695 ft január XXIII. évf. 1. szám. újművészet

Átírás

1 695 ft január XXIII. évf. 1. szám újművészet Nemes Marcell, a mecénás műgyűjtő Ferenczy revividus Érett művek: Jovián György, Chilf Mária, Baranyai Levente Multiplex: Győrffy László, Thomasz Mróz, Szabó Klára Petra, Martin Henrik HU ISSN

2 Szabó Klára Petra: Gyónási titok, 2011 Ferenczy Károly: A vörös fal, 1910 G. Heller Zsuzsa: Fakturális élvezetek I., Chilf Mária: Próbaidős felnőttek, 2011 Rippl-Rónai József: Nemes Marcellné ravatalképe, 1911 Losonczy István: Színmezők aranyló környezetben, 2011 Lapalapító főszerkesztő: Sinkovits Péter A borító Baranyai Levente Seurat szabadkikötő (2011, olaj, vászon, cm) című munkájának felhasználásával készült. A festmény II. 8-ig volt látható a Dovin Galériában. (Fotó: Haris László) Az ezen az oldalon látható képek az eredeti művek részletei újművészet

3

4

5 Szabadi Judit Firenze portréfestészete a quattrocento korában II. rész Bode Múzeum, Berlin, XI. 20-ig A már második nemzedékhez tartozó Botticelli, aki a Mediciek egyik legfoglalkoztatottabb festője volt, Simonetta leánynevén Simonetta Cattaneo de Candida, aki Firenzéhírű festmény. Ezen a genovai származású nemes asszony, Vespucciról készített portréin folytatta a profilba állított mellkép hagyományát ( ). A kiáldagon leomló szőke hajfürtjeivel jelenik meg. ben tizenhat évesen Marco Vespuccihoz ment férjhez, gazlításon a kor híres szépségéről festett mindkét Sandro Botticelli: Az erotikusan buja hajzat gyöngyfonatokkal Hölgy arcképe arcmás látható volt; egyikük a frankfurti Städel és tollas hajcsattal ékesen öleli körül a sápadt (Simonetta Vespucci) Museumban őrzött emblematikus rangú világ körül, arcot. (Ugyancsak őróla festette meg Botticelli gyönyörű leányalakját a Vénusz születése tempera, fa, 81,8 54 cm című allegorikus festményen.) Nyakában vékony arany pántokon egy kámea lóg, melyen antik jelenet van Apolló és az Olympos domborművű képével. A medaillon fekete alapján rajzolódik ki a mitológiai jelenet, ez a fekete azután beborítja a kép teljes hátterét. Ezáltal az egész portré antikizáló jelleget nyer, és különösen a berlini elevenebb és közvetlenebb képmáshoz képest tökéletes szépségében elszemélytelenített ideálportrénak tűnik. Simonetta személyét, akit 1476-ban egészen fiatalon, huszonkét éves korában ragadott el a halál, mind egyedülálló szépsége, mind korai halála miatt legenda övezte. Giuliano de' Medici, aki platói szerelemre gyulladt iránta, poétikus sorokban magasztalta az arca körül játszó, szélfútta arany fürtöket 1, és halála után, Petrarca Laurája és Dante Beatricéje mellett, ő volt az a velük egyenrangú harmadik nőalak, aki az erényes (szemérmes) szépség ideális megszemélyesítője lett. A fentebb említett regényes mozzanat öszszefüggésében különösen érdekes, hogy Giuliano de' Medici portréja (1478 körül) is ott függött a falon ugyancsak Botticelli kezétől megörökítve. Bíborvörös tógaszerű ruhája a puha redőkkel meleg festői hatást keltve vonzotta oda a szemet, és az elgondolkodó arc töprengővé tette a szemlélőt is. Giulianót április 26-án, huszonnégy éves korában gyilkolták meg a 4 újművészet

6 Reneszánsz facebook Sandro Botticelli: Giuliano de Medici arcképe Pazzi-összeesküvés áldozataként a húsvéti szentmisén, az 1478 körül, tempera, fa, 56,8 38,5 cm oltár előtt. Posztumusz portréról beszélnek, azt föltételezve, hogy a bátyja, Lorenzo rendelte meg a képet megemlékezésül és a várost is emlékeztetve a véres merényletre. Mindenesetre Botticelli és a műhelye három változatban készítette el az arcképet a szép megjelenésű férfiról, aki egy firenzei költő szerint erős testalkatú, izmos, éber szemű, büszke arcú, sötét bőrű ember volt a vállára omló sűrű fekete hajjal. (Verrochio nagyszerű büsztöt mintázott róla.) A képen ez a fiatal férfi jelenik meg lefelé tekintő, csaknem csukott szemmel. A szem szokatlan megoldása lehet az elmúlására utaló jegy is, vagy Simonetta halála fölötti gyászának a kifejezése. A markáns arc a hosszú orral, az előreugró alsó ajakkal és azzal a különös, lefelé vagy befelé irányuló tekintettel talán egyszerűen csak a kontempláció, a befelé fordulás kifejeződése. A három portrévaráció közül a berlini a legmegkapóbb a zamatos lágy ecsetkezelés és az ábrázolt személy átszellemítettsége miatt, ahogyan az egyöntetű kékeszöld háttérre kirajzolódik nemes egyszerűséggel megformált feje. Noha a kiállítás nem tesz különbséget a három változat mestere és esztétikai minősége között, a másik kettő, különösen a szimbólumokkal is feldúsított washingtoni a szinte karikatúraszerűen eltúlzott fiziognómiai vonások és a száraz megjelenítés miatt inkább műhelymunkának látszik. Bár Simonetta szépsége maga a tökély, és ezt az arcképe is kétségbevonhatatlanul elárulja, Botticellinek a tárlaton látható legvarázslatosabb női portréja a Nő az ablaknál (Smeralda). Az ben készült mű mind a mellkép, mind a profilban ábrázolás hagyományával szakítva a dokumentumok tanúsága szerint egy harmincéves hölgyet állít elénk csípőmagasságban és háromnegyed profilban, amely arc csupán egy apró mozdulat híján nem teljesen frontális. Az előkelő hölgy, akinek rangját a kezében tartott kendő és a pompás épületre valló háttéri architektúra is meghatározza, olyan eleven és közvetlen, hogy szinte rajta van az élet hímpora. Nagy barna szeme összekapcsolódik a szemlélővel, aszimmetrikus ajka van, az arcán enyhe pír, és ahogy jobb kezét laza mozdulattal az ablakfélfára helyezi, abban az időbeliség is megmutatkozik. Egy finomművű nyakláncon kívül ékszert nem visel, ruhája viszont értékes az oszcilláló vöröses öltözékkel, melyre finom pamutból szőtt áttetsző, fátyolszerű felsőruha omlik. Ennek a fátyolnak a fénytörésé ben lesz olyan rezgő, fehér és zöldes foltokkal telehintett a ruha vöröse. A kép alsó szegélyén sérült írás szól arról, hogy az ábrázolt személy Smeralda Bandinelli, született Donati, aki Bacca Bandinelli firenzei szobrásznak a nagyanyja volt. Az azonosítást szolgáló felirat csak később került a képre. 2 Az eddigiekben megpróbáltam szemléltetni a kora reneszánsz portréfestészetében a tipikusnak mondható jellegzetességek mellett a hagyományos trendtől eltérő megoldásokat és egyúttal egy időben lezajló fejlődést is, ami a korábbi etalonhoz képest a személyiség megragadásának újszerű módjában jelentkezett. Ez az egyedi ötletgazdagságon túl főleg a németalföldi festészet hatásában csapódott le. Már Botticelli Nő az ablaknál című arcmása esetében is a térbeli ábrázolás az oszújművészet

