JORGE LUIS BORGES Körkörös romok

Átírás

1

2 KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI KUCZKA PÉTER JORGE LUIS BORGES Körkörös romok FANTASZTIKUS NOVELLÁK Kozmosz Könyvek Budapest, 1972

3 A fordítás az alábbi kötetek alapján készült Jorge Luis Borges: Ficciones és El Aleph Emece Editores S. A., Alsina 2045 Buenos Aires, Republica Argentina A KÖTETET VÁLOGATTA BOGLÁR LAJOS FORDÍTOTTA BENCZIK VILMOS, BENYHE JÁNOS, BOGLÁR LAJOS ÉS HARGITAI GYÖRGY AZ ÉLETRAJZOT SZÉKÁCS VERA, AZ UTÓSZÓT SZÉKELY ANDRÁS MUNKÁJA A JEGYZETEKET BENCZIK VILMOS ÍRTA A FEDÉLRAJZ KORGA GYÖRGY MUNKÁJA BY EMECE EDITORES S. A., 1956, 1957 Felelős kiadó: Kováts Miklós Felelős szerkesztő: Székely Vera A szöveghűséget ellenőrizte: Szekács Vera Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa Múszaki szerkesztő: Wagner Orsolya példány, 10,24 (A/5) ív, MSZ Egyetemi Nyomda, Budapest Felelős vezető: Janka Gyula igazgató IF 1632-f-7375

4 TARTALOM Al-Mu'taszim nyomában Körkörös romok A babilóniai sorsjáték Bábeli könyvtár Az elágazó ösvények kertje Funes, az emlékező Az áruló és a hős A titokban végbement csoda A vég A Főnix szekta Dél A halhatatlan ember A harcos és a rabnő története Emma Zunz Aszterion háza A másik halál Averroes nyomában Isten betűje A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg Két király és két útvesztő A várakozás Ember a küszöbön Az Alef A betolakodó Jorge Luis Borges novellái Jorge Luis Borges

5 AL-MU'TASZIM NYOMÁBAN Philip Guedalla írja, hogy Mir Bahadur Ali bombayi ügyvéd regénye, The Approach to Al-Mu'tasim "meglehetősen kellemetlen ötvözete (a rather uncomfortable combination) az iszlám allegorikus költeményeinek melyek állandóan nyugtalanítják a fordítójukat és azoknak a detektívregényeknek, amelyek óhatatlanul felülmúlják John D. Watsont, és tökélyre viszik a Brighton legkifogástalanabb penzióiban folyó élet borzalmasságát". Előzőleg már Mr. Cecil Roberts is rámutatott Bahadur könyvében "Wilkie Collinsnak és a XII. századbeli jeles perzsa költőnek, Farid ad-din Attárnak[1] képtelen kettős gyámságára"; ezt a békés megjegyzést Guedalla változtatás nélkül, de hevesen ismétli meg. A két író lényegében egyetért: mind a ketten kimutatják a mű detektívregény-jellegét és misztikus undercurrent-jét. Ez a keveredés arra indíthat bennünket, hogy valami hasonlóságot lássunk közte és Chesterton között; majd látni fogjuk, hogy semmi ilyesmi nem áll fenn. Az Al-Mu'taszim nyomában editio princeps-e Bombayben jelent meg 1932 végén. Újságpapírfélére nyomták; a borító közli a könyv vevőjével, hogy ez az első bűnügyi regény, amelyet bombayi szerző írt. A közönség néhány hónap alatt négy, egyenként ezerpéldányos kiadást fogyasztott el belőle. A Bombay Quarterly Review, a Bombay Gazette, a Calcutta Review, az alahabadi Hindustan Review és a Calcutta Englishman dicshimnuszokat zengett róla. Később Bahadur illusztrálva adta ki a könyvet, ezzel a címmel: The Conversation with the Man Called Al Mu'-tasim; szép alcímet is adott neki: A Game with the Shifting Mirrors (Játék mozgó tükrökkel). Victor Gollancz most ennek a kiadásnak az utánnyomását jelentette meg Londonban, Dorothy L. Sayers előszavával és az illusztrációk (talán könyörületes) mellőzésével. A könyv itt van előttem. Az első változathoz még nem sikerült hozzájutnom, de az az érzésem, hogy az sokkal jobb volt. Erre a feltevésre a könyv függeléke jogosít fel, amely összefoglalja az 1932-ben megjelent első és az 1934-ben megjelent második kiadás közti alapvető eltéréseket. Mielőtt elemezném és vitába szállnék vele, azt hiszem, jó lesz legalább nagyjából végigfutni a mű fő vonalán. A regény látható főhőse a nevét végig nem tudjuk meg joghallgató Bombayben. Istenkáromló módon megtagadja ősei mohamedán hitét, muharram hónap tizedik éjszakáján mégis egy, hinduk és mohamedánok közötti békés tülekedés kellős közepén találja magát. A dobok és invokációk éjszakája ez; a muzulmán körmenet nagy papírbaldachinjai barátságtalan tömeg között törnek utat maguknak. Hindu kézből tégla repül le egy tetőről, valakit hasba szúrnak, valaki (hindu, muzulmán?) meghal, és eltapossák. Háromezer ember küzd egymással: bot revolver ellen, átkozódás trágárság

6 ellen, az oszthatatlan Isten az istenek ellen. A szabadgondolkodó diák meglepetésében a zendülők közé áll. Kétségbeesett kezével megöl (vagy megölni vél) egy hindut. Az álmából felriasztott shirkari lovas rendőrség fülsiketítő csattogással, pártatlanul osztogatja bikacsökütéseit. A diák menekül, szinte a lovak patái alatt. Kifut a legtávolabbi külvárosba. Átmegy két vasúti sínen, vagy egyazon sínen kétszer. Falon mászik át, elvadult kertbe jut, a kert mélyén kerek torony áll. Holdszínű kutyák vad falkája (a lean and evil mob of mooncoloured hounds) ugrik elő a fekete rózsabokor közül. Üldözői elől a toronyba menekül. Vaslétrán mászik fel a létra néhány foka hiányzik -, és a lapos tetőn, amelynek a közepén elfeketült medence van, csonttá soványodott emberbe botlik, aki éppen guggolva vizel a hold fényében. Az ember bizalmasan elmondja neki, hogy azoknak a fehérbe öltöztetett halottaknak az aranyfogait lopkodja, akiket a párszik hoznak ebbe a toronyba. Még más aljas dolgokat is elbeszél, és megemlíti, hogy már tizennégy éjszaka óta nem tisztálkodott bivalytrágyával. Szembetűnő gyűlölettel beszél bizonyos gudzsarati lótolvajokról, "akik kutyát meg gyíkot esznek, s akik végül is éppen olyan gonosz emberek, mint mi ketten". Hajnalodik: a levegő megtelik alacsonyan szálló kövér keselyűk szárnycsapásaival. A diákot elnyomja a fáradtság, elalszik; mire felébred, a nap már magasan jár, s a rablónak nyoma veszett. Vele együtt eltűnt néhány trichinopolisi szivar és egypár ezüstrúpia is. A diákot az előző éjszakán elhangzott fenyegetések félelemmel töltik el, elhatározza, hogy eltűnik Indiában. Közben arra gondol, hogy bár képes volt megölni egy bálványimádót, mégsem tudja eldönteni: a muzulmánoknak van-e inkább igazuk vagy a bálványimádóknak. Nyugtalanítja a Gudzsarat név meg egy palanpuri malkaszanszí-nak (a tolvajok kasztjába tartozó nő) a neve, akire a hullarabló különös hévvel zúdította szitkait és gyűlöletét. Úgy véli, hogy egy ilyen, minden porcikájában romlott ember gyűlölete felér a dicsérettel. Elhatározza bár nem sok reménnyel -, hogy megkeresi a nőt. Imádkozik, aztán lassan, szilárd léptekkel elindul a hosszú útra. Ezzel végződik a mű második fejezete. A többi tizenkilenc fejezet bonyodalmait lehetetlen felvázolni. A dramatis personae úgy nyüzsögnek, hogy az ember beleszédül, nem beszélve az élettörténetről, amely láthatólag az emberi szellem minden rezdülését kimeríti (az aljasságtól a matematikai elmélkedésig), sem a vándorlásról, amely Hindusztán egész terjedelmes geográfiájára kiterjed. A Bombayben kezdődött történet Palanpur mélyföldjén folytatódik, egy napra és egy éjszakára megáll Bikaner kőkapujában; elmeséli egy vak csillagásznak a benaresi csatornában esett halálát; összeesküvésben vesz részt Katmandu sokszögletű palotájában; imádkozik és paráználkodik Kalkutta pestises bűzében, a Machua bazárban;

