlesztések utáni egyébként az adós számára összegszerűen kirészletezett, az időbeli lefolyást is tartalmazó, dokumentált, pontos és tételes bemutatás nélkül kiszámított-- kamatos kamatok is az adósok nyakába zúdulnak. A futamidő-hosszabbítások csapdájába is sok adós beleesett, és az öt-tíz évvel hosszabb futamidőre vonatkozó szerződésmódosítás aláírása után megdöbbenve szembesült a legfeljebb minimális mértékben csökkenő havi részletekkel. Az annuitásos kamatszámítási mód miatt - bár jó néhány év alatt jelentős összegeket fizettek meg az adósok, de - a tőketartozásuk gyakorlatilag alig, vagy egyáltalán nem csökkent, azaz a hitelező nyereségét már nagyobb részt megfizették, de tőkét még nem vagy alig törlesztettek. A lepattanóra játszó - tehát a bankok által már be nem vállalható, de a partnereikként működőpénzügyi vállalkozások által ingatlanfedezettel finanszírozott ügyfelek esetében a legsúlyosabb a helyzet. Ezek a pénzügyi vállalkozások úgy tűnik- kifejezetten a hitelezési hullám a meglovagolására jöttek létre, és biztosra mentek, amikor is szerződéseikben minden elképzelhető jogi biztosítékot felvonultattak saját pozícióik és az őket refinanszírozó bankok védelme érdekében. Van olyan pénzintézet, mely szerződésében választottbírósági kikötéssel igyekeztek az adós kedvét elvenni a jogvitától, ami mellesleg az EU jogszabályaiba ütközik. Ez a kikötés a hitelező részére biztosított egyoldalú előnyök közül különösen súlyos, az adósok jogérvényesítési lehetőségeit tudatosan szűkítő megoldás, tekintettel arra, hogy a választottbírósági eljárások nem ismerik a költségmentesség, illetékfeljegyzési jog lehetőségét, és az általános hatáskörű bíróságoknál jóval költségesebb igényérvényesítési módot takarnak, mely kikötésnek így a feltehető célja éppen hitelező hasonló igények érvényesítésétől való mentesítése volt. E körben mondható általánosnak a vételi ( opciós) jog kikötése is, amelynek révén minden további hercehurca ( árverés, bírósági végrehajtás, jogvita) nélkül lehetséges a vevő kijelölése a pénzügyi vállalkozás számára, melynek csak értesítenie kell az adóst arról, hogy a fedezeti ingatlan tulajdonjogát vételi jogával élve- megszerezte. Az opciós szerződések a felek információs aszimmetriáján alapulnak, így erőfölénnyel való visszaélést valósítanak meg kérdés, hogy magyar bíróság eljut-e majd ennek a felismeréséig. E szerződések általában napi kötbérkikötést is tartalmaznak arra az időszakra, amíg az adós nem adja át az ingatlanát az új tulajdonos számára ( ennek mértéke az egyik cég esetében 20.000 Ft/nap, amely a saját alkalmazottja által ügyvezetett és 11
ugyanahhoz a tulajdonosi csoporthoz kötődő kissé cinikusan kb. Otthont- és Támaszt Nyújtó Nonprofit kft.-nek nevezett, azonos székhelyre bejegyzett cég részére adja át a bedőlt hitelekből megszerezhető ingatlanokat, 29.900 Ft napi késedelmi kamat mellett). Ezt követően az új tulajdonos, már mint a hitelezőtől megvásárolt követelés jogosultja is fellép, vagy a pénzügyi vállalkozás vagy az őt finanszírozó bank teszi ezt saját jogán, követelve az adós tartozásából az opciós jog gyakorlását követően még fennmaradt, általában tetemes mértékű adósság megfizetését ( ennek kizárására lett volna jó megoldás a Kósa-Rogán 8 pontos javaslatcsomagból az ún. walk away right, a szabad elvonulás jogának biztosítása az adós számára, amely azonban elbukott a többi, bankok számára fájdalmas javaslattal együtt a bankszövetség ellenállásán és a bizonytalan politikai akarat miatt). Az opciós jog gyakorlása alapján megjelenő új tulajdonos aztán már nem válogat az eszközökben, legutóbb egy esetben pl. a gáz- és áramszolgáltatóknál a tulajdoni lap alapján eljárva az új tulajdonos a jogszerzését vitató per alatt- felmondta a szolgáltatási szerződéseket, és februárban leszereltette a mérőórákat, kilakoltatási moratórium ide vagy oda. Ezt a jogalkalmazó nem tekintette kényszerítésnek, vagy annak kísérletének, nem úgy, mint a VÉSZ elnöke bankokkal szembeni moratóriumkövetelését mintha a jogalkalmazói mérce eltérő lenne, attól függően, ki a sértett? A jelenlegi helyzetben az adósok azzal szembesülnek, hogy a számukra legfájdalmasabb esemény, a lakásuk elvesztése után még mindig majdnem annyival tartoznak a banknak, mint a szerződéskötéskor, azaz beállt az adósrabszolgaság állapota, amikor is a végrehajtó minden jövedelemből levonja majd a törvény által engedett mértéket, ami az adós megélhetését veszélyezteti, és reménytelenné teszi számára a kilábalást, hisz a szerződésbe foglalt kamatok 28-30%-os mértéke mellett az adósság soha nem fogyhat el. Ez a helyzet egyrészt az öngyilkosságok, a depressziósok számát növelheti, illetve más pszichoszomatikus betegségek megjelenését