Retorika Adamik, Tamás A. Jászó, Anna Aczél, Petra

Átírás

1 Retorika Adamik, Tamás A. Jászó, Anna Aczél, Petra

2 Retorika írta Adamik, Tamás, A. Jászó, Anna, és Aczél, Petra Publication date Szerzői jog Tamás, Adamik; Anna, A. Jászó; Petra, Aczél Kivonat A retorika elméleti és gyakorlati vetületeire egyaránt kitekintő tudományos kézikönyv a klasszikus diszciplína teljes bemutatására törekszik.

3 Tartalom ELŐSZÓ... ix 1. AZ ÓKORI RETORIKA AZ ÓKORI RETORIKA FOGALMA FELHASZNÁLT IRODALOM AZ ÓKORI RETORIKA TÖRTÉNETE BESZÉDTANÍTÁS HOMÉROSZ KORÁBAN A RETORIKA SZÜLETÉSE ÉS A SZOFISTÁK A TUDOMÁNYOS RETORIKA ÉS A FILOZÓFUSOK AZ ÓKORI RETORIKA RENDSZERE FELHASZNÁLT IRODALOM A RETORIKAI SZITUÁCIÓ: A SZÓNOKI BESZÉD FAJAI ÉS RÉSZEI A RETORIKAI SZITUÁCIÓ AZ ÜGY MILYENSÉGE A SZÓNOKI BESZÉD FAJAI A SZÓNOKI BESZÉD RÉSZEI ÖSSZEGZÉS FELHASZNÁLT IRODALOM A BIZONYÍTÁS ARISZTOTELÉSZ SZERINT: A PÉLDA ÉS AZ ENTHÜMÉMA A BIZONYÍTÁS LOGIKAI FAJTÁI AZ ENTHÜMÉMA ÉS SZÖVEGKÖRNYEZETE Az enthüméma és a valószínűségek meg ajelek viszonya A példa mint az enthüméma formája Az enthüméma és a toposzok Az enthüméma és a gnóma Az enthüméma viszonya az éthoszhoz (a jellemhez) és a pathoszhoz (az érzelemhez) A bizonyító és cáfoló enthümémák A premisszák elhallgatása az enthümémában AZ ENTHÜMÉMA SAJÁTOSSÁGAI SHAKESPEARE ÉS AZ ENTHÜMÉMA BIZONYÍTÁS A HELLENISZTIKUS KORBAN AZ EPIKHEIRÉMA ÉS FELÉPÍTÉSE AZ EPIKHEIRÉMÁVAL KAPCSOLATOS HIBÁK ÖSSZEGZÉS FELHASZNÁLT IRODALOM KIFEJEZÉSMÖD, STÍLUS (ELOCUTIO) ARISZTOTELÉSZ STÍLUSELMÉLETE A HELLENISZTIKUS KOR STÍLUSELMÉLETE CICERO STÍLUSELMÉLETE QUINTILIANUS STÍLUSELMÉLETE ÖSSZEGZÉS: HAGYOMÁNY ÉS ÚJÍTÁS FELHASZNÁLT IRODALOM AZ EMLÉKEZÉS (MEMORIA) AZ EMLÉKEZÉS MŰVÉSZETE A HELLENISZTIKUS RETORIKÁBAN AZ EMLÉKEZÉS CICERÓNÁL AZ EMLÉKEZŐTEHETSÉG QUINTILIANUSNÁL ÖSSZEGZÉS FELHASZNÁLT IRODALOM AZ ELŐADÁSMÓD (PRONUNTIATIO) AC. HERENNIUSNAK AJÁNLOTT RÉTORIKA AZ ELŐADÁSMÓDRÓL CICERO AZ ELŐADÁSMÓDRÓL (ACTIO) QUINTILIANUS AZ ELŐADÁSRÓL ÖSSZEGZÉS FELHASZNÁLT IRODALOM RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG A RETORIKA A KÖZÉPKORBAN ÉS A RENESZÁNSZ IDEJÉN iii

4 Retorika 1.1. AUGUSTINUS RETORIKÁJA A RETORIKA SZEREPE A KÖZÉPKORBAN A KÖZÉPKORI RETORIKAI TANKÖNYVEK: ARTES DICTAMINIS RETORIKA A RENESZÁNSZ IDEJÉN FELHASZNÁLT IRODALOM RETORIKA AZ ÚJKORTÓL NAPJAINKIG A BRIT RETORIKAELMÉLET RETORIKA A 20. SZÁZADBAN A retorika mint jelentés A retorika mint etikai érték A retorika mint a motívumok, okok kutatásának tudománya A retorika mint az érvelés és megismerés tudománya A retorika mint stílus A retorika mint műelemző módszer A retorika mint fogalmazástanítás ÖSSZEGZÉS FELHASZNÁLT IRODALOM MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET A MAGYAR SZÓNOKLÁS TÖRTÉNETE AZ EGYHÁZI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETE FELHASZNÁLT IRODALOM A POLITIKAI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETE FELHASZNÁLT IRODALOM AZ AKADÉMIAI ÉS EGYÉB ALKALMI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETE FELHASZNÁLT IRODALOM A TÖRVÉNYSZÉKI BESZÉD TÖRTÉNETE FELHASZNÁLT IRODALOM A RETORIKA TANÍTÁSÁNAK TÖRTÉNETE AZ ELSŐ RETORIKÁK Latin nyelvű retorikák Az első magyar nyelvű retorikák FELHASZNÁLT IRODALOM A RETORIKÁK 1850 ÉS 1950 KÖZÖTT Szvorényi József és Laky Demeter retorikái Acsay Ferenc retorikája, Szitnyai Elek és Babits Mihály a retorikáról Az iskolai retorikák Az átalakult retorikák A nagyközönségnek írt retorikák FELHASZNÁLT IRODALOM A RETORIKA A PÁRTÁLLAMBAN ( ) A RETORIKA A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN (1989-TŐL NAPJAINKIG) FELHASZNÁLT IRODALOM A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS A RETORIKÁRÓL ÁLTALÁBAN BEVEZETÉS A RETORIKA KAPCSOLATA MÁS TUDOMÁNYÁGAKKAL A retorika mint kommunikáció A retorika mint nyelvtan, nyelvművelés A retorika mint szemantika A RETORIKA RENDSZERE ÉS ELEMEI RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS: A MEGGYŐZÉS RETORIKÁJA A meggyőzés retorikájának tényezői Népszerű retorika meggyőző módszerek (A világ mint életérzés: egy reklámszöveg elemzése) FELHASZNÁLT IRODALOM A RETORIKA ÖSSZETEVŐI A RETORIKAI KOMMUNIKÁCIÓ A RETORIKAI SZITUÁCIÓ A retorikai kommunikáció A retorikai szituáció AZ ÉTHOSZ (ηθοζ) iv

5 Retorika Az éthosz fogalmának történeti fejlődése és átalakulása A PATHOSZ (ραθοζ) A pathosz fogalmának történeti fejlődése és átalakulása A pathosz mint az érvelő szöveg összetevője A LOGOSZ (λογοζ) FELHASZNÁLT IRODALOM LOGIKA ÉS ÉRVELÉS A LOGIKA A DEDUKTÍV ERŐ A premissza és a konklúzió Érvényesség és helytállóság A kategorikus szillogizmus A SZILLOGIZMUSOK ÉRVÉNYESSÉGÉNEK ELLENŐRZÉSE (A VENN-DIAGRAMOK GRAFIKUS MÓDSZERE) AZ ELOSZTÁS SZABÁLYA A hipotetikus vagy feltételes szillogizmus A választó szillogizmus A szillogizmusok hatékonysága az érvelésben AZ INDUKTÍV ERŐ A valószínűség Az induktív érvelés elfogadhatóságának ellenőrzése A DEDUKCIÓ ÉS INDUKCIÓ PRAGMATIKAI ÉS KOGNITÍV SZEMPONTÚ MEGKÖZELÍTÉSE A MEGHATÁROZÁS, DEFINÍCIÓ A definíció fogalma és elemei A definíció fajtái A definíció alakzatai A definíció szövegnyelvészeti megközelítése LOGIKUS ELLENTMONDÁS SZÓNOKI TŰZ. AZ ELME ALAKZATA AZ ENTHÜMÉMA (ενθυμημα) Az enthüméma és a logikai szerkesztés Az enthüméma és a metafora Az enthüméma és a pragmatika Az enthüméma jellege és az implikatúra AZ ARGUMENTÁCIÓ Az argumentáció mint eredmény Az argumentáció mint eljárás Az argumentáció mint folyamat A KLASSZIKUS RETORIKAI BIZONYÍTÁS ÉS AZ ÉRV Az érvek A jelek. A jelek típusai A példák. A hasonlítás fajtái A belső bizonyítékok és a hozzáállás megváltozásának folyamata A cáfolás és a retorikai kérdés Irreleváns érvelések Az irreleváns érvelések típusai és szerkezeti elemzése FELHASZNÁLT IRODALOM A SZÖVEG SZERKEZETE, A BESZÉD RÉSZEI A RETORIKUS SZÖVEG TAGOLÁSA A bevezetés (principium) Az elbeszélés (narratio) A kitérés (digressio) A témamegjelölés és felosztás (propositio, partitio) A bizonyítás (argumentatio) és a cáfolás (refutatio) A befejezés (peroratio) ELRENDEZÉS ÉS MINTA FELHASZNÁLT IRODALOM A MEGGYŐZÉS A MEGGYŐZÉS ELMÉLETEI A hozzáállás (attitűd) megváltozásának elmélete v

6 Retorika Az önkéntes cselekvés elmélete A meggyőzés elmélete A kritikai retorika megközelítése: a dramatizálás A MEGGYŐZÉS TÉNYEZŐI A közlő A befogadó A MEGGYŐZÉS MÓDSZERTANA FELHASZNÁLT IRODALOM GYAKORLATOK I. DEDUKTÍV ERŐ II. INDUKTÍV ERŐ III. DEFINÍCIÓ IV. ENTHÜMÉMA V. KLASSZIKUS RETORIKAI BIZONYÍTÁS VI. IRRELEVÁNS ÉRVEK ÉS A RETORIKAI KÉRDÉS A RETORIKA ALKALMAZÁSA A SZÖVEGÉRTÖ OLVASÁS A RETORIKAI ALAPÚ SZÖVEGÉRTELMEZÉS A szövegben lévő információ dekódolása Az olvasó sémái (meglévő tudásrendszere) A szöveg egységeinek megértése Az olvasás fokozatai: a szó szerinti, az értelmező, a kritikai és a kreatív olvasás AZ ISMERETKÖZLŐ MÜVEK OLVASÁSÁRÓL Mit kell tudni a könyvben való tájékozódásról? Mit kell tudni a könyv értelmezéséről? AZONOS TÉMÁJÚ KÖNYVEK OLVASÁSA A GYAKORLATI ÉS A SZÉPIRODALMI MŰVEK OLVASÁSÁRÓL A gyakorlati könyvek olvasása A szépirodalom olvasása AZ OLVASÓ VÁLASZA A SZÖVEGRE (READER RESPONSE) A FELOLVASÁSRÓL FELHASZNÁLT IRODALOM A FOGALMAZÁS A FOGALMAZÁS ÍRÁSBELI SZÖVEGALKOTÁS A FOGALMAZÁS FOLYAMATA A MONDATOK SZERKESZTÉSE Az egyeztetés A szórend A vonzat Az egenes és a függő beszéd szerkesztése A kötőszók alkalmazása Az utalások A deixis A BEKEZDÉSEK SZERKESZTÉSE A bekezdés fogalma A bekezdés egysége Sajátos szerepű bekezdések A FOGALMAZÁS MEGSZERKESZTÉSE A retorikai helyzet Az elrendezés A FOGALMAZÁSTÍPUSOK AZ ELBESZÉLÉS A FOLYAMATLEÍRÁS A LEÍRÁS AZ EMLÉKIRAT, A NAPLÓ, AZ ÖNÉLETRAJZ AZ ÉRTEKEZÉS A LEVÉL AZ ESSZÉ Az érvelő esszé szerkezete vi