7 egy madrasi irodából nézi, hogy kel fel a nap a tengerből, és Travankor államban egy balkonról figyeli, hogyan merülnek el az esték a tengerben, ténfereg és öl Indapurban, és sok-sok éven és mérföldön át tartó útját végül ugyanott, Bombayben fejezi be, néhány lépésnyire a holdszínű kutyák kertjétől. A cselekmény a következő: egy ember, a hitetlen és menekülő joghallgató, akit már ismerünk, hitvány emberek közé kerül, hozzájuk idomul, és szinte verseng velük az aljasságban. Egyszer csak ámuldozva mint Robinson a homokban feltűnő emberi lábnyomok láttán valami enyhülést tapasztal az aljasságban: valami gyöngédséget, lelkesültséget, valami csöndet vesz észre az egyik gyűlöletes embernél. "Olyan volt ez, mintha a párbeszédbe beleszólt volna egy tökéletesebb ember." Tudja, hogy az a hitvány ember, akivel beszél, képtelen erre a pillanatnyi tisztességre is; ebből arra következtet, hogy ez az ember egy barátjának vagy egy barátja barátjának a tükörképét vetíti feléje. Újra átgondolva a problémát, titokzatos meggyőződésre jut: "A föld valamelyik pontján van egy ember, akiből ez a világosság árad; a föld valamelyik pontján van valaki, aki azonos ezzel a világossággal." A diák rászánja az életét, hogy ezt az embert megkeresse. A cselekmény lényege tehát máris látható: mohó kutatás egy lélek után azoknak a finom visszaverődéseknek az alapján, amelyeket másokon hagyott: kezdetben egy mosoly vagy egy-egy szó halvány nyomán, később az ész, a képzelőerő és a jóság különféle, egyre növekvő ragyogásának nyomán. Minél közelebbről ismerték a megkérdezett emberek Al-Mu'taszimot, annál nagyobb jut nekik istenből, de ők nyilvánvalóan csak tükrök. Itt alkalmazható a matematikai terminus technicus: Bahadur regénye növekvő haladvány, amelynek határértéke a megsejtett, "Al-Mu'taszimnak nevezett ember". Al- Mu'taszimot egy végtelenül udvarias és végtelenül boldog perzsa könyvkereskedő előzi meg, ezt meg egy szent Hosszú évek után a diák egy folyosóhoz érkezik, amelynek "a mélyén ajtó van és egy számokkal teleírt olcsó gyékény, a mögött pedig ragyogás". A diák egyszer-kétszer megdöngeti az ajtót, és Al-Mu'taszim után kérdezősködik. Egy férfihang Al-Mu'taszim hihetetlen hangja unszolja, hogy lépjen be. A joghallgató félrehúzza a függönyt, és belép. Itt végződik a regény. Ha nem csalódom, az ilyen téma helyes feldolgozása két követelményt állít az író elé: az egyik, hogy elegendő ötletességet tanúsítson a profetikus vonások kitalálásában; a másik, hogy az ezekkel a vonásokkal felruházott hős ne legyen se szokványos, se agyrém. Bahadur eleget tesz az első követelménynek; hogy a másodiknak milyen mértékben felel meg, azt nem tudnám megmondani. Más szóval: a sohasem látott, sohasem hallott Al- Mu'taszimnak valóságos személy benyomását kellene bennünk keltenie, nem pedig az üres szuperlatívuszok zűrzavarát. Az 1932-es változatban a

8 természetfölötti vonások ritkák: az "Al-Mu'taszimnak nevezett ember" némiképp jelképes ugyan, de nem hiányoznak belőle a sajátos emberi vonások sem. Sajnos, ez a helyes írói magatartás nem volt tartós. Az előttem fekvő 1934-es kiadásban a regény allegóriává hanyatlik: Al-Mu'taszim az Isten szimbóluma, és a regény hősének állomásai valahogy a lélek útját mutatják a misztikus felemelkedésben. Lesújtó részletek vannak benne: egy fekete bőrű kochini zsidó azt állítja Al-Mu'taszimról, hogy a bőre fekete; egy keresztény ember leírásában torony tetején áll kiterjesztett karral; egy vörös láma emlékezete szerint "úgy ül, mint az a szobor, amelyet jakvajból gyúrtam, és istenítettem Tashilhunpo kolostorában". Ezek a nyilatkozatok azt sugallják, hogy egyetlen isten van, aki az emberek sokféleségéhez alkalmazkodik. Szerintem ez a gondolat nem túlságosan lelkesítő. Nem mondanám ezt arról a másikról, hogy a Mindenható is keres Valakit, az a Valaki egy felsőbbrendű (vagy csak magához hasonló és nélkülözhetetlen) Valakit és így tovább az Idők Végezetéig, jobban mondva Végtelenségéig, vagy újra és újra mindig elölről. Al-Mu'taszim (annak a nyolcadik Abbaszidának a neve, aki nyolc csatában győzött, nyolc fiút és nyolc leányt nemzett, nyolcezer rabszolgát hagyott maga után, és nyolc éven, nyolc hónapon és nyolc napon át uralkodott) etimológiailag azt jelenti, hogy A menedéket kereső. Az a tény, hogy a zarándoklat célja maga is zarándok, az 1932-es változatban indokolttá teszi azt, hogy nehéz ráakadni; az 1934-es változatban viszont az említett furcsa teológiának nyit teret. Mint láthattuk, Mir Bahadur Ali képtelen ellenállni a művészet legdurvább csábításának: zseni akar lenni. Elolvastam, amit eddig leírtam, és félek, hogy nem emeltem ki eléggé a mű erényeit. Vannak nagyon finom részletei, például egy vita a tizenkilencedik fejezetben, amelyből megsejtjük, hogy az a vitatkozó, aki nem akarja érveivel lehengerelni ellenfelét, "nehogy a győzelem érzésével legyen igaza", Al- Mu'taszimnak barátja. Mindenki egyetért abban, hogy dicséretes dolog, ha egy mai könyv egy régiből származik, hiszen (mint Johnson mondta) senkinek sincs ínyére, hogy kortársainak kelljen bármit is köszönnie. Joyce Ulysses-ének gyakori, de jelentéktelen érintkezési pontjai a homéroszi Odüsszeiá-val újra és újra felkeltik a kritikusok elragadtatott bámulatát (sohasem fogom megérteni, hogy miért); Bahadur regényének Farid ad-din Attár jeles művével, A madarak beszédé-vel való egybeesései nem kevésbé titokzatos sikert aratnak Londonban, sőt Alahabadban és Kalkuttában is. Más leszármaztatásokban sincs hiány. Valamelyik kutató felsorolt néhány egyezést a regény első jelenete és Kipling On the City Wall-jának megfelelő leírásai között; Bahadur elismeri az egyezést, de megjegyzi, hogy nagyon természetellenes lenne, ha a muharram tizedik éjszakájáról festett két kép nem hasonlítana egymásra