7 Sandro Botticelli: Hölgy arcképe az ablaknál (Smeralda) körül, tempera, fa, 65,7 41 cm lopos architektúrával németalföldi mintára volt visszavezethető. Ami a portréfestészetben az eddigiekhez képest merőben más volt, az a Brugge-ben élő német származású Hans Memling munkásságában jelentkezett átütő módon. Ha tudjuk, hogy Brugge-ben nagy firenzei kolónia élt Memling portrémegbízásainak több mint húsz százalékát itáliai megrendelésre készítette, nem lepődünk meg azon, hogy a kiállításon Memling egy férfiportréja: a Fiatal férfi arcképe, ( ) állította meg az embert. A női portréknál jóval korábban, már 1440-ben Andrea del Castagno háromnegyed profilban ábrázolta a megörökített férfiút, tehát a Memling-arckép újdonsága nem merül ki ebben. Az ábrázolt ifjú prémszegélyes bíborruhában jelenik meg egy márványoszlopokkal díszített loggia előtt, egymáson nyugtatott kezét a kép keretére, ami egy ablak mellvédjének illúzióját kelti, helyezi. A loggián keresztül egy tájképre nyílik kilátás. Az ábrázolt személy zárkózott, öntudatos, hideg tekintettel néz velünk szembe. Nemcsak ez a közvetlen megjelenítés új sajátosság, hanem az a finomság is, amely a háttéri tájképből előkúszó fény által az arc egyenletes megvilágításában gyöngéd érzékletességgel modellálja a vonásokat. Az a művésziesség, amely Memling egyéni stílusából következik, minden konvencióval szembeszegül. Az ábrázolt személy az arcát a szemlélő felé fordította, ami az egyénítést sokkal jobban szolgálta, mint a profilkép, és a nagyobb képkivágásban a kezek is megjelenhettek. A kép elkészülte után Memling minden bizonnyal rögtön Firenzébe küldte a festményt, ahol az itáliai művészek csodálattal tanulmányozhatták. Verrocchióra, Ghirlandaióra, Raffaellóra egyaránt hatott. 3 Memling műve valósággal megtermékenyítette a firenzei festészetet a portréművészet poétikus felfogása által, és főleg azáltal, hogy az ábrázolt lény élethű fiziognómiai megjelenítésében személyiségének individuális jegyeit is kifejezésre juttatta. Függetlenül a három központtól és a quattrocento korszakától, a kiállítás záróképe egy szinte szentélyszerű elhelyezésben Leonardo da Vinci Hölgy hermelinnel című arcmása volt. A mű szerepelt Budapesten a Szépművészeti Múzeumban a Botticellitől Tizianóig címmel megrendezett reneszánsz festészeti kiállításon, de mégis nagyszerű és elgondolkoztató volt ebben az összefüggésben ismét találkozni vele. A rendezés látszólagos koncepcióbe- 6 újművészet

