Átírás

1 1

2 2

3 3

4 4

5 5

6 6

7 7

8 8

9 Sejtelme sem volt arról, mióta kapaszkodik már a kút falába. Mindenesetre elég régóta ahhoz, hogy a víz csontig hatoló hidege érzéketlenné tegye a lábát. Elég régóta, hogy ujjai belefáradjanak az erőfeszítésbe, amellyel eddig sikerült fejét a víz színe fölött tartania. Valahol a távolban a kopók kísérteties üvöltése hasított a levegőbe, és a hangra hirtelen felgyorsult a szívverése. Szemét behunyva minden erejével arra összpontosított, hogy el ne engedje a régi kút egyenetlen falát. Igyekezett megnyugtatni magát. Idelenn nem érezhetik meg a szagod. Elveszítik a nyomod a pataknál, és itt soha nem találnak rád. A víz dermesztő érintése felkúszott egészen a nyakáig, mire ő ujjaival még erősebben kapaszkodott a kövekbe. Felpillantott a tiszta éjszakai égboltra, és mélyet sóhajtott. Mióta is csinálja már ezt? Amióta csak az eszét tudja. A kút fölött lassan elhalt a vonítás; üldözői elveszítették a nyomot. Csak hagyjatok már békén! Hát nem fizettem még meg eléggé? Néma imát mormolt, hogy Ők menjenek vissza oda, ahonnan eredetileg jöttek, de nem számított válaszra. Isten kizárólag azoknak 9

10 szentelte mindenható figyelmét, akiknek lelkük van, és ő ennek bizony híján volt, immár több mint ezer esztendeje. Hatalmasat nyelt. Mellkasában újra érezte azt az enyhe és különös remegést, amely csak azt jelenthette, hogy ők beléptek a kalitkás szobába. Benyúlt a vízen keresztül a zsebébe, előhalászott belőle két rozsdás vasszöget, és szorosan a markába fogta őket. Nem kellett mást tennie, csak csendben maradnia. Most nem kiálthatott fel. Muszáj volt kitartania! Valahol messze, egy apró, kerek szobában, amelynek szürke kőfalait selymes mohatakaró fedte, egy galamb verdesett kétségbeesetten hajszálvékony drótokból font kalitkája mélyén. Szárnyai a rácsnak ütköztek, karmai az ülőrudat tépték, marcangolták, ám mindhiába. Végül kimerültén megkapaszkodott a kalitka finom rácsozatában. Nem a menekülés vágya fűtötte azonban elkeseredését hiszen a kalitkán nem is volt ajtó, hanem a rettegés. Ez a fajta félelem volt a leggyötrelmesebb: a reménytelen kétségbeesés. A hófehér madár örök életre kárhoztatott kis szíve őrülten kalapált, mígnem már-már úgy érezte, kiugrik a helyéről. Ekkor karcsú kezek emelték ki finoman a sápadt galambot a kalitka aljából, onnan, ahol azelőtt reszketve kuporgott, és egy szépséges hölgy felé nyújtották, akinek alakja mintha furcsa, aranyló fényben ragyogott volna a szürkészöld szobában. Amikor a hölgy megszólalt, még a hangja is fényesen csillámlott a levegőben, és olyan gyönyörűséges volt, hogy könnyeket fakasztott volna bárki szeméből. A szárnyát! adta ki halkan az utasítást, magasba tartva egy gyertyát. A karcsú ujjak gyengéden elválasztották a madár szárnyát a testétől, majd így kifeszítve ismét átnyújtották a 10

11 galambot a szép hölgynek. A gyertya libegő lángja a nap megannyi színárnyalatával tükröződött vissza a galamb rémült tekintetében. A szépséges hölgy szája kegyetlen mosolyra görbült, miközben a sápadt lángot közvetlenül a galamb szárnya alá tartotta. A kútban rejtőző fiú megborzongott. Ajkába harapva homlokát a karjába rejtette, és alig bírta ki, hogy fel ne üvöltsön. Elviselhetetlenül égette, gyötörte a mellkasába nyilalló fájdalom, tüzes markában szorongatva a fiú megkínzott szívét. Ám a kín amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan alább is hagyott, mire a fiú néma megkönnyebbüléssel engedte ki tüdejéből a levegőt. A szürke szobában eközben a hölgy arcához emelte a gyertyát, amelynek lángja megvilágította gyönyörű vonásait. A legtökéletesebb nyári napra is csak gúnyolódva tekintett volna, visszautasítva a felháborító szemtelenséget, hogy mindkettőjüket a gyönyörű szóval merték illetni. Mindig a nehezebb utat választja szegény fiú, nem igaz? A galamb elkeseredetten vergődött a nő dallamos hangjának hallatán. Fogva tartója ezúttal még közelebb tolta szárnyához a lángot, amely belekapott a madár tollaiba, fekete pernyévé égetve őket, mintha csak papírfoszlányok volnának. A galamb megdermedt, csőrét is kitátotta néma gyötrelmében, üres tekintete a mennyezetre tapadt. A kútban a fiúnak ismét elakadt a lélegzete, hangosan zihált, és igyekezett arra összpontosítani, hogy fejét továbbra is a víz fölött tartsa. Szíve keservesen megvonaglott a mellkasában. Amint behunyta a szemét, olyan szorosan, ahogyan csak bírta, a szíve egyszer csak megállt, és nem vert többé. Hirtelen üresnek érezte magát, és hangtalanul a víz alá süllyedt, ujjaiból elszállt minden erő, a 11

12 kezében szorongatott szegek tekergő ösvényt rajzoltak az alant sötédő mélységbe. A fiú nyakát ekkor durván megragadta valami, feje hirtelen hátrarándult. Kihúzták testét a kútból az éjszakába, és a lóherétől illatozó földre taszították. Szájából víz szivárgott. Még nem ütött az utolsó órád, öreg barátom! Még nem. A Vadász érdeklődő pillantással méregette prédáját, tekintetében nem látszott sem düh, sem elégedettség. Az üldözés lezárult, és azzal együtt a szórakozásnak is vége szakadt. Kopók szaglászták körbe a földön heverő mozdulatlan testet. Munka vár rád. 12

13 13

14 14

15 Jobban fogod érezni magad, ha hánysz egyet, hidd el! szólt hátra anya az első ülésről. Attól mindig megkönnyebbülsz. Pislogva próbáltam magamhoz térni a kábulatomból, miközben kocsink mögött állva éppen a hárfatokomat igyekeztem előrángatni a csomagtartóból. Borzalmas hányinger tört rám. Hirtelen ráébredtem, hogy anyám egyetlen könnyed megjegyzéssel összefoglalta a valódi okát annak, miért ne álmodozzam arról, hogy valaha koncertfellépésekkel fogom megkeresni a kenyerem. Légy szíves, kímélj meg a lelki fröccstől, anya! Ne gúnyolódj! Anyám odalökött nekem egy a nadrágomhoz illő kardigánt. Vedd ezt fel! Sokkal profibb benyomást keltesz benne. Akár nemet is mondhattam volna, de egyszerűbb volt csak simán magamra húzni azt a nyamvadt kardigánt. Ahogyan azt már anyám kinyilatkoztatta: minél hamarabb állok ki a színpadra és hányom el magam, annál nagyobb lesz végül a megkönnyebbülés. S mihelyt túl vagyok ezen az egészen, békében visszatérhetek szürke, nyugalmas hétköznapjaimhoz, amíg anya elérkezettnek nem látja a pillanatot, 15

16 hogy újra kiráncigáljon a ketrecemből. Ismételt ajánlkozását, hogy segít nekem a hárfacipelésben, mindenesetre visszautasítottam, bár a befelé igyekvő diákok közül többen is szülői kísérettel érkeztek. Könnyebb volt tökéletesen jelentéktelennek maradni, ha senki ismerős nem volt jelen, hogy rajtam tartsa a szemét. Akkor mi most leparkoljuk az autót, és keresünk magunknak ülőhelyet. Hívj, ha segítségre van szükséged! Anya megpaskolta galambszürke táskáját, amely tökéletesen illett szintén galambszürke, mélyen dekoltált blúzához. És persze Delia is hamarosan megérkezik. Díva attitűdöket dédelgető nagynénémnek már a gondolata is közelebb lendített az émelygés hányásba torkolló fináléjához. Ó, Deirdre mondaná fennhangon, szeretnéd, hogy segítsek neked végigfutni azon a skálán? A magasabb hangoknál tényleg mintha kissé hamisan játszanál. S akkor szépen lerókáznám. Hé, lehetséges, hogy ez mégsem olyan szörnyű gondolat! Bár, Deliát ismerve, még a hányástechnikámat is minden bizonnyal szigorúan megkritizálná. Deirdre, drágám most komolyan, ennél sokkal szebben formált ívben kell okádnod a jövőben, ha valaha is hivatásszerűen szándékoznál szaftos darabokat köpködni a szádból. Remek morogtam fogcsikorgatva. A szüleim búcsúzóul még integettek, majd továbbhajtottak, ott hagyva engem egyedül, hogy megkeressem a versenyzőknek fenntartott bejáratot. Tekintetem fürkészőn siklott végig a középiskola épületének széles betonfalán. A kora délutáni ragyogó napfényben hatalmas plakát hirdette: Versenyzői bejárat. Őszintén reméltem, hogy szeptemberig még csak a közelébe sem kell mennem az iskolának. Na, persze. Isten veletek, szép ábrándok! 16

17 Te jó ég! Micsoda hőség! Dühödt pillantásom az ég felé fordítottam, mire összeszűkült szemem egyszer csak megakadt a nap mellett felderengő hold sápadt alakján. Valamilyen különös oknál fogva a hold szellemalakjának megjelenése furcsa előérzettel szorította össze a szívem. Mintha mágikus bűvölet áradt volna belőle, amely a hatalmába kerített. Hirtelen nem vágytam semmi másra, csak hogy bámulhassam, amíg eszembe nem jut, miféle varázslattal ejtett rabul. Az ácsorgás a rekkenő hőségben azonban cseppet sem segített gyomrom émelygésén, így aztán hátat fordítottam a sápadt korongnak, és elcipeltem a hárfámat a versenyzők bejáratához. Átverekedtem magam a súlyos ajtókon, és közben eszembe jutott, hogy mielőtt anya megemlítette, egyáltalán nem állt szándékomban hányni. Éppenséggel nem is a verseny körül forogtak a gondolataim. Való igaz, hogy úton idefelé a már ismerős üveges tekintet és a csak most ki ne dobjam a taccsot kifejezés kísértett az arcomon, de egyáltalán nem az volt az oka, amit anyám sejteni vélt. Még mindig a tegnap éjjeli álmom hatása alatt álltam. Most azonban, hogy anya felhozta a témát, ráadásul a verseny helyszíne is teljes nyomasztó valójában elém tárult, az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba. Rögtön fel is fordult tőle a gyomrom. Egy óriási tokával és sikkes csiptetős mappával büszkélkedő nőszemély ekkor a nevem iránt érdeklődött. Deirdre Monaghan feleltem készségesen. A nő erre kíváncsian rám bandzsított vagy talán ez volt a szokásos arckifejezése. Az előbb már valaki kérdezősködött utánad. Reméltem, hogy talán Jamesre gondol, a legjobb (és mellesleg egyetlen) barátomra ezen a világon. Ha pedig valaki más volt, hát nem igazán érdekelt, hogy megtalál-e vagy sem. Meg szerettem volna 17

18 kérdezni, vajon hogyan nézett ki az illető, de attól féltem, ha túl sokat beszélek, végképp elveszítem önuralmam utolsó cseppjeit is, és menthetetlenül az arcába öklendezek. A verseny helyszínének már a közelsége is határozottan epeforgató hatást gyakorolt rám. Magas, egészen világos hajú nő volt. Tehát nem lehetett James. Sem Delia. Felettébb rejtélyes körülmény, ám jelen pillanatban valószínűleg nem igazán fontos. Mindent figyelembe véve persze. A nő odafirkantott valamit a nevem mellé. A terem végében a regisztrációnál fel kell venned egy csomagot. Egyik kezem a szám elé helyeztem, és óvatosan megkérdeztem: - Hol gyakorolhatok? Ha elmész egészen az előcsarnok végéig, ahol a csomagot átveszed, majd onnan a nagy dupla ajtón át... Nem várhattam tovább. Értem. Tehát a tantermekben? Válaszképpen kedélyesen meglengette terebélyes tokáját. Ezt egyetértésnek vettem, és már léptem is beljebb. Szememnek némi időre volt szüksége, mire hozzászokott a benti félhomályhoz, az orrom azonban rögtön működésbe lépett. Középiskolám jól ismert bűze, még a diákok nélkül is, fájdalmasan bizsergette pattanásig feszült idegeimet. Ó, egek, milyen hihetetlenül diszfunkcionális vagyok! Váratlanul megcsörrent a hangszertok a hátamon. Telefon. Előhalásztam, majd kimeredt szemmel bámultam rá. A hátuljára egy négylevelű lóhere ragadt, még teljesen friss volt, egészen nedves. S nem is valamilyen fondorlattal erősítették rá a negyedik levelet, nem olcsó hamisítvány volt, hanem egy háromlevelű növény mutációja. 18

19 Ennek a kis zöld lóherének mind a négy levele tökéletes formájú volt, és szabályos rendben helyezkedtek el egymás mellett. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy a telefon az előbb még csörgött. Vetettem egy futó pillantást a kijelzőre, és csak reméltem, hogy nem anya hív. Gyorsan kinyitottam. Halló szóltam bele kissé mereven, miközben lehámoztam a lóherét a telefonról, majd gyorsan zsebre vágtam. Csak nem árthat. Te jó ég! szólalt meg együtt érzően James a vonal másik végén, kihallva hangomból a kétségbeesést. Habár James hangja csak halkan és recsegve hallatszott a telefonban, ezúttal is a már szokásos megnyugtató hatással volt rám. A torkomat szorongató émelygés átmenetileg csillapodott. Korábban kellett volna telefonálnom, ugye? Máris tiszta hányinger-ella vagy! Aha. Lassú léptekkel elindultam az előcsarnok túlsó végében nyíló dupla ajtó irányába. Tereld el a figyelmem, légyszi! Hát, elég nagy késésben vagyok újságolta vidáman. Valószínűleg kénytelen leszek még itt a kocsiban felhangolni a dudát, aztán ing nélkül, félmeztelenül berohanni a színpadra. Súlyt emeltem. Talán a szépen kidolgozott hasizmaimra is kapok néhány jó pontot, ha a muzikális zsenialitásommal esetleg nem sikerülne rögtön elbűvölnöm a zsűrit. Ha meg tudod oldani, hogy legalább a skót szoknyádat magadra rángasd, a zsűri Rettenthetetlen pontokkal jutalmazhatná a megjelenésed. Ne szóld le a szoknyát, asszony! Szóval, álmodtál valami izgalmasat múlt éjszaka? Ah... Habár James és én szigorúan csak barátok voltunk, vonakodtam elmesélni neki. Rendkívül részletes álmaimon mindig 19

20 remekül mulattunk együtt. Két nappal korábban például azt álmodtam, hogy egy harvardi pályaválasztási tanácsadó készít velem interjút, aki mellesleg nyakig csücsült a sajtban (Gouda sajt volt, ha jól emlékszem). Tegnap éjjeli álmom bűvöletének hatása még most sem múlt el teljesen, kellemes kábulatot borítva érzékeimre. Nem aludtam elég mélyen ahhoz, hogy álmodjam is válaszoltam végül. Ó! A hold. Hirtelen eszembe villant, hogy álmomban láttam a holdat a nappali égbolton, innen származott hát az a különös déjà vu érzés. Óriásit csalódtam, amiért ilyen egyszerű és hétköznapi dologról volt csupán szó. Nos, ez tipikus jegyezte meg James. Delia is itt lesz ma este panaszoltam. Ó, szóval ismét önkéntes tanúi lehetünk egy hamisítatlan testvéri hajbakapásnak, mi? Nem, egy újabb az én lányom sokkal tehetségesebb nálad jelenetnek lehetünk majd tanúi. Nana-nana-na kántálta segítőkészen James. Ó, a fenébe! Most már tényleg iszonyú késésben vagyok. Még be kell pakolnom a dudát a kocsiba. De nemsokára találkozunk. Próbálj addig is kitartani! Aha, kösz szépen! morogtam. A telefon elnémult, és én sietve visszagyömöszöltem a hárfatokba, miközben már meg is érkeztem a kétszárnyú ajtóhoz. Tompa hangok bizonytalan kakofóniája ütötte meg a fülem az ajtó mögül. Beálltam a sorba, hogy átvehessem a nevemre szóló versenycsomagot, magam után vonszolva a hárfámat is. Végre-valahára kezembe kaptam a ropogós irattartó borítékot, és gyorsan sarkon fordultam, hogy máris továbblépjek. A nagy sietségben veszedelmesen megbillent a hárfám. Mire észbe kaptam, a mögöttem álló versenyző csaknem összeroskadt a súlya alatt. 20

21 Jaj, te jó ég! A srác óvatosan visszaállította egyenesbe a hárfám, és ekkor jöttem rá, hogy ismerem: Andrew volt az, az iskolai rézfúvószenekar egyik tagja. Úgy rémlett, talán trombitán játszik. Vagy legalábbis valami harsány hangszeren. Széles vigyorral végigmért: a mellemnél kezdte, és csak aztán kúszott fel a tekintete az arcomra Óvatosabbnak kellene lenned! Az ilyen élettelen tárgyakkal jobb ha vigyáz az ember. A végén még képes és megszökik tőled. Aha. Ha még ennél is viccesebb próbált volna lenni, fennállt volna a veszélye, hogy lehányom. Kissé elhúztam keze ügyéből a hárfát. Bocs! Semmi gáz, máskor is vágd csak nyugodtan hozzám a hangszered! Erre végképp nem tudtam, mit válaszoljak, ezért ismét csak enynyit mondtam: Aha. Azzal egész egyszerűen láthatatlanná váltam, Andrew pedig szépen hátat fordított nekem. Fura volt, hogy most is minden ugyanúgy történt, mint bármely más szürke hétköznapon a suliban. Azaz mégsem egészen. Amint a széles, kétszárnyú ajtó mellett ácsorogtam, hallgatva a mögötte nyüzsgő emberek és hangszerek egybefolyó zsongását, nem tudtam megfeledkezni arról, mi célból is gyűltünk itt össze. Izgatott diákok valóságos serege gyakorolt még az utolsó pillanatban is, mielőtt kiléptek volna a színpadra. Szorgalmasan gyakoroltak, hogy versenybe szálljanak a 26. Kelet-Virginiai Zenei Fesztivál egyik megtisztelő díjáért. Ez volt minden ifjú zenész nagy esélye, hogy lenyűgözze a zeneakadémiák és konzervatóriumok tehetségkutatóit, akik a nézőközönség soraiból figyelik majd a produkciókat. 21

22 A gyomrom erre a gondolatra ismét felfordult, és ezúttal tudtam, hogy nincs menekvés. Egyenesen a női mosdó felé menekültem, az alagsorba, a tornaterem alá, hogy diszkrét magányban rókázhassak. A hárfámat a mosdók mellett hagytam, és éppen az utolsó pillanatban sikerült a vécé fölé hajolnom. Két karom a régi, szürkéssárga ülőkére támasztottam, amely visszataszítóan bűzlött a sok fertőtlenítőtől és szükség hajtotta látogatótól. Gyűlölöm ezt az egészet. A gyomrom újra megvonaglott. Valahányszor kénytelen voltam közönség előtt játszani, mindig ez történt. Pontosan tudtam, milyen borzasztó ostobaság ennyire rettegni a tömegtől, sőt, azzal is tisztában voltam, hogy a hányás és idegesség egyedül az én hibám, mégsem voltam képes erőt venni magamon. James kikereste nekem a lexikonból a nevetségessé válástól való iszony (katagelofóbia) fogalmát, majd egyik délután még hipnózissal is próbálkoztunk, hogy végre megszabaduljak tőle, önmegvalósításról prédikáló szórólapokkal és megnyugtató muzsikával kiegészítve a terápiát. Végül csak annyit sikerült elérnünk, hogy megszállott rajongóivá váltunk a New Age mozgalom misztikus zenéjének. Még nem fejeztem be. A hajam is idegesítően az arcomba hullott, ráadásul elöl tépett frizurám lehetetlenné tette, hogy makrancos fürtjeimet hátrafogjam a copfomba. Elképzeltem, amint hányásdarabokkal a frufrumon lépek ki a színpadra. Csakis végső elkeseredésemben szokásom sírni, ám ebben a pillanatban bizony veszedelmesen közel álltam hozzá. S ekkor éreztem, amint egy hűvös kéz gyengéden hátrasimítja a hajam az arcomból. Nem is hallottam, hogy valaki belépett volna a mosdóba. Mégsem voltam meglepve mintha mindvégig számítottam volna arra, hogy valaki rám talál. Nem kellett 22

23 odanéznem, hogy tudjam, egész biztosan egy srác keze fogja gondoskodóan a hajam, és ez a kéz egész biztosan nem Jameshez tartozik. Rettenetesen zavarba jöttem, és el akartam húzni a fejem, a kéz tulajdonosa azonban határozottan rám szólt: Ne izgasd magad! Már majdnem kész vagy. Igaza volt. Végül már képtelen voltam tovább hányni, reszketve és totál üresen álltam ott. Valamilyen különös oknál fogva egyáltalán nem rázott meg a tény, hogy egy fiú áll mögöttem a női mosdóban. Megfordultam, hogy megnézzem magamnak, ki az, aki szerencsétlen szemtanúja volt a legkevésbé szexis jelenetnek, amelyet egy lány élete során előadhat. Ha netán Andrew volt az, szándékomban állt alaposan behúzni neki egyet, amiért hozzám merészelt érni. Nem Andrew volt, hanem Dillon. Dillon. Az álombéli srác. Eljött, hogy megmentsen a nyilvános megszégyenüléstől, és diadalmas magabiztossággal egészen a közönség álló ovációjáig vezessen. Átnyújtott nekem egy csomó papírtörülközőt, majd lefegyverzően rám mosolygott. Szia! Luke Dillon vagyok. Lágyan csengő hangjából csak úgy áradt az önuralom, és el sem tudtam képzelni, hogy dühében valaha is megemelné. Még az okádéktól bűzlő mosdóban is hihetetlenül szexisen hangzott. Luke Dillon ismételtem, és nagyon igyekeztem, hogy ne meresszem rá túlságosan a szemem. Reszkető kézzel elvettem tőle a papírtörülközőt, hogy megtörölgessem az arcom. Álmomban csupán homályosan jelent meg előttem, mint az álombéli alakok általában, de most határozottan ráismertem. Karcsú volt és erős, akár egy farkas, a haja szőke, a szeme pedig sápadt fénnyel csillogott. Hihetetlenül 23

24 vonzó volt. Az álom erről az apró részletről teljesen megfeledkezett. Ez a női mosdó. Meghallottam, hogy itt vagy. Akaratom ellenére is megremegett a hangom, amikor hozzátettem: így nem tudok kimenni. Luke erre oldalra lépett, hogy kiengedjen a fülkéből, majd kinyitotta nekem az egyik csapot, hogy megmosakodhassak. Szeretnél kicsit leülni? Nem... igen... talán. Elővarázsolt egy összecsukható széket a fülkék mögötti kis kamrából, és letette mellém. Fehér vagy, mint a fal. Biztos vagy benne, hogy jobban érzed magad? Hálásan leroskadtam a székre. Időnként előfordul, hogy miután végeztem... azzal ott... egyszerűen elájulok. Halovány mosoly futott át az arcomon, miközben fülemben éles harsogással lüktetni kezdett a vér. Ez az egyik... legelbűvölőbb tulajdonságom. Szorítsd a fejed a két térded közé! tanácsolta Luke, majd letérdelt a szék mellé, és úgy figyelte lefelé fordított arcom. Tudod, nagyon szép szemed van. Nem válaszoltam. Vészesen közel álltam hozzá, hogy elájuljak egy ismeretlen srác szeme láttára a női mosdóban. Luke átnyúlt végtagjaim kusza összevisszaságán, és egy nedves papírtörülközőt nyomott a homlokomra. A hallásom hirtelen kitisztult. Kösz! motyogtam hálálkodva, majd nagyon lassan felegyenesedtem ültömben. Luke lekuporodott elém a földre. Beteg vagy? Láthatóan nem izgatta különösebben az eshetőség, hogy netalán valamilyen fertőző kórban szenvedek. Erőteljesen megráztam a fejem. 24

25 Csak az idegeim. Ilyesféle helyzetekben mindig rám tör a hányinger. Tudom, hogy össze kellene kapnom magam... de képtelen vagyok rá. Most már legalább nem a színpadon fogom kidobni a taccsot. Azért még előfordulhat, hogy elájulok. Milyen bájosan viktoriánus! jegyezte meg Luke. De most akkor egyelőre nem fenyeget a veszély, hogy elalélsz nekem, ugye? Úgy értem, szeretnél még itt maradni a mosdóban, vagy menjünk inkább ki? Lassan felálltam. Sőt, állva is maradtam, tehát nyilvánvalóan sikerült visszanyernem az uralmamat a testem felett. Már jobban vagyok. Nekem... hm... most még gyakorolnom kellene. Azt hiszem, már csak háromnegyed órám van, vagy ilyesmi, a fellépésemig. Fogalmam sincs, mennyi időt vesztegettem el. A fülkére mutattam, ahol rám bukkant. Akkor menjünk ki innen, hogy nyugodtan gyakorolhass még egy kicsit. Szólnak majd, amikor te következel, és odakinn sokkal csendesebb. Ha bármely másik srác lett volna a sulimból, ott helyben lerázom a nyakamról. Azt hiszem, valójában ez volt a leghosszabb beszélgetés, amelyet az elmúlt két évben Jamesen és a családtagjaimon kívül bárkivel is folytattam. S akkor még csak nem is számítottam hozzá a társalgás hányással tarkított részét. Luke a vállára kapta a hárfámat a tokjával együtt. Ezt majd én cipelem helyetted, tekintettel arra, hogy viktoriánus módra meglehetősen gyenge lábakon állsz. Megtennéd, hogy ezt pedig te hozod? 25

26 Felém nyújtott egy finom faragással díszített kis fadobozt, amely a méretéhez képest igencsak súlyosnak bizonyult. Nagyon tetszett: a belseje rejtelmes titkokat ígért. Mi van benne? Amint a szavak kicsúsztak a számon, nyomban ráébredtem, hogy valójában ez volt az első kérdés, amelyet feltettem neki rövid ismeretségünk alatt, amióta gyengéden kisimította arcomból a hajam. Eszembe sem jutott, hogy bármit is megkérdőjelezzek vele kapcsolatban, mintha mind ez idáig az egész helyzet kétségbevonhatatlan és tökéletesen helytálló lett volna, egy íratlan forgatókönyv része, amelyet mindketten az utolsó pontig szóról szóra követtünk. Fuvola. Luke kinyitotta a mosdó ajtaját, majd egyenesen az egyik hátsó kijárat felé indult. Milyen kategóriában versenyzel? Ó, én nem azért vagyok itt, hogy versenyezzek. Akkor miért vagy itt? Hátrapillantott rám a válla fölött, és olyan megnyerő mosoly ragyogott fel az arcán, hogy rögtön az villant az eszembe: bizonyára nem gyakran mosolyog így. Azért jöttem ma ide, hogy téged halljalak játszani. Természetesen nem mondott igazat, de hízelgett a válasza. Kivezetett a délutáni napsütésbe az iskola mögé, majd az egyik piknikasztal felé vette az irányt a focipálya közelében. Ekkor egy versenyző neve harsant fel a hátsó ajtó fölött elhelyezett hangszóróból, mire Luke nyomatékosan rám nézett. Látod? Tudni fogod, mikor következel. 26

27 Letelepedtünk, Luke az asztalra, én pedig a mellette álló padra a hárfámhoz. Ahogy a nap sugara megcsillant rajta, Luke szeme olyan sápadtnak látszott, akár az üveg. Mit fogsz játszani nekem? Görcsbe rándult a gyomrom. Teljesen szánalmasnak fog tartani, hiszen még ahhoz sincs elég bátorságom, hogy csak neki játsszam. Ah... Luke elfordította a tekintetét, majd kinyitotta fuvolájának tokját, és óvatosan összeállította a fából készült hangszert. Szóval azt akarod mondani nekem, hogy csodás muzsikus vagy, de a művészeted nem vagy hajlandó megosztani senkivel? Nos, a te szádból meglehetősen önzőnek hat a viselkedésem, ha így akarsz fogalmazni! Luke szája vészesen megvonaglott, mintha mosolyát próbálta volna elrejteni, amint felemelte a fuvoláját. Fújt egy könnyed A hangot, majd megigazította hangszerén a csúszkát. Hát, végtére is tartottam a hajad, amikor szükséged volt rá. Talán nem érdemlek meg egy rövid kis nótát? Összpontosíts a zenére! Mintha itt sem volnék. De hát itt vagy! Tegyél úgy, mintha piknikasztal volnék! Pillantásom végigsiklott pólója ujjából előbukkanó izmos karján. Te egész nyilvánvalóan nem vagy piknikasztal. Egek! De még mennyire hogy nem volt piknikasztal! Luke egyenesen a szemembe nézett. Játssz! hangja szigorúan csengett, és én elfordítottam a tekintetem. Nem sértődtem meg, csak tisztában voltam vele, hogy igaza van. A hárfámhoz fordultam helló, öreg barátom!, és gyengéden hátrabillentettem a lábán, hogy a vállamhoz illesszem. Pár pillanat 27

28 alatt meggyőződtem róla, hogy a hangszer még nem hangolódott el, azután lassan játszani kezdtem rajta. A húrok finoman és puhán pendültek az ujjaim alatt; a hárfának kedvére volt a késő nyári meleg és a párás levegő. Belefogtam egy dalba, a hangom először csak félénken csendült, majd egyre erősebben, amikor ráébredtem, hogy szeretném lenyűgözni ezt az ismeretlen srácot. A napfény ablakomból Sugárhajaddal játszik, Érzem, hogy most is itt vagy, Bár messze jársz, úgy látszik. Itt ültél ablakomnál, Ujjad hajammal játszott, Hogy velem vagy, közelben, Örökké tart, úgy látszott. Ó, bár veled lehetnék újra, Bár foghatnám kezed újra, Bár veled lehetnék újra, És foghatnám kezed... Hirtelen abbahagytam az éneklést, amikor meghallottam, hogy Luke fuvolája is bekapcsolódik a dalba. Akkor hát ismered? Bizony ám! Azt a versszakot is énekled, amikor a kedvesét megölik? Értetlenül ráncoltam a homlokomat. Csak azt a részt ismerem, amit már elénekeltem. Nem tudtam, hogy meghal a végén. 28

29 Szegény srác, hát persze hogy meghal. Ez egy ír dal, nem igaz? Az ír nótákban mindig meghal valaki. Eléneklem neked. Kísérj, kérlek, nehogy hamisan énekeljek! Pengetni kezdtem, és felkészültem lelkileg a hangjára, bármilyennek bizonyuljon is. Luke arcát a nap sugarai felé fordítva énekelni kezdett. Csak sodródom céltalan, Kínzó álomhullámokon, Meghaltál, s a szívem megszakadt, Emléked árad, hagyom. Veled sodornak álmaim, Hogy merre, nem tudom, Nem zengem már a szív kíndalát Elpattant hárfahúrokon. A dal szerint tehát a srác meghal... Milyen szomorú! vetettem közbe. Ez egy nagyon régi dal folytatta Luke. Az a rész, amit énekeltél: Ó, bárcsak újra veled lehetnék!, az a rész új keletű, biztosan később ragasztották hozzá az eredetihez. Még sosem hallottam. De amit én énekeltem, az mindig a dalhoz tartozott. Te nem ismerted? Eddig nem válaszoltam, majd őszinte csodálattal hozzátettem: Gyönyörű hangod van. Egészen úgy hangzott, mintha valamilyen CD-felvételt hallgattam volna. A tiéd is csodaszép dicsért Luke. Úgy énekelsz, akár egy angyal. Sokkal szebben, mint gondoltam volna. És ez egy lány dala. A szöveg is nagyon csajos. 29

30 Lángba borult az arcom. Butaság volt, persze, hiszen egész életemben ezt hallgattam képzett muzsikusok és kritikusok, szakértők és beavatott ismerősök szájából, hogy tehetséges vagyok. Sőt, olyan gyakran hallottam már, hogy a dicséret többé semmit sem jelentett számomra. A szívem azonban most hatalmasat dobbant Luke elismerő szavaira. Csajos nyögtem ki végül kissé gúnyosan. Luke bólintott. De sokkal többre volnál képes. Meg sem erőlteted magad. Csak a biztosra utazol. Hangulatom örömteli elégedettségből nyomban ingerültségbe csapott át. Hosszú hónapokon át gyakoroltam a Tündérleány sirámát rengeteg káprázatos díszítőelemmel és akkordváltással tűzdeltem az előadásomat. Ezek még a legcinikusabb hárfást is csodálattal töltötték volna el. Úgy éreztem, nem érdemeltem meg a biztosra utazó amatőr lekicsinylő minősítését még a rejtélyes Luke Dillon szájából sem. Ami ennél kevésbé biztos, az már leheteden válaszoltam kimérten, érzelmek nélkül. Anyámtól örököltem a vérmérsékletemet, de hozzá hasonlóan sosem veszítem el a fejem. Csak egyre hűvösebbé válok, amíg a másiknak végképp el nem megy a kedve a dermesztő társalgástól. Azt hiszem, Luke megjegyzésétől valahol a borzalmas hideg és a halálhozó fagyáspont közötti szintre süllyedt a szívélyességem. Luke fura kis mosolyt vetett rám. Ne dühöngj, szép kislány! Csak azt akarom mondani, hogy beilleszthetnél egy rövidke hárfa-szólót a versszakok közé, ami kizárólag a tiéd lenne. Rögtönözz egy kicsit! Engedd el magad! Teremts valami szépet! Megvan hozzá a tehetséged; csak hát nem is próbálkozol. 30

31 Kis időbe telt, mire elbűvölő hízelgése mögött végre megértettem szavainak jelentőségét. Már szereztem egypár rövid melódiát válaszoltam. De a komponálás elég hosszú időbe telik. Hetekbe. Napokba, legalábbis. Talán egyszer megnézem, hová tudnék kitalálni valami szépet. Közelebb csúszott hozzám az asztalon, és felemelte a fuvoláját. - Nem erre gondoltam. Itt és most írj egy dallamot! Képtelen vagyok rá. Csak felsülnék vele. Luke elfordította a fejét. Mindenki ettől fél. Elfogott egy különös, megmagyarázhatatlan érzés, hogy ezen a pillanaton most rengeteg múlik: a döntésemen, hogy megfutamodom, avagy próbát teszek-e. Csak abban nem voltam bizonyos, pontosan mit is kell megpróbálnom. De nem akartam csalódást okozni neki. Akkor játssz te is velem! Segíts kigondolni valamit! Megpróbálom. Nem nezett vissza rám, csak szájához emelte a fuvoláját, és eljátszotta a nyitó dallamot. Fél ütemmel később én is bekapcsolódtam a hárfammal, majd onnantól együtt játszottunk tovább. Amikor először futottunk végig a dalon, ujjaim automatikusan megtalálták a hangokat, ahogyan hónapok szüntelen gyakorlása során megtanítottam őket. Mint ahogyan automatikusan követtem Luke irányítását és furcsaságait is az elmúlt fél órában, elfogadva a rejtélyes forgatókönyv utasításait, amint az megíratott a számomra. Másodjára azonban ujjaim már finom kis harmóniát játszottak a húrokon. S nem is csak néhány hangot. Több volt ez egyszerű harmóniánál tudatos döntést hoztam, hogy saját kezembe ragadom az irányítást, magamévá téve ezt az ősrégi dallamot. Életemben először a muzsika belőlem fakadt, és ez csodálatos érzés volt. Semmi megbánás. Semmi találgatás. 31

32 Harmadjára Luke kiszállt az első versszak után, és én egy merőben új melódiát csalogattam elő a hárfámból nyolc teljes ütemen át. Luke mosolygott. Csúnya dolog a káröröm figyelmeztettem. Az bizony bólintott egyetértően. Ajkamba harapva törtem a fejem. Ezzel a kis kitérővel teljesen idegen területre léptem, és nem ismertem a szabályokat. Ha... mi lenne, ha... hajlandó volnál játszani velem ma délután? Ha megváltoztatom a számom szólóról duettre? Igen. Akkor megyek, és most rögtön elintézem. Fel akartam állni, de Luke elkapta a karomat. Már tudnak róla mondta halkan. Szeretnél még gyakorolni? A jelek szerint mégsem én irányítottam az eseményeket. Megdermedtem a szavai hallatán, és lassan visszaroskadtam a padra. Értetlen tekintettel meredtem rá. A szívem mélyén megszólalt egy hang: figyelmeztetést vagy ígéretet suttogott. A választás rajtam múlt, az én kezemben volt a hatalom, hogy eldöntsem, melyik legyen. Egy hétköznapi, biztonságos világban figyelmeztetésként szólt volna. Határozottan bólintottam. Igen. Gyakoroljunk még egy kicsit! Dee... hát itt vagy! Kizökkentem a bűvöletből, és amikor hátrafordultam, Jamesszel találtam magam szemközt. Beletelt egy kis időbe, mire fel tudtam idézni, mikor is beszéltem vele utoljára. Kidobtam a taccsot. Luke megszólalt: Szép szoknya. James gyanakvó tekintettel mérte végig. Nem láttalak én már téged valahol? 32

33 A parkolóban felelte készségesen Luke. A zeneboltnál. Különös módon nehéz volt elképzelnem, hogy Luke máshol is felbukkanhat, egy teljesen szürke és jellegtelen helyen, de James láthatóan hitt neki. Aha... tényleg. Mi történt azzal a hegedűssel, akivel együtt játszottál? Haza kellett mennie. Az a furcsa érzésem támadt, hogy mindketten elhallgatnak valamit. Elhatároztam, hogy később még kifaggatom Jamest. Hamarosan te következel? érdeklődtem. Éppen most végzett az a cappella, vagy hogy is hívják, és most kezdik szólítani a duetteket. Emlékszel Jason Bylerra. Úgy döntöttünk, teszünk egy próbát a dudámmal meg az ő elektromos gitárjával, csak hogy lássuk, sikerül-e némi lelkesedést kicsikarnunk a közönségből. Szóval, igen, nemsokára én jövök. Most be is megyek, hogy megkeressem. Azért fülelek majd, ha szólítják a neved. James még mindig úgy bámult Luke arcába, mintha a fiú valamilyen különleges botanikai ritkaság volna. Sok sikert! mondta Luke. Ja, kösz. James kinyújtotta a kezét, és finoman megsimogatta az ujjaimat. Később találkozunk, Dee. Miután elment, Luke megszólalt: Szeret kilógni a sorból. Egyetértettem vele. Veled ellentétben tette még hozzá. Erre már összeráncoltam a homlokomat. Ez nem igaz. Én is szeretek más lenni. De valamiért mindaz, ami felhívja rám az emberek figyelmét a középiskolán kívül, teljesen láthatatlanná tesz a suli falain belül. Megvontam a vállam. James az egyetlen barátom. 33

34 Hirtelen belém nyilallt, hogy talán túl sokat árultam el, és előtte is mindjárt láthatatlanná válok. Luke azonban csak szórakozottan dörzsölgette a hangszerét, mielőtt ismét rám pillantott. Az ő bajuk. Deirdre Monaghan. Luke Dellom Egész testem görcsbe rándult, amint meghallottam a nevem a hangosbemondóból. Nyugi! csitított Luke. Arra most semmi szükség, hogy elájulj az idegességtől. Majd megvárnak. Felállt, vállára vetette a hárfámat, és újra átnyújtotta nekem a fuvoláját. Azután kinyitotta előttem az ajtót. Csak utánad, királynőm! Egy pillanatra behunytam a szemem, amint az ajtó lassan becsukódott a hátunk mögött. Vártam, hogy az idegeim ismét fellázadjanak. Tudod, hogy akadnak emberek, akik bármit képesek megtenni az égvilágon? Kinyitottam a szemem. Luke rám várt, hogy mutassam az utat az előadóteremhez, ezért sietős léptekkel elindultam felfelé a lépcsőn. Ezt meg hogy érted? Ahogy közeledtünk az auditóriumhoz, egyre több diák várakozott a folyosón, hangos beszélgetésbe merülve, ám Luke hangját még így is kristálytisztán hallottam a hátam mögött. Úgy értem, ha azt mondod nekik, írjanak le néhány hangot, ott helyben megkomponálnak egy teljes szimfóniát. Azt mondod nekik, írjanak egy történetet, egy nap alatt papírra vetnek egy egész regényt, arra kéred őket, mozdítsanak el egy kanalat anélkül, hogy megérintenék, megteszik. Ha akarnak valamit, azt el is érik. Csodákra képesek. Hm, ilyesmiről nem igazán hallottam feleltem. Legfeljebb a tévében a sci-fi csatornán. Te talán ismersz ilyen embert? 34

35 Luke hangja egészen mélyre váltott. Ha ismernék, szívesen megkérném, hogy tegyen nekem néhány csodát. Utat törtünk magunknak a színfalak mögé. Az előző duett két trombita még javában játszott a zsűri előtt. Felháborítóan zseniálisak voltak. Luke nem adta fel. Engem az dühít, hogy bármikor simán elsétálnánk az utcán egy ilyen ember mellett. És hogy sosem tudod meg, te képes volnál-e csodát művelni, hacsak meg nem próbálod. Ezzel most arra a kis rögtönzésre célzol az előbb a dalban, ugye? Tekintetem a körülöttünk kavargó arcokat kutatta, egy szervezőt kerestem, aki útbaigazíthatna. Lassan erőt vett rajtam a szédülés, hirtelen melegség öntötte el a testemet, ami annak a biztos előjele volt, hogy vagy okádni kezdek, vagy menthetetlenül összeesem. Értem. Sosem tudtam volna meg, hogy rögtönözni is tudok, ha te nem kényszerítesz rá. Deirdre Monaghan és Luke Dillohm? Egy másik nő bukkant fel mellettünk csiptetős mappával a kezében, rémesen eltorzítva Luke vezetéknevét. Remek. Ti következtek. Várjatok, amíg az előző páros elhagyja a színpadot, és majd akkor szólítanak benneteket. Ha szeretnétek, mondhattok néhány szót a darabról, amit előadtok. Röviden. Elkínzott arckifejezéssel már el is fordult, és a mögöttünk álló zenészeknek szintén elismételte iménti mondandóját. Egyszerűen úgy gondolom, hogy nem erőlteted meg magad eléggé folytatta Luke pontosan ott, ahol az előbb félbeszakították. Megelégszel a sablonokkal. Szavai fájdalmas húrt pendítettek a szívemben, és megfordultam, hogy a szemébe nézzek. Én diktálom a dallamot. Nem akarok sablonos lenni. 35

36 Luke rám mosolygott, vagy valamire a hátam mögött, arckifejezése megfejthetetlen volt a számomra. Azután előhúzott egy kicsi, címke nélküli szemcseppes üvegcsét a zsebéből. Kiszáradt a szemed? Fura szemem van. Ma este pedig szeretnék mindent tisztán látni. Pislogott egyet, szeme fényesen csillogott a cseppektől, szempilláján apró könnyek sziporkáztak. Karjának egyetlen gyors mozdulatával azonban letörölte mindet, szeme immár szárazan, ám ugyanolyan ragyogón nézett az enyémbe. Volt a tekintetében valami, amitől elfogott a vágy, hogy én is megpillanthassam azt a mindent, amit Luke ma este látni fog. Deirdre? Ó, gondoltam, hogy te vagy az. Mr. Hill, az iskola zenetanára és karnagya állt mellettem. Finoman megérintette a könyökömet. Ő volt a zenei mentorom, amióta a középiskolát elkezdtem; tudtam, hogy úgy véli, nagy jövő áll előttem. Hogy érzed magad? Megfontoltam a kérdést. Az igazat megvallva, nem is olyan rosszul, mint amire számítottam. Mr. Hill szeme rám mosolygott fémkeretes szemüvege mögül. Nagyszerű! Sok szerencsét akartam kívánni neked. Nem mintha szükséged volna rá, persze. Csak tartsd eszedben, hogy éneklés közben ne csípd le a magas hangokat! Hálásan mosolyogtam vissza rá. Köszönöm. Egyébként... duettben lépek fel. Tetszett tudni? Mr. Hill pillantása ekkor megakadt Luke alakján, és a mosoly nyomban lehervadt az arcáról. Szemöldökét ráncolva kérdezte: - Ismerem én magát? Luke nyugodtan felelt: Senki sem ismer. 36

37 Ránéztem. Én megfoglak ismerni. Deirdre? Lucas? Ti következtek. A mappás nőszemély határozottan karon ragadott, és a színpad irányába tolt. Sok sikert! Együtt sétáltunk ki a sziporkázó reflektorfénybe. Luke szőke haját fehérre festette a ragyogás. Kinéztem a közönség soraira, hátha felfedezem a családomat, de a nézőtérre sűrű homály borult. Jobb is volt így legalább nem láthatom Delia változadanul önelégült arckifejezését. Még egy utolsó pillantást vetettem a sötét arcokra, mielőtt leültem az összecsukható székre; kellemesen meleg volt még az előttem játszó ideges versenyző után. Luke letette elém a hárfát, majd egy lépéssel megkerült, és a hátam mögé állva a fülembe suttogta: Ne légy sablonos! Megborzongtam, és közelebb húztam magamhoz a hangszeremet. Valami azt súgta, hogy Luke közelében a sablonoknak nincs semmi esélyük, és ez a gondolat olyan izgalommal és rémülettel töltötte el a szívem, amilyet a verseny szervezői elképzelni sem tudtak volna. Deirdre Monaghan és Luke DeLong. Hárfán és fuvolán. Közelebb hajoltam, majd Luke fiilébe súgtam: Rosszul ejtik ki a neved. Luke fogai elővillantak, ahogy finoman elmosolyodott. Mindenki eltéveszti. Én nem, ugye? A színpad fényei visszatükröződtek a szemében, mintha egy csillógó tó tükrébe néztem volna; akaratom ellenére is teljesen elkápráztatott. Nem, te jól mondtad. Luke beállította a mikrofont, majd a közönséghez fordult, tekintete végigsiklott az embereken, mintha ismerős arcok után kutatott volna a teremben. Mindenki izgatott, hogy itt lehet ma este? 37

38 Szavait mérsékelt taps és néhány kiáltás követte a harsányabb apukák soraiból. Nem úgy hangzik, mintha itt bárki is különösebben nagy izgalommal várná a fellépőket. Ezer kilométeres körzetben ez itt a legnagyobb zenei esemény. Hihetetlen díjakért mérik össze tehetségüket a versenyzők. Ma este itt az önök gyermekei és az ő társaik játszanak, és a szívüket öntik ezekbe a dallamokba, emberek! Nos, izgatottan várják a következő műsorszámokat, avagy sem? A közönség tapsolt és kiáltozott, immár sokkal lelkesebben. Luke arca boldogan felragyogott. Nos, Dee és én most egy régi ír dalt fogunk előadni. Címe: A Tündérleány siráma. Reméljük, tetszeni fog. Ne felejtsék el tudatni velünk! Ez volt az a pillanat, amikor általában elhánytam magam, vagy ájultan borultam le a székről, ám ezúttal egyikre sem éreztem különösebb késztetést. Vigyorogni támadt kedvem, legalább olyan felszabadultan, mint Luke. Szerettem volna megrugdosni egy zenemániás strébert. Még sohasem éreztem ennyire elememben magam. Hová tűnt a valódi énem? Mert nem akartam, hogy valaha is visszatérjen. Felkészültél, Dee? kérdezte halkan Luke. Mosolya ragályosnak bizonyult, és életemben először végre otthon éreztem magam a színpadon. Ragyogó mosollyal néztem fel rá, majd játszani kezdtem. A húrok még most is puhán és finoman pendültek a kinti melegtől, és a színpad akusztikája miatt a hárfa úgy zengett, mintha legalább húsz láb magas lett volna. Luke is bekapcsolódott a melódiába. Fuvolájának mély, könnyed futamai lágyan csendültek, akárcsak az ő hangja, amikor énekelt, tele kifejezéssel és alig leplezett érzelmekkel. Közös muzsikánk úgy hangzó mintha egy egész zenekar 38

39 szólt volna, ősi és zabolátlan, majd amikor belefogtam a dalba, az előadóteremre síri csönd borult. Tényleg úgy énekeltem, akár egy angyal? A hang, amely az auditóriumot most betöltötte, mintha nem is a sajátom lett volna egy felnőtt hangja volt, összetett és bonyolult. Kétségbeesett és szenvedélyes, mint a szövegben szereplő tündérlány. Véget ért az első versszak, és éreztem, amint a fuvola egy röpke pillanatra elbizonytalanodik. Várakozik. Ellenszólamot kezdtem játszani, olyasmit, amit még soha senki nem hallhatott. Csakhogy ezúttal én már tudtam, mit csinálok, és azt is, hogy nem fogok túl messzire merészkedni az eredeti dallamtól, nem fogok beleveszni a hangok gyilkos örvényébe. Ezúttal édes magabiztossággal, szelídítetlen vadsággal játszottam a húrokon. A dallam felfelé kúszott a skálán, keserűn és gyönyörűen, majd Luke fuvolája is újra bekapcsolódott, mély hangjai együtt emelkedtek az enyémekkel, a szinte elviselhetetlen csúcspontig. S ekkor belekezdtem az utolsó versszakba, amelyet még csak most tanultam. Máskor bizonyára kiröppentek volna a szavak a fejemből, de ezúttal nem, ma nem, amikor Luke hangjának emléke dalolta őket most is a fülemben. A szavak egyszerre új jelentőséget kaptak, amint elénekeltem őket; életre keltek. Én voltam a tündérlány. Csak sodródom céltalan, Kínzó álomhullámokon, Meghaltál, s a szívem megszakadt, Emléked árad, hagyom. Veled sodornak álmaim, 39

40 Hogy merre, nem tudom, Nem zengem már a szív kíndalát Elpattant hárfahúrokon. Mire a refrén utolsó sorához értünk, Luke már olyan szélesen vigyorgott, hogy alig bírt játszani. Hagytam, hogy a hangom lassan elhalkuljon, elvesszen a csöndben a fuvola utolsó hangjával együtt, visszatérve oda, ahonnan ez a csodálatos, bámulatos melódia származott. A teremben néma csönd honolt. Luke halovány, cinkos kis mosolyt küldött felém, azután a közönség egyszer csak talpra ugrott, hangos tapssal és füttyökkel jutalmazva előadásunkat. Ajkamba haraptam, lángoló arcom bíborvörösre váltott, és zavaromban Luke arcára siklott a pillantásom. Lekísértek minket a színpadról, hogy a következő páros is felléphessen. Luke megragadta a kezem, arcán belső tűz fénye ragyogott. Ügyes kislány! Elengedte a kezem. Nagyon ügyes! Most mennem kell... de ma este ott leszek a fogadáson. Hogy micsoda? hitetlenkedtem, ám Luke már el is tűnt a hátsó színpadon tolongó tömegben. Furcsán elveszettnek éreztem magam nélküle. 40

41 Nehogy valami hitvány rongyot vegyél fel! hangzott anyám gondoskodó tanácsa, majd becsukta maga mögött a szobám ajtaját. Kösz a menő tippet!- gondoltam magamban a hatalmas kupacra meredve, amelyet az ágyamra halmozott. Egyelőre még fogalmam sem volt róla, milyen ruhát vegyek fel az esti fogadásra, de abban egészen bizonyos voltam, hogy azok közül semmit, amiket anyám a szekrényemből előrángatott. Még mindig azt a ruhát szorongattam a kezemben, amelyet utoljára ajánlott, és amelyben úgy festettem, mint egy nevelőintézetből megszökött árva. Odahajítottam szerencsétlent a túlságosan elegáns estélyi ruhák és nadrágkosztümök halmazára, majd kibámultam a szobám ablakán. Fehér bárányfelhők úsztak a délutáni égbolton, csillapítva a rekkenő hőséget, és elrejtve szem elől a hold halovany ezüstjét ha még egyáltalán ott volt. Ahelyett, hogy nekiláttam volna az öltözködésnek, inkább becsúsztattam egy CD-lemezt a lejátszóba, lesöpörtem a ruhakupacot a földre, azután rávetettem magam az ágyamra. A hangszóróból áradó 41

42 zene vad futamai igéző örvényként fonták körbe a gondolataimat, felidézve délutáni előadásom emlékét a színpadon. Szent egek! Luke Dillon nem álom volt, hanem valóság. Még most sem voltam képes teljesen felfogni. Hús-vér emberek nem sétálnak csak úgy elő az álmok világából. Néhány percig megengedtem magamnak a fényűző lazaságot, hogy nyugodtan heverésszek, és közben Luke körül forogjanak a gondolataim. A körültekintő óvatosság, amellyel beszélt, ahogyan minden egyes szót úgy ejtett ki, mintha valódi drágakő volna. Fuvolájának könnyed hangja titkokat és vágyakat suttogott a szívembe. Elképesztően világos, sápadt szeme, amelyet mintha üvegből faragtak volna. Nagyon is könnyen magam elé tudtam képzelni, amint megfogja a kezem, és engem is rejtélyes titkai közé zár. Szinte bűntudat gyötört, amiért csak feküdtem az ágyon, és hagytam, hogy teljesen rabul ejtsen a varázsa, miközben már rég készülődnöm kellett volna. Még nem estem így bele egyetlen srácba sem. Nos, ez azért szemenszedett hazugság volt. Hetedikben egy osztályba jártam Rob Martinnal, egy vékony, sötét hajú fiúval, akinek tűnődő arca olyan szép volt, akár egy sötét angyalé. Legalábbis én olyannak képzeltem. Láthatatlanságom előnyös rejtekébe húzódva figyeltem őt nap mint nap a suliban, de sohasem szedtem össze annyi bátorságot magamban, hogy akár egy szót is szóljak hozzá. Tudtam, hogy csakis szent lehet, hiszen fennhangon ágált az állatok elleni kegyetlenséggel szemben, és kidobálta az összes húsfélét a büfé kínálatából. Egyszer az egész osztály előtt lehordta az egyik tanárunkat, amiért képes volt bőrkabátot viselni. Gyakran használt olyan szavakat, mint anatéma és pogrom. 42

43 Hősként tiszteltem. Aztán néhány nappal a nyári vakáció előtt, amikor éppen árnyékként követtem Robot a tízórai szünetben, persze láthatadanul, a szemtanúja voltam, ahogyan előhalászik egy sonkás szendvicset a táskájából, és jóízűen magába tömi. Azóta sem voltam szerelmes senkibe. Az örvénylő dallamok vihara elcsitult, és most egy édes, szomorú ballada hangzott fel, az egyik kedvencem Ha én rigó volnék. Miközben együtt dúdoltam a muzsikával, hirtelen egy ismerősen csengő futamra lettem figyelmes. Ó! Ennyit a rögtönzés varázslatos erejéről. Habár az általam kitalált ellenszólam nem egyezett meg teljesen azzal, amelyet most a lemezen a zenekar játszott, azért meglehetősen közel állt hozzá. Fülemet hegyezve vártam az ismétlést. Oké, ez a rész nem hasonlított. De most... várjunk csak... az a néhány hang? És talán azok is? Ó, igen. Egyszerre fájdalmasan nyilvánvalóvá vált számomra, honnan származott az ihletem. Csalódottan sóhajtottam fel, bár a szívem mélyén kissé meg is könnyebbültem. Ha volt elfogadható magyarázat hirtelen támadt rögtönző képességemre, akkor valószínűleg Luke váratlan felbukkanására is akadt egy. Mert hát tagadhatatlan tény, hogy emberek nem sétálnak csak úgy elő az álmokból. Biztosan láttam már valahol... Egek! Ahogyan ez a srác fuvolázott! Talán még egy zenekara is volt, amelyet akárhol hallhattam. Nem tudtam róla az égvilágon semmit, azt leszámítva, hogy kedves, káprázatosán muzsikál, és valamilyen különös oknál fogva érdeklődik irántam. Na, és ezenkívül ugyan mi más számít? Nos, mégiscsak a semmiből bukkant elő a női mosdóban... Deirdre! kiabált anya. Választottál már valamit? 43

44 Felkeltem az ágyról, és hosszú pillantást vetettem a CD-lejátszóra, mielőtt kikapcsoltam. Igen! kiáltottam vissza. Pont most döntöttem. Mire a fogadásra értünk, már örültem, hogy nem engedtem anyám rábeszélésének. Bár senki sem jelent meg pólóban és farmerben, egyetlen olyan vaskalapos estélyi csodát sem láttam, mint amilyeneket anyám nyomott otthon a kezembe. Világoskék nyári ruhám és fehér pántos szandálom tökéletesen megfelelt az öltözködési illemszabályoknak, sőt, ujjatlan, nyakba akasztós felsőm előnyösen kiemelte vállam és nyakam finom ívét. Csak arra az esetre, ha Luke valóban meg találna jelenni az estélyen. Ki nem állhatom, amikor a szabadban rendezik ezeket a fogadásokat! dühöngött fennhangon Delia, akinek lábán a tízcentis tűsarok a járdáról lelépve legalább két emeletet süllyedt a puha talajba. Hála az égnek, legalább kamarazenét játszanak. Már attól tartottam, hogy valami borzalmat adnak majd elő, mint az a dudanyávogás volt ma délután. Nem osztottam a véleményét. Egyáltalán nem. Semmit sem gyűlöltem jobban, mint ha egy szőnyegtisztítótól bűzlő teremben kell együtt szoronganom száz idegennel. Ehelyett most mindenütt diákokat, szülőket, tanárokat és zsűritagokat láttam magam körül, akik ide-oda sétálgattak a nagy, fehér sátrak között. A négytagú zenekar kellemes muzsikát játszott. Az étel is pompásan illatozott, és az otthon töltött szombat estékre emlékeztetett. A forró nyári levegő 44

45 helyébe most frissítő, hűvös szellő érkezett, miközben a nap lassan lehanyatlott a fák lombkoronája mögé. Mi ez a borzalmas bűz? panaszkodott tovább Delia. Természetesen csak rosszmájú volt. Pontosan tisztában volt vele, hogy anya vendéglátó cége szolgáltatja a vacsorát ma este. Apa mindig a legkiállhatatlanabb sógornőm névvel illeti Deliát. Csak viccel, persze, hiszen Delia anya egyetlen nővére. De ebben egyet kellett értenem vele. Delia egy hatalmaskodó puffancs volt lekicsinylő mázzal a tetején, s őszintén szólva, épp szigorú diétán voltam. Dee, hát sikerült túlélned! James sétált oda mellém lazán majd hirtelen megtorpant, amint Deliát észrevette. Ó, bocsánat! Nem láttam, hogy el vagy foglalva. Delia kritikus tekintettel végigmérte James skót szoknyáját, kócos haját, végül pedig saját magának címzett üzenetekkel telefirkált izmos kezét. Te volnál a dudás, ugyebár? kérdezte hűvösen. James magabiztosan mosolygott. Máris elkönyvelte a nagynénémet ádáz dudásgyűlölőként. Úgy van, de valójában akaratom ellenére játszom. A földönkívüliek kényszerítenek rá. Delia mosolya acélkemény volt. Nem mulattatta James humora. Közbevágtam. Ez itt James, Delia. Ebben az évben ő lett Virginia állam második legjobb dudása. Hamarosan az első leszek jelentette ki elbűvölő hangon James. Felfogadtam egy bérgyilkost. A nagynéném arca meg sem rezzent. 45

46 James reménytelen pillantást vetett rám. Hát, igazán örvendek a találkozásnak. Most megyek és megnézem, hogy legalább a vacsora vágyik-e némi társaságra. Alig észrevehetően intettem neki, amikor fülembe súgva, hogy később továbbállt. Delia ingerülten ráncolta a homlokát. Fura alakokba botlik az ember az ilyen rendezvényeken. Jobb lesz, ha most megkeressük a szüleidét. Majd utolérlek. Lassan eloldalaztam mellőle. Azt hiszem. az előbb láttam néhány barátomat az iskolából. Nem hazudtam túl jól, ugyanakkor Delia sem figyelt oda soha arra, amit mondtam, így aztán szívélyes hangulatban váltunk el egymástól. A nagynéném a sátrak felé indult, én pedig az ellentétes irányba. Gyors pillantást vetettem az ételek körül tolongó tömegre, de ismerős arcnak nyomát sem leltem. Elindultam hát, hogy megkerüljem a kamarazenekar sátrát. A nap fénye itt rézsútosan tört elő a fák közül, s hosszú, aranyló sugarakat vetett a gyepre. Végigsétáltam az egyik arany csíkon, s elbűvölten figyeltem előttem egyensúlyozó, hihetetlenül hosszú árnyékomat. Nem jutottam még messzire azonban, amikor vadvirágok és gyógyfüvek illata csapta meg hirtelen az orromat. Olyan erős volt ez az illat, és olyan hirtelen támadta meg az érzékeimet, hogy alaposan szemügyre vettem a szandálom talpát, mert attól tartottam, valamit óvatlanul összetapostam. Mindössze zöldellő lóheréket találtam a lábam alatt. A parányi levélkék felkeltették a figyelmemet, és közelebb hajoltam a földhöz, hogy megvizsgáljam őket. Semmi tévedés, egy csomó négylevelű növénykét találtam a megannyi háromlevelű között. Leszakítottam 46

47 egyet, majd ismét felegyenesedtem, és elgondolkodva nézegettem aprócska zsákmányom. Hátha szerencsét hoz. Hallottalak játszani. Zavartan pislogtam, és igyekeztem a lóherén túlra összpontosítani. Észre sem vettem a vörös hajú fiatalember közeledtét. Arcát rikító szeplők tarkították, mégis meglepően jóképű volt mint egy fotómodell valamelyik menő magazinból. Pontosan úgy festett, mint azok a jóképű, gondosan ápolt srácok, akiknek jókora pénzeszsákok állnak a hátuk mögött. Sejtelmem sem volt, miként válaszolhatnék a megjegyzésére, ezért csak ennyit bírtam kinyögni: Tényleg? Behúzott nyakkal, lassan körbejárt, mintha minden porcikámat alaposan szemügyre akarta volna venni. Igen. Még egy kört írt le körülöttem; megfordultam, hogy szemmel tartsam. Lenyűgöző volt. Sokkal jobb, mint amire számítottam. Jobb, mint amire számított mégis kitől? Egy lánytól? Egy diáktól? Egy hárfástól? Tőlem? Köszönöm mondtam kimért hangon. A srác újra körbejárt, széles mosollyal az arcán. Még egyszer megcsapott a vadnövények illata, és hirtelen az jutott eszembe, hogy biztosan belőle árad. A ruhájából. Minden tekintetben lenyűgöző. Udvariasan megkérdeztem. Te is játszottál? Rám vigyorgott. Abbahagyom én valaha? Egyfolytában rótta a köröket körülöttem, megállás nélkül, azután mosolya egyszer csak megváltozott, egészen haloványan. A szivem rögtön a torkomba ugrott. Finom illatod van. 47

48 Ekkor egy ismerősen csengő hang szólalt meg mögöttem, mire hátrafordultam. Deirdre. Luke hirtelen mozdulattal megragadta a kezem, kilökve belőle a kis négylevelű lóherét. Hihetetlenül megkönnyebbültem, amiért a megmentésemre sietett. Örülök, hogy itt vagy. Ez a fickó itt... Visszafordultam a dilis alak felé, de már nem volt ott semmi, csak a rozmaring és a kakukkfű tovalibbenő illatfelhője. Legalább tucatnyi helyet találhatott, ahová elrejtőzhetett, amint hátat fordítottam neki. Ez csak megerősítette a gyanúmat, hogy valami rosszban sántikált. Mi másért bújt volna el? Az előbb még volt itt egy srác. Luke a hatam mögé lesett. Nincs ott senki. Összevonta a szemöldökét. Senki. Libabőrös lett a hátam. Igazan könnyű lett volna egyszerűen csak hinni Luke szavainak, de azt a szeplős fickót képtelen voltam kiverni a fejemből. Ott volt bizonygattam kétségbeesetten. Egy dilinyós alak. Semmi kétségem mondta hangosan Luke. Gyere! Térjünk vissza a civilizált világba! Különben is, mi a csodát keresel te itt, ilyen távol a többiektől? Körbenéztem. A sok pörgés-forgás meglepően messzire sodort a sátraktól. A kamaramuzsika halk, zenélő dobozkába illő dallamfoszlányai alig jutottak el a fülemig. Én... csak... meg akartam szabadulni az idegesítő nagynénémtől. Hát, akkor most kerüljünk inkább kissé közelebb hozzá, és minél távolabb a láthatatlan dilinyósoktól! ajánlotta Luke. Kezét finoman a hátam közepére helyezte, szelíden a hangok irányába fordított, majd lassú léptekkel elindultunk. Egyébként tetszik a ruhád. Illik hozzád. 48

49 Titokban szinte elolvadtam a gyönyörűségtől, azután magam is meglepődtem, amikor váratlanul megszólaltam: Tudom. A káröröm mellett a hencegés sem szép dolog! figyelmeztetett Luke, de azért vidáman mosolygott. Szóval, mesélj nekem a kibírhatatlan nénikédről! A sátrak közelébe értünk. Felsóhajtottam. Ott van. Éppen az anyám idegeit borzolja. Luke megállt mellettem, majd szép csendben, tisztes távolból figyeltük anyát és Deliát. Kezdtem megkedvelni ezt a tulajdonságát. Figyelt. Meghallgatott. Borzalmas egy nőszemély. Az a fajta nagynéni, aki a régi mesékben szokott felbukkanni magyaráztam. Ha egyáltalán szerepelnek gonosz nagynénik a mesékben. Szerintem soha életében nem jött ki jól anyával. Még távolról is tisztán hallottam Delia harsogó hangját, amint éppen azt ecsetelte egy ismeretlennek, hogy anyám fiatal korábban szintén egészen tehetséges volt, de sosem adott magának esélyt, hogy be is bizonyítsa ezt. Bestia gondoltam magamban könyörtelenül. Éppen egy kifejezetten sértő gondolat ötlött a fejembe az egyik családtagommal kapcsolatban vallottam be. Luke előrehajolt, elég közel hozzám ahhoz, hogy megérezzem bőrének enyhe pézsmaillatát, mely nem hasonlított sem semmilyen növény, sem a középiskolás srácok illatára, és halkan a fülembe súgta: Csak nem B betűvel kezdődött az a bizonyos gondolat? Mert nekem is az ötlött az eszembe róla. Felnevettem, elég hangosan ahhoz, hogy Delia felkapja rá a fejét. Egyenesen rám nézett, majd intett, hogy lépjek közelebb. Úgy tettem, mintha nem venném észre, csak elbámultam mellette, befelé a sátor 49

50 belsejébe. Gyorsan! Tegyél úgy, mintha rámutatnál valamire, hogy cserébe én is úgy tehessek, mintha nem venném őt észre. Luke egyik kezét a vállamra helyezte, a másikkal pedig az égre mutatott. Nézd a holdat! Ennél jobbat nem tudtál volna kitalálni? zsörtölődtem, de azért felnéztem a holdra, amely sápadt titokzatossággal ragyogott kék takaróján, a fekete helyett. Most is úgy éreztem, hogy örökké tudnám bámulni, vagy legalábbis amíg vissza nem tudok emlékezni, miért is vonzotta annyira a tekintetemet. Gyönyörű szép. Szerinted is? Luke már nem a holdat figyelte, de azért így válaszolt: Nagyon. Nem tudtam levenni a szemem az égről. Ez most ostobán fog hangzani, de... fura érzéssel tölt el. Mint ahogyan Luke is furcsa érzéseket keltett bennem. Azért, mert a hold az éjszaka lámpása. S az éjszaka sötét titkokat rejteget. Luke is éppen elég titkot rejtegetett, vagy talán nem? Hiába próbáltunk úgy tenni, mintha nem léteznének. Nagyon költői. Egészen lírai magasságokba tudok emelkedni, ha úgy tartja kedvem. Rendkívül összetett személyiség vagyok. Mint te. Nekem is vannak rejtett képességeim. Lesütöttem a szemem. Ó, tényleg úgy gondolod, hogy nekem is vannak rejtett képességeim? Ez borzasztóan kedves tőled. Luke pillantása ekkor az arcomról másfelé siklott, a hátam mögé. Megfordultam, hogy lássam, mi ragadta meg a figyelmét. Egy nagyon magas, ezüstszőke hajú nő közeledett felénk hosszú, kecses lépteivel. Szépséges volt, akár egy sudár liliomszál, szeme tökéletes kék színben ragyogott, hófehér hattyúnyaka finom ívben 50

51 hajladozott. Hirtelen iszonyatosan toprongyosnak éreztem egyszerű nyári ruhámat. Eleanor! szólalt meg Luke kifejezéstelen arccal. Luke! Milyen csodálatos, hogy újra láthatlak! A nő kezét Luke vállára tette, gyengéden arcon csókolta, ujjával megcirógatva egészen az álláig. Elfordítottam a fejem. Mintha egy örökkévalóság röppent volna el az utolsó találkozásunk óta. Valóban. Hát, mondhatom, nem vagy túlságosan jó hangulatban ma este állapította meg Eleanor. Pedig azt gondoltam, bizonyára a mennyországban érzed majd magad, ennyi muzsikával körülvéve. Luke nem válaszolt. Különösen a te társaságodban, Deirdre. Bámulatosan játszottál Mindannyian tátott szájjal hallgattuk a játékod. A nevem hallatán visszanéztem rá, és elvakított ragyogó mosolya Bármilyen káprázatos volt is a szépsége, dicsérő szavai mit sem értek a számomra. Kösz. Luke sokat segített. Eleanor elbűvölő tekintetét ekkor Luke felé fordította, akinek arcán továbbra is az a különös, semmitmondó kifejezés tükröződött Ó, igen, Luke rendkívül segítőkész. Kedvesen rámosolygott. Luke, drágám, te nem élvezed a könnyed társalgást? Luke kifejezéstelen hangon szólalt meg. Hogy megy a munka? A nő felnevetett. Kellemetlenül szép volt még a nevetése is. Nagyon jól megy. Luke szemöldöke erre a magasba szökkent. Na és a főnök? Eleanor elmélyülten tanulmányozni kezdte szépen formált körmeit. Ó, azt kell mondanom, hogy mostanában már inkább munkatársak vagyunk. 51

52 Rendkívül izgalmas lehet. A tömegek értékelik, ha valaki hozzájuk hasonló vezeti őket. Magára mutatott. Mint én. Luke bólintott. Milyen nagy szerencse... mindkettőtökre nézve. Ó, én is úgy vélem. Hozzám fordult. Nos, kedvesem, előtted még nagy jövő áll. Rajtad fogom tartani a szemem. Luke megmerevedett mellettem. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Deirdre. További szép estét kívánok neked! Ismét megérintette Luke arcát. Mi pedig hamarosan újra találkozunk. Miután tovabblibbent, egyenesen Luke szemébe néztem, ajkamba harapva igyekeztem összeszedni a bátorságom, mielőtt megszólaltam volna. Exbarátnő? Luke szeme erre elkerekedett, majd jóízűen felnevetett. Ilyen kegyetlen csapást soha nem kívánnék senki emberfiának. Nem. Emlékszel még a régi mesékre, amelyekben Delia nénikéd szerepelne? Eleanor is főszerepet kaphatna bennük. Képzeld el úgy, mintha Eleanor volna a gonosz tündér-keresztanya. Megnyugodtam. Egyáltalán nem is volna szabad így gondolnom erre a rejtélyes srácra, főleg ha figyelembe vesszük, hogy csak rövid ideje ismerem. Egy pillanatra mégis teljesen letaglózott a gondolat, hogy Eleanorral kellene versengenem Luke kegyeiért. A gonosz tündér ezerszer jobban hangzik, mint az exbarátnő. Mitől vagy te annyira más, Luke, hogy engem egy szemernyit is érdekeljen, melyik bestia jobb a kettő közül? Luke furcsa pillantást vetett rám. Tényleg úgy gondolod? Elfordítottam a tekintetem, végképp elveszítve minden merészségem, és félénken bólintottam. Tényleg. 52