7 Retorika Az írásmű elhelyezése A LEGGYAKRABBAN HASZNÁLT KÉZIKÖNYVEK FELHASZNÁLT IRODALOM SZÖVEGGYŰJTEMÉNY HÁROM TANULMÁNY A RETORIKÁRÓL ZICHY ANTAL A SZÓNOKLATRÓL BABITS MIHÁLY IRODALMI NEVELÉS Fogarasi diákjaimnak, az Értesítőbe RAVASZ LÁSZLÓ A BESZÉD MINT MŰALKOTÁS MAGYAR SZÓNOKI BESZÉDEK KÖLCSEY FERENC GYERMEKGYILKOS R. d. M. ÜGYÉBEN KÖLCSEY FERENC MAGYAR JÁTÉKSZÍN KÖLCSEY FERENC EMLÉKBESZÉD KAZINCZY FERENC FELETT BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF A TUDOMÁNY NEMZETI HIVATÁSÁRÓL KOSSUTH LAJOS JÚLIUS 11-I BESZÉDE A HADERŐ MEGAJÁNLÁSA ÜGYÉBEN LÖW LIPÓT AZ ISTEN VELÜNK VAGYON! Eloima Utóima DEÁK FERENC FÖLIRATI JAVASLAT PROHÁSZKA OTTOKÁR SZENT ISTVÁN NAPJÁN, BUDAVÁRÁBAN, AUG APPONYI ALBERT A TRIANONI BÉKÉRŐL RAVASZ LÁSZLÓ ISMERET ÉS ÉLET RAVASZ LÁSZLÓ ELMÚLIK, MEGMARAD DÉRY TIBOR EMLÉKEZÉSE JÓZSEF ATTILÁRA SCHEIBER SÁNDOR MILLIÓ HALOTT HEVER BENNEM, ÉS MINDEN HALOTT ÉN VAGYOK KÁDÁR JÁNOS BESZÉD A SZOVJET-MAGYAR BARÁTSÁGI NAGYGYŰLÉSEN MOSZKVÁBAN, MÁRCIUS ORBÁN VIKTOR BESZÉDE NAGY IMRE TEMETÉSÉN JÓKAI ANNA EMBER ÉS FORRADALOM MÁDL FERENC EGÉSZ NEMZETET ÁTFOGÓ JELKÉP vii

8 A táblázatok listája tábla tábla Az alakzatok szemioszintaktikus modellje tábla A szemioszintaktikus modell fő kategóriái tábla viii

9 ELŐSZÓ Eljön az idő, s társaid körében neked is fel kell állanod, s a köztanácskozásokban élő szóval részt venned; s érezni fogod, miképpen az ékesszólás, s mindaz, ami erre megkívántatik, oly szükség, mi nélkül köz dolgokban részt vevő polgár közvetetlen nem hat írja Kölcsey unokaöccsének a Parainesisben. Az idő eljött, s egyre több ifjú polgárnak kell ékesszólásával hatni a közügyekre, érveléssel, logikával és érzelemmel, hatékony beszéddel. Az idő eljött, s össze kellett foglalni a retorikáról szóló tudásunkat, hogy segítsük az iskolát, a közügyeket, mindenkit, aki kapcsolatba kerül a beszéddel, az olvasással, az írással. Ezért született meg ez a könyv. A szónokság szabad nép körében támadt, s szabad nép életéhez tartozik. Énekhangja szelídíté meg a vad csoportokat; a mívelt nemzet tömegét szónoklat vezérli, s ennél fogva nem hiú gond az, melyet ékesszólás elérésére szentelünk. Szó szavat húz maga után; élő tanácskozásban fejlik ki, s tartatik fenn a szabadság szelleme; s jaj a nemzetnek, mely írott parancsokat némán olvas, s vakon engedelmeskedik! folytatja Kölcsey, s mi döbbenten olvassuk: mikor is írta ezt? kinek is szól mindez? Visszakaptuk 1989-ben a demokrácia lehetőségét, s az azóta eltelt idő bebizonyította, hogy fél évszázados szünet után mert 1938-ban, majd 1950-ben szüntették meg tanítását ismét szükség van a retorikára. Szükség van retorikai hagyományaink ismeretére, melybe nemcsak a klasszikusok, hanem a 19. századi hazai retorika ismerete is beletartozik, s szükség van a kihagyott ötven esztendőnek a megismerésére is, hiszen a retorika sokat fejlődött és változott külföldön a hazai szilencium idején. Közvetíteni kell tehát az új és a legújabb retorikai szakirodalmat, a tudományost és a népszerűt egyaránt. Könyvünk három nagy fejezetre oszlik: egy elméleti-történetire, egy leíróra és egy alkalmazottra. Az első, elméleti-történeti fejezet két nagy részből áll: egy egyetemesből és egy magyarból. Az egyetemes retorikatörténet Adamik Tamás munkája. Először a retorika meghatározásával foglalkozik, ismerteti a retorika kialakulását, az antikvitásban létrejött rendszerét; majd áttekintést kapunk arról, hogyan változott a retorika az időben, az egyes népek és korok mit tettek hozzá a klasszikus rendszerhez, mit hagytak el belőle, és mire vetették a fő hangsúlyt az adott kor igényei szerint. A magyar retorikatörténetet A. Jászó Anna írta meg: két nagy területet mutat be: a szónoklás (egyházi, politikai, alkalmi, törvényszéki) történetét, majd pedig a retorika tanításának történetét. A hazai retorika tankönyvekben nagy változás figyelhető meg: a 20. század első negyede után fokozatosan visszaszorult bennük az érvelés tanítása, mígnem a retorika tanításának eltörlése után el is tűnt a köztudatból. Nagyon is indokolt tehát a retorika teljes rendszerének visszaállítása. A leíró fejezet Aczél Petra munkája. Témája elsősorban a logika és az érvelés kapcsolatának az ismertetése, az argumentáció, a beszéd részei, a meggyőzés lehetőségei. Az utóbbi ötven év nagy retorikusainak munkásságára összpontosít. A klasszikus retorikának része volt a stilisztika s ott is tárgyaljuk, de a 19. század folyamán önálló diszciplína lett. Éppen ezért könyvünk csak a szükséges kapcsolódási pontokon érinti a stilisztika kérdéseit. Hasonló a helyzet az előadásmóddal: számos kitűnő kézikönyv áll az érdeklődők rendelkezésére, ezért nem foglalkozunk vele részletesen. Add hozzá, hogy a szónokság sok és mély tudományt, sok és lélekemelő gyakorlást, sok és szívrázó erőt kíván, s mondhatod-e haszontalannak a fáradságot, mely annak megnyerésére éveken keresztül fordíttatik? mondja Kölcsey. A retorika gyakorlat is, az elmélettel megtámogatott gyakorlat. Éppen ezért a leíró fejezethez gyakorlatokat csatolt szerzője, s talál az olvasó gyakorlatokat az alkalmazott fejezetekben is. Ha egy művet a retorika szabályai szerint írtak meg, akkora mű olvasásában, megértésében segít a retorikai szabályok ismerete. A retorika szintetikus tevékenységet igényel, az olvasás analitikust, kiegészítik egymást. Az ötlet nem a miénk, az amerikai szakirodalomból származik, ott ugyanis erős a retorika és az olvasás kapcsolatának a kutatása és tanítása. Úgy gondoltuk, hasznos a könyv kiteljesítése egy olvasási fejezettel. Van olyan modern retorikai irányzat, amely azonosítja a retorikát a fogalmazással, rhetorical writing kurzusok és tankönyvek vannak az amerikai egyetemeken. Hasznosnak találtunk tehát egy fogalmazási fejezetet is, arra is gondolva, hogy segítsük az esszé tanítását. Mindkét alkalmazott fejezet A. Jászó Anna munkája. A könyvet szöveggyűjtemény zárja le. Három kiemelkedően szép írást egy beszédet és kétesszét olvashatunk benne a retorikáról, majd magyar beszédeket közlünk időrendi sorrendben, egészen napjainkig. Ezeket a beszédeket lehet olvasni, elemezni, vázlatukat elkészíteni, érvelésüket megfigyelni. Hiszen Kölcsey ezt ix

10 ELŐSZÓ is tanácsolta: De ismerkedjél a régi és újabb kor nevezetes szónokaival [...]. Törekedjél ezeknek lelke- ikbe pillantani; törekedjél kitalálni a módokat, miknél fogva ők bámulatos nagyságra emelkedtek; törekedjél kilesni a forrást, honnan azt a lélekrázó erőt, azt a teljességet, azt a művészi színt és virágzást, miket minden soraik bizonyítanak, merítették; s ha törekedésed szerencsés leend, bővjutalmat hoz fáradságodért. A retorika segítséget nyújt a hatékony beszédben és írásban. Természetesen azt nem mondja meg, mit kell tennünk egy adott szituációban. Általános elveket fektet le, melyeket alkalmazni lehet meghatározott helyzetekben. Szempontokat nyújt, de az egyedi megoldást nem adhatja meg, azt a mindenkori alkotónak kell megtalálnia. Találunk a könyvpiacon népszerű retorikákat, melyek könnyen, gyorsan tanítják a hatékony beszédet. Sokjó tanács, ügyes fogás van bennük, kétségkívül hasznosak. De tudásuk a javasasszony tudása. Az orvos tudása többet ér. Egy alapos retorika alapos ismereteket ad, ebben bízvajó szívvel ajánljuk könyvünket olvasóink figyelmébe. Ezúton mondunk köszönetet lektorunknak, Bencze Lóránt professzornak hasznos tanácsaiért, észrevételeiért. Néhány technikai megjegyzés: az idegen nyelvből vett idézetek után feltüntettük a fordítót kivéve a mottók után ; ahol a szövegben nem szerepel a fordító neve, ott a szerző saját fordítását közli. Beljebb helyezéssel közöljük az illusztrációnak szánt szövegeket. A régi beszédek helyesírását a kiadó gyakorlata szerint közelítettük a maihoz. A szerzők x

