Szegedi Csaba: "Gyönyörű szerepálmok teljesülnek"

Átírás

1 Szegedi Csaba: "Gyönyörű szerepálmok teljesülnek" június Papp Tímea - Fidelio - Hozzászólás Április végéig volt itthon és lépett fel az Operaházban, majd Buenos Aires felé vette az irányt. Szegedi Csabával beszélgettünk az évadbeli szerepeiről, a külföldi fellépésekről, az első megtartott mesterkurzusról, az operaénekesek külsejéről, és előkerült az is, hogyan látja érintettként az intézmény új arculatát. - Ebben a szezonban a Bánk bán, az ős-bánk bán, a Così fan tutte, a Bohémélet és a Simon Boccanegra előadásokban léptél fel. Ezt milyen évadnak értékeled? - Nagyon izgalmas évad volt: az élet úgy intézte, hogy intrikus figurákkal kezdjek idén. Nem vagyok még korban Jago vagy Scarpia, így azok a szerepek még előttem állnak, de szerencsére a zeneszerzők gondoskodtak arról, hogy a fiatal énekesek, akik kipróbálnák magukat "rosszfiúkként", megtehessék. Az ős-bánk bán Biberachja igazi kígyó, aki az ember fülébe suttog és igyekszik elvetni a rossz magját, Paolo Albiani viszont szinte egy kis Jago Verdi Simon Boccanegrájában. Ezt nagyon szerettem énekelni, bár az elején eléggé meg kellett küzdenem, mert mélyen van a lage, én pedig magasbariton lennék, a második felvonás eleji monológban, a méreg keverésekor azonban meg lehet énekelni egy szép G-t, ami egy igazi remek feladat. Nem nagy szerep, de elképzelhetetlen nélküle az opera. Majd következett egy éles váltás Puccini Bohéméletével. Ez nagy öröm volt számomra, mert a tavalyi Schaunard után Marcellóvá avanzsálhattam. Nagyon kényes, nagyon nehéz zene, ugyanakkor bohémekről beszélünk, akik szeretik az életet, a bort, a nőket. Marcello, ugye, Musette-hez kötődik igen viharos módon, épp úgy, mint egy házasságban. Ezt hat alkalommal énekelhettem. Nem mondom, hogy a szerep teljes mértékben az enyém, de a torkomban már megvan. És ami a legnagyobb öröm volt, az Guglielmo, akinél komikusabb szerepet hirtelen nem is tudnék nagyon említeni. Azt hiszem, én, mint minden énekes, Mozarttal nagyon jóban vagyok. Verdi, Puccini, Richard Strauss, Csajkovszkij hajlamosak arra, hogy "szétszedjék" az ember hangját, Mozart azonban soha nem tesz ilyet. Tavalyelőtt Papageno lehettem, tavaly kilenc előadásban Győrben Don Giovanni, és ez mind olyan volt, mint egy balzsam a torkomnak. Ezért is várom nagyon a szombathelyi fesztiválon, az Iseumban a Figaro házassága Almaviva grófját.