53 Ekkor eszméltem csak rá, hogy a díjátadó sátor hangszóróiból már egy ideje harsányan sorolják a győztesek neveit. Szólisták közül a második helyezett Carmen Macy. Udvarias taps hallatszott a hátunk mögött. Szó nélkül odasétáltunk anyám mellé, de hirtelen megtorpantunk, amikor észrevettük, hogy valakivel beszélget, és Deliának ettől nyilván torkán akadt a szó....hallottam ma délután a lányát játszani, és csak annyit akartam mondani, hogy el vagyok ragadtatva a tehetségétől. Pontosan ilyen fiatalokat keresünk a Tövishamu Intézetbe, mint Deirdre és a barátja. Kérem, könyörgöm, tegye el a névjegykártyámat, és hívjon fel minket mielőbb! A férfira néztem, aki éppen beszélt. Kellemes hangja alaposan rácáfolt a külsejére: leginkább egy csupasz öklű bokszbajnokra hasonlított. Habár állig begombolt inget viselt, a hosszú ingujjak sem tudták elrejteni hatalmas bicepszét és izmoktól duzzadó mellkasát. Egyáltalán nem úgy festett, mint ahogyan én egy konzervatórium képviselőjét elképzeltem. Az együttesek kategóriájában első díjat nyert: Andrew Manx Tina Chin... harsogta a hangszóró, de anya hangja még erőteljesebben csengett. Nos, igazán köszönöm. Mindenképpen megfontoljuk. Mr. Izomember apró biccentéssel búcsúzott el tőlem, mielőtt még egyszer visszafordult volna anyámhoz és a nagynénémhez. Tudom, hogy hosszú és kimerítő napjuk volt, így nem is akarom tovább tartóztatni önöket. Megérdemlik a pihenést. Hamarosan kihirdetik a nívódíj nyerteseit. Addig is érezzék jól magukat a fogadáson! 53

54 Anya tekintete egy pillanatra összefonódott az enyémmel, majd a férfi távozása után szigorúan Delia arcába bámult. Egyre-másra sorolták a győzteseket, a közönség pedig szinte folyamatosan tapsolt körülöttünk. Magam is meglepődtem azon, hogy a legkevésbé sem érdekel, vajon nyertem-e valamit, avagy sem. A délutáni verseny immár teljesen jelentéktelenné szokványos sablonná vált számomra az itt és most eseményeihez képest, amint Luke mellett állva bámultam a konzervatórium képviselőjenek névjegykártyáját anyám kezében. Tövishamu olvasta Delia hangosan. Megvetően elfintorodott. Úgy hangzik, mint valami temetkezési vállalkozás. Én is elfintorodtam, de csak mert ugyanaz a gyógynövényillat csapta meg az orrom, mint korábban. Vajon az a dilis alak most is itt ólálkodott a közelemben? Ekkor Luke szólalt meg közvetlenül mellettem. Azt hiszem, kicsit előbb le kell lépnem. Sőt, igazából most rögtön indulnom kell. Már éppen tiltakozni vagy nyíltan könyörögni akartam, hogy adja meg a számát, amikor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy elül körülöttem a taps. A konferanszié hangja kissé megbicsaklott. Hölgyeim és Uraim, hat óra van, és ahogy megígértem, most fogjuk bejelenteni a nívódíj nyerteseit. Köszönjük minden résztvevőnek a lelkesedést, és hogy megosztották velünk tehetségük gyümölcsét. A zsűri tagjai ezennel gratulálni kívánnak az idei zenei fesztivál nívódíjas győzteseinek: Deirde Monaghannak és Luke Dillingnek. Luke a fülembe suttogott, elég közelről ahhoz, hogy ajka a hajamhoz érjen. Mondd, hogy szeretnél újra látni engem! A mosolyom mindent elárult. 54

55 Hé, kis flúgos! Mi az ábra? Visszahanyatlottam az ágyamra, váltamhoz szorítva a telefont. - Semmi különös. Álmos pillantásom megakadt az éjjeliszekrényemen ketyegő órán, mire hangosan felnyögtem. James, mondd, kérlek, hogy még nincs tíz óra! Szükségtelen volt válaszolnia. A fehér függöny csipkéjén áttörő napsugarak erejéből is meg tudtam állapítani, milyen későre jár. Azt rebesgetik mondta James, hogy a befelé forduló lökötteknek sok alvásra van szükségük, hogy kiheverjék a társadalmi érintkezés megpróbáltatásait. Felültem. Ez így igaz. S az is igaz volt, hogy tegnap éjjel túl sokáig forgolódtam ébren. Nem jött álom a szememre. Folyton azon jártak a gondolataim, hogy én nyertem azt a nyavalyás nívódíjat a versenyen. És persze Luke körül is keringett néhány. A Tövishamu is felderengett néha a tudatomban. Leginkább mégis Luke állt töprengéseim középpontjában. Ezt az apróságot azonban nem említettem Jamesnek. 55

56 Ma van a szülinapod. James olyan hangokat hallatott, mintha éppen rágcsált volna valamit. Bocsi, körömszálka. Mindegy. Szóval a szülinapod! Ama jeles napnak az ünnepe, amikor is először visítottál torkodszakadtából a világba. Tegnap volt a születésnapom javítottam ki, miközben lassan kikászálódtam az ágyból. Előhalásztam egy pólót a fiókomból, és találtam magamnak egy farmert, továbbra is a vállamhoz szorítva a telefont. Öregszem. Beletúrtam a nadrágom zsebébe, hátha akad még benne némi pénz tegnapról, ám helyette a négylevelű kis lóhere akadt a kezembe, amely a verseny előtt a telefonom hátuljára volt tapadva. Jós zerencse. Tegnap el voltál foglalva. Ezért a mai napot szentelem a születésnapodnak. Úgysem tudsz megállítani. Oké, legyen! Akkor hát ma van a szülinapom. Szeretnéd megünnepelni? Be kell vallanom, hogy anyád már mindent elintézett. Szokása szerint a maga erőszakos módján meghívott hozzátok ma estére a szüleimmel együtt. Vacsira és tortára. Általában ezen a ponton kezdenék keserű panaszáradatba arról, hogyan hagyhatod, hogy az anyád igazgassa az életed, ám mivel imádom a főztjét, inkább nem mondok semmit. Vágtam egy ingerült grimaszt. Ugyan mi mást rendezhetne nekem anya, mint egy szánalmas gyerekzsúrt? Nyilvánvalóan lemaradt arról a memorandumról, amellyel hivatalosan is felnőtté váltam, vagy talán az a memó kerülte el a figyelmét, amely szerint a tinédzserkorú lányok szülinapi buliját nem úgy kell megrendezni, mint a soron következő üzleti fogadást. Ha jobban belegondolok, azt hiszem, anyám a legtöbb ilyen memót elengedte a füle mellett. 56

57 Hú! Kösz, anya! morogtam. Hát, mondhatnád neki, hogy inkább egy kevésbé hivatalos kiruccanásra vágysz az én társaságomban ajánlotta James. Végtére ls a te szülinapod. Csettints egyet! Rögtönözz! Haha. Rögtönözzek. Erről rögtön Luke tegnap esti szavai jutottak eszembe. Tudod, hogy akadnak emberek, akik bármire képesek az égvilágon? Ha akarnak valamit, el is érik. A te ötleted jobban tetszik válaszoltam lassan, szinte oda sem figyelve. Az éjjeliszekrényemre tettem a négylevelű lóherét, majd elmélyülten tanulmányozni kezdtem, ahogyan a nap tökéletes lóhere formájú árnyékot vetett mögéje. De tényleg rajongsz a főztjéért. Ujjaimat lazán behajlítva kezem az asztal szélére tettem, néhány centire a lóherétől. James nyöszörgött. Ó, jaj, nekem! Nem is tudom, hogy élem túl nélküle! Csodákra képesek. Gyere ide, kis növény! A lóhere hirtelen fellibbent egy láthatatlan szellő szárnyán. Azután vitorlaként megfeszülő levélkéivel átröppent az asztal fölött, akárcsak egy miniatűr hajó. Egyenesen a tenyerembe. Ó, a fenébe! Mi van, még egy nevetést sem kapok az igyekezetemért? Hűha! A jövőben tilos sokáig ágyban lustálkodnod. Morcosabb vagy ma délelőtt, mint egy tűsarkúban tipegő kövér muksó. James incselkedő hangja térített vissza a valóságba. Ráébresztett, hogy a szobámban elhelyezett szellőzőnyílásokból halk morajlás hallatszik; ebben a pillanatban indult be a központi légkondicionáló rendszer. A nyílásból áradó léghullám pedig a kezembe sodorta a lóherét. Semmi boszorkányság nem történt. 57

58 Furcsamód megkönnyebbültem. Dee? Mi...? Ja... Nem... Bocsi! Hirtelen mozgásra lettem figyelmes az ablakomból. Odalenn éppen egy ismeretlen autó állt meg a ház előtt. Ne haragudj, James, de most totál nem vagyok magamnál. Szerintem reggeliznem kéne, vagy talán egy kis koffeinre van szükségem. Visszahívhatlak? Aha, persze. Ma gyakorolnom kell ugyan, de délután szabad vagyok hangjában aggodalom csendült. Minden rendben? Az ajkamba haraptam. Eddig még sohasem titkolóztam James előtt. Ugyan már! Most sem rejtegetsz előle semmit. Nincs mit rejtegetni. Jól vagyok. Csak annyi van, amit már te is elmondtál: introvertált vagyok és holtfáradt. James hangjából melegség áradt. Szegény Dee! Menj és tömj magadba némi életmentő táplálékot! Itt leszek, ha szükséged volna rám. A telefon halk kattanással elhallgatott, én pedig közelebb léptem az ablakhoz. Félrehúztam a függönyt, hogy lássam, ki érkezett. Döbbenten megrázkódtam, amikor észrevettem, hogy az autó sofőrje egyenesen rám néz, kidugva fejét az ablakon. Luke. Honnan a csudából tudta, hol lakom? És egyáltalán miért érdekelt ez engem? Lassan elhátráltam az ablaktól, majd villámgyorsan letéptem magamról a pólómat. Fejvesztett kutakodásba kezdtem a szekrényem mélyén, és végül sikerült kihalásznom az összevisszaságból egy csinosabb felsőt. A farmer maradhatott. Mesésen kidomborította a hátsómat. Visszacsúsztattam a lóherét a zsebembe, levágtattam a lépcsőn, ahol nyomban belefutottam a védelem első bástyájába: Deliába. A fuvolás van itt. Különben is, ki ez a fura alak? 58

59 Jó kérdés. Luke Dillon válaszoltam. Megkíséreltem eloldalazni mellette a konyha irányába, de a nagynéném követett, kávéscsészével a kezében. A koffein volt a titkos fegyvere. Ha az ember Deliát akarta elgáncsolni, akkor csak a kávéjától kellett megfosztania. Ma délelőtt erre azonban már nem igazán volt alkalmam. Az iskoládba jár? A hazugságom anyát nem győzte volna meg, Deliánál azonban, bevált. Vannak ott barátai. Egész jóképű srác. Milyen igaz. Ekkor meghallottam anyám hangját a konyhából még több hátvéd, micsoda balszerencse! -, és Delia betuszkolt hozzá, hogy együtt adják meg nekem a kegyelemdöfést. Ki a jóképű? Anya éppen a kávéskannát tartotta a kezében. Újra töltött Deliának, és nyilván eszébe sem jutott, hogy ezzel csak még több olajat öntött démoni hatalmának lobogó tüzére. Megpróbáltam kilesni a ház elé a mosogató fölött lengedező sárga kockás függönyön át. A fuvolás srác, aki most állt meg a kocsifelhajtón felelte készségesen Delia. Anya az ablak felé perdült. Én nem láttam senkit! Nem kopogott az ajtón, vagy mégis? Én most kimegyek közöltem határozottan. Anyám a konyhapultra mutatott, miközben kifelé indultam az ajtón. Ezt meg akarod tartani? Apád a hárfatokon találta tegnap este, amikor behozta a kocsiból. Egy négylevelű lóhere feküdt a pulton a kenyérpirító mellett. Mint korábban a másik kettő, ez a kis növény is tökéletes volt 59

60 minden egyes levele teljesen szimmetrikus, és még csak nem is hervadozott. Nem túl nehéz kérdés, Deirdre. Anya elővette a robotgépet a konyhaszekrényből, és a pultra tette, minden kétséget kizáróan a születésnapi tortám előkészületeinek részeként. Lepréselhetnéd az egyik könyvedben, ha szeretnéd, hogy szépen megmaradjon. Egyelőre még nem tudtam, valóban szeretném-e, hogy szépen megmaradjon, de azért felvettem a lóherét a pultról, és a száránál fogva pörgetni kezdtem az ujjaim közt. Furcsa bizsergést éreztem gyomrom tájékán, de fogalmam sem volt, mi okozhatja. Izgalom? Félelem? Éhség? Igen. Talán jó ötlet. Azzal kimentem az ajtón Luke-hoz. Az autója ajtaja mellett guggolt, és a sziporkázó napsütésben hunyorogva figyelte a kutyámat. Rye bundájának szokatlan színe krétafehér teste és bíborvörös füle ellenére tipikus vadászkutya volt: hűséges, kedves és mindenkivel barátságos. Ezért is torpantam meg döbbenten felborzolt szőre láttán. Rye az előkertben feküdt, fejét egészen lehajtotta, hogy alig látszott ki a fűből, fogait pedig fenyegetően vicsorgatta. Szeme Luke mozdulatlan alakjára tapadt, aki halkan szólongatta, szinte hipnotikus, ringató melódiával. Szavai a földkerekség bármely nyelvéből származhattak de az angol egész biztosan nem volt közöttük. Luke meglátott, és nyomban felegyenesedett. Ugyanazt a farmernadrágot viselte, mint előző nap, korábbi ingét azonban sötét, V nyakú pólóra cserélte, amely kiemelte haja és szeme sápadt színét. Helló, szépségem! Ma még a szépnél is szebb vagy. Arcom rögtön lángba borult. Mit keresel itt? 60

61 Mosolyogva megrándította a vállát. Kielégítem a kíváncsiságomat. Világoskék szeme ekkor a kezemben szorongatott kis lóherére tévedt, és hirtelen lehervadt a mosolya. Ezt meg honnan szerezted? Anyám találta. Állítólag szerencsét hoznak. Többek között azt is. Luke a kutyámra mutatott. Tiéd ez a bestia? Hangjából kedvesség áradt, bár Rye nem igazán adott rá okot továbbra is a fűben lapult, és minden szőre szála égnek meredt a nyaka körül. Rye. Igen. Az enyém. Ősöreg már. Nálunk lakik, amióta az eszemet tudom, de ilyennek még sohasem láttam. Jó kutyának látszik. Luke elfordította tőlem az arcát, amikor ezt mondta, de a hangjában megmagyarázhatatlan sóvárgás hallatszott. Okos kutyának. Az is. Mindketten összerezzentünk, amikor a konyha ajtaja váratlanul kinyílt. Delia kiáltott ki rajta: Miért nem jöttök be a házba? Meleg van odakinn! A jelek szerint elkerülhetetlen vallatásnak néztünk elébe. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, Luke visszakiáltott: Egy óra múlva itt vagyunk! Fagyizni megyünk! Fürkésző pillantást vetettem rá. Megmentésre vágytál, vagy tévedek? kérdezte. Nem tudtam, mit feleljek. A középiskolában nem sok tapasztalatot szereztem a fiúkkal, ráadásul az volt az érzésem, hogy ellenkező esetben sem vettem volna sok hasznát a tapasztalataimnak, amikor Luke Dillonnal álltam szemközt. 61

62 Luke elővette a kulcsait semmi lánc vagy kulcstartó, csak rengeteg kulcs. Tizenöt vagy húsz legalább. Az én kulcskarikámon mindössze két kulcs függött, és egy kis halacska. Azon törtem a fejem, vajon elárul-e valamit az emberről a kulcstartója. Hozok egy kis pénzt mondtam végül. Luke kinyitotta előttem a kocsi ajtaját az utasülés felőli oldalon. Én fizetek. Bocs az autóért! Borzalmasan néz ki, de a benzingőz azért általában kinn marad. Csupán egy pillanatig haboztam, mielőtt beültem a rozzant Audiba. A kocsi belsejében rekkenő hőség uralkodott, és alig volt levegő, bár Luke csak nemrégen szállt ki belőle. Az üléseket puha, kék, bolyhos huzat borította, amely nagyanyám régi járgányaira emlékeztetett. Odabenn Luke illata érződött; ugyanaz az illat, amelyet akkor éreztem, amikor tegnap egészen közel hajolt hozzám. Ahogy felidéztem ezt az emléket, ismét furcsa bizsergés futott át a testemen. Luke beszállt a másik oldalra, majd épp olyan ügyes mozdulatokkal kezdte csűrni-csavarni a gombokat, mint ahogyan a fuvoláján játszott; hamarosan hűvös levegő áradt felénk a szellőzőnyílásokból. A finom fuvallat eszembe juttatta a négylevelű lóherét, amely korábban nyitott tenyerembe röppent. Megborzongtam. Fázol? Lejjebb kapcsolta a légkondit, majd mintha csak a gondolataimban olvasott volna, pillantása a kezemben nyomorgatott kis növényre esett. Nincs rá szükséged. Miközben Luke óvatosan kitolatott a felhajtóról, a lóherét a műszerfalra fektettem, és ránéztem. Szerencsére mindenkinek szüksége van. 62

63 Neked nincs, Dee. Te egyedül is boldogulsz. Méghozzá remekül. A kocsifelhajtó végén egy pillanatra megállt, lehúzta az ablakot, és kihajította a lóherét az útra. Hol lehet finom fagyit kapni? Kivágtad a szerencsémet az ablakon méltatlankodtam. És ami azt illeti, véletlenül épp egy fagylaltozóban dolgozom. Milyen édes! Luke habozott. Vagy talán nyálas? Nevettem, de túl későn. Nem vettem észre, hogy vicces próbálsz lenni. Luke hangosan felnyögött, amint a kocsifelhajtóról jobbra kormányozta az autót. Könnyelmű szavaid a szívembe hasítanak: még hogy próbálok vicces lenni. Vidám mosolyt vetettem rá. Kicsit lelkesebben kell próbálkoznod. Vettem az adást. Nos, hogy is kell eljutnom a kérdéses fagylaltozóhoz? Jó irányba haladsz. Nem messze van innen, az utca bal oldalán. Dave Jégkuckója. De ezt már amúgy is pontosan tudtad. Nem igaz, Luke? Jelentőségteljes pillantást vetettem rá, mire ő is hasonlóan mélyreható tekintettel nézett vissza rám, mielőtt szemét az útra fordította Úgy rémlik, úton idefelé még láttam is lódította. Emlék, szem, arra gondoltam, hogy ez egy ideális nap a fagyizáshoz. Hát persze hogy az volt. Miért ne lett volna ideális? Hirtelen rádöbbentem, hogy Luke és én különös, kimondatlan megállapodást kötöttünk. Ő úgy tett, mintha normális volna, én pedig azt játszottam, hogy hiszek neki. Hinni akartam neki. De képtelen voltam. Hogy miféle abnormalitás rejlett Luke gyönyörű arca mögött, egyelőre nem is sejtettem. Csak reménykedtem, hogy nincs köze sem 63

64 fejszékhez, sem szájpeckekhez, sem pedig egy autó mindent elrejtő csomagtartójához. Odakinn az aszfaltról hullámokban felszálló levegő zsírosnak és ragacsosnak tűnt. A hőség nyomasztóan ereszkedett a fák lombjaira, súlyos teherként nehezedve a levelekre, amelyek meg sem rezzentek, csak amikor autók robogtak el mellettük az úton. Egy ilyen napon az embernek semmi értelmes dologhoz nem volt kedve a fullasztó nyári hőségben. Ez az mondtam teljesen feleslegesen, miközben Luke befordult Dave Jégkuckójának parkolójába. Úgy éreztem, mintha már milliószor jártam volna ezen a helyen. Bizonyos értelemben itt sokkal többet tanultam az életről, mint az iskolában. Luke szemügyre vette a zömök betonépületet, majd leparkolta a kocsit egy árnyékos helyen a parkoló hátsó részében. Miért nevezik Dave Jégkuckójának? Hát, azt hiszem, régen csak jeget árultak, még a hűtőszekrény ideje előtt. Akkor jeget, most jégkrémet. Végül is, van némi értelme, nem? Ezt nevezik logikus fejlesztésnek? Szereted? Váratlanul ért a kérdése. Nem emlékeztem, hogy valaha megkérdezte volna ezt tőlem bárki is az életem során, bármivel kapcsolatban. Szeretem. Tudom, hogy ostobán hangzik, de szeretek tökéletes gombócokat kanalazni a fagyiból. Tudod, középre jön a forró karamella, pontosan annyi tejszíncsík, amennyi kell, a helyes sorrendben következnek a szórások, hogy tökéletesen összeálljon az egész... Elhallgattam, mert Luke nevetésben tört ki. Mi van? Szóval, azt akarod mondani, hogy már jó ideje javíthatatlan maximalista vagy. 64

65 Ó, dugulj el! mordultam rá. Akkor hát veszünk fagyit, vagy sem? Luke leállította a motort, láthatóan nem zavarta az ingerültségem. Még sosem láttam senkit olyan könnyen dühbe gurulni, mint téged. Jöjj hát, jégkirálynőm! Egyáltalán nem vagyok jeges tiltakoztam, de közben azért kiszálltam a kocsiból, és elindultam Luke nyomában a parkolón át. A hőség forrón sugárzott az aszfaltból, még a cipőm talpán keresztül is égette a lábam. Kíváncsi viszont annál inkább. Luke arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Rálépett az egyik fehérre festett csíkra az úton, majd óvatosan végigegyensulyozott rajta. Én is követtem a példáját, lépéseim olyan egyenletesek és kimértek voltak, akár egy tornászé, mintha gerendán sétálnék, és egy óvadan mozdulattal a halálba zuhanhatnék. A négylevelű lóherék csigázták fel az érdeklődésemet folytattam kíméletlenül. Hogy valóban jó szerencsét hoznak-e. Többek között, ahogyan te mondtad. Mi másra lehet használni őket? Lovak etetésére? Szemétláda. Nem tehette velem, hogy előbb csak úgy homályosan célozgat, azután pedig itt kéreti magát. Nem volt igazságos tőle. Mi másra jók? Kissé hűvösen felelt: Távol tartják a kígyókat. És még? Meggyógyítják a skorpiócsípést. És még? Láthatóvá teszik a tündéreket válaszolta Luke. Leugrott a festett vonalról a járdára. Hűha! Sikerült. Azután megfogta a 65

66 kezem, és engem is maga után húzott. Most pedig hagyd abba az okoskodást, és együnk egy fagyit! Nem állt szándékomban hagyni, hogy ilyen egyszerűen megúszsza. Hogy érted azt, hogy okoskodom? Luke megfenyegetett az ujjával. Pontosan ezt szeretem benned. Hegyezed a füled. Nyitva tartod a szemed. Figyelsz. Ezért is tanultál meg mindent olyan jól csinálni, miközben mindenki más azzal volt elfoglalva, hogy a többieket túlkiabálja. Most pedig volnál szíves fél pillanatra felhagyni a faggatózással, hogy ehessünk végre egy fagyit? Nem akadékoskodtam tovább, bár a szívem eszeveszetten dörömbölt tovább, amint Luke kézen fogva bevezetett a hideg, légkondicionált helyiségbe. Nem normális. Nem szokványos. Tisztában voltam vele, hogy hanyatt-homlok menekülnöm kellene hazafelé, de itt ragadtam mellette. Szorosnál is szorosabban, ahogy Luke mondta volna. Miközben Luke az étlapot tanulmányozta, megjegyeztem: Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még a rossz fiúkra bukom. Luke ugyan rám sem nézett, de ajka széles mosolyra húzódott. Aznap ennél szélesebb mosoly nem is ragyogott fel az arcán. Egyenlőre nincs több faggatózás. Megegyeztünk, emlékszel? Mit érdemes megkóstolni? Éppen elég fagyit ettem már étkezések helyett, hogy rögtön vágjam a választ: A Csokoládéálmot. A pultnál Sara Madison állt, a mesésen gömbölyded vörös szépség, akivel időnként volt szerencsém együtt dolgozni. Élénk érdeklődéssel mérte végig jóképű kísérőmet. Segíthetek? Luke legudvariasabb modorában rendelt két adag Csokoládéálmot, és Sara, tudomást sem véve nagyon is nyilvánvaló jelenlétemről, 66

67 készségesen kanalazni kezdte a tölcsérekbe a fagylaltot. S közben ellenállhatatlanul mosolygott. A pultra támaszkodtam, és igyekeztem úgy tenni, mintha egyáltalán nem dühítene. Ez a csaj minden épkézláb pasival kikezdett, aki csak betette a lábát az üzletbe, Luke ráadásul sokkal több volt, mint egyszerűen épkézláb. Nem a személyem elleni támadásnak szánta. S ha Luke egyáltalán ért valamit, akkor úgysem vette a lapot. Mégsem bírtam megállni, hogy oda ne pillantsak rájuk, és meg ne lessem, milyen hatást gyakorolnak rá Sara egyáltalán nem megvetendő bájai. Luke arcán a megszokott kedélyes, higgadt kifejezés tükröződött, miközben szép lassan kiszámolt a pultra hat darab egydollárost, de még észrevettem a szája szögletében bujkáló csibész mosolyt, mielőtt egyetlen lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot. Van valami a válladon közölte, majd Sara kocsányon lógó szeme láttán mutatóujjával könnyedén végigsimított a vállamon és a Nyakamon, egészen a fülemig. A gyomrom hirtelen akkorát lódult, hogy már-már attól féltem, sosem kerül vissza a helyére. Halkan a fülembe súgta: Azt hiszem, megvan. Azután viszsfcafordult Sarához, hogy átvegye a tölcséreket. Nyugodtan tartsd meg az aprót! Mehetünk, Dee. Sara önelégült arcáról egyszerre lehervadt a mosoly, és nagy igyekezettel nekilátott kipucolni a tejturmixos masinát. Az járt a fejemben, vajon később szóba hozza-e majd a dolgot. De az még jobban érdekelt, hogy Luke vajon hozzám ér-e még valaha a jövőben. Állával az ajtó irányába bökve Luke kitessékelt az elviselhetetlenül forró napsütésbe. Az autója melletti hely még üresen állt, letelepedtünk hát a parkolóhely elejét jelölő vasúti talpfára. A félárnyékban, fagyival a kezünkben csaknem kellemes volt odakinn. 67

68 Én szólaltam meg először: Volt valami a vállamon, mi? Luke vigyorogva nyalt egyet a fagyijából. Te vágytál megmentésre, vagy nem? Nem tehetsz ilyet csak úgy egy gyanútlan fiatal lánnyal előzetes figyelmeztetés nélkül. Nem igazságos. Akár el is ájulhattam volna, vagy valami. A hangja erre csaknem önelégült színezetet öltött. Talán tetszett? Égő arccal tanulmányoztam a tölcsérem szélén formálódó csillogó fagylaltcseppeket. Milyen ostoba kérdés! Nekem ez az egész újdonság. Még sosem próbáltam kamatoztatni a képességeimet ezen a téren. Teljesen odavagyok a boldogságtól, hogy sikerült magamba szippantanom valami hasznosat is a lányregényekből. Nagyon szerettem volna hinni neki, de nagyon nem sikerült. Biztosan voltak már barátnőid. Luke a fejét rázta. Még soha senki sem inspirált annyira, hogy megjavuljak. Gyakorolhatok rajtad? Kicsinyes volt tőlem, de már a gondolat is kihozott a sodromból. Én senki emberfia próbababája nem akartam lenni. Nem. Nem gyakorolhatsz. Felsóhajtott. Látod, milyen kis okos vagy. Jól van. Azért nem bánod, ha egy kis ideig még legyeskedem körülötted? Teljesen elbűvölsz, és tudni akarom, mi lehet az oka. Az elbüvólés kissé erős kifejezés válaszoltam. A növények elbűvölik a botanikusokat. A csillagok elbűvölik az asztronómusokat. A bogarak elbűvölik a... bogárológusokat. Nem vagyok biztos abban, hogy szeretném, ha engem is górcső alá vennének. Nem 68

69 vagyok biztos abban, hogy érdemes volna bárkinek is tanulmányozni engem. Luke ezen elgondolkodott. Hát persze hogy érdemes tanulmányozni téged. Rendkívüli precizitással hajtasz végre mindent, amibe csak belefogsz. Külső befolyás nélkül. Rendkívüli vagy mindenben pusztán azon oknál fogva, hogy rendkívüliségre törekszel. Természetfeletti képességekről szó sincs. Csak kemény munka. Egészen bámulatos... Ó, jaj! Már megint sikerült jól felhergeljelek. Igyekeztem leplezni a gondolataimat és az érzéseimet, de képtelen voltam rá. Nagyot tévedett azonban; nem voltam dühös, csak csalódott. Most az egyszer nem arra vágytam, hogy megcsodálják a képességeimet és a tehetségemet. Azt akartam, hogy Luke kizárólag engem lásson, amitől én én vagyok, és az nyűgözze le. Annyira belefáradtam már, hogy folyton azt hallgassam, milyen csodálatos és fantasztikus vagyok, méghozzá olyan emberek szájából, akik sohasem fognak megtudni rólam semmit. Egészen mostanáig elhitettem magammal, hogy Luke a valódi énemre kíváncsi, a valódi énemnek teszi a szépet, nem annak a lánynak, aki arra hivatott, hogy CDlemezek borítójáról és a kiváló növendékek tablóiról mosolyogjon a világra. Te jó ég! Úgy bepöccentél, hogy még csak meg sem tudsz szólalni! Luke közelebb csúszott hozzám a vasúti talpfán, hogy jobban szemügyre vehesse az arcomat. Ezúttal alaposan beletapostam a lelkedbe, igaz? És még azt sem tudom, mi rosszat mondtam. A hangom csak feleolyan hangosan csengett, mint amilyennek kellett volna, és emiatt külön gyűlöltem magam. Hogy volt képes ez a 69

70 srác ilyen könnyedén könnyeket fakasztani a szememből? Én... elegem van abból, hogy mindenki csak a bámulatos tehetségemről áradozik. Akkor is bámulatos szeretnék lenni, ha történetesen én volnék a legtehetségtelenebb iskoláslány az egész világon. Amikor az emberek rám néznek, nem is látnak mást, csak azt a nyomorult hárfát. Sosem látják, ki vagyok valójában. Luke felém nyújtotta a kezét, és hüvelykujjával letörölte az elszabadult könnycseppet, amelyet már nem bírtam visszatartani. Ne sírj, szép kislány! Az teszi lehetővé, hogy mindenben olyan kivételes legyél, aki valójában vagy. Egyszerűen sosem adod alább. És pontosan ez bűvöl el engem igazán. A szívem mélyén azt szerettem volna, ha sosem veszi le az arcomról simogató kezét, de a büszkeség és a szégyen miatt mégis ellöktem magamtól. A törékeny szépség szerepére sosem vágytam. Nem szoktam sírni. Úgy értem, csak akkor sírok, ha csalódott es frusztrált vagyok. Most úgy érzem... Kétségbeesetten kutattam a szavak és a méltóságom után. Luke halkan megszólalt: Elolvad a fagyid. Megkönnyebbülten fordultam vissza a tölcséremhez. Hosszú pillanatokig némán ültünk egymás mellett, amíg meg nem ettük a fagyinkat. Azután így szóltam, anélkül, hogy ránéztem volna: Ha valóban annyira elbűvölőnek találsz, megengedem, hogy tanulmányozz egy kicsit. De nem leszek a kísérleti alanyod. Nagyon köszönöm. Előrángatta a kulcsait a farzsebéből, majd tölcsérének utolsó darabkáit is a szájába tömve szépen a lábára fektette őket. Gondolkozás nélkül megkérdeztem: Minden titkodhoz tartozik egy kulcs? Amint kimondtam, rögtön megijedtem, hogy ezzel 70

71 megszegtem hallgatólagos megegyezésünket, és Luke hirtelen köddé válik a szemem előtt. Nem úgy tűnt azonban, hogy Luke zokon vette volna a kérdésemet. Inkább halványan elmosolyodott, és csak ennyit mondott: Talán. Neked hány kulcsod van? Kettő. És titokból is csak ennyit tartasz? Ezen elgondolkodtam. Egyik titkom az éjjeli asztalkámon pihenő lóhere volt. A másik pedig ahogyan Luke iránt éreztem. Igen. Ujjai a kulcsokkal játszottak. Szeretnél még egyet? Nem válaszoltam, de figyeltem, amint Luke óvatosan lehúzza az egyik kulcsot a túlzsúfolt karikáról. Kicsi, nehéz, régimódi kulcs volt, apró rozsdafolttal az egyik oldalán. Lopva körülnézett, mintha bárkit is érdekelhetne, mit művelünk, majd a vasból készült pici kulcsot gyorsan a kezembe nyomta. Közvedenül a fülemhez hajolt, lehelete még a nyári fuvallatnál is forróban égetett, miközben halkan ezt suttogta: Itt van még egy titok: nem lenne szabad megengednem magamnak, hogy elbűvölj. Szája már-már csókra nyílt. Mégis elhúzódott, és sietve felpattant. Szédültem, és egy másodpercre be kellett hunynom a szemem, hogy összeszedjem magam. Zsebembe csúsztattam a kulcsot. Luke kinyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen, azután visszak sért a kocsihoz. Tekintete a távolba révedt, mint aki valahol messze jár, mélyen gondolataiba merülve. Mielőtt becsukta volna rám az ajtót, váratlanul ismeretlen vad növények illata csapta meg az orrom a nyári levegőben; nem Luke bódító pézsmaillata, de nem is Dave parkolójának szokásos aszfalt- 71

72 bűze. Abban a szempillantásban rádöbbentem, hogy valóban van egy harmadik titkom, amelyet az új kis kulcshoz fűzhetek: valamilyen veszély ólálkodott körülöttem. De én egyáltalán nem féltem. Ó, a nagyi is megérkezett. Kilestem a műszerfal fölött, mialatt Luke óvatosan a felhajtóra kormányozta a kocsit. Nagyanyám fehér Fordja olyan vakítóan ragyogott a déli napsütésben, hogy el kellett fordítanom róla a szemem. Anya biztosan őt is meghívta a születésnapomra. A születésnapodra? Luke leállította a motort. Ma van? Igazság szerint tegnap volt, de ma ünnepeljük. Tortát is kapok. Megpróbáltam féken tartani a hangomban kísértő reményt. Szeretnél csatlakozni? Hmm. Luke kiszállt az autóból, majd átsétált a másik oldalra, hogy kinyissa nekem az ajtót. Nem volna szabad. Mindenesetre nagyon csábítóan hangzik. A szörnyeteg nagynénéd is itt lesz? Morcosan ráncoltam a homlokom. Már itt is van. Csak a jövő héten utazik el. Amikor a turnéja elkezdődik. Nagyon flancos. Egyetértően morogtam, majd hirtelen megfordultam, amint mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából: a nagyi szállt ki éppen kocsijából. Azonnal észrevett, és vidám mosollyal üdvözölt. Azután rögtön visszafordult, és kutakodni kezdett az autójában. Luke értetlenül figyelte. A táskáját keresi? A nagyi sosem hord magánál táskát. Nem olyan nagymama. Valószínűleg ajándékokat hozott. 72

73 S valóban: a nagyi nemsokára újra előbukkant, egyik kezében egy hihetetlenül pici, masnis dobozkával, a másikban pedig egy gigantikus méretű csomaggal. Tudnád hozni az egyiket, Deirdre? Kipattantam Luke kocsijából, és odasiettem, hogy átvegyem tőle a nagyobbik csomagot. Mellettem Luke idegesen feszengett, akár egy ugrásra készülő farkas. Nagyi, ez itt Luke. Oldalra léptem. Ő játszott velem tegnap a hangversenyen. Luke mozdulatlanná dermedt, majd udvariasan üdvözlésre nyújtotta a kezét. Nagyon örvendek. A nagyanyám megengedte, hogy Luke ajkához emelve megcsókolja a jobb kezét ez a régimódi gesztus, meglepő módon, egyszerre tűnt helyénvalónak és természetesnek. Látja ezt, fiatalember? Nagyi ekkor a magasba tartotta bal kezét, amelynek erős gyűrűsujján egy tompa fényű, ezüstszínű gyűrű látszott arany karikagyűrűje fölött. Luke erőtlenül elmosolyodott. Látom, asszonyom. Összevont szemöldökkel figyeltem őket. A nagyanyám erre egyenesen Luke arcába nyomta a pici dobozkát, hangját fenyegetően lehalkította, mintha én ott sem lettem volna. Mit gondol, mit kap tőlem ajándékba az unokám a születése napjára? He? És maga ugyan mit keres itt megint? Tekintetem Luke arcára tapadt, a válaszát lesve reménykedtem, hátha mond valamit, ami elárulja, miről folyik egész pontosan ez a különös beszélgetés. Ő azonban hallgatott, és csak némán meredt nagyanyámra. 73

74 Verje ki a fejéből! A nagyi határozott lépést tett feléje. Olyan érzés fogott el, mintha egy kis kutyát látnék ugatni az alvó oroszlánra. Hé! vágtam közbe, bár sejtelmem sem volt róla, mit kellene mondanom, hogy feloldjam ezt az igencsak furcsa harci állapotot. Luke végül mégis válaszolt, mintha én meg sem szólaltam volna, hangja alázatosan csengett. Csak rövid ideig maradok, asszonyom. A nagyi szavai élesen csattantak. Remek! Aztán térjen vissza oda, ahová tartozik! Én nem tartozom Közéjük mondta erre Luke szomorúan. Érzem magán a szagukat. Csak úgy bűzlik tőle. Luke ekkor visszafordult felém, sápadt arca kifejezéstelen volt. Azt hiszem, most mégsem kóstolom meg a szülinapi tortádat. Dühösen hátat fordítottam a nagyinak, és összefontam magam előtt a karom. Nem kell elmenned. Csak azért, mert a nagyinak muszáj volt beleütnie az orrát. Mindent elrontott. Annyira mérges voltam rá, hogy már-már attól féltem, a végén még kicsúszik a számon valami, amit aztán örökre bánni fogok. Éreztem, amint a nagyanyám tekintete a hátamba fúródik. Luke nyomatékosan a nagyira pillantott. Szerintem jobb, ha most megyek. Kösz a fagyit. Luke! Nem tudtam, mit mondhatnék. Egyedül az járt a fejemben, hogy a fenébe is, miért kell mindig másoknak igazgatniuk én életem? Ne menj el! Különös fény csillant a szemében, amikor rám nézett, képtelen voltam megfejteni. Azután visszafelé indult a kocsijához. Egyetlen pillanat leforgása alatt eltűnt minden bizonyítéka annak, hogy itt járt, 74

75 és még csak a telefonszámát sem tudtam. Sőt, halovány sejtelmem sem volt róla, miért kellett elmennie. Nos, némi halovány sejtelmem azért mégiscsak volt róla. Visszafordultam a nagymamámhoz, kétségbeesetten vívódva az értelmetlen veszteség és a féktelen düh súlya között. Nagyi! Miért volt erre szükség? A nagyanyám egy ideig még felbőszült tekintettel meredt az útra, mintha Luke jelenléte továbbra is érezhető lett volna, azután átnyújtotta nekem a pici ajándékdobozkát. Nyisd ezt ki! Most nincs kedvem ajándékokat bontogatni. Szigorú mosolyt villantott rám egy csepp jókedv vagy vidámság sem tükröződött benne, és a sors iróniája, hogy épp Luke mosolyára emlékeztetett, majd ismét felém nyújtotta a dobozt. Nyisd ki, légy szíves! Mély sóhaj kíséretében letettem a földre a nagyobbik csomagot, és elvettem nagyi kezéből a kisebbiket. Letéptem róla a mintás kék papírt, és egy kicsiny ékszeres dobozka került elő belőle, de amikor kinyitottam, fehér szaténnal bélelt belseje teljesen üres volt. Kérdőn pillantottam fel. Ekkor lehúzta ujjáról a fakó fémgyűrűt, és beletette a dobozba. Az édesanyámé volt, előtte pedig a nagyanyámé. És most a tiéd. Sejtettem, hogy talán eljött az ideje annak, amikor szükséged lehet rá. A történtek után pedig már bizonyos vagyok benne. Nem. Arra volt igazán szükségem, hogy Luke visszajöjjön, és a nagyanyám ez egyszer normálisan viselkedjen. A gyűrűre néztem. Egyébként sem rajongtam az ékszerekért, de még ha szívesen viseltem volna is őket, ez a gyűrű akkor is rémesen ronda volt. Ó, köszönöm! válaszoltam dermesztő udvariassággal. 75

76 Vedd fel! adta ki az utasítás. Később még hálás leszel érte. Felhúztam a gyűrűt a jobb kezemre, és ekkor a nagyanyám végre őszinte megkönnyebbüléssel rám mosolygott. Én köszönöm. Most pedig szépen bemegyek a házba a tikkasztó hőségből, és meg látogatom a lányaimat. Az őrjöngő lányomat és az ármánykodót. Azzal felemelte a hatalmas csomagot, és elindult befelé. Odakinn maradtam, és nagy szemeket meresztettem az ujjamon sötétlő gyűrűre. Érdekes módon a sírás kerülgetett. Ebben az állapotban talált rám James öt perccel később, amikor autójával megállt a házunk előtt. Ahol az imént még Luke kocsija állt. Odalépett hozzám, és megfogta a karom. Te meg mi a csodát művelsz itt? Hagyom, hogy erőszakoskodjanak velem. Gyere! Bemegyünk, és megdumáljuk. Az anyám, nagyanyám és Delia füle hallatára? Inkább ne menjünk be! Mintha csak alá akarta volna támasztani az érvelésem, Delia hangja szűrődött ki hozzánk a konyha ablakán. James a házra pillantott, majd vissza rám. Oké. Akkor legalább az árnyékba? Beleegyeztem, és hátrasétáltunk a kertbe. Felhúzott térddel letelepedtem az egyik óriási tölgyfa tövébe, széles törzse védelmezőn eltakart a házból kikandikáló kíváncsi rokonok elől. James közvetlenül velem szemben ült le a földre, behajlított térde csaknem súrolta az enyémet. Egy hosszú pillanatig csak komoly, fürkésző tekintettel nézett rám. Annyira meglepett ez az oldala, hogy kis híján kikotyogtam neki mindent, ami történt. Mégis James szólalt meg először: Tartozom neked egy vallomással. 76

77 Hatalmasat dobbant a szívem. Borzalmas előérzet töltött el kapcsolatban, amit mondani készült, és szerettem volna befogni a fülemet. Ne!James, kérlek! Te vagy a legjobb barátom. Nem mondta ki. Helyette ezzel állt elő: Valami fura médiumféle volnék. Kis szünetet tartott. Most nevethetsz. De csak egy kicsit. Körülbelül tizenöt másodperc pont elegendő lesz, hogy ne számítson durva hitetlenkedésnek. Nem nevettem. Hiszek neked. Ó! Nos, akkor már sokkal könnyebb a dolgom. Nem igaz? James lopva a ház irányába pillantott, majd ujjaival tétován vöröses-barna hajába túrt. Azért még nem vagyok valami csodás médium. Inkább megérzéseim vannak, amelyek rendre beigazolódnak. Fura érzés tölt el, amikor fura napnak nézek elébe. És nem is történik túl gyakran. Peter elmondása szerint vele is előfordul néha. Peter James bátyja volt, éppen Kaliforniát járta, hogy vagyont és hírnevet szerezzen a rockzenekarával. James szinte bálványozta, és szerintem is nagyon menő srác volt... talán az egyetlen ember a családomon és Jamesen kívül, akivel képes voltam beszélgetni. James az ajkába harapott, mielőtt folytatta. A tegnapi nap nagyon fura volt. És a mai nap is. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy zaklatott vagy, ezért otthagytam a gyakorlást. Mi az ördög folyik itt? Egyszerre borzasztó ostobaságnak éreztem, hogy nem meséltem el neki mindent, már az elejétől fogva. Ezért szépén kitálaltam az egészet. Kihagytam azokat a részeket, amikor Luke hozzám ért, az ajka a fülemet súrolta, de minden másról beszámoltam, a legjobb tudásom szerint. 77

78 Kezébe fogta a kulcsot, amikor megmutattam neki, a gyűrűvel együtt, és elmélyülten tanulmányozta őket. Mindkettő vasból van. Nem vicces? Mulatságos vagy fura értelemben? James a kezembe nyomta a két tárgyat. Okkult értelemben. Aha. Viccesen fura. James szigorúan nézett rám. Ne csináld ezt! Kettőnk közül én vagyok a bohóc. Figyelte, amint visszahúzom ujjamra a gyűrűt és újra zsebre vágom a kulcsot. A vas állítólag védelmet nyújt a gonosz természetfeletti erők ellen, ha az ember egyáltalán hihet a sok druida varázs maszlagnak. Nem állhattam meg, hogy ne szurkálódjak egy kicsit. Ha egyszer akkora maszlag, te honnan tudsz róla? Hasznos, ha az ember fia jól tájékozott. Hát, a nagyanyám nyakig benne van mondtam jelentőségteljesen. Rajong az egész holisztikus, naturális, spirituális zagyvalékért. Kozmikus hulladék. Egyszer még az aurám színét is megállapította. Az enyém skót kockás jegyezte meg James mintegy mellékesen. Összefirkált kezébe fogta az enyémet, és elgondolkodva forgatni kezdte ujjamon a gyűrűt. Luke kezének érintése jutott róla az eszembe. Hogyan lehet két kéz ennyire különböző? Na és az a lóhere, amelyiket ma délelőtt megmozdítottad? Még nálad van? Azt hittem, hogy megmozdítottam javítottam ki a fejemet csóválva. Igen. Oldalra dőltem, hogy elő halászhassam a kis növényt a farzsebemből. Akkor hát, rajta, mozdítsd meg! Ádáz pillantást lövelltem feléje. 78

79 Nos, ha nem tudod megmozdítani, ahogyan állítod, akkor úgysem fog elrepülni sehová, és a te fejednek sem kell többé fájnia miatta. Igaz? De ha mégis megmozdul... hát, akkor egy csodabogár vagy. James vidáman vigyorgott. Felemelte az enyhén összenyomorgatott kis lóherét az ujjamról, és lefektette a fa tövében zöldellő ritkás fűbe. Hajrá, varázs lóhere! Tisztára ütődöttnek érzem magam. Tényleg így volt. Olyanok voltunk, mint két boszorkánytábla fölé hajló kisgyerek. Félig abban reménykedtünk, hogy történik valami furcsa és különleges, bebizonyítva a világnak, hogy igenis létezik a rejtelmek csodás birodalma... félig pedig kétségbeesetten vágytunk arra, hogy semmi se történjen, alátámasztva törékeny hitünket, hogy a világ biztonságos, és szörnyetegek sem léteznek. Behajlítottam a kezem, mint délelőtt is tettem, kicsiny fészket tartva a lóherének, ahová beröppenhet. Gyere ide, kicsike! Könnyű szellő hűtötte le a homlokomon gyöngyöző verejtéket. A lóhere bukfencet hányva gördült bele a tenyerembe. James behunyta a szemét. Kiráz a hideg, amikor ezt csinálod. A szellő csinálta, nem én. Csak a szellő volt. James azonban a fejét rázta, és újra kinyitotta a szemét. Engem mindig a hideg borzongás kerülget, amikor elfog egy fura megérzés, és az előbbi mutatványod éppenséggel a gleccserjegesedés szintjét ütötte meg nálam a furaság skáláján. Csináld még egyszer! Meglátod. A lábam mellett, ahol nem éri semmilyen légmozgás. Felemeltem a lóherét, és elhelyeztem James lábának szélárnyékos oldalára. Kezemet behajlítva halkan súgtam: Gyere ide, kicsike! -A lóhere megrezzent, és rengeteg levél kezdett susogni a közelben, majd a kis növény néhány vidám szökkenéssel a kezemben termett. 79

80 Nagy csomó száraz falevél is tapadt az ujjaimhoz, a nyár minden színében. Telekinézis állapította meg James egészen halkan, akár a susogó falevelek, és amikor ránéztem, napbarnított karja libabőrös volt. A világ egyszerre mintha sokkal érdekesebb hellyé vált volna. Számomra inkább a szokványos sablonok tűntek el belőle. 80

81 Kedd. Szerda. Két nap telt el csigalassúsággal. James átugrott hozzám, de én nem őt akartam volna látni. Talán képes voltam pusztán az akaratommal elmozdítani a kanalakat, és kicsi lóheréket röptetni az éjjeliszekrényem fölött, de azt nem tudtam visszahozni, akit a nagyi fenyegető szavaival elűzött. S azt a csúfondáros hangocskát sem tudtam kitörölni a fejemből, amely azt suttogta, milyen könnyű is volt elüldözni őt mellőlem. Deirdre, már napok óta nem gyakoroltál! Anya benyitott a szobámba, és a homlokát ráncolta. A hátamon feküdtem, tekintetem a mennyezetre meredt, miközben a techno CD, amelyet James-től kaptam születésnapomra, szobám minden egyes lapos felületét egy ütemre rezegtette a bömbölő basszussal. Anyám kikapcsolta a lejátszót. Nem is tudtam, hogy szereted ezt a fajta ricsajt. Most már szeretem. A szavak makrancos szemtelenséggel csúsztak ki a számon, de valóban megfeleltek az igazságnak. Korábban sosem hallgattam technót, de én mindenfajta jó zenére ráharapok. S a számok lüktető monotóniája tökéletesen illett a 81

82 fejemben kavargó sötét melankóliához. Céltalan és értelmetlen időtöltés volt. Anya szélesre tárta az ajtómat. Ne légy már ilyen savanyú! Menj, és gyakorolj egy kicsit! Ideges leszek, amikor nem csinálsz semmit. Jól van. Legyen! Gyakorolok egy kicsit. De inkább odakint a kertben. De hát már sötétedik. Lecsusszantam az ágyról. Nem volt kedvem idebenn ücsörögni, és szokványos gyakorlással pocsékolni az estémet. Kinn hűvösebb van. Anyám követett lefelé a lépcsőn, figyelte, ahogyan fogom a hárfám és kifelé indulok, majd elkísért egészen a hátsó ajtóig. Hirtelen lehajolt, és felemelt valamit a konyha padlójáról. Deirdre, már mondtam, hogy préseld le a növényeidet egy könyvben. Belefáradtam már, hogy folyton szedegessem őket utánad. Azzal a kezembe nyomott egy négylevelű lóherét. Kifejezetten hasznosak. Távol tartják a kígyókat. Meggyógyítják a skorpiómarást. Láthatóvá teszik a tündéreket. Egyszerre rám tört a lázadás heve, lehúztam az ujjamról a nagyi gyűrűjét, és letettem a pultra, mielőtt kiléptem az ajtón. Talán nem akartam, hogy a gonosz természetfeletti teremtmények futva meneküljenek a közelemből. Lehetséges, hogy a srác, akinek a társaságára vágytam, éppenséggel maga is közéjük tartozott. Odakinn a kert az alkony csodás arany és kék árnyalataiban pompázott, és hosszúra nyúlt árnyak kísérteties fákat formázó alakjai nyújtóztak az udvaron. Szentjánosbogarak ragyogtak a hosszú fűben az udvar peremén, és egy galamb halkan turbékolta szomorúan szépséges dalát. Találtam egy kényelmes ülőhelyet az egyik fa tövében, és a hárfát finoman a vállamnak döntöttem. Nem tudtam, 82

83 mit is gyakoroljak, ezért csak egy kis magányos melódiát pengettem a húrokon. Igazság szerint inkább az Epekedő idióta dallamát kellett volna játszanom. Titokzatos. Rendkívüli. Csak erre vágytam. Belekezdtem egy lassú dalba, a Mitchelltown leányaiba amelynek dallama izgalmat, rejtélyt és titkokat ígért. A szél a fák leveleit borzolta; szárnyain frissen vágott gyep, virágok és kakukkfű illata lengedezett. Ujjaim megmerevedtek, és kíváncsian felemeltem a fejem, ismét beszippantva tüdőmbe az esti szellőt. Vajon csak képzeltem azt az illatot? Nem, a kakukkfű félreismerhetetlen aromája kétségkívül ott illatozott a levegőben. S nem csak ott volt, egyre erősödött. Összehúzott szemmel fürkésztem magam körül az árnyakat, igyekeztem elcsípni, honnan származik a titokzatos illat, de hiábavaló próbálkozás volt. Hirtelen egy árnyalak szökellt át a lenyugvó nap egyik fénylő sugarán, és villámgyorsan megfordultam, hogy jobban szemügyre vehessem. De már nem volt ott semmi. Majd később, két hatalmas tölgy között a kert szélén, megpillantottam egy sötét alakot. Egyenesen rám nézett, és mosolygott vörös hajú, szeplős figura, aki már messziről bűzlött a kakukkfűtől. A dilinyós srác volt az a fogadásról. Pislogtam egyet, és abban a másodpercben már egy bükkfa mellett termett, jóval közelebb hozzám. Kirázott a hideg. Gyönyörű esténk van. A hang közvetlenül mellettem szólalt meg. Egyetlen másodperc alatt, amíg a véremet elöntötte az adrenalin forró árja, meglendítettem az öklöm, és éreztem, amint közvetlenül a célba találok. 83

84 Te jó ég! nyögte fájdalmasan Luke. Kérlek, emlékeztess, hogy a jövőben sose próbáljalak meglepni. Elakadt a lélegzetem. Azt hiszem, illett volna legalább zavarba jönnöm, de túlságosan lenyűgözött a tény, hogy Luke áll előttem- Ámultan nevettem. Azt gondoltam, hogy az a gyagyás fickó vagy, aki a fogadáson rám akaszkodott. Luke az állát dörzsölgetve kilépett a fényre. Nem, még véletlenül sem ő vagyok. Bár, én is ott voltam a fogadáson. Világos haja megcsillant az este aranyló fényében, és ragyogó glóriát vont a feje köré. Tekintete a lábamon fekvő kis négylevelű lóherére tévedt, majd homlokát ráncolva felkapta. Miért tartasz magadnál folyton egy ilyet? Na és téged miért zavar folyton annyira? Rögtön megbántam harapós szavaim. A legkevésbé vágytam arra, hogy újra elüldözzem magamtól megállapodásunk sárba tiprásával. Azt hittem, örökre elmentél. Luke lekuporodott mellém. Kutató tekintete a bükkfa környékét fürkészte, ahol az imént még a vörös hajú srác ólálkodott, majd ismét az arcomat nézte. Nagyon szomorú a hangod, szép kislány. Elfordítottam a fejem, úgy tettem, mintha duzzognék, csak hogy elleplezzem, milyen érzések gyötörtek az elmúlt két napban. Szomorú is voltam. Én is azt hittem, hogy örökre elmentem. Letelepedett mellém a földre, törökülésben, és fuvolatokját maga elé fektette az ölébe. De sajnos, még mindig el vagyok bűvölve. Játszhatok veled valamit? Annak ellenére, hogy az előbb behúztam neked egyet? Annak ellenére. Bár még nem kértél bocsánatot. 84

85 Részben megérdemelted, amiért minden előzetes figyelmeztetés nélkül leléptél. Vidáman mosolyogtam rá, és ujjaimat a húrokra fektettem. Luke felemelte a fuvoláját. Csak utánad. Ismét belekezdtem a Mitchelltown leányaiba és Luke rögtön bekapcsolódott, felismerve a dallamot. Érdekes, mennyivel másabb volt ketten játszani, mint egyedül. Amikor ketten játszottunk, a dal olyan gyönyörűségesen szólt, hogy szinte belevesztem a közösen szőtt melódia ragyogó szálaiba. Luke szeme a távolba révedt muzsikálás közben, tekintete a kert szélén álló bükkfára tapadt, bár láthatóan semmi sem volt ott. Hirtelen újra eszembe jutott a szeplős srác Luke jelenlétében nem is járt más a fejemben, csakis Luke, de nyomát sem láttam. Nem akartam belegondolni, mi történhetett volna, ha Luke nem bukkan fel időben. A dal véget ért. Mintha Luke megérezte volna zaklatott gondolataimat, leengedte a hangszerét, és hozzám fordult. Játsszunk most valami vidámabbat! Rendben? Valamit, ami mosolyt csal az arcodra. Te csalsz mosolyt az arcomra, gondoltam magamban, de csupán egy huncut vigyorral válaszoltam neki, és inkább belekezdtem a Vígan csókold a gazda asszonyát! című nótába. Luke is rögtön bekapcsolódott, majd határozottan és szándékosan hátat fordított a bükkfának. 85

86 A csütörtök ismét Dave Jégkuckójában talált A szokásos fehér pólót viseltem, amelyen Dave, a pingvin vidám képe díszelgett. Sarával dolgoztam együtt. A zsúfolt délelőtt során csupán elcsépelt, közhelyekkel tarkított csevejre futotta az időnkből, ám amint közelgett a nap vége, az égen gyülekező felhők esővel fenyegettek, és egyre ritkábban tévedtek be vevők az üzletbe. Megpróbáltam elejét venni a kérdezősködésnek, ezért előhalásztam a konzervatóriumi jelentkezési lapot a hátizsákomból. A jéghideg pult fölé hajoltam, hátat fordítva Sarának, majd gyöngybetűkkel felírtam a nevem a lap tetejére. Szép lassan. Reménykedtem, hogy Sara érti a célzást. Nem vált be a trükk. Ugye tisztában vagy vele, hogy most szépen ki kell tálalnod mindent? Sara hangja baljóslatúan közelről szólt. Nem tudtam pontosan, mit válaszoljak. Talán ez volt az első alkalom egész eddigi életem során, hogy valaki érdeklődését fejezte ki a magánéletemmel kapcsolatban, és nem tudtam eldönteni, hogy válaszoljak-e neki, vagy csak jegyezzem fel a nagy eseményt a naplómba. A konzervatóriumi jelentkezésről? 86

87 Sara megvetően felhorkant. Dehogy! Arról a dögös pasiról, akivel múltkor beállítottál ide. Együtt jártok? Igen hazudtam szemrebbenés nélkül. Még csak át sem gon doltam. Nem akartam, hogy azt higgye, Luke szabad préda. Ellenkező esetben neki is be kellett volna húznom egy jó nagyot. Kénytelen voltam visszafojtani a nevetést, amikor magam elé képzeltem a jelenetet, és gyorsan ráfirkantottam a címemet a nyomtatványra. Hűha! Ne vedd sértésnek, de én... sosem hittem volna, hogy valaha is bepasiznál. Megfordultam. Hirtelen feltűnt mintha kívülről szemléltem volna a saját életem folyását, hogy Sara kissé leereszkedően viselkedik. Felhúztam a szemöldökömet. Sietve hozzátette: Nem mintha csúnya volnál, vagy bármi ilyesmi. Csak hát olyan... rendes és szokványos kiscsaj vagy. Nem voltam szokványos. Elbűvölő voltam. Hát, gondolom, neki más a véleménye feleltem. Sara rózsaszín, csillogó körmeivel dobolt a pulton, és közben elmélyülten tanulmányozta őket. Csak kissé ledöbbentem, amikor váratlanul betoppantál ide egy pasival, aki... hát, szuper szexi. Vissza kellett fordulnom a jelentkezési laphoz, hogy elrejtsem az arcomon felvillanó széles mosolyt. Aha, helyes srác, ugye? Most viccelsz? tört ki Sara. Nem is e világra való, olyan dögös! Ezúttal már képtelen voltam visszatartani a nevetésem. Igen, az. S vajon melyik világból repült ide hozzám? Az ajtó fölött ekkor megszólalt a csengő, és két férfi lépett az üzletbe. Leadták a rendelésüket Sarának, aki közben egész idő alatt 87

88 bátorítóan mosolygott rájuk. Fejemet csóválva felajánlottam: Megcsinálom az egyiket. Megragadtam a lehetőséget a menekvésre, és gyorsan a pult túlsó végéhez léptem, hogy elkészítsem a fagylaltot. Nem hazudtam, amikor azt állítottam, hogy szeretek itt dolgozni. A fagylaltkelyhek készítése megelégedéssel töltött el. Minden íz különböző színben pompázott, és amint a kanál belevájt a tökéletesen jéghideg krémfagyiba, az éppen olyan étvágygerjesztő volt, mintha tényleg ettem volna a finomságból. Már megpróbáltam ezt elmagyarázni Sarának is, de egyetlen szót sem értett belőle. Gépiesen kanalazta a fagylaltgombócokat egymás után a tálakba és tölcsérekbe. Én jeges mesterműveket készítettem. Hűha! Ez aztán tényleg jól néz ki! lelkendezett az Egyes számú vásárló, miközben le sem vette szemét a habos fagylaltkülönlegességről, amelyet a Kettes számú vásárlónak átnyújtottam. Hát persze hogy jól néz ki, gondoltam magamban. Minden egyes gombóc tökéletesen gömbölyű, sőt, az öntetet és a tejszínhabot is szimmetrikusan varázsoltam rá. A csokis süti az alján szabályos kocka, és éppen csak eltakarja a fagyi. A mogyorószórás pontosan annyi kreativitással került a tetejére, hogy rendszertelennek tűnjön, mégse legyen foltos és szedett-vedett. Igazság szerint A Modern Fagylalt címlapjára kellene kerülnie. A valaha készített legínycsiklandóbb fagylaltkehely. Mély tisztelettel önnek. Az Egyes számú vásárló azután kissé csalódott arckifejezéssel ugyan, de elfogadta az átlagon aluli kulimászt Sara kezéből. Az övé nem volt szimmetrikus, és sosem jelenne meg a képe egy magazin címlapján. Sara még rá is mázolt egy kis csokifagyit az első gombócról 88

89 a másodikra, amely történetesen vaníliaízű volt. Nem volt valami szép. A Kettes számú vásárló hálásan rám mosolygott, és teletömte egydollárosokkal a pénztáram elé borravalónak kikészített befőttesüveget. Még egy csábító mosolyt vetett rám, ám széptevése úgy pattant le rólam, akár a falra hányt borsó. Jobb lesz, ha siet figyelmeztettem. A forró süti az ajlján elolvasztja a fagyiját. A te sütid forró? kérdezte elkeseredetten az Egyes számú vásárló. Kifelé indultak az üzletből, miközben a Kettes számú lelkesen belevetette magát a fagylaltkülönlegesség nyújtotta örömökbe. Én újra a jelentkezési lapra fordítottam a figyelmem, Sara viszont azon nyomban visszatért mellém. Szóval, hol találkoztatok? Döbbent pillantásom azonban a borravalós üvegre tapadt. Az egész nap összegyűlt egydolláros bankjegyek és aprópénz halmazából egy oda nem illő, zöld levelecske kandikált elő. Fogtam az üveget, és kiborítottam a tartalmát a pultra. Sara ijedten hátraugrott, amint néhány apró érme egyenesen őt vette célba. Mi a csodát művelsz? Bediliztél? S valóban, az összegyűrt bankjegyek között, félig összenyomódva, egy négylevelű lóhere bukkant elő az összevisszaságból. Vigyázva felemeltem, mire Sarának is elkerekedett a szeme. Hűha! Nem rettentő ritka az ilyesmi? Összehúztam a szemöldökömet. Eddig én is azt hittem. A csengő újra megszólalt, és a hangra mindketten felkaptuk a fejünket. Sara felsóhajtott, én pedig boldogan elmosolyodtam, mert Luke lépett be az ajtón. 89

90 Visszamosolygott rám. Szia, szépségem! Arcáról azonban egykettőre lehervadt a mosoly, amikor meglátta, mit tartok a kezemben. Egy újabb példány? Arckifejezésem csak az övét tükrözte. A borravalós üvegemben volt. Luke pillantása a pulton heverő pénzkupacra tévedt, és határozottan megrázta a fejét. Szerintem nincs szükséged efféle szerencsére. Minden lánynak szüksége van szerencsére szólt közbe Sara. Én szívesen elfogadom, ha neked nem kell. Kérdőn Luke arcára pillantottam, de ő csak vállat vont, így odaadtam Sarának a kis növényt. Azt csiripelték a madarak, hogy hamarosan végzel. Hazavihetlek? kérdezte Luke, miközben visszasöpörtem az aprót az üvegbe. Még tizenöt perc. Megvársz? Sara mélyet sóhajtott. Ma már senki sem fog beesni az ajtón, Deirdre. Mindjárt zuhog. Menj nyugodtan! Majd én fél hatkor bezárok mindent. Mélyen megdöbbentett önzetlenségének ez a váratlan megnyilvánulása. Ó... kösz! Biztos vagy benne? Sara előbb rám, majd a mellettem álló vonzó srácra mosolygott. Hogyne. Tűnj már el! És vidd magaddal a borravalót is! A fele a tiéd hazudtam udvariasan. Sara a saját borravalós üvegére pillantott, amely tízcentesekkel volt tele. Aha, na persze! A bankjegyeket sietve a nadrágzsebembe tömtem, az aprót pedig az üvegben hagytam a vevők szívesebben adtak borravalót, ha már volt némi pénz az üvegben, majd kiléptem Luke nyomában a fülledt délutáni levegőre. A fejünk fölött sűrűsödő sötét felhők esőt 90

91 jósoltak, és a levegő addig is csak egyre fülledtebbnek ígérkezett. Örültem, hogy nem kell gyalog hazamennem; amikor reggel munkába sétáltam, a nap még fényesen és tisztán ragyogott az égen. Egy pillanatra megálltunk a háborgó égboltot kémlelve, azután ismét megcsapta az orrom a már ismerős gyógynövényillat. Luke is bizonyára érezte, mert hirtelen mozduladanná dermedt mellettem, és tekintete a parkoló szélére szegeződött. Gyere, menjünk! Megrántotta a kezem, és az autóhoz húzott. Odabenn bekapcsolta a légkondicionálót, de a szellőzőnyílásokból is a kakukkfű átható illata áradt sokkal erősebben annál, mintha csupán egyetlen gyagyás figurától szármázott volna. Sejtelmem sem volt, mi történik körülöttem, de az illat ugyanazt a fura érzést tette bennem, mint amikor a szeplős fickó kerülgetett. Induljunk már! könyörögtem. Nem volt szükség további sürgetésre. Luke olyan gyorsan farolt kifelé, hogy az abroncsok megcsikordultak a betonon, amikor hirtelen megállt, és első sebességbe tolta a váltót. A motor hangos sikoltással nekilódult, majd kiviharzottunk a parkolóból, és végigsüvítettünk az utcán, jóval túllépve az érvényes sebességhatárt. Néhány perc után a kakukkfű orrfacsaró bűze lassan oszlani kezdett Nemsokára már nem is érződött más az autóban, csak Luke alig érezhető, tiszta illata. Szerettem volna szóba hozni a dolgot, de azzal megszegtem volna hallgatólagos megállapodásunkat, miszerint úgy tesz, mintha normális volna. Egyébként is, mostanra tisztában voltam azzal, hogy nem kizárólag Luke abnormális a környezetemben. Hatalmas vihar fellegei gyülekeztek körülöttem, akárcsak az a sötétlila fergeteg a fejem fölött, amely csak arra várt, hogy kitörjön. Luke csupán egy kis része volt 91

92 ennek az orkánnak. De ott volt még a szeplős dilinyós, és talán még Eleanor is, a fogadásról. S persze a fel-felbukkanó négylevelű lóherék. A fenébe is! üvöltötte Luke hirtelen, beletaposva a fékbe. Egy fehér kopó ugrott az út közepére, és nekem a döbbenettől elakadt lélegzetem. Rye? Ám közvetlenül utána egy másik kutya szaladt elő az út menti bozótból, azután még egy, és még egy, majd mindannyian eltűntek az első nyomában a bokrok között az út túloldalán. Legalább húszán voltak Rye kiköpött mása mind; egy egész csahló-üvöltő falka. Pont úgy néznek ki, mint Rye állapítottam meg alig hallhatóan. Valamilyen különös oknál fogva ez volt a leghátborzongatóbb természetfeletti jelenség, amelynek ezen a héten szemtanúja voltam, pedig csupán egy kopófalkáról volt szó. Csak egy rakás kutya, és mind ugyanolyan színű, mint Rye. Akár egy alomból is származhattak volna. Kísérteties kutyakölykök istentelen hada. Csaknem tizenhét év leforgása alatt egyetlen olyan kutyával sem találkoztam, mint Rye, most pedig egyszerre húsz rohant át előttem az úton? Hirtelen arra eszméltem, hogy Luke kutató tekintete az arcomra tapad. Láttad őket? Legalább egy tucat volt belőlük. Hát persze hogy láttam őket! Luke ingerülten mormogott valamit, azután egy lendületes U kanyarral visszafordult a ház irányába. Ujjal kétségbeesett erővel kapaszkodtak a kormányba. Nem tudtam, mi hozhatta ki ennyire a sodrából, de azt tudtam, hogy nem szívesen láttam ilyen zaklatottnak. Mindössze néhány napja ismertem, de máris teljesen megbíztam Luke rendíthetetlen nyugalmában és józanságában; ez az alig 92

93 leplezett feszültség sokkal jobban kibillentett a lelki egyensúlyomból, mint kellett volna. Összeszedtem a bátorságom, és kezem a kezére fektettem a kormánykeréken. Hagyta, hogy az egyiket lehúzzam, és a sajátomba fogjam. Összekulcsolt kezünket azután magunk közé fektettem a közepkonzolra. Így hajtottunk tovább a házunk felé a szívem vadul kalapált, és Luke csak akkor vette el egy pillanatra a kezét, amikor sebességet kellett váltania, majd ismét szorosan egymásba fűztük az ujjainkat. Túlságosan hamar megérkeztünk a szüleim házához. Luke az utcán parkolta le az autót, majd hüvelykujjával gyengéden megsimogatta a kézfejemet. Elgondolkodva figyelte a konyha ablakában kirajzolódó árnyalak mozgó sziluettjét. Bárki volt is, nem vett észre minket, talán éppen a vacsora előkészületeivel volt elfoglalva. Az édesanyád is úgyszólván bármit képes véghezvinni, amire csak elszánja magát, ugye? Furcsa kérdés volt. Ha ki kellett volna találnom, mi jár a fejében, erre egész biztosan nem gondoltam volna. Feltételezem, hogy igen. Bár sosem hiszi, hogy jól csinálja, amit csinál, pedig így van. Tehát lehetséges, hogy pusztán erről van szó. Genetikai örökség. Ennyi. Egyszerűen csak egy őrületesen tehetséges családból származol. Elhúztam a kezem. Hát, ez már kissé sértőn hangzik. Luke egy pillanatra sem vette le a szemét a konyha ablakarol. - Nem, inkább ígéretesen. Pokolba minden hallgatólagos megállapodással! Hajlandó leszel valaha is beszélni végre? Elárulni bármit is? 93

94 Luke szeme ekkor elsiklott mellettem a kocsi ablakára, majd rögtön tovább a visszapillantó tükörre. Kinyújtotta a kezét, és megfogta az állam; egyetlen futó érintés képes volt elhessegetni minden tiltakozásomat. Csitt, szép kislány! Behunytam a szemem, és engedtem, hogy mutatóujja finoman lejjebb csússzon a kulcscsontomra. Anya. A hirtelen gondolatra, hogy bármelyik pillanatban kikukkanthat az ablakon, nyomban kipattant a szemem. Még csábító vonzerőddel sem bírhatsz rá, hogy vakon bízzam benned. A fenébe! morogta Luke halkan. Biztos vagy benne? Na és volna kedved vásárolni? Bejössz velem holnap a városba? Nem különösebben rajongok a vásárlásért. A csábítással több sikert arattál volna. Sápadt szemével ismét fürkészőn kitekintett az ablakon, majd egészen közel hajolva a fülembe súgta: A városban sokkal inkább magunk lehetünk. Ott jobban tudunk... beszélgetni. Hátradőlt, és valamivel hangosabban folytatta. Tudod, hogy közelebbről megismerhessük egymást. Oké, immár vadlovakkal sem tudtak volna távol tartani. Megdumáltuk. Mikor? Ha négykor felveszlek? Bólintottam. Luke még egyszer kinézett az ablakon, ezúttal az égre. Jobb lesz, ha bemész, mielőtt még elered az eső. Kezemben a hátizsákommal vonakodva kimásztam a kocsiból, és csatlakoztam hozzá a felhajtó végén. Egy hideg esőcsepp hullott a karomra, mire egész testem nyomban libabőrös lett. Mennydörgés közelgő robaja hallatszott messze a fák mögött. 94