9 Eliot jogosabban emlékeztet A tündérkirálynő befejezetlen allegóriájára, amelynek hetven énekében Gloriana, a hősnő egyetlenegyszer sem jelenik meg, mint erre Richard William Church egy recenzióban felhívja a figyelmet. Én szerényen egy távoli lehetséges elődöt említenék: Isaac Luriát, a jeruzsálemi kabbalistát, aki a XVI. században azt hirdette, hogy egy boldogtalan lelkébe beleszállhat valamelyik őse vagy mestere, hogy megvigasztalja és tanítsa. A lélekvándorlásnak ezt a fajtáját Ibbür-nek nevezik.[1] Mir Bahadur Ali regényének nem sok kapcsolata van ezzel a költeménnyel. A huszadik fejezetben az a néhány szó, amelyet a perzsa könyvkereskedő Al- Mu'taszimnak tulajdonít, talán csak a főhős szavainak felnagyítása, ez és néhány más, kétes analógia jelentheti a kereső és a keresett azonosságát, de azt is, hogy emez beleolvad amabba. Egy másik fejezet azt sejteti, mintha Al- Mu'taszim az a "hindu" lenne, akiről a joghallgató azt hiszi, hogy megölte. Boglár Lajos fordítása [1] Ebben a tájékoztatómban hivatkoztam a Mantiq at-tair-ra (A madarak beszéde). Szerzőjét, Farid ad-din Abú Talib Mohammed ibn Ibráhim Attár perzsa misztikust Dzsingisz kán fiának, Tulénak a katonái ölték meg Nishabor kifosztása közben. Talán nem fölösleges a költeményt röviden összefoglalni. Szímurg, a madarak távol levő királya Kína közepén elveszíti egyik ragyogó tollát. A madarak, akik már megelégelték az anarchiát, elhatározzák, hogy megkeresik Szímurgot. Annyit tudnak róla, hogy a neve azt jelenti: Harminc Madár, meg azt, hogy palotája a Kafban, a földet körülvevő, gyűrű alakú hegységben van. Belevágnak a szinte végeérhetetlen kalandba; átmennek hét völgyön vagy hét tengeren; az utolsó előttinek a neve Szédülés, az utolsóé Megsemmisülés. A vándorok közül sokan elmaradnak, mások elpusztulnak. Harmincan érik el a Szímurg hegyét, megtisztulva a szenvedésekben. Körülnéznek a hegyen, és rájönnek, hogy ők maguk a Szímurg; ők, egyenként és együttesen. (Plótinosz is Enneádész V, 8, 4 az azonosság elvének a paradicsomra való kiterjesztését hirdeti: "Minden, az értelem számára megközelíthető ott van az égen, mindenütt ott van. Minden dolog minden dologgal azonos. A Nap azonos az összes csillagokkal, s minden egyes csillag azonos a többi csillaggal és a Nappal.") A Mantiq at-tair-t franciára Garcin de Tassy, angolra Edward Fitzgerald fordította; e jegyzethez áttanulmányoztam Burton Ezeregyéjszakájának tizedik kötetét és Margaret Smith monográfiáját: The Persian Mystics: Attar (1932). KÖRKÖRÖS ROMOK And if he left off dreaming about you. THROUGH THE LOOKING-GLASS, VI.

10 Senki sem látta, hogy partra száll a sötét éjszakában, senki sem látta a szent mocsárban elmerülő bambuszcsónakot, néhány nap múlva azonban már mindenki tudta: a hallgatag férfi délről jött a folyón lefelé, és hazája a meredek hegyoldal számtalan falvainak egyike, ahol a zend tájszólást nem fertőzte meg a görög, és ahol ritka a lepra. Annyi bizonyos, hogy a szürke férfi arcra bukott a sárban, felkapaszkodott a lejtős parton, félre se tolva (valószínűleg meg se érezve) a húsába vágó sásleveleket, és émelyegve, véresen vonszolta magát a kör alakú térségig, amelynek közepén egy tigris vagy ló hajdan tűzpiros, most hamuszürke kőszobra állt. A kör alakú építményt, az egykori templomot régi tűzvészek emésztették el; szentségétől megfosztotta a mocsaras erdő, és istenét az emberek nem tisztelik többé. Az idegen elnyúlt a talapzat mellett. Magasan állt a nap, mire felébredt. Csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy sebei behegedtek; lehunyta fakó szemét, és elaludt: nem a testi gyengeség, hanem akarata kényszerítette. Tudta, hogy e templom az a hely, amelyet legyőzhetetlen akarata keresett; tudta, hogy lejjebb a folyó mentén felgyújtott és holt istenek egy másik templomának romjai is túlélték a fák szüntelen fojtogatását; tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom. Éjféltájt egy madár vigasztalan rikoltására ébredt. Meztelen lábnyomok, néhány szem füge és egy korsó figyelmeztette, hogy a környék tisztelettudó lakói meglesték álmát: oltalmát kérték, vagy bűvös erejétől féltek. A félelem hidegen járta át: az omladozó falban keresett magának egy sírfülkét, és ismeretlen levelekkel takarta be magát. A cél, amely ide vezette, nem volt lehetetlen, csak éppen természetfeletti. Meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni és átvinni a valóságba. Egész lelkét betöltötte a mágikus terv; ha a nevét kérdi valaki, vagy korábbi életének bármely mozzanatát, nem tudott volna válaszolni. A lakatlan, szétrombolt templom kapóra jött neki, mert csak egészen kis része volt a látható világnak; a favágók közelsége is, mert gondoskodtak szerény étkezéséről. A tőlük kapott rizs és gyümölcs elegendő táplálék volt testének, amelynek más dolga se volt, csak az alvás és az álom. Álmai kezdetben kaotikusak voltak, de nemsokára dialektikussá váltak. Az idegen egy körkörös amfiteátrum közepére álmodta magát, amely valahogy a felgyújtott templom volt, és látta, hogy tanítványok hallgatag serege helyezkedik el a lépcsőn; a leghátsó arcok sok évszázad távolában és csillagmagasságban álltak, mégis világosan kirajzolódtak. A férfi anatómia-, kozmográfia- és mágiaórát tartott nekik; az arcok mohó figyelemmel hallgatták, igyekeztek értelmes válaszokat adni, mintha rájöttek volna e vizsga jelentőségére: az egyiküket talán kiszabadítja a puszta jelenés állapotából, és beiktatja a való világba. A férfi csak figyelte kísértetei válaszait, álmában és

