JULIE GARWOOD. A gyengéd lovag

Átírás

1 JULIE GARWOOD Eredeti cím: Gentle Warrior Copyright 1985 by Julie Garwood A fordítás a Pocket Books kiadása alapján készült All rights reservedl Fedélgrafika: Szendrei Tibor Fedélterv: FIATI Hungarian translation and edition Copyright by Hajja & Sons ISBN

2 Előszó A jó lovag harcra született. A háború nemessé teszi azok lelkét, kik félelem nélkül, bátran küzdenek." Jean Frissart, francia krónikaíró. 1086, Anglia A LOVAG CSENDBEN KÉSZÜLŐDÖTT A HARCRA. Lovagló ülésben ült a széken, hosszú, izmos lábait előrenyújtotta, hogy a szolga felhúzza rá az acélból készült lábszárpáncélt. Aztán felállt, és egy másik szolga bekapcsolta a vastag vattaingre vett páncélt. Végül felemelte napbarnított karját, hogy a kardot, melyet magától Vilmostól kapott, a derekára erősíthessék. Gondolatai nem az öltözködés vagy a környezete körül forogtak, hanem az elkövetkezendő csata körül. Módszeresen újra végiggondolta, milyen taktikát fog alkalmazni a győzelem érdekében. Gondolatait hatalmas mennydörgés szakította félbe. Félrehúzta a sátor nyílását, és összeráncolt szemöldökkel tanulmányozta az égen sötétlő sűrű fellegeket. Mögötte a sátorban két szolga serénykedett. Az egyik egy olajos ronggyal még fényesebbre pucolta a lovag pajzsát, a másik a székre állva várta, hogy feladhassa gazdájának az elöl nyitott páncélsisakot,. Ekképpen várakozott hosszú percekig, míg a lovag megfordult, és észrevette a feléje nyújtott fejfedőt. Tagadóan rázta meg a fejét: a mozgásszabadságért cserébe inkább megkockáztatja a sebesülést. A szolga rosszalló pillantással vette tudormásul gazdája döntését, elég bölcs volt azonban ahhoz, hogy nemtetszését nehogy szavakba öntse, így hát hallgatott. A lovag elkészült az öltözködéssel, és hosszú lépteivel a lovánál termett. Úgy lovagolt ki a táborból, hogy hátra sem nézett. A csata előtt egyedül akart maradni, sietve hát a közeli erdőbe lovagolt, mit sem törődve a lehajló ágak karcolásával. Egy domb tetejére érve meghúzta a kantárt, és minden figyelmét az alatta elterülő majorság tanulmányozására fordította. 2

3 Hirtelen haragra lobbant, amint az ott tartózkodó hitetlenekre gondolt. Ha majd megint az övé lesz a major, bosszút fog állni rajtuk. Csak akkor engedhet szabad folyást haragjának, csak akkori A lovagot újra és újra elbűvölte az eléje táruló látvány. A major alaprajza igen egyszerű volt; az egyenetlen fal mintegy húszlábnyira magasodott az ég felé, és teljesen körülvette az épületeket. A folyó három oldalról védte a falakat és ez nagyon tetszett a lovagnak, hiszen a folyó felől szinte lehetetlen megközelíteni a helyet. A főépület kőből készült, csak imittamott használtak néhány gyeptéglát. Két oldalán félkörívben sorakoztak az apró kunyhók, mindannyi a hatalmas füves udvarra nézett. Ha megint az övé lesz, bevehetetlenné fogja tenni! - fogadta meg magában. Ez még egyszer nem történhet meg! A sötét, mérges felhők összekapaszkodtak, hogy eltakarják a felkelő napot, így csak néhány sápadt fénycsíknak sikerült kimutatnia tiltakozását. A baljós látványt a szél muzsikája festette alá. A vad zúgás elfojtott nyögésekkel váltakozott. A fekete harcimén ijedtében megugrott, s lovasa csak sarkantyújával tudta lecsillapítani. A dagadt felhők most éppen a feje fölött jártak. Olyan sutét volt, mintha most ereszkedne le az éjszaka. - Az időjárás ugyan nem sokat segít a hangulatomon! - mormolta magában. Vajon rossz előjelnek tekintsem-e? - morfondírozott, mert egy kissé babonás volt, bár azokat mélyen megvetette, akik minden egyes csata előtt a jövőt jósoló jelek után kutattak. Még egyszer végiggondolta haditervét, kereste a legapróbb hiányosságot, de egyet sem talált. Mégsem volt elégedett. Rosszkedvűen indította ménjét a tábor felé, mielőtt még teljesen besötétedne. És ekkor hirtelen az égen fellobbant egy hatalmas, ezüstös fényű villám, és meglátta őt! A lány egy picivel fölötte állt egy másik dombon, és úgy tűnt, mintha egyenesen őt nézné. De nem, nem őt nézte, fedezte fel a lovag, hanem az alattuk lévő kastélyt. A lány egy foltos lovon ült. Mellette két hatalmas, kutyára emlékeztető teremtményt látott a lovag, de azt már nem tudta volna megmondani, milyen fajta. Inkább farkasra, mint kutyára emlékeztettek. A lovag magába itta a látványt: a lány alacsony 3

4 termetű volt, hosszú, szőke haja szabadon lobogott, és még ilyen messziről is észre kellett hogy vegye a szél ellenében a fehér ruhának feszülő formás kerek melleket. A lovag nem tudta, ki áll előtte, csak annyit tudott, hogy ilyen szép lánnyal még sohasem találkozott. A fény eltűnt, de egy másodperc múlva újabb hatalmas villanás következett. A lovag kezdeti meglepődését most hitetlenkedés váltatta fel: egy sólyom szállt egészen alacsonyan a lány felé. Úgy tűnt, a lány nem fél a fölötte köröző madártói, sőt még a kezét is felemelte, mintha régi barátot üdvözölne. A lovag egy pillanatra lehunyta a szemét, de mire kinyitotta, a lány már eltűnt. Sarkantyúját a mén véknyába nyomta, és a látomás után iramodott. De ló és lovasa hiába nézett meg minden fát, a lányt sehol sem találták. Némi idő múlva a lovag feladta a keresést. Az agyával tudta, hogy valóság volt, amit látott, de a szíve azt súgta, hagy csak látomás volt, egy előrejelzés. Sokkal jobb hangulatban lovagolt vissza a táborba. Az emberei már lóra szálltak, készen az indulásra. A lovag helyeslően bólintott, s a lándzsájáért és a címerét viselő pajzsért intett. Két szolga sietett a várakozó úr felé. Ketten fogták a súlyos, papírsárkányra emlékeztető pajzsot, és csendben várták, hogy a lovag elvegye tőlük. Legnagyobb meglepetésükre azonban a lovag tétovázott, szája szögletében apró mosollyal bámulta hosszú percekig a feléje nyújtott pajzsot. Következő lépése pedig nemcsak a szolgákban, hanem a katonákban is elképedést váltott ki: a lovag lehajolt, és mutatóujjával lassan körberajzolta a pajzson lévő sólyom körvonalait. Majd hátrahajtott fejjel mélyről jövő nevetést hallatott, bal kezével könnyedén felemelte a pajzsot, jobbjával a lándzsát. Mindkét karját magasba emelte, és megadta a csatakiáltást. 4