11 1. fejezet - AZ ÓKORI RETORIKA 1. AZ ÓKORI RETORIKA FOGALMA A bölcsesség ékesszólás nélkül keveset használ az államoknak, az ékesszólás viszont bölcsesség nélkül többnyire árt, sohasem használ. (Cicero) Mind a görög rhétor, mind a latin orator, eloquens és a magyar szónok főnév a szólni, beszélni, kimondani igére vezethető vissza (görög: eiró, latin oro, eloquor). A retorika közkeletű, legáltalánosabban elterjedt elnevezései is a beszédre utalnak az említett nyelvekben: görög: tekhné rhétoriké, rhértoriké, latin ars rhetorica, ars oratoria, ratio dicendi, eloquentia szónoki mesterség, szónoki művészet, az ékesszólás művészete, szónoklattan. Szakszóként a rhétór Arisztophanésznál fordul elő először (frg. 945), a rhétoriké pedig Platónnál, aki a rábeszélés mestereként határoztatta meg Gorgiasszal (Gorgiasz 453a), később pedig ő maga így definiálja a retorikát: a lelkek irányítása beszédek révén (Phaidrosz 261a). A retorikának ez a meghatározása, amely a meggyőzésben látja a retorika lényegét, többé-kevésbé általánossá vált az ókortól kezdve egészen napjainkig (Volkmann 1885, 1 16; Lausberg 1960, 40-41). Ezt a retorikafelfogást azonban éppen a meggyőzésre való összpontosítása miatt érték támadások az ókorban ugyanúgy, mint az újabb korokban. Platón legfőbb kifogása az volt, hogy a rosszról is meg lehet győzni, s a hatalom ezt teszi, márpedig az igazi retorikának, ha valóban művészet, az igazság feltárására és hirdetésére kell törekednie. Locke szerint az igazság megelégszik az egyszerű stílussal, ezért az alakzatok és a szóképek hajszolása eleve gyanús. Mivel a politikai szónokok gyakran visszaéltek e stíluseszközökkel, azaz az igazság elferdítésére vagy a semmitmondás elkendőzésére használták őket, a retorikus jelzőnek és a puszta retorika szókapcsolatnak jelentése a semmitmondással, sőt a hazugsággal vált egyenlővé (Dasenbrock 1987, ). Ezt veszélyt Arisztotelész is észrevette, s úgy próbálta meg kiküszöbölni, hogy a retorika meghatározásában nem a meggyőzést, hanem a meggyőzés tanulmányozását hangsúlyozta: Fogadjuk el, hogy a retorika olyan képesség, amely minden egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségeit. (Rétorika b) J. T. Kirby szerint Arisztotelész a platóni hatalom helyébe a tudományos kutatást helyezte, s ezzel kiküszöbölte a retorika ellen felhozott legfőbb kifogást (Kirby 1994, 14). Csakhogy Arisztotelész ezen meghatározása az ókorban nem változtatta meg a korábbi felfogást, ezenkívül Quintilianus azt is helyteleníti benne, hogy csak a feltárásra szorítkozik. Quintilianus külön fejezetet szentel a retorika fogalmi tisztázásának. Mintegy tizenöt korábbi meghatározást vet alá kritikai vizsgálatnak, és rámutat gyenge pontjaikra. A meggyőzést, a rábeszélést hangsúlyozó retorikafelfogással szemben felhozza, hogy nemcsak szóval, hanem mással is rá lehet beszélni, például pénzzel, tekintéllyel, szépséggel stb. ( ). Ha tehát egyrészt minden mással rá lehet beszélni ( ), másrészt a szónok sem mindig meggyőzésre törekszik ( ), akkor a retorikának nem lehet egyetlen célja a meggyőzés. De helyteleníti azok meghatározását is, akik a szónok tevékenységét polgári ügyekre akarják leszűkíteni ( ), illetvea retorikát csak beszédbeli jártasságnak vagy a becsapás művészetének tekintik ( ). Végül is Kleanthész következő meghatározását fogadja el: rhetoricen esse bene dicendiscientiam retorika ajó beszélés tudománya ( ). E meghatározás mentes az előbbiek hibáitól, ugyanakkor a beszéd és a szónok erényeit is magában foglalja: Merta beszéd minden erényét egyszerre felöleli, egyszersmind a szónok erkölcseit is, mivel jól csak a becsületes ember beszélhet. ( ) L. Pernot helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy Quintilianus kitágította a retorika határait azáltal, hogy a meggyőz ige helyett a beszél igét használja a meghatározásban (Pernot 2000,6). A fentiek értelmében a retorika nem az ékes, a cikornyás nyelvi ügyeskedést jelenti, hanem a tisztességes és tárgyszerű beszéd tudományát, amely az igazság feltárására és közlésére hivatott. Ezzel magyarázható az a tény, hogy az ókorban csak a becsületes ember érdemelte ki a szónok elnevezést, az, aki tehetségénél, szónoki képzettségénél és kiválójelleménél fogva egyaránt alkalmas arra, hogy városok ügyeit és sorsát intézze (Winterbottom 1964, 90 97). Ezt Quintilianus alapvetőnek tartja, ezért hangsúlyozza ismételten, például művének elején is: Legyen hát a szónok olyan ember, akit valóban bölcsnek lehet nevezni, aki nemcsak erkölcseire nézve tökéletes (mert ez véleményem szerint nem elég, bár vannak, akik nem értenek velem egyet), hanem tudományára és egész beszédkészségére is. (1. Előszó 18) Quintilianus azon meglátása, hogy a szónok nem mindig meggyőzésre törekszik, hanem olykor csak leír, Austin beszédtettelméletére emlékeztet. Austin ugyanis megállapítja, hogy a nyelvi megnyilatkozásokban nemcsakolyan kijelentések vannak, amelyek leírnak valamit, hanem olyanok is, amelyek tesznek valamit. Az 1

12 AZ ÓKORI RETORIKA előbbit constativenak, az utóbbit performativenak nevezi. Később Austin belátta, hogy ez a merev szétválasztás tarthatatlan, mert a szövegösszefüggéstől és a körülményektől függően minden kifejezés lehet constative is ésperformative is (1972, 2 7). Dasenbrock szerint az a kettősség, amelyet Platón, Locke felállított objektív (filozófiai), rábeszélő (retorikai), megegyezik Austin kettősségével. Constative a filozófiai jellegű, performative pedig a retorikai jellegű megnyilatkozás. Ahogy azonban minden kijelentés egyidejűleg constative is és performative is, ugyanúgy minden beszéd egyidejűleg objektív is és performative is állapítja meg (Dasenbrock 1987, 298). Az Új klasszikus retorika című amerikai tankönyvben azzal az általánosan elterjedt meghatározással kapcsolatban, hogy a retorika a meggyőzés művészete, a szerzők két kérdést tesznek fel: a) Nem lehetne-e a retorikát részben tudománynak nevezni, szemben a művészettel? b) Miért kell a retorikát a meggyőzésre korlátozni? (Kindrick-Olpin-Patterson 1980, IX) Mint láttuk, Quintilianus is feltette ezeket a kérdéseket, és pozitívan meg is válaszolta őket: a retorika tudomány, s célja nemcsak a meggyőzés, hanem tájékoztatás, leírás stb. is. Quintilianus Kleanthész meghatározását vette át, aki a sztoa korai mestere volt (Kr. e ). A sztoikus felfogás szerint a tudományok és a művészetek tárgya ugyanaz, csak a megközelítés módja különbözik (Maróth 1988, 29). Ez az oka annak, hogy Arisztotelésztől eltérően, aki határozott különbséget tett tudomány (episztémé) és művészet (tekhné) között, a sztoikusok a tudományokra és a művészetekre egyaránt alkalmazták a művészet és a tudomány megnevezést. Korunk felfogása is a retorikának ezt a tágabb értelmezését fogadja el, és a retorikát tudománynak tekinti. Wacha Imre megfogalmazásában a retorika egyrészt a) műfajismeret, s ezen belül a prózai és verses (elbeszélő és leíró) műfajok ismeretének tudománya, másrészt b) a meggyőző nyilvános (szónoki) beszédnek, harmadrészt c) a prózai ékesszólásnak, az elegáns, választékos szónoki stílusnak a tana, negyedrészt d) szerkesztéstan. Mindezeken belül egyrészt deskriptív, rendszerező tudomány, másrészt preskriptív és gyakorlati célokat szolgáló tudomány. (Wacha 2000, 54) Lényegében ugyanezt az egyetemességet fogalmazza meg Bencze Lóránt, csak oldottabb formában: Ez a könyv nagyravágyó célt tűzött maga elé. Azt a célt, hogy tanítsa az élet hatékony utánzásának és irányításának sajátos, életbevágó és életadó módjait. Azt, hogy miközben maga is szórakoztasson, tájékoztasson, az ön- és a világismeretre segítsen. Hogy elvezessen a beszédben rejlő utánzás (mimészisz) és befolyásolás technéjére, mesterségére és művészetére. Hogy megtanuljunk hatékonyan beszélni és írni. Megragadjuk, és mesterei legyünk a hatékony és hajlékony beszéd és írás stratégiájának, a másik ember befolyásolásának, és rajta keresztül a világ alakításának. Mesterei a nyelvnek, amely a múltat idézi, amellyel ajelent megértjük, és amely ajövőt előrevetíti. (Aczél Bencze 2001, 9) 1.1. FELHASZNÁLT IRODALOM Aczél Petra Bencze Lóránt (2001) Mikor, miért, kinek, hogyan. II/I-II. Hatékonyság a nyelvi kommunikációban. Budapest, Corvinus Kiadó. Adamik Tamás (1988) Arétorika fogalma és struktúrája. In Műalkotás esztétikum közönség az antikvitásban. Debrecen, Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Telosz Kiadó. Austin, J. L. (1970 [1962]) How to do Things with Words. New York, Oxford University Press. Dasenbrock, R. W. (1987) J. L. Austin and Articulation of a New Rhetoric. College Composition and Communication, 38. Kindrick, Robert L. Olpin, Larry L. Patterson, Frank M. (1980) A New Classical Rhetoric. Dubuque, Iowa, USA Toronto, Ontario, Canada, Kendall Hunt Publishing Company. Kirby, J. T. (1994) The Great Triangle in Early Greek Rhetoric and Poetics. In Landmark Essays on Classical Greek Rhetoric. Ed. by E. Schiappa. Anaheim, California. Lausberg, H. (1960) Handbuch der literarischen Rhetorik. München, Max Hüber Verlag. Maróth Miklós (1988) Néhány szó a sztóikus esztétikáról. In Műalkotás esztétikum, Pernot, L. (2000) La Rhétorique dans l Antiquité. Le livre de poche. Paris. 2

13 AZ ÓKORI RETORIKA Quintiliani, M. Fabii (1965) Institutionis oratoriae librixii. Lipsiae, Edidit L. Radermacher. Quintilianus, M. Fabius (1913,1921) Szónoklattana 1. kötet: I VI. könyv, 2. kötet: VII XII. könyv. Fordította Prácser Albert. Budapest. Volkmann, R. (1885) Die Rhetorik der Griechen und Römer. Leipzig. Wacha Imre [1994] A retorika kompetenciái. In A régi új retorika. Budapest, Szemimpex Kiadó, Winterbottom, M. (1964) Quintilian and the vir bonus. Journal of Roman Studies, 54, AZ ÓKORI RETORIKA TÖRTÉNETE Az ékesszólás a béke kísérője, a nyugalom társa és a jól szervezett államnak úgyszólván növendéke. (Cicero) Az ógörög irodalom, filozófia és tudomány eredményei oly mértékben kiemelkedőek, hogy egyes modern gondolkodók például Renan görög csodáról beszélnek. E csodálatra méltó görög szellemi teljesítményt Edith Hamilton így értékeli: Amit a művészetben, gondolkodásban akkor létrehoztak, azt azóta sem múlták felül, elérni is csak nagy ritkán érték el, és a nyugati világ egész művészetére és gondolkodásmódjára rányomta bélyegét. (Hamilton 1983, 11) Egyes kutatók négy tényezőben látják e rendkívüli szellemi teljesítmény zálogát: az egyén testi és szellemi képességeinek harmonikus fejlesztésében, amely a beszéd és a tett összhangját próbálta megvalósítani; a görög városállam autonómiájában, amely szemben a keleti despotizmussal, szabad polgárok közössége volt; a görög művészi látásmódban, amelynek a nemesség, az arányosság és a mérték a legfőbbjellemzője; s végül a hajlamban a tudományos spekulációra, amelynek alapját az a felfogás alkotta, amelyet Anaxagorasz így rögzített: A szellem a király (Humbert Berguin 1947,12 13). Mindezek a tényezők nyilván szerepet játszottak a görög kultúra formálódásában, azonban még fontosabb az a tény, hogy a görögök kezdettől fogva tanították anyanyelvüket, azaz tudományosan foglalkoztak vele, mintha ismerték volna a modern szociolingvisztikának Sapir Worf-tételét, azazhogy a nyelv határozza meg a kultúrát (Jászó A. 1999, ). Ebben a fejezetben először bemutatjuk e tanítási folyamat fejlődését, amely végül is egy új tudomány, a techné rhétoriké, az ars rhetorica, azaz a szónoki művészet vagy szónoklattan kialakulásához vezetett, amely mint önálló tudomány, azaz mint önmagában kerek és tökéletes rendszer az ókorbanjött létre, s a Kr. e. 4. századtól a felsőoktatás anyagát adta. Azután felvázoljuk az antik retorika rendszerét, azazhogy milyen résztudományokat foglalt magában BESZÉDTANÍTÁS HOMÉROSZ KORÁBAN A meggyőzésre való törekvés, a szónoklás feltehetőleg egyidős a nyelvvel; fejlődése szorosan kötődik a társadalmi és politikai élet alakulásához, különösen a társadalmi élet görög útjához, ahol is a szabad városban a szabad polgár személyesen intézte ügyeit a poliszon belül a népgyűlésen vagya bíróságokon. Jelentősége a homéroszi társadalomban már vetekszik a fegyverekével: amikor ez utóbbiak csődöt mondanak, az okos szavak veszik át szerepüket: Lám, az akháj fiakat te legyőzöd, öreg, szavaiddal. Bárcsak Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! volna tanácsosztó még tíz íly férfi köröttem! gyorsan omolna le városa úgy Priamosznak, az úrnak, elfoglalva karunk által s feldúlva egészen. Íliász 2, (Devecseri Gábor ford.) A korai görög társadalmi élet szóbeli közlésen alapult: a politikai és a társadalmi érintkezés eszköze hosszú évszázadokig az élőszó volt, így az irodalomé, a filozófiáé és minden más tudományé is (Kennedy 1963, 3 5). Még később is, amikor az írás már általánossá vált, a görög műveket hangos olvasás céljából írták le, s a görög ember még magában is hangosan olvasott. Az élőszó fontosságának ez a felismerése késztette a görögöket kezdettől fogva arra, hogy a beszédet tanítsák. Az Íliászban már mint régóta bevett gyakorlattal találkozunk a beszédtanítással: Agg Péleusz teveled küldött el utamra aznap, hogy Phthíából téged az Átreidészhoz köldött, még gyereket, ki nem ért a közös viadalhoz, sem szónokláshoz, mely a férfit hírre segíti: éppenezért küldött, legyekén, aki mindenre kioktat, szónak szónoka légy és végbevivője a tettnek. 3