11 éberen, átlátott a szélhámosokon, és olykor egy-egy kétkedő szóban megérezte a növekvő értelmet. Egy lelket keresett, amely méltó rá, hogy helyet kapjon a világegyetemben. Kilenc vagy tíz éjszaka telt el, mire némi keserűséggel belátta, hogy a tanításait szenvtelenül fogadó tanítványoktól nem várhat semmit, de azoktól igen, akik néha megkockáztattak egy-egy ésszerű ellenvetést. Az előbbiek, bár érdemesek a szeretetre és jóindulatra, mégsem válhatnak személyiséggé; az utóbbiak valamivel közelebb állnak a léthez. Egy délután (már csupán hajnalban virrasztott néhány órát, délután is álmodott) örökre szélnek eresztette a képzeletbeli diákhadakat, csak egyetlen tanítványt tartott magánál. Hallgatag, mélabús, olykor akaratos fiú volt, arcán megálmodójának éles vonásai ismétlődtek meg. Hosszú ideig zavarba se hozta, hogy diáktársai hirtelen eltűntek; előrehaladása néhány magánóra után ámulatba ejtette a mestert. A katasztrófa ennek ellenére bekövetkezett. A férfi egy napon, mint valami ragacsos sivatagból, kievickélt álmából, belebámult a halovány alkonyi fénybe, amit első pillanatban összetévesztett a hajnallal, és rádöbbent: nem álmodott. Az estét és a rá következő napot az álmatlanság elviselhetetlen józanságában töltötte. Fel akarta deríteni a vadont, hogy elfáradjon; de a bürökben csak kezdetleges víziókkal gyengén erezett, vékony álomszilánkokra lelt: semmi hasznukat se vette. Összehívja a kollégiumot, gondolta, ám alig mondott egy-két buzdító szót, az egész alaktalanná vált, elmosódott. A mármár örökösnek tűnő virrasztásban a harag könnyei égették öreg szemét. Be kellett látnia: az álmok összefüggéstelen és kavargó anyagának megformálása a legnehezebb dolog, amire az ember vállalkozhat, még ha behatol is a felső és alsó régiók minden talányába: sokkal nehezebb, mint kötelet sodorni homokból vagy pénzt verni alaktalan szélből. Be kellett látnia, hogy az első próbálkozás kudarccal járt. Megesküdött, hogy elfelejti azt az óriási káprázatot, amely kezdetben félrevezette, és más munkamódszert keresett. Mielőtt alkalmazta, rászánt egy hónapot, hogy visszanyerje delíriumában elfecsérelt erejét. Többé nem a megfontolás késztette alvásra, szinte azonnal álomba merült, és átaludta a nap jó részét. Ha néha álmodott is ez időben, nem törődött vele. Hogy újra megkezdje feladatát, várt, amíg teljes nem lesz a holdkorong. Aztán egy délután megfürdött a folyóban, imádkozott a bolygók isteneihez, kimondta egy hatalmas név kiejthető szótagjait, és elaludt. Csakhamar egy lüktető szívről álmodott. Elevennek, forrónak, titokzatosnak, ököl nagyságúnak álmodta, és gránátszínűnek, ahogy egy még arctalan és nem nélküli embertest félhomályában formálódott: tizennégy fénylő éjen át aprólékos szerelemmel álmodott róla. Minden éjszaka nagyobb bizonyossággal érzékelte. Nem érintette meg: csak szemtanú volt, megfigyelte, és talán tekintetével igazított

12 rajta. Minden távolságból, minden szögből átélte és érzékelte. A tizennegyedik éjszaka végigsimított mutatóujjával a tüdő artériáján, majd rögtön utána az egész szíven, kívül, belül. Megnyugtatta a vizsgálat. Másnap éjszaka szándékosan nem álmodott, de utána tüstént megragadta a szívet, kimondta egy bolygó nevét, és belefogott egy másik nemes szerv elképzelésébe. Egy év sem telt el, és kész volt a csontváz, a szemhéj. A végtelen számú hajszál megalkotása volt talán a legnehezebb. Megálmodott egy egész embert, egy fiút, de az nem mozdult, nem beszélt, nem nyitotta ki a szemét. Éjszaka éjszakát követett, és a férfi csak alvónak álmodta. A gnosztikus kozmogóniákban a demiurgoszok összegyúrnak egy vörös Ádámot, aki nem képes lábra állni; akár a porból gyúrt Ádám, a mágus éjszakáinak gyümölcse, a megálmodott Ádám is ügyetlen volt, nyers és kezdetleges. Egy délután a férfi majdnem lerombolta a művét, de meggondolta magát. (Bár jobban járt volna, ha lerombolja.) Miután minden fogadalmát megtette már a föld és a folyó isteneinek, leborult a szobor elé amely talán tigris vagy csikó lehetett egykor, és az ismeretlen segítségéért könyörgött. Aznap alkonyatkor a szoborról álmodott. A szobor élt, lüktetett, nem tigris és csikó szörnykeveréke, hanem egyszerre mindkét tüzes teremtmény, és még bika, rózsa és vihar is volt. A sokféle isten elárulta, hogy a földön Tűz a neve, hogy a körkörös templomban (és sok hasonlóban) áldozatokat mutattak be neki, és imádták; és hogy mágikusan életre tudja kelteni a megálmodott kísértetet, akit majd a Tűz és a megálmodó kivételével mindenki hús-vér embernek tekint. Megparancsolta a mágusnak, hogy ha bevezette a fiút a rítusokba, küldje le a folyón a másik lerombolt templomhoz, amelynek piramisai fennmaradtak, hogy legyen, aki az elhagyott épületben őt dicsőítse. És az álmodó ember álmában felébredt a megálmodott. A mágus végrehajtotta a parancsokat. Kitűzött egy időszakot (ami végül is két év lett), hogy feltárja számára az univerzum és a tűzkultusz titkait. Lelke mélyén fájlalta, hogy el kell válnia a fiútól. A tanítás ürügyén naponta nyújtotta az álom idejét. Egyúttal újraalkotta a fiú véletlenül hibásra sikerült jobb vállát. Időnként az a nyugtalanító érzés kínozta, mintha mindez már megtörtént volna De napjai általában boldogan teltek; lehunyta szemét, s arra gondolt: Most a fiammal leszek. Ritkábban pedig: A fiam, akit én nemzettem, vár rám, és ha nem megyek, nem létezhet. Fokozatosan hozzászoktatta a valósághoz. Egyszer megparancsolta neki, hogy tűzzön zászlót egy távoli hegycsúcsra. Másnap ott lobogott a zászló. Hasonló, mind merészebb kísérletekkel próbálkozott. Némi keserűséggel vette tudomásul: fia kész a születésre és talán türelmetlenül várja is, hogy megszülessen. Aznap éjjel először megcsókolta, és elküldte a másik templomhoz, amelynek romjai a folyó partján fehérlenek, sok mérföldnyi

13 áthatolhatatlan őserdőn és mocsáron túl. De előbb még (hogy a többi emberhez hasonlónak higgye magát, és ne tudja, hogy kísértet) elfeledtette vele tanulóéveit. Győzelmét és békéjét beárnyékolta az undor. A délutáni és hajnali szürkületben leborult a kőalak elé, talán arra gondolva, hogy irreális fia lejjebb, a folyó mentén most ugyanezt a szertartást végzi, ugyanilyen körkörös romoknál; éjjel nem álmodott, vagy csak úgy, ahogy mindenki más. Elsápadva fogta fel az univerzum hangjait és formáit: fogyatkozó lelke táplálta távollevő fiát. Élete célja beteljesült; a férfi az elragadtatás állapotában maradt. Egy idő múlva, amely a történet egyes elbeszélői szerint néhány év volt, mások szerint néhány lustrum, egy éjfélkor két evezős ébresztette fel: arcukat nem láthatta, de egy mágusról beszéltek, aki egy északi templomnál a tűzben lépked, és nem égeti meg magát. Hirtelen eszébe jutottak az isten szavai. Eszébe jutott: a földkerekség minden teremtménye közül csak a tűz tudja, hogy a fia kísértet. Ez a gondolat eleinte megnyugtatta, később gyötörte. Mi lesz, ha fia eltöpreng természetellenes kiváltságán, és valamilyen módon rájön, hogy ő maga csak jelenés, semmi más? Hogy nem ember, csak egy másik ember álmának kivetülése páratlan megaláztatás, micsoda őrület! Minden apát érdekel a fia, akit puszta érzékzavarában vagy boldogságában nemzett (engedett a világra), természetes hát, hogy a mágus aggódott, mi lesz a fiával, akit ezeregy titkos éjszakán gondolt ki vonásról vonásra, szervről szervre. Tépelődésének váratlanul szakadt vége, pedig már mutatta néhány előjel. Először is (hosszú szárazság után) egy domb felett megjelenő távoli felhő, könnyű, mint egy madár; majd dél felől az ég, amely vörös volt, mint a leopárdok ínye; azután a füstoszlopok, amelyek rozsdával vonták be a fémes éjszakát; végül az állatok páni menekülése. Mert megismétlődött, ami sok évszázada már megtörtént. A tűzisten szentélyének romjait elpusztította a tűz. Egy madártalan hajnalon a mágus azt látta, hogy gyűrűző tűzvész zúdul a falakra. Egy pillanatig arra gondolt: a vízbe menekül, de hamarosan megértette, hogy a halál jött el megkoszorúzni öregségét és megszabadítani gyötrelmeitől. Elindult a tűz lángjai felé. Nem haraptak húsába, inkább simogatták, perzselő forróság nélkül. És megkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki. Boglár Lajos fordítása A BABILÓNIAI SORSJÁTÉK