5 Első fejezet A FÉNY HOSSZÚ, VÉKONY UJJAI ÁTTÖRTÉK A sötétséget, a sápadt, üres felhők sem tudták megakadályozni a hajnal előretörését. Elizabeth a kunyhó fénymintás, nyitott ajtajában hosszú percekig tanulmányozta a napjátékát, majd felegyenesedett, és kiment a kunyhóból. A hatalmas sólyom könnyedén keringett magasan a fák fölött, ám amikor észrevette, hogy a karcsú alak kilép a kunyhóból, felgyorsult és leszállt a lány mellett a hatalmas, sárfoltos, simára koptatott kőre. A madár rikoltással és barnásszürke szárnyainak csattogtatásával jelezte érkezését. - Hát itt vagy, drágaságom! - üdvözölte a lány. - Ma korán jöttél! Talán te sem tudtál aludni? - kérdezte lágyan. Rámosolygott kedvencére, majd lassan kinyújtotta jobb karját a melle magasságában, és kifeszítette. - Gyere! - parancsolta kedvesen. A sólyom fejét billegtetve figyelte gazdája arcát, és egészen mélyről valami furcsa, gurgulázó hangot adott ki. Az aranysárga szemben volt valami vadság, a lány mégsem félt. Sőt, teljes bizalommal viszonozta a madár tekintetét, és megismételte a parancsot. Egy pillanat múlva a sólyom már ott ült a lány csupasz karján, s az meg sem rezzent a súlytól, vagy a sólyom érintésétől. Nem viselt kesztyűt, pedig a sólyom karmai olyan élesek voltak, mint a borotvapenge. A lány sima karja bizonyította, milyen gyengéden bánik. a sólyom úrnőjével. - Mit csináljak veled? - kérdezte Elizabeth. Szemében bujkált a nevetés, ahogy kedvencét vizsgálgatta. - Csak hízol, és egyre lustább vagy barátom! Visszaadtam a szabadságodat, te meg nem akarod elfogadni! Bárcsak a férfiak is ilyen hűségesek lennének! A nevetés eltűnt a lány szeméből, helyébe mélységes szomorúság lépett. Ló és lovas közeledésének nesze riasztotta meg hirtelen Elizabethet. - Eredj! - mondta a sólyomnak, s az azonnal felrepült. Rémület érződött a hangjában, amikor magához hívta a két farkaskutyát, és az erdő sűrűjében keresett menedéket. A 5

6 legközelebbi fa vastag kérgének feszítette a hátát és kezével csendre intette a kutyákat. A szíve vadul dobogott, és szidta magát, amiért a tőrt a kunyhóban felejtette. Martalócok, otthontalan és nincstelen csavargók bandába verődve fosztogattak a vidéken és a major falain kívül bárki könnyen prédául eshetett kegyetlenségüknek és gonoszságuknak. - Úrnőm! - Hűséges szolgájának hallatán a rémült Elizabeth megkönnyebbülten sóhajtott fel. Előrehajolt, mikor újra hallotta: - Úrnőm! Joseph vagyok! Ott van? A hangjából kiérződő növekvő aggodalom arra késztette Elizabethet, hogy előbújjon rejtekhelyéről. Csendben megkerülte a fát, Joseph mögé osont, és reszkető kézzel megpaskolta a görnyedt vállat. Az öreg ijedt kiáltással ugrott hátra, és majdnem felborította úrnőjét. - Jól rám ijesztett! - mondta szemrehányóan, de amint meglátta úrnője szomorúságát, mosolyt erőltetett magára, láthatóvá téve fogatlan ínyét. - Még ha szomorú vagy is úrnőm, akkor is gyönyörűnek látlak! - Te mindig hízelegsz, Joseph! - felelte mosolyogva Elizabeth, s az öreg szolgát megint elbűvölte a fátyolos, mégis dallamos hang. Most is nézte, amint a kunyhóhoz megy, és maga is meglepődött, mennyire szépnek látja a lányt minden egyes alkalommal, pedig a szeme előtt nőtt fel. - Gyere be, igyunk valami jó hideget, és meséld el, miért jöttél! - Elizabeth hirtelen elbizonytalanodott. - Vagy eltévesztettem volna a napot? Ugye nem ilyenkor szoktad hozni az ételt? Vagy már teljesen elveszítettem volna az időérzékemet? Joseph kihallotta a lány hangjából az elkeseredést és legszívesebben a karjaiba kapta volna, hogy megvigasztalja. Ez azonban teljesen lehetetlen elképzelés volt, hiszen Elizabeth az úrnője, ő pedig csak alázatos szolgája. - Már majdnem egy hónapja, hogy a családom... - Ne beszéljünk erről, úrnőre, és ne nyugtalankodj! - vigasztalta Joseph. - Nem bolondultál meg, hiszen két nappal ezelőtt voltam itt. Ma fontos híreket hoztam, és van egy tervem, amit szeretném, ha meghallgatnál. 6

7 - Joseph, ha megint azt akarod mondani, hogy menjek a nagyapámhoz, akkor hiába jöttél. Ma is ugyanaz a válaszom: soha! Addig maradok itt, amíg családom gyilkosait meg nem bosszulom! Erre megesküdtem! Szemében gőgös elszántsággal nézett Josephre, s az kénytelen volt tekintetét elfordítani. Elizabeth összekulcsolta a karját, és várt. - Mit akarsz mondani? - kérdezte. De amikor látta, hogy a szolga nem válaszol, felsóhajtott, és valamivel kedvesebben folytatta. - Elégedj meg azzal, Joseph, hogy a kis Thomast biztonságba helyeztem. Az öreg azonban nem azt válaszolta, amit úrnője várt. Látta, hogy a válla még a szokásosnál is jobban meggörbül, megvakarja kopasz fejét, és megköszörüli a torkát: - Elmentek a gonoszok! - Elmentek? Mit értesz azalatt, hogy elmentek? Hogy lehet az? Hová mentek? Minden egyes kérdéssel feljebb emelkedett a hangja, és észre sem vette, hogy a hű szolgát a köpenyénél fogva rázza. Joseph felemelte a kezét, és óvatosan kiszabadította magát. - Kérem, úrnő, csillapodjon! Menjünk be, és mindent elmesélek! Elizabeth egy gyors bólintással beleegyezett, és besietett a kunyhóba. Megpróbálta összeszedni magát, ahogy az a rangjához illik, ám az agya nem engedelmeskedett; gondolatai a számtalan megválaszolatlan kérdés és ellentétes érzelmei körül forogtak. Az egyetlen szobából álló kunyhóban alig volt bútor. Elizabeth leült a két szék egyikére, kezét ölében összekulcsolva, egyenes háttal várta Josephet, hogy meggyújtsa a tüzet a kályhában. Késő tavasz volt, de a kunyhó még mindig nedves és hideg volt. Örökkévalóságnak tetszett, mire végre Joseph leült vele szemben. - Nem sokkal azután történt, úrnőm, ahogy legutóbb itt jártam. Tudod, amikor az a nagy vihar volt. Éppen a major mögötti második dombra értem, amikor porfelhőként láttam közeledni őket az alant kanyargó úton. Bár csak úgy körülbelül 7

8 mintegy kétszázan lehettek, mégis nagyon erős csapatnak látszottak. Olyan félelmetes volt a látvány, hogy a föld szinte rengett alattam. Láttam a vezetőjüket is, mivel jóval előttük lovagolt, és egyedül őt nem védte sisak. - Betörték a kapukat, és bejutottak a majorba, közelebb mentem, mert a kíváncsiság minden óvatosságtól eltérített. Mire kedvező helyet találtam, a vezetőjük már félkörbe állíttatta embereit, és a pajzsok oltalma alatt indultak támadásba. Az volt aztán a látvány, kicsikém! Megfigyeltein a vezért, hatalmas egy ember! Akkora kardja van, hogy két ember is alig bírná! Néztem, hányszor sújt le a kardja, és hány embert talál! Akkor tört ki a vihar... - Lord Geoffrey emberei voltak? - suttogta Elizabeth olyan halkan, hogy az öreg alig hallotta. - Igen. Te tudtad, hogy támadni fog. - Persze hogy gondoltam erre is - sóhajtotta a lány. - Az apám hűbérese volt neki, és Lord Geoffrey úgyis visszaköveteli, ami az övé. Pedig nem is értesítettük. Vajon hogyan érkezhetett meg ilyen hamar? - Nem tudom - vallotta meg Joseph. - Belwain! - kiáltott fel keserűen Elizabeth, felugrott, és fel-alá járkált a szobában. - A nagybátyád? - kérdezte Joseph. - Ugyan miért... - Természetesen - szakította félbe Elizabeth - mindketten tudjuk, hogy a nagybátyám áll a családom legyilkolásának hátterében. Ő ment el Geoffreyhez. Istenem, elárulta a saját embereit, csakhogy Geoffrey kegyeit elnyerje. Vajon miket hazudozott össze? Joseph megrázta a fejét: - Mindig tudtam, hogy gonosz ember, de azt nem hittem, hogy ennyire! - A mi ügyünk elveszett, Joseph - suttogta gyötrődve a lány. - Lord Geoffrey el fogja hinni a hazugságait. Thomas és én Belwain kezei közé kerülünk, Thomast pedig meg fogja ölni, mert csak akkor kaparinthatja meg az otthonunkat, ha az öcsém halott. Csak akkor. - Talán Lord Geoffrey átlát Belwain tervén - válaszolta Joseph. 8