14 AZ ÓKORI RETORIKA ( ) Homérosz ifjú hősei nemcsak fegyverforgatásban gyakorolják magukat, hanem az ékesszólásban is. Nagy dicsőség számukra, ha megállják helyüket a testi erőt és ügyességet igénylő kézitusákban, de még nagyobb, ha az érvek csatájában is esélyesek a győzelemre. Hogy ezt elérhessék, régtől fogva ugyanúgy szónokversenyeket is rendeztek, ahogy sportversenyeket. Erre szintén az Íliász szolgáltatja a bizonyítékot: Köztük szóra Thoász, Andraimón gyermeke, kélt most: legderekabb aitól, aki jártas a dárdavetésben, kézitusában; s hogyha akhájok közt vetekednek szónoklásban az ifjak, nem sok győzi le ott sem. (15, ) A beszédtanításnak és a szónokversenyeknek meg is lett az eredményük: az Íliász teli van ragyogóbbnál ragyogóbb beszédekkel, mégis talán a 9. ének a legtanulságosabb a Homérosz-korabeli retorikai gyakorlat szempontjából. A retorikai szituáció a következő: a görögök folytonosan vereséget szenvednek a trójaiaktól, ezért végső kétségbeesésükben elhatározzák: követséget meneszteneka haragvó Akhilleuszhoz, hogy rávegyék: térjen vissza a harchoz. A követség tagjai: Odüsszeusz, Phoinix és Aiász. Mindegyikük beszédet intéz Akhilleuszhoz, hogy meggyőzzék: vissza kell térnie a harchoz, különben a trójaiak elpusztítják a görög sereget. Akhilleusz mindhárom beszédre válaszol, következésképp ugyanazon témáról hat beszéd szól, ígyjól tükrözik a korabeli retorikai gyakoklatot és érvelési technikát. Odüsszeusz beszédében már jelen vannak azok az elemek, amelyeket ajóval később kialakult retorika leírt és kanonizált. Legfőbb érve abban áll, hogy megkísérli bizonyítani: a görögök és Akhilleusz érdekei azonosak: mindegyiküknek használ, ha felveszi a harcot ( ). Phoinix beszéde két szempontból is személyes, szubjektívjellegével tűnik ki. Először saját életéről szól Akhilleusszal is kapcsolatban: Akhilleusznak apja helyett apja lett, tehát vanjoga tanácsot adni neki ( ). Másodszor a vallásos szempontok is azt javalják, feledje haragját, és térjen vissza a harchoz ( ). Végül Meleagrosz példájával bizonyítja, milyen tragikus következményekkeljár az, ha egy hős nem teljesíti kötelességét ( ). A harmadik követ, Aiász, durva katona. Jellemének megfelelően indulatosan szól, először Odüsszeuszhoz: menjünk vissza, fölöslegesen vesztegetjük itt időnket, majd Akhilleuszhoz kemény szavakkal: de neked kebeledben kegyetlen, vad szivet adtak az istenek és mindezt csak egyetlen lányért: hisz hét válogatottat adunk ma helyette, s még sok mást is e kívül. Lágyítsd már meg a lelked. ( ) Akhilleusz első válasza indulatos és szubjektív: holnap elhagyja Tróját seregével, mert egyet kap a veszteg ülő s aki nagy hevesen küzd (9. 318). Élvezze csak Agamemnón Briszéisz szerelmét. Ezután Agamemnón és sajátjellemével indokolja azt, miért hagyja el véglegesen a harcmezőt ( ). Phoinixnek röviden válaszol: elég tiszteletet szerzett már magának, nem érdemes visszatérnie a harchoz azért, hogy még többet szerezzen. Phoinix pedig jobban tenné, ha az ő pártját fogná, nem pedig Agamemnónét ( ). Ennek ellenére megígéri, hogy reggel még egyszer fontolóra veszi, hazatérjen-e. Aiász indulatos beszédére viszont megértően válaszol: igazat ad neki, de a rajta esett sérelemre hivatkozik: Agamemnón semmibe vette. Végül is megígéri, hogy reggel nem hajózik el, s ha Hektór arra merészkednék, hogy az ő táboráig hatoljon, fölveszi vele a harcot ( ). Mindhárom beszéd másképpen hat tehát Akhilleuszra: az elsőn bár az a legszakszerűbb feldühödik, s kijelenti, hogy másnap elhajózik; a másodikkal szemben önérzetét emlegeti, s Phoinixet hűségére emlékezteti, mégis enged valamit kemény elhatározásából; Aiász durva szavai indítják meg legjobban, talán mert a durvaságot keresetlen őszinteségnek értelmezi, ezért dönt úgy, hogy mégsem hagyja el Tróját. E beszédekből nyilvánvaló, hogy a klasszikus retorika több tanítása inventio, elrendezés, stílus a gyakorlatban már létezett, függetlenül attól, hogy csak később osztályozták és neveztékel őket. Ajellemből (éthosz) merített érveket is hatékonyan alkalmazták már, de az érzelmieket (pathosz) is. Feltehetőleg a korabeli beszédtanításban is figyeltek a fenti eljárásokra (Kennedy 1999, 8 11). E tanításban fontos lehetett kiváló idősebb szónokok megfigyelése, formulák, témák, történeti példák és mondások gyűjtése, de legfőképpen a gyakoroltatás és gyakorlat, amelynek természetes kerete a szónokversenyekre való felkészítés és felkészülés volt. Homérosz korában ilyen képzést csak kevesen kaptak: az Íliász nagy szónokai előkelő arisztokraták, többnyire királyok, mint Odüsszeusz, Nesztór, Akhilleusz, Agamemnón, Aiász stb. E tényt megerősíti Hésziodosz, aki Homérosz után mintegy ötven évvel élt és alkotott. Ö kifejezetten hangsúlyozza, hogy ajó beszédkészség, az ékesszólás a Múzsák adománya, s ők a királyokat tisztelik meg vele: 4

15 AZ ÓKORI RETORIKA Van, hogy megtisztelnek a Zeusz-táplálta királyok közt valakit s ránéznek már születéskor a Múzsák, ennek nyelvét öntözi édes harmat, amannak szájából mézízű szó folyik és mikor ítél, ráfüggesztik a népek mind szemüket, s az igazság biztos alapja tesz törvényt s a szavával azonnal, súlyos bár a viszály, ő az, ki megoldja megértőn. Mert a királyok azért eszesek, hogy a téren a népet könnyen visszahelyezzék megsértett igazába, megfordítva ügyét meggyőző lágy szavaikkal. Hogyha a térre kilép, mint istenséget imádják hízelkedve, s az összefutott népből kimagaslik. Istenek születése (Trencsényi-Waldapfel Imreford.) Tehát királyok kapják mega Múzsáktól az ékesszólás tudományát, azért, hogy segítségével a viszályokat elsimítva békét teremtsenek, s lehetővé tegyék, hogy az igazság érvényesüljön. Hésziodosz két nagy gondolatot sűrít bele az idézett részletbe. Az egyik, hogy a közösség ügyeit intéző személyeknek ajó és hatékony munkához szónoki képességre és képzésre van szükségük. Később éppen emiatt vált a retorika a felsőfokú oktatás anyagává: olyan sokoldalúan kiművelt tisztviselőket kívánt képezni, akik szókészségükkel megnyugtatóan intézhetik az adott polisz ügyeit. A másik pedig, hogy a királyok ékesszólásukat az igazság érdekében, az igazság kiderítésére és közvetítésére használják. Évszázadok múlva Szókratésznak éppen az lesz a legfőbb kifogása a születendő retorikával szemben, hogy a szó erejét a hamisság érdekében is fel lehet használni, pedig csak az igazság érdekében szabad élni vele. Ezt a gondolatot tehát már Hésziodosz felvetette. Az idézett részletben Hésziodosz a megyőző beszédre a malakoszeposz (90), a kellemes szó kifejezést használja. Ebben az időben a retorika szót még nem ismerték szónoklattan jelentésben. Apeithó (rábeszélés, meggyőzés) szót alkalmazták a meggyőző erő jelölésére. Hésziodosz ugyancsak e művében isteni lénynek tekinti Peithót, akit Téthüsz szült Ókeanosznak: Szent lánygyermekeket szült még Téthüsz, kik a földön Phoibosz Apollónnal s a folyókkal a zsenge fiúkat emberré nevelik Zeusz bízta rájuk e tisztet : Peithó (Istenek születése ) A korai görög költészetben és a vázafestésben Peithót Aphrodité lányának ábrázolták, s fő feladatát a szerelmi csábításban látták. Egy évszázaddal később azonban, amikor a retorika kezdett mesterségként kiformálódni, Peithót már politikai szövegösszefüggésben használták. Hérodotosz ugyanis ezt írja: A hellének pedig el akarták foglalni Androszt, ezért körülzárták a szigetet. Mert a szigetlakók közül az androsziak tagadták meg elsőként az adófizetést, amelyet Themisztoklész rájuk rótt. Themisztoklész figyelmeztette őket, hogy az athéniak el tudnak velük bánni, mert két olyan hatalmas isten támogatja őket, mint a Meggyőzés és a Kényszer, az androsziak tehát nem úszhatják meg az adófizetést. (8. 111; Muraközy Gyula ford.) A Kr. e. 6. században keletkezett homéroszi Hermész-himnuszban már igazi bírósági tárgyalást ábrázol az ismeretlen költő. A csecsemő Hermész eltulajdonította Apollón marháit. Erre tanú is van, Hermész azonban makacsul tagad. Apollón a tolvajt Zeusz elé viszi, ám bírája előtt Hermész így védekezik: engem csak tegnap szültek, s ezt tudja nagyon jól; izmos férfi a nyájhajtó, nem látszom olyannak. 5