14 Voltam prokonzul, mint mindenki Babilóniában, s mint mindenki, rabszolga; ismertem a hatalmat, a megszégyenülést, a börtönt. Nézzék, jobb kezemről hiányzik a mutatóujjam. Nézzék, szakadt köpenyemből kilátszik a vörös tetoválás a hasamon: ez a második jel, a Beth. Ez a betű teliholdas éjszakákon hatalmat ad nekem azok fölött, akiknek a jele a Ghimel, de alárendel az Alef jelűeknek, akik holdtalan éjjeleken engedelmeskedni tartoznak a Ghimeleknek. A hajnali szürkületben, egy pincében szent bikák vérét eresztettem ki egy fekete kő előtt. Egy holdév tartamára láthatatlannak nyilvánítottak: kiáltottam, és nem feleltek; kenyeret loptam, és nem fejeztek le. Megismertem azt, ami a görögöknek ismeretlen volt: a bizonytalanságot. A bronzkamrában, a fojtogató néma selyemkendője előtt a remény tartott ki mellettem, az élvezetek árjában a rémület. Hérakleidész Pontikosz csodálattal említi Püthagoraszról: vissza tudott emlékezni arra, hogy valaha Pürrosz, azelőtt Euphorbosz volt, azelőtt meg valamely más halandó; ahhoz, hogy én hasonló viszontagságokra visszaemlékezzem, nem kell sem a halálhoz, sem csaláshoz folyamodnom. Ezt a majdhogynem szörnyű változatosságot olyan intézménynek köszönhetem, amelyet más köztársaságokban nem ismernek, vagy máshol tökéletlenül és titokban működik: a sorsjátéknak. Történetének kutatásával nem foglalkoztam; tudom, hogy még a mágusok se tudnak egyetértésre jutni; hatalmas céljairól annyit tudok, amennyit a Holdról tudhat valaki, aki nem jártas a csillagászatban. Olyan szédítő országból való vagyok, ahol a sorsjáték a valóság lényeges eleme; mindmáig oly keveset gondoltam rá, akár a kifürkészhetetlen istenekre vagy a saját szívemre. Ma, távol Babilóniától és kedves szokásaitól, némi csodálkozással gondolok a sorsjátékra és azokra az istenkáromló feltételezésekre, amelyeket a lefátyolozott emberek suttognak róla a szürkületben. Atyám elmondta, hogy régen évekkel vagy évszázadokkal ezelőtt Babilóniában a sorsjáték meglehetősen közönséges játék volt. Úgy mondta (nem tudom, helyesen-e), hogy a borbélyok rézérmékért szimbólumokkal díszített csont vagy pergamen négyszöget árusítottak. A sorsolás fényes nappal történt: a nyertesek a véletlen minden további közreműködése nélkül ezüstből vert érméket kaptak. Amint látják, nagyon primitív eljárás volt. Ezek a "sorsjátékok" természetesen megbuktak. Erkölcsi értékük nulla volt. Nem mozgósították az emberek minden képességét, csak a reménykedést. Az általános érdektelenség következtében a sorsjátékokat alapító árusok kezdtek ráfizetni. Valaki reformmal próbálkozott: néhány kedvezőtlen sorsjegyet iktattak be a kedvező számok sorába. A reform következtében a számmal ellátott négyszögek vásárlói kétszeres kockázatot vállaltak: vagy nyernek egy bizonyos összeget, vagy ők fizetnek, mégpedig olykor igen tetemes summát.

15 Ez a csekély kockázat (minden harmincadik sorsjegyre esett egy szerencsétlen szám) persze felkeltette a közönség érdeklődését. A babilóniaiak belevetették magukat a játékba. Aki nem vett sorsjegyet, azt gyávának, kishitűnek tartották. Idővel ez a jogos lenézés nagyot nőtt. Megvetették azt, aki nem játszott, de azt is, aki veszített, és büntetést fizetett. A Társaságnak (ettől kezdve így nevezték) őrködnie kellett a nyertesek érdekem, akik nem juthattak hozzá nyereségükhöz, ha a büntetések majdnem teljes összege nem folyt be. Keresetet indítottak a vesztesek ellen; a bíró megítélte az eredeti büntetést, azonkívül a perköltséget, vagy néhány napi börtönbüntetést rendelt el. Az emberek, hogy kijátsszák a Társaságot, mind a börtönt választották. Néhány ember e virtuskodásának lett köszönhető a Társaság mindenhatósága: egyházi, metafizikai hatalma. A sorshúzási jegyzékek nemsokára már elhagyták a büntetések felsorolását, s csak annak közlésére szorítkoztak, hogy a mostoha számok mindegyikéért hány napi zárka jár. Ez a maga idejében még alig felismert szűkszavúság rendkívül fontos dolog volt. Ez volt a pénztől független elemek első megjelenése a sorsjátékban. Óriási sikere lett. A játékosok unszolására a Társaság kénytelen volt szaporítani a vesztes számokat. Köztudomású, hogy Babilónia népe odaadó híve a logikának és a szimmetriának is. Nem volt logikus, hogy a szerencsés sorsjegyek ellenértékét csengő tallérokkal mérjék, a szerencsétlenekét pedig börtönben töltött napokkal és éjszakákkal. Egyes moralisták azzal érveltek, hogy a pénzdarabok birtoklása nem mindig hozza meg a boldogságot, és hogy az örömnek talán vannak más, talán közvetlenebb formái is. A szegénynegyedekben is nyugtalanság kapott lábra. A papi testület tagjai szaporították a húzások számát, és átélték a félelem és reménység összes változatát; a szegények (érthető vagy elkerülhetetlen irigységgel) úgy érezték, hogy ők ki vannak zárva ebből a közismerten élvezetes hintajátékból. Az a jogos vágy, hogy mindenki, szegény és gazdag egyaránt, részt vehessen a sorsjátékban, olyan felzúdulásra késztette őket, amelynek az emlékét nem tudták elmosni az évek. Egynémely makacs ember nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené, hogy itt új rendről, egy szükséges új történelmi korszakról van szó Egy rabszolga ellopott egy vörös sorsjegyet, amellyel a sorshúzáson nyelvének kiégetését nyerte. A törvények értelmében a sorsjegytolvajokat is ugyanez a büntetés illette. Egyes babilóniaiak úgy vélekedtek, hogy a tüzes vasat tolvaji minőségében érdemelte ki, mások nagylelkűen úgy, hogy a büntetést a véletlen akarta Lázongások voltak, sajnálatos vérontások, de a babilóniai nép végül is keresztülvitte akaratát a gazdagok tiltakozása ellenére. A nép teljes mértékben elérte nagylelkű céljait. Először is azt, hogy a Társaság fogadja el a teljhatalmat (erre az új műveletek kiterjedtsége és bonyolultsága