9 - Én sohasem találkoztam Lord Geoffreyvel, de azt mondják, nagyon vad természete van és néha nagyon kellemetlen tud lenni. Nem, nem hiszem, hogy meghallgatna. - Úrnőm - könyörgött Joseph -, talán... - Joseph, ha csak rólam lenne szó, akkor elmennék hozzá, és könyörögnék neki, hogy hallgasson meg, mert Belwain árulásáról mindenkinek tudomást kell szereznie. De Thomast meg kell védenem. Belwain azt hiszi, hogy mindketten halottak vagyunk. Elizabeth a tűzhely előtt rótta lépéseit. - Elhatároztam magam, Joseph. Holnap elutazunk Londonba a nagyapámhoz, ott biztonságban leszünk. - És Belwain? - kérdezte azonnal Joseph. Tudta, mit fog válaszolni, hiszen ismerte úrnőjét. Nem fogja hagyni, hogy Belwaint gaztettei alól felmentsék. - Megölöm. Egy fadarab felsírt a tűzben, és egy hangos pukkanás hallatszott az Elizabeth bejelentését követő csendben. Az öreg szolga csontjait hideg járta át. Nem volt kétsége afelől, hogy úrnője megteszi, amit ígért. De még nem mondott el mindent. Fonnyadt kezét remegő térdeire szorítva sietett befejezni mondandóját: - Thomas Geoffrey embereinek keze közé került. Elizabeth hirtelen abbahagyta a járkálást. - Az meg hogy lehet? Már a nagyapjánál kell, hogy legyen! Láttad, amikor elment Rolanddal. Biztosan tévedsz! - Nem, úrnőm. Saját szememmel láttam Thomast a kastélyban. Aludt a kandalló mellett, de ő volt az! Tisztán láttam. Azt is megtudtam, hogy némának hiszik. Joseph felemelte a kezét, nehogy félbeszakítsák, és sietve folytatta történetét. - Azt nem tudom, hogy került oda. Geoffrey emberei nem mondanak semmit, de egy dolog bizonyos. Nem tudják, ki a fiú, és rendesen bánnak vele. Nos, úgy mondják, hogy aki a halál közelében van, az menti meg az életét. - Joseph, rejtvényekben beszélsz! Ki van a halál közelében? - Elizabeth izgalmában kifésült egy elkóborolt aranyszínű hajtincset a szeméből Joseph erre nagyot sóhajtott, és megvakarta sűrű szakállát. 9

10 - A vezérük a harc során fejlövést kapott, és állítólag haldoklik. - Miért merészkedtél be a majorba, Joseph? - Maynard, az istállómester üzent, hogy Thomas ott van. Saját szememmel akartam látni - magyarázta. - Amikor meghallottam, hogy a vezérük haldoklik, megpróbáltam megtudni, ki lehet a sorban a következő parancsnok. Gyorsan egy tervet eszeltem ki, és... Joseph megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta. - Azt mondtam nekik, hogy tudok valakit, aki igen járatos a gyógyítás tudományában, és elviszem hozzá ezt a valakit, azzal a feltétellel, hogy ha meggyógyítja, akkor ez a személy szabadon távozhat. Az úr hűbérese erősen vitatkozott emiatt, mondván, ő bizony nem tesz ígéreteket, de én nem hagytam magam, és a végén beleegyezett. Elizabeth türelmetlenül hallgatta Josephet, és haragosan kérdezte: - És akkor mi van, ha a beteg nem gyógyul meg? Akkor mi van, Joseph? - Én csak ennyit tudtam kieszelni, hogy Thomas közelébe kerülhess. Ha mar egyszer ott vagy, talán ki tudod szabadítani. Ne mérgelődj! - kérlelte a szolga. - Édesanyád is gyógyította a betegeket, és sokszor láttam, hogy elkísérted. Biztosan tanultál tőle valamit. Elizabeth elgondolkodott azon, amit Joseph mondott. A gyomra görcsbe rándult, annyira igyekezett kitalálni, mit is tegyen. A legfontosabb dolog az volt, hogy Thomas biztonságban legyen. Ha Lord Geoffrey emberei rájönnek, ki az a kisfiú, akkor elviszik őt urukhoz. A törvény szerint a majort Thomas örökli, és amíg kiskorú, addig a nagybátyja igazgatná az uradalmat. Ekképpen Belwainnek módja nyílik arra, hogy hatalomra jutásának egyetlen akadályát könnyűszerrel eltávolítsa. A törvény az törvény. Nem, nem volt más választása. - Ez egy jó terv, Joseph. Ha Isten is úgy akarja, akkor a vezérük meggyógyul. Ha nem, akkor is mindent megtettünk, amit lehetett. Elizabeth lassan keresztet vetett, és Joseph követte példáját. 10

11 - Ha Isten is úgy akarja - ismételte. - Míg felkészülök az útra, nyergeld fel a lovamat, Joseph. A parancsot finom mosoly szelídítette. Joseph azonnal kiment, és behúzta maga mögött az ajtót. Megkerülte a kunyhót, és sietve előkészítette az állatot. Néhány perc múlva, mire visszatért, úrnője már átöltözött. Egyszerű szabású, ám finom anyagból készült kék köpenyt viselt, színe hajszálra egyezett a szeme színével. Joseph elvette a feléje nyújtott gyógynövénycsokrot és felsegítette úrnőjét a nyeregbe. A hirtelenjében kitalált terv miatt kissé aggódott, s ezt úrnője azonnal észrevette rajta. Elizabeth lehajolt, és gyengéden megveregette a ráncos kezet. - Ne aggódj, Joseph! Már régen tennünk kellett volna valamit. Meglátod, menni fog! Mintegy megerősítésül, Joseph keresztet vetett, aztán felszállt a herélt ménre, melyet a kopasz Hermantól, az istállómester helyettesétől kapott kölcsön. Kihúzott tőrrel vezette az utat az erdőn át, készen minden veszéllyel szembeszállni. Nem egészen egy óra alatt, a kanyargós út végén Elizabeth és Joseph megérkezett a major betört kapujához. A két testes őr kellő távolságba húzódott a fenyegető külsejű farkaskutyáktól. Meglepetés látszott arcukon, de nem szóltak, csak a szemöldöküket húzták fel vigyorogva, míg a kis csapat elhaladt. Amikor a belső udvarra értek, Joseph fürgén lepattant a lováról, és segített úrnőjének leszállni. Érezte, hogy a lány remeg, tudta, hogy nagyon fél. Az öreg szolgát büszkeség öntötte el, mikor Elizabeth szemébe nézve látta, hogy kívülről semmi izgalom nem látszik rajta. - Apád büszke lehet rád, úrnőm! - súgta, míg leemelte a nyeregből. Igen, az apjától örökölte a bátorságát, és Joseph csak annak örült volna, ha Thomas is láthatná nővérét. Mert igazából Joseph félt rettenetesen, hogy mi fog történni. Amikor megérkeztek a kapuhoz, munkától volt hangos a major, most azonban fenyegető csend uralkodott. Ismeretlen arcok bámulták a lányt. Elizabeth egy darabig a lova mellett állt, majd minden bátorságát összeszedve, magasra emelt fejjel elindult a bámuló tömeg felé. 11