16 AZ ÓKORI RETORIKA ( ; Devecseri Gábor ford.) Hermész itt a valószínűség érvét alkalmazza, amely később a retorika legfontosabb érvévé vált. Valószínű, hogy egy egynapos csecsemő nem tud elhajtani egy marhacsordát. Itt a tényről folyik a vita, tehát arról, hogy Hermész elkövethette-e a tettet A RETORIKA SZÜLETÉSE ÉS A SZOFISTÁK A Kr. e. 5. században a legtöbb görög városállamból elűzik a tirannusokat, és kialakul a demokratikus államforma, amelyben ki-ki szabadon keresheti igazát. E politikai változás következményeképpen ugrásszerűen megnő a szónoki gyakorlat. Soha nem látott igény mutatkozik az értelmes és meggyőző beszédre. Jól tükrözi ezt a változást a korabeli drámairodalom. Például a törvényszéki eljárásnak már jóval fejlettebb azt is mondhatnánk: rafináltabb változatával találkozunk Aiszkhülosz Eumeniszek című tragédiájában. Oresztészta Furiák azzal vádolják, hogy megölte anyját, Klütaimésztrát. Oresztész azzal védekezik, hogy jogosan tette, mert Klütaimésztra megölte apját, Agamemnónt. A vitás kérdés az, hogy jogosan tette-e. Pallasz Athéné vezeti a tárgyalást, de az ítéletet a zsűri hozza meg. Apollón szerint Oresztész jogosan ölte meg anyját, mert az apa fontosabb, mint az anya: Megmondom ezt is, csak figyelj, s lásd, hogy helyes: akit szülöttnek hívnak, annak anyja nem szülője, csak dajkálja ő az új magot: az adja, ki nemzi, s barátnő barátnak, ő a sarjat őrzi, hogyha isten engedi. S tekintsd e szómnak itt tanúságtételét: apává lenni még anya nélkül is lehet: itt áll a példa, Pallasz, nagy Zeusz magzata, kit női méh sötétje nem táplált-nevelt, de íly szép sarjat istennő se szül soha. ( ; Devecseri Gábor ford.) A zsűri, a kar elfogadja tehát azt az érvelést, hogy az apaság szükségszerű, az anyaság viszont nem az, s ennek bizonyítéka (tekmérion), hogy maga Pallasz Athéné nem anyja méhéből, hanem apja fejéből született. Ezen érvelés gerincét annak meghatározása adja, hogy kit lehet szülőnek tekinteni. Apollón megoldása bizony szőrszálhasogatá- son alapul, s a bizonyítékul hozott példa a mitológiából való. Mindez arra figyelmeztet, hogy már a szofisták korában vagyunk (Kennedy 1994,14 15). Aiszkhülosz fenti bírósági eljárása a korabeli athéni bírósági gyakorlatot tükrözi. A klasszikus athéni bírósági gyakorlat legfőbbjellegzetességeaz volt, hogy a bírói testület jogilag képzetlen emberekből állt. Athéni polgárjoggal rendelkező férfi akkor lehetett bíró (dikasztész) és ítélkezhetett, ha mindkét szülője athéni polgár volt, és betöltötte már a harmincadik életévét. A bírák díjazása a Kr. e. 4. században egy képzett munkás napi keresetének megközelítőleg a harmada volt, ebből következik, hogy a bíróságokon leginkább idősek, tehetősebbek vagy szezonális munkások ültek. A bírák száma mai fogalmainkhoz képest óriási volt, a legkisebb testület 101 főt, a legnagyobb akár a teljes népgyűlést isjelenthette. A legtöbb per azonban 301, illetve 501 bíró előtt zajlott. Fontos volt, hogy páratlan számban ítélkezzenek, mert így lehetett elkerülni a szavazategyenlőséget (ha ez valamiért mégis bekövetkezett, a törvény értelmében az alperes nyert). (Horváth 2001, 24) A bírákat sorsolással választották a férfi polgárok közül. A vádló és védő maguk a peres felek voltak lévén hogy Görögországban nem volt ügyvéd, ezért ki-ki maga intézte saját peres ügyeit. A nőket a küriosz (szó szerint úr, törvényes képviselő), jobbára férj vagy a legközelebbi férfirokon képviselte. A nők minden peres ügyét tehát férfiak vitték, sőt nő tanúvallomást sem tehetett, helyette a küriosz tette meg ezt. (Horváth 2001, 25) A tanúk vallomásait korábban vették fel, leírták, és a tárgyaláson hivatalnokok olvasták fel. A tárgyalásnak egy nap alatt be kellett fejeződnie. Mindegyik fél 6

17 AZ ÓKORI RETORIKA meghatározott időt kapott, amelyet vízórával mértek. A bíróság titkos szavazással hozta meg ítéletét. A bírák tájékoztatására szolgált a vádbeszéd és a védőbeszéd: ennekalapján döntöttek. Fontos volt tehát, ki milyen beszédet mond, logikailag mennyire meggyőzően, s mennyire tud a zsűri érzelmeire is hatni. Ha a peres fél nem volt képes hatásosan szónokolni, hivatásos rétorral, azaz logographosszal íratta meg a beszédét, majd kívülről megtanulta, és legjobb képességei szerint előadta. Több ilyen beszéd maradt fenn Antiphón, Lüsziasz, Iszokratész és mások tollából. A demokratikus Athén politikai és gazdasági ügyeit sorsolással egy évre választott hivatalnokok intézték. A törvényhozó hatalmat a felnőtt férfi polgárok gyakorolták a népgyűlésen (ekklészia), gyakran több ezren. Volt egy kisebb tanács (bulé), amely részint a sürgős ügyeket intézte, részint előkészítette az anyagot a népgyűlés számára. Bár a népgyűlésen mindenki felszólalhatott, a vezető szerepet a politikai szónokok (rétor) játszották, akika különböző politikai csoportosulások érdekeit képviselték. Voltak közöttük kiváló, feddhetetlen egyéniségek, de voltak demagógok is, akik a maguk hatalmáért, gazdagságáért szálltak síkra, kihasználva a néphangulatot. Természetes, hogy ilyen körülmények között a nyilvános beszéd egyre fontosabb lett, és ugrásszerűen megnőtt azoknak a száma, akik a közügyek intézésében a szó erejével kívántak sikert elérni. Erre azonban csak úgy lehetett reményük, ha egy-egy tanítónál drága pénzért elsajátították az ékesszólás művészetét. Antik adatok szerint a tanítók a szofisták köréből kerültek ki. Arisztotelész Szofiszti- kus cáfolatok című művéből tudjuk, hogy Gorgiasz úgy oktatta tanítványait a szó művészetére, hogy saját beszédeit könyv nélkül megtaníttatta velük (183b). Prótagorasz általános érvekről (úgynevezett közhelyekről) vitatkozott tanítványaival, akik az így elsajátított érvelési technikát később felhasználták szónoki gyakorlatukban. A tanításban fontos szerepetjátszott a minta: a mester beszédeinek, érvelési módszerének elsajátítása. Előfordult azonban, hogy a tanárok nem kész beszédeket adtak a tanulók kezébe, hanem olyan mintagyűjteményeket (vö. Bolonyai 2001, 26 30), amelyek a szónoki beszéd egy-egy részét tartalmazták, például Démoszthenész bevezetéseket írt politikai beszédekhez, Antiphón pedig bevezetéseket és befejezéseket. A szónoki ismeretek elsajátításának másik útja a kézikönyvek tanulmányozása volt. A korabeli tankönyvekről szemléletes képet fest Platón Phaidroszában. Kissé gunyoros leírásából kiderül, hogy a korabeli szakíróka szónoki beszéd részeit tartották a legfontosabbnak a szónoki elméletben. [Szókratész] Jó, hogy figyelmeztettél. Tehát először is bevezetést kell mondani a beszéd kezdetén; ugye ilyesmit értesz a művészet finomságain? [Phaidrosz:] Igen. [Szókratész:] Másodszorjön az elbeszélés, a mellette szóló tanúbizonyságokkal, harmadszor a bizonyítékok, negyedszer a valószínű érvek; sőt első- és másodrendű bizonyításról is beszél azt hiszem-a szónoklásnak az a kitűnő bizánci ezermestere. (266d e) Az első retorikai kézikönyvek nem maradtak ránk, az sem, amelyből itt Platón idéz, de az utókor megőrizte emléküket. Az antik hagyomány Koraxot és Teisziaszt tekinti a szónoki elmélet megalkotójának. Tevékenységük társadalmi hátterét Cicero így összegezi: Az ékesszólás a béke kísérője, a nyugalomnak társa és a jól szervezett államnak úgyszólván növendéke. Így Arisztotelész is mondja, hogy csak miután a zsarnokokat kiűzték Szicíliából, és hosszú szünet után ismét törvényes úton kereshette ki-ki a maga igazát, csak akkor történt, hogy ez éles eszű és perpatvarra termett népnél a szicíliai Korax és Teisziasz a művészi szónoklás szabályait megírta. Mert azelőtt úgymond tervszerint és művészien még senki sem szónokolt, de azért már sokan beszéltek némi műgonddal és minták után. (Brutus 45 46) Bizonyos ókori adatokból úgy tűnik, hogy a szürakuszai demokrácia létrejötte idején (Kr. u. 467) Korax a tanácsadó beszédet művelte, és nagy hatással alkalmazta a valószínűségen alapuló érvelést, továbbá leírta a hármas tagolású szónoki beszéd részeit: a bevezetést, az elbeszélést és a befejezést. Tanítványának, Teisziasznak érdeme a törvényszéki beszéd leírása és az, hogy a Korax feltárta három részhez még egy negyediket csatolt, a bizonyítást. Teisziaszról maradt fenn az az antik anekdota, hogy miután befejezte tanulmányait Koraxnál, nem fizette ki a tandíjat. Tanítója megfenyegette, hogy beperli, ha nem fizet. Teisziasz kijelentette: tehet, amit akar, ő akkor sem fizet, s döntését így indokolta meg: ha ugyanis megnyeri a pert, természetes, hogy nem kell fizetnie, ha pedig elveszíti, méltányos, hogy ne fizessen, hiszen mestere rosszul tanította. Újabban felmerült, hogy Korax és Teisziasz egyazon személy volt. A korax görög szó ugyanis varjút jelent, s a Korax Teisziasz csúfneve lett volna. Erre abból következtettek, hogy amit Platón Teisziasznak, azt Arisztotelész Koraxnak tulajdonítja (Cole 1991, 65 84). A Platón által emlegetett bizánci ezermester Theodórosz volt, aki Szókratész idejében Athénban telepedett le, és tankönyvében a szónoki beszéd részeit alrészekre osztotta (Radermacher 1951, 70 76). A szicíliaiak kezdeményezése tehát eljutott Athénba, amely ez idő tájt vált a görög szellemi élet középpontjává. A demokratizálódás itt is felvetette az igényt a retorikai kézikönyvek iránt, és soha nem látott szónoki tevékenység virágzását tette lehetővé. A Kr. e században működött az úgynevezett tíz attikai szónok: Antiphón, Lüsziasz, Andokidész, Iszokratész, Iszaiosz, Démoszthenész, Aiszkhinész, Lükurgosz, Hüpe- 7