95 Nagy vihar lesz. Luke hunyorogva pillantott fel a felhőkre. Figyeltem, amint egy újabb csepp landol az egyik fűszálon, egy pillanatra egészen a földig hajtva a vékonyka levelet. Váratlanul felötlött bennem, hogy valami nincs rendjén a gyeppel a házunk körül. Talán a fellegek miatti félhomály volt az oka, hogy másként festett, de mintha sötétebb lett volna, élénkebb és zöldebb, mint ahogyan még ma reggelről emlékeztem rá. S akkor hirtelen ráébredtem, mi változott meg. Luke szólaltam meg kifejezéstelen hangon, és két kezem erőtlenül a testem mellé hanyatlott. Megállt mellettem, pillantása megakadt a gyepet beborító zöld lóherék sűrű takaróján a lábam alatt mindegyik növény négylevelű volt, ameddig a szem ellátott. Egy hosszú pillanatig néma csendben álltunk... időnként egy-egy eső csepp utat talált magának a hajszálaink között, vagy becsusszant a nyitott gallérunk mögé. Kis idő múltán Luke megszólalt, fennhangon, bár szemmel láthatóan nem volt ott senki, akihez szavait intézhette volna. Csak az időt vesztegetitek. Már nincs szüksége rájuk. Szorosan megfogta a kezem, és a házhoz kísért. Kérlek, holnapig viselkedj okosan! Vihar közeleg. Azzal sarkon fordult, és könnyed léptekkel végigfutott a felhajtón, majd a kocsija mellett egy pillanatra megtorpant. Megkerültem a hátsó verandát, úgy tettem, mintha bemennék a házba, azután visszalopóztam, és óvatosan elrejtőztem egy azáleabokor mögé. Luke halkan beszélt, mégis világosan felismertem. Szokatlan színezet bujkált a hangjában, amelyet nem egészen tudtam hová tenni. 95

96 Látta a kopókat. Gyorsan tanul... hamarosan a többieket is látni fogja. Nem kell ostoba trükkökre pocsékolnotok a drága időtöket! Nincs szüksége rájuk. Elhallgatott, mintha valaki válaszolt volna neki, bár én magam senkit sem hallottam, csak az esőcseppek dobolását és a távolban morajló mennydörgést. Majd ismét Luke folytatta: Nincs szükségem kíséretre. Talán azt hiszitek, még sosem csináltam ilyet? Ajkamba haraptam. Csak arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez a lány valóban érdekes lehet a számotokra. Csend. A pokolba is, hát akkor teljesítem a feladatom. Hagyjatok végre békén! Értitek? Szálljatok le rólam! A kocsi ajtaja becsapódott, és hallottam, amint a motor tompa zúgással életre kel. Bementem a házba, mert hirtelen dermesztő hideg járta át a testem. Álmodtam. Almomban sötétkék éjszaka uralkodott, és láttam, amint Luke lassan messzire sétál tőlem. A középiskola udvarán vágott át, tekintete útközben megakadt a padon, ahol együtt gyakoroltunk. Egészen a futballpálya széléig elment, és ekkor vettem csak észre, hogy esik: hideg, metsző esőcseppek hullottak a forró nyári éjszakában. Lerántotta magáról a pólóját őrültség ilyen mostoha időben és két karját szélesre tárta, mintha csak kereszten lógna, ujjai a hulló esőcseppeket mardosták. Tekintetét az égre meresztette, az eső jéghideg dühvel marta a bőrét, miközben szája hangtalanul mozgott. 96

97 Lassan körbefordult. Nem hallhattam azonban a szavait, elnyomta hangját a zuhogó eső és a földet is megrengető hirtelen mennydörgés robaja. Az egész mintha valamiféle titkos szertartás lett volna, amelynek még soha senki sem volt tanúja: egy rejtélyes varázslat vagy bűbáj, vagy éppen szörnyű boszorkányság. Ismét mennydörgés zúgott, amint Luke térdre hullott az éles kavicsokon, karját továbbra is kitárva, és hátravetett fejét az ég felé fordította. Most már elég közel voltam hozzá, hogy a szavait is halljam: - Egyezerháromszáznegyvennyolc év, két hónap és egy... Újabb mennydörgés vágott a szavába irtóztató csattanással, mintha egy fa hasadt volna ketté, és zuhant volna a földre. Kipattant a szemem. Eső dobolt a tetőn és zörgött az ablakomon, miközben odakinn mennydörgés robajlott. Ébren voltam, de még képtelen voltam kiszabadulni az álom varázsa alól. Összezavarodtam, nem tudtam pontosan, mi a valóság, és mi tartozik még különös álmomhoz Valóban esik? Még mindig alszom? Fényt! A lámpa kapcsolója azonnal felpattant, amint a szót magamban kimondtam, majd sárgás fény világította be hálószobám felém eső oldalát. A szoba másik, sötét oldalán egy mozdulatlan alak állt a sarokban, sötéten és kifürkészhetetlenül. Behunytam a szemem. Csak egy árnyék. Habár a szoba üres volt, a szívem őrülten dörömbölt. A nyakamhoz emeltem a kezem, ahol Luke titkot rejtő kulcsa lógott egy láncon. Az ágyam mellett Rye felemelte a fejét, megérezve nyugtalanságomat. Azt gondoltam, látok valamit magyaráztam neki. 97

98 Rye a szoba sarka felé fordította éber tekintetét. Mennydörgés rázta meg az eget. Megkockáztattam egy gyors pillantást a sarokba. Jaj! Istenem! Figyeltem, amint ismét kibontakozik az alak a sötétben, és titokzatos arcát egyenesen felém fordítja. Összeszorítottam a szemem. Nem lehet! Újra kinyitottam. A sötét figura most is ott derengett, bár inkább árnyék volt csupán. Rye tekintete továbbra is az idegenre irányult, de csak halkan felszusszant, és fejét a lábára fektette, mintha nem különösebben aggódott volna miatta. Talán mert a sötét árnyalak egészen mostanáig ott ólálkodott. Felkaptam a telefonom az éjjeliasztalról, és sietve beütöttem James számát. A kijelzőn világító számok elárulták, hogy hajnali kettőre jár, de azt gondoltam reméltem, hogy James nem bánja, ha felébresztem. A telefon hosszan kicsöngött, miközben mereven bámultam a mozdulatlan alakot. Mindjárt hangpostára vált. Csak azt ne! Ekkor az utolsó csengetésnél James álomittas hangja szólalt meg a vonal másik végén. Dee? Amikor beleszólt a telefonba, már kissé ostobának éreztem magam. Igen. Valami baj van? Hm... nem... vagy talán mégis? Tudom, hogy őrültségnek hangzik, James. Sajnálom, hogy felébresztettelek. Dee. Hajnali két óra van. Valami felzaklatott. Rukkolj elő vele! Beszámoltam neki a beszélgetésről, amelyet Luke a puszta levegővel folytatott. Most pedig azt hiszem, van valami a szobámban. Szerintem egész idő alatt ott volt, csak eddig nem láttam. Árnyéknak látszik. Vagy embernek. 98

99 James nem válaszolt. Ádáz tekintettel meredtem az árnyalakra. Kíváncsi voltam, vajon visszabámul-e rám. Pislogtam. A sarokban már nem állt senki. Üres volt. Se árnyék, se titokzatos sötét alak. Ah... James... most egyszerűen eltűnt. Kezdtem komolyan elveszíteni a fejem; bebújtam a takarók alá, mintha azzal elrejtőzhetnék egy valódi mumus elől. A természetes árnyékok nem váltak csak úgy köddé, ezért hát egész biztosan volt az imént valami a sarokban. S ami még rosszabb, most már sejtelmem sem volt róla, hol lehet. Körülnéztem a szobában, de nem fedeztem fel semmi szokatlant. Az igazi árnyékok nem tűnnek el közölte kifejezéstelen hangon James. Akarod, hogy átmenjek? Hát persze hogy akartam. A szüleim kiborulnak, ha tudomást szereznek róla. Még egyszer kérdezem: akarod, hogy átmenjek? Rye nézett fel rám a földről, majd visszafektette fejét a mancsára. Mélyet sóhajtott, és behunyta a szemét. Bármi volt is a szobában, a kutyám nem aggódott. Egy ideig még haboztam a két válasz között: amit akartam, és amire valóban szükségem volt. Végül a kevésbé önző megoldás mellett tettem le a voksom. S egyben ezzel járt a kevesebb nem kívánatos következmény is. Nem lesz semmi baj. Rye máris visszament aludni. Szerintem biztosan tudtomra adná, ha volna okom az aggodalomra. James felsóhajtott, bár korántsem olyan elégedetten, mint Rye Nem teheted velem, hogy csak úgy felhívsz az éjszaka közepén, rám hozod a frászt, aztán elintézed annyival, hogy nincs semmi baj. 99

100 Ne haragudj! Átjöhetek hozzád holnap délelőtt? Tudod, hogy bármikor átjöhetsz. Miután letettük a telefont, még hosszú percekig vártam, vártam, hogy a kísérteties árnyalak újra felbukkanjon, de nem jelentkezett. Végül aztán csak hagytam, hadd ragadjon magával a kimerültség az álmok tengerébe. 100

101 101

102 102

103 Másnap meglepően tiszta és enyhe volt az időjárás, a hőséget és fülledtséget elmosta az éjszaka tomboló vihar. Az öreg Audiban ülve Luke oldalán, már el sem hittem, hogy a tegnap éjjeli égszakadás valóban félelmetes volt. Sem azt, hogy Luke láthatatlan társalgása valaha is hátborzongatónak tűnt. S hogy a szeplős figura tényleg a hátsó kertünkben sompolygott. Őrület amikor Luke társa-ságában voltam, egyszerűen nem aggasztott többé semmi azon furcsaságok közül, amelyektől máskor a hideg borzongatta a hátam. Ezt jelenti a szerelem? Nem, szólalt meg egy morcos hang a fejemben. Ez ostobaság. De ne vedd a szívedre, családi örökség! Körülbelül egy órán keresztül csak lényegtelen butaságokról csevegtünk, amelyekre később már nem is igazán emlékeztem. Megvitattuk például, miért Bili a William név becézett formája, és miért nem léteznek csíkos kutyák. Valahányszor arra gondoltam, hogy most végképp kifutottunk a témákból, egyikünknek mégis eszébe jutott valami. Bukephalosz mondta Luke, és megveregette a kormánykereket. 103

104 Egészségedre! Felnevetett. Nem, így hívják az autómat. Te nevet adtál a kocsidnak? Csibész mosoly derült fel az arcán, akár egy kisfiúnak. A lábamra pillantottam, ahol a kárpitot elszíneződött pecsétek tarkították, és szélei elhajlottak az ajtótól. Nem is akárkiről hanem Nagy Sándor híres lováról? Kissé ironikus, nem gondolod? Akkor hát tudod, ki volt. Ismered a történetüket. Luke foga megcsillant a ragyogó napsütésben, amint gáláns mozdulattal a műszerfal felé intett. Ez a mi történetünk is. A tiéd és a kocsidé. Pontosan. Hitetlenkedve vontam fel a szemöldököm. Szóval azt akarod mondani, hogy a világon senki más nem tudná vezetni ezt az autót rajtad kívül. Hogy minden korábbi próbálkozót kihajított és elgázolt, abroncsnyomokat mázolva az arcukra, majd végül egy szép napon megjelentél te, lelkes kisfiúként, bemásztál az ülésre, és megtörted a járgány makacsságát? Inkább a szeme mosolygott, nem is a szája, amelynek csupán a széle rándult meg gyanús vidámsággal. Úgy van. És azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Ezen eltöprengtem egy ideig, majd pillantásom végigsiklott a műszerfal kopott, összekaristolt felületén. Nem is tudom. Azt hiszem, én inkább egy Maseratit próbáltam volna megszelídíteni, nem pedig egy Audit. Luke erre már hangosan felnevetett. Mit mondhatnék? A sors kegye ezt a paripát választotta számomra. Kifelé mutatott. Nézd! Végre megérkeztünk Richmondba; a kocsi előbb külvárosi utakon 104

105 suhant végig, amelyek mentén hamarosan felbukkantak az első épületek és irodaházak. Richmond kifejezetten fényes város volt. A nap sugarai mindenhol visszatükröződtek a fehérre betonozott járdákról, üvegfalú épületekről, parkoló autókról és a fekete sávokat elválasztó vonalakról. Itt-ott fák is előfordultak, ám mintha csupán utógondolatként jutottak volna a tervezők eszébe; szinte észrevétlenül bújtak meg az ember emelte építmények árnyékában. Csak rövid látogatásokra fordultam meg Richmondban, és eddig sohasem nyerte el a tetszésemet, de most éreztem, amint a város központja felé haladva Luke feszültsége felenged. Szereted a várost. Nem kérdés volt, bár nagyon meglepődtem. Luke szemében megcsillant a sziporkázó felületek visszatükröződő fénye. Nem. Én azt szeretem, amit a város tesz. Ez a sok... kreálmány. Csak emberek képesek itt élni. Egy hatalmas templomtoronyra mutatott, amely magasan a háztetők és fák fölé emelkedett. És a keresztek. Ezen a helyen minden tele van keresztekkel. Ők ki nem állhatják. Ők? Jéghideg szorongás szorította össze a szívem az emberek szóra. Mintha Ők nem tartoznának ebbe a kategóriába. Luke rám nézett, arckifejezése furcsán gondtalannak és derűsnek látszott. Csitt, szép kislány! Hadd érezzük jól magunkat egy kicsit, mielőtt újra rákezdesz a faggatózásra! Egyenesen Carytownba vezetett, amely tulajdonképpen egy hosszú bevásárlóutca volt, tele a szivárvány színeiben pompázó üzletekkel, amelyekben minden apró-cseprő csacskaság előfordult, ami máshol nem. Néhány utcányi keringőzés után sikerült leparkolnia a kocsit egy csaknem árnyékos helyen. Tudom, hol lehet csodás francia péksüteményt kapni, ha esetleg éhes vagy. 105

106 Jól hangzik. Kis híján lyukat mart a gyomromba az éhség; nem bírtam ebédelni az izgalomtól. Mert ostoba vagy, emlékeztetett a morcos hang a fejemben. Egy kis kávézóban vettünk magunknak péksüteményt, és kimentünk, hogy letelepedjünk az egyik kovácsoltvas asztalhoz az utcán. Luke remekül szórakozott, miközben figyelte, hogyan szedem szét darabjaira a sütimet. Mit művelsz? Megvizsgálom, miből készült. Villámmal megbökdöstem a piskótaréteget, majd megkóstoltam rajta a krémet is. Hogy később én is elkészíthessem. Erre anyám tanított. Mindent szétboncolt, és olyan élvezettel olvasgatta az étlapokat, mintha regények lettek volna. Azután megteremtette saját ínycsiklandó költeményeit a konyhában. Luke a fejét csóválta. Furcsánál is furcsább? vetettem fel. Éppen azt akartam mondani, hogy még a bizarrnál is bizarrabb. Kérdéseket akartam feltenni neki faggatni akartam, de a süti olyan finom volt (mogyorókrémes), hogy még a beszélgetés előtt befaltam az egészet. Most pedig, te beszélsz! Luke felállt, és kijavított: Nem. Most pedig mi sétálunk! Nem hiszem, hogy bárki felbukkanna itt, de jobban érzem magam, ha járunk egyet. Én is felálltam, majd Luke könnyedén és természetesen megfogta a kezem. Vajon az én érintésem is olyan elektromos reakciót váltott ki belőle, mint az övé belőlem? Lassan sétálgatva elindultunk a vakítóan világos betonon, jobbról autók suhantak el mellettünk, az egyik ruhaüzletből pedig hangos zene lüktetett. 106

107 Szólj, ha be akarsz menni valahová! biztatott Luke. Mintha érdekelt volna a nyavalyás vásárolgatás. Csak beszélj! Áruld el, mi folyik körülöttem! Figyelte, amint egy biciklis egyenletes tempóban végigpedálozik az utca túloldalán. Itt az én titkom... Egészen közel hajolt a vállamhoz, és halkan suttogta: Nem árulhatom el a titkaimat. Kis időbe telt, mire felfogtam, mit jelentenek a szavai. S amikor végre megtörtént, kirántottam a kezem a szorításából, és egy tapodtat sem mentem tovább. Azért hoztál ide, hogy ezt elmondd? Az utca túloldalán egy sétálgató párocska hirtelen megtorpant, hogy megbámuljon minket. Lehalkítottam a hangom. Ennél többre számítottam. Legalábbis nem hazugságokra. Luke kinyújtotta felém a kezét, de én haragosan összefontam magam előtt a karom. Mélyet sóhajtott. Tényleg igaz, hogy nem árulhatom el neked a titkaimat. De azt sem tudom, mennyi az, amit nem mondhatok el. Tegyél fel kérdéseket, és meglátom, meddig jutunk. A homlokomat ráncolva néztem fel rá. Egy punk csaj és androgén punk barátja tolakodott el mellettem a járdán. Rá se rántottam azonban piszkálódó megjegyzéseikre, inkább összehúzott szemmel fürkésztem Luke arcát. Mit értesz az alatt, hogy nem árulhatod el? Mi az, hogy nem tudod, mennyit nem mondhatsz el? Szeme megértésért könyörgött; végül Luke tehetetlenül vállat vont. Szívem mélyén pontosan tudtam, miféle kását kerülget, és bár képes voltam négylevelű lóheréket röptetni a levegőben, és érintés nélkül felkapcsolni a világítást, az agyam nem volt hajlandó elfogadni a tényt. Fura, hiszen olyan régen vágytam már arra, hogy a világ 107

108 rendkívüli és felfoghatatlanul izgalmas legyen. S amikor végre azzá vált, képtelen voltam hinni benne. Halkan suttogtam csak: Azt kéred tőlem, hogy... hogy higgyek a varázslatban? Luke nem felelt. Csak rám szegezte világos szemét, és szája sarkában szomorú mosoly játszott. Jól van! Fogd már meg a kezem! morogtam végül, kinyújtva felé a karomat. Sétáljunk! Nyomban kézen fogott, és újra nekivágtunk az utcának. Elsétáltunk egy régi lemezbolt és egy régiségkereskedés előtt, amelynek ajtaja mellett egy régi lovagi páncél strázsált, hosszú árnyat festve a kövezetre. El tudod mondani nekem, miért botlok mindenhol négylevelű lóherékbe? Luke erősebben szorította meg a kezem, és alaposan körülnézett, mielőtt válaszolt. Ők azt akarják, hogy lásd, amikor megjelennek. Kik azok az Ők? Nem válaszolt. Tündérek? Szája hirtelen megrándult, de nem jókedvében. Csak bámultam rá, a komolytalanság vagy hamisság árulkodó jeleit kutattam az arcán, de csupán saját hitedenkedő arckifejezésem tükörképét láttam viszont. A fejemben ekkor több kérdés is felvetődött, amelyek azonban sosem értek el a számig. Végül aztan a legostobábbat szegeztem neki: De hát azt hittem, a tündéreknek szárnyuk van. Némelyiknek van is. 108

109 Eddig azt gondoltam, hogy kicsi, barátságos lények, akik szerétik a virágokat. Tényleg szeretik a virágokat. Mindenfajta szépségért rajonganak. Luke az arcomat fürkészte, és tekintete elárulta, hogy engem is a szépséges dolgok közé sorolt. Annyira akartam hinni neki, hogy már fájt. Miért akarják, hogy lássam Őket? Csaknem fenyegető morgással felelte: Amiért mindenki mást is megpróbálnak rávenni. Hogy gyötörjenek. Játszadozzanak. Összezavarjanak. És elragadjanak. Ezt hallva felderengett előttem Ragyás Gyagyás tökéletesen pontos arcképe. Hé, ez tetszett! Mostantól fogva így szándékoztam nevezni. Gyorsan felelevenítettem a részleteket, amelyekről már tudomást szereztem. És a vas távol tartja Őket. Meg a kereszt is. Ezért ajándékozta nekem nagyi a gyűrűt. És ezért adtad nekem a kulcsod. De mi a helyzet a kutyákkal? Hozzájuk tartoznak. A saját kutyám? Luke jelentőségteljes pillantást vetett rám. Szaporán pislogtam. Mégis mit akar Luke bemagyarázni nekem? Hogy kisbaba korom óta szemmel tartanak? Hogy a mókusokat kergető Rye valójában tündérkopó? De hát én láttam őket dadogtam. Úgy értem, a kutyákat. Akkor épp nem is volt nálam négylevelű lóhere. Luke hangja kifejezéstelenül csengett: Gyorsan tanulsz. Akadnak emberek, akiknek csak rövid ideig van szükségük a lóherékre, amíg meg nem tanulják, miként lássanak. Felteszem, te is közéjük tartozol. 109

110 Szóval ez csak egyre rosszabb lesz? Az árnyalak a szobám sarkában? Ragyás Gyagyás? Nem csoda, hogy Luke rögtön kikapta a kezemből a lóherét, valahányszor meglátta. Valami más is motoszkált a fejemben. Miért viselkedett veled olyan ellenségesen a nagyi? Luke szája hangtalanul mozgott. Bár én le sem vettem a szemem az arcaról, ő nem nézett vissza rám. Végül mégis megszólalt: Szerintem összetévesztett valaki mással. Nem elégített ki a válasza, bár nem igazán értettem az okát Hoszszú ideig sétálgattunk néma csendben, mígnem a betont a lábunk alatt egyszerre macskakő váltotta fel, és a betonfalak helyett régi, sötét téglaépületek sorakoztak szorosan egymás mellett. Fák hajoltak a macskaköves út fölé, és a sűrű lombozat teljesen eltakarta a késő délutáni nap sugarait a fejünk felett. Minden megtett lépés, minden kimondott szó egyre beljebb sodort minket egy különös és titokzatos világba. Vajon miért akarhatnak engem? kérdeztem végül. Luke ekkor döbbenetes hirtelenséggel megtorpant, és behúzott magával az egyik téglafal kis mélyedésébe olyan gyorsan történt, hogy először fel sem fogtam azt az izgalmat, amely elárasztotta a testem, amikor megölelt. Közvetlenül a fülembe suttogta a szavait, alig hallhatóan. Ugyan ki ne akarna téged? Ajka elviselhetetlenül lassan végigsiklott a nyakam vonalán, majd megcsókolta a vállam. Habár Luke szája olyan forrón égetett, mint a fák mögött bujkáló nyári nap, borzongva hunytam le a szemem. Kezem kettőnk közé szorult, de amúgy sem tudtam volna, mihez kezdjek vele. Luke újra megcsókolt, ezúttal a nyakamon, mire én nekitoltam a falnak. 110

111 A fejem kétségbeesetten kutatott logikus gondolatok után, keresve egy ésszerű és életmentő érvet, amelybe megkapaszkodhatom, mielőtt elsüllyednék Luke csókja iránti vágyam tajtékzó tengerében. Alig néhány napja találkoztunk. Még nem is ismerjük egymást. Luke erre elengedett. Mennyi időbe telik, amíg megismer valakit az ember? Sejtelmem sem volt. Egy hónapba? Néhány hónapba? Bután hangzott, amikor számokkal próbáltam pontos határidőt szabni, amikor ráadásul magam sem akartam hitelt adni saját érvelésemnek. De hát nem csókolózhattam csak úgy egy sráccal, akiről még jóformán semmit sem tudtam ez ellentmondott minden eddigi alapelvemnek. Akkor miért volt olyan nehéz nemet mondani? Kezébe fogta az ujjaimat, és finoman játszani kezdett velük. Várok. Elképesztően jól nézett ki a fák alatti félhomályban, amint világos szeme szinte ragyogott a sötét árnyak között. Értelmetlen volt az ellenállás. Nem akarom, hogy várj! súgtam. De jóformán még ki sem mondtam, Luke szája máris rátapadt az enyémre, és én elolvadtam az ölelésében. Kezem nem is tudom, miért aggasztott korábban a pólójába kapaszkodott, öklöm karcsú testéhez simult, miközben Luke erős kezével a nyakamat és a hátamat tartotta, mintha ájulás közben kapott volna a karjába. Luke végül hátrált egy lépést, keze végigsiklott a karomon, majd finoman összezárult az ujjaim körül. Szerintem senkinek sem lehet ilyen jó illata, mint neked, ők nem kaphatnak meg. Én akarlak téged. Ajkamba haraptam. Mutatnom kell neked valamit. De szerintem jobb lesz, ha előbb elviszel egy templomhoz. A biztonság kedvéért. 111

112 Az esti szürkületben a templom egészen elhagyatott volt és sötét, falaiból füstölő és elfelejtett titkok sejtelmes illata áradt. Belemártottam ujjaimat a szenteltvízbe, és megszokásból keresztet vetettem, majd kettesben végigsétáltunk a padsorok között. Mit akarsz mutatni nekem? Luke szavait halknak és tompának hallottam, visszhangjukat elnyelte a kőpadlót borító futószőnyeg. Fogalmam sem volt, miként mutathatnám be neki telekinetikus képességemet, de abban egészen bizonyos voltam, hogy tudomást kell szereznie róla. Talán éppen ezért ostromoltak annyira atündérek. Hangtalan léptekkel haladtam előre egészen a templomelejéig. Luke pedig követett. Akkor hirtelen eszembe jutott egy ötlet, és kihúztam egy sárga rózsabimbót az oltár lépcsőjén elhelyezett egyik virágkölteményből. Visszafordultam, ám Luke fájdalmas tekintete az oltár fölött függő feszületre meredt. Majd ismét felém fordult, és pillantása a kezemben tartott kis rózsabimbóra esett. Úgy nézett szembe velem, mintha egy magányos esküvői szertartás résztvevői lettünk volna. Emlékszel még, mit mondtál nekem a hangverseny előtt? kérdeztem. Luke tekintete elborult. Kimérten így felelt: Nem. Mégsem voltam hajlandó megfutamodni. Hogy akadnak emberek, akik csodákra képesek? Villámgyors mozdulattal hátat fordított nekem. Csak a figyelmedet akartam elterelni. Nem akartam, hogy elhányd magad a zsűri előtt. Sikerült is, vagy nem? 112

113 Ne hazudj! törtem ki hevesen. Tudtad. Fogalmam sincs, honnan, de pontosan tudtad. Tisztában voltál vele, hogy én is közéjük tartozom, ugye? Továbbra is hátat fordítva nekem, lassan lehorgasztotta a fejét, és ökölbe szorított kezét a homlokára tapasztotta. Nem. Nem tartozol közéjük. Mondd, hogy nem! A Mária-szobor lábai körül libegő gyertyák fénye megvilágította Luke arcának egy részét, a többire azonban sötét árnyék borult. Nem mondhatom. Mert igenis csodákra vagyok képes. Nézd! Két kezembe fogva a rózsabimbót, óvatosan feléje nyújtottam. Luke erre megfordult, arcán iszonyat és gyötrelem tükröződött. Csupán egyetlen pillanatba telt, és a szirmok lassanként kinyíltak, egyik a másik után, mígnem a virág akkorára nőtt, hogy hozzáért az ujjaimhoz. Ámultán néztem a bársonyos virágszirmokat a tenyeremben, azután tekintetem ismét Luke arcára emeltem. Luke két karját szorosan maga köré fonta. Lenyűgöző! suttogta szomorúan. Nem értettem a viselkedését. De hát te már tudtad, hogy képes vagyok rá. Mi másért mondtad volna? Újra hátat fordított nekem, vállát gondterhelten lecsüggesztve. Magamra hagynál egy percre? Valami rosszat tettem. Nem lett volna szabad megmutatnom neki. De hát már tudott róla, nem igaz? Mit követtem el? Gyors léptekkel végigsiettem a padok között, kimenekültem a dupla ajtón át az előcsarnokba, ahol letöröltem a könnyeket a szememről. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak álltam a félhomályos teremben, és értetlenül meredtem a hirdetőtáblán sorakozó szórólapokra és hirdetésekre. 113

114 S akkor meghallottam Luke szívbemarkoló kiáltását: Légy átkozott! Miért? Belestem az előcsarnok ajtajának üvegablakán, hogy lássam, vajon egy alig látható tündérlényhez intézte-e keserű szavait. Az én szemem előtt azonban nem volt odabenn más, csak Luke és Isten. A hazafelé vezető úton egyikünk sem hozta szóba a rózsát. Hosszú időn át bámultam kifelé az ablakon a fák fekete sziluettje fölött ragyogó hold szellemalakjára, miközben egymás után suhantak el mellettem az út közepére festett választóvonalak. Rejlett valami az ezüstös égitest örökkévaló és titokzatos külsejében, ami ugyanazt azt érzést idézte fel bennem, mint amikor a rózsa kibontotta szirmait a tenyeremben. Luke hirtelen egy alig észrevehető földútra kormányozta az autót. Heves mozdulattal behúzta a kéziféket, majd tekintetét a a műszerfalon világító óralapra szegezte. Most haragszol rám? kérdezte. Váratlanul ért a kérdés, és meglepetten pillantottam rá. Arca egészen zöld volt és nyúzott a műszerfalon viliódzó lámpák fényében, vonásain pedig őszinte aggodalom tükröződött. Miért haragudnék rád? Egész úton hallgattál. Korábban csak ebből tudtam megállapítani, hogy épp dühös vagy, ezért feltételezem, hogy elkövettem valamit, amivel kiakasztottalak. Te vagy az, aki egész idő alatt egyetlen szót sem szóltál. Azt hittem, te vagy mérges rám, amiért... Torkomon akadt a szó. Nem 114

115 voltam benne biztos, hogy bölcs dolog volna felhoznom a templomban történteket. Luke felsóhajtott, és fáradtan legyintett. Ismeretlen terep számomra ez az egész. Miről beszélsz? Rólad. Luke kényszeredetten vállat vont. Fogalmam sincs, mit tegyek. Mivel? Veled. Azzal kapcsolatban, amit a templomban... Luke gyorsan a szavamba vágott. Nem. Csak veled nem tudom, mitévő legyek. Egyfolytában arra várok, hogy egyszer csak a fejemhez vágod: hagyjalak békén. Mert a frászt hozom rád. Mellkasára mutattam az ujjammal. Pontosan ezért nem követeltem még, hogy hagyj végre békén. Hogy mi... miért? Mert folyton azt hangsúlyozod, mennyire fura vagy. Az igazán hibbant emberek nem bizonygatják állandóan, hogy valami nem stimmel velük. És rád erőszakoltam magam. Egy félreeső sikátorban. Ez azért elég hátborzongató. Szóval ez volt az oka az egész fennakadásnak. A csók. Egészen elragadónak találtam, hogy ennyire aggódik miatta. Nevetnem kellett. Egyáltalán nem erőszakoltad rám magad. És még csak nem is sikátor volt. Nem kérdeztelek meg előtte. Nem igazán voltam járatos az együtt járás illemszabályaiban, de nehezen tudtam elképzelni, hogy a srácok engedélyt szoktak kérni, 115

116 mielőtt megcsókolnak egy lányt. Talán a filmekben előfordul. Visszacsókoltalak. Luke a szeme sarkából sandított rám. Nem akarok túl messzire menni... nem akarok olyasmit tenni, ami miatt később még nagy bajba kerülhetek. A francba! Ez ismerősen hangzott. Luke, én cseppet sem haragszom rád. És... A következő szavaknál el kellett fordítanom a fejem, ráadásul fülig elvörösödtem. Nem fogsz bajba kerülni. Vagyis... nekem talán még tetszene is a baj, amiben találnád magad. Később az járt a fejemben, hogy talán nem lett volna szabad ezt mondanom. Azt is gondolhatná, hogy erkölcstelen nőszemély vagyok. Lehetséges, hogy tényleg túl messzire menne. Talán nem is értené, hogyan értettem. Talán... Luke megajándékozott egy halvány félmosollyal, amelyben már mintha némi jókedv is bujkált volna. Kinyújtotta a kezét, és finoman megsimogatta az államat. Szerettem volna behunyni a szemem és a karjába bújni, megfeledkezni mindenről, ami a valóságos életemhez, Deirdre Monaghanhez tartozik. Olyan kisbaba vagy még! Sejtelmed sincs róla, mekkora bajba kerülhetek én. Erre már felborzolódott a szőr a hátamon, és sértődötten elkaptam az arcom. Na és ezzel most mit akarsz mondani? Nem úgy értettem, hogy... ah, látod, most megint bepöccentél rám. Jéghideg pillantással mértem végig. Ne mondd! Tényleg? Az imént kisbabának neveztél. Luke csüggedten hátradőlt az ülésén, hangjából dühödt kétségbeesés áradt. Igazából bóknak szántam. 116

117 Mégis hogyan? Folyton elfeledteted velem, mennyire fiatal vagy még küszködött a magyarázattal, és közben képtelen volt a szemembe nézni. Csak hát... csak annyira önmagamra emlékeztetsz. Tudod... rögtön a kisujjadból rázol ki mindent, mintha korábban már százszor csináltad volna. Fény ragyog a tekintetedben, miközben zenélsz... Megfeledkezem róla, hogy még csak tizenhat éves vagy. Nem kellene esetleg hozzátenned, hogy káprázatosan gyönyörű és elképesztően intelligens vagyok, miközben rám zúdítod a totál elrugaszkodott dicséreteidet? Nagyon jó lett volna hinni a szavainak, de a józan eszem képtelen volt összeegyeztetni énem döbbenetesen láthatatlan oldalát a döbbenetesen kívánatossal. Komolyan beszélek. Egyébként tényleg hihetetlenül gyönyörű vagy. A hangja őszintén csengett. Megráztam a fejem. Eleanor hihetetlenül gyönyörű. Én pontosan tudom, milyen vagyok, és gyönyörű éppenséggel nem. Nincs is ezzel semmi gondom. Különös kifejezés suhant át az arcán, amikor Eleanor nevét említettem. Nem, Eleanort más szavakkal jellemezném. Te vagy gyönyörű. Főleg, amikor rám nézel azzal az Egek, micsoda leereszkedő tuskó! kifejezéssel a szemedben. Igen. Gyönyörű. Elmélyülten tanulmányoztam a kezem; a rádióban viliódzó fények furcsa színnel világították meg az ujjaimat, mintha a bensőmből áradt volna a ragyogás. Ezt megismételhetnéd suttogtam. De nem tette. Inkább így válaszolt: Más vagy. Olyan bámulattal ejtette ki a szavakat, mintha a világon a legnagyobb elismerésnek számítana, amikor valakit másnak 117

118 titulálnak - más, akárcsak egy újonnan felfedezett pillangófaj, nem pedig egy kardigánba burkolózó lány az ujjatlan pólók tengerében. Hallottam, amint Luke megmozdul az ülésen, hogy kilessen a szélvédőn át a sötétbe. Egyformák vagyunk. Megfigyelői csupán a körülöttünk lévő világnak. Nem igaz? Nem pedig játékosok. Ebben a világban, Luke autójának szűk kis univerzumában viszont nem csupán megfigyelő voltam. Ebben a világban, ahol Luke nyári illata töltötte be a levegőt, pótolhatatlan játékosként szerepeltem. Nem tudtam eldönteni, sírva fakadjak-e, vagy éppenséggel a világegyetem legragyogóbb mosolyát varázsoljam az arcomra. Dee szólalt meg Luke halkan. Merre jársz? Értetlenül pillantottam rá. Itt vagyok. Megrázta a fejét. Szégyenlősen mosolyogtam. Gondolatban úgy képzeltem magam elé az életem, mintha egyetlen kicsiny univerzumból állna csakis az enyém. Luke körbefuttatta mutatóujját a kormánykerék véget nem érő karikáján. Tele nagyon is vonzó idegenekkel. Kezét felém nyújtotta, majd óvatos, könnyed mozdulattal ugyanazt a kört rajzolta a kézfejemre is. Érintésére libabőrös lett a karom. Halk, kiegyensúlyozott hangjában semmiféle érzelem nem érződött, amikor megkérdezte: Még mindig dühös vagy? Félig lehunytam a szemem, miközben Luke végigcsúsztatta ujját a karomon, egészen a vállamig; érintése a tollpihe finomságával ébresztgette az érzékeimet. Gyengéd csiklandozásától összeszorult a gyomrom, és elakadt a lélegzetem. A váltó fölött áthajolva azután szájon csókolt, éppen olyan lágyan és könnyedén, mint ahogyan az előbb cirógatott. Behunyt szemmel hagytam, hogy újra meg- 118

119 csókoljon, egyik kezével a nyakamat tartotta, a másikkal pedig a műszerfalnak támaszkodott. Szemhéjam mögött reflektorfények villództak, amint egy magányos autó elrobogott mellettünk az országúton. Akarod, hogy abbahagyjam? suttogta Luke. Megráztam a fejem. Még egyszer megcsókolt, finoman harapdálva az alsó ajkam. Őrületbe kergetett, méghozzá úgy, ahogyan eddig elképzelni sem tudtam volna. Teljesen ésszerűtlenül hirtelen a fejembe villant: Szóval ilyen szerelmeskedni. Még azt sem tudtam, jól csinálom-e. Talán túlságosan sokat nyáladzom? Luke vajon élvezi egyáltalán? Mégis mi az ördögöt kezdjek a nyelvemmel? A lelkem mélyén azonban szemernyi kétséget vagy bizonytalanságot sem éreztem, miközben a szívem kétségbeesetten könyörgött hogy megérintsem, és Luke is megérintsen engem. Mintha a hátsó ülésről figyeltem volna csókolózó kettősünket. Láttam, ahogyan műszerfal fényei megvilágítják a profilomat, amint államat felemelve csókra kínálom a szám. Láttam, ahogyan Luke nyelve óvatosan szétnyílt ajkaimat simogatja. S testemtől elszakadva néztem, amint a kezéhez simulok, miközben ujjai kisimítják a ráncokat az ingemen. Hallottam felgyorsult lélegzetem, láttam, amint Luke behunyja a szemét, éreztem cirógató ujjait a combomon, amint könyörög, hogy utat engedjek neki olyan ismeretlen berkek felé, amelyeket még magam sem fedeztem fel. Hirtelen megdermedtem, Luke pedig sietve hátrahúzódott. Arca egészen betegnek látszott, mintha keze önálló életre kelve cselekedett volna az imént. Bizonytalanul felnyögött: Sajnálom. Azt szerettem volna mondani, hogy én nem, de nem voltam biztos abban, hogy valóban komolyan gondolom-e. Fogalmam sem volt, mit 119

120 akarok igazán. Kissé ügyefogyottan végül csak annyit válaszoltam: Nem történt semmi. Pedig valójában nem ez járt a fejemben. Sajnálom ismételte Luke. Nem akartalak... Egy pillanatra behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta. S kiengedte a kéziféket. A combomon a bőr forrón izzott azon a helyen, ahol megérintette. Még most is éreztem a perzselő vágyat az érintésében, ugyanakkor képtelen voltam abbahagyni a reszketést. A csókjára vágytam. Mégis azt akartam, hogy elinduljon végre az autóval, és ne vágyjam olyan kétségbeesetten arra, hogy újra megcsókoljon. Luke nagyot nyelve visszakormányozta a kocsit az országútra, és közben szándékosan kerülte a tekintetemet. Egyszerre mérhetetlenül távolinak és ismeretlennek tűnt a félhomályban. Átnyúltam a sebességváltó fölött, megfogtam Luke kezét, ő pedig anelkül, hogy levette volna szemét az útról, ujjait szorosan az enyéim köré fonta. 120

121 Aznap éjjel a kanapén aludtam. Nem igazán volt ínyemre a gondolat, hogy egy arc nélküli tündérlénnyel kell osztoznom a szobá-mon, és bár tisztában voltam vele, hogy a nappaliban is éppen olyan arcátlanul és arctalanul kísérthet, mégis nyugodtabban pihentem odalenn. Kissé szédülten ébredtem. Tegnap este még teljesen kiakasztottak a templomban történt események, és frászt kaptam a gondolatra, hogy tündérek kísérgetik minden egyes lépésem, de reggel, amint a sápadt hajnali napsugarak beszűrődtek a függöny finom csipkéjén, teljesen kipihentnek éreztem magam, és semmi rossz nem érhetett fel hozzám. Minden kellemetlen élmény és fenyegetés a távolba veszett, és gondolatban újra meg újra átéltem Luke szenvedélyes csókjait. Szüleim emeleti szobájában mozgolódás zajára lettem figyelmes. Anya is felébredt. Láttam a kifejezést az arcán, amikor Luke tegnap tizenegykor hazahozott, és udvariasan bocsánatot kért, amiért késő éjjelig kimaradtunk. Most nem volt kedvem a rám váró beszélgetéshez. Ami azt illeti máskor sem. 121

122 Rye! suttogtam. A kutya felemelte fejét új őrhelyéről, amely ezúttal a kanapé lábánál volt, Sétáljunk egyet? Rye lelkes farkcsóválás közepette felpattant, én pedig elindultam a nyomában a konyha felé. Kidörzsöltem szememből az álmot, hajamat pedig a szokásos kócos lófarokba kötöttem. Felkaptam egy farmernadrágot a mosókonyhából, gondosan felhajtottam a szárát, nehogy elázzon a nedves fűben, majd kiléptem a reggeli levegőre. Te jó ég! Milyen csodaszép volt a nap, amint halovány fénye átcsörgedezett a hajnali ködön! Még hűvös volt a reggel a harmat pókhálót font az ágakra, és a levegőben frissen vágott fű illata érződött. Mindent gyönyörűnek láttam. Megcsókolt. Megcsókolt. Rye, aki mit sem sejtett a bensőmben tomboló tűzijátékról, váratlanul elvágtatott mellettem, fehér farka az égnek állt, miközben vidáman ugrándozott a harmatos fűben. Nem arra, tündérkutya! Erre megyünk. Az úton. Rye megtorpant, és a fülét hegyezte, mintha hangosan beszéltem volna. Sarkon fordult, majd az út felé vette az irányt. Ott aztán szépen megállt, rám várva. Hihetetlen! Minden felháborítóan és tüneményesen hihetetlen volt körülöttem. Pusztán a gondolataimmal szólítani tudtam a kutyám, és Luke megcsókolt. Rye kíséretében azután kiléptem az útra, szigorúan a szélére húzódva, bár ilyen kora reggeli órán nem számítottam arra járó autókra. Meztelen talpam alig csapott zajt az aszfalton, miközben Rye és én egy csendesebb mellékutcán folytattuk sétánkat a ház közelében. Most már a kihalt út kellős közepén baktattunk, figyeltük, amint jobbra tőlünk a gomolygó köd lassan a legelő fölé siklik. Lelassítottam 122

123 a lépteimet, amikor észrevettem egy hófehér nyulat. Egyenesen rám szegezte fürkésző szemét, és mozdulatlanul hegyezte tökéletesen színtelen fülecskéjét. A nyulat leszámítva teljesen egyedül voltam kutyámmal és zűrzavaros gondolataimmal. Szóval Rye valójában tündérkutya volt. A tündérek pedig el akartak ragadni a birodalmukba. Az igazat megvallva, mindez egészen hízelgően hangzott. Kedves volt tőlük, hogy felfigyeltek rám. Na és Luke? Hogy került ebbe a képbe? Egyáltalán Ő honnan szerzett tudomást a tündérekről? Talán őt is megpróbálták magukhoz csábítani? És miért viselkedett vele ellenségesen a nagyanyám? Nem is a nagyi hangjából sütő rosszindulat volt igazán zavarba ejtő. Hanem a közvetlenség; mintha régi ismerősök lettek volna. Mint ahogyan Mr. Hill, a zenekar vezetője is nyilvánvalóan felismerte új kísérőmet a hangversenyen. Tudatom ekkor inkább óvatosan eltért a kényes témától. A gondolat, hogy milyen keveset is tudok róla valójában, kijózanító villámlással hasított reggeli kábulatomba. Tisztában voltam vele, hogy bölcsebb volna, ha legalább kicsit is érdekelne, ki és mi volt Luke, amikor éppen nem együtt töltöttük az időt, de nem akartam töprengeni rajta. Egyszerű választ akartam minden kérdésre. A lelkem mélyén persze tudtam jól, hogy Luke nem hétköznapi középiskolás srác. De hát olyan nagy baj, hogy éppen ez tetszett nekem benne? Rye hirtelen felmordult, és kissé lemaradt mellettem. Követtem a pillantását. Közvetlenül előttünk egy ütött-kopott Audi várakozott egy használaton kívüli földúton. Hatalmasat dobbant a szívem Luke az!, majd egy másodperccel később felvetődött agyamban a kérdés: Vajon mit keres itt! 123

124 Csendesen az autóhoz osontam, és megláttam Luke alvó alakjat a vezetőülésen. Két karját a feje alá fektette, szemét lehunyta. Az álom minden aggodalmat letörölt határozott vonásairól, egyszerre döbbenetesen fiatalnak és ártatlannak látszott majdnem mint egy középiskolás diák. Felemelt jobb karjának bicepszén egy kalapált aranypánt vált láthatóvá, amelyet immár csak félig rejtett el ingének felhúzott ujja. Nem is értem, miért nem vettem észre korábban. Tekintetem ekkor lejjebb csúszott. Az ajtaja nem volt bezárva. Amikor kinyitottam az ajtót a kocsi túloldalán, Luke azonnal felriadt, és villámgyors mozdulattal a bokájához kapott. Nem volna szabad nyitva hagynod az ajtókat figyelmeztettem. Sosem tudhatod, miféle lökött alakok másznak be az autódba. Egy hosszú pillanatig Luke értetlenül pislogott rám, azután elvette kezét a bokájától, és fejét lehunyt szemmel hátravetette az ülésen. Behúztam magam után az ajtót, és közben figyeltem, amint Rye előbb dühösen méregeti Luke arcát, majd visszavonul az út szélére. Én sem a saját szobámban aludtam. Nem nyitotta ki a szemét. Nehéz úgy aludni, ha közben tudod, hogy figyelnek, ugye? Meg akartam kérdezni, hogy őt miért figyelnék, de tartottam tőle, hogy úgysem válaszolna. Szerettem volna megkérdezni azt is, miért töltötte az autójában az éjszakát, alig egy kőhajításnyira a házunktól, de féltem, hogy erre a kérdésre viszont válaszolna. Eszembe jutott, milyen hihetetlen gyorsasággal röppent keze a bokájához, és megfordult a fejemben, hogy valamit rejteget a nadrágja szárában. Valamit, ami talán halálosabb fegyver az aranypántnál, amelyet ingujja eddig elrejtett a szemem elől. Mialatt Luke némán hallgatott, egyszerre kétségek hada rohanta meg a gondolataimat, ám amikor 124

125 kinyitotta sápadt kék szemét és rám mosolygott, a kételyek foszlányokra szakadtak, akárcsak megannyi pókháló. Szép a te arcodat látni meg elsőként kora reggel. Ismét eiöntötte érzékeimet a gyönyörteljes kábultság, mintha sosem múlt volna el. Boldogan mosolyogtam. Tudom. Miként változhattam ilyen gondtalan és felszabadult teremtéssé, amikor vele voltam? Luke felnevetett. Hát, akkor énekelj nekem, szépségem! Gátlástalanul eldaloltam neki egy rögtönzött nótát mezítlábas kóborlásról és autókban szundikáló fura alakokról, A jóképű hajósinas dallamára. Amikor észrevettem, hogy Luke arca felderül, hozzábiggyesztettem még egy versszakot a tehénlegelők veszélyeiről és a közelükben időző férfiakról. A csalétek és a lepények szó csodásán rímelt egymással. Jó hangulatban vagy ma reggel. Luke felült, kezével kócos hajába túrt, miközben tekintete a visszapillantó tükörre meredt. Zavarban vagyok. Még csak ki sem sminkeltem magam. Most rajtam volt a nevetés sora. Borzalmasan festesz. Nem is értem, hogyan bírsz a tükörbe nézni reggelente. Óvatosan megemeltem ingujjának szélét, felfedve az alatta rejtőző aranypántot, amelyet csiszolt és kalapált fazetták sokasága díszített. Ezt még sosem láttam rajtad. Luke elfordította a fejét, és kinézett az ablakon; hangja furcsán élettelenül csengett. Pedig mindig ott volt. Megérintettem a különös ékszert, majd ujjammal finoman megdörzsöltem rajta az egyik kalapált fazettát. Észrevettem, hogy a pánt széle mentén a bőr egészen megkeményedett, Luke karizma pedig teljesen köréje simult; az aranypánt már hosszú ideje ott 125

126 díszeleghetett a karján. Sokkal tovább vizsgálgattam, mint szükséges lett volna, kihasználva a lehetőséget, hogy kezemmel Luke karját simogathatom. Figyelmemet azonban valami más is felkeltette: halvány; fényes vonalak barázdálták a bőrét, a pántra merőlegesen. Forradások. Lelki szemeim előtt rögvest megjelent a tucatnyi mély seb, amelyek felső karja teljes hosszán végigfutottak. A vágások, amelyek cafatokara szabdalták izmait, hogy csak a pánt volt képes összefogni őket. Mutatóujjammal követtem az egyik sebhely vonalát egészen a könyökéig. Mi ez? Luke ismét a szemembe nézett, és kérdésemre újabb kérdéssel válaszolt. Őrzöd még a titkomat? Egy röpke pillanatig fogalmam sem volt, mire céloz, ám azután a nyakamban lógó láncra mutattam, és előhalásztam a rajta függő kis kulcsot. Az egyiket. Kaphatok még egyet megőrzésre? Luke elmosolyodott. Persze. Még most is elbűvölsz. Ez már nem titkos információ. Talán nem az, de meglehetősen döbbenetes. Ha minden körülményt figyelembe veszünk. Duzzogva feleltem: Nem tudok minden körülményt figyelembe venni, mivel a legtöbbjét még csak nem is ismerem. Ne duzzogj! Inkább énekelj nekem még egy dalt! Most egy igazit. Olyan dalt kérek, ami könnyeket fakaszt az emberek szeméből. Elénekeltem neki a Fear a' Bháta A magányos hajós című balladát, szomorúbban és gyönyörűbben, mint valaha, hiszen egyedül neki énekeltem. Eddig sohasem vágytam rá, hogy valaki másnak daloljak vajon így érezte magát Delia is, valahányszor kilépett a színpadra? 126

127 Luke lehunyta a szemét. Szerelmes vagyok a hangodba. Felsóhajtott. Olyan vagy, mint a szirének, veszedelmes vidékekre csábítasz igéző daloddal. Ne hagyd abba! Énekelj valami mást! Szerettem volna veszedelmes vidékekre csábítani, ha én magam is felbukkanhatok ama fent említett vidékeken. Behunytam hát a szemem, és elénekeltem a Sally Gardens című dalt. Egy autó belseje nem nyújt ugyan megfelelő akusztikát az énekléshez, de én azt akartam, hogy a dallam gyönyörű legyen, így aztán sikerrel jártam. Nem hiszem, hogy valaha is szebben énekeltem volna ezt a dalt. Megéreztem Luke közelségét, közvetlenül mellettem, mielőtt lehelete megsimogatta volna a nyakam. Engem is meglepett az az érzelem, amely abban a pillanatban hasított belém, hogy ajka a bőrömhöz ért. Félelem volt. Bár csupán egyetlen másodpercre, de ott izzott fájdalmasan a szívemben. Hűtlen testem riadt rezzenéssel árulkodott rémületemről, mire Luke hátrahúzódott, én pedig kinyitottam a szemem. Megijesztelek? kérdezte. Különös megfogalmazás. Nem megijesztettelek. Hunyorogva fürkésztem az arcát, megpróbáltam leolvasni róla a gondolatait. Meg voltam győződve arról, hogy saját tükörképemet látom a szemében: a zene iránti szenvedélyemet, és a küzdelmet, amelyet az életem irányításáért folytatok. Nem tudom az okát, de valamiért úgy éreztem, hogy ami énem lényegét alkotja, az egy harmóniában lüktet mindazzal, amit Luke a saját lelkében hordoz. Kérdéssel válaszoltam: Meg kellene ijednem? Elmosolyodott. Mindig tudtam, hogy okos vagy. Azután a mosoly hirtelen lehervadt az arcáról; tekintete elsiklott mellettem, és én értetlenül megfordultam. 127

128 Hófehér nyúl gubbasztott mozdulatlanul az autó mellett, fülét hegyezve; fekete, rezzenéstelen szemével minket bámult. Görcsbe rándult a gyomrom. Luke egy hosszú pillanatig némán meredt a nyúlra, mielőtt baljós, feszült hangon megszólalt volna. Jobb, ha most elmész. Elmenni? És mi lesz a...? Mivel mi lesz? kérdezett vissza tompán és kifejezéstelenül. Kibámultam a nyálra, de amikor végül válaszoltam, a hangom jéghideg volt. Semmivel. Igazad van. Ma még egy fellépés is vár rám. Anya a fejemet veszi, ha nem érek haza hamarosan. Kezem már a kilincsre fektettem, készen az indulásra, de Luke gyorsan kinyújtotta a karját, az ablak szintje alatt, és finoman megérintette a másik kezem, amely még az ülésen nyugodott. Megértettem. A nyúl szeme láttára semmit sem szabad. Kikászálódtam a kocsiból, és becsuktam magam után az ajtót. A nyúl ekkor lassan elugrándozott a bozótba, mintha ezzel az olcsó trükkel meggyőzhetne arról, hogy szokványos nyuszikával akadtam össze, nem pedig valami leskelődő, természetfeletti bérgyilkossal. Rye lassú ügetéssel csatlakozott hozzám az út túloldaláról. Egyetlen pillantást sem vetve többé arra a helyre, ahol a nyúlnak nyoma veszett, elindultam hazafelé az úton. Vissza sem néztem. Már tisztes távolságot megtettem, amikor is esküdni mertem volna, hogy ajtó csapódását hallottam. Lopva hátrapillantottam, miközben megráztam a fejem és úgy tettem, mintha a szúnyogokat akarnám elhessegetni. Igazam volt, az autó immár üresen állt. Hová tűnhetett Luke? Összpontosíts! Ez a telekinetikus badarság csak jó valami hasznosra is. Hallgatóztam. Semmi. Csupán a pintyek csicsergését 128

129 hallottam a fák lombjai közt. Nehéz volt egy olyan absztrakt dologra fókuszálni, mint a hang; valami konkrétabb támpontra volt szükségem. Magam elé képzeltem Luke alakját, amint mobiltelefont tart a kezében, engem hív és elfelejti lerakni. Elképzeltem az avar halk zörgését, ahogyan Luke üldözőbe veszi a nyulat, és szinte éreztem ziháló lélegzetét. S akkor meghallottam: Luke távoli halk hangját. Kudarcot vallottam már valaha? Egy másik hang felelt, érdes és reszelős. Dermesztő módon egy szerre több hangnak tűnt, mégis egyedül szólt: Ennyi ideig még sosem húztad. Megvan rá az okom, hogy ne siessek. A hang, amely egyszerre több hangnak hallatszott, megvetően vetette oda: Kapd el a csajt, és ess túl rajta! Csend következett, már-már túl hosszú, és akkor Luke hangosan felnevetett. Értem. Ennyire nyilvánvaló? A reszelős hang nem mulatott rajta. Kapd el! Aztán ha megvolt, végezd el a munkád! Ezúttal szemernyi tétovázás sem hallatszott. Már alig várom. Futásnak eredtem, mezítelen talpam hangosan csattogott a kövezeten. Nem akartam többet hallani. Képzeletbeli telefonom felszisszent és megszakította a vonalat. Hazudott. Hazudott annak a reszelős, fülsértő hangnak. Hazudott. Ha háromszor elismétlem egymás után, biztosan igaz. 129

130 Anya vitt el kocsiján a fogadásra. Mivel egy vendéglátó cég tulajdonosa volt, kétórás körzetben minden esküvői rendezvényszervező ismert minket, és az sem tartott sokáig, amíg tudatára ébredtek, hogy anyám a születésemkor egyben egy csodás esküvői zenésznek is életet adott. Nem is volt rossz üzlet. Általában fél órával korábban érkeztem a helyszínre, az idő felét rókázással töltöttem a mosdóban, majd félholtan előbukkantam, és pár száz dollárért kecsesen pengettem a hárfám. Megérte az okádást; kétszáz dollárból hónapokig finanszírozhattam a CD-lemezek iránti megrögzött szenvedélyemet, egészen a következő fellépésig. Ma azonban nem volt kedvem játszani, és ennek semmi köze sem volt a hányingerhez. Még csak nem is a fellépés körül forogtak a gondolataim, hiszen Luke nevetése visszhangzott a fejemben. Kielemeztem minden egyes árnyalatát... végül úgy döntöttem, túl sokat töprengek rajta... azután mégis úgy éreztem, hogy nem eleget. Anya az út nagy részében csak hallgatott, valószínűleg azt hitte, az émelygéssel küszködöm. Tisztán láttam az arcán, hogy forral valamit. Igazam is lett. Lehalkította a rádiót. 130

131 Tegnap este... Témánál voltunk. Fortyogni kezdett bennem a düh, majd akár egy ronda, vörös vízhólyag, egyszer csak kifakadt. Nem akarok beszélni róla csattantam fel Ezzel az erővel akár arcul is üthettem volna. Kezét a szája elé kapta, mintha valóban megtettem volna. Megszegtem egy újabb szabályt, természetesen. Az volt a feladatom, hogy üljek szép nyugodtan, és engedjem, hogy anyám kipréselje belőlem a részleteket, azután pedig engedelmesen bólogassak, és teljesítsem az utasításait. Pokolba az egésszel! Kár volt a poklot emlegetnem. Csak kapd el a csajt! Már alig várom. Aztán végezd el a munkád! Mérgesen húzkodtam terdemre a rám szabott kék ruha szelét, amelyet anya vett nekem. Gyűlöltem ezt a rongyot. Úgy festettem benne, mintha kifosztottam volna egy öregasszony ruhásszekrényét. Már csak egy cifra gyöngysorra lett volna szükségem, hogy beléphessek az idősek otthonának hétvégi klubjába. S akkor mi van? Luke egy követ fújt a hátborzongató kémnyúllal? Ugyan miért is avatott be akkor az egész tündérhistóriába? El akarta nyerni a bizalmamat, hogy aztán beférkőzhessen a nadrágomba? Anyám hirtelen a fékbe taposott, mire meglepetten felkaptam a fejem, azt gondolván, hogy mindent elsöprő nagyjelenetre készül. De nem, az nem anya stílusa volt. Megérkeztünk a templomhoz. Egyébként meg mi a csodát viselsz a nyakadban? Hangja még jegesmedvékre is a hideglelést hozta volna. Ujjammal megérintettem a láncot, amelyen Luke kulcsa függött. Iszonyú hülyén néz ki a ruháddal vágta az arcomba. Hűha! Már az enyhe káromkodásig süllyedtünk! Ezúttal tényleg sikerült feldühítenem. 131

132 Nekem aztán mindegy! Mintha most legalábbis olyan nagyon szívesen viseltem volna. Kinyitottam a kapcsot, majd a láncot a kulccsal együtt összetekertem a tenyerembe. Tedd a hárfatokodba, nehogy elveszítsd! Anyám egy gombnyomással kinyitotta a csomagtartót. Vidd magaddal a telefonodat! Magamhoz vettem a telefont. Te nem maradsz itt? Hangja még néhány fokot veszített a melegségéből. A nagyi majd felvesz. Én most hazamegyek, rengeteg a munkám. Hívd fel, amikor végeztél! Jól van. Rendben. Később találkozunk. Én is tudtam fagyos lenni. Kivettem a hárfát a csomagtartóból, Luke titkát belepottyantottam a tok oldalsó zsebébe, majd elindultam a templomba. Mire becsukódott mögöttem a hatalmas tölgyfa ajtó, anya már kifelé tartott a parkolóból. A templom tágas előcsarnoka félhomályba burkolózott, padlóját vastag, vörös szőnyeg borította. A levegőben különös szag terjengett, amilyet csupán nagyon régi templomokban érezni: emberek, gyertyák és évek sokaságáról árulkodott. Már kisebb csoportokban gyülekeztek odabenn az emberek, mindannyian a virágcsokrok, az időzítés és a zene apró-cseprő részleteit tárgyalták. A gyomrom ekkor hirtelen ráeszmélt, hogyan is kellene éreznie magát. Biztosan te vagy a hárfaművész. Egy nő bukkant fel váratlanul mellettem, akárcsak egy túláradóan illatosított keljfeljancsi. Szőke haját csigákba ragasztva viselte a fején, és maradandó mosoly díszelgett az arcán. Én Maryann vagyok, a rendezvényszervező. Bután bólintottam. Ha ki mertem volna nyitni a szám, egész biztosan kajadarabokkal okádom tele tökéletesre formázott frizuráját, megolvasztva rajta a cementet. 132

133 Édesanyád mindenről pontosan tájékoztatott veled kapcsolatban csivitelte Maryann hófehér fogsorán keresztül. A mosdót az ajón túl találod. Pont annyira éreztem magam hálásnak, mint megalázottnak, miközben berontottam az ajtón, és megtaláltam az apró, antik mosdófülkét. Félrelöktem a művirágokból kötött csokrot, amely meghaladta a kis helyiség befogadóképességét, és rögtön kidobtam a taccsot. Utána a gyomrom azonnal rendbe jött, és nem maradt benne más a kísértő, beteges feszültségnél, amely azóta gyötört, hogy kihallgattam azt a beszélgetést Luke és az átkozott nyúlfajzat között. Alaposan letakarítottam a kezemet jó erős levendulaszappannal majd leöblítettem a vízsugár alatt. Kemény és súlyos tárgy siklott ki az ujjaim közül, és mielőtt feleszmélhettem volna, a nagyi gyűrűjét láttam eltűnni a lefolyó torkában. Hangos szitkozódások közepette próbáltam kihalászni az ujjammal, de a mosdókagyló nagyon régi volt, és a lefolyó szája tárvanyitva várta az ember személyes tárgyait, hogy örökre elnyelhesse őket. A gyűrű elérhetetlenné vált a számomra valahol a szennyvízcsatorna mélyén. És persze éppen ma kellett a nagyinak értem jönnie, hogy hazavigyen. Ott egye meg a fészkes fene! Visszatértem az előcsarnokba, ahol megkerestem Maryannt, azután kidolgoztuk a részleteket, hogy mikor is kell közreműködnöm az esküvő alatt. S persze szokás szerint, mivel idejekorán kihánytam magam, kitűnően játszottam, és fél órával később egy százhetven dollárra kiállított csekkel a kezemben távozhattam. Nem erősségem bűbájosán csevegni olyan emberekkel, akiket nem ismerek és nem is fogok látni többet soha az életben, ezért ész- 133

134 revétlenül kiszöktem a templomból, és felhívtam a nagyanyámat. Nagyi? Anya azt mondta, te viszel haza ma délután. Már végeztél is? Igen. Jobb órabérben dolgozol, mint a háziorvosom. Szavait tompa puffanás kísérte a vonal túlsó végéről. Lehet, hogy igazad van. Mit művelsz? Én, ah... Még egy puffanás hallatszott. Éppen egy bútordarabot igyekszem lefesteni, ami egyáltalán nem lelkesedik a gondolatért. De a munka várhat. Mindenesetre még legalább fél óra, mire odaérek hozzád. Hunyorogva néztem fel a templomra. Odakinn a járdán rettenetes hőség uralkodott, de arra gondoltam, hogy a közeli nyírfák árnyékában valószínűleg egészen elviselhető idő van. Természetesen a légkondicionált teremben is várhattam volna, de akkor nem kerülhettem volna el a kínos csevegést sem. Végül azt mondtam a nagyinak, hogy megvárom, és nyomban a fák felé vettem az irányt. Az árnyékban valóban nem éreztem vészesnek a hőséget. Meleg volt ugyan, de kibírható. Az egyik fatörzsnek támasztottam a hárfámat, és kicsit beljebb merészkedtem a fák közé. Szabályos sorokban ültették őket, körülbelül ötvenet. Egytől egyig mind gyönyörű és egyenes fa volt, dús lombjaik úgy egymásba folytak, hogy képtelen lettem volna megállapítani, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Alattuk a fű is csodaszépen zöldellt, mintha az egész egy álomból került volna ide. Nem volt szabad leülnöm, nehogy öregasszonyos rongyaimra zöld fufoltok kerüljenek. Megálltam hát az egyik nyírfa mellett, és elmé- 134

135 lyülten tanulmányoztam, ahol a vastag kéreg lehámlott a törzséről, sima, friss kérget hagyva maga után. Gyönyörű volt, de büdös. Beleszagoltam a levegőbe. Mi lehetett ez a furcsa szag? Édes volt, gyümölcsös rothadt. Mint a levágott lóhere, amikor már bomlásnak indul. S a bűz nem a fákból áradt. Alig néhány méternyire tőlem valami megmozdult, ide-oda villant, lehetetlen volt fókuszálni rá. Mint amikor a vetítő kihagy egyegy kockát a filmből. A rothadás bűze is együtt tűnt el, majd bukkant fel ismét vele. Fekete árnyalak volt. Óriási. Hátráltam egy lépést, így legalább már egy fa választott el a titokzatos jelenségtől, bármi volt is az. Nem voltam elég ostoba ahhoz hogy csupán a képzeletem játékának higgyem. Már nem. Összeszűkült szemmel figyeltem. A mozgás újra felvillant előttem. Ezúttal egészen közel hozzám negatív képként jelent meg a fejemben, mintha egyenesen a napba pillantottam volna, azután pedig behunytam volna a szemem. Az utókép egy hatalmas, sötét fenevadat ábrázolt, amely a derekamon felül ért. Nyakát behúzta, hihetetlenül hosszú teste ugrásra készen a földhöz simult... A támadás hátulról ért, olyan erővel, hogy még a lélegzetem is elakadt. Vállam a földnek csapódott, de nem éreztem fájdalmat. Nem tudtam másra gondolni, csak a mellkasomra nehezedő súlyra, és hirtelen az jutott eszembe, hogy talán sosem leszek képes lélegezni többé. S az a szag! A rothadás bűze vett körül, mintha máris halott volnék, és testem lassú bomlásnak indult volna. Óriási macskafej csapott le a nyakamra, túl hosszú és keskeny ahhoz, hogy egy hétköznapi vadmacskához tartozhatott volna. Magam elé kaptam a karom; bármire képes lettem volna, csak hogy távol tartsam a nyakamtól azokat a vérszomjas fogakat. A 135

136 macska minden ellenállás nélkül a karomba mélyesztette az agyarait, maga elé taszítva tehetetlen testem. Levegő után kapkodtam, de senki sem hallotta a küszködésemet. Mintha ez a kis nyírfaerdő több ezer mérföldre feküdt volna a templomtól és az esküvőre összegyűlt társaságtól. Karom forrón égett a macska állkapcsának szorításában. Másik kezemmel egyenesen a szemébe öklöztem, mire a bestia morogtt elengedett. Pislogás. Újabb villanás. Máris a hátam mögött termett, majd hatalmas mancsai és karmai újra a földre taszítottak. Pislogás. Most a másik oldalamon jelent meg; játszott velem, mint macska az egérrel. Pislogás. Ismét a karomba mart. Hatalmas fogai tűzként perzseltek. Foggal-körömmel küzdöttem a vérszomjas macska ellen, de semmi esélyem sem volt a bőre alatt feszülő vasizmokkal szemben. Játszadozott velem, és nyilvánvalóan az életemre tört. Csak mert beleejtettem a nagyi gyűrűjét a lefolyóba. Pillanatok választottak el a biztos haláltól, mert eszméletlenül idióta voltam. A macska hirtelen felmordult, megperdült, és a karomnál fogva vonszolt magával engem is. Felvillant előttem még egy kép: egy ember. Ő is megragadta a karom, másik kezével pedig hátrarántotta a macska hatalmas fejét. Ne! ziháltam lélekszakadva. Ez nem normális macska... vigyázz...! Én vigyázok csattant fel Luke. Ó, egek! Mit keresett ő itt? A macska az egyik irányba rángatta a karom, Luke pedig a másikba, de én csak karmokat és vörös színt láttam. A bestia újabb reszelős vicsorgással elengedett, majd egyetlen ugrással a védel- 136

137 mezőmre vetette magát. Valószínűleg kétszer olyan súlyos, és hátsó lábaira állva magasabb is volt, mint Luke. Borzalmasnak ígérkezett a küzdelem. Ám az idő alatt, amíg feltápászkodtam a földről, Luke máris nyakon csípte támadóját. Miközben a macska hatalmas mancsával az arca felé csapott, Luke előrántott a semmiből egy tőrt, és a pengét a fenevad állkapcsába döfte. Csak úgy egyszerűen. Arcán ugyanaz a semmitmondó kifejezés ült, mint amikor Eleanorhoz beszélt és éppen olyan higgadt is volt a mozdulat pedig, amellyel a bestiát leterítette, egészen könnyednek, gyakorlottnak és hatékonynak tűnt. A macska a földre zuhant és elterült; holtában még nagyobbnak láttam. Kimeredt szemmel bámultam kitekeredett nyakát, a nyakából kiálló tőrt. Figyeltem, amint Luke kirántja a fegyvert a sebből, gondosan megtörölgeti a fűben, majd a pengét visszadugja a nadrágszárába rejtett hüvelybe. Jéggé dermedtem, amikor újra felrémlett előttem az arca. Amint ellenfelét egyetlen döféssel a földre terítette. Luke rám nézett, tekintete tele volt kérdésekkel. Így szokta méregetni az ember a kóbor kutyákat, kinyújtva feléjük a kezét, és azt latolgatva, vajon hajlandó lesz-e közel engedni magához. Hirtelen eszembe jutott a kérdés, amelyet korábban tett fel nekem: Megijesztelek? Lenyeltem a torkomba toluló gombócot, és ekkor kiderült, hogy mégis van hangom: Beleejtettem a nagyanyám gyűrűjét a lefolyóba. Luke csupán erre az engedélyre várt. A következő pillanatban ott termett mellettem, két kezébe fogta reszkető karomat, saját pólójával törölve le róla a vért, és megvizsgálta az apró sebeket. Ujjaival végigsimított a vállamon sötétlő véraláfutásokon, majd a nyakamon húzódó karmolásokon, azután gyors mozdulattal magához rántott. Olyan 137

138 erővel szorított a testéhez, hogy az már fájt, és közben éreztem ziháló lélegzetét. Végül elengedett. Hol van a kulcs? Hol van a gyűrű? Levegő után kapkodtam, bár ezt valószínűleg nem a félelem okozta. Már mondtam: véletlenül beleejtettem a lefolyóba a gyűrűt. És a kulcs? Lehorgasztottam a fejem. Anya mondta, hogy vegyem le. Az anyád egy ostoba tyúk! Luke körbejárt, és alaposan szemügyre vett, további sérülések után kutatva. Észrevettem a karmolás nyomokat a farmerján, a vörös foltokat a lábszárán. Vérzel. Luke megállt velem szemben. Te is. Akár még... sokkal roszszabbul is végződhetett volna. Egyszer csak eszembe villant: A nagyi jön értem, hogy hazavigyen. Mit fogok mondani neki? Az igazságot. Ez már szinte nevetséges volt. Sosem hinne nekem. Eléggé el van rugaszkodva a valóságtól, de annyira nem, hogy egy bérgyilkos vadmacskáról szóló sztorinak hitelt adna. Hinni fog neked. Luke a hárfatokra mutatott. A kulcs ott van benne? Bólintottam, majd figyeltem, ahogyan előhalássza a láncot a zsebből. Csendben álltam, amíg óvatosan visszacsatolta a nyakamra. Kicsit csípett a karmolás, amint a lánc finoman hozzáért. Luke megcsókolta a bőrömet a kulcs mellett, mire hideg borzongás futott végig a hátamon, azután ismét a karjába ölelt. A fülembe suttogott, és csak én hallhattam a szavait: Kérlek, légy óvatos! 138

139 Búcsúzásnak hangzott, de én nem akartam egyedül maradni a nagyi érkezéséig. Elmész? Szemmel tartalak. De a nagyanyád biztosan nem örülne, ha most együtt találna minket. Néhány lépést tett, amikor is kiszaladt a számon az égető kérdés: Miért voltál itt? Luke vállat vont. Te vágytál megmentésre. Vagy mégsem? 139

140 A nagyi egyik legjobb tulajdonsága egyben a legbosszantóbb is: szinte sohasem esik pánikba, és lehetetlen felidegesíteni. Anyámhoz hasonlóan ő is egy pici dobozkába csomagolva tárolja szélsőséges érzelmeit, amelyeket azután csakis különleges alkalmakra tartogat. A jelek szerint ama csekély körülmény, hogy természetfeletti erők általi marcangolás nyomait látja rajtam, nem számított különleges alkalomnak. Szó nélkül segített bepakolni a hárfámat a kocsi csomagtartójába, majd felkapott egy festékfoltokkal tarkított törülközőt a hátsó ülésről, és a huzatra borította, nehogy összevérezzem a bolyhos, szürke huzatot, amelyből citrusalapú oldószer szaga áradt. Végül némán sebességbe kapcsolta az autót. A sebeimet piszkáltam; még kicsit büszke is voltam rájuk. A sérülések legszerencsésebb kategóriájába tartoztak: borzalmasan festettek, de nem fájtak túlságosan. A véres látvány azonban nem hatotta meg a nagyanyámat, aki a szánalmat ugyanabban a dobozkában tárolta, mint az összes többi haszontalan érzést. Van esetleg papírtörülköződ, vagy bármi ilyesmi? 140