12 Nem azt mondta Joseph, hogy körülbelül kétszázan lehetnek? - kérdezte magában. Akkor nagyot tévedett, mert ezek itt legalább háromszor annyian vannak. És mind szájtátva bámul! Viselkedésük azonban nem félemlítette meg Elizabethet. Büszkén kihúzta magát, megjelenése királyi volt. A szél beleakadt a csuklyájába, s letépte fejéről; a napsütötte hajfürtök szabadon omlottak vállára. Elizabeth csendes méltósággal vonult a nagyterembe, csak addig állt meg, míg köpenyét levette, és odaadta a körötte serénykedő Josephnek. Joseph olyan szorosan fogta a gyógynövényeket, hogy a kezén kidagadtak az erek. Elizabeth rámosolygott, hogy könnyítsen aggodalmán. Elizabeth nem törődött a férfiak hangos megjegyzéseivel. Két hűséges kutyájának kíséretében a terem túlsó végében tévő kandalló felé indult. Mindenki elhallgatott, ő pedig a kezét melengette a pattogó tűz előtt. Nem mintha fázott volna, inkább arra használta fel az időt, hogy összeszedje magát, mielőtt közönségével találkozik. Amikor már nem halogathatta tovább, megfordult, és szembenézett a bámuló tömeggel. A kutyák leültek a két oldalán. Elizabeth lassan végigmérte a termet. Az otthona odalett: a zászló és a tapéta rongyokban csüngött a nedves kőfalon, emlékeztetőül, hogy a halál járt Montwright-ban. Elizabeth emlékezetében nem maradt nevetés. Csak a sikoltozás és kínzás emlékei visszhangoztak lelkében. Ez itt most csak egy csupasz terem volt. Még csak el sem tudta képzelni, amint anyja, apja oldalán a hosszú tölgyfa asztal mellett ül... nem, csak a felemelt kardot látja újra és újra, amint anyjára sújt... Gondolatait köhögés szakította félbe. A sűrű csönd megtört. Elizabeth elfordította tekintetét a szakadt, kormos zászlóról, és a katonák felé fordult. Egy vörös hajú férfi, buta vigyorral arcán felugrott az asztal mellől, és egyenesen Elizabeth elé állt, aki így a többieket nem láthatta. Elizabeth majdnem elmosolyodott. A katona Elizabeth kék szemébe nézett, és hangosan így szólt: - Nagyon szép vagy! De hogyan gyógyítod meg urunkat? 12

13 Elizabeth nem válaszolt a gúnyolódásra, mert valójában maga sem tudta, mit mondjon. A katona egy másikhoz fordulva folytatta: - Olyan a haja, akár a nap! Fogadok, hogy olyan puha, mint a legfinomabb selyem! Ezzel felemelte a kezét, hogy megérintse a selymes fürtöket, de Elizabeth hangja, mint a penge hasított előre: - Nem félted az életed? A katona keze félúton megállt, mosolya eltűnt, amint meghallotta a kutyák morgását. A nyakukon felborzolódott a szőr, foguk támadásra készen villogott. A fiatalember most Elizabethre nézett, arca elsápadt, és mérgesen kérdezte: - Nem bántalak, mert Sólyom védelme alatt állsz - súgta. - Nem kell félned tőlem. - Akkor te se félj tőlem! - suttogta Elizabeth, hogy más ne hallja. Mosolyára a katona mérge is elpárolgott. Tudta, bármennyire is figyeltek a többiek, nem hallhatták a szóváltást. Hálás volt a lánynak, mert a büszkeségén nem esett csorba. Ő is elmosolyodott. Elizabeth íntett a kutyáknak, s azok elcsendesedve feküdtek le a lány két oldalán, farkuk barátságosan csapkodta a fapadlót. - Hol van a vezéretek? - kérdezte. - Gyere utánam, odavezetlek! - felelte a katona készségesen. Elizabeth beleegyezően bólintott, és elindult a fiatalember után. Rámosolygott a lépcső alján várakozó Josephre, és elvette tőle a gyógynövénycsokrot. Fürge léptekkel szaladt fel a kanyargó lépcsősoron, közben megpróbált nem gondolni a régmúlt időkre, amikor lánytestvéreivel és kisöccsével futkároztak a lépcsőkön. A sírásra most nincs idő, Thomas jövője függött tőle. Az első fordulónál egy idősebb lovag várta. Rosszallás suhant át az éles vonásokon, s Elizabeth felkészült az újabb megpróbáltatásra. - Hát nőt küldtek? Ha ez valami trükk, akkor... - Nincsen ebben semmi trükk - felelte Elizabeth. - Csupán arról van szó, hogy ismerem azokat a gyógyfüveket, amelyek 13

14 segíthetnek vezéreteknek, és minden tőlem telhetőt megteszek majd, hogy megmentsem életét. - Ugyan miért segítenél te neki? - Nincs szükségem a magyarázkodásra! - felelte Elizabeth. Bosszankodását igyekezett elrejteni. - Szükséged van a segítségemre, vagy sem? A lovag egy hosszú percig vizsgálta tekintetével. Elizabeth tisztában volt vele, hogy a lovag gyanakszik, de semmi kedve nem volt a kételyeit eloszlatni, makacsul hallgatott, és bírta a lovag tekintetét. - A kutyákat hagyd itt, és gyere utánam! - adta ki pattogó hangon a rövid parancsot. - Nem - felelte azonnal Elizabeth. - A kutyák velem jönnek. Nem csinálnak semmi bajt, csak akkor, ha valaki bántani akar engem. Legnagyobb meglepetésére a lovag nem vitázott tovább, bár a lány észrevette, amint hosszú ujjaival beletúrt őszesbarna hajába, ami nyilvánvalóan a tarácstalanságot jelezte nála. A lovag nem balra, a három ajtó által határolt nagy hálószoba felé vette útját, hanem jobbra fordult, leemelte tartójából az égő fáklyát, elindult a szűk folyosón, és éppen a lány régi hálószobája előtt állt meg. Az ajtó előtt álló két őr meglepetten pillantott Elizabethre. A lány izgatottan követte a lovagot az ajtón át. Gyorsan szétnézett, és legnagyobb ámulatára a szobát olyannak találta, mint amilyen volt, amikor el kellett hagynia. Ez volt a legkisebb hálószoba a házban, de ezt szerette a legjobban, mert itt lehetett a legjobban elhúzódni, a kis ablakból pedig lélegzetelállító látvány nyílt az erdőre. Szemben a kandalló szinte az egész falat elfoglalta, kétfelől most is ott állt a két szék a két tengerkék párnával, melyet Margaret nővére hímzett neki. Tekintete most a kandalló fölött a zászlóra tévedt. A kék szín megegyezett a párnák színével, a két farkaskutyát ábrázoló hímzést halványsárga fonalak szőtték át. A zászlón még egy szín szerepelt, a sötétvörös, egészen a zászló tetején, kedvenc madarát, a sólymot ábrázolta. A szíve megfájdult, amikor eszébe jutott édesanyjával mennyit dolgoztak ezen a hímzésen. 14