8 Reneszánsz facebook li következetlenségén 4 a kép ugyanis nem került bele a tematikai egységek rendjébe, se a katalógusban egymás után fűzött arcképek közé jólesően lepődött meg az ember, annál is inkább, mert annyi remekművű arckép után lefegyverző volt a mindenek fölé emelkedő hermelines hölgyet ábrázoló mű zsenialitása. A festmény misztikus ereje, mely a szépség megfoghatatlanságát sugallja, a fény-árnyék sejtelmes, légies regisztereiből, a leonardói sfumatóból lágyan és egyúttal nagy intenzitással sugárzik ki. A kép legvilágosabb foltja a hermelin bundája, de a hozzá simuló kéz, az arc és a dekoltázs is fénybe van mártva, és fény hull a bal vállra is, miközben a fej hátsó része és a jobb váll belesüpped az árnyékba, akárcsak az elmosódó bal kéz. A misztikumot fokozza az az ellentmondás, hogy az arc nyílt és a nő pillantása félreérthetetlen, amint a Hans Memling: Fiatal férfi arcképe festmé körül, olaj, fa, cm nyen nem látható, de a tekintet irányával érzékeltetett személyre néz, teljesen kifelé a képből, ami után megtévesztő módon fölmerülhet, mintha mégsem lenne ez a tisztán és szabatosan megjelenített arc olyan rejtélyes. Csakhogy a titokzatosság éppen abból is fakad, hogy az igen plasztikusan és élethűen ábrázolt részek: az arc, a kéz, az állat teste és élénk feje, valamint a ruhára tenyerelő és a fölemelt másik mancsa és az árnyékban szétolvadó részek egyszerre éles és finoman elpengetett kontrasztba kerülnek. Ezek a fogalmak: teljes profilkép, háromnegyed profil nem mondanak semmit. Ahogyan a félalakos portrén a felsőtest balra és a fej jobbra fordul, abban a kontraposztos mozdulatban benne van a mozgás rebbenékenysége is, miközben ismét egy rejtett ellentmondás és izgalmas feszültség! az elevenséget és az időbeliséget is keltő arckép egyidejűleg az időtlenség örökkévalóságát sugallja. A Hölgy hermelinnel Cecilia Galleranit ábrázolja, a sötét bőréről Morónak nevezett milánói herceg, Ludovico Sforza kedvesét ben. Leonardo, aki a kitűnő humanista uralkodó festőjeként és mérnökeként 1482 és 1499 között dolgozott a milánói udvarban, Ludovico Sforza megbízásából festette meg a szerelmesét. A tizenhét éves leány, aki ugyan nem kiemelkedően előkelő családból származott, de igényes neveltetése folytán tudott latinul és maga is verselt, a források szerint 1489-től 1492-ig lehetett a fejedelem szeretője, és egy fiút is szült neki. A képen a legfrissebb divat szerint van öltözve: felhasított ujjú, mélyen kivágott hímzett ruhában, a nyaka körül és a dekoltázsra hullva egyszerű fekete gyöngysorral. Bal vállára sárga selyemmel bélelt kék köpeny borul. Fekete hajpánt szorítja le középen elválasztott haját, mely az álla alatt van áthúzva és hátul lófarokban végződik. A hajpánt a fejre borított, fátyolszerűen áttetsző kendőt is rögzíti. A kép különlegességéhez tartozik, hogy a leány a karján egy hermelint tart, melyet az arányaiban túl nagy keze a finoman tagolt hosszú ujjakkal se nem fog, se nem simogat. Az ajkán egy alig megrebbenő mosoly játszik, ami a szép metszésű vonásokat, a sfumatóval gyöngéden modellált arcot roppant kedvessé és megnyerővé teszi. A kép közepén elhelyezett hermelin kulcsfontosságú attribútum, ami felveti jelentésének a kérdését. A legkézenfekvőbb összefüggés, hogy Ludovico Sforza címerállata volt, miután ban a herceg megkapta a Hermelin rendet. Fölvetődött az is, hogy Cecilia vezetéknevével újművészet

9 Galleria, a galé, ami a hermelin görög neve szójátékot alkotva került a prémes állat a képre. A dolog azonban bonyolultabb, a jelentés több forrásból is táplálkozhat. Ugyanis számos asszociatív jelentés és szimbólum halmozódott föl a hermelinben. Az állatról ismeretes, hogyha sárral bekenték odújának a száját, inkább kint maradt a szabadban, és hagyta magát elfogni a vadásztól, azaz inkább elpusztult, semmint bepiszkolódott volna, olyanynyira irtózott a mocsoktól. Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel Leonardónak fenn is maradt olaj és tempera, fa, 54,7 40,5 cm egy hermelinvadászról készült rajza. Ebben az összefüggésben lehetne a szüzesség szimbóluma, ami azonban az uralkodó szeretőjére nem illik. Mégis lehet erényszimbólum, a belső tisztaság értelmében, amit az állat fehér szőrével is asszociálhatunk. Másfelől Leonardo a Kodex H-ban a szerénység erkölcsi tulajdonságával is felruházta. Föltételezhető, hogy a hermelin magára Ludovico Sforzára értendő, akire a szerénység, a tisztaság és a tisztesség egyaránt vonatkoztatható 5. Tovább gyarapítja a művészettörténeti spekulációk, illetve konnotációk számát az az értelmezés is, hogy miként a makulátlan fehér prém a vadász számára olyan, mint egy ékszer, Cecilia tiszta szerelme Ludovico ékszere, akinek a szépség iránti vadászatát siker koronázta. 6 Végezetül én inkább arra hajlok, hogy a hermelin a szép nő attribútuma, és így Cecilia Galleria belső tűztől, a lélek fehér izzású tüzétől áthevített képmását saját nemessége révén a hermelin tisztaságával hozzam kapcsolatba. Jegyzet: 1 Stefan Wappelmann: Botticelli: Női arckép (Simonetta Vespucci). In: Gesichter der Renaissance Meisterwerke italienische Portraitkunst című katalógus, 2011, Hirmer Verlag, München, Stefan Wappelmann: Botticelli: Nő az ablaknál. In: i.m Keit Cristiansen: Memling: Fiatal férfi arcképe. In: i.m Hogy a festmény a kiállítás utolsó és ily módon kiemelt darabja volt, valójában gyakorlati okból történt. A Hölgy hermelinnel ugyanis arra várt, hogy már a tárlat bezárása előtt a Londonban november 8-án nyíló nagyszabású Leonardo-kiállításra szállítsák. 5 Stefan Wappelmann: Zum Schulterblick des Hermelins Änlichkeit im Portrait der italienischen Frührenessaince. In: i.m lásd 5. jegyzet 8 újművészet