141 Miközben a nagyi kifelé kormányozta a kocsit a parkolóból, diszkrét pillantást vetettem a tükörbe, hátha még egyszer láthatom Luke rejtőzködő alakját, ám csupán a nyírfák közönsége sorakozott belátható közelségben. Eltöprengtem, vajon mi történik majd az óriásmacska tetemével. A kesztyűtartóban találsz alkoholos törlőkendőt válaszolta a nagyi. Otthon nálam majd rendesen kitisztítjuk a sebeidet. Nálad? Kotorászó kezem hirtelen megállt a kesztyűtartóban. A nagyanyám most mért végig először igazán, és meglepetten tapasztaltam, mennyire emlékeztetett a tekintete az anyáméra, a megannyi apró szarkaláb rejtekébe bújva. Tényleg szeretnéd elmagyarázni az édesanyádnak, mi történt a ruháddal? Még mindig őrzöm néhány ruhadarabodat a szekrényemben. Talán Luke mégsem tévedett. A nagyi hinni fog nekem. Mi támadott meg? A hangja higgadt volt és kiegyensúlyozott; mintha csak azt kérdezte volna: Hogy ment a szereplés? vagy Szép napod volt? Felsóhajtottam, és kissé még magam is megdöbbentem, hogy az igazságot fogom mondani, azután beszámoltam neki az egész támadásról a gyűrű elvesztésétől kezdve egészen Luke érkezéséig. Nagy élvezettel ecseteltem a hősies megmentés részleteit, főleg azok után, ahogyan a nagyi a házunk előtt viselkedett vele. Vártam, hogy a nagyanyám takaros kis mesévé szűrje le a történteket, izzó szenvedélyek és veszedelem nélkül, ám egyelőre egyetlen szót sem szólt. Az autóra néma csend borult, csupán a kerekek surranása hallatszott a nyari falevelek árnyékával borított úton. Akkor fájdalmasan megvonaglott az ajka, de csak ennyit mondott: Erről még beszélnünk kell, amikor már rendbe szedted magad. 141

142 Nem igazán értettem, miért volna más a beszélgetés pusztán attól, hogy más ruházatot viselek, de a nagyival kötözködni legalább olyan veszedelmes játék volt, mint anyával. Nem is beszéltünk többet egészen addig, amíg meg nem érkeztünk az ősrégi, L alakú tanyaházhoz egy széles kukoricatábla kellős közepén. A ruháidat az emeleti vendégszobában találod. A szekrényben, a polcon. Addig én készítek egy kis teát. Azzal egyenesen a konyhába indult, én pedig az emelet felé vettem az irányt. A tanyaház mindig rettentő huzatos volt, bármekkora hőség tombolt is odakinn, és a vendégszoba bizonyult a legrosszabbnak. A nagyi színes rongyszőnyeget terített a nyikorgó, szálkás fapadlóra és élénk színű, absztrakt festményekkel aggatta tele a sápadt, fehér falakat, én azonban még így is folyton vacogtam benne. Dermesztő hideg járta át a helyiséget. Nem az a fajta hideg, amikor elég felkapni egy kardigánt, hanem olyan, amitől csúnya náthát kap az ember. Apa egyszer elmesélte, hogy ez régen Delia szobája volt, és gyermekkorában majdnem meghalt a falai közt. A halálos részleteket leszámítva is már maga a tudat, hogy ez a szoba hozzájárult Delia bájos személyiségének formálásához, viszolygással töltött el. Előkaptam ruháimat a szekrényből szóval ide tűnt el a kedvenc buggyos kordnadrágom, és gyorsan átöltöztem a fürdőben. Miközben vigyázva lemostam az alvadt vért a bőrömről, eszembe jutott, amikor Luke hirtelen mozdulattal szorosan a karjába kapott, és testének illata megcsapta az orromat. Az emlék hatására összeszorult a mellkasom... mintha ideges izgalmat éreztem volna, csak sokkal kellemesebb volt. Vajon most merre járhat? 142

143 Lenn a konyhaban csatlakoztam a nagyanyámhoz, zavartan pislogva az ablakokból beáradó, vakító napfényben. A nagyi a kezembe nyomott egy pohár jeges teát, majd intett, hogy üljek le a kerek asztalhoz. Szemügyre vette a karom, ellenőrizve, hogy alaposan megtisztogattam-e a sebeket. Tisztában vagy vele, mi folyik itt, ugye? Kissé ostobán éreztem magam. Tündérek? Erre felkapta a fejét, és szigorúan a szemembe nézett. Ne mondd ezt! Ha kimondod a szót, rögtön hegyezni kezdik a fülüket. Megvan az oka annak, hogy A jó szomszédok vagy A szépek népe névvel illetik Őket. A másik szó úgy hangzik, mintha szidalmakat szórnál. Durva és közönséges. Kortyoltam a teámból. A nagyi mindig kispórolta belőle a cukrot; valami badarságot hajtogatott arról, hogy a finomított cukor nem egészséges, blablabla. Szóval, ha te egész idő alatt tudtál Róluk, miért nem szóltál semmit? Miért nem figyelmeztettél? Csak annyi telt tőled, hogy Ó, tessék, itt ez az ocsmány gyűrű, viseld kérlek!, minden magyarázat nélkül? A nagyi lebiggyesztette az ajkát, de láttam rajta, hogy csak a mosolyát igyekszik leplezni. Tehát ezért ejtetted a lefolyóba? Az tényleg véletlen volt. Mmm. Mindig is okoztak kisebb kellemetlenségeket a család női ágán. Kisebb kellemetlenségeket. Éppen az imént marcangolt véresre egy megveszekedett vadmacska, amihez képest a Cápa filmek állati főszereplője ingerlékeny guppinak tűnne csak. Ha ez mindössze kisebb kellemetlenségnek minősült, rémülettel tekintettem elébe a valódi fenyegetésnek. 143

144 A nagyi dobolni kezdett ujjaival az asztal lapján. Éppen a megfelelő korban vagy ahhoz, hogy felkeltsd a figyelmüket, és zaklatni kezdjenek. Sekélyes lények. Úgy tűnik, fikarcnyit sem törődnek azokkal, akik öregek vagy híján vannak a szépségnek. Kizárólag a vadonatúj játékok izgatják őket. Lazán megrándította a vállát, mintha csak a hangyák garázdálkodásáról vagy valami hasonlóan hétköznapi gondról lett volna szó. Ezért adtam neked a gyűrűt Úgy beszelsz, mintha egyáltalán nem kellene tartanunk Tőlük. Ismét vállat vont. Ha vasat viselsz, tényleg tehetetlenek. Szerinted miért nincsenek állandóan tele a hírek gyermekrablásokkal és váltott gyermekekkel? Most már mindenhol vas vesz körül minket. Egy ideig ostromolták Deliát és az édesanyádat, amikor még fiatalabbak voltak, de aztán felhagytak a próbálkozással. Fura gondolat volt. Az én földhözragadt, szilárd jellemű anyám, amint a tündérek molesztálják? Deliát még bizarrabb volt ilyen fényben elképzelni. Szinte láttam magam előtt a jelenetet. Tündér Jöjj velm, ember! Delia: Ugyan miért? Tündér: Mérhetetlen boldogság és örök ifjúság vár rád Delia: Jobb ajánlatra várok. Kösz szépen. Miért nem adtad nekem korábban a gyűrűt? Tudod, a születésemkor, vagy ilyesmi. Meggyőződésem volt, hogy többé már nem zargatnak minket De aztán megláttam azt a fiút, és rögtön tudtam, hogy visszatértek. Nem volt szükséges megkérdeznem, mégis kire célzott. A mellkasom ismét összeszorult, csakhogy ezúttal valóban az ideges feszültségtől, amelynek semmi köze sem volt a kellemes izgalomhoz. Fogalmam sem volt, mit feleljek. Bármit is mondtam volna, azzal elárulom egyre erősödő érzelmeim Luke iránt, és nem voltam biztos abban, hogy a nagyi jól reagálna. S még ha sikerült is volna kipréselnem 144

145 magamból egy ártatlannak hangzó kérdést, nem akartam hallani rá a választ. Gondolatban belekapaszkodtam az emlékképbe, amint Luke a megmentésemre siet, majd később szorosam magához ölel; hozzáköttetem magam zűrzavaros érzéseimmel, akár a matróz, aki kötelekkel erősíti testét az árbochoz, amikor vihar közeleg a horizonton S a vihar hirtelen lecsapott. Ő is Közéjük tartozik, Deirdre. Tiltakozva ráztam a fejem. Tudom, hogy így van. Láttam őt már húsz évvel ezelőtt is, és akkor pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a minap. Biztosan összetévesztette valaki mással. Pont mielőtt a többiek felbukkannak, először ő jelentkezik. Deliát is megkörnyékezte. Sikerült kinyögnöm néhány szót: Megmentette az életem, nagyi Vagy talán elfelejtetted? Dühítő nemtörődömséggel rándította meg a vállát. Szerettem volna megütni, amiért lazán összetiporta a szívemet. Az egész csak játék, Deirdre. Imádnak játszani. Különösen a kegyetlen tréfákért rajonganak. Nem emlékszel a régi esti mesékre? Tele rejtvényekkel, nevekkel, fortélyokkal? És ugyan miért törnének az életedre? Csak el akarnak rabolni. Félreértette az arckifejezésemet, és szokatlan együttérzés férkőzött a hangjába. Ó, ne bánkódj! Találok neked egy másik, vasból készült ékszert. Kezembe kaptam a nyakamban lógó pici kulcsot, és az orra alá tartottam. Képes megérinteni a vasat, nagyi! Azt mondtad, ők nem bírják elviselni. Hát, őt egyáltalán nem zavarja. Meg tudta fogni a gyűrűt, és tőle kaptam ezt is. Figyelmeztetett, hogy óvakodjam Tőlük. 145

146 Mérgesen hátratoltam a székem. Képtelen vagyok elhinni, hogy közéjük tartozik. A nagyanyám felemelte az érzelmeit tároló titkos dobozka tetejét, éppen csak annyira, hogy egy aggodalmas homlokráncolásra fussa belőle. Biztos vagy benne, hogy meg tudja érinteni a vasat? Az emlékeim között felvillant, amint Luke ujjai megsimogatják a bőröm a kulcs mellett, és megszorítja a kezem, rajta a vasból öntött gyűrűvel. Tökéletesen. Döbbenetes módon a nagyi még egy homlokráncolást engedett kiszökni a dobozból, ráadásul az előbbinél is aggodalmasabbat. - Biztosan... biztosan valamiféle félszerzet. Valami... Használt szemcseppet? A szívem, amely egyszerre gyorsabban kezdett kalapálni a félszerzet szóra, hirtelen megdermedt, amikor a nagyi a szemcseppet említette. Szükségtelen volt válaszolnom; az arcom elárult mindent, amire kíváncsi volt. Szemcseppre van szüksége, hogy láthassa Őket. A nagyanyám felállt, majd betolta maga után a széket az asztalhoz. Meglátom, sikerül-e kitalálnom valamit, ami rá is hatással lesz. Nem tudtam megfékezni a nyelvem. Muszáj? Tekintetét ismét rám szegezte, szigorúan és kijózanítón. Deirdre, amit annak a fiúnak a szájából hallottál, mind hazugság. Nincs lelkük. Nincsenek barátaik. Nem szeretnek. Csak játszanak. Nagyra nőtt, kegyetlen gyerekek egytől egyig, akik szép új játékokra vágynak. Te szép vagy és új. Játékot űz veled. Akkor azt gondoltam, hogy a sírásnak kellene kerülgetnie, de a szememben egyetlen könnycsepp sem csillogott. Vagy fortyognia 146

147 kellett volna bennem a dühnek, vagy valaminek, de semmit sem éreztem. Annyira eltöltötte lelkemet a semmi, hogy az már valami volt. Menj, és pihenj egy kicsit a kanapén! A műhelyben leszek, aztán hazaviszlek, amikor elkészülök a munkámmal. Nem feleltem, mert a semminek nincs hangja. Csak engedelmesen visszavonultam a nappaliba, keresve magamban Luke ölelő karjának emlékét, de a szívemben nem találtam semmit. Egymás után néztem a Zsaruk felújított epizódjait, amíg az árnyak lassanként elmozdultak, és hosszúra nyúltak a fehér, vesszőből font kanapé körül. A nyolcszázadik zsaru éppen a nyolcszázadik bűnözőt terítette a kocsi motorháztetőjére, amikor váratlanul megcsörrent a telefonom. A kijelzőn megjelenő számra pillantottam, és rögtön felvettem. Szia! A nagybetűs D! kiáltotta James a távolban. Nem bírtam összekaparni magamban ugyanazt a lelkesedést. Ne haragudj, hogy nem hívtalak ma! Éppen a... Nagyinál vagy. Anyád már tájékoztatott. Fortyogóbb a hangja, mint a takarékra tett csípős paprikásé. Átmehetek hozzád, hogy együtt lopjuk a napot? Fontolóra vettem a kérdést. Fogalmam sem volt, mire vágyom igazán, de azt tudtam, hogy magányra biztosan nem. Örülnék neki. Reméltem, hogy ezt fogod válaszolni mondta James, és ekkor hirtelen megütötte a fülemet egy kocsi ajtajának csapódása az ablak 147

148 előtt. Mert már itt is vagyok, és irtó cikis volna, ha most haza kellene kocsikáznom. A telefon elnémult, azután hallottam, hogy csukódik a szúnyoghálós ajtó. James a nappaliban bukkant rám, én pedig felálltam, hogy elrakodjak egy nagy kupac holisztikus gyógymódokról szóló könyvet a kanapé túlsó végéről. James egy óriási, gyorsétkezdéből származó papírpoharat helyezett az asztalra. Tudom, hogy a nagyanyád szeret spórolni a cukorral, ezért hoztam neked egy kis igazi cuccot a Mócsingos Malacból. Szemügyre vette a karom, amely tiszta volt ugyan, de nyilvánvaló harapásnyomok díszelegtek rajta. Jól vagy? Jake olyan normálisnak és biztonságosnak látszott, ahogy ott állt napbarnított karokkal és Szarkazmus: az Önök szolgálatában feliratú pólójában. A korábbi nyarak emlékét láttam benne, felidézte bennem mindazt az örömöt, amiben pillanatnyilag nem lehetett részem A másodperc egyetlen törtrészéig elszántan viaskodtam az érzelmek furcsa viharával, azután menthetetlenül könnyekben törtem ki Hé, hé! James leült mellém a kanapéra, és kegyesen hagyta hogy telebömböljem a szarkazmusos pólóját. Nem tett fel kérdéseket, és nem is próbált meg beszéltetni, mert ilyen csodálatosan fantasztikus barát ő. Ez a felismerés csak további könnyzuhatagot fakasztott a szememből. S aztán eszembe jutott, milyen szánalmas is ez a sírógörcs, amitől persze még harsányabban bőgtem. James közelebb húzott magához, amikor reszketni kezdtem, karjai úgy fonódtak a testem köré, akár egy élő pulóver. Vacogtak a fogaim. Végül dadogva bár, de sikerült megszólalnom: Szerintem sokkot kaptam. 148

149 Felemelte a kezét, és finoman letörölgette a könnyeket az arcomról összefirkált kézfejével. Van ennek bármi köze a rágcsanyomokhoz a karodon? Ha esetleg már korábban is viselted őket, az én figyelmemet totál elkerülték. És tudod, nekem őrületes szemem van a részletekre. Gyászosan felnevettem. Ha lett volna nálam egy kamera, amikor a sebeket szereztem, mostanra már gazdag volnék. Egy gigantikus macskaszerű bestia volt. Visszanyeltem a könnyek újabb ostoba árját, és akaratlanul is újra megborzongtam. Mikor fog elmúlni ez a reszketés? Amikor végre lenyugszol. James felállt, és meghúzkodta az ápnek mondható karomat. Gyere! Nyilván egy adag sült krumplira van szükséged. Hagytam, hogy talpra állítson, és máris jobban éreztem magam. Amire igazán szükségem van, az egy természetfeletti kábító puska. Könnyen lehet, hogy az is van nekik. Nem tanulmányoztam át tüzetesen a napi ajánlatot. Eszembe villant egy gondolat. Szólnom kell a nagyinak, hogy elmegyünk. Valami voodoo varázslattal kísérletezik a műhelyében. Kiléptünk a nyári hőségbe, és elindultunk a kövekkel kirakott ösvényen a nagyi műhelyéhez. Vadnövények és hórihorgas virágok állták utunkat rovarokból álló kíséretükkel egyetemben, és én vidáman kacagtam, amikor James vadul hadonászva igyekezett elhessegetni egy túl közel merészkedő méhecskét. Úgy visítasz, mint egy kislány! nevettem. Elhallgass, te! A műhelyből a nagyanyám hangja szűrődött ki a nyitott ajtón keresztül: Te vagy az, James? 149

150 James követett a műhely kékes félhomályába. Aha... igen. Habár a helyiségben három villanykörte égett, és fény szűrődött be a nyitott ajtón is, a benti homály nem érhetett fel az odakinn ragyogó napsütéssel. Pislogtam, amíg a szemem hozzá nem szokott a változáshoz. Mi szél hozott erre? A nagyi kíváncsian pillantott fel a munkaasztaláról. Félretolta festékdobozait az ecsetekkel együtt, hogy helyet csináljon legújabb alkotásának: feltehetőleg a rovarirtó bombák tündéri megfelelőjén dolgozott. Vagy talán csak a rovarűzők megfelelőjének elkészítése volt a célja. Bármi volt is, amin éppen ügyködött, kellemetlen és orrfacsaró bűzt árasztott, mint amikor túlságosan sok légfrissítőt permeteznek szét egy szűk helyiségben. Egy kismadár azt csicseregte, hogy Dee éhezik. James a nagyanyám kisebb asztalkáin kotorászott, megszemlélte a bonyolult mintákkal festett fatáblákat, és kipróbált egy nagyméretű kőmozsarat. Rögtön a megmentésére siettem. Tudom, hol találhatnék számára jóféle telített zsírokat. A nagyi felnevetett. Kedvelte Jamest; ugyanakkor Jamest mindenki kedvelte. Most éppen nagy szüksége van egy kis gondoskodásra. Hirtelen elhallgatott. Szerintem arra volt kíváncsi, mennyit árultam el Jamesnek a történtekből, mielőtt folytatta volna. James felemelt egy lyukas követ az asztalról, a szeméhez emelte, és a lyukon keresztül nézett a nagyanyámra. Nem szeretnénk, ha magával ragadná valami csúnya és természetellenes szörnyeteg, ugye? A nagyi erre elégedetten visszafordult a munkájához, és kegyetlenül aprítani kezdett egy ártatlan zöld növényt. Nem, valóban nem szeretnénk. Van rajtad valami vas? Egy szál se. 150

151 A nagyi felajánlotta neki a csuklóját szorító vaspántot; sima volt és fénytelen, két végén egy-egy dudorral, amelyek majdnem összeértek. Ez az utolsó darabom. Vidd magaddal! Szerintem magának nagyobb szüksége van rá, mint nekem. A nagyanyám a fejét rázta, és az egyre növekvő püréhalomra mutatott. Ez a kotyvalék még a vasnál is hatásosabb lesz, amikor elkészül. Ha Deirdre közelében szándékozol maradni, szükséged lesz a vasra. James vonakodva bár, de elfogadta a karperecet, és szétfeszítette a pánt két végét, hogy a csuklójára férjen. Köszönöm. A nagyi ekkor rám mutatott a kezében tartott zöld mocsokkal teli mozsártörővel. Használd az eszed, és ne feledd, amit mondtam neked! Ma este még találkozunk. Átviszem neked ezt a keveréket. Ne szólj anyádnak, hogy jövök, mert a végén még kényszerűségből összeüt nekem egy trüffeltortát, vagy levág egy egész disznót! Nevettem. Túlságosan is igaz volt. James a könyökömnél fogva az ajtó irányába tolt. Ó! szólt utánam homlokát ráncolva a nagyanyám És vigyázz, mit ejtesz ki a szádon Delia füle hallatára! Milyen érdekes! 151

152 A Mócsingos Disznóban mindig rettenetes hangzavar uralkodott mivel ez volt az egyetlen igazi étterem a városban. Még túl meleg volt azonban, hogy odakinn együnk, ezért csatlakoztunk a hangoskodó, éhes emberek tömegéhez, akik mind asztalra vártak. Megcsapta orrom a barbecue füstös illata, és amint ott álltam a Kérjük, itt várakozzon! feliratú tábla alatt, rajta a mosolygó disznóval, egy pillanatra hihetetlen déjà vu érzésem támadt, mintha elveszítettem volna az időérzékem. Fura kábulat fogott el, össze-mosva a fejemben, hányszor jártam már itt az elmúlt hosszú évek alatt, és már azt is elfeledtem, hány éves is vagyok valójában, vagy pontosan mit is csináltam, mielőtt beléptem ide. James rántott vissza a jelenbe egy jól irányzott könyökdöféssel. Gyere el a fénytől! duruzsolta halkan. Deirdre, térj vissza az élők sorába, gyere vissza hozzánk! Ah! Már itt is van, srácok! Lesújtó pillantást vetettem rá. Csak elgondolkoztam. Feltételezem, az univerzum távoli berkeiről, ha egyáltalán álmodozó, távoli tekintetedből bármire is következtetni lehet. Káprázatos mosollyal fordult a hostesshez, akit sikerült teljesen levennie a lábáról. Két főre, kérem. De ne a bagós bagázsba! 152

153 A lány túlságosan el volt bűvölve ahhoz, hogy válaszolni tudjon ezért lefordítottam neki James zagyvaságait. Két személyre kérünk asztalt, nem dohányzót, legyen szíves! A hostess némán bólintott, és az egyik bokszhoz vezetett minket. Egymással szemben ültünk le. Miután elment, közelebb hajolva odasúgtam Jamesnek: Egész csinos. James felemelte az étlapot az asztalról (mintha nem ismerte volna kívülről minden egyes betűjét), és mormolva így felelt: Nem érdekel. Az étlap hátulját vette szemügyre; az elején virító disznó vidáman vigyorgott rám kockás köténye fölött. Szerencsés napod van. A konyhafőnök specialitásai közt szerepel a természetfeletti kábító lövedék is. Félrecsaptam az étlapot az arca elől. Ráadásul el volt bűvölve tőled! Visszarántotta a kezemből az étlapot, és elmerült a köretek tanulmányozásában. Nem érdekel. Miért nem? Túlságosan messzire mentem, de bűntudat gyötört. Olyan lendülettel estem bele Luke Dillonba, mint mikor egy nagy halom könyv kizúdul egy teherautóból az út közepére. Ha legalább arra rá bírtam volna venni Jamest, hogy kicsit flörtöljön valakivel, rögtön nem éreztem volna úgy, mintha elárulnám a legjobb barátságunkat. Leengedte az étlapot az asztalra, és egyenesen a szemembe nézett. Valaki más érdekel, csak hogy tudd! Elfordította a fejét. Nem szándékoztam elmondani neked. Elöntötte szívemet a megkönnyebbülés hulláma. Köszönöm, Istenem! Legyen az a lány nagyon szép és elragadó és emberi! 153

154 Tudod, nyugodtan elmondhatsz nekem minden ilyesmit. Oké, ezen a ponton újra felélénkült bennem a bűntudat, mert én viszont nem számoltam be neki semmi ilyesmiről. Ismerem a lányt? James lazán vállat vont. Talán. Kissé felderült az arca. Idén ugyanarra a termeszettudományi órára jártunk. Elmosolyodott tekintetéből azonban hiányzott a csillogás. Mélyen a szemébe néztem, és erre James nyilván úgy gondolta, hogy részletekbe kell bocsátkoznia. Tarának hívják. Fura volt, de miközben James beszélt, és én a szemébe néztem úgy éreztem, mintha mozgó képek csillannának meg a feje körül akárcsak a táncoló olajfoltok a víz felszínén. Pislogtam. A haja vörös folytatta beszámolóját James. Az olajos csillámkép megszilárdult, és James feje előtt egy azonosíthatatlan női arc körvonalai rajzolódtak ki, akinek haja kócosan állt szerteszét. Hullámos. A szeme pedig zöld. Szürke szempár nézett vissza rám, szeszélyes és elgondolkodó. Nevetni fogsz tette hozzá mert gót a csaj. Fekete szemfesték meg minden. Tüskés nyakörvvel. Azt csípem rajta. A szemem előtt kibontakozó lány a sötét hajával, szürke szemével, arcfesték nélkül, kék pólóban egyáltalán nem volt gót csaj. A James tudatából előragyogó lány én magam voltam. Elfordítottam tekintetem James szeméről, és a földre szegeztem, a csillámló kép pedig azonnal szertefoszlott. Érdekesnek hangzik. Oké. Talán csak hallucináltam. Elképzeltem magam, amint titokzatosan lebegek egy kozmikus televízió képernyőjén. De már akkor sem hittem benne. Tudtam, hogy valójában James gondolataiban olvastam. Ó, egek! 154

155 Ezt ezerszer nehezebb volt megemészteni, mint a telekinetikus kanálmozgatást. Minél többet törtem rajta a fejem, annál kevésbé voltam képes megemészteni. A kanáltrükkök elől viszonylag könnyű volt kitérni Azt viszont már sokkal nehezebb volt megoldani, hogy nyomorúságos életem hátralévő részében kerüljem az emberek tekintetét. Nem akartam ezt az egész őrültséget! Deirdre! Figyelmem újra James arcára összpontosítottam. Azt kérdezi, mit szeretnél inni. A pattanásos pincér türelmesen várakozott az asztalunk mellett, és én megpróbáltam úgy ránézni, hogy tekintetem közben véletlenül se találkozzon az övével. Elnézést! ugrott be helyettem készségesen James. A leányzót ma délelőtt megtámadta az anyám rosszindulatú ölebe, és attól tartok, még mindig szörnyen sokkos állapotban van. Hozna neki egy pohár édes, jeges teát? És egy kis sült krumplit is, ha lehetséges. A pincér elmenekült. Szemem az asztal lapjára meresztettem. Mi ütött beléd? Mintha darabokra hullottál volna. James kinyújtotta karját az asztal fölött, és ujjával felemelte az államat. Ez most a gyilkos macskának vagy a gót csajnak köszönhető? Elkeseredetten felsóhajtottam. Addig tiltakoztam a szokványos mindennapok ellen, amíg meg nem fosztottak tőlük. Ezen elmosolyodott. Dee, te sosem voltál szokványos. A válasza túl egyszerű volt, mint valami lelkesítő poszter. Sosem voltam ennyire nem szokványos. Totál becsavarodtam, ráadásul vonzom is a gyagyásokat. Dee, pusztán az, hogy lóheréket röptetsz a levegőben, és gonosz tündérnépek vadásznak rád, még nem változtatja meg a valódi 155

156 énedet. Olyan az egész, mint amikor az ember megtanul hangszeren játszani. Csak egyszerűen csinálod. Ami pedig a gonosz tündérnépet illeti... hát, ők meg az utcai gengszterbandákkal egyenlők. A felszín alatt te még mindig ugyanaz a Dee vagy, teljesen mindegy, mekkora kanalakat tanulsz meg időközben hajlítgatni, vagy milyen vadul rángatják az autódat a rajongóid, miközben indulni készülsz! Az egyetlen, aki téged mindeközben megváltoztathat, az te magad vagy. Összevont szemöldökkel néztem rá, ügyelve, nehogy túl mélyrehatóan kezdjem tanulmányozni az arcát. Mikor tettél szén ennyi bölcsességre? Megkocogtatta a homlokát. Agyátültetés. Egy bálna agytekervényeit gyömöszölték a fejembe. Most már kisujjamból rázom ki az összes tantárgyat, csak a krillről vagyok képtelen leszokni. Lemondóan vállat vont. És őszintén sajnálom a bálnát, akinek pont az én agyam jutott. Valószínűleg most is Florida partjai körül úszkál, és bikinis lányok után leskelődik a strandokon. Kitört belőlem a nevetés. Egyszerűen lehetetlenség volt hosszú ideig komolyan beszélgetni Jamesszel, de ugyanolyan lehetetlen volt sokáig bánkódni is. Valószínűleg készpénznek vettem, hogy mellettem áll. Miért hiszel nekem? Miért ne higgyek? Mert őrület ez az egész. Tekintete hirtelen elsötétült, és egy pillanatra azt gondoltam, többet látok benne a jó öreg, biztonságos Jamesnél. Talán én is őrült vagyok. 156

157 Mire James hazadobott a kocsiján, már csaknem teljesen besötétedett. A nagyi még nem érkezett meg, vagy ha ott is járt, anya nem említette. Azon törtem a fejem, vajon mennyi időbe telik annak a zöld kulimásznak a kotyvasztása. S vajon hol tanulta a nagyanyám a receptjét? Kicsusszantam anyám markából, mielőtt még részletesen kérdőre vonhatott volna, és gyorsan felhúztam egy hosszú ujjú pólót, ami eltakarta a harapott sebeket. Amikor beléptem az alkonyi fényben úszó konyhába, anya az egyik bárszéken ült, és engem nézett. Felém csúsztatott a pulton egy bögre forró kakaót. Fehér zászló. Tétovázás nélkül elfogadtam. Kezdetnek hajlandó voltam elfelejteni, milyen hangulatban hagyott ott a templom lépcsőjén; azonkívül saját készítésű kakaója számos vétket el feledtetett. Anyám a forró gőz fölé hajolt, amint a fehér foszlányok felfelé kunkorodtak a levegőben. Fiatalnak és szépnek láttam arcát a konyha sárgás félhomályában. Anyát ismerve, valószínűleg pontosan ezért festette okkersárgára a falakat. Jól sikerült a fellépésed? Szóval óvatos megközelítés volt a stratégia. Nagyon jól. Nagyival tök jól éreztük magunkat... Elhallgattam, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy a nagyi nem akarta előre értesíteni anyát a látogatásáról. Nála maradt a ruhám. Véletlenül leöntöttem, és a nagyi felajánlotta, hogy kimossa. És James vett neked vacsorát? Ittam egy kortyot a kakaóból. Sűrű csokoládémassza csúszott le a torkomon, és egy pillanatra el is felejtettem, mi volt a kérdés. Anya megismételte. Még egyet kortyoltam, és enyhe narancsos ízt éreztem. Igen. A Mócsingos Malacban. 157

158 Jobban örülök, ha Jamesszel töltőd az időd, és nem Luke társaságában. Ráncba szaladt a homlokom, de nem emeltem fel a fejem. Ezerszer könnyebb volt ellenkezni anyával, ha nem néztem a szemébe. Miért? Elször is, Jamest ismerem. A családját is. Tudom, hogy nem esik bajod, amikor vele vagy. Luke mellett sem esik bántódásom. Felvillant előttem, amint néma határozottsággal a macska állkapcsába döfte a tőrt, pillanatnyi habozás nélkül a bestia agyába szúrva a pengét. Túl idős hozzád. És nem is a te iskoládba jár. Az utolsó kijelentése mögött némi bizonytalanság érződött. Csak találgatott. Ekkor felkaptam a fejem, és egyenesen a szemébe néztem. Anyám gyengesége a határozatlanságában rejlett. Elgondolkodtam, vajon hányszor akadt utamba ilyen lehetőség korábbi hasonló beszélgetéseink során, de mindannyiszor elszalasztottam, mert túlságosan engedelmes voltam. Igazad van. Csak ezen a nyáron van itt, és tényleg idősebb nálam. De nem követek el semmi ostobaságot. Különben is igazi úriember. Mi van ebben olyan rossz? Anya meglepetten pislogott. Szerintem sejtelme sem volt, mihez kezdjen. Előfordult már valaha, hogy észérvekkel szálltam volna szembe vele? Egyszer is? Kortyolt egyet a kakaóból, arca továbbra is fiatal és szép volt, mostanra azonban szemmel láthatóan csorba esett csillogó páncélján. Megvárhattam volna, hogy mondjon valamit, de nem tettem. Kiélveztem a győzelem gyönyörteljes pillanatát. És állandóan nálam van a telefon, hogy bármikor elérhess. Vagy talán nem szoktam 158

159 felvenni, amikor hívsz? Úgy neveltél, hogy tudjam, mi a dolgom. Nincs más választásod, bíznod kell bennem. Ó, az ördögbe is! Ez jó volt. Lemostam a mosolyom egy kis kakaóval. Ez nagyon gyilkos volt. Anya melyet sóhajtott. Azt hiszem, igazad van. Mindenesetre tudni akarok róla, amikor éppen vele vagy. Felállt a székéről, és a konyhába ment, hogy kiöblítse a bögréjét. Ahogy ott állt a mosogatónál a sötét éjszakába néző konyhaablak előtt, olyan volt, mint egy festmény. Na, és Jamesnek mi a véleménye erről? Ööö... ezt meg hogy érted? Szembefordult velem, és enyhén lesújtó pillantással jutalmazta kérdésemet. Használd az eszed, Deirdre! 159

160 Álmomban Luke a megfáradt Bukepháloszban ült, két karját keresztbetette a kormánykeréken, és fáradtan hajtotta le rájuk a homlokát. Az autó belsejének kavargó sötétjében alig látszó aranypánt tompán megcsillant a karján, súlyos titkokat rejtve. Nem voltam mellette a kocsiban, de tisztán láttam a profilját, mintha láthatatlan, picike megfigyelő lettem volna a sebességváltó tetején üldögélve. Luke szája mozgott, hangja alig hallatszott az éjszaka csendjében. Luke vagyok. A következő szavait megelőző szünet óráknak, szinte emberöltőknek tetszett. Homályos ködfoltok gomolyogtak a kocsi ablakain kívül, és sápadt, nyirkos ujjak hagytak nyomot az üvegen. Egyezernyolcszáznegyvennyolc év, két hónap és egy hét telt el. Kérlek, ne felejts el engem! A köd egyfajta lassú, veszedelmes muzsikát is sodort magaval, csalogatón és édesen, mint amilyen az álom ígérete a haldokló ember számára. Luke kinyújtotta a kezét a rádió felé, és megtekerte rajta a gombot. Harsogó zene üvöltött fel a hangszórókból, és felriasztott. Pislogva néztem körül a szobában, de nem tudtam megállapítani, hány óra le- 160

161 het; furcsa fény töltötte be a nappalit. Azután arra is ráébredtem, hogy az ablakokra nehezedő sűrű köd okozta a különös jelenséget, amint a hold sugarai minden résbe utat találtak. Felnyögtem és kinyújtóztam, elgémberedett nyakam izmait masszírozva. Rye felnézett rám őrhelyéről, a kanapé mellől. A szeméből kiolvastam, hogy véleménye szerint mindketten sokkal jobban aludnánk a saját ágyamban. De hát gyagyások bujkálnak odafenn súgtam a fülébe. Felültem és még egyet nyújtózkodtam, majd megpillantottam az órát a falon: hajnali két óra volt. Hol van már az alvás? Mielőtt eltűnődhettem volna, vajon mi rázott fel szokatlan álmomból, halk kopogtatásra lettem figyelmes az ablakon. Rye nyomban talpon termett. Én nagyot ugrottam, ám sokkal inkább meglepett Rye hirtelen élénksége, mint a kopogás maga. Az ablaknál egy arc bontakozott ki a ködből, orrát az üveghez szorította, rajta hagyva a lenyomatát. Habár Rye rögtön fenyegető morgásba kezdett, én megnyugodtam. Luke volt az. Megint az ablakhoz nyomta az orrát, vicces arcot vágva az éji sötétben. Ujjammal mutattam, hogy csak egy perc, azután kivágtattam a konyhába. Kis időre megálltam a mosókonyha előtt, amíg ismét magamra kaptam a farmeromat és a korábban viselt hosszú ujjú pólómat. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy Luke az imént még feszes pizsamafelsőben és őrült frizurával látott. Rye hűségesen követett egészen a hátsó ajtóig, továbbra is halk morgások kíséretében. Csak ekkor jutottak eszembe a nagyanyám intelmei. A halk hangocska, amely mindig egyetértett anyával, nagyival és Deliával, 161

162 most azt suttogta: tündér. Csak játszik az érzéseiddel. El akar rabolni. Nem hat rá a vas. Tartsd magad távol tőle! Nem is értem, miért próbálkozott egyáltalán a lelkiismeretem. Amint megpillantottam Luke arcát az ablakban, rögtön tudtam, hogy semmi sem tudna visszatartani tőle. Egyszerűen muszáj volt kimennem hozzá. Szívem már a gondolatra is hevesebben lüktetett hogy odakinn vár, nem is kellett szólnia egy szót sem. Szánalmasan gyenge voltam, és ez a tudat nem sokat lendített a helyzetemen. A hátsó ajtón át egy ezüstös, idegen világba léptem ki. A köd homályosan gomolygott, a hold sugarai pedig átszűrődtek rajta, csillogó kék színbe borítva a tájat. Luke közvetlenül a lépcső mellett állt, zsebre dugott kézzel, körülötte minden világos és kék fényben ragyogott. Hosszú ujjú fekete ing takarta karján az aranypántot. Ez a találkozás sokkal inkább tűnt álomnak, mint amelyikben az imént részem volt. Sajnálom, ha felébresztettelek. Hangjában szemernyi sajnálkozás sem hallatszott. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és megálltam a lépcsőn, nagyon is tudatában annak, hogy a szüleim odabenn alszanak a házban. Suttogóra fogtam a hangom. Amúgy sem aludtam túl jól. Én egyáltalán nem aludtam. Körbepillantott a ködben, majd tekintete visszatért hozzám, arcán halovány mosoly kísértett. így utólag, borzalmasan önző tőlem, hogy felébresztettelek, csak mert szórakoztatásra vágytam álmatlanságom óráiban. Összefontam magam előtt a karom, és arcom az enyhe szellő felé fordítottam; az éjjel csodásán illatozott, frissen vágott fii és távoli virágok illatát éreztem. Olyan éjszaka volt ez, amely elhitette velem, hogy az emberek túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a napfénynek. 162

163 Mit szeretnél, hogyan szórakoztassalak? Tudok egy kicsit szteppelni, de mezítláb eléggé bután nézne ki. Luke hunyorogva nézett rám, mintha megpróbált volna elképzelni szteppelés közben. Szerintem nem szükséges látnom. Inkább... Most először árult el némi bizonytalanságot, félrefordítva pillantását a kavargó kék fénybe. Tisztában vagyok vele, hogy korábban azt mondtad, nem akarsz a kísérleti alanyom lenni. De sétálhatnánk egyet, és én úgy tehetnék, mintha még most is csak elbűvölnél, semmi több. Torkomban éreztem a gyomrom. Sokkal nagyobb erőfeszítésre volt szükségem, mint képzeltem, hogy lábam maradásra kényszerítsem a lépcső tetején. Biztonságban leszek, ha veled megyek? Megfejthetetlen volt az arca, mindent elrejtő maszk. Luke felsóhajtott. Valószínűleg nem. Én is mélyet sóhajtottam, majd lementem a lépcsőn, és kinyújtottam felé a kezem. Luke egy pillanatig csupán nézte az ujjaimat, azután tekintetét az arcomra emelte. Hallottad, ugye, amikor azt mondtam: valószínűleg nem? Bólintottam. Nem érdekel. Veled megyek. Ennél többet nem akartam mondani, de csak úgy ömlött belőlem a mondanivaló. Hát nem ezt műveled velem? Összezavarsz, mígnem már azt sem tudom, merre megyek, aztán elragadsz magaddal a semmibe? Rám meresztette a szemét. A csend kierőszakolta belőlem a szavakat. A nagyanyám elmondta, mi vagy. Még egy hosszú pillanatig némán bámult, és amikor végre előtörtek torkából a hangok, éreztem, hogy nehezére esik kimondania: Mi... vagyok... én? 163

164 Majdnem kiszaladt a számon, hogy tündér, de akkor észbe kaptam, és még időben visszaszívtam. Közéjük tartozol. A nagyi már látott korábban is. Éppen kotyvaszt valamit, hogy távol tartson téged tőlem. Egymás után jöttek a szavak; nem bírtam elhallgatni. Luke egész testében megdermedt, hangjában feszültség csattant. Te azt gondolod, hogy Közéjük tartozom? Már nem tudom. Nem is érdekel. Épp ezt próbálom elmagyarázni neked. Nem érdekel, ki és mi vagy. Ajkamba harapva, hátráltam egy lépést. Az imént borítottam ki a dobozból minden titkos érzelmet, amelyet Monaghan lány létemre elzárva kellett volna őriznem. Luke két kezét ökölbe szorította. Nem tartozom Közéjük. Akkor meg mi vagy? Nem mondhatom el neked. Sem másnak. Hamarabb tudnék szállni az égen, mint hogy elmondjam. Egyszerre kivirult lelkemben az ihlet, váratlanul és ragyogóan. De elmondhatod. Megrázta a fejét. Képtelen vagyok. Egyetlen szót sem kell szólnod. Engedd, hogy olvassak a gondolataidban! Egészen egyszerű, tökéletes ötlet volt. Miért is nem jutott eszembe korábban? Felderengett előttem, amint csillámló képmásom lassan kibontakozik James gondolataiból. Ha ezt képes voltam előidézni pusztán egy másodpercig tartó véletlen összpontosítással, mi másra volnék még képes, ha igazan próbálkoznék? Tisztán láttam Luke arcán a hitetlenkedő ellenállást. Ha tényleg az, aminek a nagyanyám tartja, akkor sosem fog beleegyezni. Ám az is könnyen előfordulhat, hogy nem az, aminek a nagyi gondolja, mégis nemet mond az ajánlatomra. Magam sem voltam teljesen 164

165 meggyőződve, hogy én szívesen alávetném magam a gondolatturkálásnak, pedig nem volt semmi rejtegetni valóm. Luke tekintete újra a köd mélységeit kutatta, majd gyors léptekkel átszelte a köztünk tátongó távolságot, és halkan megkérdezte: Képes vagy olvasni a gondolataimban? Azt hiszem, igen. Ma délután úgymond sikerült is. Elgondolkodva az ajkába harapott. Kedves látvány volt, mintha egy kisfiú állt volna előttem egy fontos döntést latolgatva. Nem is tudom. Az olyan... Személyes? Igen. Mély lélegzetet vett. Oké. Rendben. Vágjunk bele! De nem itt. Biztonságosabb hely kell. Megváltozott közöttünk a hangulat; hirtelen ismét ugyanazon az oldalon álltunk, egymás mellett. Kinéztem a kékesen ragyogó, ködös homályba, és az járt a fejemben, vajon kitől vagy mitől akart most Luke biztonságban lenni. S ugyan mi számított biztonságos helynek? Nyilván nem állt szándékában az éjszaka közepén újfent elkocsikázni a városba. Talán egy templom? A legközelebbi legalább tízpercnyire volt autóval. Van itt egy temető a közelben, ugye? szakította félbe Luke kérdése gondolataim fonalát. Mintha láttam volna egyet. Bólintottam. Arra gondolsz, amelyik közvetlenül a házunk mögött van? A régi temetőre azzal a gigantikus síremlékkel? Vaskerítés veszi körbe? Töprengve ráncoltam a homlokom. De kapu nincs rajta. Nem számít. Nem bírnak átlépni egy vasból emelt boltív alatt. Az van rajta, nem igaz? Öklét a homlokához szorította. Istenem, el sem hiszem, hogy vállalkozom erre. Sejtelmed sincs róla, mekkora 165

166 őrültséget követek el. Kiengedte ökölbe szorított kezét, majd felém nyújtotta. Megfogtam, ő pedig szorosan tenyerébe zárta az ujjaimat. Bolondnál is bolondabb vagyok. Kéz a kézben sétáltunk át a hátsó kerten az ezüstös fák közé, majd végig a kitaposott ösvényen, amely egyenesen a temetőhöz vezetett. Körülöttünk csillogott és gomolygott a köd, folytonosan változva, kavarogva az éj sötétjében. Láthatatlan, hűvös ujjaival cirógatta arcunkat, közben pedig sziporkázó fátyolként pihent meg a fákon, meg-megcsillanva a leveleken, akár a parányi drágakövek. Semmi emberi nem rejlett ebben az éjszakában, csupán én és Luke, szorosan kapaszkodva egymás kezébe, miközben körbelengett minket a sötétség sűrű, szinte kézzel fogható varázsa. Figyelő tekintetek tüzét éreztem. Luke egyetlen pillanatra sem engedte el a kezem, de óvatos éberségéből sem adott lejjebb. Testének minden porcikája feszültségről árulkodott; mint a teljes erőből megfeszített nyílvessző, kilövésre készen. Mindazok után, amit azzal az óriásmacskával művelt, nehéz volt elképzelnem azt az ellenséget, amely képes volna fölé kerekedni. Hacsak nem Luke maga volt az ellenség. A régi temető kovácsoltvas boltíve hirtelen bukkant elő a télizöld fák közül. Luke sietősen áttaszított alatta, azután ő maga is utánam ugrott, mintha éppen csak sikerült volna megmenekülnünk titokzatos támadónk vérszomjas állkapcsától. Hátrapillantottam a boltíven keresztül, és meglepetten hunyorogtam, amikor egy kísérteties árnyalak suhant el közvetlenül előtte, majd eltűnt a ködben. Libabőrös lett a karom. Megfordult a fejemben, hogy rákérdezek, Luke szerint mi lehetett az a titokzatos árnyék, de valójában nem is 166

167 akartam tudni. Könnyebb volt megőrizni bátorságom maradékát áldott tudatlanságomban. Bemegyünk? suttogtam. Luke követte pillantásom a temető közepén magasodó óriási sírboltra, és beleegyezően bólintott. Utat törtünk magunknak az ősrégi sírkövek és szürke platánfák sokasága között, miközben a holtak figyelmesen hallgatták lépteink zaját. Sosem hittem volna, hogy egyszer még nagyobb biztonságban fogom érezni magam egy temetőben, mint a kerítésén kívül. A síremlék előttünk tornyosult; falai jeges fehérséggel szikráztak az ezüstös ködben. Háromoldalú kriptához hasonlított, és a közepén egy karjában gyermeket ringató férfi szobra állt. Az életnagyságnál is magasabb alakokat szintén hófehér márványból faragták; mintha kővé dermedtek volna az éjszaka sötétkék tengerében. Habozás nélkül bemásztam az emlékmű belsejébe, nagyobb bátorságot érezve az árnyékában, Luke pedig követett. Leültem a legtávolabbi sarokban, ahol a márványfal hidegen simult a hátamhoz, miközben kíváncsian figyeltem, amint Luke előhúz három vasszeget a zsebéből, és gondosan egymás mellé rakosgatja őket, elzárva a sírbolt bejáratát. Mindegyik ugyanabba a rézsútos irányba mutatott. Végül Luke is leroskadt a velem ellentétes sarokba. Miért? kérdeztem. A temető kapuja felé néznek. A szegek elmozdulnak, ha valaki erőszakkal próbál meg áttörni rajta. Amikor Ők át találnak férkőzni egy ilyen szűk lyukon, lényük esszenciája megperdíti a szegek hegyét. 167

168 Tekintetem a márványon sorakozó, mozdulatlan szegekre meredt. Mintha azt mondtad volna, hogy Ők nem képesek átlépni a boltív alatt. Luke arca elsápadt. Többségük nem is. Nem akartam ezen merengeni. Inkább suttogva megkérdeztem: Még mindig akarod? Gyors bólintással felszegte az állát. Mit kell tennem? Ajkamba haraptam, váratlanul kétségeim támadtak. S ha tévedtem azzal kapcsolatban, ami a Mócsingos Malacban történt? Talán mégsem voltam képes mások gondolataiban olvasni. Lehetséges, hogy mégis csak érzéki csalódás volt az egész. Megkockáztattunk egy veszélyes éjféli sétát az erdőben, miközben valami végig ott lopakodott a nyomunkban, pusztán azért, hogy most egy márvány sírboltban ücsörögve bámuljuk egymást. Dee szólt Luke halkan. Mit kell tennem? Felemeltem a fejem; sápadt tekintete megcsillant a csípős sötét ségben. Hadd nézzek a szemedbe! Mélyet sóhajtott, majd felhúzta térdét a mellkasához, és két karját szorosan köréjük fonta. Alig hallottam a hangját. Kérlek, ne gondolj rosszat rólam! Azután szemét egyenesen rám szegezte. Egy pillanatig semmi másra nem bírtam összpontosítani, csak hogy milyen csodálatos is szégyenérzés nélkül Luke arcán legeltetni a szemem, megbámulni orrának egyenes, keskeny vonalát, ajkának bizonytalan ívét és sápadt szemöldökét a jégpöttyökkel teli szempár fölött. Ragyogó, fehér madár röppent a magasba a feje fölött, és felrázott révületemből. Amikor riadtan megrezzentem, a kép hirtelen szertefoszlott, mint füst a szélben. 168

169 Luke rögvest talpra pattant. Mi a baj? Megráztam a fejem. Ne haragudj! Csak egy madarat láttam. Meglepődtem. Luke kissé idegesen elmosolyodott. Éppen egy madárra gondoltam. Visszaültünk a helyünkre, és újra próbálkoztam. Gondolj valami másra! Bar tudtam, hogy számítanom kell valamire, mégis csodálkozva bámultam, amikor egy négylevelű lóhere pottyant közénk a földre. Lóhere? kérdeztem. Bólintott. De én többre vágytam. Nem csupán húsz kérdést akartam feltenni. Minden gondolatára kíváncsi voltam. Most ne gondolj semmire! Luke kényelmetlenül feszengett. A természet irtózik az ürességtől. Mégis bólintással jelezte, hogy készen áll. Ezúttal már lassan éreztem is, hogy betekintek a tudatába. Melegség ömlött el két szemem között a homlokomon, amikor összpontosítani kezdtem, és amint a csillogó médium kibontakozott közöttünk a levegőben, öröm töltötte el a szívem és habozás. Luke hajlandó volt betekintést engedni nekem a gondolataiba, de éppen csak. Halk, könnyed fuvallathoz hasonló hang hallatszott, én azonban meg sem rezzentem. Most már tisztában voltam azzal, hogy a dallam Luke csillámló emlékeiből származik. A fuvola tovább játszott, ismerős indulót fújva egy hatalmas, zöld mező képmása köré, amelyen ember nagyságú sziklatömbök hevertek szerteszét. A kép ekkor tovasiklott, akár a homokszemek a parton, és egy sötét bár jelent meg, telis-tele zenészekkel, miközben őrjöngő muzsikaszó 169

170 verte a szív örök ritmusát. A képmás szertefoszlott, az előbbinél is gyorsabban, és egy kulcs lépett a helyébe, utat találva egy autó ajtajába. Ugyanolyan gyorsasággal rögtön egy másik kép következett: én magam, a középiskola első napján. Majd egy újabb: egy fiatalember, sötét hajában arányló sávval, amint kedélyesen Luke vállára csap. Éreztem, ahogy Luke hirtelen megremeg, a szemközti falnak dőlve. Képek villantak fel gyors egymásutánban a szemem előtt. Luke összegömbölyödött, reszkető alakja egy apró, sötét helyen. Egy hegedűs, amint húzza a talpalávalót, és Luke fuvolájának ismerős hangjai adják muzsikájához az ellenpontot. Gyönyörű nő szorítja Luke tarkóját, térdre kényszerítve őt maga előtt a porban. Fehér sávok futnak egy autó abroncsai alatt. Majd még gyorsabban, szélsebes diavetítés tárult bámuló szemem elé. Egy kegyetlen szépségű tőr. Egy fiatalember arccal az eső áztatta utcára zuhan, oldalából egy tőr markolata türemkedik elő. Egy másik férfi, különös öltözékben, nyakának bőre meleg és életteli Luke fojtogató ujjai közt, amint hirtelen levegő után kap és összeroskad. Perzselő fájdalom hasít Luke mellkasába. Egy nő, amint éles sikolyát elnémítja a fehér bőrét átszelő penge. Luke keze elkeseredetten kapaszkodik három vasszegbe, mígnem tenyere lassan vörös színűre változik. Egy fiatalember fekszik, torka hajszálpontosan elmetszve, akár az óriásmacskáé. Egy velem egykorú lány, akinek szíve minden lélegzettel egyre gyengébben lüktet. Körülötte minden bíborvörös. A vad penge foszlányokra szabdalja Luke karjának izmait, amint az aranypántot tépi és szakítja. Luke vértócsában, az önpusztítás mocskában hever a földön. Fehér madár verdes vérben ázó 170

171 szárnyával. Kiemelkedik a vérből. Egy újabb holttest. Majd még egy. Vörösre festett kezek. Immár nem láttam mást a szemem előtt, csak a fel-felvillanó vörösséget, egyre szédítőbb sebességgel. A hideg márványra omlottam, lélegzetem túl lassan, túl gyengén hagyta el az ajkam. Sajogtak karomon a mart sebek. Elég. Luke alig hallható hangja a helyiség túlsó végéből talált utat hozzám. A fal mellé roskadt, és még a fehér márványnál is sápadtabbnak látszott. Színtelen, megkínzott arcát elfordította tekintetem elől, mégis megpillantottam rajta egy parányi vércseppet, amint lassan lefelé gördül, vörös nyomot hagyva maga után. S akkor ébredtem tudatára, hogy gondolatolvasásnál sokkal többet követtem el. 171

172 Örökkévalóságnak éreztem, amíg a márványon feküdtem. A sírkövek mutatták odakinn a tovaszökő időt, amint a hold árnyéka lassan körbejárta őket, megvilágítva kopott arcuk másik felét is, és végigsimított ezüstös sugaraival a rég nem használt neveken. Hideg járta át a testem, a márványból szökött az ereimbe. Minden egyes pillanatban, amíg a dermesztő kövön hevertem, remélve és rettegve, hogy Luke egyszer csak a karjába emel, a halál kegyetlen képei futottak át a fejemen. Nem. Nem pusztán halált láttam. Gyilkosságot. Fogalmam sem volt, mit gondoljak, ezért egyszerűen felhagytam a töprengéssel. S ekkor képes voltam végre felülni. Pillantásomat a sötét sírboltnak abba a sarkába fordítottam, ahol Luke alakja sejlett a márványon, különös, sápadt és meggyötört betűvé görnyedve össze, amelyet nem ismertem. Arcát a falnak támasztotta, és kifejezéstelen tekintettel bámult ki az éjszakába. Még most is látszott bőrén a vér nyoma, ahol az iszonyatos csepp legördült az arccsontján, majd utat talált magának az álla mentén. Követtem szemének pillantását, és egy ideig figyeltem a köd egyre sűrűsödő fellegeit, ahogy körbeölelik a sötét sírköveket. Sírok. Milyen találó. 172

173 Meg akartam kérdezni, hogy valóban ő gyilkolta-e meg azt a geteg embert. Ám akkor eszembe jutott a kérdése: Megijesztelek? Luke tette. Szóval mégsem tündér volt. Hanem gyilkos. Visszanéztem rá, ahogyan ott kuporgott a fal mellett, reménytelenül és szánalomra méltón. Hirtelen harag szorongatta a torkom és nehéz volt lenyelni. Azon töprengtem, vajon miféle kifacsart logika késztette arra, hogy most ekkora szívfájdalommal tekintsen vissza áldozataira azután újra meg újra elkövesse ugyanazt a kegyetlenséget. Tehát ez a te titkod? tört ki belőlem a kérdés. Luke nem fordította felém a fejét. Nem tündér vagy... csak egy nyomorult sorozatgyilkos? Nem lett volna szabad kiejtenem a számon a tündér szót, de abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt. A természetfeletti lények hiú önbecsülése volt a legkisebb gondom. Luke meg sem rezzent, mintha a síremlék egyik márványszobra lett volna. A hallgatása csak még inkább feldühített. Ráébredtem, hogy fel bírok állni, így meg is tettem, majd a kettőnket elválasztó egyre szélesebb szakadék túlsó széléről néztem le rá. Engem is meg akartál ölni? Erről van szó? Megmentettél Tőlük, hogy aztán szép csendben hátba döfhess? Erre sem mozdult meg. Azonban élettelen, síri hangon megkérdezte: Nem félsz? Nem! Pipa vagyok! Végre felém fordítottá az arcát, tekintete némán megértésért könyörgött. De hát hogyan érthettem volna meg ezt a borzalmat? Nem vad szexuális kihágásokról volt szó, vagy kábítószerekről, és 173

174 nem is egy egész seregnyi Britney Spears volt az, ami kibontakozott előttem a tudatából. Holttestek egész sorát láttam. Valóságos embereket, akiket éppen olyan gyorsan és hatékonyan fosztottak meg az életüktől, mint azt a szörnyeteg macskát. Talán ez volt az egyetlen bűn, amelyet képtelen voltam megbocsátani. Kitártam Luke előtt szorosan összezárt páncélom, beengedtem a szívembe és most rettenetesen fájt. _ Szóval, ahányszor csak megkérdezted tőlem, hogy furának vagy minek tartalak... végig azért volt, mert gyilkos vagy? Hidegvérű gyilkos? Kifejezéstelen hangon felelt: Nem úgy van, ahogy gondolod. Szorosan magam köré fontam a karom. Ó, akkor mégis hogy van? Véletlenül fennakadtak a pengéden? Hadd találgassak! Önvédelem volt. Az a lány, akit láttam, épp fenéken akart billenteni. Luke szomorúan rázta a fejét. Még annyi fáradságot sem vett, hogy tagadja. Hányat? Hány embert öltél már meg? Mintha számított volna. Mintha hétköznapi matekdolgozat lett volna, ahol a helytelen válaszok száma befolyásolta a végső érdemjegyet. Luke nyomorult gyilkos volt, akárhány holttestet hagyott is maga után. Ne kérd, hogy emlékezzek! Miért? Talán fájdalmat okoz? Nem gondolod, hogy nekik sokkal jobban fájt? Luke úgy nézett rám, mintha szavaim sebet ütöttek volna rajta, de nem volt joga a kegyelemhez. Hányán voltak? csattantam fel. Ne kérd, hogy emlékezzek! 174

175 A hangom reszketett a dühtől, amely vadul és fékezhetedenül tombolt a lelkemben. Te mocsok! Elhitetted velem, hogy te vagy a jó fiú. Rávettél, hogy bízzam benned! Sajnálom. A sajnálatod egy büdös vasat sem ér! Embereket öltél Nem katonákat. Ártatlan embereket. A saját szememmel láttam Ők nem ártottak neked! Te egy... te csak egy... szörnyeteg vagy! A képek még mindig járták rettentő táncukat a fejemben, tökéletes hűséggel villantva fel gondolataimban a halál erőszakos pillanatát. Hányni szerettem volna, hogy kiürítsem szervezetemből a gyilkos mérget, most az egyszer azonban nem bírtam rávenni magam. Nem csupán megölte azokat a szerencsétleneket. Lelkemre halmozta haláluk emlékének súlyos terhét is. Mintha én tettem volna. Letöröltem egy könnyet valódi könnyet, nem valami hátborzongató vércseppet az arcomról, majd visszaroskadtam a földre. A dühöm éppen olyan gyorsan aludt ki, mint amilyen hirtelenséggel fellobbant. Semmit sem akartam érezni. Meg tudsz nekem bocsátani? suttogta Luke. Még egy könnyet letöröltem a szememről, mielőtt az arcomra hullhatott volna. Azt akartam, hogy úgy fájjon neki is, mint ahogyan nekem fájt. A szemébe néztem, és megráztam a fejem, csodálkozva, hogy egyáltalán fel merte tenni nekem a kérdést. Hogy tehetném? Tekintete az enyémbe mélyedt, könyörgött, hogy vonjam vissza elutasító szavaimat. Bocsánatért esedezett, ám én megint csak a fejemet ráztam. Nem. Hosszú csend következett. Mintha évek teltek volna el, mire Luke újra megszólalt. 175

176 Hangja üresen csengett. Amúgy sem hittem benne. Lassan felállt, azután kinyújtotta felém a kezét. Gyere! Hazakísérlek. Elszörnyedt pillantásom a kezére tapadt. Tényleg azt gondolta, hogy képes leszek megfogni? Azokat az ujjakat, amelyek kiszorították a lelket egy emberből? Fogták a gyilkos pengét, amely hálálos vonalat metszett egy lány nyakára? Bizonyára Luke is látta arcomon a fejemben kavargó gondolatokat, mert keze erőtlenül lehanyatlott. Szájának szánalmasan keserves íve összetörte volna a szívemet, ha hajlandó lettem volna megfeledkezni arról a rengeteg vérről, amelyet ontott. Segítsége nélkül álltam fel tehát, és felszegtem az állam. Ha tanultam egyáltalán valamit az anyámtól, akkor az az volt, hogyan tegyek úgy, mintha minden rendben volna, pedig az égvilágon semmi sem volt rendben. Amikor úgy tűnt, soha semmi sem lesz rendben többé. Arcom Luke felé fordítottam, érzelmeimet vastag jégréteg alá rejtve. Rendben. Indulhatunk. Félnem kellett volna; az emlékeiből tudtam, hogy simán kiolthatná az életemet, mielőtt akár csak eszembe jutna a menekülés. Még azt is egészen pontosan tudtam, hol tartja azt a borzalmas tőrt: egy hüvelybe rejtve farmerjának szára alatt. Félelmem azonban ott lapult abban a bizonyos dobozkában a többi titkolt érzés mellett, és nem igazán hittem, hogy egyhamar újra felnyitnám a tetejét. Talán soha. Luke felsóhajtott, majd felszedegette a három szeget a sírbolt bejárata elől. Az ég szerelmére... nem foglak bántani. Képtelen volnék. Jéghideg tekintettel mértem végig. Ugyanúgy képtelen, mint ahogyan magadról sem tudsz elárulni semmit? 176

177 Megrázta a fejét, és nem nézett rám. Pillantása a temetőt fürkészte, bár a sűrű köd mindent elrejtett a szem elől. Egyáltalán nem úgy. Gyere! Mielőtt Ők felbukkannak. Aprócska borzongás szökött ki elzárt érzelmeim fogságából, amikor Luke azt mondta: Ők. Azután ismét eltűnt. Valószínűleg elképesztő ostobaság volt részemről, hogy Tőlük féltem, Luke mellett viszont biztonságban éreztem magam, de szilárd meggyőződésem volt, hogy ők az életemre törnek. Luke nem, róla képtelen ezt feltételezni. Kiléptem utána a síremlékből, és követni kezdtem a temetőn át. Néma csendben haladtunk, akár a szellemek. A köd megtévesztett ugyan, de egészen biztos voltam benne, hogy nem arra haladunk visszafelé, amerről érkeztünk. Miért erre? tettem fel suttogva a kérdést. Luke tekintete elsiklott mellettem. Átmászunk a kerítésen Ők arra számítanak, hogy a kapun fogunk kilépni. Ekkor visszanézett rám, pillantása megkereste a nyakamban lógó kicsi kulcsot majd indult is tovább. A köd csillogott és kavargott körülöttünk, elrejtve még a hatalmas fákat is, mígnem ott álltunk közvetlenül előttük. Észre sem vettem a vaskerítést, csak amikor már karnyújtásnyira voltam tőle. A derékmagasságú vasépítmény szilárd volt és fekete, semmi máshoz nem foghatóan a kísértetiesen fehér ködfellegben. Luke mindkét kezével megragadta a vaskerítést, és egy pillanat alatt már át is lendült fölötte. Megint a kezét nyújtotta nekem. Hozzá sem értem, úgy léptem a kerítés aljára, és átmásztam rajta. Luke ismét leengedte a kezét, és elindult előttem. Csupán néhány pillanatra volt szükségem ahhoz, hogy ráébredjek, hol járunk annak az útnak a végén, ahol az autójára bukkantam. Alig nehány percnyire voltunk a szüleim házától. 177

178 De ekkor megcsapta valami az orrom. Az ismerős, orrfacsaró, édeskés szag, amely egy kicsit a frissen vágott fü illatára hasonlított. S már hallottam is: a muzsikára emlékeztető hangokat, amelyek időnként dallamfoszlányokká egyesültek agyamnak egy használaton kívüli részében. Megéreztem Luke hirtelen mozdulatát, mielőtt még megmoccant volna, azután gyors mozdulattal megragadott, ujjai szorosan a karom köré kulcsolódtak, és úgy húzott magával az út széle felé. Talán most kellene megijednem tőle? Alig tettünk néhány lépést, amikor egy kellemes, dallamos hang szólalt meg a sötétben: Azt hittem, én vagyok ma éjjel az egyetlen, aki nem tud aludni. Egy röpke pillanatig nem ismertem fel a hangot, Luke azonban rögtön megdermedt, majd lassan megfordult. Egy magas, hófehér alak bontakozott ki a ködből, és előrelépett. Megjelenését csak még rémületesebbé tette, hogy korábban egészen hétköznapi körülmények között találkoztunk és most nem lett volna szabad itt lennie. Eleanor nyílegyenesen haladt felénk az út kellős közepén, és alakjának körvonalai egyre szilárdabban rajzolódtak ki a sötétben. Nem tudtam megállapítani, hogy csak a köd műve volt-e, vagy valóban ott öltött testet az út közepén. Luke erre szorosabban markolta a karomat, és finoman oldalra vont, közém és Eleanor közé állva. Bátran a nő arcába nézett, hangja nemtörődöm lazasággal szólt, mintha teste nem is pajzsként védelmezett volna tőle. Mit akarsz? Eleanor mosolygott, olyan gyönyörűségesen, hogy belefájdult a fejem. Hát olyan elképzelhetetlen, hogy csak véletlenül futottunk 178

179 itt össze? Benyúlt fehér ruhájának finom redői közé, és dísztelen markolatánál fogva előhúzott egy hosszú, gyöngyházfényű tőrt. Talán el tudnám képzelni vicsorgott Luke. Mi a fészkes fenét akarsz? Nem illettek szájába a durva szavak; kétségbeesett düh áradt belőlük. Eleanor felnevetett, csengő hangjára megrezzentek körülöttünk a ftk lombjai. Rosszul áll neked az indulat, kedvesem. Luke felé nyujtotta a polírozott csontkést. Ezt neked hoztam, mivel a jelek szerint elveszítetted a sajátodat. Nem veszítettem el. Lassan körbejárt minket. Luke olyan erővel szorította a karom, hogy az már fájt. Igen mondta Eleanor végül. Azt látom. Kinyújtotta felém a kezét, mintha a hajamat készült volna megsimogatni, elegáns ujjai már-már az arcomhoz értek, ám akkor hirtelen visszarándultak. Eleanor az ujjaira pillantott, mintha meglepődött volna a mozdulaton, majd tekintete megakadt Luke titokkulcsán, amely most is a nyakamban lógott. Luke hátrált egy lépést, és engem is magával húzott. Ne merj hozzáérni! Tartsd távol tőle a mocskos kezed! Eleanor a körmeit kezdte tanulmányozni. Hm. Igazán nem értem, miért vagy most ilyen szörnyen otromba, édesem. Hiszen az elmúlt napokban igen nagyvonalúak voltunk az időbeosztásoddal kapcsolatban. Mindenki olyan kedvesen viselkedett veled. Tényleg arra számítottam, hogy remek hangulatban talállak. Elég hosszú időt sikerült tétlenül elvesztegetned ahhoz, hogy kipihentnek érezhesd magad. Ismét Luke felé nyújtotta a fegyvert. Most pedig végezd el 179

180 a feladatod, aztán mindannyian szépen visszatérhetünk a megszokott életünkhöz. Felkacagott, és csengő hangjába az út teljes hosszán belereszkettek a fák. Nos, majdnem mindannyian. Elképzeltem a tőrt, amint gyöngyház pengéje finoman a nyakamhoz simul, vörös csíkot hagyva maga után a bőrömön. Luke rengeteg embert ölt már meg; én egyáltalán nem ismertem. Lelki szemeim előtt újra megjelent a kép, amint tőrét a macska álkapcsába szúrja. Mégsem szorította össze szívem a rettegés, nem számított, mekkora erővel intett óvatosságra a józan eszem. Képtelen voltam másképp gondolni rá, mint a védelmezőmre. Mellettem Luke szótlanul rázta a fejét. Eleanor újra körbejárt, fürkésző tekintetét ezúttal rám szegezte, és tetőtől talpig végigmért. Ó, Luke. Jó néhány szerencsétlen döntést hoztál az elmúlt években, ezt mindketten jól tudjuk. Nem igaz? De úgy vélem, ez most talán a legrosszabb döntés, amit hosszú életed során hoztál. Méregtől csöpögtek a szavai. Szóval, egészen biztos vagy benne, hogy nem óhajtod végrehajtani a megbízást? Szép gyorsan? Csupán egyetlen pillanatba telne. Szívesen megtenném helyetted... csak hát, te is tudod. Nem jelentette ki határozottan, de én éreztem, amint egész testében megreszket mellettem. Eleanor lebiggyesztette az ajkát, olyan gyönyörűségesen, hogy a látványra sírva fakadtak az angyalok, és elhervadtak a virágok. Akkor hát mi a csodát mondjak neki? Mondd azt neki... Luke habozott, és amikor újra megszólalt, hangjából keserű kétségbeesés áradt. Mondd neki, hogy a kegyelmére bízom magam. Mondd, hogy képtelen vagyok megtenni, és kegyelemért könyörgök. 180

181 Eleanor értetlenül bámult rá. Képtelen vagy? Megölni ezt a lányt? Miért? Szeretem. Luke hangja kifejezéstelen és tárgyilagos volt, mintha csak annyit közölt volna: kék az ég. Éreztem, ahogy elgyengül a térdem, és ha Luke nem tartott volna olyan szorosan, össze is csuklott volna alattam. Eleanor arcán ekkor olyan tündöklő mosoly jelent meg, hogy rá sem bírtam nézni, el kellett fordítanom a fejem. Félelmetes öröm ragyogott fel rajta. Ó, szívesen elmondom. Elmeséljem neki ezt az utolsó kis részt is? Két kezét összefonta maga előtt, és a szájához emelte, mintha szétfeszítené a hatalmas titok, amellyel Luke megajándékozta. Lukc éppen válaszolni akart volna, de már senki sem állt előttünk az úton. A köd lassan hullámzott az aszfalt fölött. Hosszú percek teltek el, azután Luke elengedte a karomat, és egy lépést hátrált. Tekintetét arra a helyre szegezte, ahol nemrég még Eleanor állt. Összefűzte két kezét a tarkóján, és szorosan behunyta a szemét. Istenem, mit tettem? Jó kérdés volt. Halványlila gőzöm sem derengett arról, mi játszódott le az imént az orrom előtt. Csak Luke egyetlen szavára emlékeztem kristálytisztán: Szeretem. Megragadt ez a szó a fejemben, és újra meg újra felbukkant a gondolataim közt, ahol a holtak képei adták a borzalmas ellenpontot. Minden más felfoghatatlannak tűnt számomra, elmosódtak a mondatok, amint megpróbáltam felidézni őket. Figyeltem, amint Luke egymás után rója a köröket, kezét továbbra is összekulcsolva a tarkóján, és hirtelen újra képek kezdtek felrémleni előttem. Értelmetlen emlékképek sora: Luke 181

182 gyermekkorában, amint egy felnőtt keze után nyúl. Haja arany fénnyel csillog a városi naplementében. Ujjai végigsiklanak egy klaviatúrán. Forgott velem a világ. Félrefordítottam a fejem, igyekeztem a saját életemre összpontosítani, a saját emlékeimre, mégis Luke gondolatai villantak fel folyton a fejemben, álomszerű kitörésekkel. Szemhéjam egyszerre elnehezült, mintha az álmatlan éjszaka hirtelen behajtotta volna az adósságom. Le akartam heveredni az útra, és megadni magam az álom csábításának, de a szívem mélyen tudtam jól, hogy váratlanul támadt fáradtságom nem lehet egészen természetes. Mi történik velem? kérdeztem lecsukódó szemmel. Luke gyors pillantást vetett rám, és felsóhajtott. Fáradt vagy? Lassan bólintottam. Most harmadjára nyújtotta felém segítő kezét a sírboltban történtek óta. Nem lett volna szabad elfogadnom. De a francba vele! Túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy rendesen feldolgozzam saját kétségeimet és Luke múltjának folyamatosan felvillanó emlékképeit. Fájdalmat éreztem, annyira vágytam rá, hogy megfoghassam a kezét. Kinyújtottam hát felé az enyémet, Luke pedig határozottan megfogta, majd egészen hazáig vezetett az úton, akár egy kisgyereket. Hallottál valaha az energiavámpírokról? Olyan emberekről, akik energiát szippantanak ki másokból, hogy saját testük erejét táplálják? Aha. Hát, azok az élősködők mind csak szeretnék, hogy ők lehessenek Eleanor, amikor végre felnőnek. Rengeteg energiára lehetett szüksége a kis mutatványhoz, amikor egyszerűen felszívódott. Kíváncsi is voltam, kiből meríthette. 182