16 miatt volt szükség). Másodsorban azt, hogy a sorsjáték titkos, ingyenes és általános legyen. A sorsjegyek árusítását eltörölték. Miután bevonták a Belmisztériumokba, minden szabad ember automatikusan részt vett az isten szent labirintusaiban minden hatvanadik éjszakán tartott szent sorsolásokon, amelyek a következő húzásig eldöntötték a sorsát. A következmények kiszámíthatatlanok voltak. Szerencsés húzás következményeként valaki bekerülhetett a mágusok tanácsába, vagy a börtönben tudhatta valamelyik (közismert vagy titkos) ellenségét, vagy egy szoba csendes félhomályában ott találhatta az asszonyt, aki épp nyugtalanítani kezdte, vagy akit már nem remélt viszontlátni; balszerencsés húzás esetén: csonkítás, valami gyalázat, halál várt rá. Néha egyetlen esemény (mint C. kocsmai meggyilkolása, vagy B. titokzatos felmagasztaltatása) harminc vagy negyven húzás zseniális megoldása lett. A húzásokat kikombinálni nehéz dolog volt, de ne felejtsük el, hogy a Társaság tagjai mindenhatók és agyafúrtak voltak (ma is azok). Az a tudat, hogy bizonyos örömök egyszerűen csak a véletlen ajándékai, sok esetben csökkentette volna értéküket; e kellemetlenség elkerülésére a Társaság ügynökei a szuggesztióhoz és a mágiához folyamodtak. Lépéseik, cselekedeteik titkosak voltak. Hogy minden ember titkos reményeit és titkos félelmeit kifürkésszék, csillagjósokat és kémeket tartottak. Voltak bizonyos kőoroszlánok, volt egy Qaphqa nevű szent latrina, voltak repedések poros vízvezetékekben, amelyek a közhit szerint a Társasághoz vezettek; a rossz- és jóindulatú emberek feljelentéseket tettek le e helyeken. Ezeket a változón igaz feljegyzéseket betűrendes kartotékrendszerben gyűjtötték össze. Bármilyen hihetetlen, de zúgolódók is akadtak. A Társaság, a szokásos diszkréciójával, nem adott közvetlen választ. Jobbnak látta, ha egy álarcgyár romjaira firkálta fel rövid érvelését, amely ma a szent írások között található. Ez a tantétel leszögezi, hogy a sorsjáték a véletlen beiktatása a világ rendjébe, és a tévedések elfogadása nem jelent ellentmondást a véletlennek, hanem éppen a véletlen tudomásul vétele. Azt is leszögezi, hogy az oroszlánok és a szent gyűjtőhely, bár a Társaság továbbra is hitelt ad nekik (és nem mond le a felhasználás jogáról), hivatalos garancia nélkül működnek. Ez a nyilatkozat lecsillapította az általános nyugtalanságot. Még más hatása is volt, amelyre szerzője talán nem is számított. Alapjában átalakította a Társaság szellemét és működését. Nincs sok időm; mondják, hogy hajóm már készül kifutni a tengerre, de még megpróbálom elmagyarázni. Akármilyen valószínűtlennek látszik is, de addig senki sem próbálta meg felállítani a sorsjátékok általános elméletét. A babilóniai nem elmélkedő ember. Tiszteli a véletlen parancsait, neki szenteli életét, reményeit, rémületét, de eszébe sem jut, hogy labirintustörvényeit kutassa, a forgó kristálygömböket sem vizsgálgatja, amelyek felfedik e törvényszerűségeket. Az említett

17 hivatalos nyilatkozat mégis sok matematikai-jogi természetű vitát indított el. Egy ilyenből jött létre a következő feltevés: ha a sorsjáték a véletlen intenzifikálása, a káosz periodikus bejuttatása a kozmoszba, nem lenne-e megfelelőbb, ha a véletlen döntené el a végrehajtás minden fázisát, nem csak az egyiket. Nem nevetséges-e, hogy a véletlen elrendeli valaki halálát, de halálának körülményei elhallgatás, nyilvánosság, határidő: egy óra vagy egy évszázad nincsenek alávetve a véletlennek? Ezek az oly jogos aggályok végül jelentékeny reformra vezettek, amely oly bonyolult (ezt csak növelte a több évszázados gyakorlat), hogy néhány specialistán kívül már senki sem igazodik ki benne, de azért szeretném legalább jelképesen összefoglalni. Képzeljünk el egy első sorsolást, amely előírja egy ember halálát. Az ítélet végrehajtására újabb sorsolást rendeznek, ez (mondjuk) kilenc kivégzőt jelöl ki. Ebből a kilencből négyen harmadik sorsolást határozhatnak el, amely majd eldönti a hóhér nevét; ketten kicserélhetik a szerencsétlen határozatot egy szerencséssel (mondjuk, egy kincs felfedezésével), egy másik súlyosbíthatja a halált (vagyis szégyenletessé teszi, vagy kínzásokkal gazdagítja), ismét mások megtagadhatják a végrehajtást Ez a szimbolikus séma. Valójában a sorsolások száma végtelen. Egyetlen határozat sem végleges, mind újabbakba ágazik el. A tudatlanok azt hiszik, hogy a végtelen számú sorsoláshoz végtelen idő kell; a valóságban elegendő, hogy az idő a végtelenségig osztható legyen, ahogy a híres teknősbéka-paradoxon tanítja. Ez a végtelenség csodálatra méltó módon megegyezik a véletlen kacskaringós útjaival és a Sorsjáték Mennyei Mintájával, amelyet a platonikusok imádnak Mintha a mi rítusainknak valami eltorzult visszhangja zengene vissza a Tiberisnél: Aelius Lampridius említi az Antoninus Heliogabalus életé-ben, hogy ez a császár kagylókra írta fel a vendégeinek szánt szerencsét; így az egyik tíz font aranyat kapott, a másik tíz legyet, tíz mormotát vagy tíz medvét. Hadd emlékeztessek arra, hogy Heliogabalus Kis-Ázsiában nevelkedett, névadó istenének papjai között. Vannak határozatlan célú, személytelen sorsolások is: az egyik elrendeli, hogy egy taprobanai zafírt vessenek az Eufrátesz vizébe; a másik, hogy egy bizonyos torony tetejéről bocsássanak szárnyra egy madarat; egy másik meg, hogy a tengerpart végtelen mennyiségű homokjához minden évszázadban adassék hozzá (vagy vétessék el belőle) egy gramm. A Társaság jótékony hatása alatt a mi szokásainkat teljesen átitatja a véletlen. Aki egy tucat amfora damaszkuszi bort vásárol, nem csodálkozik, ha valamelyikben talizmánt, esetleg viperát talál; a jegyző, amikor szerződést fogalmaz, úgyszólván sohasem mulasztja el, hogy néhány téves adatot ne csúsztasson bele; én magam is meghamisítottam ebben a sietős beszámolómban néhány tündökletes dolgot és néhány kegyetlenséget Ki tudja, talán valami titokzatos monotóniát is Történetíróink, akik a világon a