15 - Nem! - üvöltötte egy hang a lelkében. - Most nincs itt az ideje. - Elizabeth megrázta a fejét, s ez a mozdulat nem kerülte el a lovag figyelmét. Ő is jól megnézte a zászlót, majd Elizabethre nézett. Megerezte, milyen fájdalmat érezhet a lány. Tekintetében kíváncsiság és találgatás volt felfedezhető, de Elizabeth nem figyelt rá. Az ágyhoz lépett, és azonnal meg is látta a vezért, hiszen a kék-sárga drapéria nem takarta el az ágyat. Nagyorr meglepődött a hatalmas termet láttán, még nagyobbnak találta, mint a nagyapját. A férfinak hollófekete haja volt és olyan hosszú a termete, hogy a lába szinte el sem fért az ágyon. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból, még erőtlen állapotában is megrémítette a férfi látványa a lányt. Ott állt mellette, és tanulmányozta a rideg vonásokat. Csinos volt az arca, mégis... valami keménységet látott rajta. A harcos hánykolódni kezdett, gyenge, mégis mély hangján felnyögött, és ez cselekvésre késztette Elizabethet. Az izzadt, napszítta homlokból kisimította a csapzott fürtöket. A hófehér kézfej furcsa ellentétet mutatott a barna, időjárásban edzett, bőrön. A lány érintésére csillapodott a hánykolódás. - A láztól ilyen forró a homloka - magyarázta Elizabeth. - Mióta van ilyem állapotban? - Beszéd közben felfedezte a férfi jobb halántékán a duzzanatot és ujjával gyengéden körbetapogatta. A lovag az ágy lábánál állt, onnan figyelte; rosszallóan. - Láttam, amikor a kard lesújtott. Leesett a földre, és azóta nem tért magához. Elizabeth erősen gondolkodott, mit csináljon. - Ennek így nem sok értelme van, mert egy ilyen ütéstől még nem lesz lázas. Felegyenesedett, és elszántam parancsolta: - Segítsetek levetkőztetni! Elizabeth nem hagyott időt a lovagnak a kérdezősködésre, azonnal hozzálátott, hogy kifűzze a beteg hátán a páncélt. A lovag egy pillanatig habozott, aztán segített lehúzni a vastag nadrágot a félig alvó testről. Elizabeth bármennyire is erőlködött, nem tudott megbirkózni a vastag gyapjúból készült, steppelt kabáttal. Sehogy sem sikerült áthúznia az átizzadt ruhadarabot a széles 15

16 vállakon. Ösztönösen nyúlt az övéhez, hogy a tőr segítségével szabaddá tegye a mellkast, és felitassa az izzadságot róla. A lovag félreértette a penge villanását és kiütötte a tőrt a lány kezéből. A kutyák morogni kezdtek, ám Elizabeth azonnal lecsendesítette őket, és a lovag felé fordult. Hangja lágy volt, haragnak nyoma sem volt benne. - Bár nincs okod megbízni bennem, arra kérlek, ne tarts tőlem. Csak az ingét akartam felhasítani. - Miért nem? - kérdezte a lovag. Elizabeth nem törődött a kérdéssel, lehajolt, és felvette a tőrt. Felhasította az inget a nyakánál és két kezével szakította tovább. Nem törődött a haragos lovaggal, csak azt parancsolta neki, hogy hozzon hideg vizet, mert le akarta itatni az izzadságot a betegről. Míg a lovag továbbította a parancsot a kint várakozó őröknek, Elizabeth alaposan megvizsgálta a beteg karját és nyakát, nincs-e rajta sérülés. Kényszerítette magát, hogy lejjebb csússzon tekintete, bár érezte, hogy arca kipirul. Haragudott magára emiatt a pirulás miatt, de az igazat megvallva, még sohasem látott meztelen férfit. Bár az volt a szokás, hogy a lányok segédkeztek a látogatók fürdetésénél, apja nem bízott a barátaiban, és a szolgálókra bízta e feladatot a lányai helyett. A kíváncsiság azonban hamarosan legyőzte zavarát, és Elizabeth gyorsan végigfuttatta tekintetét az alsóbb részeken is. Kissé meglepődve tapasztalta, hogy a beteg hímtagja nem volt olyan félelmetes, mint ahogy azt a szolgálólányok beszédéből kihallotta, amikor a férfiakról pletykáltak. A lányok vagy túloztak, vagy ennek van itt valami hibája - gondolta. Elizabeth az előtte álló feladatra gondolt, és keresztet vetett. Tiszta ruhát vett elő, és hosszú csíkokra szaggatta. Amikor a víz is megérkezett, ezzel kezdte lemosni a beteg arcát. - Olyan mozdulatlan, mintha halott lenne, és a lélegzete is akadozik - gondolta. A férfi arcán a bal szemétől egy mérges vörös csík húzódott egy félkört leírva, mint a félhold, egészen a füléig, 16

17 melyet a fekete hullámos haj félig eltakart. A nedves ruhával óvatosan követte a csipkés vonalat, közben azt gondolta, hogy ez a mély horzsolás sem tudta elcsúfítani a csinos arcot. Lemosta a nyakát és a mellkasát, és még több sebesülésre bukkant. - Nem tetszik, hogy ennyi sebesülése van - fogalmazta meg hangosan. A derekához érve Elizabeth abbahagyta a lemosdatást. - Segíts megfordítani! - szólt oda a lovagnak. A megszólított végső türelme határán járt, ez nyilvánvaló volt az üvöltéséből is. - A szentségit neki, asszony, ennek az embernek nem fürdetésre, hanem gyógykezelésre van szüksége! - Én legalább tudom, hogy a fejét ért sérülés a legsúlyosabb - kiáltotta Elizabeth ugyanolyan hangerővel. - Neked meg az sem jutott eszedbe, hogy a harci gúnyáját levesd! Válaszul a lovag nagy mérgesen összefonta a karját. Elizabeth tudta, hogy nem várhat tőle segítséget. Gúnyos tekintettel végigmérte, és újból a beteghez fordult. Mindkét kezével átnyúlt az ágyon, és megfogta a tehetetlen kezet. Minden erejét megfeszítve kezdte húzni, de az meg sem moccant. Folytatta mégis a műveletet, már azt hitte, sikerül, amikor a kéz visszakerült eredeti helyzetébe. Magával rántotta Elizabethet, is és a lány egyszercsak a harcos széles mellkasán találta magát. Mindent elkövetett, hogy kiszabaduljon, de a férfi szorosan fogta. Úgy látszott, hogy még álmában sem akar együttműködni ápolójával. A hűbéres látván Elizabeth elkeseredett kísérletét odaugrott, és elkiáltotta magát: - El az útból, asszony! Kiszabadította a lányt a szorításból, durván talpra állította, majd egy hirtelen mozdulattal magához rántotta. Mérge rémületre váltott, amikor megpillantotta a beteg hátához tapadó véres inget. Elizabeth azonban megkönnyebbült, amikor megtalálta a sebet, mert ezzel legalább tudott valamit kezdeni, beült az ágy szélére, és hozzáfogott, hogy óvatosan kiszedje a foszlányokat a gennyedő sebből. A hűbéres a mély átlós seb láttán szeméhez 17