183 Megbotlottam, majd nehézkesen visszanyertem az egyensúlyom. - Te miért nem vagy ilyen holtfáradt? Miért csak én? Mert te könnyű préda voltál. Bántani akart téged. Még mást is mondott, de már nem figyeltem a szavaira. Állva elaludtam. Luke elengedte a kezem, és én azon nyomban leroskadtam az útra, megkönnyebbülve, hogy végre nem kell tovább mennem. Ne tedd, szép kislány! Kelj fel! Fölém hajolt, és a karjába emelt, mintha pillekönnyű csomag lettem volna csupán. Lényem egy aprócska része, amely még ébren volt, némán suttogta: Nem bízhatsz benne. Kérd, hogy tegyen le! De én csak puha, fekete ingéhez fordítottam az arcom, miközben testének ismerős illata lassan álomba ringatott, és csak azt kívántam, bárcsak ilyen egyszerű volna az élet. Kissé magamhoz tértem, amikor a hideg, légkondicionált levegő a bőrömbe mart. Luke a karjában vitt be egyenesen a házba, elhaladt a morgó Rye mellett a konyhában, majd onnan felcipelt az emeletre, úgy tartva közben a testem, hogy lábam nem súrolta végig a falat. Annak bizonyítékául, mennyi erőt rabolt el tőlem Eleanor még az a gondolat sem ugrasztott ki Luke öleléséből, hogy anyám esetleg leleplezhet minket. Már meg sem lepődtem azon, hogy Luke pontosan tudta, merre találja a szobámat. Halk léptekkel osont előre, csendesebben, mint a hulló hópelyhek a téli éjszakában. Óvatosan lefektetett az ágyra, és gondosan betakargatott. Csodálatosnak éreztem az ágyam az elmúlt két éjszaka után, amelyet a kanapén töltöttem hűvösnek és puhának. Luke letérdelt mellém, így szeme egy vonalba került az enyémmel. Lecsukódó szemhéjam 183

184 alól pillantottam rá, és tekintetünk találkozott. Töprengő kifejezés ült az arcán, a megszáradt vércsepp nyoma érintetlenül vöröslött rajta. Most már minden elromlott? Álmosan pislogtam, miközben szemhéjam mögött egy kép vibrált: Luke, amint nevetve hancúrozik egy kutyával, aki egészen úgy fest, mint Rye. Fogalmam sem volt, vajon hangosan válaszoltam-e: Nem tudom. Elképzelni sem tudtam, hogyan felelhetnék erre a kérdésre anélkül, hogy pontosan érteném, miért ölte meg azt a rengeteg embert. Pislogtam. Luke ujjai villantak fel előttem, amint az aranypántot rángatják és tépik a karján. Pislogtam. Ismét a jelenben voltam, ahol Luke ujjai egészen közel pihentek az arcomhoz megérinthették volna, mégsem mozdultak. Még mindig látod az emlékeimet? Erőt vettem magamon, és kinyitottam a szemem. A párnámon fekve bólintottam. Hangja alig volt több halk suttogásnál. Én is látom a te emlékeidet. Motyogtam. Jól elszúrtam, ugye? Megérintette arcán a vérnyomot az én véremet, majd homlokát az ágy szélének támasztotta. Ó, Dee! Most mihez fogok kezdeni? Repült az idő, észrevétlenül. Talán máris aludtam? Pislogás. Felderengett egy kép, amint Luke gyengéden arcon csókol. Vagy talán valóban megtörtént. S hirtelen ürességet éreztem a zsigereim tájékán, amikor arra eszméltem, hogy elment. Ám azután már csak álom következett. 184

185 185

186 186

187 Telefoncsörgésre és a földszintről harsogó szóváltásra riadtam fel másnap reggel. Anya és Delia. Nem lepett meg. Úgy vitatkoztak, ahogy más emberek levegőt vettek. Ösztönösen és elkerülhetetlenül. Arcom a párnámba temettem a nap ragyogó sugarai elől; már megint jól elaludtam. Átfordultam a hasamra, és előhalásztam a mobilt a hátsó zsebemből (kész szerencse, hogy megmentettem ezt a farmert a mosásból, amikor tegnap éjjel kiszöktem a házból, másképp a telefon is a mosógépben végezte volna). Felültem, és kidörzsöltem az álmot a szememből. Úgy éreztem magam, mintha az elmúlt néhány órában halott lettem volna. Álmatlanul és mélyen aludtam, még a telefonom csörgésére sem ébredtem fel. Luke. Azonnal magamhoz tértem, amint az életemmé vált melodráma eseményei újra leperegtek a fejemben. Felnyitottam a telefon tetejét: tizennégy nem fogadott hívás, három új üzenet. Minden egyes hívás Jamestől származott. Körülbelül hajnali hatkor hívott először, az utolsó hívás pedig alig néhány perccel ezelőtt érkezett. Elolvastam az üzeneteket. Első: ébresztő, hétalvó! 187

188 Következő: beszélnünk kell. Utolsó: hívdfel a nagyit! Természetesen nem a nagyanyám számát tárcsáztam. Jamest hítam. Az első csörgésre rögtön felvette a telefont. Mi vagy te? Talán koporsóban alszol mostanában? Órák óta próbállak elérni. Mi a baj? A nagyit felhívtad? Kikászálódtam az ágyból, elgémberedve a farmernadrágban töltött éjszaka után. Nem, téged hívtalak. Tizennégyszer csörögtél, ezért úgy véltem, fontos dologról lehet szó. Igenis fontos. Azt hiszem, valami történt a nagyanyáddal. Hogy mi van? Nevezd csak a hatodik érzékemnek! Átvitte neked a löttyöt, amit kotyvasztott? Ha már így belegondoltam, nem hozta. Kissé bűnösnek éreztem magam, amiért megfeledkeztem róla. Nem. És nem is telefonált. Ezt most a kristálygömbös előérzeted sugallja, vagy csak a józan eszed? A kristálygömbös. Megteszed, hogy rácsörögsz, és megtudakolod, igazam van-e? Úgy értem, remélem, hogy nincs, de kora reggel óta iszonyatos balsejtelem gyötör. Nem bírtam aludni. Még egy stresszjelenetet is sikerült előadnom, Deirdre stílusban. Te hánytál? Ja. Akkor csörögsz? Oké, persze. Mindjárt visszahívlak. 188

189 Letettem, de mielőtt esélyem lett volna bepötyögni a nagyi számát, anya a nevemet kiáltotta a földszintről. Az a bizonyos alig bírom-türtőztetni-magam érzés feszült a hangjában, ami rendszerint azt jelentette, hogy valaki hamarosan megégeti magát. Mi lesz, ha tudomást szerzett a tegnap éjszakáról? Ha megsejtette, hogy kilógtam, egész biztosan megkínoz, megfojt, azután fekete mágiával feltámasztja a holttestem, csak hogy módszeresen újra meggyilkolhasson. Anya sosem vette magának a fáradságot, hogy felvilágosítson a szexuális élet rejtelmeiről ahhoz ugyanis az szükségeltetett volna, hogy megtudakolja az érzéseimet a dologgal kapcsolatban de kristálytisztán az értésemre adta, mi a véleménye azokról a lányokról, akik ártatlan kézfogásnál többre is hajlandók a barátjukkal. Még most is emlékszem arra az esetre, amikor az első napomon kitett Dave Jégkuckója előtt, és Sara a parkolóban csókolózott a pasijával. Arra is világosan emlékszem, hogy sejtésem sem volt, miért engedném bárkinek, hogy a nyelvét a fülembe dugja. Anya pedig így nyilatkozott: Az efféle lányoknak nincs semmi önbecsülésük. Kinek kell a tehén, ha a tejet ingyen is megkaphatja? Kíváncsi lettem, milyen érzés volna, ha Luke nyelve a fülemet simogatná. Deirdre! harsant fel újra anyám kiáltása. Megálltam, hogy legalább egy kicsit lepucoljam a lábam, ne látsszon annyira, hogy egész éjjel a környéken barangoltam. Ne akard, hogy felmenjek! Megacéloztam a lelkem, és levágtattam a konyhába. Anya, Delia és apa a helyiség különböző stratégiai pontjain foglaltak helyet, kezükben kávésbögrét szorongatva. Arcuk fáradtnak és megviseltnek látszott az ablakokon betűző késő délelőtti napfényben. Szóval három csatázott egy ellen. Nem tűnt igazságosnak. 189

190 Jó reggelt! csicseregtem. Nem vallok be semmit ez volt a tervem. Anya szinte pillantásra sem méltatott; csak kortyolt egyet a kávéjából, mielőtt szóra nyitotta volna a száját: Ma délután dolgozni kell menned, igaz? A kérdés olyannyira távol állt attól, amire számítottam, hogy hangomba némi hitetlenkedés vegyült. Igen, egy órára. Apa el tud vinni, de meg kell kérned Jamest, hogy utána vegyen fel, vagy ha ő nem tud érted menni, be kell telefonálnod, hogy mára szabadnapot kérj. Én nem tudok érted menni. Kiürítette a bögréjét, és a mosogatóba tette. Apa csak sunyított, és fogadni mertem volna, hogy nagy veszekedés zajlott az érkezésem előtt. Anya folytatta a mondandóját: Deliának és nekem most a kórházba kell mennünk. A rémület halovány szikrájával a szívemben visszhangoztam: A kórházba? Delia hatalmas kulcscsomót húzott elő a táskájából, és határozott mozdulattal karon fogta az anyámat. A nagyi elesett, vagy valami ilyesmi. A balesetin nem tudták biztosan megállapítani. Valószínűleg semmi komoly. Elesett? játszottam újra a visszhangot. Más nagymamák talán elestek. A nagyi azonban egyáltalán nem tartozott a törékeny, esendő idős asszonyok sorába. Az én nagyanyám a felkapom-és-kifestem-a-bútort típus volt. A zöld-péppé-verem-anövényt-hogy-elűzze-a-tündéreket típus. Megmagyarázhatatlan okból Eleanor félelmetes mosolya jutott az eszembe; épp mielőtt köddé vált a szemünk előtt. 190

191 Vagy valami ilyesmi felelte hangosan Delia, ha egyáltalán lehetséges, még a szokásos harsogásánál is hangosabban. Megyünk, és meglátogatjuk. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan kiengedik a kórházból. Ez puszta elővigyázatosság. Anya bosszúsan meredt Deliára, és én azon kezdtem töprengeni, hogy vajon min kaphattak hajba. Nővére pillantásának öldöklő nyilaira rá se hederítve, Delia felém fordította királynői tekintetét, és kegyesen megkérdezte: Tegnap ott jártál nála, Deirdre. Feltűnt neked valami szokatlan? Tegnap minden bizonnyal túlságosan is el voltam foglalva saját ügyes-bajos dolgaimmal, hogy bármi rendhagyó megragadhatta volna a figyelmemet. Az egyetlen szokatlan jelenség tegnap a nagyi házában egyedül én voltam. Megráztam hát a fejem. Nem volt semmi baja. Anya diadalmas pillantást vetett Deliára. Induljunk! Kettesben léptek ki az ajtón a házból, magunkra hagyva apát és engem. Apám szokása szerint hallgatag volt, a mai napra tartogatott szavait anyám és Delia már mind eltékozolta. Végül állát dörzsölgetve mégis felém fordult. Találkozgatsz még azzal a fuvolás sráccal a versenyről? Anyával mindig nehezen ment a beszélgetés: be kellett tartani a szabályokat, és eljátszani a kisded játékait. Apa viszont könnyű eset volt. Bólintottam. Tetszik neked? Egyáltalán nem estem zavarba, mégis lángba borult az arcom, amikor bevallottam az igazat: Nagyon. Te is tetszel neki? Nagyon-nagyon. 191

192 Apa kedvesen bólintott, és leakasztotta az autó kulcsait az ajtó melletti kampóról. Örülök neki. Beindítom a légkondit a kocsiban. Ott találkozunk, amikor készen állsz az indulásra. Rendben? Szép csendesen kiment a hátsó ajtón, legalább olyan halkan, mint amilyen lármásan anya és Delia távozott. Visszamentem az emeletre, hogy átöltözzem valami más göncbe, amiből nem áradt a nedves fű illata, és nem árulta el rögtön, hogy egész éjjel a szabadban kószáltam. A szobámban váratlanul megcsörrent a telefon, abban a pillanatban, amikor munkába készülve éppen átraktam egyik csinosabb farmernadrágom hátsó zsebébe. Vetettem egy futó pillantást a számra, de nem ismertem fel. Halló? Szia! Rögtön megismertem Luke hangját, és borzongás futott végig a testemen. Mármint a borzongás kellemesebbik formája. Neked van telefonod? Most már igen. Korábban sosem volt senki, akivel beszélni akartam volna. Tétovázott. És te akarsz beszélgetni velem? Nem volna bölcs dolog. Eszembe jutott, hogy apa odalenn vár rám a kocsiban, és nyomban hajtóvadászatot indítottam egy pár tiszta zokni után. De akarok. Folyton az jár a fejemben, hogy egyszer csak előrukkolsz nekem egy magyarázattal arról, amit tegnap éjjel a gondolataidban láttam. Csend következett a vonal túlsó végén. Ez a telefonos változata annak a búskomor arcnak, amit olyankor vágsz, amikor azt mondod, nem árulhatsz el nekem semmit? 192

193 Feltételezem, hogy igen. Talán azt reméltem, hogy látsz majd ott valamit, ami esetleg ellensúlyozhatja azokat a... azt a sok... dolgot, amit láttál, amikor a gondolataimban olvastál. Létezik egyáltalán olyasmi, ami ellensúlyozhatná? Luke mélyet sóhajtott. Vedd inkább ezt is úgy, mint a búskomor arc egy újabb telefonos változatát. Sokkal égetőbb kérdések is kavarogtak a fejemben, amelyeket mind fel akartam tenni neki, de kitartóan furdalta oldalamat a kíváncsiság. Mi történik, amikor úgy érzed, nem tudsz kibökni nekem valamit? Megdermed a nyelved a szádban? Habozott a válasszal. Hirtelen fájdalom tör rám. Mintha görcsbe rándulna a torkom. Sosem tudom pontosan, mi váltja ki, ezért inkább megpróbálom elkerülni. Na és ha leírnád? Az fájna. Nagyon fájna. Tehát... ha el akarnád mesélni nekem, ki kötött csomót a nyelvedre, az minden bizonnyal némi gondot okozna neked? Ha csak arra gondolok, hogy elárulom, máris jéggé dermed a torkom felelte Luke, és közben hallottam hangjában a mosolyt. Találkozunk ma? Egy pillanatra elmerengtem, milyen őrülten ostoba volna tőlem, ha beleegyeznék. Azután eszembe jutott valami fontos. Luke, a nagyi kórházban van. Anya most indult el Deliával. Azt mondták, hogy véletlenül elesett, vagy ilyesmi. De... Anagyanyád nem szokott elesni fejezte be helyettem Luke. Nem válaszoltam rögtön. Szerinted előfordulhat, hogy ők... Talán. Szeretnéd, hogy meglátogassam? Meg tudnám állapítani. Ki nem állhat téged. 193

194 Nem a nagyanyád az egyetlen. És mi lesz velünk? Találkozhatnánk? Mondhatsz persze nemet is. Romba döntenéd ugyan minden álmomat és reményemet, de a döntés a tiéd. Felhúztam lábamra a cipőt, miközben gondolkodtam. Feltehetőleg a hormonjaimat hibáztathattam az egész kalamajka miatt. Szégyentelen és leplezetlen erkölcsi hiányosságaim miatt. Valóságos hullahegyeket láttam Luke fejében, most pedig itt álltam, és teljes lelki nyugalommal hagytam, hogy kellemes borzongás járja át a testem a viszontlátás gondolatára. Ó, te jó ég! Ha pedig meg is csókol, a végén még felrobbanok. Föld hívja Deirdre-t. Vágd ki végre magad! Itt most egy gyilkosról tárgyalunk. Vagy elfelejtetted? Talán mégis volt valami elfogadható magyarázat a hullákra. Vagy az is lehetséges, hogy csak szánalmasan reménykedtem a lehetetlenben. Hangosan azonban így érveltem: Tételezzük fel tehát, hogy esetleg akad valamilyen körülmény, ami ellensúlyozhatja, amit a fejedben láttam. Azt hiszem, erre még nekem is szabad egy határozott talánt felelnem. És nem fogsz megölni. A mosoly egyszerre eltűnt a hangjából. Ezt megígérem neked. Ha többet nem is, ezt megígérhetem. Sohasem foglak bántani. Az járt a fejemben, vajon milyen lehet egy normális párkapcsolat, amelyben nem kell ilyesféle kérdéseket feltenni a legközelebbi randi előtt. Vajon ugyanígy éreznék Luke iránt, ha teljesen szokványos élete és szokványos múltja volna.? Meghoztam a döntésem. Akkor később találkozunk. Bearanyoztad a napomat, szép kislány. Már indulok is meglátogatni a nagyidat. Tartsd magadnál a titkom! Azzal letette a telefont. 194

195 Dave Jégkuckóját akár hivatalosan is halottnak lehetett volna nyilvánítani. A korábbi kékesszürke, tiszta égbolt felcserélte fullaszó hőségét a viharfelhők egyre növekvő sokaságára, és már senkinek sem volt hangulata fagylaltot venni. A pultnak dőltem, és kifelé bámultam a hatalmas kirakatablakon a gyülekező fellegekre. Ujjaim a kicsi vaskulccsal játszadoztak, előre-hátra húzogatva láncán. Ezernyi helyet el tudtam képzelni, ahol szívesebben lettem volna. Nem akartam az órára nézni, mert csak arra emlékeztetett, mennyi ideig kell még itt rostokolnom. James régi üzeneteit sem akartam olvasgatni a telefonomon, mert arról csak az jutott volna eszembe, hogy még senki sem hívott fel újabb hírekkel a nagyanyámról. Azt tőle kaptad, ugye? hasított bele Sara hangja végtelen unalmamba. A pult másik oldalának támaszkodott, sokkal többet mutatva meg dekoltázsából, mint amennyit valaha is látni kívántam. Habár ugyanazt a szemérmes Dave-féle kötényt viselte, mint jómagam, sikerült egy olyan furfangos felsőt találnia alá, amelyben úgy festett, mintha csakis az említett szemérmes ruhadarabot viselte volna. Egyetlen futó pillantásra méltattam. Aha. Láttalak titeket az autó mellett ülve, azon az első napon. Tényleg mesés a srác. Aha. Sara cinkosan közelebb hajolt hozzám. És idősebb is. Már főiskolára jár, ugye? 195

196 Aha. Ujját a fülébe dugta, és szemét hunyorgatva kilesett az ablakon, mintha azt próbálta volna megfejteni, mit bámulok olyan nagyon. Tudom, hogy ezt már mondtam, de egyszerűen nem bírom túltenni magam rajta. Tudod, azt, hogy egy hozzád hasonló lány képes összejönni egy ilyen jó sráccal. Nem sértésnek szántam. Komolyan, semmi sértés. A korábbi hetek történései a Deirdre élete című dokumentumfilmben: műsorunk legutóbbi kiadásában Deirdre laza megaláztatást szenved el Sarától, és mivel Deirdre szociálisan bénult, egyetlen cincogás nélkül viseli el azt. A Deirdre élete című dokumentumfilm e heti kiadása-visszaüt. Szememet forgatva néztem fel végre Sarára. Szerintem az idősebb srácok a finoman sejtelmes külsőre buknak, nem gondolod? Sara követte pillantásom a két melle között tátongó szakadékba. Én... ööö... még sosem vettem észre. Tényleg? Igen jelentettem ki határozottan, és egészen belemelegedtem a saját elméletembe. Tudod, csak a fiatal kölykök vágynak ölelni való cukorkára. Az idősebbek a mélységet keresik. Visszafojtottam a vigyorom, és megadtam a kegyelemdöfést: Ezért nem voltam hajlandó egyetlen sráccal sem randizni a suliból. Nem mertem elhinni, hogy most komolyan pasikról csevegek vele mintha barátnők volnánk. Röviden el töprengtem, vajon így volt-e ezzel a többi lány is a suliban, akik a szekrényük előtt ácsorogva fecserésztek a srácokról és a legújabb menő zenéről. Talán csak úgy tettek, mintha legjobb haverok volnának, közben pedig az égvilágon semmit sem tudtak egymásról. 196

197 Sara szeme elkerekedett meglepetésében. Ezért nem randiztál senkivel? Én meg totál azt hittem, hogy valami nem stimmel nálad. Egy tízes skálán Sara egész biztosan mínusz egy pontot ért volna el a taktikamérőn. Nem is értettem, hogyan hagyhattam eddig, hogy megfélemlítsen. Lazán megrándítottam a vállam. Egy rakás ember gondolja ezt rólam, akik nem is igazán ismernek. Az ő bajuk. A Sara arcára kiülő bámulat minden pénzt megért volna. A diadalmas érzés, amely az ereimben lüktetett, pedig még annál is többet. Ám akkor váratlanul Ragyás Gyagyás toppant be az ajtón, hatalmas nyereményem nyomban a süllyesztőbe került. Most is makulátlan külsővel jelent meg, mintha skatulyából húzták volna ki. Pólóingének gallérját felhajtotta, ujjait tökéletesre vasalt, khakiszínű sortjának zsebébe akasztotta, kihívóan mutogatva a csuklójára csomózott fél tucat bőrszíjat. Egy nagy különbséget azonban most mégis sikerült felfedeznem rajta korábbi találkozásunkhoz képest: ezúttal pontosan láttam rajta, hogy valójában tündér. Nem is az orrfacsaró vadnövényillat árulta el, amely vele együtt libbent be a fagylaltozóba. Inkább az észbontó tökéletesség, amelyet már Eleanor arcán is megcsodáltam, és amelyről kezdtem azt hinni, hogy csakis a tündérek sajátos megkülönböztető jegye lehet. Nem a gyönyörű arca tette, bár valóban gyönyörű volt hanem ahogyan belefájdult a szemem a szépségébe. Ráadásul különleges, belső ragyogás áradt belőle, meleg és egészséges, pedig a vihar előtti homály és a fagylaltozó neonfényei minden színt kimostak Sara arcából, és az enyémből is. Hogyan gondolhattam valaha is, hogy halandó emberrel állok szemben? 197

198 Amikor két kezét a pultra helyezte, és kedélyesen ránk mosolygott, megpillantottam bal karján az ingujja alól előbukkanó aranypánt tompa csillogását. Sara diszkréten megigazgatta a kötényét, majd odalibbent hozzá a pult túlsó végére. Mit adhatok neked? Ragyás Gyagyás tekintete előbb Saráról az én arcomra röppent, niajd vissza. Nem is tudom. Minden rendkívül ínycsiklandónak tűnik. Sara ajka árulkodón megrándult; én tapodtat sem mozdultam, és közben a hideg borsózott a hátamon. Éreztem, amint saját benyomásaim vékony felszíne alatt ott háborognak Luke Ragyás Gyagyásról szóló emlékei is, kitöréssel fenyegetve. Nos, legalább egy perc gondolkodási időd van csicseregte Sara, körbemutatva az üres üzletben. Nem kell elsietned a döntést. Ragyás Gyagyás erre a hűtőpulthoz lépett, és végigfuttatta ujjait az üvegen folyamatos mozgásban volt, éppúgy, mint amikor legutóbb találkoztam vele. Figyeltem, ahogyan keze hátrarándul pult egyik fémpántjához érve, azután ismét az üveget kezdi babrálni, mintha mi sem történt volna. A fejemben homályosan peregtek Luke emlékei: Gyagyás szarvasmarhaborjak csordáját hajtja egy folyóba, és közben kacagva figyeli, amint rémülettől tágra nyílt szemük elmerül a mély habokban. Gyagyás Luke körül járkál, miközben Luke három vasszeget szorít kifehéredett öklében. Gyagyás egy halálra vált lány véres testét simogatja, a csuklójára csomózott bőrszíjak hosszú csíkokat festenek a bőrére. Fogcsikorgatva próbáltam kiverni a fejemből a látottakat. Nehéz a választás duruzsolta Ragyás Gyagyás, Sarára mosolyogva. Többet is kaphatok, ha nem tudok dönteni? Sara gyors pillantást vetett rám, és vidáman felnevetett. Még mindig a fagyiról beszélünk? 198

199 Beszéltünk róla egyáltalán? Ragyás Gyagyás közelebb hajolt Sarához, nyelve végigsiklott tökéletes ajkán. Nekem ott lógott a kulcs a nyakamban, de Sarától semmi sem tarthatta távol. Nem hittem el, hogy nekem kell megvédenem tőle a csajt. Odaléptem szorosan Sara mellé, és határozottan az arcába vágtam: Szerintem villámgyorsan válassz egy ízt... a fagyiból... vagy takarodj innen! Nagy meglepetésemre Sara nem is tiltakozott, csak lassan hátrálni kezdett, minél távolabb Gyagyástól. Lehetséges, hogy még neki is voltak határai. Talán a legártatlanabb bárány is megszimatolta a farkast, ha elég erősen bűzlött. Ragyás Gyagyás egyetlen döbbenetesen magas ugrással kecsesen a pult tetején termett, Sara pedig halkan felsikkantott a hátam mögögött. Gyagyás átlendítette lábát a pulton a mi oldalunkra, és vidáman lóbálni kezdte. Oldalra léptem, hogy kitérjek előle, ő pedig roszszallóan csettintett a nyelvével. Ugyan, ne légy már ilyen! Csak az jutott eszembe, hogy Luke biztosan nem bánja, ha osztozom a játékán. Mohón vigyorgott rám, és a nyakamban függő kulcsra mutatott. Később szívesen megszabadítalak a csecsebecsédtől. Hátrapillantott a válla fölött az égen szikrázó napra. Azt hiszem, nem is olyan sokára. Mocsok! dadogta Sara. Hordd el magad innen, vagy rád csődítem a zsarukat! Gyagyást láthatóan cseppet sem hatotta meg a fenyegetés. Üres tenyeréből egész sor lóherét varázsolt a pultra. Pillangószárnyukra kelve felröppentek a levegőbe, akár a szépséges fecskék majd rögtön utána hervadtan hullottak egymás után a padlóra. Ragyás Gyagyás 199

200 mosolyától kirázott a hideg. Olyan dolgokat tudok mutatni neked, amiket Luke nem, szépségem mormolta. Én is tudok olyan dolgokat mutatni neked, amiket ő nem. James hagyta becsapódni maga mögött az ajtót. Szépségem. James öltözéke kissé furcsa egyveleget mutatott: Te: Szállj le a bolygómról! feliratú pólójához szerzett valahonnan egy kovácsoltvas hamulapátot, amelyet puskaként tartott a vállára vetve. Az összeállítás furcsamód alkalomhoz illő volt. Ragyás Gyagyás szélesen elvigyorodott, kivillantva összes fehér fogát, majd lecsusszant a pultról, és James felé fordult. Talán te is beszállsz a játékba? Visszahajolt felém, és hangosan szimatolni kezdett. Bár a lánynak sokkal jobb illata van. Legszívesebben egészben lenyelném. James lejjebb engedte a lapátot a kezében, és néhány határozott lépést tett Gyagyás irányába. Tűnj el! Ragyás Gyagyás hagyta, hogy James a lapát hegyével egészen az ajtóig vezesse, ám akkor visszanézett rám, és obszcén mutogatással búcsúzott. James felmordult, és meglendítette a lapátot, amely azonban sosem érte el Gyagyás fejét. Vadul hátratántorodott a feléje közeledő vas elől, és olyan erővel vágta be koponyáját az ajtóba, hogy beleremegett az üveg. Azután teljes súlyával a földre zuhant, és elterült. James az arcába köpött. A tündér kinyitotta a szemét, amikor a nyál az arcába loccsant, és mosolygott. Szóval így játsszuk ezt a játékot. Váratlan élénkséggel felvillant előttem egy kép, amint Luke a falnak szorítja Gyagyást, tőrével szinte súrolva a nyakát, ellenfele pedig vigyorogva veti az arcába: Szóval jó kis játéknak ígérkezik. 200

201 Tekintetem visszavándorolt az ajtóra, ahol James értetlenül állt az üres padló fölött. Odakinn egy fehér nyúl szökdécselt át az úton. James és én némán figyeltük a távolodó nyulat, míg el nem tűnt a parkoló mögötti bozótban, azután sokatmondó pillantást váltottunk. Rágcsálóveszély? kérdezte. Szerintem inkább görény. Megkönnyebbülten kifújtam tüdőmből a levegőt, amelyet eddig öntudatlanul is visszatartottam. Miért jöttél? James a vállára vetette a lapátot, és kipillantott az ablakon. Mennydörgés robaja hasított a levegőbe. Sara azonban ekkor közbevágott rejtekhelyéről, a tejturmixos gép mellől. Mi az ördög és pokol folyik itt? Nem igazán tudtam, mit válaszoljak. James lazán vállat vont. Egyik sem a kettő közül, csak egy embergyilkos tündér járt erre. Sara kibámult az ablakon a parkolóra, ahol az imént még a nyúl ugrándozott. Sosem bírta befogni a száját, amikor nem volt semmi mondandója, most viszont képtelen volt megszólalni, pedig lett volna miről kérdezősködnie. Az órára pillantottam. Bezárom a hátsó ajtót. Szerintem ideje eltűnnünk innen. Sara még erre sem mozdult meg. Ajkát harapdálva a gondolataiba merült, vonásait teljesen átformálta a mély töprengés. Remek ötlet! válaszolta James. Ha kész vagy, beviszlek meglátogatni a nagyit. Sarát pedig elkísérem a kocsijához. Végigszaladtam a szokásos zárási folyamaton: bezártam a hátsó ajtót, és rátettem a fedelet a szórással és sütimorzsával teli dobozokra. Sara a saját feladataival volt elfoglalva, gépiesen letörölgette a tejturmixos gépet és a pultot. A hallgatása kényelmetlenül érintett, 201

202 mintha mondanom kellett volna valamit, hogy szóra bírjam. Hirtelen arra gondoltam, hogy talán ezért fecsegett Sara szinte megállás nélkül megpróbált kiragadni engem is a méla töprengésből. A barátkozás kudarcba fulladt pillanataiból arra eszméltünk, hogy James már az utolsó székeket is felrámolta az asztalokra. Felemelte a lapátját az ajtó mellől. Indulnunk kellene, mielőtt elered az eső. A telefon megcsörrent a zsebemben, és gyorsan előkaptam. Ezúttal már pontosan tudtam, kinek a száma villog a kijelzőn, és azonnal felnyitottam. Luke? Alig hallottam a hangját. Meglátogattam a nagyit. Ők voltak. 202

203 Villám hasított a tornyosuló viharfellegekbe, amint lassan kiszorították a kék ég utolsó darabkáját is. Egy másodperccel később mennydörgés rázta meg James ősrégi Pontiacjának ablakait. Lomhán összekuporodtam a kocsi ülésén, az ismerős, teveszín bőrhuzatba préselve a fejem. Ennek az autónak az illata, a régi bőrülések és a szőnyeg örökre összekapcsolódott a fejemben Jamesszel. Bizonyos értelemben ez a kocsi maga volt James. Temérdek órát töltött azzal, hogy újraépítse a kasznitól kezdve a motorig a járgány már-már lényének szerves részévé vált. Lehalkította az Audioslave-albumot, amelyet éppen hallgattunk, és mintha mondani készült volna valamit, mielőtt meggondolta magát. A csend egyre súlyosabban ereszkedett közénk, ami csupán szokásos évődésünkhöz képest tűnhetett különösnek. Egy pillanatig nem jutott eszembe semmi, amit mondhatnék, azután mégis szóra nyitottam a szám: Honnan tudtad, hogy a nagyi bajban van? Mit éreztél? James ujjai a kormánykeréken doboltak, kedélyesen szórakoztatva magát valamivel, miközben tekintete az útra tapadt. Ő maga mondta nekem. A nagyanyád. Hirtelen rosszullét jött rám, és va- 203

204 lamiért pont a nagyi jutott eszembe a műhelyében. Rögtön rád csörögtem, aztán valahol a sok neked szóló hívás között szépen elmesélte a történteket. Hangosan kifújta a levegőt. Jó ég, Dee! Már majdnem én is teljesen becsavarodtam. Nemsokára már a tévében fogok szerepelni a kristálygömbömmel. Merengve ráncoltam a homlokom, miközben cikázó villám világította meg James sápadt és kifejezéstelen arcának profilját. Szerintem meg kellene változtatnod a neved. Valamilyen idegen hangzású elnevezés kellene. Senki sem fog hinni egy hazai médiumnak. Az Esmeralda szép név ábrándozott James. Mennydörgés robajlott, olyan hangerővel, hogy belecsengett a fülem, és elterelte gondolataimat egy másik, sokkal sürgetőbb témára. Képtelen vagyok felfogni, hogy Ők támadtak a nagyira. Luke pedig ezt állította. Tudom. James futó pillantást vetett rám. A nagyanyád is ezt bizonygatta nekem. Ő úgy mondta: tündérütés. Olyan ártatlannak hangzott, mint a szerelmi bánat. Tündérütés. Vajon mi vár rám, amikor a kórházba érek? A gondolatra idegesen feszengeni kezdtem az ülésben. Csak hát olyan nehéz elhinni. Hibaüzenet. Újrapróbál. Feldolgozhatatlan adatok. Várj, ez még nem minden! vigasztalt kedvesen James. Tájékozódtam egy kicsit arról a Tövishamu nevezetű helyről. Emlékszel még rájuk? Ne emlegesd! Folyton hívogatnak, rá akarnak venni, hogy küldjem be a jelentkezésem. Én is kaptam tőlük egy levelet. James lassított a táblánál, amely a kórház irányába mutatott, majd befordult egy fákkal övezett útra. 204

205 Még a dús lombok között is fel-felbukkantak a fejünk fölött vonuló lilásfekete fellegek. A kórház parkolójában megcsillantak az autók a fák mögött; görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra, hogy a nagyi most odabenn fekszik. Minden jel szerint csupa flúgos jár arra a helyre. Eddig azt hittem, hogy az egy konzervatórium. Egy hogyishívják? Alapítványi iskola? Igen. Én is azt hittem. De utánanéztem néhány náluk végzett diáknak, és mind egészen rendkívülinek tűnt. Aztán elkezdtem hívogatni ezeket az embereket, és kiderült, hogy valóban rendkívüli egyéniségek. A muzikális zsenialitás, amiből nekünk is bőven jutott nyilvánvalóan együtt jár a flúgos személyiségvonásokkal, amilyenekkel mi magunk is jól meg lettünk áldva. Hogy mi van? Találtunk egy parkolóhelyet az autók tengerében; mindegyik ezüstnek látszott, sötétlila fényt tükrözve vissza az égre. James leállította a motort, és fészkelődni kezdett a helyén, hogy szembeforduljon velem. Végül sikerült elérnem azt a fickót is, akivel beszéltél. Gregory Normandy... ő ott a főmufti, tudtad? Nem számít. A falhoz szegeztem a kérdéseimmel. Azt mesélte, hogy a médiumokra jellemző különleges képességek szoros kapcsolatban állnak a zenei tehetséggel, és hogy a kiváló muzsikusok gyakran rendelkeznek bizonyos adottságokkal. Amit te meg én nemes egyszerűséggel flúgosságnak nevezünk. Saját állítása szerint a fickó pusztán abból képes megállapítani, hogy egy zenész flúgos-e vagy sem, hogy meghallgatja a muzsikájukat. Nem igaz! 205

206 De igaz! Tudta, hogy médium vagyok. Luke valami más... nem emlékszem, minek nevezte. Asztrális izének? És azt is mondta, hogy te még a flúgosságban is egészen rendkívüli vagy. Furcsamód hízelegtek a szavai. Szerintem Ők ezért üldöznek téged, Dee. Nem ők a Tövishamuból, hanem Ők, nagy kezdőbetűvel. Úgy értem, gigantikus egybeesésnek tűnik, hogy minden jel szerint totál flúgos vagy, és ráadásul ők ennyire odavannak érted. Összevonta vörösesbarna szemöldökét. Talán Ők is hallják a flúgosságot a zenédben. Nem a hangversenyen kezdődött ez az egész? Luke felbukkanásával kezdődött. Kezem az autó kilincsére fektettem. Szóval, miért is akarják hozzánk hasonló emberekkel telezsúfolni az iskolájukat? Mármint a kis kezdőbetűs banda. James kinyitotta a saját ajtaját. Esőillatú, párás levegő áradt be a kocsiba. Úgy tűnik, sok hozzánk hasonló srác szúrja el iszonyúan az életét. Normandy saját fia tizenöt évesen már koncerteket adott, hegedűművész volt. Aztán öngyilkos lett. Gondolom, azért alapították ezt az iskolát, hogy átsegítsenek minket a nehezén. Megráztam a fejem. Mindazon újdonságok közül, amelyeket ezen a héten hallottam, ez az utolsó bizonyult a legfelfoghatatlanabbnak és legtávolibbnak. Képtelen voltam rendesen feldolgozni. Egy tehetséges muzsikusoknak alapított flúgos iskola. Ezt én most még nem bírom megemészteni. Induljunk, mielőtt bőrig ázunk! Együtt siettünk át az ezüstös parkolón a kórház csúnya, dögunalmas épületébe. Óriási fehér doboznak látszott, amelyet valaki egy ugyanolyan ocsmány betonozott parkoló közepére pottyantott. Egy 206

207 halovány művészi tehetséggel megáldott jótét lélek kékeszöld színre festette az ajtókat és az ablakokat, de ettől a kórház még nem lett kevésbé visszataszító vagy unalmas. A kórház belseje öregemberek és fertőtlenítő szagát árasztotta. Az alacsony mennyezet és a vegyszerek bűze mintha minden gondolatot kipréselt volna a fejemből, hogy már csak a legapróbb és leglényegtelenebb részleteknek voltam tudatában. Cipőm halk nyikorgásának a csempézett padlón. Egy faxgép zümmögő hangjának. A szellőzőnyílásból áradó levegő fütyülésének a fejem fölött. Egy színész érces nevetésének a váróban elhelyezett tévéből. Segíthetek nektek valamiben? A pult mögött álló recepciós ragyogó mosollyal üdvözölt minket. Szemem az egyenruháját díszítő, élénk színű mintára tapadt; azokra a rejtjelezett képekre emlékeztetett, amelyeket ha elég sokáig bámul az ember, egy idő után kibontakozik előtte egy szfinx vagy egy régi tanyaház alakja. James bokán rúgott. Mi is a nagyi igazi neve? Ja, Jane Reilly-t jöttünk meglátogatni. A recepciós szorgalmasan pötyögni kezdett számítógépének billentyűzetén, majd ajkát lebiggyesztve olvasta a képernyőjén megjelenő adatokat. Kizárólag családtagok látogathatják. Az unokája vagyok. A recepciós ekkor Jamesre függesztette tekintetét. Én pedig a medencetakarító fiú újságolta James. Keresztbe tette az ujjait, és felmutatta a nőnek. Így vagyunk egymással. Totál közel. Mint egy igazi család. A recepciós felnevetett, azután közölte a kórterem számat. Végigbaktattunk a hosszú folyosón sportcipőnk talpa még mindig nyikorgott, és a szellőzőkből is rendületlenül süvített a friss levegő, 207

208 a 313-as szobát kerestük. Követtük az ajtók egymás után következő számait, elhaladva a falakra ragasztott motivációs plakátok sokasága mellett, majd végül anyám kiszűrődő hangja jelezte a nagyi szobáját. Dermedten megtorpantam a folyosó közepén, és James is habozott mellettem. Ez nem normális. Hegyezni kellett a fülem, hogy pontosan halljam a szavait, Delia hangja azonban kristálytisztán csengett. Elesett. Mi ebben a nem normális? Nem erről van szó. Az egész helyzet nem stimmel. Olyan mintha... mint... Delia gúnyosan vágott a szavába. Mint micsoda, Terry? Talán az álmaid? Amikor még összepisilted az ágyad? Nem pisiltem össze az ágyam! sziszegte vissza bosszúsan anya. A lábuk miatt lett vizes. Mindig nedves volt a lábuk. Értem. Akkoriban mintha azt bizonygattad volna, hogy csak álmodtál. Te bizonygattad azt, hogy csak álmodtam. Anya is azt állította. Én soha. Delia nevetett. Nem volt kellemes a hangja. Nem én mondtam neked, hogy álmodtál, Terry. Haldokoltam. Nem emlékszel? Anya tétovázott a válasszal. Emlékszem... a pokolba veled! Hagyd abba az idióta vigyorgást! Te is benne vagy, nem igaz? Ne légy ostoba! Delia most hangosabban hozzátette: Gyere be nyugodtan, Deirdre! Jamesre pillantottam, majd beléptem nyomában a kórterembe. Anya és Delia az egyetlen kórházi ágy két ellentétes oldalán álltak, arcukból minden szín kifakult a szoba zöldes fehér fényében. 208

209 Anya az űzött vad elkeseredett tekintetével nézett rám. Deirdre! Nem is tudtam, hogy ma délután ide készülsz a kórházba. James hozott el feleltem teljesen szükségtelenül, Jamesre mutatva. Hozok valami ennivalót csicseregte Delia dallamosan. Hófehér fogsorát anyára villantotta. Hacsak nincs itt rám szükséged valamiért. Anya olyan felbőszült pillantást vetett rá, amely legalább három nyelven kiáltotta világgá: fulladj meg! Delia kilibbent az ajtón. Miután eltűnt, anya háta mögé lestem a nagyira, de csupán vezetékek és gépek zűrzavaros halmazát láttam. Szavaim vádaskodóbban törtek elő a számból, mint ahogyan szándékomban állt. Mintha azt mondtad volna, hogy csak elesett. Beljebb furakodtam szobába, és csatlakoztam anyámhoz az ágy mellett; úgy siklott el tőlem akár a csillogó olajbuborék a víz felszínén. A nagyi tökéletes mozdulatlanságban feküdt, takarója szépen ki volt simítva, két karja mereven feküdt törzse mellett. Egyetlen látható sérülést sem fedeztem fel rajta, semmi sem árulkodott arról mit művelhettek vele a tündérek, mit takarhat az a bizonyos tündérütés. Nem volt azonban ébren sem, és az álom vagy eszméletlenség nyomasztó érzete kúszott felém a kórházi ágy felől. Megperdültem, és az anyám arcába néztem. Mögötte James szomorúan lecsüggesztette a fejét, hamarabb felismerve nagyanyám állapotának súlyosságát, mint én magam. Mi baja? Anya kimérten és tárgyilagosan szólalt meg, érzelmeit továbbra is gondosan lakat alatt tartotta, Kómában van. Senki sem tudja az okát. Nem esen el. Nem volt beteg. Egyszerűen kómába esett, és az orvosoknak sejtésük sincs, mikor fog felébredni belőle. Elvégeztek 209

210 egy sor vizsgálatot, MRI-teszteket, és eddig minden negatívnak bizonyult. De még várunk néhány eredményre. Állítólag bármelyik pillanatban magához térhet. Vagy így feküdhet még száz évig. Lenéztem a nagyira, aki rezzenéstelen némasággal pihent, akár a halottak. Mégsem zaklatott fel a látvány, mintha egy sorozatot bámultam volna a tévében, velem és a családommal a főszerepben, miközben valódi énem biztonságban csücsült a nappaliban. Azon törtem a fejem, vajon úgy történik-e majd, mint a macska támadásának napján: az érzések később törnek rám, váratlanul, amikor a legkevésbé számítok rá. A kórteremre ekkor homály borult; alkonyi szürkület. Odakint álltam, tekintetem egy sáros, mocskos ruhakupacra meredt. furcsa szögekben kicsavarodva hevert egy árok mélyén, és a látványra rögtön görcsbe rándult a gyomrom. Az árokban a víz félig ellepte a rongyokat. A szürke félhomályban pár pillanatba telt, mire ráébredtem, hogy holttesteket látok magam előtt, hátborzongató csendéletté kifacsarodott végtagokkal. Egy fehér kéz kulcsolódott szorosan a karomra, közvetlenül az új fénnyel csillogó aranypánt alatt, és határozottan megrántotta. Tulajdonosa, egy magas fiatalember, akinek barna hajában egy döbbenetesen világos aranysáv húzódott, sürgetőn szólt hozzám: Gyerünk innen, Luke! Gyere már! Mind meghaltak. Én csak bámultam tovább a holtakat, lelkemben dermesztő hideg és irgalmas üresség honolt. Bizonyos értelemben még meg is könnyebbültem, hogy egyetlen könnyet sem vagyok képes hullatni a fivéreimért; ha most sírnék, megvakulnék. Hosszú órákba telne, mire sikerülne elkészíteni a cseppeket, hogy újra láthassam Őket. S órákon 210

211 át törhetném a fejem, hogy Ők mit művelnek körülöttem, miközben észre sem veszem a jelenlétüket. Luke! Már semmit sem tehetsz. Ha itt lettem volna... Itt velük, ahelyett, hogy az Ő parancsait követtem volna... Akkor most te is halott volnál. A barna-arany hajú férfi most erősebben rántotta meg a karom. Gyere innen! Elfeledtetjük veled a fájdalmat. Sosem fogom elfeledni. Luke lehunyta a szemét, de az összetört holttestek gyötrelmes képe még mindig ott égett a szemhéja mögött. Deirdre, James beszél hozzád. Kis időbe telt, mire sikerült elválasztani a saját valóságom Luke emlékeitől, mire a sár és a halál bűzét felváltotta a kórház tiszta fertőtlenítőszaga. Zavarba jöttem, pislogva igyekeztem kiszabadulni a különös kábulatból. Megfordultam, hogy James szemébe nézzek aki már az ajtó mellett állt. Tessék? Azt mondtam, hogy sajnos nem tudok tovább maradni ismételte James. Van egy fellépésem ma este a dudás srácokkal. Nem tudok kibújni alóla. Anya arcára hirtelen fellegek borultak. Deirdre. Warshawék partija. Az is ma este van. Azt hittem, vasárnap lesz. Ma vasárnap van. El sem hiszem, hogy megfeledkeztem róla. Teljesen kiment a fejemből. Róni kezdte a köröket a szobában, és most először látszott némi aggodalom a vonásain. James felvont szemöldökkel, csodálkozva nézett rám a háta mögött, de én teljesen megértettem anyám mélységes döbbenetét. Mindig előre eltervezte mindenki életének folyását, és valamiféle láthatatlan főkönyvbe 211

212 rendezte az adatokat; számára az a tény, hogy megfeledkezett egy aprócska részletről, csak egyet jelentett: a nagyi betegsége végzetesen kibillentette a lelki egyensúlyából ennek elismerése pedig egyzerűen elképzelhetetlen volt. Hogy fogsz eljutni hozzájuk? Delia elment, ahová a kedve szólíotta... apa csak késő este vesz fel innen munka után. Nekem pedig itt nincs autóm. Majd én elviszem szakította félbe James anyám szakadadan köreit. Nem. Neked a saját előadásodon kell megjelenned. Megraztam a fejem. Elképzeltem, ahogyan felbukkanok a kerti partin, és összehányom magam, miközben a nagyanyám kómaban van. Anya, nem olyan fontos ez a fellépés. Felhívom őket, és lemondom. Majd CD-lemezekről játsszák a zenét, vagy ilyesmi. Csak egy ostoba buliról van szó, a nagyi pedig itt fekszik a kórházban. Anya abbahagyta a járkalast, és szigorú tekintetét rám szegezte. Hónapok óta tervezgetik már ezt a partit. Most nem szállhatsz ki belőle. Ezen nem változtathatsz azzal, hogy itt maradsz. A nagyanyámra mutatott, keze egészen enyhén megremegett. Ha apának nem kellene ilyen sokáig dolgoznia... Fortyogott bennem a bosszúság, amiért ostobamód ragaszkodott a szépen eltervezett menetrendjéhez. Ha megengednéd végre, hogy jogosítványt szerezzek, egyedül mehetnék bárhová. Micsoda tébolyult ötlet, mi? Egy tizenhat éves lány, akinek saját jogosítványa van? Anya elhúzta a száját. Ne légy nevetséges, Deirdre! Mindketten pontosan tudjuk: még nem készültél fel arra, hogy egyedül kocsikázz. 212

213 Jamesnek nem volt szüksége médiumi képességekre, hogy megérezze a lecsapni készülő orkánt. A szoba sarka felé oldalazott. Ez badarság! vágtam anyám arcába. Jobban megy a párhuzamos parkolás, mint neked! Egyszerűen csak irányítani akarod az életem minden egyes percét. Hát persze hogy nem engedsz vezetni! Hogy a fenébe volnál akkor képes ellenőrizni minden ébren töltött pillanatomat? Hirtelen megrémültem, hogy túl messzire mentem, de képtelen voltam leállítani magam. Miért műveltem most ezt? Fogd be, Dee, fogd már be! Mégsem hallgattam magamra. Belefáradtam, hogy mindent a te szájad íze szerint csináljak. Elegem van belőle, hogy előre eltervezzék az életemet. Anyám arcvonásai megkeményedtek. Nem értem, hogy lehetsz ilyen hálátlan. Hát nem látod be, milyen szerencsés vagy, hogy a szüleid gondoskodni akarnak a jövődről? Törődöm veled, és gondot fordítok rá, hogy vidd valamire az életben. Mert neked nem sikerült! vágtam vissza. Mert Delia ért el mindent, amire te csak vágyakoztál! Ó, te jó ég, ezt most ugye nem mondtam ki hangosan? Meg sem rezzent az arca. Muszáj most lefolytatnunk ezt a beszélgetést? Anya, mi sosem beszélünk. Nem kérdezed meg soha, hogyan érzek. Állandóan csak rám erőszakolod az akaratod, és ez akkora őrültség. Már réges-régen le kellett volna folytatnunk ezt az átkozott beszélgetést! Szóval, mit akarsz hallani tőlem? Delia elrabolta az életemet? Delia kap meg mindent? Az válhatna belőled, ami nekem nem sikerült... túl kemény vagyok... erőszakos... hatalmaskodó anya. Tessék, most boldog vagy? Félig hátat fordítva nekem kotorászni 213

214 kezdett a táskájában. Felhívom Deliát. Talán visszajön, és elvisz téged. Még mindig egész testemben remegtem attól, hogy szembe mertem szállni vele. Megdöbbentett saját indulatos kitörésem. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, hogy képes voltam a nagyi kómába zuhant teste fölött ordítozni az anyámmal. Ujjai tétován érintették a telefon gombjait éppen olyan lelkesedéssel gondolt arra, hogy felhívja Deliát, mint én arra, hogy Delia autójában utazzak. Nem. Luke valószínűleg hajlandó lesz elvinni. Felhívom. Előhúztam a mobilomat, és gyorsan tárcsáztam Luke számát, kétségbeesetten drukkolva, könyörögve, hogy felvegye. Ki akartam jutni ebből a kórteremből, minél messzebbre a családomtól. Még James-től is menekülni akartam, aki az ajtóban ácsorgott, és igyekezett úgy tenni, mintha egyetlen szót sem hallott volna a veszekedésünkből. El akartam szakadni a saját életemtől. Halló? Luke hangját kissé megszűrte és eltorzította ugyan a telefon, de még így is fájdalmasan vágytam a közelségére. Luke? A név hallatára James elfordította a fejét. Luke hangja azonban elszakította róla a tekintetemet. Sokat gondoltam ám rád. Eszembe jutottak az árok mélyén heverő holttestek. Én is. - Nem mondhattam sajnos többet részvétlen közönségem füle hallatára. Hm. A kórházban vagyok. Kérhetnék tőled egy szívességet? Luke azonnal beleegyezett, és megígérte, hogy hamarosan találkozunk. James mormolt valami búcsúzásfélét, majd kimenekült a szobából, mielőtt kitalálhattam volna, mit mondjak neki. Anya pedig 214

215 csak ott állt, összefont karral, és engem tanulmányozott. Megacéloztam a lelkem. Oké, most mi van, anya? Vedd fel a kék kardigánod! Már húsz perce álltam a kórház bejárata előtt, amikor végre megpillantottam az esőfüggönyön átsuhanó Bukepháloszt, sötét tömegként a szürke, alaktalan világban. Megborzongtam, részben az idegességtől, részben a várakozásteljes izgalomtól, részben pedig az őszinte megkönnyebbüléstől. Figyeltem, amint az ősrégi Audi begördül a kiugró betontető alá, vizet spriccelve a sima, fekete aszfaltra. Miközben a kocsi felé rohantam, villám cikázott át az égen, fénylő és fenyegető ragyogással, majd egy másodperccel később mennydörgés rengette meg a levegőt. Egy pillanatra még a fülem is belecsendült. Becsusszantam az ülésre, azután gyorsan becsaptam magam után az ajtót, kívülre rekesztve a vihart. Az autó lassan elindult, és a szabadság különös érzése öntötte el a lelkem, mintha egy régi fájdalomtól szabadultam volna meg, amelynek létezéséről eddig nem is tudtam. Nem bírtam megállni, hatalmasat sóhajtottam. Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott. Amint Luke hangját meghallottam közvetlenül mellettem, már nem érdekelt, mennyire nem való hozzám. Egyszerűen csak boldog voltam, hogy ott ülhetek vele az autóban, és nehezen tudtam elképzelni, hogy bármi más fontos lehet. Tisztában voltam vele, mennyire önző vagyok, de nem érdekelt. 215

216 Luke felé fordítottam az arcom. Visszanézett rám, mosolytalanul, szeme alatt mély karikák sötétlettek: a múlt éjszaka háborús sérülései. Szia, szép kislány! Az igazat mondtam: Nagyon örülök, hogy látlak. Fogalmad sincs róla, milyen nagy szükségem volt ezekre a szavakra. Sóhaja legalább olyan mélyről fakadt, mint korábban az enyém. Hová? Először haza a hárfámért. És azért az átkozott, kék kardigánért. Hoztam neked egy ajándékot mondta Luke. Egy pillanatra sem vette le szemét az útról, miközben a zsebébe nyúlt, és a tenyerembe pottyantotta a nagyanyám gyűrűjét. Kihalásztad a lefolyóból?! Visszahúztam az ujjamra; most amikor már tudtam, milyen hasznos kis csecsebecse, korántsem találtam olyan otrombának. Ujjammal szórakozottan végigsimítottam a szélén, és közben kifelé bámultam a zuhogó esőbe. A szél megremegtette az autót. Hirtelen ragyogó fény világította be az utasteret, és egy pillanatra összehúztam magam, mielőtt felcsattant a mennydörgés fültépő robaja. Csodás este egy kerti partihoz. Luke tekintete a visszapillantó tükörre meredt, bár nem látszott mögöttünk más az összefüggő, szürke esőfiiggönyön kívül. Addigra vége lesz a viharnak. De ez a villámlás... Arca egyszerre elsötétült. Rengeteg energiával tölti fel az atmoszférát. Kitaláltam, mi jár a fejében. Mint amilyenre Eleanornak szüksége lehet ahhoz, hogy előadjon egy újabb eltűnési mutatványt? Engem nem az eltűnése aggaszt válaszolta szomorúan. Hanem a megjelenése. Vajon ezért figyelte folyton a visszapillantó tükröt? A gondolatra én is az oldalsó tükörbe pillantottam, és le sem vettem róla a 216

217 tekintetem egészen a házunkig, bár nem láttam benne mást, csak a kerekekről felcsapódó vízcseppeket. Megálltunk a kocsifelhajtón. Szeretnél inkább itt kinn várni, amíg átöltözöm és felveszem a hárfám? Luke pillantása a vállam fölött az üres házra siklott, amely alig volt észrevehető a sűrű esőfiiggöny mögött. Nem akarom, hogy egyedül legyél. Elkísérlek. Kiugrottunk az autóból, és a hátsó ajtóhoz rohantunk. Kis ideig ügyetlenül matattam a kulcsokkal, miközben az eső szakadadanul ömlött az ujjaimra, azután a lehető leggyorsabban kitártam az ajtót. Miután sikeresen bejutottunk a konyhába, rögtön hátranéztem, majd hangosan felnyögtem. Luke végignézett elázott ingén, és szelíden így szólt: Nos, legalább három évbe telt, mire kinyitottad az ajtót. Mégis mire számítottál? Hol találom a szárítót? Bedobom az ingem, amíg te átöltözöl. Luke meztelen felsőtestének gondolatára teljesen kiszáradt a szám, ezért szó nélkül a mosókonyhára mutattam, én pedig a szobámba menekültem, ahol félredobtam az ocsmány kék kardigánt, amelyet anyám javasolt, egy gombos fehér blúz és egy khakiszínű szoknya kedvéért. Szerettem volna hinni, hogy az öltözékem azt sugallja: profi, de szexi. Ellentétben anya kedvenc kék kardigánjával, amely inkább a következő benyomást keltette: frigid, puritán muzsikus mócsing. Visszatértem a földszintre, óvatosan lépkedve az esőszínű szürkületben. Fura érzés volt egyedül lenni otthon, a családtagjaim távol létében. A tévé mormolása, Delia harsogása és anya mixerének folytonos zúgása nélkül a ház hihetetlenül üresnek és némának tűnt, az 217

218 egyetlen életjelet a szárítógép lassú, ritmikus morajlása adta a mosókonyhában. Luke járt a fejemben, amint ott áll, rám várva, és ugyanaz a feszült idegesség reszketett végig a karomon, mint amikor közönség előtt kellett játszanom. Nem bíztam magamban, amikor Luke közelében voltam. Beléptem a félhomályos konyhába, tekintetemmel Luke sápadt alakját keresve. Kezét a pultra támasztva nézett kifelé az ablakon, így, hogy nem volt rajta ing, pontosan szemügyre vehettem a testét minden centije tiszta izom volt, egy tökéletesen hangolt, halálos gépezet. Keskeny forradások titokzatos térképe rajzolódott ki a vállán. Pillantásom a karján csillogó aranypántra siklott. Luke finoman félrebillentette a fejét, amiből rögtön tudtam, hogy meghallotta a közeledésemet. Mégis tovább bámult kifelé az esőbe, és néhány pillanattal később fordult csak meg. Ez gyors volt. Amint felém fordult, hirtelen megpillantottam mind közül a legnagyobb forradást; egy hatalmas, fehér, formátlan foltot a szíve közelében. Nem is igyekeztem leplezni a kíváncsiságomat, nyomban közelebb léptem hozzá. Szemem döbbenten összeszűkült, amikor megláttam, mekkora lehetett eredetileg a seb. Ezt hogyan szerezted? Nem válaszolt, ám tekintetében ugyanaz a halott kifejezés sötétlett, amelyet a gondolatolvasás megpróbáltatásai után fedeztem fel benne. Kinyújtottam a kezem, és óvatosan megérintettem az egyenetlen forradást, ujjammal finoman végigsimítottam fénylő bőrén. S ekkor egy emlék közepébe zuhantam. Már láttam korábban is, azon az estén a sírboltban. Ezúttal azonban hosszabban időzhettem benne. Luke hátát egy régi faépületnek vetve állt, gyilkos tőrének hegyét a bőrének feszítette a vállánál, és 218

219 óvatosan körberajzolta vele az aranypánt vonalát. Mintha csak a fegyver erejét próbálgatta volna. Vércseppek gyöngyöztek a penge nyomában, és hirtelen megborzongtam Luke tekintete láttán: nem látszott mögötte semmi. A következő vágás erőteljesebb volt, de még mindig eredménytelen, felhasította a bőrt, a pánton azonban átszökkent. A következő még nagyobb erővel hasított a testébe. Őrült hiábavalóság volt. Ha az aranypánttól igyekezett megszabadulni, ostoba próbálkozásnak bizonyult; a pánt maga sértedenül állta a tőr támadásait. Szilárd állhatatossággal szorította tovább a karját, miközben Luke cafatokra hasogatta az izmait, és vérvörös takaró borította el az újabbnál újabb sebeket a csillogó arannyal együtt. Luke remegő keze végül lejjebb eresztette a tőrt, és én megkönynyebbülten felsóhajtottam. Túlságosan hamar. Luke villámgyorsan lecsapott, akár egy vipera, és a mellkasába döfte a tőrt, kegyetlen erővel megforgatva a pengét a sebben. Ujjai ekkor végre elengedték a markolatot, feje hátrahanyatlott az épület falának, majd végül egész teste megvonaglott és kétrét görnyedt. Elakadt a lélegzetem, és nagy nehezen elszakítottam magam az emléktől. Szaporán pislogva igyekeztem visszafojtani a könnyeimet. Meg akartad ölni magad. Amint hangosan kimondtam a szavakat, az emlék valósággá vált. Iszonyodva bámultam az arcára. Te meg akartad ölni magad? Luke hatalmasat nyelt, teste mozdulatlan volt, akár egy szobor. Megpróbáltam ezt az utolsó darabkát is helyére illeszteni a lassan kibontakozó képben. Miért követnél el ilyen szörnyűséget önmagád ellen? Láttad. Egyenesen a szemembe nézett. Rezzenéstelenül. Miért ne? 219

220 A tizenhat évnyi katolikus hitoktatás nem múlt el nyomtalanul: ezernyi választ tudtam volna adni erre a kérdésre, de egyik sem tetszett igazán. Nem szóltam hát semmit. Egyszer csak ráébredtem hogy nem kell válaszolnom hogy nem is akartam beszélni. Inkább szorosan átöleltem, két karom izmos teste köré fontam, és arcom a vállán húzódó fehér forradásra szorítottam, ahol az első sebet ütötte a pengével. Luke lehajtotta fejét az enyémre, lélegzete számolta a pillanatokat, miközben a szívverésem lelassult, hogy felvegye az ő szívének ritmusát. S ekkor megéreztem szájának simogatását, forró leheletét hűvös bőrömön, amint a nyakamnak feszül, egyszerre gyengéden és sürgetőn. Lényem egy része kétségbeesetten figyelmeztetett, hogy állítsam meg, amíg még ura vagyok az érzékeimnek, de a jobbik része túlságosan vágyott az érintésére érezni akarta, ahogyan csókokkal szórja tele a bőröm a nyakamon, a fülem alatt, az állam ívén, mígnem Luke szája rátalált az enyémre, és ellopta a lélegzetem. Képtelen voltam gondolkodni, miközben hozzám simuló bőrének pézsmaillata elkábított, és ujjai a copfommal játszadoztak. Az agyam még azt kiáltotta: túl messzire mész! Testem azonban mar önálló életre kelve cselekedett, és közelebb simult Luke testéhez. Váratlan, nyilalló fájdalom hasított a szívembe, és belém fojtotta a levegőt. Éreztem, ahogyan Luke tagjai megmerevednek. Ellökött magától, kezével a mellkasához kapott, ujjaival a bőrébe markolt, szeme hirtelen elsötétült. Amint a kín újra fellángolt a szívemben, Luke egyszer csak megreszketett, és szorosan behunyta a szemét. Mi történik? kérdeztem suttogva. A tüzes érintés ismét végig hasított a szívemen, es Luke egész testében összerándult, nekizuhant a pultnak, leverve a padlóra egy fazék fedelét. Reszkető kezét a pult 220

221 felé nyújtotta, ám mielőtt megkapaszkodhatott volna, leroskadt a kő padlóra, a fedő mellé. A pánt fehéren izzott a karján, félelmetes mágia ereje ragyogott rajta. S én csak ekkor eszméltem rá. Nem a saját fájdalmam ez Luke gyötrelme volt. Amit én éreztem, pusztán halovány árnyéka lehetett a valódi kínnak, valamiféle szimpátiafájdalom, annak a fura varázslatnak az eredménye, amellyel a temetőben összekapcsoltam kettőnk tudatát. Leroskadtam mellé a padlóra, miközben teste egy ütemre reszketett a mellkasomban lüktető tűz hullámaival. Luke! Megérintettem az arcát, ő pedig rám emelte a tekintetét, az ajkába harapva kínjában. Mi történik veled? Rosszabb volt, mint valaha képzeltem volna. Érezni, ahogyan Luke tagjai remegnek a kezem alatt, tehetetlenül nézni, mennyire küszködik, hogy visszatartsa a keserves ordítást. Gyötrelmes erőfeszítéssel válaszolt: Engem... most... büntetnek. Felkaptam a fejem, és kinéztem az ablakon, kétségbeesetten kutattam, ki vagy mi leselkedhet ránk odakintről. Luke, látva a mozdulatot, nagy nehezen megmagyarázta: Azért... amit mondtam... Eleanornak. Azzal felnyögött, és ökölbe szorított két keze fölé görnyedt. Eszembe jutott Eleanor arca, az értetlenség, amellyel azt kérdezte, miért nem képes Luke megölni engem. Hiszen csak egy lány. A tündéri szipirtyó! Nem csak egyszerű lány voltam. Hanem belevaló csaj, aki még a flúgosságban is rendkívülinek számított. Benyúltam a görcsös végtagok összevisszaságába, és kezem Luke mellkasára szoritottam, érezve szívének lassú és erőltetett lüktetését, amint az elkeseredett dobbanások a bordáit ütötték. 221

222 Behunytam a szemem, megpróbálva felidézni azt az érzést, amikor a lóheret röptettem az asztal fölött. A fejemben megjelent előttem a Luke mellkasában izzó tűz, amint káprázatos lángjai egy vergődő galamb testét nyaldossák. A ragyogás narancs és fehér fénnyel tükröződött a madár fekete szemében, amint a tűz egyik tollat emésztette a másik után, fekete és használhatatlan hamuvá. Menj ki innen! suttogtam. A tűz azonban lobogott tovább a galamb pedig kitátotta csőrét, és az égre meredt, szeme dermedten és üresen tátongott a fájdalomtól. Minden erőmmel összpontosítanom kellett. Mi olthatja el a tüzet? Az oxigén hiánya, nem? Elképzeltem, amint a levegő elszökik a lángok elől, menekülve a perzselő hőségtől, nem hagyva mást maga után a tűznek, csak az ürességet. A tűz ekkor megreszketett, és kialudt a madár egyik szárnyán, mire válaszul a szívemet mardosó fájdalom is vibrálva lobbant egyet. Ne! nyöszörögte Luke. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a fejét rázza. Ne tedd! Csak hagyj egyedül, kérlek! Miért? Mert akkor tudni fogja. Ujjaim alatt a szíve keservesen megvonaglott. Megtudja... mire vagy képes. Most még... csak... találgat. Tisztán láttam a gyötrő fájdalmat testének minden egyes feszülő izmán. Nem bírom végignézni, ahogy szenvedsz. Én... hazudtam neki. Azt mondtam... te... nem jelentesz... veszélyt. Elfordította a fejét, ajkából vér szivárgott. Kérlek... Dee... ne tedd! Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Rettegtem attól, hogy ott helyben meghal a konyha padlóján, a fazék fedele mellett elnyúlva. Ha egyáltalán képes volt meghalni; miután láttam a mellébe mélyedő gyilkos pengét, már abban sem voltam biztos, hogy képes rá. 222

223 Annyit azonban tudtam, hogy érez fájdalmat, és nehezebb volt elviselnem kínban vonagló testének látványát, mint a saját szívemet marcangoló gyötrelmet. Leheveredtem hát mellé a hideg kőre, és hozzásimultam, két karom reszkető izmai köré fontam, és a nyakába temettem az arcom. Együtt feküdtünk a padlón, miközben Luke teste egyre forróbb lett, én pedig egyre szorosabban öleltem, és közben vártam, mígnem reszketése alábbhagyott, és Luke végre mozdulatlanul hevert mellettem, ziháló lélegzettel. S én mindvégig tudatában voltam annak, hogy véget vethettem volna a szenvedésének. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb döntés, amelyet valaha hoztam. Luke kinyitotta a szemét, és kezét az arcomra tette. Alig hallottam halk szavát: Köszönöm. Talán nem is mondta ki valójában. 223

224 Semmi kedvem sem volt megjelenni a partin. Már akkor is teljesen értelmetlennek tűnt, amikor csak a nagyi állapota járt a fejemben; miután pedig szemtanúja voltam Luke keserves kínlódásának a konyhánkban, már egyenesen őrültségnek éreztem. Borzalmas balsejtelem gyötört, hogy most minden perc drága, és egy rakás gazdag ügyvéd mulattatása csak hiábavaló időpocsékolás volna. Az életnek mennie kell tovább bölcselkedett Luke, miután közöltem vele, hogy le akarom mondani a fellépést. Nem léphetsz ki belőle. Mi mást tehetnél? Eltölthetném azt az időt veled. Együtt feküdhetnénk az ágyamon, emlékezetembe vésném az illatod és a hangod, hogy soha senki ne vehesse el tőlem. Dee! Megsimogatta a karom, és az ujjaim közé fűzte az ujjait. Folytatnod kell a saját, megszokott életedet. Ha nem teszed... Ők eljönnek, és elvégzik helyettem a piszkos munkát. Bepakoltuk tehát a hárfámat a kocsi csomagtartójába, és szép nyugodtan elindultunk a Warshaw-házhoz. Mint Luke korábban megjósolta, az ég kitisztult, és a levegő is frissen illatozott, a vihar utolsó fellegei máris visszavonulót fújtak a fák lombjai mögött. 224

225 Miközben Luke saját, borongós gondolataiba merülve vezetett, elnyújtóztam az ülésen, és egy hosszú, eposzba illő üzenetet írtam Jamesnek őszintén kiöntve neki a szívem, mint régen tettük. Amióta csak barátok voltunk, mindig is az írott (nos, gépelt) szóra támaszkodtunk, ha olyan gondolatokat akartunk megosztani a másikkal, amelyek túlságosan kényesek vagy súlyosak voltak ahhoz, hogy személyesen megbeszélhettük volna. Eszembe jutott, hogy kaptam egyszer egy hosszú levelet Jamestől az őrangyalokról, hogy vajon mindenkinek van-e, és egy másikat, amelyben arról érdeklődött, hogy szerintem a befelé fordulás elmebetegség-e. Emlékeztem, hogy én is küldtem neki egy hosszú ömlengést arról, hogy sosem leszek képes beilleszkedni sehová, és egy másikat, miszerint a zene esetleg időutazásra alkalmas eszköz lehet utóbbi olyan terjedelmesre sikeredett, hogy egy teljes órába telt, mire az összes betűt bepötyögtem az ormótlan billentyűzeten. Ez a mostani kissé rövidebb volt. james, már az elejétől őszintének kellett volna lennem veled, de féltem, hogy az érzéseidbe taposok, vagy tönkreteszem a barátságunkat. mostanában sok időt töltök Luke társaságában, és szerintem kezdek beleesni. Tisztában vagyok vele, hogy őrültség és fejjel megyek a falnak, de nem tehetek róla. ő is benne van ebben az egész tündérizében, de még nem értem, hogyan, olvastam a gondolataiban, ez a legújabb flúgos trükköm, és rájöttem, hogy egy csomó embert megölt, tudom, hogy ez most idiótán hangzik, de szerintem kényszeritették rá. engem is meg kellene ölnie, de nem hajlandó, és most félek, hogy akárki áll is emögött, valami borzalmasat fog elkövetni ellene, gőzöm sincs, mit 225

226 tegyek, talán meg kell mentenem, légyszi, ne légy dühös rám! szükségem van a segítségedre. Azután mély sóhajtással kitöröltem az üzenetet anélkül, hogy elküldtem volna. Összecsuktam a telefont, majd Luke felé fordultam. Min gondolkodsz ilyen nagyon? Hogy tragédiaként vagy epikus fantáziaregényként fogják-e megírni az életem történetét. Nagy nehezen kirángatta magát a gondolatai szövevényéből, és nekem úgy tűnt, mintha könnyed szavaival sokat enyhített volna rajtuk a kedvemért. Felnevettem. És hogy vajon egy jóképű srácot választanak-e majd a szerepedre? Nem. Éppen azon töprengtem, vajon csókkal zárul-e majd a vége, vagy szomorú zenével és egy utolsó, elsöprő kamerafelvétellel a tájakról, amelyeken egykor szabadon barangolhattam. Rám pillantott, ujjaival megcirógatta a kézfejem, mielőtt tekintete visszatért az útra. Én a csókban reménykedem, de az elsöprő kamerafelvételre számítok. Ráncokba szaladt a homlokom. El tudod mondani nekem, ki tette azt veled? A konyhában? Luke habozott, mintha játszott volna a gondolattal. Valaki... aki egykor hozzád hasonlított. Ó, hát ez sokat elárul. Többet nem árulhatok el. Hunyorogtam a lenyugvó nap fényében, és igyekeztem megfejteni, milyen is vagyok. Félénk? Olyan, akit elnyom a vasmarku anyja? Muzikális? 226

227 Luke tehetetlenül felnyögött találgatásaim hallatán. Alapvető tulajdonságokra gondolj! Nőnemű? Ember? Bingó! Nyereményt a lánynak! Luke is hunyorogni kezdett az alkonyi fényben, és feltett az orrára egy napszemüveget, amely csaknem elviselhetetlenül jól állt neki. Tényleg nem volt igazságos, hogy ennyi ellenállhatatlanul vonzó fegyvert rejtegetett a tarsolyában, kizárólag az én rabul ejtésem céljából. Tehát elméletileg, ha Ő hasonlít rád, nyugodtan beszélhetek rólad, és te közben sok mindent megtudhatsz róla. Én pedig nem kerülhetek bajba miatta. Ebbe belesajdul a fejem, de azt hiszem, tudlak követni. Luke egészen belemelegedett az ötletébe. Oké. Beszéljünk akkor a különleges adottságodról! Ez egy ajándék. Nem változtathatja meg azt, aki vagy. Inkább olyan, mintha... Küszködve kereste a szavakat. Mintha részeg volna az ember. A mámor nem változtatja meg a személyiséget, csak a gátlásokat oldja fel teljesen. Még jobban kihangsúlyozza, milyen vagy valójában. Szóval, ha az ember komisz jellemvonásokkal rendelkezik, aljas és kellemetlen részeg válik belőle. Ha viszont kedves ember, akkor szeretette méltó spicces bolond lesz. Te viszont egy őrületesen tehetséges lány vagy, elképesztő akaraterővel megáldva, a rendkívüli adottságod pedig csak fogja és felrobbantja az egészet. Engem már meghódítottál. Nincs szükség további bókokra. Luke lazán legyintett. Csak a természetemből fakad. Nem bírom leállítani magam. Elképesztően aranyos a copfod, szeretném megsimogatni. Látod, ez csak úgy kicsúszott. Ha most elvörösödöm miattad, esküszöm, megütlek! Teljesen kibillentett lelki egyensúlyomból a szokatlan jókedve. Ez az a Luke 227

