Csokonai Vitéz Mihály

Átírás

1 Csokonai Vitéz Mihály A Magánossághoz A vers legelsô és legutolsó sora szó szerint megegyezik ugyan Áldott Magánosság, jövel!, tartalmi-érzelmi jelentésük más. A tíz versszak tartalmazza a jelentésváltozásig vezetô eszmélkedés-elmélkedés ellentéteken átívelô folyamatát. A 18. század vége felé a szentimentalizmus irodalmában valóságos kultusza volt az emberektôl elrejtezô magányosságnak. A Magánossághoz címû elégiko-ódáját 1798-ban írta Kisaszszondon. Ihletforrásai között szerepet játszott a Sárközy István kúriáját körülölelô ôspark vonzó szépsége, lelki fájdalmakat zsongító magánya. Újfajta és megint csak nagy mûvészettel megalkotott strófaszerkezettel találkozunk: ezúttal 11 és 8 szótagos sorok váltakoznak egymással nyolc alkalommal a következô sorrendben: Az azonos szótagszámú sorok egymással rímelnek: az elsô négy sorban kereszt-, a második négyben páros rímeket találunk (a b a b c c d d). A megszemélyesített magány itt kedves istenasszony, s a négyszeri megszólításban áldott -nak nevezi a költô. A világ nyüzsgésétôl, részeg tolongásától való elvonulás, az egyedüllét menedék annak, ki megvetette a világot, vagy akinek már ez nyakára hágott. A magány jelent bizonyos erkölcsi választást is: a jobbak, a nemesebbek, az érzékenyebbek vonulnak el a zajtól, a könyökléstôl, a bûntôl; a magány fogalmának az európai kultúrában morális glóriája van, a magány önmagában pozitívum. (Nemes Nagy Ágnes: Szôke bikkfák. Móra Könyvkiadó, Bp., ) A költemény elsô versszakában megszólítja és hívja a Magánosságot. Kéri, ne hagyja el, hiszen végre reá talált itt, Kisasszondon: E helybe andalogni jó, / E hely poétának való. Két szakaszon keresztül (2 3.), mely varázslatos tájfestésével ejt rabul, a magány lakhelyét írja le. Az emberektôl távoli, vonzó természeti tájban dombos-völgyes vidéken erdôvel, tóval és patakkal szeret gyönyörködni és múlatni a Magánosság. Ide vágyódik a megsebzett ember is nyugtatni lankadt lelkét. Csokonai pazar bôségben villantja fel a romlatlan, az ôsi Éden szépségeit ôrzô táj elbûvölô gyönyörûségeit. De nem pusztán leírásról van itt sem szó: a kép mély filozófiai mondanivalóval is megtelik. A következô négy sor különösen figyelemre méltó ebbôl a szempontból: 22

2 Két hegy között a tónak és pataknak Nimfái kákasátorokban laknak; S csak akkor úsznak ôk elô, Ha erre bôlcs s poéta jô. A semmibôl világokat teremtô szellemi erô a késôbbi romantika korai felvillanása, a mûvészi szabadság gondolatának, a zsenikultusznak egyik legkorábbi megjelenése költészetünkben. Ez a felfogás szemben áll a klasszicizmus merev szabályainak követésével, a nagy példaképeket utánzó elvével. Csokonai sohasem láthatta a Rajnát; olvasmányélményei alapján rajzolta versébe a sziklás medrû folyam görgetegeit, vízeséseit. A kultúra, a mûvészetek köztük az irodalom nagy ajándékáról van itt szó: a lét szépségeit, értékeit csak az érzékeny, a mûvelt emberek veszik észre: az élet csak a szépségekre fogékony bölcsek, a poéták számára lehet értelmes és tartalmas. A nimfákkal csak ôk találkozhatnak. A 4 5. szakaszok azt a világot ábrázolják, mely az elôzô részben bemutatottnak mindenestül az ellentéte. A Magánosság kerüli a nagy világot, a királyi udvarokat, a kastélyokat, menekül a városok zsibongásától, durva lármájától, fut a csatázó trombiták szavától. A hatalmasok, a fösvények, a nagyravágyók részére a bölcs által áhított magány fogyasztó gondokat, félelmet, bút, vad unalmat s gyötrelmet szül. Újra szemléletváltás következik (6 7.): az elôzô szerkezeti egységgel szemben most a magány áldásait, jótéteményeit emeli ki a vers. A magán szomorkodóknak, a boldogtalanoknak, a számkivetetteknek mentsvár a magány. A virtus (erény) szülôje, a bölcsesség forrása, a mûvész, a poéta számára az alkotó, teremtô ihlet lehetôsége: Tebenned úgy csap a poéta széjjel, Mint a sebes villám setétes éjjel; Midôn teremt új dolgokat S a semmibôl világokat. A 8 9. strófákban az érzékeny lelkû poéta és a kedves istenasszony szoros, intim kapcsolata kerül elôtérbe. A Magánosság megérti ôt, ártatlanúl kecsegteti, hûséges, s nincs tettetés és csalfaság szavában. Az örök természettel megosztott magány a csendes és nyugodt létet, a békét ajándékozza neki. Ezzel szemben a büszke lelkek sorsa örökös nyugtalanság, félelem, zavart bizonytalanság. Napjaik úgy zajlanak, mint Rajna bukkanásai. A színes világtól távoli elvonultság szoktatja hozzá szívét a halál gondolatához, mely a bölcsnek már nem elrettentô többé, hanem kívánatos: a kimúlás édes lesz. Az igazi és legteljesebb Magánosság a halál, a halál utáni nemtudás kietlene (10 11.). Még egyszer felsír a költeményben a társadalmi megbántottság panasza: a létezés utáni végtelen álomban el lehet felejteni a világi szenvedéseket. Az utolsó versszakban háromszor hangzik el újra az áldott Magánosság megszólítása, hívása, de ez a vers végén már nem a természet idilljének vágyott vigaszát jelenti, hanem a végsô magánosságot, az elmúlás óhajtását és siettetését. Csokonai Vitéz Mihály 23