10 Murádin Jenő Nagybányától a szenespincéig Ferenczy Károly gyűjteményes kiállítása Magyar Nemzeti Galéria, XI V. 27. A kérdés, hogy miért időszerű Ferenczy Károly mostani 60,2 95,5 cm gyűjteményes kiállítása és még néhány ilyen alkalom az elmúlt száz évben, azt hiszem, könnyen megválaszolható. Mert Ferenczy Károly olyan emblematikus alakja volt a magyar művészetnek, aki kiteljesedett életművével közelebb hozta a Nyugatot a Kelethez, s a modernizmus kezdeteinek alapköveit rakta le. Másrészt a vegyes öszszetételű nagybányai táborverők között az ő nagyszerű festészete a minőség magasra állított mércéjét mutatta és állandósította. Mert nagy igazság van abban, hogy csak a minőséget fölmutató alkotóknak adatik meg, hogy nemzedékenként legalább egyszer találtassék valaki, aki újra és újra elmélyedjék a hagyaték értékelésében. Malonyay Dezsőnek még csak felületen mozgó pályarajza után Petrovics Elek idézte elénk, avatott tollal Ferenczy alakját, majd Genthon István hozott új szempontokat a fel- Ferenczy Károly: Hazatérő favágók I. tárásban, most pedig egész munka- 1899, olaj, vászon, csoport végezte el az újraértékelés feladatát a Magyar Nemzeti Galériában Plesznivy Edit, Boros Judit és munkatársai összmunkájával. S ez helyén is van így, hiszen minden korszak más és más nézetben értékeli újra az alkotást és magát az alkotót is. Ferenczyben, ebben a művészpályára későn lépett, a jogászkodás és a bánsági birtokon a gazdálkodás cseppet sem vonzó kilátásai között unatkozó fiatalemberben egyszerre csak szunnyadó energiák szabadultak föl, egyértelműen a művészi alkotás irányába mutatva. Pályáján azután többször is voltak olyan mozzanatok, amelyek alapvetően fontosak lettek a századforduló magyar művészetének alakulásában. Talán az első ezek között a nagybányaiakhoz való váratlan csatlakozása volt. Hollósy Simon és zajos müncheni társasága a bajor főváros kávéházaiban tervezgette a nagybányai expedíciót 1896-ban, a millennium évében. A disztingvált, arisztokratikus alkatú Ferenczy soha nem keveredett közéjük. újművészet

11 Ferenczy Károly: Tavaszi táj a Virágheggyel Csendesen meghúzódva a Caffe 1898, olaj, vászon, cm Lohengrin sarokasztalánál, egyszer csak kijelentette, hogy ő is velük megy. Ez döntő lépés volt, mert Ferenczy és családja sok évre állandó lakosként telepedett meg a bányavárosban. És még valami. Az ő Münchenben festett képei, az ban készült Madárdal és az erdős hátterű, pompás Önarcképe, valami megmagyarázhatatlan csoda folytán megelőlegezték a nagybányai festészet lényegét és varázsát. Ezt elsőként monográfusa, Genthon István vette észre. A művésztársak és növendékek azonban már az első nagybányai években láthatták, hogy ő az, aki leghamarabb és minden zökkenő nélkül magáévá tudta tenni a műtermekből kilépő természetelvű festészet minden előnyét. A többiek, beleértve Hollósyt, az első nyáron szinte alig festettek valamit, mert, ahogyan Réti István írta a nap fényessége elvette a szem látását. Ferenczy azzal sem küszködött sokáig, hogy bonyolult kompozíciós témákat emeljen be a természeti környezetbe. Nevezetes Hegyi beszéde után melynek egyébként nem lebecsülendő festészeti kvalitásai vannak ezt a kísérletet abba is hagyta. Nagybányai tájmotívumait úgy fedezte föl és festette végig, hogy alakos ábrázolásai nagyszerűen beleilleszkedjenek ebbe a panteisztikusnak érzett térbe. A neósok, a magyar Vadak társaságához tartozó Czigány Dezső lényegre tapintóan mondotta egyszer: Nem azt irigylem én, hogy Ferenczy úr hogyan fest, hanem azt, hogy mit fest! Ki is merítette hamar közeli tájképtémáit, hogy azután más helyszínek, más témák felé forduljon. Egy másik sarkalatos pont a pályáján 1903-as gyűjteményes kiállítása a budapesti Nemzeti Szalonban. Ez alapvetően a nagybányaiak diadalát hozta meg. Mert Ferenczy mutatott meggyőző példát arra, hogyan kell átlényegíteni a témát, miként kell elszakadni mindenféle elbeszélő tartalomtól, a látvány alapú tiszta festészet irányába. Művei előtt elcsitult Ferenczy Károly: a korabeli gúnyos kritikák tonnaszám A tékozló fiú I. fölgyűjthető ellenvetése: hogy a mai 1907, olaj, vászon, cm 10 újművészet

12 Nagybányától a szenespincéig festők nem tudnak rajzolni, elmosódott foltokból áll öszsze a kép, ki látott még lila árnyékot stb. Ferenczy egyik fő műve a most is látható Három királyok, mely korábban éppen ezekre a vehemenciákra adott alkalmat, most fölmagasztosult a magyar festészet kiváló művei közé. És sorra születtek azután nagyszerű alkotásai, a Márciusi est, líraiságának legszebb darabja, a Festőnő, a Levétel a keresztről, az Október, gyermekeinek portréi és portrékompozíciói, a Józsefet eladják testvérei, a Nyilazók. Témái mindig túlmutattak az ábrázolt jeleneten. És éppúgy, mint Édouard Manet esetében, valami meghatározhatatlan időtlenséget vagy nosztalgiát sugalltak. Stílusa törésmentesen építkezett, impresszionisztikus, szimbolikus, olykor szecessziós elemeket egyesítve, végül a posztimpresszionista képalkotás felé haladva. Azon alkatok Est II. Ferenczy Károly: között volt, akik minden élethelyzetben megtalálták festészetük témáit. Néha úgy érezzük, mintha a témák találtak volna rá, mint Babits Mihály írta klasszikus verssorában: Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét. Budapesten, ahol 1906-tól mint főiskolai tanár működött, enteriőrök, finom porcelánvázákba helyezett artisztikus csendéletek és aktok váltották föl korábbi témáit. Itt került ismét kapcsolatba ifjúkori bánsági ismerőseivel, akik birtokukat eladva a pesti dzsentri típusú polgári réteget alkották, a színházi-kávéházi élet pesti miliőjét fönntartva, és akiknek igen jellegzetes alakja éppen a festő testvérbátyja, a színházrajongó Ferenczy Ferenc volt. Mintha újra összejött volna az a társaság, melyből valamikor ő maga is kinőtt. Az Andeevits, Bukovinszky, Joannovits, Manno famíliák tagjai. Ferenczy tanítványai a későbbi neósok, Vadak közül is sokan voltak. A kezdetekkor közéjük számított például Perlrott Csaba Vilmos, Czigány Dezső és Uitz Béla is. Becsülték mesterüket, mert az ő mértékadó szigorúsága és minőségében példaadó festészete meg is követelte ezt a tiszteletet. Most, 1912, olaj, vászon, 115,5 84 cm hogy együtt láttuk föllelhető és hozzáférhető képeinek sokaságát, ezek stílusfejlődésének olyan elmozdulásait mutatják, melyek festészete megítélésének újragondolását igénylik. Utalnék itt biblikus témáira és aktos kompozícióira, melyek e kiállításon egymást fölerősítve keltenek valami meglepő interferenciát az új idők törekvéseivel. Ám mindez változatlanul az ő evolutív továbblépéseit mutató alkatából adódott. Tanítványai ezt nem tudták és nem is akarták követni. Ott, ahol az utak elváltak, hogy Lukács György nyomán Tímár Árpád nagyszerű forráskiadvány-sorozatának címét idézzem, Ferenczynek kevés szava lehetett. A fiatalok a párizsi impulzusok, mindenekelőtt Matisse nyomán, egészen más irányban indultak el. Mint ahogy Verdi dallamosságát az új idők szellemében a wagneri akkordok váltották föl. újművészet