készíti elő az érintett adósok körében, másrészt valószínűvé teszi a feketegazdaság szerepének a növekedését is, mivel nem fogja megérni az adós számára a legális szférában dolgozni. A másik veszély az, hogy a bankok a bedőlt hiteleket -állítólag- csomagokban adják el - egyes források szerint elsősorban- off-shore érdekeltségek számára. Ebben az esetben fel sem merül az a lehetőség, hogy az adós maga vásárolhassa ki ilyen értékesítés esetén as követelést. Ezt az adós részére biztosított elővásárlási jognak kellene lehetővé tennie. A követelés új tulajdonosa mely akár 15%-ért is hozzájuthat a követeléshez, amely ettől még nem szűnik meg- az új, ismeretlen, arctalan tulajdonos érvényesítheti a jelzálogjogot, és behajthatja a követelést az adóstól, tehát az adósrabszolgai állapot ebben a megoldásban is biztosított. Az ilyen követelésvásárlás pénzintézeti tevékenységnek minősül, így a PSZÁF-nek kellene megvizsgálnia elsősorban a nagybankoknál-, hogy ez a pletyka-szinten terjedő információ mennyire valós, a vevő rendelkezik-e a jogszabályi feltételekkel e tevékenység végzéséhez. A fedezetül szolgáló ingatlanok eladása nem esik ebbe a körbe, itt viszont azt kellene a felügyeltnek vizsgálnia, hogy a hitelezők a fedezetnyilvántartásaikat vezették-e, és ha igen, azok kellőképp alátámasztottak-e. Az interneten már olyan levelek keringenek, amelyekben az elkeseredett adósok lakásuk felgyújtásával fenyegetőznek kilakoltatás esetére, mondván, hogy ha vesznie kell a lakásnak, akkor az ne legyen a banké se, és legalább a börtön adjon fedelet és ellátást a számukra. Jellemző a bankokra és a pénzintézetekre is, hogy az adós élethelyzetében beállt lényeges változást ( munkahely elvesztését, adóstárs halálát, tehát tipikus vis maior helyzetet nem hajlandóak a legcsekélyebb mértékben sem tolerálni, profitelvárásaikból (vélhetőleg a külföldi tulajdonosok igényeinek megfelelendő) nem engednek. Mivel nő a nemfizető ügyfelek száma, a 12
még fizetőkre igyekeznek ráteríteni a terheket, a díjak és költségek emelésével, és a szerződésben foglaltak kíméletlen kikényszerítésével. Egyes adósmentő szervezetek hitelezőkkel összecsengő álláspontja szerint sok adós azért nem fizet, mert van moratórium, így inkább másra költi a pénzét. Ezt az állítást a mi tapasztalataink nem támasztják alá, bár nem kizárható, hogy valóban létezik ez a jelenség is, de inkább az a jellemző, hogy az adós családja olyan mértékben ad elsőbbséget a havi törlesztésnek, hogy inkább minden másról lemond, vagy ami még rosszabb, hitelkártyákon kezd el tartozást felhalmozni, vagy közüzemi tartozásokat halmoz fel, így erősítve az adósságspirált. A már felmondott hitel esetében a szerződés megszűnt, az adósnak azonnal vissza kellene fizetnie a tartozást, amire persze igen ritkán képes, ennek ellenére a pénzintézet munkatársainak telefonos zaklatása nem szűnik meg, próbálnak minél többet kisajtolni az adósból a szerződés visszaállítása lehetőségének lebegtetésével. Ez a banki mentalitás mutatkozott meg Kolontár, Devecser esetében is: nem maradt semmid, meghalt egy családtag? Nem baj, de a havi törlesztőrészlet legyen befizetve, és illene gondoskodni az értékét vesztett ingatlan után is pótfedezetről... Ha az adós kezdeményezi a szerződés módosítását, a megváltozott élethelyzetéhez való igazítását, és pl. közli, hogy anyagi helyzete milyen törlesztőrészletek fizetését tenné lehetővé, akkor kap esetleg fizetési könnyítést, de úgy, hogy közben kamatozik az a különbözet is, amelyet nem tud az éppen aktuális törlesztőrészletekből befizetni. A hitelezők ügyfélkezelési gyakorlata csak sztenderdizált megoldásokra képes, az ügyintézők mozgástere szűk, a döntések több szinttel feljebb, még csak nem is fiókvezetői szinten születnek, az adós teljesítési igyekezete, együttműködési készsége, speciális szempontjai figyelmen kívül maradnak. Ez azért nem érthető magatartás, mert sokkal könnyebben vezet el a szerződés felmondásához, és a bizonytalan eredetű végrehajtáshoz, mint egy olyan megoldás, amely az átdolgozott feltételek miatt lehetőséget ad az adós számára az elfogadható mértékű teherviselésre, a szerződés fenntartására, a bank megtérülési kockázatának és profitjának- csökkenése mellett. Érdekes jelenség, hogy a főleg Nyugat-Magyarországon közvetlenül hitelező osztrák bankok lényegesen rugalmasabbnak bizonyulnak, mint a hazai pénzintézetek, sokkal könnyebb egy felmondott szerződést visszaállítani velük, mint az itt működő pénzintézetekkel. Az ő esetükben a problémát gyakran a helyi jogi képviseletüket ellátó magyarországi ügyvéd merevebb ( adós fizess ) hozzáállása szokta jelenteni. Jó néhány, már végrehajtás alatt álló ingatlan esetében annak értékesítését a magas