228 volt, aki a versenyen évődött velem, nem az a Luke, aki vérkönynyet hullatott egy sírboltban, vagy aki emlékeibe veszve vergődött a konyhában. Hiányzott nekem. Ekkor rám nézett, és megajándékozott egy futó, ragyogó mosollyal. Az ajkamba haraptam, és végül mégis lángba borult az arcom. Jól van, folytasd csak a különleges adottságról szóló mesét! Feltételezem, hogy ez a valaki más, aki talán sokban hasonlít rám de mégsem én vagyok, eredetileg nem volt szeretetre méltó és szellemes, aki később über szeretetre méltóvá és szellemessé vált volna miután felfedezte az ajándékba kapott adottságát. Hangsúlyomat az ajándék szón kifejezetten ironikusnak szántam; még nem dőlt el bennem a vita, vajon egyetértek-e Luke terminusával, avagy sem. Nem. Az a valaki, aki talán hasonlít rád, és esetleg van némi köze a helyzetemhez is, egy gonosz, paranoiás és skizofrén lány volt, aki imádott parancsolgatni az embereknek, és bántotta őket, ha nem teljesítették minden kívánságát. Rengeteg embert. Eltöprengtem. És hol lépsz te be a képbe? Attól tartok, ezen a ponton lép be a fájdalom a képbe. Úgy értem, ha megpróbálom elárulni. Szinte észrevehetetlen volt a lopott pillantás, amelyet az aranypántra vetett. Akkor hol lépek be én a képbe? A paranoiás résznél. Retteg a hárfásoktól? Az eszed, Dee! Használd egy kicsit! Miről is beszéltünk az imént? S ekkor hirtelen ráébredtem. A telekinézis. Erre céloztál a konyhában. Amikor azt hazudtad neki, hogy nem jelentek veszélyt. 228

229 Tovább törtem a fejem, majd egyszer csak kifakadtam: De hát ez akkora hülyeség! Ha nem zaklattak volna a versenyen, és nem vagdostak volna hozzám négylevelű lóheréket mindenféle perverz gyagyások, akkor sosem jövök rá, hogy tündérek egyáltalán léteznek. Csak azokra az emberekre nézve jelentettem volna veszélyt, akik az utamba állnak a mosdó felé, amikor rám tör az idegesség. Luke kedélyesen rám vigyorgott; még sohasem láttam ilyen vidámnak. Itt lép be a paranoid-skizofrén rész. Mégsem lehet, hogy én vagyok az egyetlen... Ó! Hirtelen megértettem, mit jelentett Luke emlékei között az a rengeteg holttest. Tehát ezért... S lassan az összes kihallgatott beszélgetés is értelmet nyert. Veled végezteti a piszkos munkát. Miért pont veled? Luke újabb kérdéssel felelt: Miért nem Eleanor? Lelki szemeim előtt megjelent Eleanor képe, amint elegáns ujjait riadtan visszarántja a nyakamban lógó kulcstól. A vas... Eleanor képtelen hozzáérni. De hát a királynő sem képes megfogni? Hiszen ő ember. Már nem. Nem egészen. Hitetlenkedve ráztam a fejem. De hát én láttalak. Ismerem az érzéseid ezzel a szörnyűséggel kapcsolatban. Hogyan bír mégis kényszeríteni? Tudod, hogy nem mondhatom el neked. Eszembe jutott, ahogyan Luke a szívébe döfte a tőrt, megpróbálva elpusztítani saját magát. S ahogyan a sírboltban kuporgott, bánatosan kérdezve, hogy megbocsátok-e neki valaha. Bármi kényszerítette is arra, hogy meggyilkolja azokat a szerencsétleneket, csakis valami borzalom lehetett. Rettenetes elképzelés ötlött a fejembe. 229

230 Nem esel transzba, ugye? Vagy valamiféle távirányításos voodoo agykontrollt alkalmaz? Luke a fejét rázta. Sajnos egész idő alatt tökéletesen tudatomnál voltam. De akkor jöttél te, és teljesen elbűvöltél. És itt lett vége a dalnak. Váratlanul és meglepő módon elmosolyodott. Pokolian könnyelmű vagyok. Talán ez a szerelem? Mielőtt válaszolhattam volna, keményen a fékbe taposott. Ez az a hely? Felnéztem. Aha. A hatalmas téglaépület messze állt az úttól, oszlopos homlokzata a körülötte elterülő lejtős gyep fölé tornyosult. Luke a meredek kihajtóra kormányozta Bukepháloszt, körbepillantva a kihalt és makulátlan tisztaságú birtokon. Egyetlen autót sem látok Biztos vagy benne, hogy a jó időpontban érkeztünk? Fél nyolc van, nem igaz? Hogy ellenőrizzem, gyors pillantást vetettem az autóban lévő órára. Nincs itt semmi hiba. Mrs. Warshaw azt mondta, hogy a parti nyolckor kezdődik, de csak menjek nyugodtan hátra, és helyezkedjek el a rotundában. Már jártam itt korábban is, a lánya fogadásán. Anyám barátai. Az anyádnak vannak barátai? Légy kedves! Luke széles mosollyal leparkolta az autót a ház közelében. Fogta a hárfám, én pedig felemeltem a hátizsákját, azután Luke közelebb lépett, és szorosan megfogta a kezemet. Együtt sétáltunk az óriási ház mögé, elhaladva a spirális alakra nyírt bokrok és egy tócsába pisilő kisfiút formázó szökőkút mellett. Azt reméltem, hogy ha valaha is gazdag és híres leszek, a halomban álló pénzem nem fogja úgy 230

231 kifacsarni a szépérzékemet, hogy a pisilő kisfiúkat megfelelő kerti díszként tartsam számon. A tágas hátsó udvaron egyetlen lélek sem lézengett, habár asztalok álltak a falnak döntve a hátsó bejárat mellett, és összecsukható székek voltak hosszú sorokban neki támasztva egy üvegezett verandának. Luke és én átvágtunk a narancs-zöld alkonyi fényben az udvaron a rotundához, egy oszlopokkal körülvett és téglával kövezett kis épülethez, amelynek tetejét fehér kupola fedte. Úgy érzem, nagyon korán érkezhettünk jegyezte meg Luke. Felállított nekem egy széket, ő maga pedig a rotunda szélére telepedett, és onnan figyelte az előkészületeimet. Néhány perces néma hallgatás után azonban megszólalt: Tudok az öcsédről. Éppen a hárfa hangolásával voltam elfoglalva, ám erre felkaptam afejem. Az öcsémről? Luke belekotort ütött-kopott vászon hátizsákjába, és előhúzta belőle a fuvolatokját. Az egyik emlékedben láttam. Hány éves voltál, amikor az anyád elveszítette? Úgy tehettem volna, mintha nem tudnék az egészről semmit, de az igazság az volt, hogy pontosan emlékeztem arra a hónapra, napra és arra az órára, amikor anya elveszítette a babát. Mint ahogyan arra is, milyen idő volt odakinn, és mit ettem aznap reggelire. Kíváncsi lettem, vajon mi mást ásott elő Luke az emlékeimből. Tíz. Ügyes ujjai pillanatok alatt összeszerelték a fuvola darabjait, miközben fürkésző tekintete az udvar széleit pásztázta, lankadatlan éberséggel. Zavar, ha beszélned kell róla? Emlékeztem arra, amikor anya óriási pocakja egyszer csak eltűnt, túlságosan korán, és ez volt egyben az utolsó alkalom is, amikor valaha sírni láttam. De ez a veszteség nem érintett igazán, hiszen az 231

232 anyámé volt, nem a sajátom, és hát anyám terhessége számomra mindig kissé szürreálisnak tűnt. Nem. Miért akarod tudni? Luke pillantása ekkor a rotundához legközelebb álló fácskákra siklott: három törékeny csipkebokorra, alig néhány méternyire tőlünk. Mielőtt úgy határozok, hogy valakit nem kedvelek, előbb mindig megpróbálok rájönni, van-e oka annak, hogy olyanok, ami- lyenek. Rólam beszélsz? Megsemmisítő tekintetet vetett rám. Az anyádról, te buta. Az ajkamba haraptam, védekező álláspontra helyezkedve, ugyanakkor meg is könnyebbülve, amiért egy pártatlan kívülálló szerint anyámmal nehéz lehet együtt élni. Anyával nincs gond. Luke összevonta a szemöldökét. Az emlékeidnek hála elég idő állt rendelkezésemre, hogy megfigyeljelek titeket, és szerintem már egy ideje igenis nagy gondok vannak vele. És ne akard most Deliát felhozni nekem! A fejét csóválta, majd kis idő múltán hozzátette: Meg kell találnunk a módját, hogy megvédelmezzük a családodat. Ha én nem vagyok hajlandó kezet emelni rád, akkor Ők minden lehetőséget ki fognak használni, hogy tönkretegyenek. Magam elé képzeltem, amint igyekszem meggyőzni anyát a vas ékszerek viselésének előnyeiről. Vagy amint megpróbálok intelligens beszélgetésbe elegyedni apával a tündérekről. Delia nos, Delia egyedül is kiválóan tudott gondoskodni a saját védelméről. Talán használhattam volna Deliát csalétekként. Luke jókedvűen felnevetett az arckifejezésem láttán. Szerintem az lesz a legjobb, ha megfejtjük, min dolgozott a nagyanyád, mielőtt Ők rajtaütöttek. 232

233 Hirtelen kijózanodtam. Eszembe jutott, hogy a nagyi kórházban fekszik, miközben mi itt vidáman nevetgélünk. Meg tudják gyógyítani az orvosok? Te tudod, hogyan lehetne meggyógyítani? Luke lemondóan vállat vont, és a fejét rázta. Erről sajnos semmit sem tudok. Néhányan talán ismerik a módját, de nem szólíthatom ide Őket csak úgy egyszerűen. Még ha képes volnék is rá, nem tudom, valóban akarnám-e. Még a legjobbak sem teljesen megbízhatók. Hát nem mind olyanok, mint Eleanor és Ragyás Gyagyás? Ragyás Gyagyás? Ott volt a fogadáson. Aztán később is felbukkant, Dave Jég kuckójában. Luke homloka ráncokba szaladt, amint felidézte az emléket. Aodhan. Így hívják. Elmélyültek homlokán a ráncok. Ott járt a fagylaltozóban? James kitessékelte egy hamulapáttal. Ez eszembe juttatott még egy problémát, amiről beszélni akartam. Azt hiszem, James féltékeny rád. Luke a szemét forgatta. Azt hiszed? Felemelte a fuvoláját, mintha játszani akart volna, azután mégis újra a térdére fektette. Évek óta ismer téged, Dee. Rengeteg esélye volt, és egytől egyig elszalasztotta mindet. Magasba szökkent a szemöldököm. Akkor hát nem is aggaszt téged a dolog? Luke megrázta a fejét, majd fújt egy A hangot, mielőtt megigazította volna a csúszkát a hangszerén. Nem. Én sokkal jobban szeredek téged, mint ő. 233

234 Felsóhajtottam. Szerettem volna fogni ezt a pillanatot, becsomagolni egy szép színes papírba, és odaajándékozni magamnak, valahányszor kövérnek éreztem magam. Luke ekkor a néma házra pillantott. Határozottan korán érkeztünk. Akarsz játszani valamit bemelegítésképpen? Újra hallani akartam a szájából, hogy szeret engem, de a közös muzsikálás is elfogadható második helyezettként szerepelt nálam. A hárfát a vállamnak támasztottam, és a simára csiszolt fa tökéletesen illett a nyakam görbületéhez; túlságosan távolinak tűnt már, hogy utoljára játszottam. Persze. Luke a jelek szerint ugyanígy érzett, mert ujjait fuvoláján végigfuttatva így szólt: Hosszú ideje volt. Mit szeretnél játszani? Végigsoroltam a kamaradarabokat, amelyekről azt feltételeztem, hogy talán ismeri őket, és egy kivételével mindre bólintott is. Belevágtam hát egy táncos nótába, Luke pedig rögtön bekapcsolódott a vidám dallamba. Mintha egy kirakó két összeillő darabja lettünk volna: a fuvola magas, szellős hangja betöltötte mindazt az űrt, amelyet a hárfa maga után hagyott, mély húrjaim ritmikus lüktetése a fuvola hangjai alatt pedig olyan erővel lendítette előre a dalt, amely elfeledtetett velem mindent, a muzsika kivételével. A darab végén megnedvesítettem kezemmel a húrokat; Luke fi gyelme viszont azon nyomban visszatért a három csipkebokorra. Megráncigáltam a karját, hogy ismét magamra vonjam a figyelmét. Jól van. Ez már több a soknál. Mit nézel olyan nagyon? Én semmit sem látok. Van ott valaki, akit nem veszek észre? Luke a fejét rázta. Egészen biztos vagyok benne, hogy magad is láthatod Őket, ha elég erősen próbálkozol. De nincs ott semmi látnivaló. Egyelőre. 234

235 Egyelőre? Ez elég baljóslatú módja volt a semmi kifejezésének. Luke az udvar meredek ívére mutatott. Ez a magas domb, azok a csipkebokrok, a vihar... Elképzelni sem tudok alkalmasabb időt és helyet a Daoine Sidhe hirtelen felbukkanásához. A név ismerős érzéssel visszhangzott a lelkemben. Az meg micsoda? Az Örök Ifjak Népe. Azok a tündérek, akik Danut imádják. Ők... Láthatóan nehezen találta a megfelelő szavakat.... maguk a zene. Muzsika hívja elő Őket. A zene az éltető elemük. Lemondóan vállat vont. És ha létezik olyan zene a világon, ami képes előszólítani Őket a rejtekükből, akkor az a tiéd. Kezemmel megérintettem a nyakamban lógó pici kulcsot. Most aggódnunk kellene? Nem hiszem. Visszautasítják, hogy szövetségre lépjenek Vele, és viszonzásképpen ő is megtesz mindent, csak hogy elpusztítsa Őket Mind közül a Daoine Sidhe a leggyengébb a valódi világban... az emberek világában. Nagy viharra van szükségük, mint amilyen ma délután is tombolt, hogy egyáltalán fontolóra vegyenek egy látogatást még a napforduló előtt. Pontosan tudtam azonban, hogy mégis veszélyesnek tartja a felbukkanásukat, hiszen tekintete folytonosan visszatért a bokrokra. Felvontam a szemöldökömet. Erre még hozzátette: De hát az imént mondtam, hogy nem létezik megbízható tündér, ugye? Köztük is akad olyan, aki pusztán a hangodért képes volna megölni téged. A csipkebokrokra bámultam, kissé megdöbbentett a tündérek jelleméről szóló legújabb tájékoztatás. 235

236 Nem hagyom, hogy bárki bántani merészeljen szólt Luke halkan. Majdnem el is hittem; teljesen meg lettem volna győződve Luke tévedhetetlenségéről, ha nem a saját szememmel láttam volna leterítve a konyha padlóján egy olyan ellenség kezétől, aki még csak nem is tartózkodott a házban. Felszegtem azonban az állam, és a hárfám újra a vállamnak támasztottam. Tudom. Szeretnél valami mást is játszani? Ha veled vagyok, mindig muzsikálni akarok, amíg állva el nem alszom, hogy azután felébredjek és játsszam tovább. A válaszom tehát természetesen igen. Hátradöntöttem a hárfát, majd belekezdtem egy borongós kis dalba, lassan és egyre erőteljesebben. Luke azonnal felismerte a melódiát, és ismét szájához emelte a fuvoláját. Együtt alakítottuk a dalt olyan muzsikává, amely egyszerre volt féktelen és borzongató, lelkesítő és kijózanító. A dallam mélyen zengett hárfám húrjain, míg Luke fuvoláján felfelé szökkent, egyre magasabbra emelve a fájdalmas ellenszólamot az oktávon belül. Csaknem túlságosan is nyersen hangzott; mindketten kiteregettük jellemünk tejtett vonásait ezen a leplezetlen zenei nyelven, bárki füle hallatára. A három csipkebokor árnyékában felbolydult a sötétség. A melódia egy halk dobszó ütemére lüktetett tovább am mely a mélyéről származott, akár egy titkos szívverés. Szinte láttam a zenét, amely pókhálóként feszült és nyújtózott a sötétben, ahol életre csalta, csábította az árnyakat. Minden szerelmes dallam, minden egyes reményteljes ütem, minden érzelmes hang testet öltött; és a csipke bokrok védelmező árnyékában a melódia valóra vált hússá és vérré. 236

237 A bokrok mellett álló két tündér karcsú volt és nyúlánk, sápadt bőrük zöldes színben csillogott, talán az esti fény tette, talán már így születtek. Egyikük egy hegedűt tartott hosszú, zöld kezében, ifjú arcát felénk fordította, a másik tündér pedig dobot szorongatott vékony karjában. Eleanorral és Ragyás Gyagyással ellentétben senki sem vélhette volna emberi lénynek őket, bár külsejük éppen annyira volt szépséges, mint amennyire különös. Hagytam, hogy a dal utolsó hangjai is elhalkuljanak, félig arra számítva, hogy a zenével együtt ők is köddé válnak. Ott maradtak azonban, a közeli csalitból figyelve minket. Luke ekkor a fülembe suttogott, és én riadtan összerezzentem; nem is vettem észre, hogy megmozdult. Ezt a kettőt ismerem. Brendan és Una. Így neveztem el Őket. Elnevezted őket? Még mindig suttogva válaszolt: A Daoine Sidhe tündérei nem árulják el valódi nevüket senkinek sem. Úgy tartják, a név kiszolgáltatottá teszi Őket mások hatalmával szemben. Állj fel, amikor Velük beszélsz! Udvariatlanság volna, ha nem tennéd. Maga is felállt, állát büszkén felszegve, és megszólította a tündéreket. Brendan! Una! Brendan közelebb lépett, arca kíváncsiságot, ha nem is nyílt barátságot tükrözött. Luke Dillon! Rögtön gondoltam, hogy a szenvedés igencsak jellemző hangjait hallom csendülni a muzsikában. Lassan kilépett a fák közül, ám hamar hátrálni kezdett, kezét védekezőn az arca elé kapva. És most is állig fegyverben. Egy pillanata, azt hittem, hogy Luke nadrágjába rejtett tőréről beszél, tekintete azonban a nyakamban lógó kulcsra tapadt. Luke bólintott. Most még sokkal inkább. 237

238 Brendan felemelte a hegedűjét. Gyönyörű hangszer volt, festett vagy aranyozott borítással, egymásba fonódó virág és szőlő mintákkal díszítve. Meg akartalak kérni, hogy közösen játsszunk egyet, de te is tudod, hogy nem bírom elviselni azt a szemetet. Nem vennéd le, hogy úgy muzsikálhassunk, mint a régi szép időkben? Luke megrázta a fejét, és rám pillantott; tekintetében olyan védelmező gondoskodás és birtoklási vágy csillogott, hogy kellemes melegség töltötte el a szívem. Attól tartok, ezúttal ott marad, ahol van. Sajnálom. Ekkor Una aki karcsúbb és kisebb is volt Brendannál, világos haját pedig vastag fonatokban viselte a feje tetején szólt ki a fák közül, szavai mögött finom évődés vagy talán gúny érződött: Figyeld csak, hogy ragyog az arca, amikor a lányra néz! Brendan homlokát ráncolva pillantott hátra a válla fölött a lányra, majd visszafordult, kutató tekintetét pedig rám és a hárfámra szegezte. Szóval a tiéd volt a másik hang, amelyet hallottam. Majdnem olyan jól játszol, mint mi magunk. Luke jelentőség-teljes pillantást vetett rám, és rögtön megértettem, hogy hihetetlen dicséretben volt részem. Megpróbáltam visszaemlékezni, mi mindent árultak el a régi mesék a tündér-ember etikettről. Mindössze néhány elszórt részletet sikerült csak felidéznem az udvariasságról, az óvatosságról, miszerint nem szabad enni az ételükből, és hogy felesleges ruhadarabokat kell kitenni, ha meg akarunk szabadulni a fán lakó tündérkéktől. Nem voltam meggyőződve azonban, hogy ezek közül bármi is hasznomra válhatott az adott helyzetben. Úgy döntöttem tehát, hogy hízelgéssel válaszolok; anyám ügyfeleinél mindig bevált. Alig hinném hogy ez egyáltalán lehetséges, de azért hálásan köszönöm. 238

239 A bókra halvány mosoly tűnt fel Brendan szája sarkában, és szívem mélyén megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy sikerült helyesen felelnem. Úgy vélem, sokkal kellemesebb lét jutna osztályrészedül, ha velünk játszanál, és nem ebben a fakó világban válaszolta. Bizonyára jól tudod, hogy Luke Dillon és a muzsikája nem hasonlítható a te fajtád színtelenségéhez. Una még hozzátette, nyugtalanítóan közel hajolva: A legjobbaktól volt szerencséje tanulni. A hang irányába fordítottam a fejem, és megpillantottam a tündérlányt, alig néhány lépésnyire, ám ekkor azt is éreztem, hogy Luke nyomban mögöttem terem, és két karját védelmezőn körém fonja. Szavai kedvesen szóltak, a testemet szorító szilárd ölelés ellenére. Nem mintha nem bíznék benned, Una. A tündér elmosolyodott, és vidáman körbeperdült a fűben. Ó, Brendan! Figyeld, hogyan öleli azt a lányt! Brendan azonban mosolytalanul méregetett minket. Tehát ez volna Deirdre. Hallottam én is a Tir na Nog berkeiben keringő szóbeszédeket Luke Dillonról és vakmerő engedetlenségéről. Hogy most a szerelem csapdájában vergődik az, aki soha senkit sem szeretett. Luke hangjába némi töprengés keveredett: Igaz a szóbeszéd. Brendan vonásai tökéletesen tükrözték Luke arckifejezését. Mi nagyra értékeljük a dacos ellenszegülést, de nem hiszem, hogy ez a tulajdonság hasznodra válik. A királynő féltékeny uralkodó. Tekintetét ekkor felém fordította. Tisztában vagy vele, miféle sors vár rá, amiért megkímélte az életedet? Egy szóval sem kérte tőlem! csattant fel Luke. 239

240 Una közelebb lépett, láthatóan kevésbé taszította a vas közelsége, mint a társát. Pillantásunk találkozott, és nyugtalanság lett úrrá rajtam, amint belevesztem tekintetének kortalan, zöld mélységébe. Ám a következő pillanatban apró ráncok jelentek meg a szeme körül, amikor is mosolyogva megkérdezte: Szereted? A kérdés hallatán Luke megdermedt a hátam mögött. Milliónyi okom lehetett volna, hogy nemet mondjak, de csak egyetlen válasz felelt meg az igazságnak, bár teljességgel ésszerűtlennek tűnt, még számomra is. Bólintottam. Luke mélyet sóhajtott. A csipkebokrok árnyékában, a lenyugvó nap halovány fénysugarában, Brendan összevonta a szemöldökét. Milyen érdekes! Rendkívül nehéz megérteni az embereket. Még téged is, Luke Dillon, aki oly nagyon hasonlítasz hozzánk. Una odaperdült Brendan mellé, végigfuttatva apró kezét a másik tündér mellkasán, majd vissza, miután fürgén körbetáncolta társát. Hát nem hallottad a muzsikájukat, barátom? Hallottad talán valaha, hogy emberek ilyen zenét játszottak volna? Bizonyara ez a szerelem. Luke együtt érző kedvességgel felelt: Ez csupán a hangja. A betegség egy tünete tette hozzá Brendan, mintha a szerelem Olyan kór volna, amelyet csakis emberek kaphatnak el. Rejlett azonran némi gyengéd érzelem és tisztelet is a szavaiban. Mindketten bolondok vagytok. Kiléptem Luke ölelő karjai közül. Áruld el az okát! Kérlek, beszélj nekem Luke sorsáról, hiszen ő maga képtelen rá. Két meglepett szempár fordult felém egyszerre, de én nem futamodt meg. Tudni akarom, ki irányítja, és mi tartja vissza attól, hogy kedve 240

241 szerint cselekedjen. Tudom, hogy te választ adhatsz a kérdésemre. Eszembe jutott, hogy a tündérek szeretik az udvariasságot ezért még időben hozzátettem: Kérlek! Una pillantását ekkor Brendanra emelte, arcán örök mosollyal. Brendan, kérlek, válaszolj neki! Kissé gúnyosan ejtette ki a Brendan nevet, csúfot űzve abból, ahogyan Luke szólította őket. Talán van esélyük, ha a lány megtudja az igazat. S abban kedvemet lelném. Brendan sértődötten húzta fel az orrát. Négyszáz éve nem tapasztaltam, hogy bármiben is kedvedet lelted volna. Most biztosan így lesz. Figyeld Luke Diliont, ahogyan a lány mellett áll, bár a királynő... Fogd be! torkollta le Brendan, és durvasága olyan hétköznapian modernnek hatott, hogy kis híján felnevettem. Ne vesd ingyen a lába elé! Felém fordult, és a szemembe nézett. Mit adsz érte cserébe, ha elmesélem a történetét? Una boldogan felkacagott, és pörögve-forogva eltáncolt Brendan mellől a fűben, hogy közelebbről szemügyre vegyen minket. Megdöbbentem. Fogalmam sem volt, mire vágyhat egy tündér, de erős kétségeim voltak afelől, hogy olyasmire, amitől szívesen megválnék. Luke ajka finoman megcirógatta a fülemet, amint halkan odasúgta: Muzsikát. Csaló! rótta meg Una. Fogd be! Brendan a tündérlány felé fordult, Una pedig vidáman mosolygott társa ingerültsége láttán. Te sosem vagy képes elhallgatni? Brendanhoz inteztem a szavaimat: Egy dalt adok cserébe. Nem is akármilyet. Én magam szereztem. 241

242 Egy pillanatra úgy tett, mintha fontolóra venné, de még különös arcáról is tisztán leolvastam, hogy ajánlatom elnyerte tetszését. Tisztességes ár. Kezdheted. Luke arcára néztem, ő pedig biztatóan bólintott. Leültem hát a hárfámhoz, ujjaim kissé reszkettek az idegességtől, amelyet egyébként egyáltalán nem éreztem, és eljátszottam nekik a legbonyolultabb szerzeményemet. A dal gyors volt, összetett és gyönyörű, ráadásul tökéletesen énekeltem, mert tökéletesnek kellett lennie. Amikor befejeztem, újra felálltam, és várakozás telj esen néztem Brendanra. Irigy vagyok közölte. Arckifejezéséből ítélve komolyan is gondolta, és hirtelen eszembe jutott, amikor Luke azt mesélte, hogy a tündérek közül néhányan akár egy hangért is képesek volnának embert ölni. Most el is hittem. És magas is vagy kacagott Una, és körbetáncolta a rotundát, hogy végül visszatérjen Brendan oldalára. Valószínűleg egyik sem fog hamar megváltozni. Brendan tudomást sem vett róla, és bár szavait nekem szánta, tekintete Luke arcára meredt. Az egész történetet kívánod hallani? Válaszra sem várva folytatta: Egy ragyogóan tehetséges fiatalemberről, egy nagy király egyetlen fiáról, aki nem volt hajlandó lemészárolni apjának ellenségeit a csatamezőn? Akinek lelke utadon barangolt, miközben álmodott? Aki úgy muzsikált, hogy irigyelték tőle a tündérek? Akinek arany haja és szépséges arca sértette a tündérkirálynő szívét? Nagyon költői morogta Luke. Brendan most először mosolyodott el. Jól van. Akkor meséljek egy ifjúról, Luke Dillonról, aki egyedül merészelt sétálni a 242

243 napfordulón, amikor nem lett volna szabad, és elragadta remtmény, aki magát a tündérkirálynőnek nevezi? Jöjj h0ozzám mondta... És csókolj! rikkantotta Una. Szeress! Elhervadok sajat szívem börtönében! Fogd be!- rivallt rá ismét Brendan. Követelte az ifjútól hogy udvarolja körbe. De a fiú visszautasította, és ezzel olyat tett amit korábban senki sem merészelt. Una felkapta dobját a földről és tenyerével baljóslatú ütemet vert rajta. Brendan a dob hangját túlkiabálva folytatta meséjét. S a királynő ihletet nyerve az ifjú álmodozásából, kitépte annak lelkét, és kalitkába zárta, a testétől távol. A fejemben ekkor felrémlett az emlék; a Luke tarkóját szorító kéz, majd később, amint Luke térdre hullik, és szájából a lélegzet galamb formájában távozik. Végül megparancsolta a fiúnak, aki vért sosem ontott, hogy az orgyilkosa legyen, csak mert kedvét lelte a szenvedésében. S az ifjú gyilkolt, mert ha nem, a királynő átadja lelkét a pokol seregeinek. S így ölt tovább. A teremtés minden tündére ismerte legendáját; miként használta ki a királynő a vaspenge iránti iszonyunkat, s miként estek áldozatul ellenségei a rabszolgájának. Luke elfordította a fejét, vonásait eltorzította a fájdalom. Brendan azonban rendületlenül folytatta, láthatóan örömét lelte a regélésben: Az ifjú könyörgött, adja vissza szabadságát, de ármányos királynőnk nem ismer sem kegyelmet, sem megbocsátást. Emlékezetében oly frissen élt még a visszautasítás, mint amikor a fiú az arcába vágta azt, rajta volt hát most a tagadás sora. S az ifjú öldökölt tovább, ő lett a királynő kopója; ellenségre vadászott, mint korábban tündér soha. Nem volt halott, de élő sem volt, mígnem az öldöklés már-már 243

244 elemésztette, s ekkor fegyverét az ifjú saját szívének szegezte. De vajon engedte a boszorkány, hogy halálba meneküljön kedvenc játékszere? Ráadásul olyan halálba, amelyet az ifjú választott önmaga számára? Soha! kiáltotta Una. Luke lehunyta a szemét. Brendan jelentőségteljes pillantást vetett a társára. Suttogó szóbeszéd járja... miszerint a királynő saját egyetlen lányát áldozta, hogy sötét rítussal feltámassza kedvelt gyilkosát. Bárhogyan is érte el célját, az ifjú nem lelte halálát. És ölt tovább, újra meg újra, a királynő parancsára. Miközben lelke egy távoli kalitkába zárva egyre csak lankadt. Ám egy napon a parancs egy lány nyomába küldte, aki a királynő nevét viselte... Deirdre... csak hát ezt a lányt az ifjú megszerette, és Luke Dillon őt bizony meg nem ölte. Brendan ekkor elhallgatott. Egyelőre tette hozzá Una. Tekintete Luke nadrágszárára tévedt, mintha látta volna a tőrt az anyag alatt. Nem tudtam, mit mondhatnék. Szerettem volna megfogni Luke kezét, de messze állt tőlem, két karját maga köré fonta, és a távolba nézett, ahol a nap lenyugodni készült a fák lombjai mögött. Hajlandó vagy megkockáztatni, hogy a pokolra juss miattam? Kockázatról szó sincs válaszolt helyette Brendan. A királynő sosem bocsátja meg ezt az árulást. Luke hangja kifejezéstelenül csengett. Nem érdekel. Una felsóhajtott. Micsoda nemes szív! Brendan tett egy lépést a csipkebokrok takarásából, így arca ismét a fénybe került. Csak azért nem érdekel, mert nem ismered a poklot. Én már

245 Luke szembefordult vele, és vicsorogva vágott vissza: Ezt ne merd mondani nekem! Az elmúlt ezer év alatt én a pokolban éltem! Ezer évet töltöttem el úgy, hogy azt kívántam, bárcsak meg sem születtem volna. Mutatóujját rám szegezte. Ez a, lány ad értelmet az életemnek, és ha nekem csak ennyi jut, ez a néhány együtt töltött hónap... néhány nap csupán... már ez is több, mint amit valaha reméltem. Komolyan azt hiszed, hogy Isten megbocsát nekem a kiontott vérért, még ha szabad volna is a lelkem? Hadd élvezzem szánalmas, reménytelen szerelmem, amíg még tehetem. Csak... hadd tegyek úgy, mintha volna némi esélye. Kezem az arcom elé kaptam, eltakarva a könnyeimet. Una a rotunda előtt állva nagy érdeklődéssel figyelte az ujjaimon legördülő cseppeket. Kaphatok egyet? Ajkamba harapva néztem rá. Mit adsz érte cserébe? kérdeztem nagy nehezen. Egy szívességet vágta rá Una azonnal. És bizony minden szívességre szükséged lesz. Megtöröltem az arcom, majd kinyújtottam a kezem a kerek épületből. Egy könnycsepp hullott alá az ujjaimról, és Una, alig egy lépésnyire, elkapta a tenyerében. Azzal elrohant a csipkebokrok irányába, és közben szélesebben mosolygott, mint valaha. Elfordítottam róla a szemem, hogy Luke arcára nézzek, aki üres tekintettel figyelte minden mozdulatomat. Csókolj meg! kértem. Amikor nem mozdult, könyörögni kezdtem. Kérlek szépen! Luke közelebb lépett, majd hevesen a karjába zárt, és arcát a nyakamba temette. Szorosan magamhoz öleltem, és kis ideig mozdu- 245

246 latlanul álltunk. Azután felemelte arcát az enyémhez, és gyengéden szájon csókolt; éreztem a vér ízét, ahol korábban az ajkába harapott. Deirdre? A váratlan hang felriasztott minket, és gyorsan kibontakoztunk egymás karjából. Pislogtam az alkonyi fényben, igyekeztem kivenni a hang tulajdonosának alakját. Brendannak és Unának már nyomát sem láttam. Ez az újonnan érkező egyébként is kétszer olyan magas volt, mint bármelyikük. Mrs. Warshaw? Igen! Mit keresel te itt? Kíváncsian végigmért, láthatóan zavarban volt. Furcsa zaklatottságot éreztem, amiért ilyen hirtelen kellett viszszacsöppennem a való világba, és bizonytalanul a hárfám irányába intettem. A partira jöttem. Mrs. Warshaw a szája elé kapta a kezét. Már fél nyolc óta itt vagytok?! Magasságos ég, Deirdre! A parti a jövő héten lesz. Ó! Összeszedtem magam. Anya azt mondta nekem, hogy ma este lesz! Az asztalok...? Jaj, dehogy! Tegnap este esküvői fogadás volt nálunk. A kerti parti csak a jövő héten lesz. Te jó ég! Egész idő alatt itt vártál? És a fiatalember... Luke vágtam a szavába, majd rögtön hozzátettem: A barátom. Az én nem e világi, átkozott, gyönyörűséges, gyilkos udvarlóm. Nos... gyertek be mindenesetre, és egyetek valamit! Egek! El sem hiszem, hogy egész idő alatt odakinn vártatok. Most értünk haza, és hangokat hallottam a kertből. 246

247 Igazán nagyon kedves hálálkodtam. De most tényleg mennünk kell. A nagymamám kórházban van. Ezért keverhette össze anya a dátumokat... S ekkor Mrs. Warshaw szájából áradni kezdtek az együtt érző szavak, és sietve végigkísért minket a fényűző házon, kezembe nyomott egy zacskó süteményt, amelyet a saját szakácsuk (magánszakács!) készített, és mielőtt kikísért volna minket Bukepháloszhoz, még a lelkemre kötötte, hogy anya mielőbb hívja fel a legfrissebb hírekkel. Bemásztunk az autó megnyugtató sötétjébe, és még hosszú ideig néma csendben ültünk. Luke végül mélyet sóhajtott. Tudod mondtam a szemébe nézve nekem tetszett Una. Kényszeredett mosoly tűnt fel az arcán. Te is tetszettél neki. Miközben visszafelé hajtottunk a hol volt, hol nem volt partiról, kifelé bámultam az ablakon a sötétbe, és arra gondoltam, hogy ez az este is pontosan olyannak tűnik, mint eddigi életem bármely másik nyári estéje, mégsem hasonlított egyikre sem. Zöldesfehér glóriák tele zümmögő rovarokkal ölelték körbe az utcai lámpákat a dögunalmas főutca mentén, megvilágítva a csendes, elhagyatott járdákat. Úgy éreztem, mintha egyedül Luke és én volnánk ébren az alvó városban. Borzalmas éhség gyötört. Általában egy késő esti munka után a szolgálatomra kijelölt sofőr és én egyenesen a Mócsingos Malac felé vettük az irányt, hogy bekapjunk egy szendvicset és egy kis sült krumplit, a frissen szerzett keresetemből. Ezúttal azonban nem került 247

248 sor a fellépésre, és még a pénzem is otthon felejtettem. Talán ostobaság volt, mindazok után, amin Luke és én keresztülmentünk együtt, hogy nem akartam megkérni, hívjon meg vacsorára. S arra sem akartam megkérni, hogy álljon meg, amíg kihalászom a magánszakács készítette süteményt a csomagtartóból, mert az olyan lett volna, mintha csalafinta módon rá akarnám venni, hogy ennivalót vásároljon nekem. Ezért hát szép csendben gubbasztottam az ülésen, némán korgó gyomorral, és azon törtem a fejem, hogyan téveszthette el anyám a kerti parti időpontját. Minél többet töprengtem rajta, a dolog annál nyugtalanítóbbnak tűnt. Anya, az emberi számítógép, kudarcot vallott egy egyszerű számításban. Más szülőkkel talán előfordult, hogy néha összekeverték a részleteket. Az én anyám a részletekért élt. Mindketten riadtan megrezzentünk, amikor hangos zeneszó hasított a kocsi csendjébe; egy pillanattal később döbbentem csak rá, hogy a nyamvadt telefonom cseng. Valószínűleg anya hívott. De a szám ismeretlen volt. A fölötte virító név azonban nem: Sara Madison. Csodálkozva pillantottam fel. Sara hív. Óvatosan kinyitottam a telefont, és a fülemhez tartottam. Halló? Deirdre? Ez Deirdre telefonja, ugye? Borzasztó hangerővel beszélt. Fura volt hallani a hangját, miközben ő maga rejtve maradt a szemem előtt szinte elveszettnek éreztem magam a látványa nélkül, amint kis híján kibuggyan a blúzából, csak hogy nagyobb nyomatékot adhasson a személyiségének. Kissé távolabb tartottam a fülemtől a telefont. Igen, Dee beszél. 248

249 Sara vagyok. Mielőtt megvárta volna, hogy bármi mást mondjak, máris folytatta: Oké. Meg kell mondanod nekem a frankót. Úgy értem, most komolyan, ti ketten valami őrült tréfát űztetek velem ma délután? Muszáj megmondanod, mert azóta én... szóval... ezen tépem magam, amióta csak hazaértem, és egyszerűen tudnom kell! Nem állt szándékomban hazudni neki. Főképpen nem, amikor arra gondoltam, hogy Ragyás Gyagyás esetleg rajta próbálja meg kitölteni minden tündéri mérgét, ha engem nem tud elérni. Nem volt tréfa, Sara. Nem tennék ilyet. Tudod, hogy nem. Aha. Igen, ez igaz. Erre nem gondoltam. Nyilvánvaló, nem? Csak tudod, olyan nehéz megemészteni ezt az egészet. Úgy értem az a pasi átváltozott egy... Istenem! Soha többé nem leszek képes ugyanúgy nézni egy nyúlra! Luke nem mosolygott igazán, de megrándult a szája széle, én viszont önkéntelenül is felnevettem. Figyelj, Sara! Nagyon kell vigyáznod a jövőben, ha Ők a közeledbe merészkednek! Gőzöm sincs, mit akarhatnak. Talán soha nem látod Őket viszont, de fennáll a lehetősége, hogy mégis. A helyedben mindig tartanék kéznél valami vasból készült tárgyat, csak a biztonság kedvéért. A vas távol tartja Őket. Aha. Ezt felfogtam, az egész lapátmutatvánnyal együtt. Tudod, az a kis akció egy hét nyelven beszélő szenzáció volt! Szóval akkor, mind ilyen gyanús kinézetű fazonok? Hangosan megkordult a gyomrom, és köhögnöm kellett, hogy leplezzem. Hm, nem, nem mind. Közülük néhányan észbontóan gyönyörű lányként kószálnak. Értem. Tehát rám hasonlítanak állapította meg Sara. 249

250 Túlságosan hosszú szünet következett, mielőtt ráeszméltem, hogy Sara poénkodott. Végül felnevettem, és Sara megjegyezte: Oké, csak hülyéskedtem. De hát... Ők tényleg léteznek. Ugye nem kell bejelentkeznem a legközelebbi idegszanatóriumba, és mindenféle dilibogyókkal tömni magam? Nem jelentettem ki teljes határozottsággal, még magamat is meglepve. Tényleg léteznek... a többi rajtad áll. Újabb szünet következett a vonal túlsó végén, azután Sara felnevetett. Ez a fáziskésés talán annak a jele volt, hogy különböző bolygókon landoltunk? Fényévekbe telt, mire felfogtuk egymás buta vicceit. Oké. Vettem. Kösz. Most már jobban érzem magam. Gyors pillantást vetettem Luke arcára. Hm, hívj fel, ha látsz valahol még egy gyanús fazont! Rendben? Aha. Persze. Befejeztük a beszélgetést, és egy hosszú percig csak bámultam a kezemben a telefont. Teljesen a feje tetejére állt a világ? Sara Madison csak úgy rám csörgött, hogy a tündérekről kérdezősködjön, mintha ez volna a legfrissebb iskolai pletyka. Szerintem a puszta tény, hogy Sara Madison egyáltalán felhívott engem, döbbenetesebb volt, mint az egész tündérekről szóló rémtörténet. Különös érzés fogott el, mintha középiskolai éveim láthatatlansága lassan szertefoszlott volna, épp amikor már kezdtem volna hozzászokni. Az autó lelassult, és bedöcögött a parkolóba. Felkaptam a fejem, és csodálkozva pislogtam a táblára, amelyen egy neonfényben virító disznó csillantotta ránk neonszínű vigyorát. A Mócsingos Malac. Mindig ide szoktatok járni, vagy nem? A világító tábláról Luke tűnődő arcára néztem. Aha. Igen. 250

251 Fura arcot vágott. Láttam az emlékeidben. Felismertem a táblát. Éhes vagy? Bólintottam, azután elhangzott számból az év legenyhébb kifejezése: Be tudnék kapni pár falatot. Luke láthatóan megkönnyebbült. Hála az égnek! Én majd éhen halok. Gyere, meghívlak vacsorára! Furdalni kezdett a lelkiismeret: én étteremben vacsorázom, miközben anyám otthon ül, és összekavarja a dátumokat. Talán előbb fel kellene hívnom anyát. Luke habozott, keze azonban már az ajtó kilincsén nyugodott. Miért? Biztosan azt gondolja, hogy még a fellépéseddel vagy elfogyva, ha viszont felhívod, el kell mesélned neki, miért is nem vagy ott. Tényleg most szeretnéd ezt megbeszélni vele? Ez válaszoltam kikászálódva a kocsiból egy nagyon jó érv volt. Megkerülte az autó elejét, miközben arcát piros színre festették a mosolygó malacot ábrázoló tábla fényei, és a kezét nyújtotta nekem. Megfogtam, majd hirtelen az jutott eszembe, vajon megunom-e valaha is ezt az érzést, ahogyan ujjai körülfonják a kezem. Átvágtunk az üres parkolón, és beléptünk az étterem dermesztően légkondicionált belsejébe. A hostess (nem a James-rajongó) az egyik bokszhoz vezetett minket. Luke becsusszant az egyik oldalon, én azonban még hosszú ideig toporogtam az asztal mellett, ujjaimmal dobolva a lábamon, miközben a merész Deirdre és a szokványos Deirdre között tipródtam. Luke értetlenkedve vonta fel a szemöldökét. Mi a baj? 251

252 Meghoztam a döntésem, becsusszantam mellé a bokszba, mire olyan erővel és lendülettel ütköztem neki, hogy még a lélegzete is elakadt, és hangosan felszusszant. Gőzhenger! csúfoltam. Vidáman nevetett, bár arca nekinyomódott az ablaknak, és kedélyesen visszataszigált. Lökött csaj! Nicsak, ki beszél! Szorosan egymás mellett ültünk, karunk összeért, miközben elmélyülten tanulmányoztuk ugyanazt a mocskos laminált étlapot. Mintha hétköznapi szerelmespár lettünk volna, nem pedig egy telekinetikus flúgos és egy lelketlen tündérgyilkos. Szabadjára engedtem a képzeletemet, és arra gondoltam, mi lenne, ha úgy járnánk együtt, mint két egészen mindennapi tinédzser. A megszokott barbecue szendvicset ennénk vacsorára, azután Luke kezén fogna, és kihúzna a bokszból, majd együtt kisétálnánk az autójához. Engedné, hogy én vezessek, mert tudja jól, mennyire vágyom rá. Csupa olyan dolgot csinálnánk, amilyeneket a rendes szerelmespárok szoktak együtt csinálni. Ellátogatnánk a Smithsonian múzeumba, és megpróbálnánk értelmezni a modern művészetet. Moziba mennénk, és értelmetlen akciófilmeket néznénk, nagyokat kacagva a melodrámától csöpögő sorokon. Kirándulnánk a parkban, és figyelnénk, ahogyan a nyár lassan eltűnik a horizonton; és elveszíteném a szüzességem, miközben a fák lehullajtják körülöttünk a leveleiket. Amikor pedig beköszönt a tél, Luke kezébe fogja jéggé dermedt ujjaimat, és a fülembe súgja, mennyire szeret. S hogy sosem fog elhagyni engem. Szemem tízszer is végigfutott az étlap ismert sorain, mégsem láttam egyetlen szót sem. Tényleg ilyen volna? kérdezte Luke halkan, és rögtön tudtam, hogy ugyanaz járt a fejében, mint nekem. 252

253 Bólintottam. Ez volna a törzshelyünk. Töprengve néztem rá, kizökkentett a közelsége és az odakinn sűrűsödő sötétség. Éreztem, hogy lényemnek az a része, amely Luke tudatába szökött a gondolatolvasás alatt, egyszerre feltöltődik, és vibrálni kezd az erőtől. Luke kissé távolabb húzódott tőlem, hogy alaposabban szemügyre vehessen. Az a... különleges adottságod. Erősebb sötétedés után? Vajon ez lehetett az oka annak, hogy most tele voltam élettel? - Nem tudom. Miért kérdezed? Az övé alkonyatkor a legerősebb, ezért úgy gondoltam, talán a tiéd is hasonlóan működik. Luke a kezemre fektette a tenyerét, és közelebb húzta magához. És most éppen egészen különös érzésem támadt veled kapcsolatban. Mintha valaki friss elemet helyezett volna beléd. Megint ebbe az összehasonlításba ütköztem a messzi tündérkiálynővel, aki a rabszolgájává tette. Nem voltam meggyőződve arról, hogy örülök neki. A hangom azonban csak enyhén volt hűvös és távolságtartó: Egészen különös érzésed támad vele kapcsolatban is, amikor az ereje éppen a csúcsán van? Nem igazán. De nem is cseréltem vele agyat. Te viszont teljesen megfertőztél. Arcára emeltem a tekintetem, és ekkor vettem észre, hogy mosolyog; nem tehettem mást, végül bevallottam: Tényleg furán érzem magam. És mostanában nem sokat aludtam éjszaka. Szerinted van ennek valami köze hozzá? Luke vállat vont. Elképzelhetőnek hangzik, vagy nem? Ez... Elhallgatott, amikor a pincérnő megérkezett az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelést. Egyikünk sem olvasta az étlapot, ezért a szokásos füstölt barbecue szendvicsemet kértem mindkettőnknek, és 253

254 a pincérnő sietve eltűnt a konyhában. Valószínűleg alig várta, hogy végre megszabadulhasson az utolsó vendégektől is aznap estére. Szeretném, ha még dolgoznál egy keveset ezen az adottságodon mondta ekkor Luke. Gyorsan lenyeltem egy korty jeges teát. Azt hittem, nem akarod, hogy megtudja, mire vagyok képes. Lassan formálta a szavait, mintha maga sem lett volna teljesen biztos a javaslatában. Azt amiatt mondtam, amit éppen akkor velem művelt. A kínzást elvileg senki sem állíthatja le rajta kívül; pontosan tudta volna, hogy te voltál, ha a tűz akkor kialszik. Ha viszont diszkréten fejleszted a telekinetikus képességeidet, nem szerezhet tudomást róla, csak amikor már túl késő. Túl késő mihez? Túl késő, hogy ráébredjen a valóságra, miszerint időközben megtanultad megvédeni magad, és jobban teszi, ha egyszerűen csak békén hagy. Valamiért úgy gondoltam, hogy néhány tanítás utáni telekinézisór még nem fog megfelelően gondoskodni a biztonságomról. Szerinted ez tényleg megtörténhet? Luke közelebb hajolt, és szájával finoman megsimogatta az arcomat; forró lehelete a bőrömön egészen megrészegített, Azt akarom, hogy ez történjen. Behunytam a szemem, és feléje hajtottam az arcom. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a saját biztonságáról egyetlen szót sem ejtett. Vajon mennyi időnk volt még együtt? S ha a királynő valóban a pokolba küldi a lelkét, mi fog történni lényemnek azzal a részével, amely összeköt vele? Indítsd be az autómat! súgta Luke a fülembe. 254

255 Kipattant a szemem. Mondd, hogy az imént nem azt suttogtad: Indítsd be az autómat! Luke féloldalasan elmosolyodott. Azt szeretnéd, hogy hazudjak neked? Nem feltételezem, hogy szándékodban áll ideadni a kulcsokat morogtam. Már ha szó szerint értetted, és nem valami mocskos célozgatásnak szántad. Mosolya erre még szélesebb lett, és kifelé mutatott az ablakon. Nézd, könnyű feladat. Innen még pontosan láthatod is. És ez számít diszkrét gyakorlásnak? Akkor mi volna indiszkrét? Ha megfojtanám Eleanort? Eltöprengett. Az tényleg elég indiszkrét volna. Csábító gondolat, ugyanakkor határozottan indiszkrét. Kibámultam az ablak üvegén át a várakozó Bukepháloszra. Magányosan álldogált a helyén a parkoló túlsó végében, egy reflektor tompa fénykörének homályába burkolva, miközben szélvédőjén a Mócsingos Malac vigyorgó képe tükröződött vissza. Tudnod kell, hogy egészen eddig legfeljebb növényi származékok röptetésével foglalatoskodtam. Addig sosem tudod meg, mire vagy képes, amíg meg nem próbálod. Mélyet sóhajtottam, és hihetetlenül ostobának éreztem magam, amint előrehajoltam az asztal fölött, hogy jobban láthassam a kocsi sötét alakját. Homlokom ráncolva összpontosítottam, és igyekeztem felidézni a meleg érzést, amely a két szemem között jelentkezett azon az estén a temetőben, amikor összefontam kettőnk emlékeit. Az éjszaka az ablaknak feszült, megszállva a szemem, és valahol a fejemben felderengett előttem Bukephálosz szelleme. Benn ültem az 255

256 autóban. Mégis hogyan kellene beindítanom ezt a nyavalyás masinát? Lelki szemeimmel végigsimítottam a sebességváltón, egészen a gyújtásig, és olyan különös részleteken is megakadt a figyelmem, amelyeket korábban észre sem vettem, mint például a Jethro Tull kazetta a lejátszóban és a sötét kopásnyomok a kormányon, ahol Luke fogni szokta. Megpróbáltam magam elé képzelni a kulcsot, de a kép elillant, nem tudtam megfogni. Ha lett volna némi ismeretem a motorok működéséről, onnan is megközelíthettem volna a problémát, de semmi más nem jutott eszembe azon kívül, hogy robbanással indulnak. Amilyen szerencsém van, ha azt képzelem magam elé, a végén még egészben felrobbantom az ősrégi járgányt. Talán csak túlbonyolítottam a kérdést Indulj/ gondoltam dühös elkeseredéssel. Indulj! Értelmetlen időpocsékolás volt. Nem történt az égvilágon semmi. Az autó képe lassan szertefoszlott, és a helyébe a boksz műbőr ülésének vörössége lépett, közvetlenül előttem. Luke azonban a fülembe súgta: Szólítsd a nevén! Bukephálosz gondoltam. A kocsi körvonalai a fejemben rögtön újra megszilárdultak, körülölelve a testem, mintha valóban a belsejében ültem volna, ám egy időben voltam fölötte és körülötte is. Láttam magam előtt a szelepek egész sorát, a fékberendezést, az üléseket; mindent egyszerre. Bukephálosz, indulj! A parkoló túloldalán felkapcsolódtak a fényszórók, és mindkettőnket elvakítottak. Ám előbb még észrevettem, hogy az autó hirtelen oldalra rándul, amint a motor beindult, és hangos robajjal életre kelt. A pincérnő ekkor két tányért tett le elénk az asztalra. 256

257 Egyél egy szendvicset! nógatott Luke, még a fényszóróknál is ragyogóbb arccal. Hozhatok egy kis szószt? Zavartan pislogtam. Szerintem én máris benne vagyok a szószban. A pincérnő ugyancsak zavartan pislogott vissza. Semmi baja. Jól érzi magát nyugtatta meg Luke. Miután a pincérnő távozott, Luke rám nézett, szája szélén mosoly játszott. Csak úgy hagyod járni a motort? Mivel a természetfeletti erők már nem állják a fizetésem, gondjaim lesznek a benzinköltségekkel. Igyekeztem meggyőzni a motort, hogy álljon le, de nem volt hajlandó. Végül aztán felálltam, hogy Luke kikászálódhasson a bokszból, és leállítsa a makacs motort. Az ablakon át figyeltem nyúlánk alakját, amint átkocog a parkolón, és beül az autóba, néhány percig eredménytelenül matat a kormány mögött, majd felnyitja a motorháztetőt, és ott kezd kotorászni. A motorháztetőt lecsapva azután visszamászott a sofőrülésbe, majd néhány másodperccel később a kocsi hirtelen előrelódult, és a fények végre kialudtak. Luke visszatért hozzám a bokszba, és kissé lihegve becsússzant mellém a padra. Tudtál róla, hogy egy kisebb atombomba veszett el benned? Le kellett fullasztanom a motort, hogy leállíthassam. Széles mosoly terült el az arcomon; nem bírtam megállni. S a remegés helyett, amely általában akkor jött rám, ha nappal mozgattam a tárgyakat, most csodásan éreztem magam. Olyan érzés fogott el, mintha az éjszaka ablaknak feszülő, sűrű tömege a testemben lüktetett volna, amint hatalmas energiahullámok száguldottak az ereimben, életteli basszus szólamban verve az ütemet. Szerettem volna felujjongani, amikor azonban végre meg tudtam 257

258 szólalni, csak egy egyszerű kérdésre telt tőlem: Honnan tudtad, hogy a nevén kell szólítanom? Ők nagy fontosságot tulajdonítanak a neveknek. Elfelejtetted? És tényleg fontosak is. Elgondolkodva ráncoltam a homlokom. Ezért nem emlékszik soha senki a nevedre? Luke bólintott, szája tele szendviccsel, és úgy motyogta az ételen keresztül: A nevek segítségével őrizzük meg az embereket az emlékezetünkben. A legtöbben rám sem igazán emlékeznek. De én igen. Ki tudom mondani a neved: Luke Dillon. És Ők is. Legalábbis, Brendannak sikerült. Ők másképpen látják a világot. Sőt, azt hiszem, te is. Nagy meglepetés. Megbökte ujjával a szám szélét, ahol a mosolyomnak illett volna lennie. Egyél! Eszembe jutott, milyen borzasztóan éhes vagyok, és ezek után néma csendben fejeztük be a szendvicsünket. Amikor az evéssel végeztünk, Luke átölelte a vállam, és szorosan magához húzott. Fejem a mellkasán pihentetve, régi slágereket hallgatva a hangszórók ból, érezve a műbőr ülés hűvös érintését a karomon, újra felötlött bennem a gondolat annak ellenére, hogy a Mócsingos Malac most is a megszokott képet mutatta, hogy ez az este teljesen más, mint a többi. Luke közelebb hajolt hozzám, és a fülembe suttogott: Bárcsak megoszthatnám veled ezt az életet. Amint beszéd közben lehelete a bőrömhöz ért, ujjai a nyakamat simogatták, és az ismeretlen, izgalmas éjszaka sűrűn kavargott az ablak előtt, hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Kiegyenesedtem, és megragadtam Luke kezét, majd sürgetőn kivonszoltam magam után a bokszból. Menjünk ki innen! 258

259 Hosszú perceken át vártam türelmetlenül, amíg Luke megnézte a számlát, és kiszámolta a borravalót az asztalra. Azután kivezettem az étteremből a parkoló tompa, vörös félhomályába. Minden egyes lépéssel, amit a sötét éjszakában, a hold sápadt fényénél megtettünk, úgy éreztem, mintha levedlettem volna egy bőrréteget; súlyos rétegek váltak le a testemről, hogy előbukkanjon a mélyből egy ragyogó, sziporkázó új teremtmény. Vastag fal vett körül, amelyet tizenhat esztendőn keresztül építgettem, ám most minden szívdobbanással óriási darabok omlottak le belőle. Egész testemben reszkettem, mire az autóhoz értünk, és mielőtt Luke előhúzhatta volna a kulcsait, szájon csókoltam. Őrülten és gátlástalanul csókoltam, számat az övére szorítva, és két karom szorosan a nyaka köré fontam. Luke a váratlan meglepetéstől csak egy pillanattal később viszonozta az ölelést és a csókot. Ujjai a blúzomba markoltak. Nyers őszinteség keveredett a csókjainkba; rémült sóhaj vagy közelgő veszteség, amelyet nem tudtunk vagy nem akartunk elismerni józan pillanatainkban. Szorosan magához ölelt, majd felemelt, és a kocsi motorháztetőjére ültetett, hogy ne kelljen lábujjhegyre állnom, csak hogy elérhessem. Megkóstoltam nyakának és arcának bőrét, az ajkát, mígnem elfogyott a lélegzetem, ám akkor körülfogtam testét a lábammal, és csak csókoltam tovább. A kocsiban megcsörrent a telefonom, csendesen, de tisztán hallhatóan. Nem akartam felvenni. Nem akartam, hogy véget érjen ez az éjszaka, mert nem sejthettem, milyen lesz a holnap. Luke karja azonban lehanyatlott, és arcát zihálva a nyakamba temette. Fel kell venned, ugye? Szerettem volna nemmel válaszolni. Ám miközben azon morfondíroztam, milyen elfogadható kifogással tudnám figyelmen kívül 259

260 hagyni a hívást, Luke villámgyorsan lekapott a kocsiról, és előhalászta kulcsait a zsebéből. A telefon elhallgatott, mire megtalálta az utasülésen, de a szüleim száma még világosan látszott a nem fogadott hívás alatt Megálltam az autó mellett, majd miközben minden ok nélkül reszketni kezdtem, benyomtam a hívás gombot, és a fülemhez tartottam a telefont. Luke végig mögöttem állt, keresztbe fonta karját a mellkasomon, és arcomhoz simította az arcát, miközben én hallgattam, ahogyan kicseng a hívás. Deirdre? Hol vagy? Anya hangjába szokatlan aggodalom vegyült, amelyet nem tudtam hová tenni. A Mócsingos Malacnál. Mi... Haza kell jönnöd. Most azonnal. Erre nem számítottam. Talán megszólalt ösztöneiben az erkölcsriadó. Most fejeztük be a vacsorát. A parti... Deirdre, csak gyere haza, kérlek! Nagyon fontos. A telefon kattant egyet, és néhány pillanatig csak értetlenül bámultam rá, mielőtt beszámoltam volna Luke-nak a beszélgetésről, ő azon nyomban elengedett. Oké. Szállj be! Bemásztam az első ülésre, elkeseredve az események váratlan f r dulata miatt. Nem akarok hazamenni. Én sem felelte Luke. De történt valami. Mennünk kell. Rekordidő alatt tettük meg a rövidke utat a Mócsingos Malactól hazáig. A házban minden lámpa égett, és mozgó árnyalakokra lettem figyelmes a konyha ablakában. Luke szorosan megfogta a kezem, és együtt léptünk be az ajtón. Anyám a halványsárgára festett konyhában járkált fel és alá, akár egy ketrecbe zárt tigris, arcán furcsa foltok sötétlettek. A konyha ajtajából észrevettem azt is, hogy apa éppen a nappaliban telefonál. 260

261 Az ajtónyitásra anya dermedten megtorpant, és kutató tekintete nyomban az arcomra tapadt. Deirdre! Pillantása lefelé vándorolt a karomon a kezemig, amely Luke kezében pihent, és ott hirtelen megakadt, megkeményedett. Anya ekkor két lépéssel átszelte a helyiséget, és kitépte a kezem Luke szorításából. Anya! csattantam fel. Anyám azonban satuként szorította a kezemet, és nem engedte el, majd felemelte, hogy az ujjaimra nézzen. A nagyi gyűrűje van rajtad. Ez az ő gyűrűje. Megrémisztett az arckifejezése; visszarántottam a kezem. A születésnapomon adta nekem. Rajtad van a nagyi gyűrűje ismételgette anyám. Egész idő alatt nálad volt. Már a kóma előtt is. Ijedten hátráltam ettől a vad tekintetű teremtéstől, aki az anyám képében jelent meg előttem. Luke keze a hátamon azonban meg- Inyugtató támaszt nyújtott. ő maga ajándékozta nekem, anya. A kocsifelhajtón. Anyám némán, reszkető ujjal mutatott a gyűrűre, majd gyorsan ökölbe szorította a kezét. Végül összeszedte magát, megtalálta a megfelelő szavakat, és az arcomba vágta: A nagyi meghalt. Különös volt, ahogyan arra az érzésre gondoltam, amelyet éreznem kellett volna, de mégsem ért el a szívemig. Pártatlan közönnyel néztem csak körbe, akár egy terepkutató a National Geographic megbízásából, gondosan megfigyelve az eseményeket, és feljegyezve minden apró részletet a naplójába. Deirdre azon veszi észre magát; hogy elszomorítja a nagyanyja halálhíre, és továbbá, hirtelen aggodalom tölti el családtagjai és barátai biztonsága miatt. 261

262 Valójában mindebből semmit sem éreztem. Tisztában voltam vele, hogy kellene, de az égvilágon semmit sem éreztem, mintha csak besétáltam volna a konyhába, és anya lehordott volna a késés miatt. Hallottad, amit mondtam? Anyám a jelek szerint nem volt hajlandó észrevenni, hogy Luke is jelen van. Meghalt. Felhívtak a kórházból. Apád most is velük beszél telefonon. Hogyan? sikerült végre ki nyögnöm. Anya hangja megremegett. Számít egyáltalán? Terry? Apa mély és megnyugtató hangja hangzott fel ekkor a másik szobából. Ide tudnál jönni egy pillanatra? Anyám átrobogott a nappaliba; a konyha egyszerre üresnek és némának hatott őrjöngő jelenléte nélkül. Nem akartam Luke arcába nézni. Fogalmam sem volt, miért. Talán mert akkor ő is az arcomba nézne, és látná, hogy nincsenek rajta könnyek, és hogy borzalmas szörnyeteg vagyok. A zsebemben a telefon egy üzenet érkezését jelezte; a gép nem érzékelte, hogy ez nem szokványos nyári este, és most pillanatnyi néma csend szükségeltetik. Luke kinyújtotta felém a kezét, megragadta a karom, és maga fele fordított. Később is sírhatsz, Dee. Meglátod, a könnyek később fakadnak majd. összeszűkült szemmel vizsgált. Oda kell mennem, hogy megtaláljam, min dolgozott. Amivel megvédelmezhetjük a családodat. Idehozom neked. Rémület nyilallt a szívembe, ahol bánatnak nyomát se leltem. Ne menj! Kérlek, ne menj el! Most ezt mondod, de akkor mit éreznél, ha azzal a hírrel hívnának fel a kórházból, hogy az apáddal történt valami? Ujjával felemelte az államat. Pontosan erre számítottam. 262

263 Éreztem, ahogyan könnyek mardossák a szemem, de nem a gyász, hanem a félelem könnyei. Engedtem, hogy Luke gyengéden megcsókoljon és megöleljen, mielőtt kilépett volna a konyha ajtaján. A másik szobában hallottam a szüleim veszekedését; apa mély, nyugodt hangján beszélt, anya pedig ordítozott vele. Egyedül álldogáltam a sárga konyha közepén, és lassan előhúztam a telefont a zsebemből. Egy olvasatlan üzenet. Jamestől érkezett, és mint az üzeneteim többsége, ez is későn jutott el hozzám három órával korábban küldték. A tárgy helyén ugyanaz szerepelt, mint az összes többi hosszú üzenetünkén az a pár szó, amelyet a személyes megtárgyaláshoz túlságosan komoly témák jelölésére használtunk: mély gondolatok. Kinyitottam. d. szeretlek. Leroskadtam a padlóra, a kezembe fektettem az arcomat, hallgattam, ahogy anyám apámmal üvöltözik, és csak azon törtem a fejem, vajon mikor fog rám törni a keserves fájdalom. Végül összeszedtem a bátorságom, és James számát hívtam. Megpróbáltam kitalálni, mit is mondjak neki, amikor felveszi a telefont. A készülék hosszan kicsengett, mígnem végre meghallottam James hangját: Ez James mobiltelefonja. Pusztán azzal, hogy ezt a számot tárcsáztad, legalább tíz ponttal emelkedett személyiséged varázsa. Tégy hozzá még tizet azzal, hogy hagysz egy üzenetet a jelzés után! Ciao! 263

264 Letettem. Még sohasem jelentkezett a hangpostája, amikor én hívtam nem számított, milyen őrült időpontban jelentkeztem, vagy éppen hol volt, mindig felvette a telefont. Egyedül éreztem magam. 264

265 265

266 266

267 Az egyik fura álmomban jártam. Amikor nem voltam teljesen biztos abban, hogy ébren vagyok, vagy csupán álmodom. Olyan érzés volt, mintha ébren volnék, az ágyamban fekve. A fejem azonban még mindig kótyagos volt, mintha aludtam volna, a daloló hang pedig távoli volt és álomszerű. A hang végigfutott a skálán, fel és le, nem éppen kellemetlenül, de nem is kötött ritmust követve. Azt suttogta a fülembe, hogy a Deirdre név bánatot jelent. Az álmok ködös forgatagában felismertem egy másik Deirdre történetét. Ez a harmadik Deirdre Ulster királyának jegyese volt, bár a szíve más férfit szeretett. Deirdre megszökött igaz szerelmével, a dögös fiatal sráccal Naois volt a neve, és közben jól feldühítette a királyt. Az uralkodó üldözőbe vette a lányt, a srácot a fivéreivel együtt kivégeztette, azután elrabolta jogos menyasszonyát, hogy a felesége legyen. A bánatos Deirdre azonban levetette magát a király fogatáról, és összezúzta fejét egy sziklán, öngyilkos lett. Az álmomban suttogó hang azt dalolta, hogy minden Deirdre sorsa szomorú véget ér. Ez a Deirdre, Naois kedvese legalább elég okos volt ahhoz, hogy azelőtt megölje magát, mielőtt rosszabbra fordult volna a helyzet. 267

268 Minden ősi ír legenda tragédiával végződött; mégis mi másra számíthattam volna most, amikor az egyik a való életemmé vált? Jöjj velem, embergyermek! susogta az álombéli hang. Jöjj velem, szakadj el a világ bánatától! Mintha azokat a dohányzásról leszoktató agykontroll felvételeket hallgattam volna, amelyeket alvás közben kell lejátszani csak éppen természetfeletti változatban. Kinyitottam a szemem. Borzalmasan éreztem magam sajgott mindenem, mint aki vonatokat emelgetett egész éjszaka. A nagyanyámat megölték a tündérek, a legjobb barátom szerelmes volt belém, a pasim lelketlen orgyilkosként működött egy másvilági skizofrén bestia megbízásából, a párnám pedig teljesen elázott. Fúj! Mitől ázott el a párnám? Villámgyorsan felültem, és undorodva pillantottam körül. Ó, tízszeresen is fúj! A lepedőm vizes volt. A párnahuzatom is. Az éjjeliszekrény lapját tökéletesen gömbölyű vízcseppek borították. Bármerre is néztem, mindenhol csillogó harmatréteget láttam, amely illatos párával borított a szobámban minden felületet. Tekintetem ekkor az ablakra tévedt, amely tárva-nyitva állt, és nedves ujjaimat az orromhoz emeltem. A kezem bűzlött a kakukkfűtől. Mi a fene folyik itt? Lenéztem a kutyámra, Rye még mindig a földön hevert az ágyam mellett, és az ablakon beszűrődő reggeli napsugár fényesen megcsillant a bundáját borító harmatcseppeken. Mondhatom, szép kis házőrző kutya vagy te! Mégis kinek az oldalán állsz, az övékén vagy az enyémen? Odakinn, vészes közelségből, nevetés hallatszott: magas és könynyed hang, csaknem muzsikaszó. Kiugrottam az ágyból, és kihajoltam az ablakon, olyan lendülettel, hogy a párkány kiszorította belő- 268

269 lem a lélegzetet. A kora reggeli fényben csak hunyorogni tudtam, mintha a szemem sarkából egy sötét foltot láttam volna elpárologni, messze az ablakom alatt. Túlságosan gyorsan vált köddé ahhoz, hogy biztonsággal meg tudjam állapítani, valóban ott volt-e vagy sem. Felemeltem a kezem az ablakpárkányról, és csodálkozva bámultam a tenyeremre; tele volt virágszirmokkal. Pipacsok, talán. Átkozott, furfangos tündérfajzatok! Úgy fogok bűzleni, mint egy tál potpourri, amelyet egész napra ott felejtettek egy olasz étteremben. Lefejtettem a szirmokat a bőrömről, a többit pedig a földre söpörtem az ablakból, és közben homlokráncolva fürkésztem az üres udvart. Visszavonultam a szobámba, és felkaptam a telefonomat az éjjeliszekrényről. James még most sem vette fel, és a hangpostája is tele volt, ezért Luke számát próbáltam hívni. Egymás után többször is kicsörgött, majd furcsa, sztatikus recsegést hallottam, és a vonal megszakadt. A néma telefonra meredtem, és érdeklődéssel figyeltem, amint a csontok kifehérednek a kezemen, a feszülő bőr alatt. Ezernyi oka lehetett annak, hogy egyikük sem tudta felvenni, de abból legalább kilencszáz jeges rémülettel szorította össze gyomrom. Határozott zaklatott lelkiállapotban megfordultam hát, hogy lemenjek a földszintre, és ekkor hirtelen egy óriási zöld szempárral találtam magam szemben. Mi a fene! Beletelt néhány pillanatba, mire rádöbbentem, hogy a szempár Deliához tartozik, és csak azért tűnt olyan hatalmasnak, mert egészen közelről bámultam bele. Sosem hittem volna, hogy Delia megannyi tehetsége között szerepel a néma hallgatás áldott képessége is. A nagynéném átnyújtotta nekem a telefont. Téged keresnek. 269

270 Igyekeztem nem túl reményteljesen kikapni kezéből a készüléket, de sarkon fordult, mielőtt még szánalmas arcot vághattam volna, és becsuktam utána az ajtót. A fülemhez emeltem a telefont. Halló? Nem ismertem fel rögtön a hangot, de a tény, hogy nem Luke van a vonal végén, már önmagában is lesújtott. Halló? Dee beszél? S akkor helyére került a hang is; régen hallottam utoljára: Peter volt az, James bátyja. Peter? Igen, én vagyok. Nahát, rád aztán tényleg nem számítottam! Csend következett. Nem én hívtalak. A nagynénéd hívott engem. Összevont szemöldökkel meredtem a csukott ajtóra, és megfordult a fejemben, hogy ha kinyitnám, Delia talán ott gubbasztana a másik oldalán. Okéééé. Ez bizarr... Honnan tudta egyáltalán a számodat? Nem Kaliforniában vagyok. Hanem a szüleimnél. Rejlett valami a szavai mögött, ami hirtelen ráébresztett, hogy eddig nem figyeltem oda kellően a hanghordozására. Hé! Valami baj történt? Mikor érkeztél? Tegnap éjszaka szállt le a repülőm. Istenem, Dee, te még nem is hallottad? A szüleim nem telefonáltak? Előfordul néha, hogy előre megsejtem, amit közölni akarnak velem, mielőtt egy szót is szólnának. Ez is egy olyan pillanat volt. Leroskadtam az ágyam szélére, egyik kezemmel megkapaszkodva a keretbe. Tudtam, hogy le kell ülnöm ahhoz, ami ezután következik. Mit nem hallottam? James... Megbicsaklott a hangja. Peter kis ideig hallgatott, hogy összeszedje magát, és amikor folytatta, ismét képes volt uralkodni magán. Tegnap éjjel hazafelé baleset érte. James... ööö.. az autója egy fának ütközött. 270