13 P. Szabó Ernő Kiállítás Nemes Marcellről, a gyűjtőről és a mecénásról Szépművészeti Múzeum, X II. 19. Oskar Kokoschka állítólag nem különösebben kedvelte Nemes Marcellt, s az is lehet, hogy a gyűjtő sem igazán érezte a magáéhoz közelállónak a nála éppen húsz évvel fiatalabb festő egyéniségét. Vagy éppenséggel nagyon is hasonlítottak egymásra néhány dologban, olyanynyira, hogy épp a tulajdonságok hasonlósága keltett közöttük feszültséget. Tény, hogy a korabeli levelezés szerint szinte egy percig sem volt nyugalom abban a teremben, ahol Kokoschka Nemes Marcell portréját elkészítette, állítólag éppen ezért van, hogy a képen a gyűjtő-mecénás jobb karjának körvonalai olyan elmosódottak, s hogy az egész festményből árad a dinamika, az erő, egyféle agresszivitás, amelyet az visel el általában a legnehezebben, akit hasonló tulajdonságok jellemeznek. A mű 1928-ban készült. Akkoriban tehát, amikor Nemes Marcell immár nyolc éve Münchenben élt, olyan fényűző körülmények között, amilyenek csak a leghatalmasabbaknak, leggazdagabbaknak adatnak meg. Gyűjteményének legjelentősebb darabjai Münchenben, a Leopoldstrasse 10. szám alatti városi palotájának a falán függtek, de övé volt a tutzingi pompás kastély is a Starnbergi tó mellett, s néhány évvel korábban megvásárolta a velencei Canale Grandén fekvő Palazzo dei Leonit, a hófehér falú, befejezetlen palotát is. Elismertségét magyarországi művészeti körökben korábban olyan adományokkal alapozta meg, mint El Greco Bűnbánó Magdolnája (1921) vagy Mányoki Ádám II. Rákóczi Ferencet ábrázoló arcképe (1925), a kortárs művészeti életben elfoglalt pozícióját jól jellemzi, hogy 1920-ban nemcsak alapító tagja volt a Szinyei Társaságnak, de később a Szinyei Társaság Barátainak Köre elnökségébe is bekerült. Ami pedig a nemzetközi hírnevet illeti, arról leghíresebb portréjának alkotója, Oskar Kokoschka sorai is tudósítanak egy El Greco-festmény kapcsán, amelyet Maier-Graefe fedezett föl valahol egy spanyolországi templomban a végső romlás előtti állapotban: Ezt a képet aztán, úgy vélem, Nemes Marcell vette meg: neki nevezetes gyűjteménye volt Münchenben, jórészt spanyol mesterekből, s maga is restaurált képeket, köztük, emlékezetem szerint, ezt az elpiszkolódott és sérült Grecót is. Akkoriban Kokoschkától is vásárolt vagy tíz képet, de 1928 volt annak az árverésnek az éve is, amelyen gyűjteménye egy részét amszterdami aukción értékesítette, miután eladásáról korábban sikertelen tárgyalásokat folytatott amerikai múzeumokkal. Ahogyan az 1913-as nagy árverésen a modern francia festészet remekeitől nyilván kényszerűségből vált meg, úgy most régi mesterek műveit kellett eladnia, hogy az összeomlástól, az anyagi és erkölcsi csődtől megmeneküljön. Két évvel később, a kölni Lemperznél újabb száz képet bocsátott árverésre, de a romlás folyamatát ez sem állíthatta meg. Néhány hónappal későbbi halála után kiderült, hogy adósságai messze fölülmúlták azt az értéket, amelyet a gyűjteményének megmaradt művek napi áron képviseltek, így a várt gazdag hagyaték helyett adósságok maradtak utána. Klebelsberg Oskar Kokoschka: Kuno kultuszminiszternek talán Nemes Marcell portréja még sejtelme sem volt erről, ami , olaj, vászon, cm Lentos Kunstmuzeum, Linz 12 újművészet