18 legélesebb eszűek, feltaláltak egy módszert a véletlen kiigazítására; azt mondják, hogy ennek a módszernek a műveletei (általában) megbízhatók, bár természetesen nem kerülhetnek nyilvánosságra bizonyos számú hazugság nélkül. Egyébként a regényírói képzelet semmit sem fertőzött meg annyira, mint a Társaság történetét Ha egy templomból előkerül valamely paleográfiai lelet, az éppúgy lehet egy tegnapi sorsjáték húzásának eredménye, mint egy száz évvel azelőttié. Nem jelenik meg könyv anélkül, hogy minden egyes példány ne különböznék valamiben a többitől. Az írástudók titkos esküt tesznek rá, hogy kihagynak, beszúrnak, változtatnak. A közvetett hazugságot is alkalmazzák. A Társaság isteni szerénységgel kerül minden nyilvánosságot. Ügynökei persze titkosak, parancsaik, amelyeket (talán megszakítás nélkül) állandóan osztogatnak, semmiben sem különböznek azoktól, amelyeket gazemberek osztanak olyan bőkezűen. Egyébként ki is dicsekedhetnék vele, hogy ő csak gazember és semmi más? Ki tudja, hogy az a részeg, aki valami abszurd parancsot ad, az álmodó, aki felriadva megfojtja a mellette fekvő asszonyt, nem a Társaság titkos utasítását hajtja-e végre? Az, hogy a Társaság csendben működik, mint az isten, a legkülönbözőbb feltételezésekre vezetett. Némelyik aljas módon azt állítja, hogy a Társaság már évszázadok óta nem létezik, és életünk szent rendezetlensége csupán örökség, hagyomány; egy másik szerint a Társaság örök, és fenn fog maradni a legutolsó éjszakáig, amikor az utolsó isten megsemmisíti a világot. Egy másik azt tartja, hogy a Társaság mindenható ugyan, de csak apró dolgokban érvényesíti hatalmát: egy madár rikoltásában, a rozsda és a por színárnyalataiban, a hajnali félálomban. Egy másik, titkos eretnekek száján át azt állítja, hogy a Társaság sohasem létezett, és nem is fog létezni soha. Egy másik, nem kevésbé elvetemült feltételezés szerint teljesen mindegy, hogy állítjuk-e vagy tagadjuk e homályos testület létezését, mert Babilónia nem más, mint egy végtelen hazárdjáték. Boglár Lajos fordítása BÁBELI KÖNYVTÁR "By this art you may contemplate the variation of the 23 letters " THE ANATOMY OF MELANCHOLY PART 2. SECT II. MEM. IV. Az univerzumot (amelyet mások Könyvtárnak neveznek) meghatározatlan és talán végtelen számú, hatszög alakú galéria alkotja, melyeknek közepén

19 alacsony korláttal körülvett nagy szellőzőaknák vannak. Minden hatszögből láthatók lefelé és felfelé az emeletek sehol sincs végük. A galériák beosztása egyforma. Kettőt kivéve minden oldalon öt összesen húsz hosszú polc takarja a falakat a földtől a mennyezetig; magasságuk alig haladja meg egy átlagos könyvtáros magasságát. Az egyik szabad falrész keskeny előtérbe nyílik, az előtér pedig egy másik, az előzőhöz és a többihez hasonló galériába. Az előtértől jobbra és balra egy-egy parányi helyiség van. Egyikben állva lehet aludni, a másikban szükségét végezheti az ember. Itt kanyarog a csigalépcső a távoli mélység és távoli magasság felé. Az előtérben tükör áll, amely híven kettőzi mindazt, ami előtte van. A tükör létéből az emberek arra következtetnek, hogy a Könyvtár nem végtelen ha valóban az volna, minek e csalóka kettőzés?, magam azonban inkább arról álmodozom, hogy a finoman csiszolt felületek a végtelent sejtetik-ígérik A fény gömb alakú gyümölcsökből árad, melyeket lámpának neveznek. Minden hatszögben kettő függ, átellenesen. Fényük állandó és elégtelen. Mint bármelyik ember a Könyvtárban, ifjúkoromban sokat utaztam; zarándokoltam, hogy felleljek egy könyvet, talán a katalógusok katalógusát, de most, amikor szemem már alig tudja kibetűzni írásomat, a halálomra készülök, alig néhány mérföldre a hatszögtől, amelyben születtem. Halálom után lesznek majd könyörületes kezek, melyek áthajítanak a korláton; a levegő feneketlen mélysége lesz a sírom; testem hosszan merül alá, hogy végül elrohadjon és szétoszoljék a végtelen zuhanás örvénylő szelében. Én azt állítom, hogy a Könyvtár végtelen. Az idealisták azzal érvelnek, hogy a hatszögletes termek az abszolút tér szükségszerű formái, vagy legalábbis a mi térszemléletünké. Úgy vélik, hogy háromszög vagy ötszög alakú terem elképzelhetetlen. (A misztikusok azt állítják, hogy az eksztázisban egy kerek szobát látnak, egyetlen hatalmas, kerek könyvvel, amelynek egybefüggő gerince körben borítja a falat, ám vallomásuk gyanús, szavaik homályosak. Ez a kör alakú könyv: Isten.) Elég, ha itt felidézem a klasszikus mondást: A Könyvtár olyan gömb, amelynek középpontja bármelyik hatszög, és kerülete felfoghatatlan. Minden hatszög minden falának öt polc felel meg; minden polcon harminckét azonos nagyságú könyv, minden könyv négyszáztíz oldalas, minden oldalon negyven sor, minden sorban mintegy nyolcvan fekete betű. A könyvek hátán is vannak betűk, ezek azonban nem azt jelzik vagy mutatják, amit a lapok tartalmaznak. Tudom, hogy ez az összefüggéstelenség egykor titokzatosnak látszott. Mielőtt a megoldást összefoglalnám (amelynek felfedezése, tragikus kihatásai ellenére is, talán a történelem legjelentősebb eseménye), néhány axiómát szeretnék felidézni.

20 Az első: a Könyvtár ab aeterno létezik. Ebben az igazságban, amelyből a világ jövőbeni örökkévalósága is egyenesen következik, egyetlen értelmes elme sem kételkedhet. Az ember, ez a tökéletlen könyvtáros vagy a véletlen, vagy rosszakaratú demiurgoszok műve; az univerzum pedig, elegáns állványával, rejtélyes köteteivel, fáradhatatlan lépcsőivel hogy felmenjen rajtuk az utazó, és latrináival hogy ráüljön a könyvtáros kizárólag valamely istenség műve lehet. Isten és ember közti távolság azonnal felmérhető, ha csak összehasonlítjuk ezeket a durva és reszkető jeleket, melyeket téveteg kezem egy könyv fedelére ró, a könyv belsejében látható organikus betűkkel: ezek pontosak, finomak, koromfeketék, utánozhatatlanul szimmetrikusak. A második axióma: az ortográfiai jelek száma huszonöt.[1] E megállapítás lehetővé tette, hogy háromszáz évvel ezelőtt megalkossák a Könyvtár általános elméletét, és megnyugtató módon megoldják az addig megfejthetetlennek látszó problémát, azt, hogy szinte valamennyi könyv kaotikus zagyvaság. Az egyik, amelyet apám a tizenöt-per-kilencvennégyes részleg valamely hatszögében látott, az M C V betűket foglalta magába, perverz módon ismételve őket az elsőtől az utolsó sorig. Egy másik könyv (ebben a részlegben sokat forgatták) a betűk puszta labirintusa, de az utolsó előtti lapon ez van: Ó, idő, a te piramisaid! Ma már tudjuk, hogy egy értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található. (Hallottam egy elmaradott vidékről, ahol a könyvtárosok szakítanak azzal a dőre babonával, hogy a könyvekben értelmet keressenek, mint ahogy nem keresnek értelmet az álmokban vagy a tenyér kusza vonalaiban sem Felteszik, hogy az írás feltalálói a huszonöt természetes jelet utánozták, de azt állítják, hogy ezek alkalmazása esetleges, és a könyvek önmagukban semmit sem jelentenek. Ez a vélemény, mint látni fogjuk, nem egészen alaptalan.) Nagyon sokáig azt hitték, hogy ezek a megfejthetetlen könyvek régi vagy távoli nyelveken íródtak. Bizonyos, hogy a legrégebbi emberek, az első könyvtárosok a mi mai nyelvünktől erősen eltérő nyelvet beszéltek; bizonyos, hogy néhány mérfölddel jobbra más nyelvjárást beszélnek, kilencven emelettel feljebb pedig egészen érthetetlen nyelvet. Mindez, ismétlem, bizonyos, de négyszáztíz oldalnyi változatlan M C V nem jelenthet semmit egyetlen nyelven sem, bármennyire kezdetleges vagy dialektális nyelv is az. Egyesek azt fejtegették, hogy minden betű befolyásolhatta a következőt, és így az M C V értéke a 71. oldal harmadik sorában nem azonos azzal, amit egy másik oldal másik sorában kifejez, de ez a ködös tétel nem sokáig tartotta magát. Mások titkosírásra gondoltak; e feltevést általában elfogadták, ámbár nem abban az értelemben, ahogy az elgondolói megfogalmazták.