18 AZ ÓKORI RETORIKA reidészés Deinarkhosz (vö. Horváth 2001, ). De a filozófia is kivette a részét a retorika elméleti kérdéseinek tisztázásából. Gorgiasz athéni követségének éve (Kr. e. 427) az a határpont, amikor a szicíliaiak új tudománya világhódító útjára indult. Gorgiasz, aki Teisziasz tanítványa volt, mint szofista a meggyőzést tartotta a retorika legfontosabb feladatának. Platón a következőket írja róluk: De nyugodtan hagynánk Teisziasztés Gorgiaszt, akik belátták, hogy többre kell becsülni a valószínűt az igaznál, s akik a szó hatalma által a kicsit nagynak, a nagyot meg kicsinek tüntetik fel, az újat archaizálva, a régit modernizálva adják elő." Gorgiasz különbséget tett a szó anyagi és szellemi természetű része, azaz hangalakja ésjelentése között. Szerinte mindkét rész képes hatni, ezért a szónoknak ki kell aknáznia mindkettő lehetőségeit, azaz háromféle beszédben kell jártasnak lennie: a természetbölcselők, a szónokok és a dialektikusok beszédében. A természetbölcselők a tudást, a szónokok a művészi beszédben való jártasságot, a dialektikusok pedig a helyes logikát biztosítják számára, hogy a kellőt mondja helyesen". E három beszédfajta közül a szónoki beszéddel foglalkozott a legtöbbet: ezt tanította és gyakorolta. Erről írja a következőket: egyetlen beszéd nagy tömeget gyönyörködtetett és győzött meg, mert művészien volt megírva, bár nem az igazságot mondta. Az ilyen beszéd képes eloszlatni a félelmet, megszüntetni a bánatot. Kidolgozására nézve közel áll a költészethez. A költői hatást azon alakzatok révén éri el, amelyeket a halikarnasszoszi Dionüsziosz gorgiaszi alakzatoknak nevez, a szicíliai Diodórosz pedig fel is sorolja őket: antitheszisz, iszokólon, pariszon és homoioteleuton. Drerup szerint (Drerup 1901, 261) a legfontosabb közöttük az antitézis, a többi három ennek szolgálatában áll. Az antitézis Gorgiasz A nem létezőről vagy a természetről című értekezésében a logikai szükségszerűség kifejezője, a Helené magasztalása című beszédében pedig a stílus ékesítésének eszköze. Az iszokólon (tagmondat-egyenlőség) igen alkalmas ellentétek és gondolatpárhuzamok kifejezésére. Apariszon (szóegybeesés): egy szó hangzásbeli egybeesése egy másikkal vagy annak egy részével. Olykor ez az egybecsengés szójátékot (paronomászia) alkot, ezért egyes kutatók a szójátékot is a gorgiaszi figurák közé sorolják. A homoioteleuton (rím) igen alkalmas arra, hogy a mondatvégek kiemelésével a párhuzamot vagy az ellentétet markánsabbá tegye, s ezáltal a szöveg tagolását elősegítse. Gorgiasz szónoki sikereinek másik oka beszédeinek éles logikájában és az illendőség megtartásában keresendő. A Helené magasztalása elején kijelenti, hogy a kellőt mondja helyesen. A helyesen a logikai helyességre, a kellő pedig az illendőségre, azaz az alkalomszerűségre vonatkozik, a kairoszra, amelynek felfedezését a hagyomány Gorgiasznak tulajdonítja. Ez annyit tesz, hogy Gorgiasz a helynek, az időnek és az alkalomnak megfelelően adta elő beszédeit, s ezáltal valószínűnek tüntette fel mondanivalóját. Például amikor fel akarja menteni Helenét azon vád alól, hogy könnyelműen elhagyta férjét és családját Parisz kedvéért, felsorolja azokat az okokat, amelyek a logikai valószínűség alapján számításba jöhetnek: Vagy a Sors akaratából, vagy az istenek szándéka, vagy a Szükség döntése miatt tette, amit tett, vagy erőszaktól elragadva, vagy beszédtől meggyőzetve. Ezután a felsorolt okok mindegyikével kapcsolatban bizonyítja, hogy a gyenge nő nem tehetett ellenük semmit, tehát erőszaknak engedelmeskedett, elhagyva férjét és családját, ezért ártatlan. Az okok között ott található a meggyőző beszéd, amelynek ugyanúgy nem lehet ellenállni, mint a fizikai erőfölénynek vagy az isteni erőnek. A művészi beszéd tehát ilyen hatást képes kifejteni, ezért nevezi Gorgiasz nagy hatalomnak (Adamik 1998, 27 28). A prózastílus kidolgozásában fontos szerepet játszott Gorgiasz kortársa, az ugyancsak szofista Thraszümakhosz (Kr. e. 5. század közepétől). Megalé tekhné (Nagy kézikönyv) című munkájában tárgyalta az érzelmek felkeltésének és lecsillapításának kérdését, a stílust és az előadásmódot. Úttörő érdemeket szerzett a prózaritmus alkalmazásával: Arisztotelész szerint ő élt először beszédeiben apaian ritmussal ( uuu, illetve uuu ). Peripoliteiasz (Az államról) című munkájában a korabeli athéni politika bírálatát adja, s talán itt fejtette ki azt a tanítását, amelyet később Platón az Állam című munkájában elítél: az az igazságos, ami az erősebb érdeke. Sajnos művei közül egysem maradt fönn, és az antik szerzők rá vonatkozó utalásai is rövidek és esetlegesek, ezért nem tudjuk pontosan, mit tanított. Valószínűnek tűnik azonban, hogy fontosnak tartotta a próza időmértéken a hosszú és rövid szótagok váltakozásán alapuló ritmusát, beszédeiben körmondatokat alkalmazott, és kerülte a hiátust. Gorgiasztól eltérően nem használt költőieskedő stíluseszközöket. Világos, feszes szerkezetű mondatokat alkotott, gondot fordított a szóválasztásra, éppen emiatt tekintik őt egyesek a közepes stílus megalkotójának A TUDOMÁNYOS RETORIKA ÉS A FILOZÓFUSOK A Kr. e. 4. század elejétől egyre fokozódik az ellenszenv a szofisták tevékenységével szemben, s a velük folytatott vitában formálódik ki a tudományos retorika, a tekhné rhétoriké, amelynek megteremtői közül három alkotó emelkedik ki: Iszokratész, Platón és Arisztotelész. 8

19 AZ ÓKORI RETORIKA Iszokratész (Kr. e ) Prodikosznál, Szókratésznál és Gorgiasznál tanult, majd 392 táján Athénban nyitott iskolát, amely nagy hírnevet szerzett neki, mert sok kiválóság nála kapta magasabb műveltségét. Talán éppen azért döntött úgy, hogy maga is iskolát nyit, mert meggyőződése volt, hogy nevelési elvei hatékonyabbak kortársaiénál. Az európai művelődéstörténetben fontos határkő Iszokratész retorikai iskolája: vele kezdődik a felsőfokú oktatás, s alakul ki a ma is irányadó hármas fokozat: az alap-, közép- és felsőoktatás. A szofisták ellen című értekezésében a korábbi és a korabeli szofisták kritikáján keresztül mutatja be saját nevelési programját. E szofisták fizetség reményében több tudást ígérnek a tanítványoknak, mint amit teljesíteni tudnak: sőt nemcsak tudást ígérnek, hanem boldogságot is. Azt ígérik továbbá, hogy a beszéd tudományát olyan egyszerűen tanítják meg tanítványaiknak, mint az ábécét: a teremtő művészetet meghatározott szabályok közé akarják szorítani. Pedig ajó beszédkészség kialakításához tehetség és gyakorlat kell, továbbá módszeres oktatás, amelyet Iszokratész így ír le: a beszéd készítéséhez szükséges elemek közül minden egyes tárgyhoz a megfelelőeket válasszuk ki, egymással vegyítsük, és ügyesen rendezzük el, továbbá hogy ne hibázzunk az alkalomszerűségben, hanem egyrészt megfelelően változatossá tegyük a gondolatokkal, másrészt ritmusosan és művészien formáljuk meg a kifejezésekkel. Ez bizony nagy műgondot igényel, ezért férfias és találékony lélek kell hozzá. A tanulónak nemcsak megfelelő tehetséggel kell bírnia, hanem meg kell ismernie a különféle beszédfajtákat, és gyakorolnia kell használatukat. A tanárnak pedig képesnek kell lennie az ismeretek oly pontos kifejtésére, hogy semmit se hagyjon el abból, amit meg kell tanítani, ami pedig a többit illeti, neki kell olyan példaképet szolgáltatnia, hogy azok a tanulók, akik az ő irányítása alatt formálódtak, és képesek őt utánozni, tüstént kitűnjenek azzal, hogy hatásosabban és megnyerőbben beszélnek, mint mások (22 híres beszéd, 1995, 27-28). A politikai beszédek tanítóit pedig azért ítéli el, mert nem törődnek az igazsággal, a törvényszéki beszédre oktató tankönyvszerzőket pedig azért, mert nem fordítanak figyelmet az erkölcsre. Annak ellenére, hogy az erény nem tanítható Iszokratész szerint, a törvényszéki és a politikai beszédet alkalmasnak tartja a róla való elmélkedésre. A retorika erkölcsi megalapozásával messze túllép a szofistákon. Fontosnak tartja, hogy a szónok milyennek mutatja magát: ez azonban nem hamis látszat, hanem a mindenjózan ember számára belátható valószínűség. Retorikai iskolájának alapvető szerepe volt abban, s hogy az ékesszólás a tudományos érdeklődés és a felsőfokú oktatás középpontjába került, hogy olyan filozófusok, mint Platón és Arisztotelész, vizsgálódásuk tárgyává tették. Iszokratész ugyanis A szofisták ellen című munkájában filozófiának nevezi a szónoki művészetet, és a nevelésnek filozófiai alapot akar adni. Ez az oka, hogy Platón Phaidroszában filozofikus hajlamúnak mondja. Platón (Kr. e ) két művében is foglalkozik a retorika témájával: a Gorgiasz- ban és a Phaidroszban. E két műben bizonyos fejlődés mutatkozik meg Platónnak a retorikához való viszonyában. A korábban keletkezett Gorgiasz három részre oszlik. Az első rész főtémája a retorika és jellege ( ), a másodiké a retorika és az etika, de ez utóbbi háttérbe szorítja az elsőt, azaz a retorika az igazság függvényévé válik ( ), a harmadiké pedig az igazságos élet ( ). Mivel Platón ez utóbbi kérdést tárgyalja legrészletesebben, nyilvánvaló, hogy ezt tartja a legfontosabbnak. Igaza lehet A. E. Taylornak, amikor ezt írja: Élet és életmód a dialógus valódi tétje, nem a retorika és értéke, pontosan úgy, ahogy az Államnak a tétje nem a különböző és egymással vetélkedő politikai-gazdasági rendszerek értéke és érdeme, hanem az igazságosság, a mértéktartás és a végső ítélet. (Taylor 1997, 155) Hasonló következtetésre jut W. R. M. Lamb: az igazság, ajó és az igazságos alkotja a vita lényegét, és Platón Szókratész szavaival indokolja meg, miért fordított hátat a politikai életnek (Lamb 1983, ). A. Croiset viszont határozottan kijelenti, hogy a dialógus a retorikáról szól, de az emberi boldogság szempontjából nézve. Ez viszont attól függ, hogyan válaszoljuk meg azokat a kérdéseket, amelyeket Szókratész a második és harmadik részben vet fel. Gorgiasz és Pólosz a maguk részéről nem engedik meg az erkölcstelenséget, Kalliklész viszont az erősebb jogának hangsúlyozásával kifejezetten védelmébe veszi az erkölcstelenséget. Miért kapcsolta Platón Gorgiasz és Pólosz ártatlan állásfoglalásához Kalliklész cinikus és erkölcstelen felfogását? teszi fel a kérdést Croiset. Nyilvánvalóan azért válaszolja, mert Szókratész elítélése világosan megmutatta, hogy azok a szónokok, akik vádbeszédeikkel arra indították a bírákat, hogy Szókratészt halálra ítéljék, visszaéltek a szó hatalmával, ésjogtalanságra használták azt, aminek egyetlen létjogosultsága: az igazság védelme. Erre viszont csak a filozófia képes, ezért Platón, a filozófia főpapja irgalom nélkül kiátkozza a retorikát (Croiset 1942, 95). Véleményem szerint a Gorgiasz nem a retorika kiátkozásáról szól, hanem a korabeli retorikai gyakorlat elítéléséről. Az athéni demokrácia sok véres példája bizonyítja, hogy az államférfiak nem tudják, mi a retorika lényege, és milyen célok érdekében használható. Az a szónok, aki a szó erejével az igazság érdekében él, sugallja már a Gorgiaszban, arra használja a szónoklást, hogy rossz tetteinket napfényre derítve a legnagyobb rossztól, ajogtalanságtól is megszabaduljunk, és aki jó szónokká akar válni, igazságosnak kell lennie, s tudnia 9