végrehajtói jutalék és költség lehetetleníti el, ha egy hitelszerződésben több adós is szerepel, és egy ingatlan a fedezet, 2-3 adós esetében kétszeres-háromszoros végrehajtói költség merül fel az árverés során, mert erre a díjszabás lehetőséget ad. A végrehajtók szerepét és díjazását vizsgálni kell a folyamatban, a visszaélések lehetőségeit, a bűnözői körök befolyását ki kell zárni, és a levont következtetések alapján a Vht. szabályainak módosítása feltétlenül elvégzendő feladat. A bírósági eljárás nélküli közvetlen végrehajtás lehetősége érdekében a szerződések és azok módosításai döntő többségét közjegyzői okiratba foglalják. A nehéz helyzetben lévő adós, ha ki tud könyörögni egy módosítást, megdöbbenve áll az előtt a tény előtt, hogy egy-két havi törlesztőrészlettel felérő mértékű közjegyzői díjat kell viselnie. A hitelezési hullám haszonélvezői így a bankok után a közjegyzők, akik viszont semmiféle kockázatot nem viselnek, megkerülhetetlenül megvámolják a folyamatot, miközben az adósok figyelmét nem hívják fel a sokszor jogszabályba ütköző, egyoldalú szerződési kikötésekre. Az adós legtöbbször csak a közjegyző előtt találkozott a bonyolult, egyéb banki szabályzatokra hivatkozó szerződéssel, amelyet 13
a közjegyző felolvasásából ismerhetett meg, azon módosítási lehetősége nem volt, ha fel akarta venni az áhított hitelt, nem volt más választása, mint azt aláírni. Fentiek alapján indokolt átgondolni, hogy a jelenlegi jelzálogjoggal fedezett és közjegyzői okiratban rögzített kölcsönszerződések alapján kialakult válságban milyen felelősség terheli a közjegyzőket. A kölcsönfelvevő ügyfélnek aki lehet, hogy pénzügyileg és jogilag is képzetlen, az árfolyam és kamatkockázat létezéséről a szerződés aláírása előtt fogalma sincs a közjegyző közreműködése alapján kellett volna a kölcsönszerződés részleteit megértenie. Vizsgálandóak azok a körülmények, hogy a Közjegyzői Kamara és / vagy a fogyasztóvédelmi / pénzügyi felügyeleti hatóság mikor és hogyan vizsgálta a jelzálogjoggal fedezett kölcsön szerződések tartalmát elmagyarázó és azokat hitelesítő közjegyzők munkáját, és mi volt ezeknek a vizsgálatoknak az eredménye, illetve a közjegyzőket milyen felelősség terheli a kialakult helyzettel kapcsolatban. A hitelfolyósítások boomjánaak időszakában a bankok kilószám küldték az azonos tartalmú szöveggel a közjegyzőhöz az ügyfeleket, sőt esetenként a közjegyzők a bankban tartották a fogadóórát, amikor százával írták alá a sztenderd szerződéseket. Lehet, hogy nem volt értékarányos a teljesítés? Ugyanez a kérdés felvethető a bankokat képviselő jogászok, ügyvédek, jogtanácsosok esetében is. Az a legszebb az egész folyamatban, hogy az adóson kívül mindenki széttárja a karját, és joggal jelenti ki: én csak a feladatomat végzem, a jogszabályok által adott keretek között. Ez egyenként, a rendszer egyes elemeire még igaz is lehet, de összességében az egész rendszer működése mélyen társadalomellenes, annak szociális-bizalmi szövetét romboló. A hitelközvetítő megkapja a pénzét a folyósításkor, ezért igyekszik minél magasabb összegű hitel felvételére rábírni az ügyfelét. A kölcsönt adó pénzintézet gyakorlatilag szabad kezet kap a szerződés által arra, hogy olyan díjakat, olyan árfolyamot számítson fel, amit nem szégyell, s ha nem tud fizetni az adós, az ingatlan értékesítéséből hozzájut minimum a befektetett tőkéjéhez, a kamatokkal pedig akár élete végéig tartozik neki az adós. A közjegyzőnek biztos üzlet a bankszektor, egyszerű, de jól jövedelmező munka, (azt nem köteles vizsgálni, hogy a 85 éves hitelfelvevő vajon miért köt 25 éves lejáratra szerződést). A végrehajtó sikerdíjat kap a behajtás után, ha ugyanarra az ingatlanra több adóssal szemben zajlik a végrehajtás, akkor adósonként felszámolhatja ezt, mögötte ott áll a rendőrség, ha kell, erőszakkal is érvényt szerez a végrehajtási lappal vagy végrehajtási záradékkal indított eljárásnak, közben a megfelelő törzsvevők/ törzsárverezők sem maradnak haszon nélkül). Az új tulajdonos birtokba kerülését segítik az őrző-védő cégek, melyek sokszor megfélemlítéssel, az adós zaklatásával vagy akár erőszakkal próbálják az adóst az elvesztett ingatlana kiürítésére rábírni -így válik teljessé a bomlástermékekre szakosodó iparág vertikuma, melyben mindenki tisztes polgárnak érzi magát. Az adósok ma teljesen kiszolgáltatott helyzetben vannak, esélyük sincs arra, hogy jogi úton eredményt érjenek el érdekeik védelmében, a banktól az végrehajtásig az adós fizess elve érvényesül, anélkül, hogy figyelembe vennék a körülmények, az adós élethelyzetének lényeges megváltozását, sok esetben az adós tudatos megtévesztését és félrevezetését a szerződéskötési folyamat vagy a szerződ teljesítése során. Nincsenek eszközeik, nincs jogvédelmük, nincs olyan érdekképviseletük, melyet partnernek tekintene a kormányzat vagy a bankszektor. Az adósok teljesen atomizáltak, demoralizáltak, csodaváróak. Ha az alapokhoz, a tisztességtelen feltételekhez nem nyúl hozzá a döntéshozó, tehát a szerződések súlyos egyensúlytalanságának kiküszöbölésére nem tesz kísérletet, akkor csak tüneti kezelést alkalmaz. Ez bizony elsősorban a bankrendszernek volna fájdalmas, de az évtizedes rekordnyereség után tudomásul kellene venni, hogy nem csak a reklámokban kellene szót ejteni a bankok társadalmi felelősségéről (ami most gyakorlatilag az 14