18 emelte kezét. Nem szégyellte a könnyeket, aggodalommal teli suttogta: - Nem jutott eszembe, hogy megnézzem... - Ne hibáztasd magad! - felelte együttérzően. - Most már tudom, mitől lázas. Még több vízre lesz szükségem, de ezúttal meleg vízre, úgy, hogy szinte forrjon! A hűbéres bólintott, és kisietett a szobából. Néhány perc múlva gőzölgő fazék került a szobába. Valójában Elizabeth irtózott attól, amit meg kellett tennie; számtalanszor látta anyját, hogyan csinálta a hasonló sebesülésekkel. Rövid imát mondott, majd hozzálátott. Egy tiszta rongyot belemerített a fazékba - az ő kezének sem esett jól, de nem törődött a fájdalommal - és jól lecsöpögtette. Kész volt, mégis tétovázott. - Attól tartok, le kell fognod - suttogta -, mert fájni fog neki, de meg kell csinálni. - Kék szemével az aggódó hűbéresre nézett, és várt. Az megértően bólintott, és két kezével leszorította a széles vállakat. A lány még mindig habozott. - Ki kell húznom belőle a mérget, különben meghal. Elizabeth maga sere tudta, hogy a hűbérest, vagy saját magát akarja meggyőzni, amiért ilyen fájdalmat okoz. - Igen - volt a hűbéres velős válasza. Ha Elizabeth jobban odafigyelt volna, a megértést is kivehette volna a hangjából. Most azonban teljesen lefoglalta az a fájdalom, amit hamarosan a betegnek okoz. Mély lélegzettet vett, és a gőzölgő ruhát a nyílt sebre helyezte. A reakció azonnali és rémületes volt. A férfi megpróbálta letépni a forró ruhát a sebről, de a hűbéres erősen szorította. A fájdalmas kiáltás Elizabeth szíve mélyére hatolt. A hálószoba ajtaja kicsalódott, és a két őr kihúzott karddal berohant. Félelem és értetlenség tükröződött arcukon. A hűbéres tagadólag intett, és eltétette velük a fegyvert. - Ezt meg kellett tenni! Elizabeth szavai megnyugtatták az őröket, így visszatértek őrhelyükre, az ajtó mögé. - Ha ébren lett volna, egy hang sem jön ki a torkán magyarázta a hűbéres. - Most nem tudja, mit csinál. 18

19 - Azt akarod ezzel mondani, hogy nem igazi férfi, aki a fájdalmát kimutatja? - kérdezte Elizabeth, és egy másik kendőt tett a sebre. - Ő nagyon bátor harcos - felelte a hűbéres. - Most a láz uralja cselekedeteit - válaszolta Elizabeth. A hűbéres egyetértő bólintása majdnem mosolyra fakasztotta a lányt. A beteghez fordult, és leemelte a sebről a sárga és véres foltokkal bepiszkított kendőket. Addig ismételte ezt, míg a mély sebből már csak piros vér származott. Mire befejezte, a keze is olyan piros volt, mint a seb, és fel is hólyagosodott. Összedörzsölte őket, annyira viszketett, majd a gyógynövényekért nyúlt. Inkább magának mondta, mint a másiknak: - Nem hiszem, hogy forró késpengével le kellene zárni a sebet, mivel a vérzés tiszta, és nem túl bőséges. A vezér még mindig eszméletlen volt, amiért Elizabeth hálát adhatott Istennek, hiszen a most következő eljárás sem volt fájdalommentes. Egy jó adag kellemetlen illatú gyógyírt kent a hátára, majd bekötözte. Annikor ezzel megvolt, a hűbéres segített megfordítani a sebesültet. A lány belediktálta a porrá tört zsálya, papsajt és fekete csucsor gyökeréből készült főzetet. Több tennivalója nem volt. Elizabeth izmai fájtak a megerőltetéstől. Felállt, és az ablakhoz sétált. Félrehúzta a szél ellen odaakasztott szőrmepokrócot, és meglepetten látta, hogy már este van. Fáradtan nekidőlt a kőfalnak, és hagyta, hogy a hideg levegő lehűtse arcát. Amikor visszafordult, csak akkor vette észre, a hűbéres mennyire fáradt és megviselt. - Eredj, pihenj le, majd én vigyázok az uradra! - Nem! - felelte az. - Csak akkor fogok aludni, ha a Sólyom meggyógyul! Addig nem! - Ezzel egy hasáb fát tett a tűzre. - Mi a neved? - kérdezte a lány. - Roger. - Roger, miért hívod az urad Sólyomnak? A férfi még félig meghajolva a kandalló előtt mogorván válaszolta: - Akik együtt harcoltak vele, mind így hívják. Ez már így van. 19

20 Szűkszavú válasza nem sokat mondott Elizabethnek, de nem akarta több kérdéssel bosszantani úgy érezte, ideje a lényegre térni. - Azt mondják, van itt egy fiú, aki nem tud beszélni, és hogy a Sólyom mentette meg az életét. Igaz ez? - Igen. A hűbéres arcán gyanakvást látott, ezért óvatosabban folytatta: - Ha az, akire én gondolok, akkor ismerem a családját, és szívesen elviszem majd magammal. A hűbéres elgondolkodva nézett rá. Olyan sokáig nem válaszolt, hogy Elizabeth majd' megőrült, de tartotta magát. - Mi a véleményed, Roger? - Megnézem, mit tehetek, bár csak az úr hozhatja meg a döntést. - De Lord Geoffrey sohasem jön ide! Egy hónapba telne, míg megüzenné, hogy elvihetem-e a fiút! Biztosan ő is azt szeretné, ha a fiú újra a családjával lehetne. Te nem dönthetsz helyette? Biztos vagyok benne, hogy örülne, ha nem zavarnád ilyen aprósággal, hiszen Montwright a többiekkel összehasonlítva csak egy apró, jelentéktelen kis hely! Elizabeth majdnem hozzátette, hogy az apja is mindig ezt mondta. Tudta, hogy ez így is van, hiszen Lord Geoffrey egyetlenegyszer sem látogatta meg az apját. Nem, mindig az öreg Thomas utazott el hozzá, ha valami üzletről volt szó. A hűbérest meglepte ez a kitörés. - Egy hónapba? Csak addig kell várnod, míg a láz elmúlik, és ha felébred, megkérdezheted tőle! Egyébként is tévedsz. Geoffrey számára nem létezik jelentéktelen birtok. Mindenkit megvéd, aki hűséges hozzá, a legkisebbtől a legnagyobbig. - Azt akarod mondani, hogy a Sólyom megadhatja nekem az engedélyt? Lord Geoffrey helyett is dönthet? - kérdezte bizakodva Elizabeth. - Akkor biztosan meg is adja - válaszolta meg gyorsan a kérdést -, hiszen én ápoltam. Ez a legkevesebb, amit megtehet! Megkönnyebbülten elmosolyodott, és összecsapta a tenyerét. - Te tényleg nem tudod, kit ápoltál az előbb? - kérdezte Roger mosollyal a szája sarkában. 20

21 Elizabeth várakozón nézett rá. - A Sólyom maga Lord Geoffrey, Montwright nagyura. Roger leült az egyik székre, lábát a másikra tette, úgy leste a hatást. - Tényleg ő Lord Geoffrey? - kérdezte meglepetten. - Igen. Roger keresztbe tette a lábát, és elmosolyodott. - Miért lepődtél meg ennyire? A Sólymot mindenki ismeri. A híre messzi földre eljut. - Igen, de én azt hittem róla, hogy öreg. Öregebb, mint... Az alvó sebesült felé intett, hosszú ideig nézte, miközben kergetőztek gondolatai. Az apja sohasem említette, hogy ilyen fiatal volt a nagyúr. Elizabeth csak úgy gondolta, hogy öreg, mint azok az urak, akikkel néha találkozott. A hideg falhoz támaszkodott, és Rogerre nézett. Az igen jól szórakozott a tudatlanságán. - Ő Vilmos király legfiatalabb és leghatalmasabb nagyura - felelte büszkén. - Ha meggyógyul, akkor lekötelezettem lesz, ugye? - kérdezte Elizabeth. Gyorsan elmondott egy imát, hogy ez igaz legyen, hiszen ha Geoffrey ilyen tiszteletreméltó ember, akkor talán meghallgatja ót. Talán meg tudja győzni nagybátyja gonoszságáról. Meg kell, hogy győzze! Ha meggyógyulna! Hangos kopogás zavarta meg Elizabeth gondolatait. Roger ment kinyitni az ajtót, és némi suttogás után az őrökkel, Elizabethhez fordult. - A szolgád akar veled beszélni. Elizabeth bólintott, és elindult az őrrel a folyosó végére, ahol Joseph várt rá. Elizabeth nyár messziről látta, milyen izgatott. - Joseph, tudod, hogy magát Lord Geoffreyt ápolom? - Igen? Megvárta, míg az őr hallótávolságon kívül kerül, mielőtt folytatta: - Meg fog gyógyulni? - Van rá esély - mondta Elizabeth. - lmádkozzunk érte! Thomasnak ez az egyetlen esélye. Joseph igen aggódott. Elizabeth azonban ezt mondta: 21