271 Lehajtottam a fejem, és olyan erővel szorítottam ökölbe a kezem, hogy a körmöm a tenyerembe vájt, a másikkal pedig a telefont szorítottam a fülemhez. Alig voltam képes feltenni a kérdést: Hogy van? A kocsi totálkáros, Dee. A bal oldala egyszerűen... eltűnt. A rendőrség, tegnap éjjel kihozták a kutyákat, még mindig keresik a... Még mindig keresik Jamest. Pontosan tudtam, mit akart mondani az előbb: a holttestet keresik. Tehát ennyire súlyos volt. Hirtelen rosszullét tört rám, amikor arra gondoltam, hogy James kocsija, az egész élete a felismerhetetlenségig összezúzódott. Hányszor álltunk meg az autójával a parkoló legeslegtávolabbi pontján, hogy senki se nyithassa rá az ajtót a makulátlan fényezésre? Mind hiába volt. Megpróbáltam lenyelni a gombócot a torkomban. James nem volt a kocsiban? Péter egy hosszú, hosszú percig hallgatott, azután elcsukló hangon válaszolt: Dee, azt mondják, James kimászhatott. Azt gondolják, hogy kimászott, és meghalt valahol. Mindent vér borított. Láttam. Úristen, Dee! A körmeim a bőrömbe vágtak. Akartam valami vigasztalót mondani neki, de minden hamisnak tűnt volna olyasvalaki szájából, aki maga is vigasztalásra szorult. Pete... nem is tudom, mit mondjak. Borzalmasan kevésnek tűntek a szavak. Mindketten szerettük Jamest. Igazán mondhattam volna valami elmésebbet is. S akkor eszembe jutott, amit kérdezni akartam. Segítesz nekem megkeresni? Péter habozott a válasszal. Dee... te nem láttad azt a sok vért... én... Istenem! Ha James még él, nem ülhetek itt tétlenül. 271

272 Dee. Peter hangja megremegett, és amikor újra megszólalt, egyszerű, kurta mondatokban fogalmazott, mintha még kisgyermek lettem volna, akivel meg akarja értetni a megváltoztathatadant. Jaines meghalt. Túl sok vér volt. Most már a folyóban kutatnak utána. Még csak azt sem mondták, hogy őrizzük meg a reményt. Meghalt. Mind ezt mondták. Nem. James nem halhatott meg. Egyszerűen lehetetlen volt. Nem voltam hajlandó elhinni, amíg saját szememmel nem láttam a holttestét. Mondd el, hol történt a baleset! Oda akarok menni. Dee, ne tedd! Én is azt kívánom, bár ne mentem volna oda Képtelen vagyok kiverni a fejemből. Mondd, hol történt! Nem gondoltam volna, hogy megteszi, ám végül mégis elmondta. Gyorsan lejegyeztem a részleteket a Tövishamu Intézet borítékjának hátuljára, azután letettem a telefont. Hatalmas, ragacsos gombóc gyűlt össze a torkomban, és minduntalan igyekeztem lenyelni; nem sikerült, és csak még nagyobbra duzzadt, amikor továbbra is hiába csörgettem Luke számát. Felhagytam a próbálkozással, és magamra rántottam egy mocskos farmert, majd a lábamra húztam kopott Martens bakancsomat is. Éreztem, hogy szükségem van az elfoglaltságra, vágytam rá, hogy felkészüljek a kutatásra. S miközben készülődtem, magam is elámultam, milyen hideg voltam belülről, milyen számító. Több fényévnyi távolságból figyeltem az egészet a Dee tv-műsorán. Lebaktattam a földszintre, és egy pillanatra megtorpantam a nappaliból kiszűrődő heves szóváltás hallatán. 272

273 Terry, nem fogod te szervezni a saját anyád halotti torát. Hadd csinálja Júlia vagy Erica! Delia a szokásos hangerővel és leereszkedéssel harsogott; feketén itta a kávéját, extra adag fensőbbséggel. Még mit nem! Anya hangja csaknem sikolyba fordult. Nem bírnám elviselni, hogy az ide repülő családtagok elázott szendvicseken rágódjanak az anyám koporsója fölött! A mi anyánk. Anya erre felkacagott, élesen és féktelenül. Hát, nem vagy semmi! Nem igazán volt kedvem besétálni ebbe a beszélgetésbe. Talán ellophatnám a kocsit, amíg ők a veszekedéssel vannak elfoglalva. Talán apa is hajlandó elvinni. Belopóztam a konyhába, és ott találtam az apámat, amint éppen kiitta az utolsó korty kávét is a bögréjéből, és a farzsebébe dugta a tárcáját. Úgy festett, mint az űzött vad. Dee, minden rendben? Az ostoba gombóc még mindig ott volt a torkomban. Igyekeztem megkerülni beszéd közben. James... Delia mondta. Hát persze. Delia. Valószínűleg még a mosoly sem hervadt le közben az arcáról. Azon kezdtem töprengeni, vajon neki van-e lelke. Oda akarok menni, hogy megkeressem. Apa letette a pultra a bögréjét, és rám szegezte a tekintetét. Hirtelen ráébredtem, hogy bizonyára őrült látványt nyújthatok, ahogyan ott állok a konyhában, tágra nyílt, nyugtalan szemmel, kezemben az összegyűrt borítékkal. Hangja gyengéden szólt hozzám, miközben telefonját óvatosan az asztal lapjához ütögette. Dee, beszéltem a szüleivel, miközben te még odafenn voltál. Ők azt mondták, James meghalt. 273

274 Még nem találták meg a holttestét. Tisztában voltam vele, hogy úgy beszélek, mint egy makacs kisgyerek, de nem bírtam viszszafogni magam. Meg akarom keresni. Dee. Vigyél oda, kérlek! Legalább a kocsit hadd lássam. Apa szeméből szánalom sugárzott. Dee, nem akarod látni, ami ott van. Hidd el! Hadd végezze a rendőrség nyugodtan a munkáját. Peter azt mondta, hogy a rendőrök már a folyót kutatják! Már nem is keresik, nem igazán! Ő a legjobb barátom, apa! Nincs szükségem védőőrizetre! Apa azonban csak szótlanul nézett rám, és a fejét rázta. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek most. Még sohasem tagadtak meg tőlem semmit mert soha nem is kértem. Ha lett volna saját autóm, ha lett volna jogosítványom, már itt sem lettem volna. Ki nem állhatom, ha gyerekként kezelnek! Gyűlölöm! Gyenge próbálkozás volt. Egyáltalán nem ezt kellett volna üvöltenem, hogy megkönnyebbüljek, de csak ez jutott eszembe. Kiviharzottam a házból, és leültem a hátsó lépcsőre, húzogatva a farmeromból kilógó szálakat. Az égbolt vakító kékségét nem éreztem helyénvalónak, nem volt illendő, hogy a nap sugara ilyen finoman simogassa a bőröm, mintha azzal akart volna bolondítani, hogy ez a nap is csak olyan, mint bármely más nyári nap az életemben. Nem volt olyan. A nyári napok már sosem lesznek olyanok, mint régen voltak. Képtelen voltam egy helyben ülni. Elővettem a telefonomat, és végigfutottam a fogadott hívások listáján, amíg Sara számát meg nem találtam. Csupán egyetlen pillanatig tétováztam, mielőtt megnyomtam a hívás gombot. 274

275 Igen? Ez a rövid szó Sara ismerős hangján, egyszerre visszarántott a földre. Dee vagyok. Te jó ég, Dee! Hallottam, mi történt vele. James Morgannel, úgy értem. Istenem, még a híradóban is szerepelt. Annyira sajnálom! Furcsa módon Sara együtt érző szavai közelebb sodortak a könynyekhez, mint bármi más, amit aznap hallottam. Visszafojtottam őket. Nem hiszem, hogy baleset volt. Ó... hűha... micsoda? Szerinted részeg volt? Nem. Szerintem a tündérek műve volt. Szünet következett, és már attól tartottam, hogy Sara végül úgy határozott: Ragyás Gyagyás csak egy bizarrul gyanús szemétláda volt. Ám a következő pillanatban: Francba! Nem lehet igaz. Komolyan? Elöntött a megkönnyebbülés hulláma. Komolyan. Még nem sikerült megtalálniuk a holttestet, így még az is lehet, hogy James életben van. Oda akarok menni, hogy megkeressem, de a szüleim egyszerűen......fafejűek. Aha. Tudom. Értem én. A szülőkkel mindig gáz van. Összeszedtem a bátorságom. Az jutott eszembe, hogy talán, mivel neked már van jogsid, ha esetleg... Sara még engem is meglepett, amikor befejezte helyettem a mondatom. Adj nekem, mondjuk, két másodpercet! Hol laktok? Aha. Amúgy is ki akartam mozdulni, itthon csak becsavarodom. Két másodpercet adj! ígérem, ott leszek. 275

276 A két másodperc valójában húsz teljes percet jelentett, de Sara valóban eljött értem. A kocsifelhajtó végében állt meg, ahogyan kértem tőle, én pedig szélsebesen kirohantam régi Ford Taurusához, mielőtt a szüleim észrevehették volna, hogy egyáltalán ott van. Pár perc után megálltunk, és együtt tanulmányoztuk a hátsó ülésről származó pecsétes térképet, követtük ujjunkkal a girbe-gurba dűlőutakat, amelyeken eljuthattunk a baleset helyszínére. Ez itt a semmi kellős közepe. Mi a fenét keresett ott az a srác? - tűnődött Sara, de nem tudtam válaszolni a kérdésére. Kínos csendben indultunk el ismét a városból kifelé, és végighajtottunk a végtelen virginiai mellékutakon: keskeny, kanyargós ösvényeken, amelyekre pettyeket szórt a lombok mögött rejtőző nap. A röpke pillanatokra előbukkanó égbolt ragyogó kék színben pompázott, amelyet csak ittott tört meg néhány tökéletesen hófehér felhő. Képtelen voltam felfogni, hogy egy ilyen gyönyörű napon hogyan történhet bármiféle szörnyűség. Összegörnyedve gubbasztottam az anyósülésen, és közben átfutottam a telefonom minden egyes opcióján. Fogadott hívások, nem fogadott hívások, tárcsázott hívások. Hangposta, üzenetek. A betűk összefolytak a szemem előtt, értelmetlen szóláncokat alkotva háborgó gondolataimban. S akkor hirtelen megálltak az ujjaim, és üres tekintetem arra az üzenetre meredt, amelyet öntudadanul is kikerestem. d. szeretlek. Kipislogtam a könnyeket a szememből. Meg kellett őriznem a hidegvéremet. Kösz, hogy elviszel törtem meg végül a csendet. 276

277 Sara láthatóan megkönnyebbült, amikor végre megszólaltam. Ó, persze, semmi az egész. Úgy értem, most komolyan, min akadtak fenn ennyire a szüleid? Vállat vontam. Nem tudom. Talán mert... a nagyanyám is meghalt tegnap éjjel. Hűha! Pocsék időzítés. Sara megállt egy stoptáblánál, és a nyakát nyújtogatva szétnézett mindkét irányba. Nagyot nyeltem, még mindig a torkomban éreztem a gombócot. Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom. Szerintem szép dolog, hogy szomorú vagy miatta jegyezte meg Sara. Felvont szemöldökkel, kérdőn pillantottam rá. Nem botránkoztam meg, csak hát egyszerre hihetetlen ostobán hangzottak a szavai. Az én nagyanyám... amelyik még él, úgy értem... szinte láthatatlan. Sara megrándította a vállát. Mintha egy másik bolygóról pottyant volna ide. Nem néz filmeket, nem ismeri a zenéket, amiket hallgatni szoktam. Az időjárásról fecsegünk, meg ilyesféle hülyeségekről, mert semmi más nem jut eszembe, ami felkeltené a figyelmét. A múltkor döbbentem rá, hogy egyetlen ruhadarabjára sem tudnék visszaemlékezni, amit valaha hordott. Milyen borzalmas már? Furdal a lelkiismeret, amiért egyszerűen semmit sem érzek iránta, de totál olyan, mintha... máris halott volna. A világ megváltozott, és maga mögött hagyta a nagyanyámat. Ez volt a legbizalmasabb beszélgetés, amely valaha lezajlott kettőnk között, és iszonyatosan bizarrnak tűnt az egész. Úgy éreztem, hogy mondanom kellene valami komolyat, amivel megpecsételhetném a pillanatot, amivel örök időkre megerősíthetném a barátságunk kötelékét. Semmi sem jutott azonban az eszembe. Végül kissé 277

278 megkésve csak ennyit mondtam: Az ember ezért fél, hogy egyszer megöregszik. Nem igaz? És megcsúnyul. Ha egyszer túlságosan csúnya leszek ahhoz, hogy miniszoknyát húzhassak, inkább csak lőjj le! Elnevettem magam. Sara is velem nevetett. Akkor megpillantottam egy útjelző táblát. Szerintem ez lesz az- Sara elhúzott az utca mellett, és vissza kellett fordulnia, hogy lehajthassunk a szűk, sötét sikátoron, amely a Dun Lane nevet viselte. A félárnyékos útról letérve teljes sötétségben hajtottunk tovább, a fák sűrű lombozata úgy tornyosult fölénk, akárcsak egy hatalmas, zöld templom kupolája. Nem tudtam, hol lépett fel James tegnap éjjel, de semmilyen elfogadható ok nem jutott eszembe, ami erre az elhagyatott útszakaszra vezérelhette. Gondolom, hogy elvontatták a helyszínről a kocsit. Meg kell keresnünk, hol lehetett a roncs. Életem leghosszabb perce volt, amíg tekintetünkkel a zöldesbarna sötétséget kutattuk a pusztítás nyomai után, keresve bármely jelét annak, hogy eddigi világom végérvényesen a darabjaira hullott. S amikor Sara leállította az autót egy fa mellett, amely tökéletesen ugyanolyannak látszott, mint az összes többi óriási tölgy az út mentén, képtelen voltam megállapítani, miből tudta pontosan, hogy célhoz értünk. Kikapcsolta a gyújtást. Nem bánod, ha én inkább a kocsiban maradok? A vértől totál elájulok. Megértően bólintottam. Persze, semmi gond. Kimásztam az autóból. Ahogy ott álltam az út omladozó padkáján, érezve a nyirkos levelek és az erdő illatát, csaknem vacogva a fák örökös árnyékában, végre én is megpillantottam, ami Sarát megállásra 278

279 késztette: a legközelebbi tölgyfa kérge lehántolva hevert a földön, mellette James autójának oldalsó tükre, amelyet a vontató nyilván elfelejtett magával vinni. S akkor észrevettem az úton éktelenkedő sötét foltot is, mint amilyet rendszerint ott lehet látni, ahol egy figyelmetlen autós elütött egy kósza szarvast, és a tetemet elszállították az erdészet munkatársai. Csakhogy ez most nem szarvastól származott. Az alakja is iszonyatos volt; a vértócsa elmosódott körvonala küzdelemről árulkodott. Behunytam a szemem, és kizártam a fejemből a vért. Nem akartam Jamesre gondolni. Csak a munkámat akartam elvégezni. Odasétáltam a fa tövéhez. Megfordult a fejemben, hogy felveszem a földről a tükröt, és magammal viszem, de még időben megfékeztem a kezem. A tükör nem volt fontos. James volt fontos. Magam mögött hagytam a fát, és átgázoltam a páfrányok és levelek között. Minden elveszítette az alakját ebben a mozdulatlan, örök homályban. Csupán a madarak tompa csivitelése törte meg néha a csendet a magas lombok között. Fájdalmas lassúsággal haladtam előre nem akartam figyelmen kívül hagyni egyetlen nyomot sem a sűrű páfrányok rejtekében. A baleset helyszínétől körülbelül ötvenméternyire a Martens bakancsom orra egy kemény valamibe ütközött a puha avarban. Letérdeltem, hunyorogva keresgéltem, majd megpillantottam a csillogó, fehér tárgyat a sötétben. Óvatosan felemeltem, és görcsbe rándult a gyomrom. Egy jelzés nélküli szemcseppes üvegcse volt. Amikor kinyitottam, a lóhere édes illata csapta meg az orromat. Ezernyi új emlék, mind szorosan egymásba fonódva Luke a szemébe cseppenti az oldatot, Luke nagy 279

280 erőfeszítéssel készíti a cseppeket, Luke zsebre vágja az üveget, pergett végig a fejemben, akár egy szélsebes diavetítés. Ajkamba haraptam, és előhúztam a telefont a zsebemből, egy hosszú pillanatig tétováztam, majd tárcsáztam Luke számát. Hallottam, amint a hívás halkan kicseng a fülemben. S akkor alig néhány lépésnyire szintén megszólalt a furcsa, modern hang ebben az ősi csendben. A legszívesebben rögtön összecsaptam volna a telefonomat, és úgy tettem volna, mint aki meg sem hallotta, de már túl késő volt. Követtem a hangot, és valóban, egy piszkos mobiltelefon feküdt félig eltemetve egy halom összetiport töviság alatt. Lehajoltam, hogy felemeljem a földről. S akkor észrevettem körülötte a vörössel petytyezett leveleket. Elakadt a lélegzetem valahol mélyen a tüdőmben, a lábam pedig szép csendesen fellázadt, és nem volt hajlandó tovább tartani a súlyomat. Kezem a szám elé kaptam, visszafojtva a könnyeim és minden erőmre szükségem volt, hogy ne vonjak le elhamarkodott következtetéseket. A könnyek azonban mégis elszabadultak. Először még csak kettő, néma csendben gördültek le az arcomon azután három és négy, majd öt, mígnem egyszerre kitört belőlem a zokogás. A páfrányok közé kuporodva, miközben a tövisek beleakadtak a farmeromba, egyetlen apró vörös cseppre bámultam a telefonon, és megállíthatatlanul záporoztak könnyeim a nagyi, James és Luke miatt. Amikor a zokogás végre elcsitult, lassan ráeszméltem, hogy minden tagom reszket, mint amikor nappal próbáltam meg elmozdítani valamit telekinetikus képességeim segítségével. Energia áradt a testemből. Már emlékeztem erre az érzésre gyorsan 280

281 felnéztem, és felvérteztem magam Eleanor vagy akár valaki sokkal rosszabb érkezésére. Ám akkor Unát pillantottam meg, aki nem messze tőlem egy kidőlt fatörzsön üldögélt, különös, lehetetlen alakzatba hajlítva karcsú testét, miközben az ujjait nyalogatta, akárcsak egy macska a vacsorája végeztével. Az erdő zöldes fényében sápadt bőre kevésbé tűnt zöldes színezetűnek, mint korábban, bár még így sem hihette volna senki emberi lénynek. Bizarr öltözéke rögtön megragadta a figyelmemet: valamiféle kabátot viselt, amely leginkább egy tizennyolcadik századi katonazubbonyra emlékeztetett, több mint egy tucat gombbal díszítve egészen a magas gallérig, alatta pedig egy fodros fehér szoknyácska hivalkodott. A szokatlan összeállítás az olcsó, ultracsajos butikok stílusát idézte, éppen annyira volt férfias, mint amennyire hihetetlenül nőies. Orrát ráncolva pillantott rám, szemügyre véve a könnyeimet. Már megint ezt csinálod? Tenyeremmel elmaszatoltam a sírás nyomait az arcomon, és emlékeze Luke figyelmeztetésére, felálltam, mielőtt válaszoltam. Épp most fejeztem be. Una mosolya felragyogott. Nézd, milyen ügyes vagyok, ember! Finom arcvonásait rögtön bánatos grimaszba torzította, szemöldökét összehúzta, és amint ajka reszketve lebiggyedt, egyetlen könnycsepp az én könnyem gördült végig krétafehér arcán. Az apró csepp megcsillant az állán, és amikor lehullott, Una gyorsan a tenyerébe kapta, és eltette későbbi használatra. Mosolya visszatért, éppen olyan gyorsan, mint ahogyan az imént lehervadt, majd felkacagott, hangosan és fékezhetetlenül. Hát nem tökéletes? 281

282 Szipogtam, az orrom eldugult a sírástól. Még egy embernél is jobban csinálod. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy Una orra nem volt eldugulva. Riasztó gyorsasággal pattant fel a helyéről, majd körbetáncolt, akár egy kis madár, olyan közel hozzám, hogy hirtelen megcsapta az orromat testének illata: édes, mint a pézsma, egy vadon élő teremtmény szaga. A fülembe suttogott: Tudom, mit keresel. Tudatosan kerültem pillantásommal a vérfoltos telefont, és nagyot nyeltem. És azt is tudod, hol találom? Una nevetett, és visszapattant a kidőlt fatörzsre, végigugrándozott rajta, majd megperdült, és visszafelé kezdett lépkedni. Szörnyen költői az egész. Már alig várom, hogy elénekelhessem. Szomorú dallam lesz, azt hiszem. Szerettem volna megfojtani; hát nem képes csak úgy egyszerűen kibökni? Hatalmas akaraterővel azonban sikerült magamba fojtanom a türelmetlenségemet, és nagy kegyesen megkérdeztem: Nem énekelnéd el most nekem? Una titkos kis mosollyal szemlélte a földet. Eljössz, hogy velem élj örökké? Túl könnyű volt megfeledkezni arról, hogy ez a lány legalább olyan veszélyes, mint Ragyás Gyagyás. Udvariasan visszautasítottam a kérést. Nagyon kedves vagy, de nem hiszem. Csak ezzel a feltétellel vagy hajlandó énekelni nekem? Hosszú pillantást vetett rám, majd szeretetteljes hangon így felelt: Dehogy, te buta ember! Ingyen is elárulom neked, mert Brendan irtó dühös lesz, ha tudomást szerez róla. Két óriási lépéssel mellettem termett, és félig énekelte, félig suttogta fülembe a szavakat: 282

283 Tölgyek gyökerére, föld sötét mélyébe hull a martalóc vére, ömlik a dudás vére, sorsukat vértócsa rejti. Martalóc parancsa: Szeretőd vágd le! Dudás parancsa: Szerelmed tépd ki! A melódiától és Una hangjától a földbe gyökerezett a lábam. Gondolkodni sem bírtam, nemhogy megszólalni. Una rosszallóan csettintett a nyelvével, majd ujjaival is csettintett egyet az arcom előtt. A legkisebb dallam is elkápráztat téged, kedves. Miként gondolod, hogy képes leszel kiszabadítani a szeretőidet, ha nem bírsz uralkodni az érzékeiden? A végén még csalódni fogok benned. Zavartan pislogtam, még mindig kissé kábult voltam hangjának varázsa miatt. Nem mind a kettő a szeretőm. Úgy értem, igazán egyik sem a szeretőm. Akarom mondani... Dala lassan elveszítette mágikus erejét, és a szavak jelentése formálódni kezdett a fejemben. Azt akarod mondani, hogy nem haltak meg? Una laza vállrándítással el ugrándozott mellőlem, hosszan szökellt a páfrányok fölött, akár egy balerina, majd megfordult, és mélyen meghajolt, mintha valami lenyűgöző mutatványt adott volna elő. Még nem! 283

284 Ismét szabadon tudtam lélegezni. Úgy éreztem, mintha nem is vettem volna levegőt, amióta Luke vérrel szennyezett telefonját a kezembe vettem. Most hosszú percek után végre mélyet sóhajtottam, majd kifújtam tüdőmből a levegőt. Halk hang dalolta valahol a lelkem mélyén: élnek, élnek. Akkor hát nála vannak. A királynőnél, úgy értem. Una közelebb táncolt hozzám, lassan és peckesen, majd alig néhány centire előttem megállt. Kinyújtotta felém a kezét, ujjai a nyakamban lógó vaskulcs fölött lebegtek, egyre közelebb és közelebb, mígnem már szinte meg is érintették. Una előrehajolt, és a fülembe suttogott, olyan közelről, hogy arca a hajamhoz simult; hangja valahol a jókedv és a komolyság határán egyensúlyozott. Közeledik a napforduló. Látod, milyen erősek lettünk? Maholnap maga a Vadász is képes lesz megérinteni téged; hamarosan Aodhan, aljasak közt is a legalávalóbb, bemocskol téged is, ahogyan mindent, ami a keze ügyébe kerül. Elrabolhatják tőled a dalaidat, és olyan mélyre rejthetik magukban, hogy még azt sem veszed észre, hogy egyáltalán elveszítetted őket. Addig játszanak majd veled, amíg mosolyogva be nem fogadod lelkedbe a Halált. Megdermedtem, mélységesen tudatában annak, milyen veszedelmes is ez a szelídíteden, természetfeletti teremtmény, aki pillanatnyilag elég közel állt hozzám, hogy láthassa az arcomra száradt könnyeket. A szemem sarkából megpillantottam, amint arcán gyönyörű mosoly ragyog fel, és ezt suttogta: Most remek alkalom volna, hogy számon kérd rajtam a szívességet, amelyet neked ígértem. A könynyedért cserébe. 284

285 Hátrébb húzódott, miközben én minden ízemben remegtem idegenszerű varázsa alatt, és elmélyülten tanulmányozott amint ott álltam, felszegett fejjel, mintha szorult volna belém egy kis bátorság. Belenéztem Una feneketlen, zöld szemébe, megpróbáltam kiolvasni belőle valamiféle érzelmet, valamiféle útmutatást, hogy mi volna a megfelelő válasz, ám nem láttam semmit, csak az egyre növekvő mélységet. Ezért hát bólintottam, és mintha csak a saját ötletem lett volna, így szóltam: Most szeretném kérni tőled azt a szívességet. Azt hittem, már sosem fogsz megszólalni. Una egy kört rajzolt maga elé az ujjával. Intett, hogy lépjek oda hozzá, mire némi gyanakvással ugyan, de közelebb húzódtam. Ti, emberek szeretitek az embereket, ugye? Nem egészen tudtam, mit kellene válaszolnom erre a kérdésre. Una újra megrajzolta a kört, és a vonal ezúttal ott is maradt, miután ujját elvette róla. Látod már? Tekintetem a kör ragyogó vonalára meredt, de nem láttam benne mást, csak a göcsörtös tölgyfát a túlsó oldalán. Nem. Una türelmetlenül felhorkant. Próbáld használni a szemed! ismét megrajzolta a kört, ám most a körvonal ragyogásába belesajdult a szemem; olyan káprázatos volt, akár a nap vakító fénye, és úgy csillámlott, hogy az már nem volt helyénvaló. Meghajlította az erdő széleit, kívül és belül egyaránt. S ekkor valóban megpillantottam. A férfi harmincas évei végén vagy talán negyvenes évei elején járhatott, fején hosszú, barna fürtök göndörödtek, és éppen egy mező közepén olvasgatott. Ki ez? 285

286 Thomas Rhymer. Egy az Övéi közül. Ember. Férfi. Kíváncsi vagy a részletekre? Azt hiszem, ennyi pont elég lesz. Reménykedtem, hogy Una elmagyarázza, miért olyan fontos ez a fürtös fejű férfi, mert fogalmam sem volt, miként számítana szívességnek az, hogy megmutat nekem egy könyvébe temetkező idegen alakot. Nézd csak, milyen emberi! tűnődött Una, miközben a férfi lapozott egyet. Nem tudtam biztosan, hogy ez a megjegyzés a fickó külsejére vagy a lapozó képességére vonatkozott-e. Szerintem el kellene beszélgetned vele egy kicsikét. Hol találom? Hát ott! Sikerült még egyszer úrrá lennem a hirtelen felinduláson, hogy arcul üssek egy tündért, és inkább átfogalmaztam a kérdést: Hogyan jutok oda? Csak remélni tudtam, hogy Una nem fogja a gyalogutat javasolni, mert erős kétségeim voltak, hogy ellenkező esetben képes volnék megfékezni az öklömet. Folyton elfelejtem, milyen ostobák vagytok ti mind felelte Una vidáman. Szélesebbre húzta a kört, hogy láthassam, amint a férfi a házunk közelében fekvő tehénlegelő közepén üldögél, ahol összefutottam a fehér nyúllal. Azután a szájába dugta az ujját, mintha a ragyogás megégette volna, és felém fordult. Komolyan mondom, még engem is meglep önzetlen nagylelkűségem. Hűha! Köszönöm hálálkodtam. Una beleköpött a körbe, mire az rögtön elpárolgott, akár a füst És íme, még egy tanács, teljesen ingyen. Ráadás. Fojtsd vízbe a Vadász kopóját, amelyet eddig a házban tartottál. Jó néhány percig a víz alatt kell tartanod a fejét. Olyan mozdulatot tett, mintha egyik 286

287 kezét akarta volna víz alatt tartani a másikkal. Amíg a buborékok el nem fogynak. Döbbentem pislogtam rá. Észre sem vette az arcomra kiülő borzalmat, helyette inkább kedvesen megkérdezte: Szeretnéd visszakapni a könnyed? Szükséged lesz rá. Nyilvánvalóan nem kis jóindulatába került, hogy feltegye ezt a kérdést. Kösz, de nem. Szerintem neked jobban áll. Una boldogan rám mosolygott. Sarának olyannyira halvány gőze sem volt, miként is kellene hazajutnunk, hogy végül félreállt az úton, és engedte, hogy én vezessem tovább az autót. Habár csak ritkán nyílt alkalmam, hogy gyakoroljam a vezetést, nála még én is sokkal ügyesebben tájékozódtam a mellékutak összevisszaságában. Szinte szédültem a megkönynyebbüléstől. A tündérkirálynő fogságában sínylődni éppen elég rossz volt, de a halálnál még ez is sokkal jobbnak számított. A halál visszafordíthatatlan. Hirtelen olyan részletekre is figyelmes lettem, amelyeket korábban fel sem fedeztem: milyen gyönyörű szép napunk volt; milyen hangosan ciripeltek a tücskök; ahogyan a fák levelei meglibbentek a szélben, és felfedték ezüstösen sápadt fonákjukat, vihart ígérve a sziporkázóan kék égbolt dacára is. A hangulatváltozás hatására még valamit megpillantottam a hazafelé vezető úton, ami korábban elkerülte a figyelmemet: Luke autóját. Beletapostam a fékbe. Sara felsikoltott. Te jó ég! Mi a fenét művelsz? 287

288 Visszatolattam a kocsijával a keskeny földúthoz, ahol az imént Luke járgányát láttam. Bocsi! Észrevettem valamit. Csak visszamegyek, hogy megnézzem. Rendben? Csupán... két másodperc. Sara hunyorogva kibámult az ablakon, majd előhalászott a hátsó ülésről egy magazint. A jelek szerint úgy gondolta, hogy a két másodperc nálam is ugyanannyit jelent, mint nála. Otthagytam hát a magazinjával együtt, és elindultam arrafelé, ahol Luke autója várakozott, egy bokrokkal benőtt földút torkolatában, amely a mögötte elterülő kukoricamezőhöz vezetett. A kocsi helyzete némi sietségről árulkodott, és lelki szemeim előtt megjelent, ahogyan Luke James segítségére siet, és kiszabadítja a roncsok közül, ahová beszorult. Sokkal kellemesebb kép volt, mint amelyiken James vértócsában vonszolja ki magát összetört Pontiacjából az aszfaltra. Az Audi nyitva volt, és bár kissé idétlenül éreztem magam, beültem a kormány mögé, és becsuktam az ajtót. Hátradőltem Luke ülésén, behunytam a szemem, és hagytam, hogy testének illata becsapja az érzékeimet. Mintha Luke itt lett volna velem az autóban. Múlt éjszaka találkoztunk utoljára, de nekem máris hihetetlenül hiányzott; lényemnek az a része, amelyik belé költözött, most úgy erezte, hogy több millió mérföld választ el tőle, és sohasem érhetem el többé. Amikor vele voltam, úgy éreztem, hogy valaki igazán szeret, vágyik rám és védelmez; most viszont úgy sodródtam, akár egy kishajó a sötét, ismeretlen tengeren. Kinyitottam a szemem, és teljes sötétség uralkodott körülöttem az éjszaka súlyos takaróként borult az autóra. Beletelt egy kis időbe mire rájöttem, hogy emlékbe csöppentem. Hirtelen Luke voltam a kormány mögött ültem, a szívemben adrenalin lüktetett. Sürgető 288

289 energiahullám árasztotta el a testemet: oda kellett érnem a baleset helyszínére, mielőtt Ők megtalálják. Hátrafordultam az ülésen, és tekintetem egy sárgászöld kenőccsel teli befőttesüvegre esett a kocsi aljában, és az villant a fejembe, hogy talán tennem kellene belőle a cipőmre, puszta óvatosságból. De nem, ennek elégnek kell lennie Dee és a családja számára, és nem akartam megkockáztatni, hogy hiába pazaroljam. Ők amúgy sem engem akartak; legalábbis amíg Dee életben van. Francba! Otthagytam a padlón az üveget, és kiugrottam a kocsiból. Reméltem, hogy a srác még életben van. Az emléknek az ajtó nyitásával vége szakadt. A való életben, az én életemben, az ajtó még mindig csukva volt, és még mindig a kormány mögött ültem. Odapillantottam a túlsó oldalra, az anyósülés elé, és valóban a szélvédőn át beáramló déli napsütés sötét árnyékában egy üveg hevert oldalára dőlve a padlón, tele a nagyi zöldes színezetű kotyvalékával. Olyan volt, mint a macskaokádék. Tehát Luke megtalálta. Felsóhajtottam, felemeltem az üveget ó, fúj!, enyhén meleg volt, mintha csak élőlény lett volna, és kiszálltam a kocsiból. Azt kívántam, bárcsak ki tudnék találni valami jó kifogást, amit Sarának mondhatnék, hogy hazavihessem magammal Bukepháloszt. Önző módon szerettem volna közel tartani magamhoz Luke egyetlen emlékét. Mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából, egy suhanó alak takarta el a fényt a kukoricaföldet szegélyező ritkás fák között. Nem túl messze tőlem egy magas férfi lépkedett, bőre barna volt, akár a föld pora. Magassága miatt csak lassan tudott előrehaladni a faágak között. Tetőtől talpig meztelen volt, hosszú és erős tagjai megfeszültek mint egy szarvas vagy egy versenyló izmai, és bár a figyelmemet normális esetben biztosan fedetlen nemi szerve vonta volna 289

290 magára, ezúttal csakis a farkára tudtam összpontosítani. Hosszú volt és ostorszerű, a végén pedig tömött szőrpamacs lengedezett, mint egy kecskének. A tündér mert hát mi más lehetett volna megtorpant, és lassan felém fordította a fejét. Két szeme túlságosan közel ült egymáshoz, keskeny orra pedig túlságosan is hosszan nyúlt széles szája fölé ahhoz, hogy ember lehessen. Egy vadállat tekintetével méregetett, amely pontosan tudta, ki és mi vagyok, de nem látszott benne félelem, csupán érdektelen közöny. Hosszú pillanatokig egy helyben vártam, amíg eltűnik szem elől, majd visszarohantam Sara kocsijához, és gyorsan beültem mellé, óvatosan magamhoz ölelve az üveget. Az meg micsoda? érdeklődött Sara, és letette kezéből a magazinját. Egyfajta tündérek elleni varázsszer, amit még a nagyanyám kotyvasztott. Hűha! Ó! Na, és honnan szerezted? Az ujjammal hátramutattam. Luke autójából. Luke az a jóképű srác? ő hol van? Nem tudom. Sara a homlokát ráncolta. Teljesen rám tör a frász. Kezd úgy hangzani ez az egész, mint valami iszonyú horrorfilm, és mindenki tudja, hogy a dögös csaj hal meg először. Tűnjünk el innen! Úgy is tettünk, magunk mögött hagyva Luke létezésének egyetlen bizonyítékát a poros mellékúton. 290

291 Miért érdekel téged annyira a napforduló kifejezés? Apám laptopja fölé hajolva, mániákusan ütöttem be egymás után a keresőbe az olyan szavakat, mint például napforduló, martalóc és Thomas Rhymer. Annyira belemerültem a kutakodásba, hogy észre sem vettem Delia érkezését. Te jó ég! A szívem a torkomban dobogott, de igyekeztem viszszanyelni a helyére. Delia lopakodási szokásai kezdtek az idegeimre menni. Megfordultam, hogy ránézhessek a nagynénémre, és ott találtam közvetlenül mellettem, kezében egy bögre kávéval. Zöld szeme egyenesen rám meredt. Egek, ez a nő szinte kicsattant az élettől! Mintha eddig csupán fekete-fehér fotót láttam volna, amely most hirtelen megelevenedett, és elárasztották a színek. Teljesen halálra rémisztett. Egyszerre már egy cseppet sem furdalt a lelkiismeret, amiért csak a szüleim cipőjére kentem a nagyi kotyvalékábol, az övét pedig védelem nélkül hagytam. Delia áthajolt a vállam fölött, és a képernyőre meredt. Egy Tündérpázsit nevezetű csicsás honlap volt látható rajta, hosszú listával különféle vadnövényekről, amelyek az ember kertjébe vonzzák a tündéreket. Az a rész, amelyet éppen olvastam, arról szolt, hogy a 291

292 nyári napforduló idején elvékonyodik a fátyol az emberek tündérek világa között. A honlap tálacskákba kikészített tejet és kakukkfűszálak égetését javasolta a tündérek optimális megjelenítéséhez. Megpróbáltam elképzelni, minden eredmény nélkül, ahogyan a nemrég látott kecsketündér vagy még jobb: Aodhan vígan lefetyeli a tálacskákból a tejet, akár egy szelíd kiscica. Honnan szedték ezt az őrült badarságot? Delia felnevetett. Mi mást sikerült eddig felfedezned? Megfordult a fejemben, hogy laptoppal a kezemben hirtelen eliramodom, de csak félrehúzódtam, és tétlenül hagytam, hogy kezemen átnyúlva végignézze az összes nyitott ablakot. Tekintete végigfutott Thomas Rhymer balladáján, akit a tündérkirálynő elrabolt, majd büntetésül olyan nyelvet adott a szájába, amely képtelen hazudni. Azután arra a honlapra terelődött a figyelme, amelyen a martalóc kifejezés volt olvasható: felbérelt zsoldos katona. Olvasás közben a monitor téglalapja tükröződött a szemében. Amikor befejezte a kutakodást, hátralépett. Gondolom, most majd azt fogod állítani, hogy egy iskolai tanulmányhoz szükséges mindez. Fogalmam sincs, miért tört rám iszonyú rémület, de így volt. Delia viselkedése átlépte a határt a rejtélyes furcsaság és a nyilvánvaló rosszindulat között. Alaposan fontolóra vettem következő szavaimat: Szerintem az olyan volna, mintha te azt állítanád, hogy Luke még sosem került a szemed elé a hangverseny előtt. Delia habozott a válasszal; ezúttal ő következett ebben a szavakkal vívott sakkjátszmában. Azt hiszem, van egy ígéretes ötletem a te kis tanulmányodhoz. Ismét áthajolt fölöttem, a kurzort a keresőre 292

293 helyezte, és beírta a következőt: túszok kiszabadítása. Végezetül megnyomta az entert manikűrözött körmének hegyével. Szemem a monitoron felvillanó hírek és blogbejegyzések hosszú listájára meredt, és akkor eszembe jutott, amikor Delia kezembe nyomta a telefont aznap délelőtt. Pontosan tudta, mi történt Jameszszel. Azután odatelefonált hozzájuk, és gondoskodott arról, hogy én is tudomást szerezzek róla. Bizonyára súlyosan megsérült jegyezte meg Delia, mintha csak hangosan gondolkodna. Úgy hallottam, rengeteg vér volt mindenhol. Ha még egyáltalán él a szerencsétlen, valószínűleg nem lehet sok ideje hátra. Szerettem volna becsukni a szemem és a fülem, ki akartam zárni a hangját a fejemből, és egyszerűen úgy tenni, mintha egyre bizarrabbá váló életemben legalább a díva nagynéném ugyanaz maradt volna. Mit akarsz ezzel mondani? Delia kinyújtotta felém a kezét. Add ide szépen a nagyi gyűrűjét! Pislogva bámultam rá; kérése hirtelen kizökkentett bénító kábulatomból. Eszemben sincs. A nagyi azt akarta, hogy az enyém legyen. Most azonban már ismét nála a helye. A válaszom: nem. Delia ekkor lecsapott rám, és meglepő erővel csuklón ragadott; elakadt a lélegzetem a fájdalomtól, amikor másik kezével fogta a gyűrűt, és lerántotta az ujjamról a bőrömmel együtt. Azután eltaszította magától a kezemet, a gyűrűt pedig a zsebébe rejtette. Rémülten bámultam fel rá, miközben Luke kulcsa izzón égette a bőrömet könnyű kardigánom gallérja alatt. Már attól féltem, hogy a nagynéném megérzi a létezését, és azt is letépi rólam. 293

294 Most pedig kimész sétálni egy kicsit jelentette be, és a kertbe vezető ajtóra mutatott. Elment az eszed? Felpattantam, és lassan hátrálni kezdtem a nappali irányába, őszintén bánva, hogy apa dolgozószobáját választottam a kutatómunkámhoz. Azt hiszem, gyorsabban kellett volna szednem a lábam, de nem bírtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy Delia csupán a parancsolgató nagynéném, semmi több. Anya! Delia erre ismét megragadott, ujjai satuként szorították a karomat. Nem hallja a kiáltásodat. Tehetetlenül vergődtem és forgolódtam a szorításában, bőröm szinte lángolt az érintése alatt. Neked mi hasznod származik eből? Ó, ne mondd nekem, hogy ennyire ostoba vagy! Azzal minden további teketóriázás nélkül az ajtó felé vonszolt. Igazság szerint tudnom kellett volna, hogyan szabaduljak ki a szorításból, Delia teste azonban szívós volt és izmos a rózsaszín velúrpáncél alatt. Az egész jelenet a Zsaruk epizódjainak végtelen sorozatára emlékeztetett, amelyet a nagyinál néztem a tévén, és ahol azt bizonygatták, hogy a belőtt drogosok embertelen erővel rendelkeznek. Hiszen minden mást sikerült szépen kibogoznod. S akkor egyszerre minden apró részlet a helyére került a képben. A szoba a nagyi házában, ahol Delia majdnem meghalt. A nedves talpak anya ágyán. Rye, a tündérkopó, aki már a születésem előtt a családhoz került. Ez a történet hosszú, hosszú idővel előttem kezdődött. Az életed. Megmentették az életed. És ne feledkezz meg a legjobb részről sem! csicseregte Delia, majd egy tökéletes skálát énekelt kristálytiszta hangján, amellyel még 294

295 egy lemezszerződést is sikerült halásznia magának. Tényleg azt hiszed, hogy ez a hang az enyém volt? Alig bírtam elsuttogni: Anya hangja volt. Nem igaz? Az ajtó kilincse után nyúlt, és erősen hátba taszított, én pedig felkészültem, hogy nekifeszüljek az üvegnek. Túl későn vettem azonban észre, hogy az üvegajtó már tárva-nyitva áll, és Delia a szúnyogháló kilincse után nyújtotta a kezét. Olyan erővel lökött előre, hogy éreztem, amint a háló megroskad és elszakad a súlyom alatt. A téglával kirakott verandára zuhantam, és beütöttem a fejem. Egy pillanatra elhomályosult a látásom, és levegő után kapkodva kérdeztem: Mit akarsz tőlem? Delia fényesen csillogó, kegyetlen tekintettel pillantott le rám. Csak azt akarom, hogy eltűnj innen. Bevágta maga után az üvegajtót; még hallottam, ahogyan az ajtó hangos kattanással bezárul. Felnyögtem, és lassan ülő helyzetbe tornáztam magam, mezítelen lábam egészen közel húzva a testemhez. S ekkor egy apró fémtálkára lettem figyelmes az ajtó mellett. Egy megszenesedett, fekete ágacska hevert rajta, és még javában fustölgött. Kakukkfű! A nagynéném kakukkfüvet égetett, azután kihajított engem a házból. Alig villant át az agyamon, hogy az átkozott nagynéném elárult engem, amikor megpillantottam egy tündért, akinek barna hajába arany csíkok keveredtek. A férfi egyenesen felém tartott hosszú lépteivel a hátsó udvaron át. Legalább száz Rye-kopó nyüzsgött a lába körül néhányan agárszerűen szikár termetűek, mások szelindek méretűek, de egytől egyig mind ugyanolyan színűek voltak, mint Rye. 295

296 A tündér alakja nem vetett árnyékot a délutáni napfényben, és csak nagy nehezen lehetett kivenni a fák lombjai között. Különös, testhez simuló öltözéket viselt a zöld és a barna legkülönfélébb árnyalataiban. Zekéjének és nadrágjának fő része cserzett bőrbol lehetett, a kabátujjak azonban szarvasbőrből vagy talán mohábol készültek. Mindkét nadrágszárának külső oldalát száraz fűfonatok díszítették, amelyek laza csomókba kötve lógtak a kabát mandzsettáján is, akárcsak a viktoriánus kosztümökön függő csipkék vagy a madárijesztőkből kitüremkedő szalma. A férfi egészen úgy festett, mintha magából a földből származott volna, és könnyedén vissza is térhetne oda, vonásai azonban ugyanazt a félelmetes szimmetriát mutatták, mint Ragyás Gyagyásé és Eleanoré, földöntúli szépséget kölcsönözve az arcának. Jobbra-balra fordítgatta a fejét egyelőre még nem vett észre. Megpróbálhattam volna bejutni a házba, de láttam Deliát az ajtón át, teljes rosszindulatú életnagyságában. Csupán egyetlen pillanatig tétováztam, azután felpattantam, és futásnak eredtem. Miközben átrohantam az udvaron, olyan gyorsan, ahogy csak a lábam bírta, eszembe villant egy mondat, amelyet egyszer még a nagyitól hallottam: A kutyák csak a menekülő macskát veszik üldözőbe. Mostanra azonban már kissé elkéstem azzal, hogy meggondoljam magam. Amikor keresztülvágtam a saját kertünkön, és átugrottam a szomszéd udvarára, végigszáguldva a kerámiakaspók útvesztőjének rengetegén, hirtelen hosszú, vékony vonítás hasított a fülembe. Rettenetes hang volt, még akkor is, ha történetesen nem tudtam volna, hogy a kopók ezzel hivatalosan is megkezdték az üldözést. A következő másodpercben izmos, fehér testek törtek keresztül a 296

297 bozóton, és szétzúzott cserepek hangját hallottam a hátam mögött. Akkorra már a szomszéd kertjén túl elterülő mezőn rohantam, hűvös fűszálakat tapostam a lábam alatt, és a távolban felbukkanó, fákkal szegélyezett út újult erővel sarkallt előre, egyre sebesebben. Égetett a nap, miközben átverekedtem magam a derékig érő réti ecsetpázsiton, hosszú árnyat húzva magam után, amelyet száz test üldözött, árnyék azonban egy sem. Újra felharsant a fülsértő vonítás, hosszan és élesen, mintha madárhoz tartozott volna, nem is kopóhoz. A nagyobb termetű szelindek kopók erre mély és dallamos ugatásba kezdtek. Futás közben letéptem magamról a kardigánomat, gyorsabbnak éreztem magam nélküle. Ám a kopók így is egyre közelebb loholtak a nyomomban Semmi esélyem sem volt, hogy még időben elérjem az utat, mielőtt utolérnek. A legelőről nem is beszélve. Hallottam, amint a fűszálakat a földbe tapossák közvetlenül a hátam mögött. Gyorsabb vagyok biztattam magam kétségbeesetten. A kopók gyorsak, de én még gyorsabb vagyok. S valóban az voltam. Átugrottam a sűrű bozótot az árokban, és a félárnyékkal pettyezett útra érkeztem a túloldalon. A kopók továbbra is mögöttem lihegtek, és nem rajtam. Kapkodó lélegzetem már szúrta a tüdőmet, és a térdem is sajgott. Talpam fájdalmas erővel csapódott az aszfaltnak, és közben lopott pillantásokat vetettem a jobbomon elterülő tehénlegelőre. Nyomok után keresgéltem, amelyeket netán felismerhettem volna Una Thomas Rhymert ábrázoló, ragyogó látomásából. Nem messze előttem volt az a hely, ahol azon a napon rábukkantam Luke-ra a kocsijában; bizonyára itt kellett lennie valahol Rhymernak is. 297

298 A hátam mögé pillantottam, és rögtön azt kívántam, bár ne tettem volna. Fehér kutyák valóságos sorfala közeledett felém az út teljes szélességében, akár egy mindent elsöprő hullám, mögöttük pedig a zöldbe öltözött Vadász közeledett nyugodt lépteivel. Legyél ott! Kérlek, legyél ott, Thomas Rhymer! Semmi sem utalt arra, hogy biztonságban leszek, ha egyszer rátalálok a legelőn, de így kellett lennie. Muszáj volt így lennie! Mert saját szememmel láttam milyen közel ért Una a kulcshoz, és nem akartam arra gondolni, mi mindenre volna képes száz kopó újonnan felfedezett napfordulós erejével. Zihálva futottam a legelő széléhez, reménykedtem, hátha szögesdrót kerítést találok, amely legalább lassítaná a kopók előrenyomulását, de csupán deszkakarám övezte a területet. A fenébe a megyei előírásokkal, amelyek nem engedélyezik ronda kerítések felállítását! Átmásztam a deszkákon, lassabban, mint szerettem volna, s akkor hirtelen szemem elé tárult a legelő lankás lejtője és a dombtető Una fénylő látomásából. Hátam mögött a kopók a kerítésnek ütköztek, néhányan azonban a könnyebb súlycsoportból egyetlen ugrással átlibbentek fölötte. Újra határozottan elismételtem a fejemben: Gyorsabb vagyok. Megtalálom Thomast. Akkor biztonságban leszek. Felkapaszkodtam a domboldalon, sajgó izmokkal, a kopók pedig a nyomomban özönlöttek. Még éppen időben észrevettem a gombák alkotta kört a domb tetején, mielőtt megéreztem a hatalmas mancsokat a lábszáramon. Ez az. Beugrottam a kör közepére, s akkor hirtelen csend állt be körülöttem. 298

299 Nem, nem is teljes csend. Inkább mintha füldugót gyömöszöltem volna a fülembe; a kopók dühödt csaholása nem szűnt meg, csak egyszerre tompának és távolinak hallatszott. A hátam mögé lestem, a gombakörön túlra, de nem láttam semmit az út irányába lejtő széles mezőn kívül. Ha viszont hunyorogva összpontosítottam arra a helyre, ahol a kopóknak lenniük kellett, mintha itt-ott felsejlett volna előttem néhány világos és sötét folt, látásom apró tökéledenségei. Mondhatom, te aztán értesz hozzá, hogyan kell megjelenni valahol. Az ő kísérete sem akármilyen, de azért korántsem annyira szőrös, mint a tiéd. Pontosan tudtam, ki áll mögöttem, mielőtt megfordultam volna. Mint Una látomásában, Thomas Rhymernak valóban hosszú, hullámos fürtök göndörödtek a fején, szemét pedig nevető ráncok keretezték. Magas volt és vékony, testét sokszínű tunika fedte, tucatnyi gombbal az elején, szoros bőrnadrágja fölött. Törökülésben gubbasztott a fűben, onnan nézett fel rám. Hosszú-hosszú délutáni árnyéka a gombakörön kívül végződött. Megkönnyebbülten lihegtem. Hát itt van! Értetlenül mosolygott rám. Persze hogy itt vagyok. És te is. Tudja, ki vagyok? Deirdre Monaghan. Most már mindannyian ismerjük a neved Nehéz volt elképzelnem, hogy ez az ember bármiféle bajjal fenyegethetne. Szavait erőteljes skót akcentussal formálta. Ha az arcod nem is ismerném, a képességed, hogy meg tudod tenni ezt azzal a gombakörön kívül portyázó, csaknem láthatatlan kopókra mutatott, rögtön elárulta volna, kivel állok szemben. Nem akartam ostobának látszani azzal, hogy megkérdezem, pontosan mire gondolt. Szerintem arra a tényre célzott, hogy a kopók 299

300 nem tudtak betörni a körbe. Vagy talán csak arról beszélt, hogy száz ilyen eb loholt a nyomomban. Valószínűleg erről volt szó. Igaz, hogy képtelen hazudni? Igen. De te is tudod, hogy akkor is ezt mondanám, ha tudnék hazudni. Thomas vállat vont, és közben hosszú árnyékomat figyelte; szélei megcsillantak, amint láthatatlan testek haladtak el fölötte, a körön kívül. Természetesen megengedem, hogy körülnézz a fejemben, ha szeretnél. Csábító ajánlat volt, de semmi kedvet nem éreztem ahhoz, hogy egy göndör hajú skót próféta emlékeit is hozzácsapjam azokhoz, amelyek máris a fejemben kavarogtak. Én hiszek a szavának. Una... a Danoine Sidhe tündérei közül... azt mondta, hogy magával kellene beszélnem. És megmutatta nekem ezt a helyet. A Danoine Sidhe tagjai általában nem kötnek barátságot az emberekkel. Thomas a gombakörre mutatott. Fájdalmas erővel sikerült csak kívül tartanom a kopókat, és ekkor eszembe jutott az a fékezhetetlen energia, a legyőzhetetlenség, amely Bukephálosz motorjának beindításakor töltötte el a lelkemet. Ahogyan erőt adott a körülölelő sötétség. Bárcsak az éjszaka közepén ütöttek volna rajtam a kopók! Mindenesetre éppen a megfelelő helyen számítottál a megjelenésemre jegyezte meg Thomas, mire nagy nehezen ismét felé fordítottam a figyelmem. Sőt, az is köztudott, hogy volt némi nézeteltérésem a királynővel. Mégis mit gondolsz, miért akarta az a tündér, hogy éppen velem beszélj? A szívembe mart az elkeseredés. Azt reméltem, hogy egyértelmű lesz. 300

301 Thomas felpillantott rám, ujjai oda sem figyelve tépkedték a fűszálakat a lába körül. Szóval... mit akarsz tudni? Ezernyi lehetséges válaszom akadt erre a kérdésre, de azt tettem fel, amelyik a legjobban furdalta az oldalam. Azt akarom tudni, miért tör az életemre. Ha a királynő nem kezdett volna ki velem, sosem jövök rá, mire vagyok képes. Thomas keskeny arcára kiült a döbbenet. Szerinted azért akar holtan látni, mert képes vagy ilyesmire? A kopók alig észrevehető mancsaira mutatott, amelyek a kör szélét kaparászták; erőm a kör fölött egyre halványodott. Gyermekem, a telekinetikus képességed csupán a tünete annak, amiért a királynő a halálodat akarja. Számtalan ember él odakinn, akik pusztán az akaratukkal képesek elmozdítani a tárgyakat, vagy gyufa nélkül felgyújtanak egy mezőt. Nem tetszett nekem a tünet szó. A betegségeknek voltak tüneteik. Minek a tünete? Nem csodálkoztál sosem azon a véletlenen, hogy te és a tündérkirálynő ilyen hihetetlen közelségben vagytok egymáshoz? Hogy egy egész seregnyi tündér bukkan fel hirtelen a küszöbödön? Ostobán éreztem magam. Én... ööö... talán csak azt gondoltam, hogy rengeteg tündér létezik a világon. Miattad vannak itt. A tündérek nem úgy élnek, mint az emberek. Birodalmuk és a testük nincs egyetlen helyhez kötve, mint az embereké. Megragadtam a lehetőséget, hogy bemutassam, mégsem vagyok teljesen műveletlen. Arra gondol, hogy némelyek egy vihar vagy egy emberi lény energiáját használják fel arra, hogy hirtelen megjelenjenek? 301

302 Thomas egyetértően bólintott; csak úgy rugóztak feje körül a fürtök. Ellenálltam a kísértésnek, hogy meghúzzam az egyiket. Pontosan. A tündéreket az energiaforrások egy bizonyos fajtája vonzza, és bolygóként keringenek körülötte. A Tündérbirodalom egyetlen személy köré összpontosul, ő az uralkodó, általában egy emberi lény, aki ezt az energiát sugározza. Lassan kezdett értelmet nyerni ez az egész, ezért pontot tettem a gondolat végére. Ezért a királynő végez mindenkivel, aki ugyanúgy vonzza Őket. Thomas bólintott. És a telekinézis csak a mellékhatása a benned lakozó energiának. Tehát most is itt van? Úgy értem, itt a közelben? Vagy talán odaát Írországban? Akarom mondani, a királynő is emberi lény, vagy nem? Ezért őt biztosan nem vonzza az én... minek is nevezte... energiám? Az olyan embereket, mint te, Látóknak mondják. Tudod, a négylevelű lóhere megerősíti a Látók szemét, és a tündéreket is vonzza. Thomas a fejét csóválta. Nem. A tündérkirálynő ellenállhatatlanul vonzódik hozzád, ahogyan én is. Minél több időt töltünk a Tündérbirodalomban, annál inkább olyanná válunk, mint Ők, és ez Persze azt is jelenti, hogy vonzanak minket a Látók. És igen, most is közel van, és egyre csak közeledik, miközben növekszik az erőd, és lassan elérkezik a napforduló ideje. Kénytelen lesz megjelenni előtted, amint a fátyol teljesen elvékonyodik. Rémisztő volt még elképzelni is; egyelőre elsöpörtem gondolataim legtávolabbi szegletébe, hogy később eltöprengjek rajta. Ez azt jelenti, hogy Luke Dillont is az energiám vonzotta? Tudja, ki ő, ugye? 302

303 Thomas tekintetébe komor kifejezés költözött, nem illett a körülötte táncoló nevető ráncokhoz. A királynő zsoldos martalóca? Őt mindenki ismeri. És nem, Luke nem a tündérek között él, ezért nem is korcsosult el úgy, mint a többi ember a Tündérbirodalomban. Azért lakozunk a tündérek között, mert nem akarunk meghalni, de ezzel kitesszük magunkat a gyengeségeiknek is. Luke Dillonnak nincs szüksége arra, hogy a tündérek közt éljen, mint én, csak hogy megőrizhesse az ifjúságát... ő nem képes megöregedni. Thomas arca hirtelen gondterheltnek tűnt. Az a hír járja, hogy szeret téged. Hatalmasat nyeltem. És hogy te viszontszereted. Bolond játék ez, gyermekem. Nem én választottam magamnak. Hangom akaratlanul is dermesztően csengett. És nem is akartam ez a... Látó... lenni, átkozottul igazságtalan, ha engem kérdez. Nincs kedvem meghalni, mire ez a bestia elrabolja a legjobb barátomat Luke Dillonnal együtt? Hol itt az igazság? Thomas leheveredett a fűbe, farkasszemet nézve az egyik kopóval, amely befelé bámult a körbe. Sokkal jobban látszottak most, mint korábban. Engem ne hibáztass! Én csak egy tudós vagyok. Máris kiérdemeltem a királynő rendreutasítását, amiért élet és halál ügyében merészeltem ellenkezni vele. Jó oka van annak, hogy egy gombakör közepén ücsörgök, és legújabb halálos ellenségével csevegek ahelyett, hogy a karján hízelegnék. Dühödt kétségbeesés lett úrrá rajtam. És mi lesz a legjobb barátommal? Hajlandó lesz elengedni, ha én meghalok? Thomas megkocogtatta ujjával a gombakör átlátszó falát; megcsendült, mintha csak üvegből lett volna. A másik oldalon a kopó felnyüszített, és tehetetlenül kapkodott Thomas ujja után. A 303

304 dudást? Az a fiú túl jó erre a világra. Egy ilyen tehetséges dudás felkeltheti a rossz népek érdeklődését is. Még a tündéreknél is rosszabbakét. Több tündér szájából is hallottam már, hogy a dudás jobban jár, ha meghal. Egyáltalán nem járna jobban csattantam fel. Ujjaim reszketni kezdtek, túlságosan gyorsan kimerítette erőmet a tudatalatti összpontosítás, amellyel a körön kívül tartottam a kopók seregét. Fogalmam sem volt, meddig tarthatok még ki. Thomas arca együttérzést sugárzott. Sajnálom, gyermekem, de a királynő utolsó leheletéig a halálodat követeli majd. Már a puszta létezésére is kihívást jelentesz. Ráadásul lépéselőnyben vagy vele szemben emberi mivoltod miatt is. Egyikőtöknek meg kell halnia, hogy ennek a harcnak vége lehessen. Kimeredt szemmel bámultam rá, megpróbáltam felfogni a hallottakat, és közben remegő karom magam köré fontam. Minden erőfeszítésemre szükségem volt ahhoz, hogy biztonsággal zárva tartsam a kört. Olyan elcsépelten hangzott: Egyikőtöknek meg kell halnia. Ez a szemétdomb túl kicsi kettőnknek. Már nem voltam képes megfékezni a kopókat. Nem voltam erős a hold fénylő ragyogása nélkül. És ha mar az igazságnál tartunk tette hozzá Thomas őszintén. Én jobban örülnék, ha ő volna az. Csupán egyetlen röpke pillanatom maradt, hogy felfogjam szavai értelmét, mielőtt a kör láthatatlan falai leomlottak, és berontott rajtuk a kopók serege, nyomban elborítva Thomas testét, engem pedig szorosan körbezárva. Elviselhetetlen volt a kakukkfű orrfacsaró bűze. 304

305 Nem pusztán a kopók tülekedése tette elviselhetedenné a kör összeomlását. Szinte kibírhatatlan volt számomra bundájuk fagyos érintése a bőrömön, a lóhere és a vadnövények fullasztó illata, de mindenekelőtt a szelindekek harsogó üvöltése és a fürge agarak nyüszítése: mi prédánk, mi zsákmányunk, elkaptuk a vadat... A Vadász belépett közéjük, a tolakodó testek utat nyitottak neki, akár a víz. Előrehaladását különösen csendessé tette az ugató kakofónia. Alig hallottam, amikor felmordult: Csend! A kopók azonnal elnémultak. A dombra olyan mély csend borult, hogy hallottam egy elrobogó autó kerekeinek robaját az országúton. Kiálthattam volna, de ugyan minek? Az autó vezetőjének szemében egyes-egyedül álltam a domb tetején. A Vadász karnyújtásnyira tőlem megállt. Ilyen közelről nézve különös szépségétől elakadt a lélegzetem. Mélyen ülő szeme kifürkészhetetlen volt, akár egy sólyomé, és tisztán láttam, hogy hajában a sávok valóban aranyból voltak, minden egyes szál fényesen csillogva meredt az égnek amúgy egészen szokványos barna hajában. Furcsa barna jelek tarkították a nyakát akár a tetovált vonások, csakhogy úgy tűnt, mintha már születésekor is viselte volna őket. 305

306 Deirdre Monaghan. Hangja hallatán rögtön emlékek áradata rohamozott meg: Luke amint fivéreinek árokban heverő holttestére mered, és a Vadász indulásra sürgeti. Azután a Vadász a földhöz szegezi Luke estét, kifejezéstelen arccal, miközben a pántot egy kántáló tündér erőszakkal a karjára szorítja. Luke előbukkan egy kútból, a Vadász a karját szorongatja, és rosszindulat nélkül veti az arcába: Munka vár rád. Luke fuvolázik, a Vadász pedig hallgatja, magasra szegett fejjel, szemét lehunyva. Majd a Vadász Luke vérrel borított testét bevonszolja egy hatalmas terembe, skarlátvörös csíkot húzva maga után. Thomas a fülembe suttogott: Csakis Luke képes megölni téged, amíg a vasat a nyakadban hordod. Légy bátor, gyermekem! A Vadász ekkor az arcára szegezte sólyomszemét. Thomas Rhymer, te maradj csendben, ha képes vagy rá! Öregnek tűnt. Olyan sejtelmem támadt, amikor a Vadász arcára néztem, mintha több ezer évnyi üldözésnek volnék szemtanúja. Jobban rettegtem különös varázsától, mint Eleanor aljas kedvteléseitől. Féltem megszólalni; biztosan létezett valamiféle illemszabály, amelyet követnem kellett volna, hogy ne haragítsam magamra. Mit akarsz tőlem, Vadász? Nem kellene inkább nagyobb zsákmányt üldöznöd egy ilyen nemes falkával? Furcsa kifejezés villant a tündér tekintetében. Valóban. Öszszehúzott szemmel tanulmányozott. Valóban kár ilyen könnyű prédára pazarolni az erejüket. Nem ölheted meg szólt közbe Thomas. Akkor miért üldözd egyáltalán? 306

307 Parancsolom, hogy némulj el, Rhymer! A Vadász lassan viszszafordult felém, és a csend eközben mintha évszázadokig nyúlt volna. A végén aztán a csípőjéről előhúzott egy hosszú, csontból faragott tőrt, amelynek markolatát állatfej motívumok díszítették. Deirdre Monaghan, Látó vagy, ezért meg kell halnod. Aha. Ijesztő volt, de korántsem eléggé ijesztő ahhoz, hogy tétlenül üljek, és hagyjam magam ledöfni egy tőrrel. Hátráltam egy lépést, kissé meginogva az egyik kopó miatt. Tudom jól, hogy eszedben sincs felnyársalni engem azzal a pengével. Thomas megrázkódott mellettem, bizonyára elképzelte, milyen fájdalmas volna egy tőrdöfés a testembe, még ha nem is oltaná ki egyből az életemet. Vesd le a vasat a nyakadból! parancsolta a Vadász. Érzem rajtad a bűzét. Dehogy vetem! vágtam vissza. Tágulj innen! A Vadász arcán nyoma sem volt érzelemnek; csak egy kis nyuszika voltam, amely elugrándozott a pengéje elől, és hát nem is várt mást. Előrelépett, kissé felemelte a tőrt, és megismételte: Vesd le a vasat a nyakadból! Pillantásom ekkor a mező szélére vándorolt. A nyári délután estébe fordult, és már éreztem a horizonton derengő sötétség közeledtét, bár látni még nem láthattam. Nem járt még túl közel, de ennek is elégnek kellett lennie. A lelkem mélyén valami megragadta a sötétséget, és magamba gyűjtöttem az erejét. Felemeltem a kezem, és mintha csak egy fonállal húztam volna, a csontkés a tenyerembe röppent. A markolat a kezemnek ütődött, és a penge egy kis része is; olyan könnyedén vágott a bőrömbe, mint a vajba. Megrezzentem, kis híján kiejtettem kezemből a tőrt. Nem 307

308 engedhettem meg magamnak azonban, hogy elejtsem, ezért nem is tettem. Erősen megmarkoltam, a vérem vékony csíkban folyt végig az elefántcsont markolaton, és a Vadászra emeltem. Megremegett a hangom. Menj vissza a királynőhöz, és mondd meg neki, hogy vissza akarom kapni a barátomat! És Luke Dillont is akarom. A Vadász rám szegezte átható tekintetét, mintha akaratával próbálná kitépni kezemből a kést. Nem hagyom itt a zsákmányom. De igen! válaszoltam, és közben minden akaraterőmre szükségem volt, hogy egyenesen tudjam tartani a tőrt. Menj és add át neki az üzenetem! Kinyújtottam a másik kezem, tenyerem a Vadász felé fordítva, és magam elé képzeltem, hogy valójában egy óriás keze, amely a Vadász mellének feszül, és megragadja szokatlan öltözékét. Keményen meglöktem ekkor az óriás kezét, minden erőt kimerítve a sötétségből, amely még el sem érkezett teljes valójában. A Vadász hátratántorodott, lefelé a domboldalon. Még nagyobbat löktem rajta. Indulj most rögtön, mert összezúzlak! hazudtam. Alig volt erőm, hogy a tőrt a kezemben tartsam, nemhogy valódi veszélyt jelentettem volna a számára. Minden energiámat felemésztette, hogy az óriás kezét kissé a mellkasára szorítsam, és remélhetőleg meggyőzzem arról, hogy képes vagyok megtenni, amivel fenyegettem. Hosszú pillantást vetett rám, majd felemelte a kezét. Kopók, indulás! A kutyák hosszú sorokban megindultak utána, bundájuk megcsillant az esti fényben. Még vártam, kinyújtva reszkető karom, mígnem két hosszú perc is eltelt a távozásuk után. Elment? suttogtam végül. 308

309 Thomas hitetlenkedve bólintott. Igen. Az jó súgtam megkönnyebbülten, és összeroskadtam. Álmomban dombtetőn hevertem egy gombakör közepén, amely fehéren világított a milliónyi csillag sziporkázó fényében. Az egész világon nem volt más hely, amely közelebb lett volna az éjszakai égbolthoz, mint az a domb, ahol feküdtem. A sötétség körülölelte a testem, és a domb tetejére szegezett. Minden egyes lélegzetemmel magamba szippantottam az éjszakát is. Ebben az álomban a hátamon feküdtem, bámulva a csillagok sokaságát és a hold krétafehér arcát. Tisztában voltam vele, hogy álmodom, mert amikor a holdra pillantottam, összegömbölyödött madarakat láttam reszketni a felszínén, fehér szárnyaikat egymásra fektették, kibogozhatatlan összevisszaságban. Rejlett valami gyönyörű és hatalmas a jelenlétükben, ami könnyeket fakasztott a szememből. Vajon mindig is ott remegtek a holdfényben, és csak én nem vettem őket észre egészen mostanáig? Sokkal hosszabb időbe telt, mint gondoltam volna, hogy ráébredjek, nem vagyok egyedül. Addig észre sem vettem, amíg meg nem hallottam a sóhaját. Megfordítottam a fejem, hogy az arcába nézhessek. Azt hittem, meghaltál. Luke kimerültnek látszott; alvadt vér csúfította az arcát, és különös vágyódás hallatszott a hangjában: Sajnos még nem. A könnyeimet nyeltem; fennakadtak a torkomon. Bárcsak tényleg itt lehetnél velem. 309

310 Mellettem ülve, két meleg keze közt dédelgette jéghideg, mezítelen lábam; a kopók elől való menekülés közben alaposan bemocskolódott. Ó, én is szeretném, kedves. De még ennek az álomnak is örülök. Okos gondolat volt tőled. Nem emlékeztem, hogy bármire is gondoltam volna, mielőtt álomba zuhantam. Csak az rémlett a fejemben, hogy a fűbe roskadtam, és azt kívántam, bár hamarabb leszállt volna a sötétség. Feltornáztam magam, és közelebb ültem hozzá, vigaszt merítve illatának emlékéből. Körém fonta a karját, és a fülembe suttogott: Ne engedd, hogy elvegyék tőled a titkom! Ez minden, amit adhatok neked. Elkeseredés áradt a hangjából, miközben fejét a vállamon nyugtatta, ezért nagy komolyan így válaszoltam: Mást nem is akarok tőled, csak téged. Luke lélegzete hosszú sóhajjal szakadt ki a melléből. Ó, Dee, még sosem akartam ennyire szabad lenni, mint most. Nem hittem volna, hogy ilyen rettenetesen fog fájni. Jövök, hogy megmentselek. Luke erre elhúzódott tőlem, a vállamnál fogva tartott, és egyenesen a szemembe nézett. Nem számít, mit mondok később, de ne feledd, hogy sosem foglak bántani téged. Nem tudtam biztosan, hogy ezzel nekem akart ígéretet tenni, vagy saját magát szerette volna meggyőzni. Mondd meg, mit tegyek! kérleltem. Luke a homlokát ráncolta, és én már attól tartottam, hogy fogalma sincs, mit kell tennem. Ám akkor kezébe fogta az államat. Bízzál magadban! 310

311 Nem ezt akartam volna hallani. Nem bízhattam magamban; ahányszor az érzékeimre bíztam magam, emlékeket cseréltem, autókat indítottam be, vagy éppenséggel erőtlenül összerogytam a földre. Sejtésem sem volt róla, mit művelek. Kisgyermek voltam csupán, aki fegyvert lóbált a kezében, egy hihetetlen erejű játékkal játszadoztam. Tekintetem elfordítottam Luke arcáról, és a hold felszínén nyüzsgő madarakra néztem. Az járt a fejemben, hogy pontosan azt szimbolizálják, mennyi mindent nem tudok még. Állj! szólt rám Luke. Tudom, mit csinálsz most. Okos lány vagy, Dee. A legokosabb, akivel valaha találkoztam. Az okosságnak ehhez semmi köze csattantam fel, félrekapva az államat. Képes vagyok könyvekből tanulni, vagy ellesni valaki mástól a tudományát. De erről hogyan tanulhatnék meg bármit is? Tudomásom szerint a flúgosságról nem írnak tankönyveket. Állandóan feldühítelek. Luke a fejét csóválta. Még álmodban is sikerül alaposan feldühítenem téged. Visszafordítottam a tekintetem kimerült, sápadt arcára, amint világoskék szeme engem figyelt, és megcsillant benne a holdmadarak fénye. Borzasztóan sebezhetőnek és emberinek látszott ebben a sötétségben. Megborzongtam. Attól félek, hogy elszúrom, és mind a kettőtöket elveszítelek. Bíznod kell magadban. Nincs szükséged senki másra, hogy megmondja neked, mit kell tenned. Talán mégis. Könnyen lehetséges, hogy nem álltam készen a függetlenségre, amelyet oly nagyon óhajtottam. Kezembe temettem az arcomat, kirekesztve a bántó fényt. 311