21 Ötszáz évvel ezelőtt az egyik felső hatszög főkönyvtárosa[2] talált egy könyvet, amely ugyanolyan zavaros volt, mint a többi, de majdnem két oldalon keresztül összefüggő sorok voltak benne. Leletét megmutatta egy vándormegfejtőnek, aki azt állította, hogy portugálul van írva, mások viszont azt, hogy jiddisül. Majd' egy évszázadba telt, mire azonosították a nyelvet: a gauraninak egy szamojéd-litván ága, a klasszikus arab ragjaival. Tartalmát is megfejtették: a kombinatorikus analízis alapismeretei, végtelen számú variációk példáival illusztrálva. Ezek a példák tették lehetővé, hogy az egyik zseniális könyvtáros felfedezze a Könyvtár alaptörvényét. Ez a gondolkodó rájött, hogy minden könyv, bármennyire különbözzék is, hasonló elemekből áll; ezek: a szóköz, a pont, a vessző és az ábécé huszonkét betűje. Azt is állította és ezt valamennyi utazó megerősítette, hogy: A hatalmas Könyvtárban nincs két azonos könyv. E cáfolhatatlan premisszákból arra következtetett, hogy a Könyvtár teljes, és polcain a húsz-egynéhány ortográfiai jel valamennyi bár nagyszámú, de mégsem végtelen lehetséges kombinációja előfordul, vagyis mindaz, ami kifejezhető (és valamennyi nyelven megvan). Minden: a jövő minuciózusan leírt története, az arkangyalok önéletrajza, a Könyvtár pontos katalógusa, ezer és ezer hamis katalógus, e katalógusok hamisságának kimutatása, az igazi katalógus hamisságának kimutatása, Baszileidész gnosztikus evangéliuma, az evangélium kommentárja, az evangélium kommentárjának kommentárja, igaz beszámoló a halálodról, valamennyi könyv fordítása minden nyelven, minden könyv betoldott részletei minden könyvben, az az értekezés, amit Beda írhatott volna (de nem írt meg) a szászok mitológiájáról, Tacitus elveszett könyvei. Amikor kihirdették, hogy a Könyvtár minden könyvet magában foglal, különös boldogság volt az első érzés. Minden ember az érintetlen és titkos kincs urának érezte magát. Nem volt probléma, sem egyéni, sem a világot érintő, amelyre ne lett volna ékesszóló megoldás valamelyik hatszögben. Az univerzum bizonyságot kapott, az univerzum hirtelen megnyitotta a remény határtalan dimenzióit. Az idő tájt sokat beszéltek az Igazolásokról: védőbeszédek és jövendölések könyvei ezek, amelyek a világ minden emberének minden cselekedetét mindörökre igazolták, és jövőjük csodálatos titkait is tartalmazták. Ezernyi kapzsi ember hagyta ott születésének édes hatszögét, nekiiramodott a lépcsőknek, a hiú szándéktól hajtva, hogy megtalálja saját Igazolását. Zarándokok vitatkoztak a szűk folyosókon, sötét átkokkal átkozódtak, fojtogatták egymást az isteni lépcsőkön, hamis könyveket hajigáltak az alagutak mélyébe, míg őket távoli vidékek emberei taszították a halálba. Mások megőrültek Az Igazolások léteznek (magam is láttam kettőt, eljövendő személyekre vonatkoztak, talán nem is képzelt személyekre), de akik keresték őket, elfeledkeztek valamiről: a nullával

22 egyenlő a valószínűsége annak, hogy egy ember megtalálja saját Igazolását vagy akár az Igazolás valamely csalóka változatát. Azt is beszélték akkoriban, hogy megvilágosodnak az emberiség alapvető misztériumai: a Könyvtár és az idő eredete. Valószínű, hogy vannak szavak, melyekkel e súlyos titkok megmagyarázhatók; ha a filozófusok szótára nem volna elegendő, a sokarcú Könyvtár bizonyosan megalkotta a sose hallott nyelvet, ami kell hozzá, s e nyelv szótárát és nyelvtanát. Az emberek immár negyedik százada nyűvik a hatszögeket Vannak hivatalos keresők, inkvizítorok. Láttam őket hivatásuk gyakorlása közben: mindig kimerülten érkeznek, valami lépcsőről beszélnek, amin nincsenek lépcsőfokok, és ami majdnem halálukat okozta; galériákról és lépcsőkről beszélnek a könyvtárosokkal; néha kézbe veszik a legközelebbi könyvet, belelapoznak, gyalázatos szavakat keresnek. Láthatóan egyik sem reméli, hogy talál valamit. Az óriási reménységet természetesen túlzott csüggedtség követte. A bizonyosság, hogy valamelyik hatszög valamelyik polcán értékes könyvek vannak, és hogy ezek az értékes könyvek hozzáférhetetlenek, szinte elviselhetetlennek tűnt. Egy istenkáromló szekta azt javasolta, hogy szüntessék be a keresésüket, és az emberek addig keverjék a betűket és a jeleket, amíg a véletlen valószínűtlen adományaként megalkothatják a kánoni könyveket. A hatóságok szigorú rendszabályok bevezetésére kényszerültek. A szekta eltűnt, de gyerekkoromból emlékszem öregekre, akik naphosszat a latrinákban rejtőzködtek, kezükben a tiltott kockavető pohár, fenekén fémkorongokkal, és erőtlenül majmolták az isteni rendetlenséget. Mások ezzel szemben úgy vélték, hogy a haszontalan művek megsemmisítése a legfontosabb. Elriasztották a hatszögeket, megbízóleveleket mutogatva, amelyek nem mindig voltak hamisak; utálkozva belelapoztak valamelyik kötetbe, és egész polcokat ítéltek pusztulásra. Higiénikus, aszketikus dühüknek több millió könyv esztelen megsemmisítése köszönhető. Nevük átkozott, de azok, akik az őrjöngésben elpusztított "kincseket" sajnálják, megfeledkeznek két közismert tényről. Az egyik: a Könyvtár oly hatalmas, hogy az emberi eredetű csökkentés alig-alig észrevehető. A másik: minden példány egyedi, pótolhatatlan, de mivel a Könyvtár totális sok százezer tökéletlen fakszimile is van; ezek olyan művek, amelyek csak egy betűben vagy egy vesszőben különböznek egymástól. A közvéleménnyel szemben bátorkodom feltételezni, hogy a Tisztogatók fosztogatásainak következményeit eltúlozta az a rémület, amelyet e fanatikusok kiváltottak. Az az őrült vágy hajtotta őket, hogy kezükbe kaparintsák a Karmazsinvörös Hatszög könyveit: e könyvek a szokottnál kisebb formátumúak; mindenhatók, illusztráltak és mágikusak.