úgynevezett politikai felelősséggel azonos súlyú, azaz nincs). Egy bankrendszer nem verhet ronccsá egy társadalmat, egy felelős kormányzat pedig nem köthet ezt lehetővé tevő tartalmú, az adósok leszalámizását lehetővé tevő paktumot a társadalom feje felett a bankrendszerrel, gondolná a józanul gondolkodó. Lehet, hogy mégis? 4. A Bajnai- és az Orbán-kormány megoldási kísérletei, azok értékelése A Bajnai-kormány hitelválságra vonatkozó reakciója a lakáscélú kölcsönökre vonatkozó állami készfizető kezességről szóló 2009. évi IV. törvény volt. A lakáscélú kölcsönszerződésben meghatározott törlesztési kötelezettség teljesítéséhez (azaz a fizetési késedelemmel érintett törlesztőrészletek erejéig) az adós részére áthidaló kölcsönt folyósíthat a hitelezője. Az állam készfizető kezesként felel az áthidaló kölcsön összegének és kamatainak 70-80%-ért.A jogszabály logikája szerint olyan szigorú feltételeket szabott meg az áthidaló kölcsön felvételéhez, hogy csak néhány száz adós tudta ezeket országos szinten teljesíteni. A törvény csak a lakáscélú kölcsönökre, lízingszerződésekre vonatkozott, nem véve figyelembe azt a tényt, hogy sok, korábban lakáscélú kölcsönt szabad felhasználású kölcsönnel váltottak ki. A törvény lényegi, oki kezelést nem adott, csak tünetit, de azt is csak a tünetek igen szűk körére, így az adósságcsapda felszámolására alkalmatlan volt. A közteherviselés rendszerének átalakítását célzó törvénymódosításokról szóló 2009. évi LXXVII. törvény az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvényt annyiban módosította, hogy illetékmentessé tette a hitelintézet által elengedett követelést. A fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény a területre vonatkozó uniós jogi szabályozásnak megfelelően fogalmazza meg a hitelszerződések feltételeit, amelyekkel a fennálló hitelszerződések jelentős mértékben ellentétben voltak ( pl. tájékoztatási kötelezettség a fogyasztó felé, előtörlesztés joga). A pénzintézet fogyasztóval szembeni viszonya merőben más az EU-ban, ezt be kéne tartania a pénzügyi rendszernek, ugyanis a fogyasztónak az EU-ban nem csak kötelezettségei vannak, de hatékony jogvédelme is. Ezt a területet érinti- ha közvetve is- a körültekintő lakossági hitelezés feltételeiről és a hitelképesség vizsgálatáról szóló 361/2009. (XII. 30.) Korm. rendelet, melynek erénye, hogy végre felismerte a gyakorlat csapdáját, azt, hogy pusztán ingatlanfedezetre, tényleges hitelképességi vizsgálat nélkül folyt évekig a hitelezés a kihelyezett hitelek nagy része esetében. Az Orbán-kormány időszakának első intézkedése volt a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény módosításáról megalkotott 2010. évi LXXXI. törvény, amely 2011. április 15-ig bevezette az ún. kilakoltatási moratóriumot. Ez feltétlenül szükséges, tűzoltó lépés volt, amelyet a problémakör átfogó elemzésének, a megoldási módok kimunkálásának kellett volna követnie. Ez sajnos a mai napig nem történt meg. Kérdés: nyáron jobban esik a kilakoltatás? Jön-e ismét tél a nyár után? Az Orbán- kormány a zálogtárgyak bírósági végrehajtáson kívüli értékesítésének szabályairól szóló 12/2003. (I. 30.) Korm. rendelet módosításával, a 194/2010. (VI. 10.) Korm. rendelettel 2010. december 31-ig bírósági eljáráson kívüli esetekben árverezési moratóriumot vezetett be, amelyet a 2/2011. (I. 14.) kormányrendelettel 2011. április 15-ig meghosszabbított, aminek alapján a kötelezett által lakott lakóingatlan csak a kötelezett erre irányuló, az állami adóhatóságnál személyesen előterjesztett írásbeli hozzájárulása alapján értékesíthető ebben a formában ( közvetlen banki árverés). 15