14 Nagybányától a szenespincéig kor Nemes Marcellt a nemzet halottjának nyilvánította. S szerint valójában nem gyűjtő és mecénás volt, hanem ha lett volna? Alighanem akkor is kijárt volna jánoshalmi műkereskedő, aki ráadásul eltitkolja mesterségét. Nemes Marcellnek a díszsírhely a Kerepesi temetőben, s Hogy jó üzletember volt, aligha vitatható, hiszen a semmiből küzdötte föl magát a legmagasabbra a jankováczi előtte a Szépművészeti Múzeum márványcsarnokában, a Kisszebeni szárnyasoltár előtt fölállított ravatal. sokgyermekes szegény zsidó család sarjaként született A fentiek mindenestre jól érzékeltetik, hogy igazuk lehet azoknak, akik a 20. század első felének legjelentőhelyen töltötte, bolti segédként, s aki Budapesten fa- és Klein Mózes, aki gyerekkora nagy részét Hódmezővásársebb magyar műgyűjtőjének tartják Nemes Marcellt. S szánkereskedőként kezdte karrierjét. Gyűjtőként is legalulról kezdte kicsiben, s ízlése folyamatos csiszolódásán ke- igazuk lehet azoknak is, akik szerint a gyűjtőtársadalom legellentmondásosabb személyiségei közé tartozott. resztül jutott el odáig, hogy így fogalmazhatott: rendesen sok évvel megelőztem vásárlásaimmal a kor ízlését. Ilyennek látták őt kortársai is. Rippl-Rónai József a lehető legmagasabb elismerés hangján nyilatkozott róla, s Mikor én vettem, a képek festői még ismeretlenek voltak, kora múzeumi szakemberi, gyűjtői is nagyra becsülték. mire ugyanezeket a festményeket továbbadtam, már divatba jöttek az alkotóik. Ahogyan nekrológjában Petrovics Gyűjteményének jeles darabjai, főként az El Greco-képek miatt utazott Budapestre Le Corbusier, képeinek müncheni kiállítása nagy hatást gyakorolt Paul Kleere, de mazott, Valóságos furor dolgozott benne, élete végéig nö- Elek, a Szépművészeti Múzeum akkori főigazgatója fogal- (a katalógusban Tímár Árpád által összegyűjtött) vekvő lázassággal vásárolt, gyűjtött, cserélt, eladott, nyugtalan munka, állandó Rippl-Rónai József: korabeli újságcikkek között van olyan is, amely Nemes Marcell képmása 1912, olaj, lemezpapír, 63,5 44 cm tervezés és izgalom volt az élete gyűjteményének becses töredékeit örökre meg fogják őrizni múzeumaink. A Szépművészeti Múzeumot egymagát mintegy 40 darabbal gyarapította, amelyek mindenkorra őrt fognak állani emléke felett Egy új gyűjtőtípus alakja rajzolódik ki a nekrológ soraiban. A marchand amateuré, a gyűjteményét nem örökölt vagyonból, főúri hitbizományok jövedelméből létrehozó és gyarapító, hanem a saját erejére és a kortárs művészet világával kialakított kapcsolataira támaszkodó, a gyűjteményt annak darabjaival való kereskedéssel gyarapító gyűjtőé, akinek ízlése folyamatosan fejlődik, pallérozódik, s akinek tevékenysége hasonló hatást gyakorol kortársaira is. Ennek a gyűjtőtípusnak az alakját körvonalazza a Szépművészeti Múzeum kiállítása, amely az igen jól hangzó El Grecótól Rippl-Rónaiig címet kapta, s amelynek anyaga azonban a nevekkel jelöltnél jóval tágasabb intervallumot fog át, hiszen az ókori görög vázáktól, római üvegektől századi iparművészeti tárgyakon át az egyetemes művészet nagy mestereinek a műveiig, illetve Nemes Marcell kortársainak az alkotásaiig terjed. Nemes volt az, aki felfedezte a fiatal Uitz Béla tehetségét (egy tételben vásárolta meg egy kiállításnyi anyagát), Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár újművészet

15 Szépművészeti Múzeum Paul Cézanne: Tálaló , olaj, vászon, 65,5 81 cm halála előtt nem sokkal vette meg Farkas István egyik friss művét. Nemes Marcell alakját Kokoschka festményén kívül Pólya Tibor és Herman Lipót rajza is megörökíti, hízelgőnek egyik sem nevezhető (Wilhelm Uhde, akitől a gyűjtő Picasso Ülő nő zöldben című képét akarta megvenni, azt írta róla: nagy magyar műértő és gyűjtő, akinek bár úgy nézett ki, mint egy lókupec a képekhez csodálatos érzéke volt ). Rippl-Rónai József 1912-es portréja ezt az ellentmondást oldja föl, egy évvel korábbi pasztellje pedig Nemes feleségének ravataláról azt a drámát is megidézi, amelynek átélésében a művészet nyilván nagy segítséget adott a gyűjtőnek, aki a felesége elvesztése utáni években (mint Lázár Béláról készített rajza mutatja), autodidaktaként maga is rajzolt, festegetett. Jelzi egyben a mű azt is, milyen fényűző környezetben, komoly műtárgyakkal körülvéve élt a gyűjtő már első műtárgyvásárlásai után kevesebb mint egy évtizeddel. Ezt a környezetet rekonstruálja a kiállítás első egysége, enteriőrszerű elrendezésben mutatva be régi bútorokat és olyan műtárgyakat, amelyek többségét Nemes Marcell adományozta az Iparművészeti Múzeumnak. Innen vezet tovább az út az egykori Nemes-gyűjtemény régi olasz, német, illetve németalföldi festményanyagának válogatott darabjaihoz, illetve El Greco műveihez, amelyek gyűjteményét a kortárs francia művészek alkotásaival együtt híressé tették. Valójában ezek együttese (a kiállításon a többi között Courbet, Cezanne, Maillol műveivel) és a magyar művészet klasszikus modern mestereinek (Munkácsy, Paál László, Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Fényes Adolf) műegyüttese rajzolja meg elsősorban az ő szellemi portréját és érzékelteti, miben is állt az a vonzerő, amelyet gyűjteménye a kortársakra gyakorolt. Egyben érzékelteti azt a szoros kapcsolatot is, amelyet a kortárs magyar művészet több jeles képviselőjével kialakított, s amely gyűjteménye gyarapításánál is meghatározó jelentőségű volt. Hiszen, mint Meller Simon fölidézte, a gyűjtő, aki gyakran utazott Párizsba, szívesen vásárolt úgy, hogy onnan budapesti lakására küldetett műveket például Manet, Renoir, Cezanne vagy éppen El Greco képeit, s a Japánból azokat, akiknek ítéletét fontosnak tarzotta, Szinyeit, Ferenczyt, Fényest, Hatvanyt, Petrovicsot stb. felvitte magához, megmutatta nekik a képeket, végighallgatta véle- 14 újművészet