22 - Ez jó hír, Joseph. Nem érted, hogy az úr a lekötelezettem lesz, még akkor is, ha nő vagyok? Meg kell, hogy hallgasson... - De az ember, aki mellette van - intett a hálószoba felé -, a hűbéres... - Rogernek hívják - segített, neki Elizabeth. - Ez az ember Belwainért küldött. - Hát ez meg mi? - kérdezte Elizabeth, majd halkabban folytatta: - Miért? Honnan tudod? - A kopasz Herman kihallgatta, amikor kiadta a parancsot. Egy órával ezelőtt indultak az üzenettel. Ez így igaz! - erősítette meg, mikor látta, hogy Elizabeth ingalja a fejét. - Belwain egy hét múlva, vagy még hamarabb itt lesz! - Te jó ég! - suttogta Elizabeth. - Előtte még beszélnem kell Geoffreyvel. Rémülten kapaszkodott a szolga ruhaujjába, és tovább hadart: - El kell rejtenünk Thomast. El kell vinnünk innen, amíg nem tudom, Geoffreynek mik a szándékai. Belwainnek nem szabad megtudnia, hogy életben maradtunk. - Ez lehetetlen, asszonyom! Belwain azonnal megtudja, ha idejön. Túl sokan látták, hogy visszatértél. Tudni fogja. És nem sokára az a Roger is. - Gondolkodnom kell - suttogta Elizabeth. Most vette észre, hogy a ruhaujjba kapaszkodik, gyorsan elengedte hát. - Beszélj Hermannal, ő hű hozzánk, és hallgatni fog. Ráadásul szabad ember. Ketten el kell rejtenetek Thomast. Sok olyan hely van, ahol elrejtőzhet. Megteszitek? - Igen - volt Joseph válasza. Kiegyenesedve mondta: - Nem hagylak cserben, elrejtem őt valahová! Elizabeth bólintott, és minden bizalmát a szolgába helyezte. Biztosan nem fogja cserbenhagyni. - Nemsokára Geoffrey felébred - szólalt meg. - De mi lesz veled? Ma az úr nem ébred fel, ha az alvó szellemek nem engedik ki a karmaik közül, és Belwain megérkezik... ha az úr meghal... - Akkor elmegyek - felelte Elizabeth inkább magának, mintsem Josephnek. - Nem lehetek itt, amikor Belwain megérkezik. Ha az úr hamarosan felébred, talán beszélhetek vele, mielőtt Belwainnek ideje lenne a hazudozásra. - A lány 22

23 összerázkódott, úgy folytatta. - Ha nem, ha véletlenül meghal, akkor hozd el Thomast, és valahogy megpróbálunk eljutni anyai nagyapánkhoz. Ő tudja majd, mit kell tennünk. - Visszamégy a vízeséshez? - kérdezte Joseph félelemmel a hangjában. Most, hogy Thomasért kellett mennie, nem kísérhette el úrnőjét, és emiatt rettenetesen aggódott. - Nem maradok itt! - suttogta eltökélten Elizabeth. - Belwain megbecstelenítette ezeket a falakat, és én nem akarom újra látni. - Ugyan, úrnőm, nyugodj meg! Geoffrey biztosan magához tér, mielőtt útnak indulsz, és mielőtt Belwain megérkezik, és meghallgat majd téged - próbálta meg úrnőjét megnyugtatni, mintha beteg gyermekhez beszélne. Joseph megvárta, míg Elizabeth lecsillapodik. Mindig nyugtalanította az a mérhetetlen hangulatváltozás, valahányszor Elizabeth nagybátyja nevét meghallotta. Tudta, hogy a lány tanúja volt a mészárlásnak, megértette a lelkében dúló vihart, és hitte, akárcsak Elizabeth, hogy Belwain keze volt benne a kegyetlenkedésben. Szerette volna, ha úrnője beszél erről a szörnyűségről, mert így valamennyire megszabadult volna fájdalmától. Elizabeth annyira más volt, mint két féltestvére, Margaret és Catherine. Talán azért, mert félig angolszász volt. Amikor az idősb Thomas két lányával Montwrightba érkezett, egy megkeményedett, boldogtalan ember képét mutatta. Hat hónap múlva azonban, amikor a szép, szőke hajra angolszász lánnyal megismerkedett és feleségül vette, teljesen megváltozott. A lánynak meglehetősen vadóc természete volt, ám Thomas tudta, hogy kell bánni vele, és hamar összeszoktak. Egy év múlva rnegszületett a kis Elizabeth. Thomas azt hitte, hogy soha nem születik fia, ezért minden szeretetét a kék szemű kislányra pazarolta. Ezért egészen különleges kapcsolat alakult ki közöttük, és még amikor tíz évvel később a kis Thomas megszületett, akkor sem szakadt meg. Elizabeth külsőre nem hasonlított az apjára, annál inkább a természete. Zárkózott volt, nem szívesen mutatta ki az érzelmeit. Catherine és Margaret éppen az ellenkezője volt. Joseph szerint Elizabeth volt a kapocs, amely a családot 23

24 összetartotta. Mindene volt a család. Ő volt apja büszkesége, ha elkísérte a vadászatra, és ő volt a legreménytelenebb eset, ha kézimunkáról volt szó. Milyen boldog életük volt mostanáig! - Említettem neked, hogy Herman három embert küldött Belwainhez abban a reményben, hogy a szolgáktól megtudnak valamit? - Herman nagyon jó ember - felelte Elizabeth. - De nem hiszem, hogy Belwain emberei elmondanák az igazságot, mert rettenetesen félnek tőle. Kérlek, köszönd meg a nevemben Hermannak! - Herman nagyon szerette a családodat, még apád szabadította fel. Te még nagyon kicsi voltál, nem emlékezhetsz rá. Herman soha sem fogja elfelejteni, mivel tartozik a családnak. - Igen, hallottam erről - felelte Elizabeth. - Soha nem értettem, miért hívják kopasz Hermannak, hiszen sűrű haja volt. Akárhányszor megkérdeztem apámat, mindig rettenetesen zavarba jött. Joseph átlátta, hogy Elizabeth még mindig nem tudja a választ és elpirult. Remélte, hogy tőle nem fogja megkérdezni, hiszen az elnevezés egy buta férfitréfa volt, s nem Elizabeth fülének való. Apjának kedves emléke kissé felvidította Elizabethet. - Egyszer túl leszünk rajta, Joseph! - súgta. - Most vissza kell mennem az úrhoz. Imádkozz értem, Joseph! Imádkozz, hogy Geoffrey meggyógyuljon! Imádkozz, hogy meghallgasson engem! Hogy meghallgasson és higgyen nekem! Ezzel megveregette a szolga görbe hátát, és elindult a hálószoba felé. A gyomra felfordult és hányingerrel küszködött. A gondolat, hogy Belwain visszatér Montwrightba, nem hagyta nyugodni. Ha nem kellett volna a kisöccsére gondolnia, még örült is volna neki. Tudta volna, hogyan csalja lépre! Barátságot tettetve sietett volna elébe, de tőrrel a kezében! De meg fogja várni, míg eljön az ideje a bosszúra! Elhatározása megnyugtatta. Kihúzta magát, léptei biztosabbak lettek. Ezért maradhatott épeszű ebben a lehetetlen helyzetben. 24