Sajnálatos, hogy a PWC által a nemzeti eszközkezelőre vonatkozóan 2010 nyárelőn elkészített, kidolgozott koncepciót a kormányzat érdemi vizsgálat nélkül elvetette, holott az 2010 szeptemberére felállhatott volna. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletéről szóló 2010. évi CLVIII. törvény a PSZÁF hatáskörét bővítette, fogyasztóvédelmi hatósági jogkört kapott, feladatává vált a pénzügyi közvetítőrendszer stabil, zavartalan, átlátható és hatékony működésének biztosítása, a pénzügyi közvetítőrendszer részét képező személyek és szervezetek prudens működésének elősegítése, az egyes pénzügyi szervezeteket fenyegető, nemkívánatos üzleti és gazdasági kockázatok feltárása,a kialakult kockázatok csökkentése vagy megszüntetése, illetve az egyes pénzügyi szervezetek prudens működésének biztosítása érdekében megelőző intézkedések alkalmazása, a pénzügyi szervezetek által nyújtott szolgáltatásokat igénybe vevők érdekeinek védelme, a pénzügyi közvetítőrendszerrel szembeni közbizalom erősítése. Ha megkésett is, de helyes irányú szabályozást tartalmaz. Az önkormányzati választások előtt vált ismét sürgőssé a problémakör valamilyen szintű kezelése, ekkor a Kósa-Rogán képviselők által kezdeményezett ún. 8 pontos javaslatcsomag hozott legalább részleges megoldásra vonatkozó reményeket. Ezek a remények gyorsan elhaltak a tárgyalásokra kiválasztott civil szervezetek ( Fehér Kéményseprők, PSZLF, BHKE, Hitelszövetség) előtt, mivel a biztató kezdet, jó képviselői kezdeményezés, tárgylókészség, konstruktív hozzáállás után következett a Bankszövetséggel a tárgyalási forduló, melyet követően csak az árnyéka maradt meg a javaslatnak, melyre vonatkozó civil kritikák légüres térbe hullottak, reakció nélkül maradtak, és megszületett a 7 pont törvénye, amely az egyes pénzügyi tárgyú törvényeknek a nehéz helyzetbe került lakáscélú hitelt felvevő fogyasztók megsegítése érdekében szükséges módosításáról címet viseli, és 2010. évi XCVI. törvényként ismert. A törvény legfontosabb rendelkezései a következők ( az eredeti 8 pont szövege vastagon szedve, a törvényszöveg tartalmi kivonata dőlt betűkkel, kritikáink normál betűkkel jelölve): 1. Egyoldalú szerződésmódosítás tilalma az ügyfél számára hátrányos esetekben. szerződés a pénzügyi intézmény által az ügyfél számára kedvezőtlenül kizárólag a kamat tekintetében, kormányrendeletben meghatározott esetekben, feltételekkel és módon módosítható, amennyiben azt a jegybanki alapkamat, a refinanszírozási kamatlábak, a pénzpiaci indexek, a hitelező lekötött ügyfélbetétei kamatának változása, a szabályozói környezet, illetve a hitelkockázat kormányrendeletben meghatározott változása indokolja. 2. Az önkényes kamatemelés tilalma a lakáshitelek esetén. A tv. meghatározza a lakáscélú hitel fogalmát. Az önkényes kamatemelés tilalmát az önkényesen meghatározott egyéb díjak emelésének a tilalmára is kiterjesztenénk. Meg kellene határozni a kamatemelés feltételeit, melyek az ügyfelek által ellenőrizhetőek, valósak, kimutathatóak legyenek ( pl. utalás alapkamatra, bankközi kamatra). 3. A középárfolyam kötelező alkalmazása a devizahiteleknél. A kölcsön, a havonta esedékessé váló törlesztőrészlet, valamint a devizában megállapított bármilyen költség, díj vagy jutalék forintban meghatározott összegének kiszámítása - ha a pénzügyi intézmény nem határoz meg saját deviza-középárfolyamot - a Magyar Nemzeti Bank által megállapított és közzétett, hivatalos devizaárfolyam alapján történik. Nem elsősorban az árfolyamon nyertek a hitelezők, sokkal inkább a devizára átváltott majd forintra visszaváltott költségelemek, kamatok, tőkésített kamatok átváltási kurzusai alkalmazásával. 4. Az ügyfél kérésére a hitel ingyenes előtörlesztésének lehetővé tétele. Lakáscélú jelzáloghitel 16
esetében az érvényesített költségek mértéke az (1) bekezdés esetében az előtörlesztett összeg 1%- 1,5%-át nem haladhatja meg, kivéve, ha a részleges vagy teljes előtörlesztés - részben vagy egészben - más pénzügyi intézmény által folyósított kölcsönből történik. Lakáscélú jelzáloghitel esetében nem illeti meg a hitelezőt költségtérítés a szerződés hatálybalépésétől számított huszonnégy hónapot követően teljesített első részleges, vagy teljes előtörlesztés (végtörlesztés) alkalmával, kivéve, ha a részleges vagy teljes előtörlesztés (végtörlesztés) - részben vagy egészben - más pénzügyi intézmény által folyósított kölcsönből történik, vagy ha az előtörlesztett összeg meghaladja a kölcsönszerződésben meghatározott kölcsönösszeg felét. Nem az a jellemző probléma, hogy nem tudnak költségmentesen előtörleszteni az adósok. 5. Kérelem esetén ötéves futamidő-hosszabbítás automatikus biztosítása. Lakáscélú jelzáloghitel esetén a futamidő meghosszabbításáért a hitelező nem jogosult semmilyen, általa megállapított mértékű díjat, jutalékot vagy költséget felszámítani, amennyiben a futamidő meghosszabbítására öt éven belül nem került sor. Lakáscélú jelzáloghitel esetén, amennyiben a szerződése alapján fennálló kötelezettsége teljesítésével a fogyasztó legalább kilencven napos késedelemben van, a fogyasztó a futamidő alatt egy alkalommal írásban kezdeményezheti a futamidő meghosszabbítását legfeljebb öt évvel. Az ilyen kérelem teljesítését a hitelező alapos ok nélkül nem tagadhatja meg. Ebben az esetben a díjak, költségek, jutalékok vonatkozásában a (3) bekezdésben foglaltakat kell alkalmazni. Sajnos nincs meghatározva az alapos ok fogalma, tehát gumiszabály lett ebből, nincs szankciója annak, ha a pénzintézet nem tesz eleget e kötelezettségének. 