16 Nagybányától a szenespincéig ményüket, vitatkozásukat, s egy óra múlva tisztában volt azzal, hogy mit kell megtartania és mit visszaküldenie. Amennyire pótolhatatlan veszteségnek tartjuk ma, hogy az így a gyűjteménybe került remekek (például Courbet A világ közepe című műve, ami valahogy teljesen kifelejtődött a katalógusból is) az 1913-as párizsi árverésen vagy más alkalmakkor szétszóródtak a világ minden részébe (igaz, egy részüket sikerült magyar gyűjtőknek megvásárolniuk), anynyira nagy nyeresége a magyar múzeumügynek, vizuális kultúrának, hogy Nemes Marcell 1911-ben nem kevesebb, mint hetvenkilenc képet (közöttük, ahogyan a kiállítás második részében látható összeállítás jelzi, Gulácsy Lajos, Székely Bertalan, Márffy Ödön, Perlrott Csaba Vilmos, Vaszary János festményeit) ajánlott fel Kecskemét városának, egy helyi képtár létesítése céljából, azzal a feltétellel, hogy a város évente háromezer koronával járuljon hozzá a gyűjtemény további fejlesztéséhez. Az adománynyal Kada Elek polgármester és a városi képviselőtestület művészettámogató teljesítményét, elsősorban a művésztelep létrehozását kívánta honorálni, és egyben nyilván újabb mecénási gesztusok megtételére kívánt ösztönözni. A kecske- Derkovits Gyula: Vasút mentén 1932, tempera, ezüst métiekben jó partnerre talált. porfesték, karton, cm Nem mondható el ugyanez Budapest Székesfővárosról, amelynek egy évvel később több száz darabos kortárs magyar művészeti gyűjteményét ajánlotta föl azzal a feltétellel, hogy az így létrejövő Modern Magyar Képtár anyagának gyarapításához a főváros a maga részéről évi százezer koronával járuljon hozzá. Amennyire sajnálatos, hogy az adományozói szándék itt hamvába holt, annyira jellemző, hogy Nemes Marcell nem adta föl, hazai és külföldi múzeumoknak újabb és újabb műveket adományozott, díjakat, alapítványokat hozott létre. Nyilván erre utal, hogy a katalógusba kissé rejtélyes okokból még egy olyan Derkovitskép is bekerült, amely két évvel Nemes halála után született azt jelzi ez, hogy a Szinyei Társaságon belül tett alapítványainak a jótékony hatását egészen 1940-ig élvezhették a kortárs alkotók. Azután évtizedekig csönd volt, Nemes Marcellről kevés szó esett, egészen 1971-ig, amikor Sümegi György művészettörténész megrendezte a kiváló gyűjtő-mecénás munkásságát megidéző első jelentősebb tárlatot (majd néhány év múlva megírta róla máig alapvetőnek számító tanulmányát). Reméljük, nem kell újabb harminc-negyven évet várni, amikor a Szépművészeti Múzeum újabb tárlatot szentelhet neki, immár gyűjteményének a világ nagy múzeumaiba került remekeit is bemutatva. Magyar Nemzeti Galéria újművészet

17 Lóska Lajos Jovián György-retrospektív a templomtérben Fővárosi Képtár Kiscelli Múzeum, XII II. 15. Jovián György LX című gyűjteményes kiállítását tekinthetjük meg a tél derekán a Fővárosi Képtár Kiscelli Múzeum templomterében. A festő hatvanadik születésnapját, ahogy ez egy alkotóhoz illik, gondolatébresztő bemutatóval ünnepli, de a tárlatnak címet adó, kezét és arcmását ábrázoló portréját, mely a hiperrealista és a fekete-fehér fotótechnikát egyaránt megidézi, szerényen elrejti a templomrom egyik eldugott zugában. A viszonylag kisméretű kép tárgyszerű és dokumentatív. A művész tudja azt, hogy a kéz és a fej jellemzi legjobban a személyiséget, ezért minden más részletet elhagyva csak erre a két Jovián György: testrészre koncentrál, s a nagyon A rozsda dicsérete 2008, olaj, vászon, cm kifejező, ráncoktól barázdált arcmásra és kézfejre mintegy stigmaként ráfesti a hatvanas évszámot. Jovián retrospektívnek hirdeti tárlatát, ennek ellenére mindössze egy tucat mű szerepel rajta: nem kerültek az érdeklődők elé sem a korai pop art ihlette, sem a 1990-es évek visszafogott írásos, falfelületet idéző, majdhogynem monokróm munkái. Valószínűleg úgy gondolta (a szerénységből erényt kovácsolva), hogy a kevesebb mindig több, és hogy az egységes anyag jobban kifejezi művészetét, mint egy minden korszakát alaposan lajstromozó, ebből következően kicsit eklektikusabb válogatás. A régebben készült vásznak közül egyedül a fekvő, színes vezetékek talán infúziók behá- Fotók: Berényi Zsuzsa 16 újművészet

18 Érett művek lózta meztelen figurás Aquariusát ( ) állította ki, ami azonban korántsem tekinthető korai alkotásnak, különösen, ha ismerjük életrajzát, és tudjuk, hogy a szilágysomlyói születésű művész 1975-ben, Bukarestben fejezte be tanulmányait a képzőművészeti főiskolán, s 1982-ben, tehát még bőven a rendszerváltozás előtt költözött Budapestre. A felvonultatott anyag tömörsége azt bizonyította, hogy érdemes volt erősen szelektálni, mert a válogatásnak köszönhetően stilárisan egységes, fő mondanivalóját, az elmúlást megrázóan kifejező tárlatot tekinthet meg a látogató a kiscelli templomtérben. Az oldalajtón belépve az apszisban három kép fogad. A már említett, hatalmas méretű Aquarius és a szeméthegyek összegabalyodó, már-már szerves struktúráját bemutató, címével Huxley utópisztikus regényére utaló Szép új világ I-II (2009). Tovább sétálva a hatalmas terével, rusztikus téglafalaival mindenkit lenyűgöző templomtérben, egy nagyon világos felépítésű műegyüttessel találkozunk: az egyik oldalon a látszólag az abszrakcióhoz közeli, ám nagyon is tárgyias, mikrostruktúrákat bemutató festmények láthatók, míg velük átellenben a figurális munkák függenek. Talán kicsit direktnek tűnik, de mindenképpen jó entrée a Szép új világ című képpárral kezdeni. A nem éppen derűs és nem éppen optimista kompozíció ugyanis nagyon aktuális tényt illusztrál. Arra figyelmeztet, hogy ha nem vigyáz a mohón fogyasztó emberiség, ha nem mérsékli éhségét, bele fog fulladni saját szemetébe. A megfogalmazott komor vízió ellenére a kép előadásmódja derűs, hiszen a kis, tarka műanyagdarabkák, papírfecnik puha, dekoratív, rongyszőnyeget idéző faktúrává állnak öszsze. Sőt ha tovább Jovián György: Önarckép szemlélődünk, 2011, olaj, vászon, cm Jovián György: Abitura azt is megállapíthatjuk a tekergő drótok, csatlakozók, dugaszok és összetört 2001, vegyes technika, cm hangszórók törmelékéről, hogy híradástechnikai hulladékok, amiket egy németországi kikötőben kapott lencsevégre a művész. Tematikáját, struktúráját tekintve nekem a két vászon Bajkó Anikónak a 70-es évek végén készült textilhulladékot megörökítő fotóit (Textiltemető Mohács, 1978) juttatták eszembe, bár azokat a mindig kísérletező neoavantgárd, míg a Kiscelli Múzeumban látható képeket az újfiguráció és a posztmodern inspirálta. A társadalomkritikát megfogalmazó Jovián Györgyöt a hulladékokhoz és a kacatokhoz való vonzalma még az arte povera képviselőivel is rokoníthatja azzal a nem kis különbséggel, hogy ő minden hulladékrészletet igen igényesen, aprólékosan, újművészet