3 Tüdõgyúladásomról A meghalás azonban mégis iszonyat és borzalom, nem olyan édes kimúlás, mint ahogy ebben a versében elképzelte. Öröklött tüdôbetegségét egy súlyos tüdôgyulladás fordította tragikusra. Talán utolsó nagy költeménye a Tüdôgyúladásomról. A halálos betegség biológiai tüneteinek árnyalt ábrázolása már szinte a lírai realizmus felé mutat, a vers igazi esztétikai értékei mégsem ebben rejlenek, hanem a testi szenvedéshez kötött lelkiállapotoknak, a kétség és remény közötti vergôdésnek képi megjelenítésében. Jól megfigyelhetjük ebben a remeklésében Csokonai képteremtô fantáziájának mûködését: egy szerencsésen megragadott metafora fokozatos kibontását. A magas láz keltette félig éber, félig eszméletlen állapot bizonytalan, hullámzó mozgáshoz hasonló lebegését úgy érzékeli, mintha a hold mozogna, lengene. Ebbôl fakad, ehhez kapcsolódik, hogy az, amiben hánykolódik (tehát az ágy), nem koporsó, hanem csónak. A láz szülte víziók mind a csónak-kép folytatásai, továbbfejlesztôi: a csónak az élet és halál setétes hullámjain lebeg ; hol a halál, hol az élet partjaihoz ütôdik szörnyû hányattatásai közben; az egyik parton rémlet ûl s jéghallgatás, a másikon a barátság szózatjai és örömszerszámok hangzanak; erre a partra (az élet partjára) segíti fel jobbjával a hószín leplekbe öltözött arany gyógyúlás. Az ájulásból való ocsúdás során végül szétfoszlanak a víziók, s orvosára, Sándorffyra ismer; kis lantja neki zengedez háladalt. Dorottya Paródia: irodalmi mû vagy mûfaj gúnyos utánzása; az eredeti jellegzetességeit vagy modorosságait túlozza el ben, somogyi tartózkodása idején írta meg Dorottya vagyis a dámák diadalma a Fársángon címû komikus eposzát, vagy ahogy a költô nevezte, furcsa vitézi versezetét. Négy könyvbôl, azaz négy énekbôl áll, s ezek a napszakokat követik (ebédig, estvélig, éjfélig, hajnalig): a cselekmény idôtartama tehát 24 óra. Színhelye Esterházy herceg kaposvári kastélya. Csúfondáros, szatirikus, dévaj hangnem uralkodik a költeményben, s fiatalkori diákköltészetének vaskosabb hangja is megszólal benne. A szerelmi csalódás, a társadalmi számkivetettség most nem a magányba vonulás melankolikus magatartását hívja elô, hanem ennek visszahatásaképpen a paródiához menekül. A századvégi dunántúli magyar úri társaság rokokó világának felszínességét, kulturálatlanságát, hazafiatlanságát gunyorosan mutatja be, reális és fiktív elemeket vegyítve. Kritikájának éle az ellen irányul, hogy a nemesség megtagadja a nemzeti hagyományokat, szokásokat, nyelvben, ruhában, táncban az idegeneket majmolja: Jártak galoppátát, straszburgert, hanákot, Valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot. 24