6. A tiszta lappal indulás jogának megteremtése: az adóssal szembeni követelés a jelzálog alá vett ingatlan aktuális értékének 100 %-át nem haladhatja meg. Ez a rendelkezés a bankszövetség nyomására kimaradt a jogszabályból, pedig ez vehette volna elejét az adósrabszolgaság kialakulásának( szabad elvonulás joga) 7. A tartós fizetésképtelenség beálltát követően minden büntetőkamat, késedelmi kamat, egyéb extradíjas költség felszámításának a tilalma. a szerződés felmondását követő kilencvenedik napot követően a pénzügyi intézmény a fogyasztó nem teljesítése miatt késedelmi kamatot, költséget, díjat vagy jutalékot nem számíthat fel a felmondás napját megelőző napon érvényes ügyleti kamatot és kezelési költséget meghaladó összegben. 8. Az igazságosság érdekében a fenti intézkedések nem terjedhetnek ki sem az üzleti célú befektetésekre, sem a második vagy harmadik ingatlan hitelezésére. Ez a pont maradéktalanul megvalósult. A fenti intézkedések nagyrészt a hitelezési tevékenység etikussá tételét irányozták elő, a jövőre nézve fogalmaztak meg normákat, ezért ezen elvek alkalmazását nem lehetett volna csak az első lakás esetére korlátozni ( pl. a 8. pont szerint nem védett esetekben lehessen továbbra is egyoldalúan szerződést módosítani, önkényesen kamatot, költséget emelni?). Összességében kijelenthető, hogy ez a szabályozás is csak olyan felületei kezelés szintjén maradt meg, amely a társadalom felé azt hivatott jelezni, hogy a politikai elit foglalkozik a problémával, a bankvilág felé pedig azt, hogy lényeges banki érdekek nem fognak sérülni, ha a bankadó ellen nem lépnek fel túlzottan ellenségesen, a kopasztás folytatódhat ( bankkártyahasználat költségei, bankköltségek Európában egyedülállóan magas mértéke, a látra szóló kamatok és a hitelkamatok közötti rés nagysága, a deviza alapú hitelek darázsfészkének meg nem bolygatása, a likvid banki pénzeszközök MNB alapkamaton való kamatoztatása, a tőke és profit kiszivattyúzásának akadálytalansága stb. révén). 17
5. Várható fejlemények Az ingatlanpiaci kereslet beszűkülése, a túlkínálat miatt az ingatlanárak csökkennek, a hitelszerződésekben meghatározott fedezeti értékek alá esnek, így már csak azért is felmondási lehetősége van a hitelezőnek, mert az adós nem tud pótfedezetet produkálni. A kisebb, lepattanóra játszó, tehát a nagy bankok által azért mégis csak kockázatosnak ítélt adósok esetében, pusztán ingatlanfedezet alapján hitelt nyújtó pénzügyi vállalkozások az általuk kikötött vételi jogok gyakorlását az adós késedelembe esését követően meglehetősen gyorsan átruházzák harmadik személyekre, melyek között előfordulhatnak az azonos tulajdonosi körbe, vagy alkalmazottaik tulajdonában lévő cégek, vagy ismerőseik/ barátaik/ rokonaik és/ vagy üzletfeleik is, nyilván megfelelő kondíciókkal, az adós helyzete pedig ettől kezdve teljesen reménytelenné válik, hisz más tulajdonában lakik, napi kötbérrel, amellett, hogy a hitelező felé sem szűnt meg a tartozása, ami általában 30% körüli késedelmi kamat mellett multiplikálódik. Ezzel beáll az adósrabszolgaság állapota, az életfogytig tartó adósság mindaddig kíséri az adóst, amíg hivatalos jövedelme van. A jelenlegi jogrendszer mindezt teljesen legálisnak tekinti, a bíróságok, végrehajtók, közjegyzők, rendőrök, ügyészek, ügyvédek a törvény szigorával fogják az adósrabszolgai állapotot fenntartani, és az adósok tétova, a jog védelmét remélő védekezési kísérleteit a rendszer elutasítja, egyszerűen nem is állnak rendelkezésre megfelelő védelmet lehetővé tevő eszközök az adósi oldalon, hisz pl. a kölcsönszerződéseknél a szerződés megtámadására nyitva álló 1 éves, a Ptk-ban meghatározott határidő elteltével az adós már nem is vitathatja keresettel, csak beszámítási kifogással a jogtalanságot, egyoldalúságot, értékaránytalanságot. Nincs olyan jogszabály, amelyre hivatkozva az adós a szerződése feltételeinek bírói módosítását kérhetné, pl. vis maiorra, helyzete lényeges megváltozására hivatkozva. Ez szükségszerűen vezet az adósok radikalizálódásához ( ld. a fedezeti ingatlan felgyújtásával fenyegető adósok), vagy a frusztrált agressziójuk önmaguk ellen fordításához ( depresszió, válás, öngyilkosság). Az adósok képtelenek saját érdekvédelmükre, az egyéni menekülési megoldásokat követő kádári stratégiák kudarcot vallanak, az élet céljának és értelmének