19 Jovián György: Tájkép vörös sárral nagy tudással és türelemmel, mármár artisztikusan fest meg. E vász- 2011, olaj, vászon, cm nak ugyan fotó alapján készülnek, ám a fénykép csak vázlat, amit átír, átalakít. Ugyancsak fotó felhasználásával készült a szinte monokróm, szürke színű göröngyöket ábrázoló diptichon (Út I-II, 2006). A vashulladékok, a roncsok bonyolult szerkezetét elénk táró A rozsda dicsérete (2008) viszont erősebb koloritú, festőibb, színesebb. Részleteinek, hajlított, rozsdás vasdarabjainak, csöveinek, huzaljainak megfestését szemlélve akár csak a hiperrelisták képeinél a türelem, az igényesség, az aprólékosság nyűgözi le a látogatót. Rokon szemlélet, a törmelékvilág ábrázolása hívta életre a Cserepek (2008) című alkotást is. Ennek vázlatát, a törött cserepeket Párizsban fotózta le a művész, és témáját tekintve a tárlaton nem szereplő Bontás (2010) sorozat előzménye. A témakör kibontásának mintegy betetőzése a mohó profitéhség szülte tragikus vörösiszap-szerencsétlenséggel foglalkozó Tájkép vörös sárral (2011). Az apszissal szemben, a két torony lábazatát öszszekötő boltív alatt látható a figurális és a tárgyi világot összekötő, különböző finomságú faktúrákra festett, a képtér szélére komponált, lépő női hátaktot ábrázoló Abitura (Eltávozó, 2001). A hátterét jelölő majdnem monokróm, szinte durva salétromos falfelület érzékletesen emeli ki, ellenpontozza a képtérben lépegető szép fiatal női testet, mely a bemutató talán egyetlen, az életnek és a szerelemnek emléket állító motívuma. Szólnunk kell még a képtér felületén ritmikusan ismétlődő, számos más művén is megjelenő sárga kockákról is. E kockácskáknak nem csupán dekora- Enteriőr: Jovián György kiállítása 18 újművészet

20 Érett művek Jovián György: Lépcsők 2009, olaj, vászon, cm tív funkciójuk van, hanem mindenekelőtt a nagyításhoz alkalmazott négyzetháló sarkait jelölik. Jovián ugyanis a klasszikus, már az egyiptomiaknál is meglévő, négyzethálós rendszert alkalmazva nagyítja fel a vázlatait. A tárlat figurális festményei, akárcsak a kacatképek, elsősorban az elmúlásról szólnak. A Lépcsőkön (2009) egy összekuporodó, karját a mellén összefonó férfi (talán csavargó?) alszik az erősen megvilágított, töredezett élű római lépcsőkön. A fekete bőrkanapén ülő és a kanapén égő gyufakupacot néző sovány, mezítelen, kopasz férfit ábrázoló kép pedig azt sugallja, hogy az élet ellobban, mint a gyufa lángja. A közeledő halál képzetét legdirektebben az idei esztendőben festett Pallium Marie (2011) jeleníti meg, mely a perspektívát mesterien alkalmazó reneszánsz festő, Andrea Mantegna merész rövidülésben megfestett Halott Krisztusának a parafrázisa. Az ágyon fekvő, kék lepellel borított, a művész önarcképét viselő figura kórházi szobában pihen. Erre utal a képtér jobb oldalán látható fehér fémkorlát, illetve a háttérben felvillanó kábelköteg. A kórházi szoba és a Szűz Mária óvó, befedő köpenyét is megidéző kék színű tarkaró direkt utalás az istenanyára, gesztus, ami által a művész magát, a lelkét Mária kegyelmébe ajánlja. A mű egyszerre megrázó és felemelő. A vég tragikumát érzékelteti, éppen ezért fölkavaró, idegen, sőt provokatív az örök jelenben élő, permanensen fogyasztó ma embere számára. Az élet végességét felvillantó festmény tragikumát érdemes Epiktétosznak, a nagy sztoikusnak a kézikönyvecskéjéből vett idézettel oldani: A halál, a száműzetés és minden a világon, ami irtózatosnak látszik, mindennap a szemeid előtt lebegjen! Leginkább azonban a halál. Sohasem fogsz akkor közönséges dolgokra gondolni és nem fogsz túlságosan vágyakozni valamire. Jovián György felvonultatott munkái nem egyszerűen a megtett életút dokumentumai, ahogy arra a meghívón olvasható retrospektív jelző utal, mert aktuálisak, napjaink művészeti és morális problémáira is keresik a választ. Megmutatkozik ez a naprakészség kifejezésmódjában is: festészete stilárisan egyértelműen az 1990-es évek vége óta meghatározó újfigurális irányzatokhoz kapcsolható, így szinte rímel a jelenleg a LUMÚ-ban látható nemzetközi közép-európai hiperrealista kiállításra. Jovián a jövőbe tekintve készítette el számvetését ezért is figyelemreméltó a számvetése. újművészet