4 A Dorottyában mégsem ez a fajta bírálat a vezérmotívum: a vígeposz alapjában mégis a bájos, játszi humor, a kecsesség, a vibráló-bizsergetô kellem s a sugárzó-légies és mégis érzéki szépség remekmûve, a magyar rokokó legnagyobb alkotása és csúcspontja. Julow Viktor: i. m l. Az elsô kiadás címlapja Csokonai a maga véleményét egyik szereplôjével, Bordácscsal mondatja ki: Mért nem táncol magyart az anglus, francia? Csak a magyarnak kell más nemzet módia? Így vesztjük hazánkat a magunk kárával, Külsô tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával. Szemrehányásait a nemes magyar tánc emelkedett hangú magasztalásával zárja. Egy kisszerû és nevetséges, de ironikusan a századforduló csodás dolgai közé emelt történetet ad elô a vígeposzok hagyományait követve a hôsköltemények modorában, az antik eposzok kellékeit is felvonultatva. Egy farsangi bál a mese kerete. Az 1799-i kurta farsang miatt sok ifjú és idôsebb leány maradt pártában. Ezért harcot indítanak a házasságra nem hajlandó férfiak ellen. Elsôsorban a leányságuk szégyenét és éveik számát nyilvántartó matrikulát (anyakönyvet) akarják Carnevál hercegtôl megkaparintani, s magát, az ô sorsukat közömbösen szemlélô Farsangot is megbüntetni. A dáma-sereg fôvezére, marsallja Dorottya, egy öreg kisasszony, ki mindenkinél inkább vágyódik a férfiak után, bár már hatvanötöd fûre lesz menendô. Alvezére, Orsolya csak annyival különb mamzel Dorottyánál, Hogy asszony, s ötször volt Hymen oltáránál; De abban ô rajta sem vág ki Dorottya, Hogy néki is tetszik Ádám állapotja. Bár a vénkisasszonyoknak a táncban való mellôzöttségük miatt is elegendô okuk lenne a felháborodásra, méltatlankodásukat Erisz, a viszály istennôje fokozza haraggá. Egy kráfli (fánk) formájában jut Dorottyába. A halandók küzdelmeibe itt is beavatkoznak az olümposzi halhatatlanok. A dámaháborúban például Ámor is Akhilleuszként nyargal harci szekerén. A merész és elszánt dámák vadul csatáznak az ifjakkal szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal, tûzkacsintásokkal, csókcsákánnyal, mosolygásfringiával, csiklandozással, kézszorítással, éles perlô nyelvvel és különbözô rendeltetésû tûkkel, nôi kiskésekkel. Akik a harcban elestek, pl. akiket Ámor szekere taposott el, csak metaforában halnak meg. A szorongatott férfiak cselhez folyamodnak: Opor, az ifjak vezére megígéri, hogy feleségül veszi azt a kisasszonyt, aki legelôször megcsókolja. Felbomlik erre a nôi hadrend; még az a nyolc szûz is, akik a dívánt emelték magasba hadvezérükkel, elfutottak, s keze, lába kitört marsal Dorottyának. A megoldást is egy istenasszony bonyolítja: hajnalban megjelenik Cythere, Venus nyilazó kisfiával és a gráciákkal. Csokonai Vitéz Mihály 25

5 Megígéri a halandó szép nimfáknak, hogy többé nem lesz ilyen rövid a farsang, s jövôre mindenki férjhez megy. Thalia, a legdelibb grácia az összes dámát ifjúvá teszi és megszépíti. Dorottya is leveté a vénség szônyegét, Egyszóval belôle csudáltam magam is Delibb dáma válék, mintsem Szemiramis. Kerekded fara is úgy domboroda ki, Mintha birsalmából harapták volna ki. Dorottya és Opor rögtön meg is tartják a kézfogót. A komikum áthatja a mûnek minden részletét. Az urak és dámák szerelmi csatájának paródiája a paródián belül a cselédség vaskosabb, nyersebb szerelmi viháncolása, melyet Gergô beszél el tipikusan népies nyelven, okoskodóan körülményes módon. A különbség a két történet között csupán térbeli: a kocsisok, kukták, szakácsok, szolgálóleányok a konyhában ûzik ugyanazt, mit az urak az elôkelô szálában (teremben). Az eseményekben jelen van maga az elbeszélô is: az elsô személyû közbeszólásokon, felkiáltásokon túl kétszer is szó van róla. Az elsô könyv seregszemléjében említi, hogy egy poéta siet a Kaposvár felé sikló szánok után, de a parádés seregbôl senki sem hajlandó neki helyet adni valamelyik szánkóban. Ezért felpattan a szárnyas paripa, a Pegazus hátára, és felettük repülve figyeli meg ôket. Keserû irónia színezi át azt a részletet, mikor Dorottya végrendeletében emlékezik meg arról a költôrôl, aki majd megénekli a dámákért folytatott harcát. Egy földbirtokot s házat hagy rá, ezenkívül valamennyi pénzét, hogy azzal holtig elverselhessen. 26