tekintett, megszerzett lakás, a létbiztonság feltétele eltűnik. Ha a kormányzat az eddigi módon, a kisebb ellenállás irányában, tehát a bankszektor érdekeinek alárendelten tesz ( vagy inkább nem tesz), akkor rövidesen szociális katasztrófa következik be, minimum félmillió ember veszíti el a lakhatását, mely a szociális ellátórendszerek azonnali összeomlását fogja kiváltani, ami viszont a költségvetés felborulásához vezet. Pedig valószínűleg még mindig olcsóbb az államnak valahogy megmenteni egy család lakhatását, mint a 2 gyereket otthonban elhelyezni, a szülőknek segélyt, és gyógykezelést biztosítani az elkövetkezendő 5-15 évre. A Nemzeti Eszközkezelőről eddig kiszivárgott tervek alapján az is sejthető, hogy az Eszközkezelő ha egyáltalán létrejön- a bedőlő hitelekből eredő követelések helyett ( mely esetben a bajba jutott hiteles az Eszközkezelővel került volna kapcsolatba) a fedezetét adó ingatlanokat fogja megvásárolni ( mely esetben a bank hozzájut a követelése nagy részéhez, és szerződéséből eredően még mindig követelése lesz az adóssal szemben). Ez azért hiba, mert a bankszektor, az MNB és az állami szervek által az elmúlt 8 évben elkövetett hibák ( a deviza alapú jelzáloghitelezés ráengedése a társadalomra) árát így az adófizetők fizetnék meg, mivel így az állami döntéshozók hibáit, és a bankszektor bűneit szétterítenék a lakosságra, és azt a vesztesekkel fizettetnék meg. A megoldási javaslatainkból is ki fog tűnni, hogy ennek a problémakörnek a rendezése a sok kapcsolódó, szintén válságban lévő alrendszer miatt holisztikus, rendszerszintű, társadalmi szintű 18
megközelítést igényel. Ez a válság lehetőséget ad arra, hogy a magyar társadalom nagyon sok szinten gyógyuljon, magasabb minőségi szintre ugorjon. A hitelezési válság ( mint a többi válságtünet is) elsősorban morális gyökerekre nyúlik vissza, ezért kell az etika irányából közelíteni a megoldáshoz is. Ha jó válaszokat adunk, az csak kollektív munka eredménye lehet, és az egyrészt hazánkat fogja stabilizálni, de nem a jelenlegi, növekedés-orientál, poszt-neoliberális globalizációs paradigma, hanem egy új, a lokalitások önfenntartására, sokszínűségének fenntartására törekvő, globálisan gondolkodó, a Földnek, a természeti környezetnek a megfelelő tiszteletet, ezáltal a túlélés feltételeit megadó paradigma mentén. Lehet, hogy anyagi- fogyasztási szinten szerényebb, de a fenntarthatóság, a jövőkép szempontjából életképesebb társadalom fog ennek nyomán kialakulni, ami viszont segítheti az egész emberiség ilyen irányú fejlődését. Ha rossz válaszokat adunk, a megszokott sémák használatával, vagy nem teszünk semmi érdemit, csak tüneti kezelést folytatunk, akkor példátlan elszegényedés, a demográfiai, egészségügyi helyzet további rosszabbodása, a kivándorlás megindulása, a latin-amerikainál is nagyobb jövedelmi különbségek és egészségtelenebb társadalmi szerkezet fog kialakulni, óriási, ellátásra szoruló csoportokkal, a bűnözés megugrásával. Milyen országban szeretnénk élni, ez a kérdés tehát. A deviza alapú hitelezés újbóli beindításának újabban megszellőztetett terve feltehetőleg alapos, az előzményekből okuló helyzetelemzésen, kockázatelemzésen, a szabad-e olyan devizában eladósodni, mely eltér a jövedelmem devizájától alapkérdés közgazdaságilag is elfogadható szintű megválaszolásán alapul, de ezek az érvek még nem ismertek előttünk. Az a tény, hogy a kormány újsághírek szerint kizárólag a bankszövetséggel tárgyal, és nem is kíváncsi az adósok érdekképviseleteinek véleményére, nem sok jót ígér. A sajtóhírekből úgy tűnik, az adósmentőnek nevezett csomag tartalmilag valójában újabb bankmentő csomag lesz, mert nem látszik, hogy a bankrendszer bármiről is lemondana, tényleges áldozatot, kötelezettséget vállalna, a kormányzat pedig a bankszektornak fizetett adóforintok ellenében ( a nyugati mintáktól eltérően) nem kap majd semmit, csak időt nyer. Úgy tűnik tehát számunkra, hogy a rendszer belső megjavítására irányuló, a megjavíthatóság illúzióján alapuló kísérletek - mint ez is- már elkésettek, csak egy nagy áldozatokkal járó kemény landolás fog segíteni ennek a társadalomnak abban, hogy tudatosabbá váljon, és megteremtse a saját maga érdekeit szolgáló új létformáját, annak intézményrendszerét. Ennek ellenére, mégis, hátha... 