2 - Beszélgessünk még egy picit a szerepformálásról. Sokszor mondják, hogy könnyebb negatív figurákat játszani, mert a színészi eszköztárból többet húzhatsz elő, színesebben lehet őket megformálni. Ezzel egyetértesz? - Nem mondanám, hogy a hősöket könnyebb játszani, de negatív figurákat hitelesen játszani nagyszerű kihívás. Papagenóban szinte magamat adom, A sevillai borbély Figaróját sem annyira nehéz megmutatni, egy Paolo Albianinál, netán egy Jagónál vagy egy Scarpiánál azonban nagyon utána kell olvasni, nagyon pontosan kell tudni, ki volt az a valós figura, akiről mintázták, ha az életből vették a mintáját, hogy milyen volt az a kor, amelyben éltek, és persze ismerni kell a szereptörténetet, a nagy elődöket. Sokat kísérletezgetek és sokat nézek, hallgatok régi felvételeket, mert a fiatal énekesek így is tudnak tanulni, fortélyokat ellesni. Mestereimet, Sólyom Nagy Sándort, Miller Lajost említeném mindenekelőtt vagy egy nagyon friss élményemet, egy nemrég megnézett Toscát, amelyben Perencz Béla énekelte Scarpiát. Amikor ilyen énekesekkel vagyunk körülvéve, az segít bennünket abban, hogy egyszer hiteles Jagók vagy Scarpiák legyünk. Az Otellóban volt egy pici szerepem, abban épp Perencz Béla volt Jago, és testközelből láthattam napjaink szerintem egyik legfantasztikusabb baritonját. - Az Operától nem messze láttalak téged egy előadásban vendégként: a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színházban alakítottad Háry Jánost. Hogy kerültél abba a produkcióba, és hogy érezted magad az Operaházhoz képest zsebkendőnyi színpadon, gyerekközönség előtt, ráadásul bábokkal körülvéve? - Zeneakadémiai professzorom, egyben kedves barátom, Oberfrank Péter kérdezte meg tőlem, hogy volna-e kedvem egyfajta misszióhoz, Háry Jánost énekelni gyerekeknek. Mondtam neki, ne folytassa, megyek bármikor, bárhová, bármennyiért. Nagyon szeretek gyerekeknek énekelni, mert őszinték, és pontos visszajelzést kapok tőlük arról, hogyan is éneklek vagy

3 játszom. Ők nem azért tapsolnak, mert az úgy illik, nem azért mosolyognak, mert az énekes elvárja tőlük, hanem azért, mert épp olyan érzéseket váltottam ki belőlük. A mai világban egy énekesnek, aki komolyan gondolja a szakmáját, fontos, hogy részt vállaljon a közönségnevelésben, áldoznia kell arra, hogy elmenjen olyan helyekre is, ahol esetleg nem hallanak operát. Megyesi Schwartz Lúciával, Gábor Gézával, Oberfrank Péter zenei vezetésével egy nívós produkcióban léphetünk fel, és az ő nevükben is mondhatom, hogy nagyon jól érezzük magunkat ebben az igazán különleges előadásban. Ugyanis itt nem csupán bábjátékot látnak a gyerekek, hanem a szinte miniatűr bábos jeleneteket egy kivetítőre, a színpad fölé vetítik, mi pedig a színpad szélén, jelzés értékű jelmezben, huszármentében, népi viseletben jelenünk meg és úgy énekelünk, tehát a báb, a vetített kép és az élő színház összekapcsolódik ebben a Háry Jánosban. - Háry János megformálása okoz számodra nehézséget? - Azt hiszem, nekünk, magyaroknak nem nehéz, mert bennünk van Háry, illetve a hölgyekben Örzse. Háry egy hős, egy nagyon tiszta, hazáját szerető figura, és mindannyian szeretnénk hősök lenni. Egyszerű ember, nem játékos, nem képmutató, nem manipulál. Csak az értékekről énekel, arról, hogy szereti a hazáját és az Örzséjét, és ez őt boldoggá teszi. Ahogyan engem is ugyanez tesz boldoggá, ha szolgálhatom a hazámat azzal, hogy a színpadon énekelhetek és boldoggá tehetem a nézőtéren ülőket. - Aztán következett egy jó nagy kaland, Buenos Aires. - Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy meghívtak. Önmagában oda elmenni nagy kihívás, mert talán csak Új-Zéland van annál messzebb. 16 óra repülés, 2 óra a római tranzitban, spanyolosan szólva elég turbulenciás volt az út, és amikor megérkeztem, először egy kicsit a világ végén éreztem magam. De fantasztikus tizenkét nap várt rám, amiből négyet az utazás, nyolcat pedig a fellépések, mesterkurzusok tettek ki. Szóval egyáltalán nem bánom, hogy nem nyaralni mentem, unatkozni pedig nem szeretek. Tele vagyok energiával, élményekkel.