20 AZ ÓKORI RETORIKA kell, mi az igazság. Platón tehát nem veti el eleve és elvileg a retorikát, hanem létjogosultságát és fogalmát az igazságtól teszi függővé. Hogy valóban ez lehetett a véleménye, azt a évvel később írt dialógusa, a Phaidrosz bizonyítja. E műben három beszédet vizsgál Szókratész, majd felveti a kérdést, mi ajellegzetessége ajó és nem jó írásnak". E kérdésről vitatkozva felvázolja egy tudományos retorika körvonalait, amely retorika már méltó a tekhné, a mesterség, a művészet elnevezésre. Annak a szónoknak, aki ilyen retorikával van felvértezve, a következőket kell tudnia: a) világosan kell látnia az igazságot abban a kérdésben, amiről szólni akar. Nem azt kell tudnia, mi tűnik igaznak, szépnek ésjónak, hanem azt, mi igaz, szép ésjó; b) tudnia kell a sokfelé szétszórt dolgokat együtt látva egy fogalomba foglalni, és a fogalmat ismét fajokra tagolni, a természetes ízületek szerint. A dialektikusok alkal- mazzákjól ezt a logikai műveletet; c) ez a tudás azonban csak akkor ér valamit, ha természetes tehetséggel és gyakorlással párosul; d) a szónoknak ismernie kell az emberi lelket. Tudnia kell, mire milyen hatást tud gyakorolni, vagy mitől milyen hatást tud elszenvedni. Továbbá ismernie kell a lélek és a beszéd fajait, és tudnia kell, melyik lélekfajtára melyik beszédfajta hat. Amikor már jól tudja, milyen embert milyen beszéddel lehet meggyőzni, és van érzéke a kellő pillanat iránt is, azazhogy mikor és milyen stílusban kell beszélnie, akkor szerzett igazi és tökéletes szónoki művészetet. Mindezt csak nagy fáradsággal és hosszú idő alatt lehet elsajátítani mondja Szókratész. Azt a tudományos retorikát, amelynek csak a körvonalait vázolta fel Platón, Arisztotelész ( ) írta meg Rétorika című, három könyvből álló munkájában. Abból indul ki, hogy a retorika a dialektika párja, önálló tekhné (mesterség, művészet), megvan a maga sajátos módszertana. A korábbi szerzők ennek csak kis részét dolgozták ki, de azt sem megfelelően. Hibáikat és hiányosságaikat is felsorolja: nem írtak a bizonyítás gerincéről, az enthümémákról, inkább csak arról, hogyan lehet az indulatokat felébreszteni, melyek a szónoki beszéd részei, s figyelmüket csak a törvényszéki beszédre fordították. E szakírók tehát nem tudományos alapon művelték a retorikát, hanem inkább a szócsavaró becsapás műfogásait ismertették. Nem tisztázták a retorika elvi alapjait, s elhanyagolták a bizonyítás retorikai eljárásait, s ezáltal nagy károkat okoztak: A retorika hasznos, mert az igazság ésjog természettől fogva erősebb az ellenkezőinél, úgyhogy ha az ítéletek nem olyanok, mintamilyeneknek lenniük kellene, szükségszerűen a szónok a hibás, és méltó az elmarasztalásra. ( a) Arisztotelész retorikai rendszerében tehát a bizonyítás áll a középpontban, mégpedig a logikai bizonyítás. Gorgiasz még úgy határozta meg a retorikát, hogy az a meggyőzés mestere, Arisztotelész szerint nem ez a retorika feladata, hanem az, hogy feltárja minden téren a meggyőzés lehetséges módjait (I b). Az I. könyvben az inventio (feltárás) alapkérdéseit mutatja be. Ismét meghatározza a retorikát, majd osztályozza a bizonyítékokat, amelyek lehetnek retorikán kívüliek (például a tanúk, a bűnjelek) és retorikáén belüliek. Ez utóbbiakat a retorika módszere szolgáltatja. Három fajtájuk létezik: az első a szónok jellemében rejlik, a második a hallgatóságra tett hatásban, a harmadik pedig a beszédében. Jellemével (éthosz) győz meg a szónok, ha hitelt érdemlőnek tűnik. A hallgatóságon keresztül úgy győz meg, ha hat érzelmeikre (pathosz), mert nem ugyanúgy ítélünk, ha bosszúsak vagy vidámak vagyunk, ha szeretünk vagy gyűlölünk (I a). Beszédével akkor győz meg, ha a tárgyhoz illő logikai eljárással bizonyítja az igazságot. E logikai eljárások a dialektikában az indukció és a szillogizmus, a retorikában pedig a példa és az enthüméma, mert az enthüméma retorikai szillogizmus, a példa pedig retorikai indukció. Amikor sok hasonló esettel bizonyítjuk, hogy valami úgy van, az a dialektikában indukció, a retorikában példa. Például: Aiszóposz, amikor a szamosziak előtt beszélve védelmezett egy demagógot, akit főbenjáró bűnnel vádoltak, a következő mesét mondta el: A róka át akarván kelni egy folyón, beszorult egy sziklaüregbe. Mivel nem tudta magát kiszabadítani, hosszú ideig szenvedett, mert igen sok kutyatetű mardosta. Arra vetődött a sündisznó, észrevette őt, megszánta, és megkérdezte tőle, hogy leszedje-e róla a tetűket. Nem válaszolta a róka, és amikor sündisznó megkérdezte, miért nem, így szólt: Ezek márjóllaktak, és csak kevés vért szívnak ki belőlem. Ha leszeded őket, más tetűkjönnek, éhesek, s a maradék véremet is kiszívják. Így hát nektek sem fog ez már sok kárt okozni, szamoszi férfiak, mert már meggazdagodott. De ha halálra ítélitek, helyette mások jönnek, szegények, akik meglopván benneteket, elherdálják a maradék közpénzt is. ( b) 10

21 AZ ÓKORI RETORIKA Amikor pedig bizonyos dolgokból valami más, rajtuk kívül levő dolgok következnek azért, mert azok általában vagy többnyire olyanok, azt a logikában szillogizmusnak, a retorikában enthümémának nevezzük. (I a) Az enthüméma abban különbö- zika logikai szillogizmustól, hogy csonka: egyikvagy mindkét premisszája hiányzik-a szónok ugyanis feltételezi a hallgatóságról, hogy tudja a premisszákat, és csak a konklúziót mondja; például: Ha ajelen bajok oka a háború, akkor békével kell őket orvosolni. Nem is szerelmes az, aki nem mindig szeret. Az enthümémák tehát olyan állításokon alapulnak, amelyek a legtöbb esetben adva vannak, de olykor másképpen is lehetnek, tehát valószínűek, és csak lehetségesek, de nem szükségszerűek, minta logikai szillogizmusok; például: Az önmérsékletjó, mert a mértéktelenség káros. A 3. fejezetben Arisztotelész így határozza meg a szónoki beszédet és fajait: A beszéd három dologból áll össze: a beszélőből, amiről beszél és akihez beszél; a beszéd célja az utóbbira irányul, azaz a hallgatóra. A hallgató szükségszerűen közönség vagy ítélő, mégpedig vagy elmúlt események megítélője, vagy az ejövendőké. Az eljövendő események megítélője például a népgyűlés tagja, az elmúltaké például a bíró, a szónoki képességé az egyszerű közönség. Így szükségképpen három válfaja van a szónoki beszédnek: tanácsadó, törvényszéki és bemutató. (I b) A tanácsadó beszéd ajö- vőre irányul, a törvényszéki a múltra, a bemutató ajelenre. A tanácsadó célja a hasznos vagy a káros, a törvényszékié ajogos vagy ajogtalan, a bemutatóé a szép vagy a rút. Ezután vizsgálja a tanácsadó beszéd tételeit: béke, boldogság, hasznosság, államformák (4-8); a bemutató beszéd tételeit: az erény és bűn, az igazságosság, bátorság stb. (9); végül pedig a törvényszéki beszéd tételeit: ajó és kellemes, gonosztevők és sértett felek, törvények, bizonyítás stb. (10 15). A II. könyv elején megállapítja, hogy már tudjuk, honnan kell venni az érveket mindhárom beszédfajtához. Csakhogy ez nem elég a meggyőzéshez. A szónoknak ismernie kell az érvelés, a bizonyítás minden eljárását: az érzelmieket ugyanúgy, mint a logikaiakat. Az egész II. könyvet a bizonyításnak szenteli. Sokszor éppen azzal győzünk meg, hogy valamilyen jelleműnek mutatjuk magunkat, vagy valamilyen érzelmet keltünk a hallgatóságban és a bírákban. Mindezt akkor tudjuk elérni, ha megismerkedünk a különféle érzelmekkel és felkeltésük eljárásaival (1 11. fejezetet), továbbá az emberi jellemek sajátosságaival (12 17). De még ezeknél is fontosabb a logikai bizonyítás: a lehetséges és lehetetlen érve, a példa, a velős mondások (gnómák), az enthümémák és az általános érvek ( fejezet). A III. könyvben a beszéd stílusára (1 12. fejezet) és felépítésére ( fejezet) vonatkozó tanításait fejti ki. E könyv elején rögtön felhívja a figyelmet arra, hogy e könyv témája szerves egységet alkot az előző könyvekben foglaltakkal: Három olyan dolog van, amit a beszéddel kapcsolatban tárgyalni kell: az első, milyen forrásból származnak a bizonyítékok, a második a stílussal kapcsolatos, a harmadik, hogyan kell elrendezni a beszéd részeit. (III b) A III. könyvjelentősége abban áll, hogy az első tudományosan megalapozott prózastíluselméletet nyújtja. A stílus egyetlen erénye az illő világosság, mely a közhasználatú és az alapjelentésű szavak, valamint az idegenszerűséget szolgáltató metaforák dialektikus egységében ölt testet. Arisztotelész felfogása szerint az illő világosság hordozói azok a stíluseszközök is, amelyeket a korábbi, illetve a későbbi rétorok az ékesség eszközeinek tekintettek, például az ellentét, a ritmus, a periódus stb., mivel az illően világos stílus egyben ékes, kellemes és szellemes is. Arisztotelész Rétorikájával megszületett az első tudományos szónoklattan. A későbbi szakírók csak kiegészítették, bővítették ezt a rendszert, például Theophrasztosz ( ) a stíluserények és a stílusnemek tanával, Hermagorasz (Kr. e. 2. század közepe -1. század eleje) a retorikajogi vonatkozásaival, az ügyállás (sztaszisz) tannal, mások pedig az előadásmód és a memóriafejlesztés kidolgozásával. Ez utóbbi szerzők tanításait csak műveik töredékeiből és más szerzők utalásaiból ismerjük, mert munkáik nem maradtak ránk. Fennmaradt viszont az első rendszeres latin nyelvű retorikai kézikönyv, Cornificius A C. Herenniusnak ajánlott rétorikája a Kr. e. 80-as évekből, amely mindazt a fejlődést hűen tükrözi, amely az Arisztotelész utáni görög retorikában végbement, mert a szerző görög források felhasználásával írta le az akkorra kialakult retorika rendszerét. E rendszert tovább gazdagította Cicero (Kr. e ) a Deinventione (A feltárásról), De oratore (A szónokról), Orator (A szónok) című műveiben, főleg a három stílusnem árnyaltabb kidolgozásával és a prózaritmus korábbinál részletesebb leírásával. A ókori retorika Quintilianus (Kr. u ) Institutio oratoria (Szónoklattan) című művében ér fel a fejlődés csúcsára. Az Institutio oratoria a legnagyobb szabású antik retorikai kézikönyv, amelyben Quintilianus leírja a szónok, azaz az egész ember nevelésének elveit, módszereit és célját a bölcsőtől a nyugalomba vonulásig. E művében összegezi, rendszerezi, értékeli és saját húszéves oktatói tapasztalata alapján kiegészíti mindazt, amit az ókorban a görög és latin szerzők e témakörben létrehoztak. A retorika rendszerét a nevelés folyamatába ágyazva vizsgálja, diakrón és szinkrón szempontokat egyaránt érvényesítve. Ez az első olyan retorikai kézikönyv, amely a görög és latin szakírók műveit, továbbá az egész görög és latin szépirodalmat felhasználva 11