6. Megoldási javaslataink Egyesületünk erőforrásai nem elegendőek egy átfogó, minden szempontot figyelembe vevő megoldás felvázolásához. Egyébként sem hiszünk az egy csatornás, tehát egyetlen eszközön keresztül megvalósuló megoldásban, nagyon sok elem együttes érvényesülése, komoly előrelátás, hatáselemzés lenne szükséges ahhoz, hogy ez a problémahalmaz hosszabb távon megoldható legyen, a lehető legkisebb megrázkódtatás mellett. Az alábbiakban ötleteket vázolunk fel, amelyek nem feltétlenül alkotnak koherens rendszert, de amelyek kellő politikai akarat esetén egy rendszer elemeinek csírái lehetnek. A politikai akarat lehet a kormányzó erők döntésén alapuló, vagy az események eszkalálódása kapcsán felmerülő, alulról jövő társadalmi szerveződés elhatározásából fakadó, vagy a kettő kombinációja. A megoldás egyik eleme az adósságcsapdában vergődő adósok tudatosítása, oktatása. A hitelválsággal érintettek tudatosodását segítendő fontosnak tartanánk olyan előadások, képzések szervezését önszervező csoportok számára, amelyek világossá tennék részükre, hogy milyen világpolitikai, helyi gazdasági és politikai folyamatok, milyen érdekek játszottak közre a jelenlegi 19
helyzet kialakulásában, ők személy szerint miért és miben hibáztak, mit kell a jövőben elkerülniük, mi az, amit személy szerint tehetnek a saját sorsuk jobbra fordítása érdekében, mire számíthatnak, milyen technikák léteznek a saját érdekeik védelmére. A képzés legfőbb célja a tudatosan együttműködő, egymásra utaltságát felismert emberek közösségének a kialakítása, annak felismertetése, hogy egyedül nincs esélyük, az egyéni megoldások korábban bevett technikája itt nem működik. Ha a hitelválság tovább eszkalálódik, amire most minden esély megvan, akkor nagyon lényeges lesz az, hogy ezek az emberek ne süllyedjenek a reménytelenségbe, ne fordítsák mások vagy önmaguk ellen agressziójukat, ne legyenek depressziósak, ne kövessenek el öngyilkosságot stb. Legyen egy olyan szervezet, amely más civil szervezetekkel, egyházakkal, szakemberekkel összefogva kivezető utat, reményt mutat, képes jövőképet felmutatni akár az egyedi példák bemutatása révén azok számára, akik maguktól képtelenek lennének kimászni a helyzetükből. Nem megmenteni kell ezeket az embereket, hanem a tudatosságuk emelésében lehet számukra segítséget nyújtani, hogy maguktól legyenek képesek a személyre szabott megoldásokat megtalálni. A megoldás másik eleme a bankrendszerben dolgozók előzőekhez hasonló tudatosítása, az etikus bankolás normáinak, feltételrendszerének kidolgozása, a társadalom bankokkal szembeni igényeinek megfogalmazása. Nem a társadalom van a bankrendszerért, hanem fordítva, a bankrendszernek nem szabad pusztán nyereségigényt kielégítenie a társadalom rovására, be kell töltenie a munkamegosztásban kijelölt helyét. Mindeközben meg kell változtatni, újra fel kell építeni a pénzügyi rendszer működésének alapjait és meg kell teremteni a pénzügyi rendszer megfelelő szakmai kompetenciákkal biztosított a felügyelt intézményekkel való összejátszást teljes mértékben kizáró - felügyelését és ellenőrzését. Ha ennek következményeként egyes bankok a magyar piacról való kivonulásukkal fenyegetnek, akkor ne legyen más választásuk, mint a feltételek elfogadása mellett a maradás, vagy azok elutasítása esetén a távozás. Ezzel egy időben létre kell hozni a hazai érdekeket képviselő bankrendszert, a helyi pénzek ( mint pl. a soproni Kékfrank) használatának elősegítésével. A megoldás harmadik eleme a politikai rendszerben rejlik, mivel a jelenlegi, demokráciának mondott hatalomgyakorlási mód nem felel meg a kor követelményeinek, az ún. politikai felelősség tartalmatlan, mivel a teljes felelőtlenséget címkézi fel ( az elmúlt 21 év, vagy az azt megelőző időszak bármely súlyos korrupciós ügyéért, a nemzet értelmetlen eladósításáért, vagyonának kiárusításáért, termelő kapacitásának, fennmaradása hosszú távú feltételeinek tönkretételéért vontak-e bárkit is felelősségre? Ugyanezért kiadott kitüntetésekről viszont tudunk.) A megoldás negyedik eleme a perek indítása a szerződések egyoldalúságainak kiküszöbölése érdekében, de ehhez az ezt támogató, kialakult jogi kultúra, a pozitivista jogalkalmazói szemlélet miatt a kollektív perlés lehetőségét kiszélesítő, leegyszerűsítő jogalkotási lépések szükségesek. A civil szerveződés minden törvényes eszközt felhasználjon annak érdekében, hogy pertársaságokat szervezzen adott kölcsönügyletek rendszerbe rendezése mellett adott pénzügyi intézmények ellen bizonyítva azt, hogy a devizakölcsönt felvevők adott körének rászorult helyzetét az adott pénzügyi intézmény üzletszerűen kihasználta, kamat-és egyéb díjrendszerének szerződésbe foglalásával különösen aránytalan mértékű ellenszolgáltatás folyamatos igénybevételére tett szert a devizaadós terhére, ami miatt a devizaadós és hozzátartozói súlyos és további nélkülözést szenvednek el. A megoldás ötödik eleme azon konkrét módszerek és megoldások gyűjteménye, amelyek a devizahiteles problémakör lebontására, az ezzel érintettek emberhez méltó élete feltételeinek biztosítására hivatottak. Az alábbiakban ezek vázlatát ismertetjük. 20