4 - Hol léptél fel, és milyen repertoárt vittél? - A kinti magyaroknak adtam egy koncertet, ahol az volt az érdekes, hogy második-harmadik generációs magyarok, nagyon fiatalok is eljöttek, akik többé-kevésbé jól beszéltek magyarul. Amikor elkezdtem összeválogatni itthon a műsort, arra törekedtem, hogy színes legyen, hogy minél több oldalamat meg tudjam mutatni, és én is szeressem, mert csak akkor tudok őszinte lenni. Ne úgy képzeld el, hogy kiálltam, énekeltem, meghajoltam, hanem ennél jóval kötetlenebbül: beszéltem az egyes darabokról, a történetükről, a hozzájuk fűződő élményeimről. A Háry János Toborzójánál elmeséltem a kolibris előadást, az Egy rózsaszál szebben beszél kapcsán arról, hogy zeneakadémistaként ez volt az én első igazi szerepem, arról, hogyan fedeztem fel Kacsóh Pongrácot a Rákóczi megtéréséhez kapcsolódóan. Vittem bordalokat: Marci bácsiét és a Keserű bordalt, elénekeltem Bánk nagyáriáját, kaptak tőlem operettet, Bob herceg belépőjét, a Vágyom egy nő után-t, a Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket-et, elvittem kedvenc nótámat, a Nem tudok én megjavulni, józan ember lenni-t. Összesen két koncertem volt, az egyik a nagykövetségen, a másik az Ars Hungarica előadótermében, illetve voltam egy igen komoly előéneklésen, ahol három nemzetközi áriát énekeltem, erről többet azonban babonából nem mondanék. - És tartottál mesterkurzust is. - Igen, két mesterkurzust. A konzervatóriumban argentin diákoknak - ők kisebbek voltak, de az egyik lány egészen meglepő módon Gara Máriát énekelt - és a zeneakadémián komolyabb fiúknak. Eleinte féltem, hogy vajon mit tudok én segíteni vagy hozzászólni, mert még én is tanulok, még nekem is tapasztalatokra van szükségem, de technikailag és nyelvileg-kiejtésben sikerült tanácsokat adnom nekik.

5 - Már említetted A sevillai borbély Figaróját. Az ő bőrébe bújva, Sevilla-mezben, kinyitott borotvával, grimaszolva láthatnak téged szerte a városban az Operaház kampányában. Ezt a nem mindennapi felkérést hogy fogadtad? - Szerintem zseniális ez a sorozat, ez az új arculat, mert nagyon jót tesz az operajátszásnak, hiszen figyelemfelkeltő. Nincs kiírva sehol a plakáton az, hogy ez Rossini operája, a Sevillalogó sem biztos, hogy mindenkinek elsőre feltűnik, de a borotva eléggé jellegzetes tárgy. Biztosan meghökken az, aki ezt látja, és talán otthon beüti a Google-ba, hogy Opera, és ha már ezt elérjük vagy továbbmenve azt, hogy megkeresnek bennünket, hogy bejönnek a szervezésre, kérnek egy műsorkalendáriumot, érdeklődnek a bérletekről (június 30-ig válthatók bérletek a következő évadra - a szerk.), már sikerünk van. Nagyon boldog vagyok, hogy én lehetek ebben a kampányban az egyik arc, és borzalmasan jó érzés, hogy az Opera bejáratánál viríthatok, mint sevillai borbély. Mindent elkövetek, hogy rászolgáljak erre a megtiszteltetésre a következő évadban is. - Jövőre miben hallhat téged a közönség? - Nem lesz unalmas évadom, és gyönyörű szerepálmok teljesülnek. A sevillai borbéllyal indulunk, aztán a Bohémélet, olyan szerepek, amik megvannak, de a szerep az előadásokkal