25 A bosszú és a kistestvére miatt. Csak akkor adhatja át magát a fájdalomnak, ha testvérét és birtokát biztonságban tudja, ha Belwain halállal lakol bűneiért. Elizabeth belépett a hálószobába. A két kutya az ágy két oldalán őrködött. Úgy látszik, megbarátkoztak a sebesülttel. Elizabeth leült a székre az ágy mellett, és megtörölte a beteg homlokát. Még két nap és két éjszaka őrködött az ágya mellett. Sűrűn cserélte a kötéseket, és valahányszor gyógynövény-borogatást tett a sebre, tizenkétszer mondta el a miatyánkot úgy, ahogy az anyjától tanulta. A szobában étkezett, csak akkor ment ki, ha nagyon muszáj volt. Egy ilyen alkalommal látta meg a lépcső tetejéről a nagyteremben az öccsét. A fiú egy pillanatra felnézett, de Elizabeth látta, hogy nem ismerte fel őt. Ez azonban nem zavarta túlságosan, tudta, hogy egyszer lesz ideje meggyógyítani. Talán jobb is, hogy Thomas nem emlékszik semmire. Ő is végignézte családja legyilkolását, de a könyörületes Isten talán megszánta őt, és nem fog emlékezni semmire. Joseph a fiú mellett állt és intett Elizabethnek. A lány tudta, hogy Joseph elvégzi, amit rábíztak, s szó nélkül ment tovább. Elhatározta, hogy még egy napot vár, aztán elmegy. Ma éjjel, míg az őrök alszanak, Joseph elviszi Thomast. Csak beszélhetne az úrral! Csak ébredne fel és hallgatná meg! Elizabeth ezekkel a gondolatokkal tért vissza a beteghez. A kutyákkal Roger törődött, ő adott enni-inni nekik, s morgásából ítélve ez nem volt számára a legkellemesebb feladat. Ennek oka az volt, hogy a kutyák mindig morogtak, valahányszor Roger közel ment az ágyhoz. - Ezek úgy csinálnak, mintha én akarnám bántani a gazdámat! - mondta mérgesen. - Csak védelmezik - felelte Elizabeth mosolyogva. Őt is meglepte, mennyire ragaszkodnak a kutyák Geoffreyhez, és nem is talált rá magyarázatot. A második napon Roger többször egyedül hagyta Elizabethet a beteggel, ami nyilván azt jelentette, hogy a lány elnyerte bizalmát. 25

26 A második napon éjfél körül Elizabeth a beteg homlokát törölgette. A férfi mélyen, nyugodtan aludt, lélegzete egyenletessé vált. Elizabeth nagyon boldog volt, hogy ilyen szépen javul, de úgy vélte, a láza még nem múlt el. - Milyen ember lehetsz te, ha ennyire ragaszkodnak hozzád az embereid? - suttogta halkan. Lehunyta a szemét, mert szerette ezt a csendet. Ám amikor kinyitotta, legnagyobb meglepetésére Geoffrey átható tekintetével találkozott. Elizabeth ösztönösen előrenyúlt, hogy megsimogassa a homlokát. A férfi bal kezével elkapta a felé nyúló kezet, és magához húzta a lányt. Meztelen mellkasához szorítva, mikor szájuk szinte összeért, ezt súgta neki: - Vigyázz rám, nimfa! Elizabeth elmosolyodott, biztos volt benne, hogy a férfi nincs magánál. Szinte az örökkévalóságig nézték egymást, majd a férfi jobb kezével magához húzta a lány fejét. Elizabeth kellemesnek találta a csókot, mely alig kezdődött el, máris vége lett. Elizabeth képtelen volt elfordítani a szemét a férfi bársonyos tekintetétől, úgy érezte, mintha megbabonázták volna. Mint a gyermek, aki tudja, úgysem kapják el, úgy bátorodott fel Elizabeth, és adta át magát az ártatlan kíváncsiságnak. Két kezét a férfi tarkójára csúsztatta. Bőre lágy volt, izmai kemények, s míg nézték egymást, a lány gyengéden masszírozni kezdte. Ha Elizabeth tapasztaltabb lett volna, rájött volna, hogy Geoffrey szemei most nem a láztól homályosultak el. Elizabeth döntött. Most ő vette át a kezdeményezést, lágyan magához húzta a férfit és édes csókban találkoztak ajkaik. Tulajdonképpen nem tudta, hogy is legyen tovább, hiszen teljesen járatlan volt a szerelem művészetében. Olyan volt, mint az első lépéseit megtevő gyermek. Meleg bizsergést érzett a lábaiban, s nagyon élvezte ezt az eddig ismeretlen érzést. Amint kielégítette kíváncsiságát, megpróbált elhúzódni, ám a férfi felhagyott eddigi passzivitásával. Magához szorította a lányt és most ő lett a támadó. Szája egyre követelődzőbb lett, nyelve mélyen behatolt a szétnyílt ajkak 26

27 közé. Elizabeth teste azonnal válaszolt az érzéki támadásra. Az ősidők óta ismert párbaj kezdetén nyelve kutatva fedezte fel a másikét. Izgalmas pillanat volt. Olyan érzések törtek elő a lányból, amikről nem is tudott, s követelőztek a folytatásért. Elizabeth megijedt testének gátlástalan reakciójától és kiszakította magát a hirtelen engedő ölelésből. Teste még remegett a felindulástól, ujjaival duzzadt ajkait dörzsölgette és mindenhová nézett, csak a férfira nem, mert tudta, hogy zavarában ég az arca. Végül mégiscsak ránézett és megkönnyebbülten sóhajtott fel. A férfi elaludt, szemei már lecsukódtak. Elizabeth halkan felnevetett: - Uram, téged a láz még éget, és nem fogsz emlékezni semmire! Megdöbbenésére az alvó férfi elmosolyodott. 27

28 Második fejezet A HATODIK NAPON A FÉRFI MAGÁHOZ TÉRT. A gyógyszerek okozta köd lassan tisztult ki az agyából, hirtelenjében azt sem tudta, hol van. Ragyogó napsütésre ébredt. Alaposan végignézte a szemével befogható területet. A hely ismerősnek, mégis idegennek tűnt neki. Hosszú ránc futott végig a homlokán, miközben megpróbálta visszaidézni a csata egyes jeleneteit és kitalálni, hogy azután mi történt vele. Kínjában nagyokat nyögve, a lovag a hátára fordult. Olyan hasító fájdalmat érzett a vállában, mint amikor az ellenség kardja beléhatolt. Mélyen beszívta a levegőt, hogy az egész testét elborító remegés megszűnjön. Csak a szemében látszott felvillanni a fájdalom, hiszen élete során volt alkalma hozzászokni, s hangot adni a fájdalomnak, a gyengeség jele. A legyőzhetetlen, abszolút erőben rejlett Lord Geoffrey legnagyobb hatalma, a gyengeséget megvetette, az alacsonyabb rendű emberek sajátjának tartotta. - Isten hozott vissza az élők közé! - rázta fel komor merengéséből Roger, odaadó hűbéresének rekedt hangja. Akkor most lesz, aki megválaszolja kérdéseit. Társának megviselt külsejéből ítélve betegsége alatt végig őrködött mellette. Az úr elismerően bólintott. - Milyen nap van ma? - kérdezte az álomtól még rekedt hangján. - Hat napja sebesültél meg - felelte Roger. Az úr elgondolkodott ennek hallatán, s miközben újra körülnézett, a következő kérdésen törte a fejét. Most megakadt a szeme a kandalló fölött csüngő zászlón. Hosszú percekig tanulmányozta, majd hirtelen az emlékezetéből feltörő látomása minden egyéb gondolatot kiűzött a fejéből. Tehát a lány él, nem volt látomás! Most már arra is tisztán emlékezett, ami a szobában történt. - Hol van? - Hát emlékszel rá? - kérdezte meglepetten Roger. - Igen - felelte Geoffrey lágyan. - Hozd ide hozzám! A parancs keménysége némi meglepetéssel töltötte el Rogert. 28