312 Luke megfogta a csuklóm, hangja gyengéden csengett. Mindenre képes vagy, amire csak elszánod magad. Emlékszel? Most pedig gyere ide, és búcsúzzunk el, mert nem tudom, látlak-e még valaha. Szavaira felkaptam a fejem, és megpillantottam egy nedvesen csillogó sávot az arcán, mielőtt megcsókolt volna. Szája fékezetlen szenvedéllyel tapadt az enyémre. Karom a nyaka köré fontam, és úgy öleltem magamhoz, miközben újra meg újra megcsókolt, majd egy másik ragyogó könnyfolyam csatlakozott arcán az előzőhöz, összekeveredve az én könnyeimmel. Azt hittem, ekkor vége szakad az álomnak, de nem lett vége, csak miután Luke lehúzott maga mellé a fűbe, izmos testét körém fonta, és a fülembe suttogta: Isten veled, szép kislány! Fejünk fölött a holdmadarak egy hátborzongató, magányos dallamba kezdtek, több tucat hang zokogta egyszerre a szokatlan melódiát. Felébredtem. 312

313 Ébredj, leány, mindjárt itt a napforduló! Kinyitottam a szemem, és a sötét égre meredtem a fejem fölött; a hold továbbkúszott pályáján az álmomhoz képest, ám más tekintetben változatlan volt az égbolt. Bőröm nyirkosnak éreztem, a gyomrom is korgott, és bár Thomasnak immár nyomát sem láttam, mégsem voltam egyedül. Három kisgyermek termetű tündér üldögélt a lábamnál, és engem figyelt. Teljesen mezítelenek voltak, a virágfüzéreket leszámítva, amelyek üres fegyverhüvelyként lógtak a vállukon. Letépkedték körülöttem a füvet, a lábamra szórták, és hangosan kacagtak, amikor felálltam és az egészet lesöpörtem farmerom száráról. Vézna arcocskájuk olyan elbűvölő volt, ahogyan önfeledten kuncogtak, hogy még én is elmosolyodtam. Nagyon mulatságos mondtam. Visítottak örömükben, felugráltak, és kezemnél fogva rángattak engem is. Kelj fel, kelj fel, és táncolj velünk te is! Nem jutott eszembe egyetlen udvarias visszautasítás sem, de abban egészen bizonyos voltam, hogy hallottam már emberekről, akik 313

314 belefeledkeztek a tündérek táncába. Gyanakvásom leplezve válaszoltam: Ti táncoltok. Én figyelek. Olyan szép vagy és ragyogó! áradozott az egyik tündérke. Azt szeretnénk, ha táncolnál velünk. Látni akarjuk, ahogyan táncolsz! Tényleg kicsi gyerekekre emlékeztettek: apró, gátlástalan gyermekekre. Kinyújtottam a kezem: Akkor kérek néhány virágot. Sikoltoztak a gyönyörűségtől, és rögtön a nyakamba akasztottak egy virágfüzért, a gombakörön belül botladozva körülöttem. MOST táncolunk? Megráztam a fejem. Most én táncolok, ti pedig figyeltek engem. Amikor befejeztem, én is nézlek titeket egy kicsit, ahogyan táncoltok. Így igazságos? Úgy kacagtak, mint a gyerekek a játszótéren, mosolygó arcukat megvilágították a csillagok az égen, és a rejtőzködő fehér gombák a fűben. Okos ötlet, leány! Az igazságosnál is igazságosabb! Igazságosnál is igazságosabb. Rögtön Luke szavajárása jutott az eszembe, és azon kezdtem töprengeni, vajon a tündérektől hallotta-e a furcsa szófordulatot. Nem vettem tudomást a gyomrom tájékán jelentkező fájdalomról erre a gondolatra, inkább felálltam, és megigazítottam a virágokat a nyakamban. Lenéztem a három apró tündérre, akik egymás nyakát, derekát átölelve álldogáltak, és viszszanéztek rám. Nos, zene is lesz a tánchoz? Zene! Igen! Zenét kér! Az egyik tündér erre tapsolni kezdett, es a lábával vert kemény, egyenletes ütemet, egy másik pedig mély, dallamos hangot hallatott, valahol félúton a dúdolás és a gügyögés között. Végül a harmadik belefogott egy dalba, hetyke és sejtelmes hangján, egy számomra teljesen érthetetlen nyelven. A zene nyel-vét azonban jól ismertem: dupla jiget játszottak. Táncra perdültem hát a 314

315 kör közepén, óvatosan követtem a sztepptánc lépéseit, nehogy mezítelen lábammal összetapossam a gombákat. Szeretném azt gondolni, hogy élvezetes előadást nyújtottam: tapsoltam, pörögtem és sztepptáncoltam, őrült lendülettel, mint ahogyan Una táncolt volna. Kissé kifulladtam, mire befejeztem. Fényed elhomályosítja a holdat áradozott egyikük. Nem akarsz örökre velünk élni? Megráztam a fejem. Nem. De énekelhetek egy dalt. Egy rövidet. Szeretnétek? Igen! Igen! Énekel nekünk! Boldogan tapsoltak, majd elhelyezkedtek mellettem a kör közepén. Nem ismertem olyan vagány és pergős dalokat, mint amilyet ők játszottak, de elénekeltem nekik Brian Boru indulóját, amelynek dallama gyors volt és lelkesítő, ráadásul moll hangnemben kellett énekelni. A tündérek ujjongtak, amikor felismerték a nótát, és együtt kezdtek táncolni a zene ritmusára. Lépéseik pontosan, szépen kidolgozott sorrendben követték egymást; tökéletes egységben mozogtak, pörögve-forogva, és minden egyes forduló után egymás tenyerébe csaptak. Nem hiszem, hogy valaha láttam volna embert, akit ennyire boldoggá tett a tánc. Amikor befejezték, lelkendezve tapsoltak és ölelkeztek. Továbbra is félig-meddig táncoltak, bár a zene már elhallgatott. Szeretnék adni neked egy ajándékot! jelentette be az egyik tündér. Olyasvalami, amit szeretnék is? kérdeztem gyanakvóan. Mindannyian nevettek a hanghordozásomon, és én is velük kacagtam. Szerintem tetszettem nekik. Hadd súgjam a füledbe! 315

316 Homlokom ráncolva töprengtem, nem voltam meggyőződve arról, hogy bízhatok bennük. Végül mégis lehajoltam, és engedtem, hogy a kis tündér a fülemhez lépjen. Édes virágillat csapta meg az orrom, kellemes, mint a nyári nap sugara, és akkor a tündér a fülembe súgta: O Brien. A másik kettő felvisított és szája elé kapta kezét, mintha társuk valami rettentő botrányos dolgot mondott volna. Ó, ho-hó, ezért égni fogsz! A suttogó tündér vidáman kuncogott érteden arcom láttán. Nem is tudja mi az. Felhúztam a szemöldököm. Egy név. Ismét visítoztak, és pörögve kapaszkodtak egymás vállába. A tündér, aki a nevet a fülembe súgta, ajkába harapva nézett fel rám. Szemében csintalan mosoly csillant. Nem fogod elfelejteni, ugye, te lány? Nem jobban, mint te, huncut manó feleltem. Akkor aztán mindannyian a földre vetették magukat, és fékezhetetlenül kacagtak a gombakör kellős közepén. Arra a csapat kiskölyökre emlékeztettek, akiket egyszer füvezésen kaptam a tornaterem háta mögött. Türelmesen mosolyogtam rájuk. Most mennem kell. Meg akarom menteni a barátomat. Még mindig nevetgéltek, de azért megpróbáltam kérdezősködni. Tudjátok, hol találom? A véres fickót? kérdezte az egyik. Vagy a szeretődet? Azzal hevesen intim testrésze felé mutogatott, én pedig a szememet forgattam. Tényleg egy rakás éretlen kölyök! Bármelyiket. A kezdetnél válaszolta a tündér, aki az O Brien nevet a fülembe suttogta. A kezdetnél szakad vége a dalnak. 316

317 Nagyon rejtélyes. Kösz szépen! A tündérek csak kacagtak. Táncolsz még velünk, te lány? Ha túlélem, ceruzával beírlak benneteket a táncrendembe ígértem A nyári éjszaka pezsgett a muzsikától. Száz különböző dallam szállt felém száz különböző irányból, miközben visszafelé siettem a szüleim házához. Körülöttem mindenhol apró fények ragyogtak a sötétben, tündérek világították be az éjszakát számomra ismeretlen varázslattal. Habár meg voltam győződve arról, hogy minden lépésem figyelik, egyetlen tündér sem állta utam, amíg feltrappoltam a járdán a bejáratig. Jaj, a francba! Mezítelen talpam iszonyúan fájt már. A kopók elől való eszeveszett menekülés éppen elég kárt okozott, és a hosszú út hazafelé sem sokat segített a sérüléseimen. Ám akkor hirtelen megdermedtem az árnyak között. Delia autója még most is a házunk előtt állt az utcán, és a szüleim hálószobájában égett a lámpa. Eltűnődtem, vajon miféle mérget öntött nagynéném a szüleim fülébe az eltűnésemről. Pillanatnyi harcot vívtam a vágy között, hogy kihozzam a cipőmet a házból, és a félelem között, hogy odabenn szembetalálom magam Deliával. Visszagondoltam a kis tündér szavaira, miszerint a kezdetnél lesz vége a dalnak. Számtalan értelmezését el tudtam képzelni ennek a kijelentésnek, de pontosan tudtam, mi jelentette számomra a kezdetet. A középiskola, ahol először találkoztam Luke 317

318 Dillonnal. S ha még ma éjszaka oda akartam gyalogolni, szükségem volt a cipőmre. Dilemma lezárva. A konyha ajtajához lopóztam, és megpróbáltam lenyomni a kilincset; az ajtó nyitva volt. Belém hasított a bűntudat. Anya minden bizonnyal nekem hagyta nyitva, ha esetleg kulcs nélkül találnék hazajönni. Mégsem szólhattam a szüleimnek, hogy jól vagyok, semmi bajom, mert akkor fel kellett volna hagynom Luke és James keresésével. a sötét konyhában az ajtó mellett állva vártam, amíg szemem hozzá szokik a mikrohullámú sütő órájának halovány, zöld fényéhez. A cipőm ugyanott hevert a földre hányva, ahol a Sarával tett utunkról visszatérve hagytam; gyorsan csupasz lábamra rántottam hát a lábbelit, miközben tekintetem a helyiséget fürkészte. Félig-meddig arra számítottam, hogy Delia talán ott gubbaszt az egyik konyhaszéken, ugrásra készen. Hunyorogva pillantottam a reggelizőasztal irányába, biztos akartam lenni benne, hogy nem ül mellette senki. Delia nem volt ott, a táskája azonban igen. Komisz gondolat ötlött a fejembe. Csupán néhány percet vett igénybe, hogy megtaláljam a sok holmi közt a kulcsait. A tenyerembe szorítottam őket, hogy meg ne csörrenjenek, felkaptam egy marokravalót anya almás süteményéből, majd ismét kilopóztam a sötét éjszakába. Szívem hevesen kalapált saját hihetetlen merészségemtől. Vetettem még egy pillantást a házra, hogy meggyőződjek, nem figyel az égvilágon senki, azután kinyitottam Delia autóját, és szépen beültem a kormány mögé. A kocsi belseje bűzlött a nagynéném parfümjétől, amely éppen olyan visszataszító volt, mint ő maga. S akkor észrevettem magam mellett a nagyi kotyvalékának csaknem teljesen üres üvegét az anyósülésen. 318

319 Bestia! Össze kellene törnöm az autóját, amikor végeztem. Bedugtam a kulcsot a gyújtáskapcsolóba, és magam elé képzeltem egy vastag takarót, amely ráborul a kocsi tetejere, es elfedi a külső világ hangjait. Csak csendesen! mormoltam, es elfordítottam a kulcsot. A motor halk suttogással egyszerre életre kelt. Még utolsó pillantás a házra, hogy biztosan nem hallottak meg a kocsit, azután szép lassan elhajtottam a járdaszegély mellől. Ez tízszeresen is szabályellenes! Betömtem egy sütit a számba, hogy némi bátorságot öntsek magamba. Amikor végre elhajtottam a ház elől, felkapcsoltam a fényszórókat, és egyenesen az iskola felé vettem az irányt. Delia egyik saját lemezét hagyta a lejátszóban, ezért addig nyomkodtam és forgattam a rádió gombjait, amíg rá nem találtam egy rockcsatornára. Szükségem volt a basszus lüktetésére és a gitár dörmögésére, hogy egy kis bátorságot meríthessek. Miután újabb sütit sikerült a számba tuszkolnom, kicsit pontosabban tudtam összpontosítani a feladatomra; észre sem vettem, milyen éhes vagyok. Először is fontossági sorrendet kellett felállítanom. Ha leszámítottuk a természetfölötti embergyilkos részleteket, ez is ugyanolyan probléma volt csupán, mint az összes többi, amellyel eddig szembesültem: egy különlegesen bonyolult iskolai feladvány, egy megszelídíthetetlen dallam, egy ujjakat gyötrő zenei technika. Mindezeket úgy sikerült megoldanom, hogy apró darabokra szedtem őket. Rendben. Tehát annyi világos volt, hogy szembe kell szállnom a tündérkirálynővel. Mit tudtam róla? Semmit azt leszámítva, hogy sokban hasonlít rám, ugyanakkor a tündérekre is, akik között hoszszú ideje él már. Ezért aztán el is vethetek minden gondolatot, hogy esetleg az érzelmeire próbáljak hatni. Talán az emberi természetét 319

320 kellene célba vennem, ha maradt még a szívében valami belőle. A pokolba, ha egyáltalán tudnám, hogyan fogjak hozzá! Még egy süteményt gyömöszöltem a számba. Amint befordultam az iskola elhagyatott parkolójához vezető, rövid bekötőútra, az egyik utcai lámpa tövében hirtelen egy máglyára lettem figyelmes, amelynek vadul lobogó lángjai magasan az égbe nyúltak. A vibráló narancsvörös fényben egy hatalmas, fekete állat üvöltött és vergődött tehetetlenül, miközben magas, ostorszerű lények kínozták, puszta kezükkel izzó parazsat dobálva az arcára és a testére. Szinte éreztem az én világomat a tündérek birodalmától elválasztó fátyol áttetsző vékonyságát lelki szemeim előtt könynyedén el tudtam képzelni papírvékony, sercegő és törékeny anyagát. Lelassítottam a kocsit. Az egész őrült jelenet pontosan előttem zajlott; ki kellett szállnom, hogy csináljak valamit, ha el akartam jutni az iskolához. Néma imát intéztem az éghez: Tökkelütött idióta vagyok. Kérlek, ne hagyj meghalni egy fekete bikalény miatt! Riadtan ugrottam egyet a helyemen. Egy izzó parázs csapódott a szélvédőnek, fekete foltot égetve a motorháztetőre, mielőtt eltűnt a szemem elől. Kis híján szitkozódni kezdtem, de akkor eszembe jutott, hogy Delia kocsijában ülök. Odakinn az ostoremberek hangosan felnevettek, és csak azután fordultak vissza áldozatukhoz; nyilván abban a hitben voltak, hogy sikerült tréfát űzniük egy szerencsétlen autóssal, aki még csak nem is láthatta őket. Felkaptam az üveget az anyósülésről, kinyitottam az ajtót, és kiszálltam, hogy szembenézzek velük. Bátor vagyok! Eszembe jutott egy régi eset, amely talán tizenhárom éves koromban történhetett velem, amikor az egyik szomszéd srácot rajtakaptam, amint éppen földet lapátolt egy sebesült madárra, és szenvtelenül figyelte, ahogyan 320

321 szegényke a porban vergődik. Hosszú pillanatokig csak álltam, igyekezve kigondolni valami frappáns szöveget, amellyel megállíthatnám, de csak egyre dühösebb lettem saját félénkségem és a fiú kegyetlensége miatt. Akkor James felbukkant mellettem, és így szólt hozzá: Mondd, nincs jobb módja, hogy eltöltsd a kétségkívül semmirekellő életed? Most erőt merítettem az emlékből, és felvettem legdermesztőbb Jégkirálynő testtartásomat. Hangomból tömény megvetés áradt. Kellemesen telik a napforduló? Az ostoremberek felém fordították szarvakkal csúfított fejüket. Vékony testük fekete volt, mint a szurok, és láthatóan inkább elnyelte a lángok fényét, mintsem visszatükrözte. A hatalmas bika fekete színe ellenben sápadtnak tűnt a bundáját borító hamulepel alatt. Rémületet és dühöt fedeztem fel csillogó szemében. A Látó sziszegte az egyik ostorszerű fickó. Ugyanaz a hang volt, amely egyszer korábban Luke-hoz intézte szavait; mintha rengeteg hang fonódott volna egybe. Ez a lány a Látó. Úgy van helyeseltem, továbbra is szorosan az autó mellett állva. Reszketett a térdem, mint a nyárfalevél, de sikerült egyenes gerinccel kiállnom. Azt hihetném, jobb dolgotok is akad, épp ezen az éjszakán. Mi lenne, ha valami mással szórakoznátok? Az egyik ostorember felém fordult, arcán kegyetlen vigyorral. Döbbenten fedeztem fel, hogy nincs is szeme csupán sötét üreg tátongott ott, ahol lennie kellett volna, puha bőrrel fedve a sötét árnyakat. A többiek várakozásteljesen pillantottak rá, ugyancsak szem nélkül, amikor válaszolt: Igazat szólsz. Felismerem az igazságot, amikor hallom. Talán szórakozhatnánk veled is, épp ezen az éjszakán? 321

322 Menj a pokolba! Miután kimondtam, rögtön arra gondoltam, hogy talán szócséplésnek tűntek a szavaim, hiszen máris pont úgy festettek, mint az ördögök. Az ostorember azonban így felelt ezernyi suttogással nyikorgó hangján: A pokol azoknak való, akiknek lelkük van. Egy másik, ugyanolyan magas figura, akinek ráadásul túlságosan sok csigolya sorakozott a gerincében, a hatalmas bikalényre mutatott. Lépj a tűzhöz, mondd el, mit kívánsz tőlünk! Kössünk üzletet: a tarbh uisge teste cserébe a tiédért? Szép nyugodtan lecsavartam az üveg tetejét. Jobb ötletem van. Mit szólnátok ahhoz, hogy a bika szabadon elmegy, ti pedig befejezitek a mókát ma estére? Az ostorember, aki korábban a szórakozást említette velem kapcsolatban, most közelebb lépett; természetellenesnek tűnt a járása, és kirázott tőle a hideg. Az én fülemnek ez már nem hangzik igaznak. Fogtam egy maroknyit az üvegben kotyogó, meleg kulimászból, közben megpróbáltam nem gondolni arra, milyen iszonyatos érzés volt (mintha friss kutyakakit fogdosott volna az ember), és egyenesen a tündérre hajítottam. Egy pillanatig nem történt az égvilágon semmi, és már-már azt gondoltam: Nagyi, cserbenhagytál! Ám akkor a fickó hangos sóhajtásban tört ki. Egyre csak tódult és tódult kifelé a lélegzete, azután egyszerűen elterült a parkoló közepén, tovább sóhajtozva, míg teljesen ki nem ürült. Azt hittem, furdal majd némi lelkiismeret, de csupán mély megkönnyebbülést éreztem. A többiek felé tartottam az üveget. Nem maradt benne sok, de szerintem nektek még éppen elég lesz. Engedjétek el! 322

323 Egyikük fenyegetően sziszegett: Nem hiszem, hogy valóban örülnél, ha a tarbh uisge szabadon járna. Leránt magával a vízbe, és a kenőcsödnek ott nem sok hasznát veszed. A bika tágra nyílt, rémült szemébe néztem, amint reszkető, hatalmas testét megvilágították a tűz lángjai és a fejünk fölött pislákoló utcai lámpa zöldesszürke fénye. Ez a lény nem ide tartozott; egy másik kor, egy másik hely ősi maradványa volt, és saját szememmel láttam, ahogyan árad pórusaiból a jelen félelme. Nem félek. Tettem egy lépést előre, kényszerítve magam, hogy átlépjek a már leterített ellenségen, bár közben végig attól tartottam, hogy egyszer csak megragadja a lábam. Menjetek innen! Az ostoremberek erre hátrálni kezdtek előlem a tűz irányába, engedelmesen, ugyanakkor felbőszült zümmögés kíséretében, mintha távoli méhraj zsongott volna. Egyenesen a lángok közé hátráltak, és testük rögvest hamuvá égett; azt gondolhattam volna, hogy meghaltak, ha nem látom szem nélküli arcukat a máglya izzó parazsa között kísérteni. A bika lehorgasztotta fejét, és egyik patájával felém dobbantott, hatalmas szeméből értelem sugárzott. Rejlett lényében valami ősi tisztaság, amelynek láttán sajogni kezdett a szívem egy romlatlan, érintetlen múlt után, amelyet sohasem ismertem. Udvariasan meghajoltam. Szívesen. Vörös orrából nagyot fújt rám, majd sarkon fordult, és eltűnt az éjszakában. Hideg borzongás futott végig a hátamon. Egyre szorosabban ölelt körül a tündérvilág. Vissza kellett térnem a kezdethez, mielőtt még túl késő lett volna. 323

324 324

325 325

326 Az iskola bejárata zárva volt, de a holddal a hátam mögött egyáltalán nem aggódtam. Csupán egyetlen pillanatba telt, hogy akaraterőmmel kipattintsam a zárat, azután pedig gondosan ismét bezárjam magam mögött az ajtót. Odabenn a folyosók beteges, zöldeskék fényben derengtek, a tantermekbe vezető ajtók ablakai fekete foltokként sötétlettek a falak mentén. A sok száz diák, a könyvek és a büfé szagának egyvelege ideges feszültséggel szorította össze a gyomrom. Mintha sosem hagytam volna magam mögött ezt a helyet. Időbe telt, mire sikerült úrrá lennem az idegeimen, és emlékeztetnem magam, mekkora erő lakozik immáron bennem. Mégis haboztam az előcsarnokban, fogalmam sem volt, merre induljak. A kezdetnél szakad vége a dalnak mondta a táncoló tündér. De hát hol volt a kezdet? A mosdóban, ahol Luke rám talált okádás közben? A piknikasztalnál, ahol tette nekem a szépet? Természetesen nem. Minden akkor kezdődött, amikor együtt játszottunk a színpadon, és a muzsikánk elhallgattatta az emberekkel teli nézőteret. Az a pillanat volt a kezdet: amikor először használtam addig csak szunnyadó képességeimet, bár akkor még magam sem 326

327 sejtettem. Fájdalmasan nyilvánvaló volt az igazság ezekre az esetekre ötlötte ki James az óriási aha-pillanat kifejezést. Cipőm talpa fülsértőn nyikorgott, miközben végigsétáltam az előadóteremhez vezető folyosón. Kínosan feltűnőnek éreztem magam. Hegyeztem a fülem, hátha lépteket hallok, bár abban sem voltam biztos, hogy meghallanám őket cipőm talpának ostoba nyikorgásától. Bepillantottam minden egyes sötét ablakon, nehogy váratlanul rám támadhasson egy fura tündérteremtmény. Az épület azonban teljesen elhagyatottnak tűnt, sőt, hátborzongatóan üresnek. Luke szavai visszhangoztak a fejemben: bízzál magadban! Hangjának emléke bátorságot öntött a lelkembe, és határozottan kihúztam magam. Erős vagyok. Benyitottam az előadóterem ajtaján. A nézőtérre sötétség borult. Láthatatlan székek hosszú sorai nyújtóztak előttem, a színpad azonban fényárban úszott, mintha valamilyen műsor zajlana. Félig felállított díszletek darabjai hevertek a színpad szélein, a Szentivánéji álom előadásának maradványai vagy éppen előkészületei. A rendetlenség közepén kör alakban el volt takarítva a lom. S a kör közepén egy sötét halmot pillantottam meg, reflektorfénnyel megvilágítva. Bármilyen halom lehetett volna, de én pontosan tudtam, mit látok magam előtt. Szerettem volna végigrohanni a székek között, és felugrani a színpadra, de a józan ész azt súgta, hogy csapda vár rám. Mi másért helyezték volna Jamest a reflektorfénybe, ha nem azért, hogy egyenesen odarohanjak? Ezért hát óvatos léptekkel indultam el a sötét folyosón, folytonosan körbeforogva, megvizsgálva minden egyes széket, ügyelve a lopakodó léptek zajára és a kakukkfű illatára. A terem 327

328 azonban üresnek látszott, éppúgy, mint az iskola többi része. Elsétáltam a színpadra vezető lépcsőig, majd egészen fel, a simára csiszolt deszkákra; még mindig egyedül voltam. Kiszolgáltatottnak éreztem magam a reflektor forró, ragyogó fényében. Óvatosan odalopóztam a színpadon heverő halomhoz, és rögtön felismertem James kedvenc, Audioslave pólóját. Nem tudtam kivenni az arcát, de miután saját szememmel láttam a baleset helyszínét, tisztában voltam vele, hogy nem fog tetszeni a látvány. Nagyot nyeltem; nem voltam erre felkészülve. Kérlek, légy életben! Lekuporodtam mellé, kinyújtott kezem a válla fölött lebegett, tétovázva. Kérlek, légy életben! A fej ekkor felém fordult, és Ragyás Gyagyás arca vigyorgott rám. Nagyon is életben vagyok. Hátratántorodtam, cipőm megcsúszott a színpad deszkáin. Aodhan lassan felállt James vérrel mocskolt pólójában, miközben az aranypánt fényesen megcsillant a karján. Döbbenetem láttán csak még szélesebben vigyorgott. Orrcimpája megremegett, mintha mélyen beszippantotta volna az illatomat, nyelvével pedig benedvesítette az ajkát. James hol van? vicsorogtam dühömben, és távolabb léptem tőle. Bármilyen visszataszító volt is Ragyás Gyagyás érintésének gondolata, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva fennakadtam azon a tényen, hogy a tündér James pólóját viselte a testén. Megfosztotta tőle, miközben James vérző sebekkel feküdt; egyszerűen képtelen voltam kiverni ezt a fejemből. Mit műveltetek vele? Nagyon keveset. Az autó elvégezte a munka dandárját. Már nem volt hová hátrálnom tovább; következő lépésemmel lebukdácsoltam volna a lépcsőn, a sötétségbe. Aodhan lélegzetelállító 328

329 gyorsasággal mellettem termett, és olyan erős vadnövényillatot árasztott, hogy teljesen beleszédültem. Nemsokára súgta a fülembe, kakukkfű aromával fertőzve minden porcikámat képes leszek hozzád érni. Kinyújtotta az ujjait, és tenyerével a kulcscsontom felé nyúlt. Csupán milliméterekre lebegett a bőrömtől, olyan rettentő közel, hogy minden foltot és rovátkát tisztán láttam a csuklójára csomózott bőrszíjakon. Ismét magam előtt láttam Luke emlékei között ahogyan Aodhan a lányt kínozza, láttam csuklóján a vörössel mocskolt szíjakat. Csinálj valamit! Csinálj valamit! Ösztönösen cselekedtem. Felrántottam a térdem, és bár legféltettebb kincsét nem sikerült eltalálnom, alaposan combon rúgtam. Azután az arcába csaptam, elábrándozva, milyen szép is volna kiütni néhány fogat vigyorgó szájából. Aodhan hátrált egy lépést, könnyedén kitért az ütésem elől, és laza mosollyal, fejét elbűvölően félrebillentve bámult rám. Pontosan úgy állt előttem, mint egy rendkívül gonosz fotómodell, aki megszökött az Abercrombie&Finch katalógusának lapjairól. Botladozva igyekeztem minél távolabb kerülni tőle, miközben a színpad közepe felé hátráltam, és csak arra tudtam gondolni, hogy több helyre van szükségem a manőverezéshez. Aodhan szeplős arcán jámbor mosollyal követte minden lépésemet. Megkérdeztem Luke Dillont, hogy hajlandó lesz-e osztozni rajtad, miután a királynő megbüntette az engedetlenségéért. Egészen biztos vagyok benne, hogy amit mondott, az igen volt. Görény! Aodhan hüvelykujjának körmét rágcsálta, majd kezével villámgyorsan a hátam mögé mutatott a színpadra. Vigyázz, hová lépsz, szépségem! 329

330 Megperdültem, ó, a francba, a francba, a francba! Szögekkel borított törött fadarabok és ocsmány zöld színre festett színházi díszletek között egy félmeztelen test feküdt. Bár szívem szerint nem akartam többet látni, közelebbről is szemügyre vettem a sötét foltokkal borított farmert, a bemocskolt mellkast, James zúzott arcát összetapadt haja alatt. Hányingerrel küszködtem. Szerintem kilyukadt a tüdeje szegénynek szólalt meg fölöttem egy derűs, kristálytiszta hang. Éppen akkor állt el a lélegzete, amikor ide behoztam. Felnéztem Eleanor gyönyörű vonásaira. Jóindulatú kedvességgel nézett le rám. Elegáns, fehér ruháját vérfoltok borították, és éppen egy vértől csöpögő szöget vizsgálgatott, mielőtt tisztára nyalta az ujját. Forgott körülöttem a világ. Ó! szólt ismét olyan gyönyörűséges hangon, hogy a legszívesebben sírva fakadtam volna. James földön fekvő alakjára nézett. Már megint kezdi. Igazi harcos ez a fiú. Nem gondolod, Aodhan? Mellettem James vett egy reszkető lélegzetet, majd később, túlságosan is későn egy másikat. Mocskos bestia! kiáltottam. Bárcsak ocsmányabb szavakat is ismertem volna! Eleanor szépséges, értetlen arcot vágott, majd sokatmondóan Aodhanra pillantott. Mindig elfelejtem, milyen dühösek tudnak lenni. Forrongott bennem a düh, egyre csak nőtt és összekeveredett a már a szívemben sötétlő éjszakával. Úgy éreztem, hogy bőröm menten szétszakad duzzadó haragom szörnyű hevétől. Ragyás Gyagyás újra felém nyújtotta a kezét, mire kitört belőlem az indulat, és teljes erőmmel ütésre emeltem az öklöm. Aodhan szó szerint átrepült a 330

331 színpad fölött, egyenesen a zenekari árokba; nem hallottam mozgást, de biztos voltam benne, hogy nem halt meg. Eleanor a szájára tette gyönyörű kezét. Ó! Nahát! Ez nem volt kedves tőled. Fejét csóválva nézett rám. Jaj, drágám, ezzel nem fogsz a királynő kedvében járni. Minden szórakozásunknak ideje korán vége szakad, ha felingerled. Szórakozás. Még megszólalni sem bírtam. Hogyan juthatnék értelmes egyezségre olyan teremtményekkel, akik az ilyesmit szórakoztatónak tartják? Deirdre Monaghan próbálgatta Eleanor a szavakat; még a nevem is elegánsan hangzott a szájából. Igazán sajnálom, hogy te mindezt nem élvezed. Nem azért vagyok itt, hogy remekül érezzem magam mormoltam. Ó, értem nevetett Eleanor finoman, és hangjától a szőr lassan felállt a karomon. Azért vagy itt, hogy kiszabadítsd a barátod ádáz karmaink közül. És hogy kiszabadítsd Luke Dillont a királynő karmaiból. Megnyerő volt a mosolya. Rögtön tudtam, amikor megláttalak, milyen rendkívül nagyratörő lány vagy. Közelebb lépett, és ujjával végigsimított a levegőben az arcom mellett, szinte már éreztem az érintését. De szerintem nem gondoltad át eléggé ezt a dolgot. Szeretnéd, hogy segítsek neked teljes egészében felfogni ezt a te kis... talányod? Nem igazán. Eleanor nevetett, mintha valami hihetetlenül mulatságosat mondtam volna, azután egyenesen a reflektorfénybe lépett. Mindkét karjat kinyújtotta, és egészen úgy festett, mint egy keresztre feszített szépségkirálynő a vérfoltos ruhájában. Majd felségesen megszólalt: 331

332 Színház az egész világ. Kár volna elpazarolni ezt a lehetőséget. Nincs igazam? Csapjunk össze egy kis előadást! Aodhan, kelj fel, szükségünk van rád! Aodhannak azonban szólni sem kellett máris felfelé tartott a lépcsőn a színpadra. Robbanásszerű támadásom láthatóan egyetlen stílusosan hegyezett hajszálát sem görbítette. Nocsak! ámuldozott Eleanor. Még díszleteink is vannak. Fényt kérünk! Összecsapta a tenyerét. A hang visszhangot vert a teremben, és apró pislákoló fények röppentek elő a kezéből, mintha csak szentjánosbogarak lettek volna. Eleanor rájuk fújt, mire egymás után perdültek a színpad távoli sarkába. A hárfám. Váratlanul padlóra terített a megjelenése. Az otthoomban jártak. Elvitték a hárfám. Lelki szemeim előtt még láttam is amint Delia mosolyogva kitárja előttük az ajtót. Egyetlen előadás sem lehet teljes a megfelelő díszletek nélkül. Eleanor kezével intett felém, hogy foglaljam el helyem a hárfa mellett. Játszanál nekünk, Deirdre? Fogcsikorgatva válaszoltam: Inkább csak nézem. Jól van. Akkor hát én leszek Deirdre. Tenyerét a mellére fektette, és éreztem, amint erőteljes energiahullám hagyja el a testem. S akkor hirtelen egy másik Deirdre termett előttem, aki Eleanor hangján beszélt. Aodhan, eljátszanád a szerencsétlen és átkozott Luke Dillont? Túlságosan jóképű vagyok erre a szerepre. De... ekkor rám pillantott -, Luke Dillonnak lenni még hasznomra válhat. Tudtam már annyit, hogy megacélozzam magam az energiacsapolás ellen, ám amint Aodhan arca lassan felvette Luke vonásait, James teste erőtlenül megvonaglott a szemétdomb tetején. 332

333 Eleanor a homlokát ráncolta, lebiggyedt ajka még az én arcomon is szívszaggatóan szépnek hatott. Ó, jaj, ez önző volt! Te sokkal inkább tudtad volna nélkülözni az energiát, mint az a szegény fiú. Tekintetét körbejáratta a színpadon. Mivel te nem vagy hajlandó velünk játszani, mindenki más pedig odakinn élvezi a napforduló örömeit, a tetemre ruházzuk a dudás szerepét. Laza mozdulattal Jamesre mutatott. Már amúgy is remekül csinálja. Megint tapsolt egyet. Zenét kérünk! A hárfám önálló életre kelve játszani kezdte a Tündérleány siráma dallamát, az én feldolgozásom szerint. Eleanor énekelni kezdett: A napfény ablakomból Sugárhajaddal játszik. Érzem, hogy most is itt vagy, Bár messze jársz, úgy látszik. Itt ültél ablakomnál, Ujjad hajammal játszott, Hogy velem vagy, közelben, Örökké tart, úgy látszott. Azután szünetet tartott a színpad közepén, és mellére szorította finom ujjait. Ó, drága Luke, annyira szeretlek! Aodhan gúnyosan kacagott. Nevetése olyan bizarrul hatott Luke arcán, hogy félre kellett fordítanom a fejem. Én is téged, szépségem. Kiszabadítanálak láncaidból. Aodhan közelebb lépett Eleanorhoz. És én kiszabadítanálak téged ruháidból. 333

334 Eleanor mosolygott. Igazán, ez a sors keze, hát nem? Szökjünk el együtt! Valamit biztosan csinálunk együtt. Aodhan Eleanor keze után nyúlt, aki azonban elrántotta előle, és megjátszott töprengéssel az állához érintette. De hát mi lesz visszautasított szeretőmmel? A dudás haldoklik. Eleanor odasétált James mozduladan testéhez, és komolyan lenézett rá, bánata csaknem meggyőző volt. Ó, tudom már! Elviszem orvoshoz, hogy rendbe hozzák. Amit Isten megteremte, tündér ki ne zsigerelje! jegyezte meg Aodhan. Eleanor James felé nyújtotta kezét, és megemelte egyik karját; a borzalmas hörgésre, amely James száját ekkor elhagyta, felpattantam és már félúton jártam a színpad közepén, amikor Eleanor egyetlen kézmozdulattal visszatartott. Visszaejtette James karját a lomok tetejére, és szomorúan Aodhanhoz fordult. Mindhiába, Luke, szerelmem. A dudáson ember már nem segíthet. Hagyjuk itt, és szökjünk el! Megdörzsölte a kezét, mintha krémet akart volna szétkenni a bőrén, majd szép lassan elhúzta egymástól két tenyerét. Ujjai között egy piszkos galamb szelleme vált láthatóvá. Megtaláltam a lelked. Szabaddá teszlek. Aodhan drámaian előrelépett, és kitárta előtte a mellkasát. Rajta hát! Eleanor a kísérteties galambot Aodhan melléhez szorította, és újra belefogott a dalba: A napfény ablakomból 334

335 Sugárhajaddal játszik, Érzem, hogy most is itt vagy, Bár messze jársz, úgy látszik. Itt ültél ablakomnál, Ujjad hajammal játszott, Hogy velem vagy, közelben, Örökké tart, úgy látszott. Eleanor ujjai alatt Aodhan szélesen mosolygott, majd arca hirtelen hamuvá változott. Hangos csattanássál elterült a színpad deszkáin, és behunyta a szemét. Eleanor úgy tett, mintha letörölne egy könnyet az arcáról, miközben képzeletbeli közönsége felé fordult. Kedves közönség, az eseményeknek eme fordulata talán... döbbenetes az önök szemében. Miért is heverne holtan hű szerelmem, ha egyszer megszabadítottam? Ó, de hát elfeledték, mily öreg már a királynő zsoldosa, és hogyan is élhetne az ezeréves fiú, aki visszakapta lelkét? Azzal felém fordult, és arca eközben ismét magára öltötte saját vonásait. Belátod már, milyen ostoba vállalkozásra adtad a fejed? Luke nem lehet szabad, mit sem számít, milyen nemesek a szándékaid. Vagy ma éjjel, vagy ezer év múlva, de a lelke úgyis a pokolra jut. Én végignéztem az életét, és hidd el nekem, megérdemli. Dermedten bámultam a Luke arcát viselő Aodhan színpadon fekvő testére. Mozdulni sem bírtam, mígnem Aodhan levetette magáról Luke alakját, és ismét felállt, nyilvánvaló elégedettséggel szemlélve a reakciómat. S akkor történt, amikor már azt hittem, nem süllyedhetek mélyebbre az elkeseredés tengerében, hogy minden hang és fény eliramlott a fülemből és a szememből. A fiiggöny lehullott mögöttem, 335

336 bársonyos halomba rendeződve a színpadon. Azután iszonyatos robajjal tért vissza fülembe a hang, és a fény is felvillant. A függöny reszketve felemelkedett. A királynő kilépett a bársonyból, és állát felszegve maga mögé lökte a függönyt. Kétség sem férhetett a személyazonosságához; áradt belőle a hatalom és a végtelen kor, bár vonásai éppen olyan fiatalnak tűntek, mint az enyéim. Arcát finom szőke haj keretezte, amelyet egy vert arany korona szorított laposan a fejére; a fejdisz kísértetiesen hasonlított Luke karpántjához. Azok közé a gyönyörű teremtések közé tartozott, akik miatt az ember lányának elment a kedve, hogy a tükörbe nézzen, függetlenül attól, mennyire volt elégedett a külsejével a találkozás előtt. Akkor a királynő kinyitotta a szemét, és kortalan, ősi tekintete az arcomra meredt. Visszataszítónak éreztem, mintha egy bölcsőbe pillantva egy kígyóval találtam volna magam szembe. Eleanor és Aodhan mélyen meghajolt, arcuk a színpadot érintette. A királynő szeme fürkészőn körbejárt a jeleneten: a hárfámon, James törmelék között heverő alakján, rajtam, aki alig néhány lépésnyire álltam tőle. Miért van még mindig életben? Meglepetésemre szavai kimerülten csengtek, ami egy kicsit Luke hangjára emlékeztetett. Talán ilyenné vált az ember ezer év múltán. Aodhan vidáman vigyorgott rám. Csak szórakoztunk egy kicsit. Nagyobb szórakozás lesz, ha meghal. A királynő rám nézett, és döbbenten kérdezte: És te volnál Deirdre? Azt hittem, hogy amikor meglátlak, megértem, miért nem teljesítette Luke Dillon a küldetését. De te... Vállat vont, nyilvánvaló értedenséggel. Annyira szokványos vagy. 336

337 Szavai olyan emberinek hangzottak, hogy legalább a szóláshoz elég bátorságot sikerült összeszednem. Egykor te is egészen szokványos voltál. A királynő hitetlenkedve meredt rám. Nyomorult életed az enyémhez mered hasonlítani? Semmi vagy. Én viszont minden. Hát ezért nem vagy hajlandó meghalni? Azt hitted, érsz valamit? A te történetedet ezerszer megírták már, és minden valtozat a haláloddal véződik. És a szerelmedével. Felém lépett, miközben áradt belőle a hatalom, és én tántorogva hétráltam puszta, fullasztó ereje elől. Tényleg igaz volt hát? Valóban tündérleány sirámát éltem? Egyszer csak szorítást éreztem a bokámon, és egy másodperccel később kirántották alólam a lábam, olyan gyorsasággal, hogy elakadt a lélegzetem. Egyetlen szempillantás alatt fejjel lefelé lógtam a bokámnál fogva, a vaskulcs vészesen himbálózott közvetlenül az arcom előtt. Kezem a kötél felé lendítettem, de teljes biztonsággal sikerült belesétálnom a világ legnyilvánvalóbb csapdájába. Aodhan nevetése betöltötte az egész színpadot, és elragadtatva tapsolt, tudomást sem véve a királynő bosszús arcáról. Nagy léptekkel mellém sétált, és megállt velem szemtől szemben, miközben az én arcom lefelé lógott, közöttünk a kulccsal. Már azt hittem, sosem fogsz belelépni. A tarkómhoz nyúlt, és miközben ujjai forrón perzselték a bőrömet, fiirgén kikötötte a szalagot, amelyen a kicsi kulcs függött. Ne! Ó, a fenébe, ne! Szólítottam a kinti sötétséget, magamba gyűjtöttem minden cseppjét, azt tervezve, hogy az egészet az arcába lököm. Bármire képes lettem volna, hogy távol tartsam Luke titkától. 337

338 Nem, Deirdre Monaghan szólt kifejezéstelen hangon a királynő. Nem hinném, hogy jó ötlet. S csak úgy egyszerűen, amint kiejtette száján a nevemet, egész bensőm kiürült, akár egy kipukkadt léggömb. A kulcs hangos csörömpöléssel Aodhan lába elé hullott a földre. S én erőtlennek, üresnek, fogolynak éreztem magam. Tehát ezért tartották nagy titokban nevüket a tündérek. Most már játszhatok a lánnyal egy kicsit? Aodhan a királynőnek szánta a kérdést, szemét azonban egyetlen pillanatra sem vette le az arcomról. Keményen megdolgozott érte jegyezte meg Eleanor. A királynő laza kézmozdulattal egy kamasz csitri nekem mindegy gesztusával intett, mire Aodhan azon nyomban felkapaszkodott a színpad oldalán, hogy levágja a hurkot. Fejemben egymást kergették a lehetséges haditervek, gondolataim azonban vízcseppekként csúsztak ki az ujjaim közül, mintha kalapáló szívem pumpálta volna ki őket. Akkor zuhanni kezdtem. Alig maradt időm kitárni a karom, amikor egyszer csak kínzó fájdalom hasított belém először a tarkómba, azután a bal kezembe. Levegő után kapkodtam, és próbáltam nem elveszíteni az eszméletemet ugyanazon a szemétdombon heverve, mint James. Képtelen voltam megmozdulni. Nem bírtam lélegezni. Iszonyatosan fájt a kezem. Ó, istenem! Tekintetem a kezemre siklott, és a látványra összeránlult a gyomrom. Kézfejembe egy hosszú szög fúródott. A hegye jó léhány centire kitüremkedett a tenyeremből, ám szinte egyáltalán lem látszott vér a seb körül. 338

339 Megütötted magad? Aodhan rám vetette magát, sértetlen karomat a földhöz szorítva, nem is törődve azzal, amelyik a zömök deszkadarabhoz szegeződött. Vigyorogva nézett le rám, szeme fényesen csillogott. A teste borzasztóan forró volt, égette a bőrömet, kakukkfűillatú lehelete pedig az orromat facsarta. Félnem kellett volna, de csupán arra tudtam gondolni, mennyire örülök, hogy Luke nem láthat ebben a pillanatban, Ragyás Gyagyás teste alá szorítva. A szégyen könnyeket csalt a szemembe. Azt hiszem, nagyon is élvezni foglak. Szavaira James megmozdult a lomhalmaz tetején a közelemben. Foga megcsikordult, hangja alig volt hallható. Szállj le róla! Aodhan hozzám fordult. Várnod kell még egy percet, szépségem. A derekához nyúlt, és előhúzta a kését. Először ezt kell elintézem. Oké. Ennyi elég volt. Amint Aodhan támadásra emelte a kést összeszedtem fizikai erőm minden egyes cseppjét, és előrelendítettem a bal kezem szöggel, deszkával, mindennel együtt lesújtva Ragyás Gyagyás csinos fejére. Nem volt ideje félreugrani, és a szög egyenesen az arcába fúródott. A kés kifordult a kezéből. Aodhan lerántotta arcát a szögről, majd letántorodott a testemről. Rám bámult, és közben ujjait a sebhez érintette. Semmivel sem volt súlyosabb, mint a kezemet csúfító sérülés, semmiképpen sem halálos, a tekintete azonban másról árulkodott. S akkor a vasszög ütötte sebből egy új, zöld hajtás bújt elő, finom erezetű levéllé nyílva ki. Majd rögtön egy másik követte, és még egy. A friss hajtások beborították az arcát, és végül gyönyörű virágokban bontakoztak ki: akadtak köztük sárga porzós fehér liliomok, lila szirmú, fekete közepű százszorszépek, és apró rózsaszín szívvirágok 339

340 is, vidáman integetve fejükkel, amint Aodhan ismét megtántorodott. Másodpercek leforgása alatt végtelen szépség fakadt a mocsokból, amely egykor Aodhan volt, élettel és ígérettel emésztve fel gonosz lényét. Aodhan hátrazuhant, ám mielőtt még elterült volna, már csak szépséges virágzuhatag hullott a színpadra, nem csapva nagyobb zajt a finom suttogásnál. Leszakítottam kezem a szögről, és a kezembe kaptam a kulcsom. A tenyerem vérben úszott, de már nem fájt; ez talán rosszat jelentett? A királynő lenézett a színpompás virághalomra, amely az imént még Ragyás Gyagyás volt, majd pillantását Eleanorra emelte. A mulatságnak vége. Hozd ide nekem Luke Dillont! Elállt a lélegzetem. Örömmel válaszolta Eleanor, elegánsan átlibbenve a szirmokon, mintha semmit sem jelentettek volna a számára. James mellé húzódtam, és védelmezőn lekuporodtam közé és a tündérek királynője közé, bár magam sem tudtam, mit tehetnék ellene, ha meg akarná ölni. Ismerte a nevem. A varázslatos erőt, amellyel utamat állhatta. A szívem mélyén azt reméltem, hogy Luke egyszer csak betoppan, és újra megment, de nem igazán hittem benne, hogy ez lesz a történet vége. A királynő rám nézett, tekintete átsiklott a véres kulcson, majd a hátam mögött megpihent James alakján. Tudod, nem vagy elég erős. Nem tudsz megölni. És uralni sem tudod még Őket. Sebesült kezem az ölemben dédelgettem, lehorgasztott vállal, és viszonoztam a pillantását. Én nem akarom uralni Őket. A királynő vállat vont. Akkor megölnek. Nem hallottad a legendákat? Hát nem tudod, mi történik a Látóval, aki nem tud 340

341 uralkodni a tündérnépen? Kivájják a szemét. Megcsonkítják. Lemészárolják. Igazságot szóltak a szavai, gyermekkorom tündérmeséit visszhangozták. Gondolataim azonban megszöktek előle, és Luke egyik emlékében találtak menekvést: Luke egy féktelen táncot játszik, körülötte tündérek ülnek, akik egy ritmusra húzzák a vonót és ütik a dobokat. Felismertem köztük Brendant, láttam Una mosolyát, hallottam a dallam vad szépségét. Egyike volt a legszebb emlékeknek, amelyeket tőle kaptam, és az egyetlen, amelyikben én is szívesen részt vettem volna. Deirdre! csattant fel türelmetlenül a királynő hangja, és a fifydmem újra az arcára összpontosult. Már feladtad a küzdelmet. Tedd le szépen a kulcsot, és megígérem, hogy a halálod gyors lesz. Homlokom ráncolva néztem a szemébe. Szavaiban valami emlétatetett a fuvallatszerű hangra, amely a másik Deirdre a harmadik Deirdre legendáját dalolta ma reggel a fülembe. Ám mielőtt eltöprenghettem volna, miért olyan fontos ez most, a királynő kérdő tekintetét Eleanorra fordította, aki időközben egyedül tért vissza a színpadra. Te jó ég! Hol lehetett Luke? Meghalt? Eleanor arckifejezése kifürkészhetetlen volt. A Daoine Sidhe odakinn várakozik, felség. Felvonta finoman ívelt szemöldökét, és esküdni mertem volna, hogy kis híján elmosolyodott. Követelik, hogy hallgasd meg őket. A királynő láthatóan meglepődött, de azután csak gúnyosan válaszolt. A Daoine Sidhe nem jelent számomra semmit. Nincs elég hatalmuk, hogy bármit is joggal követelhessenek. 341

342 És én ezt meg is mondtam nekik, felség. De ők azt felelték erre, hogy a Látó megmentette egyikük életét, a tarbh uisge életét, és a törvény szerint ajándék illeti cserébe. Tekintetem a királynő arcára tapadt. Sötét fellegek gyülekeztek a vonásain, mégsem ellenkezett Eleanorral. A Sidhe túlságosan gyenge, nem tudnak megjelenni anélkül, hogy valaki idehívná őket, még egy ilyen éjszakán sem. Ki merte szólítani őket? Hiszen megtiltottam. Ki szólította ide őket? Én tettem. Remegés futott végig rajtam a testem már elárulta, kinek a hangja szólt, mielőtt még megfordultam volna. Luke Dillon! Ha az előbb sötét fellegeket véltem felfedezni a királynő arcán, most borzalmas volt még ránézni is. Eleanor oldalra lépett, hogy Luke is felléphessen a színpadra. Pillantásom ekkor találkozott Luke szemével, és fájdalmat láttam benne. Nem bírtam levenni róla a szemem, ahogyan ott állt, haja ragyogott a színpadi reflektorok fényében, sápadt arca élesen elütött pólójának fekete színétől, hátát szálegyenesen tartotta, tekintetében azonban vereség tükröződött. Luke Dillon! ismételte a királynő. Szigorúan tilos megidézni a Daoine Sidhe hordáit. Szeretnéd talán pokolban látni a lelked? Vége válaszolta Luke, és a színpadra ejtette a tőrét. Hangos csörömpöléssel hullott a fényes deszkákra, a visszavonhatatlan vég hangja zengett benne. Nem teljesítem többé a parancsaidat. Tégy velem, amit akarsz, de én végeztem! A királynőben forrt a düh; tisztán láttam szemében a lenyugvó napot. Ide hallgass, martalócom! Sok veszítenivalód van. Hogy mersz szembeszállni az akaratommal? 342

343 Habár Luke a királynőnek válaszolt, miközben beszélt, egyenesen rám nézett: Tá mo chroí istigh inti. Hogy lehetsz képes szeretni őt? visította a királynő. Hiszen ez a lány egy senki. Abban a pillanatban, amikor Luke sápadt szeme magába itta arcom minden egyes vonását, azt üzenve, hogy sajnálom, mást nem tehetek, hirtelen eszembe jutott a megoldás. Egek, mekkora idióta vagyok! Nem vagyok semmi. Felálltam. Nem vagyok semmi, Deirdre O Brien. A királynő hitetlenkedve fordította felém tökéletes szépségű arcát. Ez a neved, nem igaz? Tettem felé egy lépést. Nem volt szükségem a válaszára; éreztem az igazságot. Éreztem a hatalmat, amely benne rejlett. Hatalmat a királynő fölött. Az odakinn mennydörgő sötétséggel együtt immár legyőzhetetlennek éreztem magam. Tudtam, hogy végre erősebb vagyok nála. Régen lenyugodott már a nap. Belenéztem abba az ősi, kígyószerű szempárba, és közben Luke egyik emléke villant fel a saját szemem előtt. Ez a Luke, több száz évvel fiatalabb, de az arca ugyanaz, a királynő előtt állt szokatlan öltözékében. A királynő is ugyanolyan volt, mint amilyennek ma láttam, szeme már akkor is ősi korokat idézett. Nem szeretlek mondta Luke. Nem fogok hazudni. Nem vagyok képes szeretni téged. A királynő nem látszott meglepettnek. Lassan körbejárt, terebélyes ruhája hosszan nyújtózott utána, megakadva áldozata bokáján. Luke mozdulatlanul állt, néma csendben várva kínzója haragját. Ha félt egyáltalán, az álom erről nem árulkodott. A királynő számító arccal végigfuttatta ujját Luke karján, ahol most az aranypántot viselte, majd 343

344 édesen elmosolyodott. Azt fogod kívánni, bárcsak képes lettél volna rá. Hirtelen dühöm perdített vissza az emlékből a jelenbe. Elég erőm volt, hogy fájdalmat okozzak neki. Emlékeztethettem volna magam minden egyes kegyetlen tettére, amelyet Luke ellen elkövetett, és a sötétség erejével teljesen elpusztíthattam volna. Ezt akartam tenni. El akartam taposni, és azután valami lesajnálóan szellemeset vágni az arcába, miközben összekuporodik és meghal, akár egy pók a sarokban. Mintha csak a gondolataim közt olvasott volna talán így is volt, a királynő megvetően így szólt: Még mindig nem vagy elég erős ahhoz, hogy a tündérek fölött uralkodj. Gyenge vagy, amíg le nem száll a sötét éj. De nem kell csatároznunk... Én taníthatlak. Megtaníthatlak, hogyan találj rá a sötétségre az eldugott zugokban. Hogyan hajtsd akaratod alá a fák göcsörtös ágai közt akadt éjszakát. Hogyan bukkanj rá a benned rejtőző sötétségre. Én többé tehetlek téged annál, aki most vagy. Miközben beszélt, tisztán láttam szemében a kibontakozó esti alkonyt, a bőrén szirmot bontó nyári virágokat, amelyek örökké virulnak ugyan, mégsem emésztik fel lényét, mint korábban Aodhant. Haja kacagó nyári vízesésként omlott le vállain, de nem ért le soha a színpad deszkáira. Ujjai felém nyújtóztak, indák és gyökerek igyekeztek utat törni rajtuk keresztül a színpad fényeihez. Nem. A kezemet nyújtottam Luke felé, ő pedig szó nélkül odalépett hozzám, szorosan ujjaim közé fonva ujjait. Te jó ég! Milyen hideg volt a keze! Mintha máris halott volna. Nem hiszem, hogy erre sor kerülhet. Látni akarom a Daoine Sidhe tagjait. 344

345 A dicsőséges esti ragyogás hirtelen visszavonult a királynő testébe. A düh ádáz hullámokban áradt belőle, de nem tudta megtagadni a kérésem két egyenlő bábuként köröztünk egymással szemben a sakktáblán. A királynő ekkor Eleanorhoz fordult. Hozd ide Luke Dillon lelkét! 345

346 A parkoló zsúfolásig telt a legkülönbözőbb nagyságú és alakú tündérekkel. Máglyák lángja szökött a csillagos égbolt felé, szikrát és parazsat lövellve az éjszakába. Láttam madár alakban megjelenő tündéreket, akiknek hatalmas csőrük messzire nyúlt vézna testüktől, és valódi szépségeket is, akik felülmúlták volna a leggyönyörűségesebb modelleket. Találkoztam férfiakkal, akiket mintha az imént húztak volna ki a vízből, és apró tündérgyerekekkel, akik mintha az égből hullottak volna alá a földre. Minden sarokból muzsikaszó áradt, és mindenki táncolt, pörgött, énekelt. Ott toporogtunk az előadóterem kitámasztott ajtajában az egész világ szeme láttára, akár egy diszfunkcionális család. Luke szorosan a karomhoz simult, sólyomszerű vonásai éberségről árulkodtak, miközben tekintete a parkolót kutatta. A királynő néhány lépéssel távolabb állt tőlünk, fenséges alakja döbbenetesen nem illett oda a piszkos aszfaltra, ám az összhatás annál lenyűgözőbb volt. Thomas Rhymer bukkant ekkor elő a tömegből, feje körül táncoló fürtjeivel, és megállt a királynő előtt. Kellemes napfordulót, hölgyem! szólalt meg féltő aggodalmassággal, de nem feltétlenül teljes őszinteséggel a hangjában. 346

347 Távozz a közelemből, Thomas Rhymer! Te már megválasztottad, kinek a pártján állsz. A királynő kecsesen felemelte a kezét, mire Thomas a lábam elé roskadt. Majd később számolok veled és áruló nyelveddel. Luke a kezét nyújtotta felé, Thomas pedig elfogadta, és felemelkedett. Egyenesen a szemembe nézett, ám egyetlen szó sem hagyta el az ajkát, amint kissé mögém állt be a sorba. A francba! A végén még valódi kíséretre sikerül szert tennem! Sehol sem látom a Daoine Sidhe képviselőit közölte velem a királynő. Úgy vélem, megfeledkeztek rólad. Könnyen megeshetett. Fogalmam sem volt, mi legyen most a következő lépésem. Ne olyan gyorsan! suttogta egy hang, amely egyszerre dalolta és kántálta a szavakat. Eleanor szeme elkerekedett, amint hirtelen Una lépett elő nesztelenül a háta mögül. Nem kellene ilyen döbbent arcot vágnod csicseregte Una. Csak egy icipici csípés volt. Tartsd távol magad tőlem! figyelmeztette a királynő, és a magasba emelte a kezét. Kettéhasítlak. Gyere ide! Brendan hangjából tisztán hallatszott az aggodalom, amelynek Una arcán nyoma sem látszott. A tündér csaknem ugyanolyan fenséges látványt nyújtott, mint maga a királynő, miközben felcsengettyűzött almásderes paripája hátán utat tört magának a mulatozó sokaságban. A ló patáján minden lépésnél csilingeltek a csengők, és trillákat zengtek a gyeplőre aggatott harangocskák, amint ráijesztett a körtáncot járó tündérek egy csapatára. Brendan mögött még fél tucat másik paripa közeledett a tömegen keresztül, almásderes szőrük visszatükrözte a körülöttük csillámló fényeket. 347

348 Csengettyűik valóságos hangzavarára számíthattam volna, de csak egy lenyűgöző melódia fodrozódó akkordjai ütötték meg a fülemet. Minden körülmény ellenére elakadt a lélegzetem a csodálkozástól. Una könnyed léptekkel egyenesen Brendan oldalára perdült, és megrántotta a paripa gyeplőjét, hogy újra felcsendüljön a csengőmuzsika. Hát nem megmondtam, hogy ez az ajtó lesz az igazi? Nem úgy állsz itt, mint egy sült bolond? Fickándozó ujjaival a királynő és Eleanor felé intett, aki az uralkodó mögött állt, egy letakart kalitkával a kezében. Íme, a páva és az idomárja. Nem voltam egészen biztos, vajon a királynő vagy Eleanor volt-e a páva, de egyikük sem tűnt elégedettnek az összehasonlítással. Mondd, mit akartok! vicsorgott a királynő. Ha már ennyire ragaszkodtok hozzá. Luke udvarias meghajlással üdvözölte Brendant, már amennyire tudta, hiszen egy pillanatra sem engedte el a kezem. Kellemes napfordulót, Brendan! Kérlek, siessetek! Nincsen sok időnk. Brendan bólintással viszonozta a köszöntést, majd hátrapillantott a Daoine Sidhe tagjaira. Előreléptettek lovaikkal, mígnem egymás mellett sorakoztak mind a heten, vállt vállnak vetve, meztelen lábuk a mellettük álló tündér ujjait érintette. Deirdre! szólalt meg Brendan. Ezen az éjjelen megmentetted egyik társunk, a tarbh uisge életét, és ezzel leköteleztél minket. Azzal énekelni kezdett: Mezők fölött madárka száll, Fűszálak magjaival él. S abból még több fűszál terem, Mi csőréből a földre hull. 348

349 Csodálkozva bámultam Brendanra, aki várakozóan nézett vissza Bizonyára valami rendkívül elméset kellett volna mondanom. Thomas közelebb hajolt, és megérintette a vállam. Egy élet jár az életért suttogta. Ez az örök egyensúly dala. Egy életet adnak cserébe az életért, amelyet megmentettél. Ó! Ó! Egyszer csak megjelent előttem, amint Eleanor egy mocskos galambot szorít Aodhan melléhez, aki erre holtan terül el a földön, Luke vonásaival az arcán. De nem kellett így végződnie. Kérhetem tőlük Luke életét. Visszanyerhetem a lelkét, hogy igazán megmentsem. S akkor nem ez lenne az utolsó alkalom, hogy kezembe fogom a kezét. Az én történetem igenis boldog véget érhet. Mentsd meg az életét! suttogta Luke, száját a fülemhez érintve. Siess! Nincs sok ideje. Szívembe mart a bűntudat, azonnal könnyeket fakasztva a szememből. Nem tudtam, hogyan feledkezhettem meg Jamesről, aki még most is a színpadon feküdt, harcolva az életért. Miféle ember voltam? Természetesen Jamest kellett megmentenem. Mégis hol járt az eszem? Félig Luke felé fordítottam a fejem, a könnyeimet nyelve. De akkor... de amikor... ha én... ha visszakapod a lelked... Luke könnyedén megcsókolt közvetlenül a fülem mellett, mintha csak a szavakat formálta volna a szája. Tudom. Tudom, szép kislány. Mindvégig tudtam. Annyira vágytam rá, hogy már fájt, mély, tompa sajgással valahol a bordáim alatt. Azt akartam mondani: Mentsétek meg Luke életét! Olyan egyszerű lett volna. 349

350 S olyan visszataszítóan önző. Tekintetem a földre szegeztem, szemügyre vettem minden egyes apró repedést az aszfalton. Ha elég sokáig bámulta az ember, észre lehetett venni a felszínen csillogó pici kövecskéket. Két fénylő csepp hullott ekkor a betonra, majd felemeltem a fejem, és arcomat törölgetve egyenesen Brendanra néztem. Köszönöm a szívességet. Igazán nagyon kedves. Kérlek... kérlek, mentsétek meg a barátomat, Jamest! Ha lehetséges. Elbicsaklott a hangom az utolsó szavakon, kis híján megfulladtam, de végül sikerült kimondanom őket, mielőtt még egy könnycsepp végiggördült az arcomon. Ügyes kislány! dicsért meg halkan Luke. Hol van? kérdezte Brendan. Una eltáncolt mellettünk. Én tudom. Hallom, ahogy idebenn haldoklik. Brendan leszállt a lováról, és belépett Una nyomában az üvegajtón, tisztes távolságot tartva tőlem és a nyakamban lógó vaskulcstól, még a napforduló éjjelén is. A válla fölött még hátraszólt: Meglesz. S akkor előtörtek belőlem a könnyek. Nem érdekelt, kik voltak tanúi a királynő, Eleanor, a világmindenség összes tündére, vagy akármi. Nem érdekelt. Luke szorosan a karjába vont, és hagyta, hogy a vállába temessem az arcom. Éreztem, amint tekintete a királynőre tapad, miközben finoman megcsókolja a hajam. Engedd el a lányt! parancsolta fagyos hangján a királynő. Luke erre még szorosabban fonta körém a karját, amint felemeltem a fejem, hogy ellenségem szemébe nézzek. Ismét a lenyugvó nap vöröse izzott a tekintetében. Könyörgöm, ne engedj el! Nem engedett. Engedd el! 350

351 Eleanor ajka mosolyra rándult a királynő hangjából áradó féktelen düh hallatán. Majd akkor, ha ő maga kér rá felelte Luke. Már megmondtam, nem teljesítem többé a parancsaidat. Ha így kell meghalnom, hát legyen. Ha Luke félt, én nem éreztem. A királynő sarkon fordult, az Eleanor lábánál álló kalitkához lépett, és lerántotta róla a leplet. A takaró alól egy ajtó nélküli madárkalitka bukkant elő, drót vékonyságú rácsai között egy galambbal, amelynek vakító fehérsége bántotta a szemem. A madár rémülten verdesett szárnyával, nekiütődött a kalitka oldalának, és tehetetlenül az aljára zuhant. Luke felsóhajtott, szemét a hófehér galambra szegezte, és bár teste szorosan hozzám simult, ő valójában valahol egészen másfelé járt. Ocsmány, nem igaz? kérdezte a királynő. Helyénvalónak tűnik, hogy egy gyilkos lelke mocskos, hétköznapi utcai galamb képében öltsön testet. Ellenállhatatlanul törtek ki számon a szavak: Most viccelsz? Ez a leggyönyörűbb dolog, amit életemben láttam. A kalitka mélyén vergődő, ragyogó lényre bámultam. Úgy éreztem, mintha annak ígéretét látnám, amivé az emberek válhatnának, ha nem fordulnánk ki végérvényesen önmagunkból. Mintha valaminek a kezdete lett volna. A királynő felvont szemöldöke alól hitetlenkedve pillantott rám. Még egy utolsó lehetőséget kapsz, Luke Dillon. Mondd, hogy szeretni fogsz, és megkímélem az életed. Luke csak a fejét rázta, finom mozdulatát alig éreztem az arcomon. Kiléptem ölelő karjai közül, és a királynő elé álltam. Nem kényszeríthetsz senkit arra, hogy szeressen. Nem tudod felfogni? 351

352 Kényszerítheted, hogy öljön érted. Kényszerítheted, hogy az alattvalód legyen. De szerelmet nem tudsz kicsikarni senkiből! A királynő már szinte kiabált. Az alattvalóim szeretnek engem! Nem kényszerítem őket engedelmességre. Eleanor szemöldöke erre a magasba szökött. Belekapaszkodtam annak az apró gesztusnak a jelentőségébe. - Bizonyítsd be! Bizonyítsd hát be! Meghalsz, Deirdre Monaghan! csikorogta fenyegetően a királynő. Azután az alattvalóinak kiáltott, olyan hangerővel, hogy szavai túlharsogták a muzsika, a tánc, a nevetés vidám dallamait. Mind egyszerre dermedtek mozdulatlanná, és a varázslat szinte tapinthatóvá vált ezen a különös éjszakán. Láttok engem, kedveseim? Szépségem tanúi vagytok? Most tekintsetek erre a lányra, a Látóra! Nézzétek csak, milyen szürke, milyen unalmas és egyszerű teremtés! Semmi hozzám képest, mégis azt meri állítani, hogy a népem nem szeret engem! Halvány mosoly kezdett derengeni Eleanor arcán, ahogy ott állt uralkodója mögött. A királynő minden egyes szavával csak egyre szélesebben mosolygott, mígnem már kínszenvedés volt a mosolyára tekinteni. A tündérkirálynő a magasba emelte két karját, és amikor felsikoltott, hangja olyan metszőn hasított az éjszakába, mint a nyáresti villám vihar idején. Válasszatok uralkodót! Néma csend borult az éjszakára. Még a mezőn ciripelő tücskök és az iskola mögötti vízmosásban brekegő békák hangját is tisztán hallottam. Egy autó kerekei robogtak tova a távoli országúton, és a fejem fölött, a mozdulatlan némaságban, megütötte fülem az utcai lámpák halk zümmögése. 352

353 A következő pillanatban a tündérek váratlanul mind a királynőre rohantak, csillogó testek, szárnyak, csőrök, karmok őrületes kavalkáddá egyesült tömegében, majd a sokaság tülekedése engem is eltaszított Luke oldaláról. Elviselhetetlen volt a hangzavar: kiáltások, nevetések, morgások fülsértő egyvelege. Fogalmam sem volt, mi történik, eltűntek körülöttem az ismerős arcok a furakodó testek zűrzavarában. Egyetlen hang azonban mindenki mást túlharsogott egy éles, jajgató kiáltás, amely egyre csak sírt és zokogott, megdermesztve ereimben a vért. S akkor megpillantottam egy magas tündért, akinek vállait bozontos bunda borította. Lazán elsétált mellettem, hatalmas öklében egy nagy csomó szőke hajat szorongatott. Hosszú, szőke hajszálakat vörös csomóval a végükön. Még mindig nem fogtam fel a borzalmas igazságot, amíg észre nem vettem három karcsú, hajlékony tündért, amint egy kezet dobáltak vidáman egymás között. Vér csöpögött belőle. Azután két égszínkék tündéren akadt meg a szemem, akik a királynő ruhájának egy hosszú cafatán civakodtak. Ó, te jó ég! A számra szorítottam a kezem. Mellettem Eleanor halk, nevetésszerű hangot hallatott. Egy gigantikus méretű tündér, akinek hegyes lófülek ágaskodtak a fején, egy vérrel borított holmit emelt a magasba, és a vad sokaság felujjongott, primitív élvezettel örvendve a zsákmánynak. Megölték. Dee Luke félretolta Eleanort az útjából, mintha ott sem lenne, és megragadta a karomat. Jól vagy? Azt hittem... Hirtelen elhallgatott, amint egy sárkányszerű teremtmény siklott el mellettünk, éles fogakkal teli szájában egy emberi karral. Luke sápadt tekintete követte a szörny útját a megvadult tömegen keresztül. 353

354 Nem gondoltam, hogy megölik. Azt hittem, téged rohantak meg. Hirtelen rádöbbentem hogy Luke először látszik kétségbeesettnek. Láttam, ahogy körbehordoznak egy kezet, és... Ne mondd tovább! Jól vagyok. Nem történt semmi. Jó érzés volt, hogy most az egyszer én vigasztalhatom; én önthetek belé erőt. Mi történik? Időközben egy magas, szépséges tündérférfi vonta magára mindenki figyelmét, aki a feje fölé tartotta a királynő véres koronáját. Szavai úgy zengtek, mintha ezernyi hang fonódott volna egybe mögöttük. Választottunk uralkodót magunknak! Átsétált a tömegen, a tündérek sorra utat nyitottak előtte, és egyenesen felém tartott a borzalmas fejdísszel, amelyet még mindig a királynő vére borított. Még csak el sem tudtam képzelni iszonyatos súlyát a fejemen. Megborzongtam; Luke szorosabbra fonta kezét a karomon. Ó, istenem! Csak ezt ne! A tündér egyre közeledett, céltudatosan előre a sokaságon keresztül, egyenesen felém. Nem. Csak engem ne! Engem ne! könyörögtem némán. Bárkit, csak engem ne! A tündér megállt előttem, és észrevettem, amint vércseppek gördülnek végig a karján a koronáról. Csak engem ne! Előrelépett, átszelve a távolságot kettőnk között, azután Eleanor fejére helyezte a fejdíszt. Éljen soká a királynő! Ó, hát úgy is lesz felelte Eleanor. 354

355 355

356 356

357 Csend honolt, amikor Eleanor felénk fordult. Válla fölött a hold lassan járta útját az égbolton, a madarak pedig még mindig ott reszkettek és verdestek szárnyaikkal a felszínén. A belőlük áradó ezüstös csillogás összekeveredett az utcai lámpák csúnya, sárgás fényével. Hosszú ideig vártam szólalt meg végül Eleanor. Letérdelt, és felemelte a földről a lélekkalitkát, kecsesebben bármely emberi lénynél. Luke Dillon, te az előző királynőt szolgáltad, nem a mostanit. Vedd vissza a lelked, kedves! Köszönöm hálálkodtam. Ez nem ajándék mondta Luke kifejezéstelen hangon. Eleanor arcán mosoly ragyogott fel, gyönyörű és félelmetes. Mindig nagyon eszes fiú voltál. Kéred vagy nem? Keményen megdolgoztál érte. Luke elengedte a kezem, hogy átvegye a kalitkát. Azután viszszatért mellém, és letette közénk a kalitkát, mintha kettőnk közös tulajdona lett volna. Mi lesz Deirdre sorsa? Eleanor vállat vont. Valószínűleg rendkívül unalmas élete lesz. Csúnya gyerekek. Változókor. Ágymelegítő. Halál. 357