6 egyre mélyül, egyre nyugodtabban, egyre biztosabban állok színpadra. Hatszor fogom énekelni itt is a Don Giovannit, és leszek Malatesta a Don Pasqualéban. Zeneakadémistaként nagy álmom volt, hogy Sólyom Nagy Sándorral énekeljem ezt a szerepet, aki ma is csodálatos hang, és teljesül Anyegin, akit szintén a Zeneakadémia egyik vizsgája óta szeretnék elénekelni. Hangilag jelentős énekelnivaló, különösen Tatjánával a duettje, számomra azonban érzelmileg sokkal többet és nagyobb nehézséget jelent, ráadásul oroszul kell énekelni, én pedig imádok ezen a nyelven énekelni. Aztán leszek Ping a Turandotban, ami nagyon magas szerep sok játéklehetőséggel. Leszek Bagó, ez számomra külön öröm, hiszen az egyik legkedvesebb szerepemet az Operaházban énekelhetem. És egy vadonatúj produkció, az Ariadné Naxosban, amiben Harlequin leszek, ami biztos vagyok, hogy nagy munka lesz, hiszen Strauss nem adja magát könnyen, de nem félek tőle. - Mondd, Csaba, volt neked Opera-bérleted? - Perkupáról származom, és szerény körülmények között éltünk, nekünk a Miskolci Nemzeti Színházba eljutni is csodának számított. Református lelkésznek készültem és igen kacskaringós úton Budapestre, a Zeneakadémiára. Amikor be tudtam lógni az Operába - általában a kakasülőre -, vagy valakitől kaptam egy jegyet, az számomra mindig kivételes este volt. Szerencsére ma már a másik oldalon állok, és így lesznek kivételesek azok az esték, amikor itt léphetek fel. Ha visszajelzést kapok a közönségtől, akár úgy, hogy odajön hozzám valaki, akár úgy, hogy t ír és elmondja, hogy látott egy előadásban és szeretne még több produkcióban megnézni, az csodálatos visszaigazolás, ugyanakkor nagy felelősség. - Ha már kakasülő: aznap, amikor elkezdődött a háromszáz forintos diákjegyek árusítása, a te produkcióddal, Escamillo Torreádor-dalával üdvözölték a sorban álló fiatalokat, az épp arra járó turistákat, illetve az esti előadás felnőttközönségét. - És volt azóta még egy ilyen akció a bérletezés megkezdésekor, akkor Rácz Ritával énekeltem Zerlina-Don Giovanni duettet és Don Giovanni canzonettáját. Felejthetetlen percek ezek! Elképesztő érzés volt mindkettő és szakmailag is kihívás, mert állsz a tömegben teljesen hétköznapi emberként, viszont egyszer csak átlépsz színészbe, és hirtelen egy színházi helyzetbe kerülsz. Le kell küzdeni a civil helyszínből adódó nehézséget, a döntés a tiéd, mikor kezded el, a meglepetés ereje hozzájárul a hatáshoz. Ahogyan a plakátok, ez is egy remek eszköz arra, hogy valami szokatlannal, azonban nagyon minőségivel felkeltsük a figyelmet. - Azt gondolod, hogy egy-egy ilyen kampány vagy esemény nélkül az opera műfajának nem lehet új híveket szerezni? - Az opera sosem volt könnyű műfaj, még akkor sem, ha bizonyos korokban ez egyértelműen szórakoztató műfajnak számított, és slágereket termeltek a zeneszerzők. A világ megváltozott, és közelebb kell hozni az emberekhez, különösen a jövő generációjához az operát. Hogy ne az a sztereotípia éljen bennük, hogy a nagy kövér néni és bácsi kiáll a színpad közepére, és ott énekelnek. Néhány évtizede még azt gondolták, hogy a nagy hang kizárólag nagy testből jöhet ki, de gondoljunk csak Anna Netrebkóra vagy ne menjünk messzire: Miklósa Erikára. A mai világ nem erről szól, az esztétikumra is szükség van. Egy énekesnek a nagyszerű hangnál jóval többet kell mutatnia: flexibilisnek kell lennie, tudnia kell vívni, táncolni, lovagolni, bánni a testével, kivételesnek, egyedinek kell lennie. Az előbb említett ötletekre azonban szükség van, hogy figyeljenek ránk, illetve az operára.