22 AZ ÓKORI RETORIKA fejti ki témáját, a gyakorlatban és az elméletben egyaránt érvényesítve. A feladat nagyságával magyarázható a mű terjedelmessége: tizenkét könyvből áll, azaz a ránk maradt antik retorikák közül a legterjedelmesebb. Az I. könyvelőszavában elmondja, hogy amikor húszévi tanítás után nyugdíjba vonult, többen sürgették, hogy írjon a retorikáról. Hosszas unszolás után vállalkozott e nehéz feladatra, főleg azért, hogy új utakon járhasson. Az új megközelítés egyik alapelve, hogy a szónok nevelését a csecsemőkorban kell kezdeni. A másik pedig az, hogy tökéletes szónokot kell nevelni, aki nemcsak kiváló szónoki képességgel és képzettséggel rendelkezik, hanem tisztességes is, tehát szónoki tudásánál és jelleménél fogva egyaránt alkalmas városok ügyeinek és sorsának intézésére. Ezután ismerteti műve felépítését, elnézést kérve azért, hogy apróbb ésjelentéktele- nebb kérdéseket is tárgyal. Véleménye szerint azonban ezek is a retorikához tartoznak, ezért alapvetőek: Mert az első könyv azt tartalmazza, ami megelőzi a szónok munkáját": az írás és olvasás, a grammatika, zene, geometria, az előadásmód. A másodikban a retorikaoktatás első elemeit fogjuk tárgyalni, s azt a kérdést fogjuk vizsgálni, mi a retorika lényege : a retorikaoktatás kezdete, a tanár kiválasztása, az első retorikai gyakorlatok, a tanulókkal való egyéni foglalkozás, a retorika fogalma, célja, hasznossága, kapcsolata más tudományokkal. Ezután öt könyvet (3 7. könyv) szentelünk a feltárásnak (inventio), mert ehhez kapcsojukaz elrendezést (dispositio), négyet (8 11. könyv) pedig a kifejezésformának, a stílusnak, ide tartozik ugyanis az emlékezetbe való vésés (me- moria) és az előadásmód (pronuntiatio) is. Quintilianus tehát a retorika hagyományos öt részének kilenc könyvet szentel, mégpedig úgy, hogy e részek közül főrészeknek az inventiót és az elocutiót tekinti, az előbbihez kapcsolja a dispositiót, az utóbbihoz pediga memoriátésapronuntiatiót. Lesz még egy könyv (12. könyv), amelyben magát a szónokot kell nevelnünk: ebben, amennyire gyengeségünk engedi, azt mondjuk el, milyenek legyenek erkölcsei, milyen szempontok vezessék az ügyek vállalásában, tanulmányozásában és előadásában, milyen legyen stílusa, mikor fejezze be ügyvédi tevékenységét, és ezután mivel foglalkozzék. (1. Előszó, 21 22) AZ ÓKORI RETORIKA RENDSZERE A klasszikus antik retorika négy tárgykör kombinációjából építette fel rendszerét: a szónoki beszéd részeiből, a szónok feladataiból, a szónoki beszéd fajaiból és a perügyvitel jogi vonatkozásaiból. Aszónoki beszédnek hat részét különítették el: bevezetés, elbeszélés, tétel, bizonyítás, cáfolás és befejezés. Külön részként tartották számon a kitérőt, amely bármely részben helyet kaphatott az alkalomtól függően. A bevezetés (exordium) célja a hallgatóság megnyerése, érdeklődésének felkeltése, jóindulatra és befogadásra hangolása. Az elbeszélés (narratio) a tényállás rövid, világos és illendő ismertetése, a helyszíneknek, a szereplő személyek társadalmi helyzetének, az időpontoknak megvilágítása. A tételben (divisio) a szónok röviden utal arra, hogy a tényállással kapcsolatban mivel ért egyet ellenfelével és mivel nem, és álláspontját hogyan kívánja kifejteni. A bizonyítás (confir- matio) a szónok álláspontját támogató érvek és bizonyítékok logikus előadása, illetve bemutatása. A cáfolás (confutatio) az ellenkező vélemények és álláspontok helytelenségének és hamisságának kimutatása. E két rész egybe is olvadhat, illetve párhuzamosan haladhat. A befejezés (conclusio, peroratio) a beszéd művészi lezárása, amely röviden összegezi a bizonyítás legfőbb pontjait, és igyekszika hallgatósággal és a bírákkal érzelmileg is elfogadtatni azt, aminek helyességét logikailag már belátták. Érzelmi ráhatás nélkül ugyanis nem biztos a győzelem. A kitérő (egressio) nem állandó része a beszédnek, és a helye sincs meghatározva. Célja többféle lehet: a hallgatóság pihentetése, az ellenfél lejáratása, helyszínek, tárgyak sajátos vonásainak ecsetelése érzelmi ráhatás céljából stb. A szónoki beszéd részeivel kapcsolatos ismeretanyagot kombinálták a szónok feladataival, amelyek a következők: feltárás (inventio), elrendezés (dispositio), a megfogalmazás, stílus (elocutio), előadás (pronuntiatio) és emlékezetbe vésés (memoria). Mindegyik feladat szűkebb és tágabb értelemben szerepel az antik retorikában. Az inventio szűkebb értelemben jelenti a konkrét üggyel kapcsolatos anyaggyűjtést, az indítékok feltárását, a megoldás megtalálását. Tágabb értelemben pedig a retorika elméletét, azaz mibenlétének, módszertanának és céljának feltárását. A dispositio szűkebb értelemben egy meghatározott esettel kapcsolatban feltárt anyag logikus elrendezése, azaz az ügy érdekében elmondandó beszéd vázlata, struktúrája. Tágabb értelemben az elrendezés, a struktúra elméletét vizsgálja, a szónoki beszéd részeit, azok sorrendjét, felépítését, célját. Az elocutio szűkebb értelemben a feltárt és elrendezett anyag formába öntése, nyelvi megfogalmazása. Tágabb értelemben pedig a stíluselmélet, azaz azt vizsgálja, mi a stílus, milyen erényei (világosság, illőség, nyelvhelyesség, ékesség) és nemei (egyszerű, közepes, fennkölt) vannak. Az ékesség keretében tárgyalják az alakzatokat és a szóképeket, továbbá a szöveg tagolását: tagmondat, mondat, körmondat, prózaritmus. A pronuntiatio szűkebb értelemben a kész beszéd előadásmódjának kidolgozását jelenti, azaz hogyan adjuk elő egyes részeit: milyen hangerővel, beszédtempóval és hangnemben, milyen gesztusok kíséretében. Tágabb értelemben pedig az előadásmód elméletét, módszertanát tárja fel. Végül a memoria szűkebb értelemben az 12

23 AZ ÓKORI RETORIKA elkészült beszéd fejben való rögzítését jelenti, a korábban kidolgozott előadásmódnak megfelelően. Tágabb értelemben pedig az emlékezőtehetség kutatását: milyen a természetes memória és milyen módszerekkel lehet fejleszteni. Az antikvitásban az előadásmódnak és a memorizálásnak óriási szerepe és jelentősége volt, mert nem léteztek hangosító és rögzítő, felvevő berendezések, a könyv pedig drága kincs volt, csak kevesen jutottak hozzá: mindezeket az előadásmódnak és a memóriának kellett pótolnia. A fenti két tárgykör egymáshoz való viszonyát, kidolgozását tovább árnyalta a szónoki beszéd fajainak témaköre. Minden szónoki megnyilatkozás három szónoki beszédfajta valamelyikébe volt sorolható: a bemutató (demonstrativum), a tanácsadó (deliberativum) és a törvényszéki (iudiciale) beszédfajtába. A bemutató beszéd valamely személy dicséretét vagy elmarasztalását szolgálta, például amikor tisztségre jelölték, kitüntették vagy ünnepelték. A tanácsadó beszéd célja a rábeszélés valamire vagy a lebeszélés valamiről. A rábeszélés vagy lebeszélés történhet nagy horderejű gazdasági vagy politikai ügyekben, de a magánéleti érintkezésben is. Lényege, hogy aszóban forgó döntés pozitív és negatív kihatásait egyaránt objektívan feltárja, és a helyesnek tartott megoldás mellett, illetve a helytelen ellen érvel. A törvényszéki beszéd pedig a peres eljáráshoz kapcsolódik: a vádat vagy a védelmet képviseli. A szónoki beszéd részeit és a szónok feladatait mindhárom beszédfajtában másképpen kellett kidolgozni és alkalmazni. A törvényszéki beszédhez szorosan kapcsolódott a logika, a tanácsadóhoz a politika, a bemutatóhoz az etika, és mindháromhoz, különösképpen a törvényszékihez, a jog. A fenti témakörök tárgyalását befolyásolta az ügyállás (gör. sztaszisz, lat. status, constitutio) tana, amelyet a Kr. e. 2. században Hermagorasz dolgozott ki, a Herenniusnak ajánlott retorika pedig így határoz meg: Az ügyállás az alperes első védekezése, egybekapcsolva a felperes vádjával. ( ) Négy fajtája van: következtetésen (coniecturalis), meghatározáson (definitiva), jogosságon (legitima) és kifogáson (translatio) alapuló ügyállás. Az elsőben a tényt vitatják: Megtetted. Nem tettem meg. Megtette-e? A másodikban a tény mibenlétét vizsgálják. Megtetted. Megtettem, de nem azt, hanem ezt. Melyiket tette? Minek minősíthető az, amit tett: egyszerű lopásnak vagy szentségtörésnek (például ha valaki templomból lop). A harmadikban ajogosságon vitáznak. Megtetted. Megtettem, de jogosan. Jogosan-e? A negyedikben a tettes elismeri tettét, elismeri, hogy megtette, amivel vádolják, s azt is, hogyjogtalanul tette, de azt állítja, hogy el kell napolni a tárgyalást, vagy le kell váltani a vádlót vagy a bírákat (e téma monografikus feldolgozását lásd Montefusco 1986). Az ügyállás tehát alapvetően befolyásolja a védő- és vádbeszéd felépítését, érvelési rendszerét is: A vitás pontoknak vagy ügyállásoknak (sztaszisz) ez a rendszere elvben a valóság minden területén fellépő problémát tartalmazta, gyakorlatban azonban a szónoklatok elemzését s még inkább a mintabeszédek lehetséges fajtáit jelölte ki. (Bolonyai 2001, 27) 2.5. FELHASZNÁLT IRODALOM 22 híres beszéd. (1995) Budapest, Móra Kiadó. A. Jászó Anna (1999) A szemantikai relativizmusról. In Ember és nyelv. Tanulmánykötet Keszler Borbála tiszteletére. Szerk. Kugler Nóra és Lengyel Klára. Budapest, ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék. Adamik Tamás (1998) Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Budapest, Seneca Kiadó. Adamik Tamás (1989) Retorika. Világirodalmi Lexikon. Budapest, Akadémiai Kiadó, Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és ajegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Telosz Kiadó. Bolonyai Gábor (2001) Antik szónoki gyakorlatok. Budapest, Typotex Kiadó. Cole, Th. (1991) Who was Corax? Illionois Classical Studies, 16, Cornificius (1987) A. C. Herenniusnak ajánlott rétorika. Fordította, bevezetéssel ésjegyzetekkel ellátta Adamik Tamás. Budapest, Akadémiai Kiadó. Croiset, A. (1942) Platon. Oeuvres completes. III. 2. Gorgias Menon. Paris. Drerup, E. (1901) Theodoros von Byzanz.JCPh Suppl. XXVII. Hamilton, E. (1983) The Greek Way. New York-London. Horváth László (2001) Az athéni Hypereidés beszédei és stílusának ókori megítélése. Budapest. Humbert, J. Berguin, H. (1947) Histoire illustrée de la Littérature Grecque. Paris, Didier. 13

24 AZ ÓKORI RETORIKA Kennedy, G. (1963) The Art ofpersuasion in Greece. Princeton, Princeton University Press. Kennedy, G. (1994) A New History of Classical Rhetoric. Princeton, Princeton University Press. Kennedy, G. (1999) Classical Rhetoric and Its Christianand Secular Tradition from Ancientto Modern Times. Chapel Hill- London Lamb, W. R. M. (1983) Plato in Twelve Volumes. III. Gorgias (The Loeb Classical Library). Cambridge, Mass. London. Lysias beszédei (2003) Szerk. Bolonyai Gábor. Budapest, Osiris Kiadó, Sapientia humana. Montefusco, Lucia Calboli (1986) La dottrin degli status nella retoricagreca e romana. Hildesheim-Zürich-New York. Platón (1984) Összes művei. Budapest, Európa Kiadó. Radermacher, L. (1951) Artium Scriptores (Reste der voraristotelischen Rhetorik). Österreichische Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-historische Klasse, Sitzungsberichte 227, 3. Vienna. Taylor, A. E. (1997) Platón. Fordította Bárány I. Betegh G. Budapest, Osiris Kiadó. 3. A RETORIKAI SZITUÁCIÓ: A SZÓNOKI BESZÉD FAJAI ÉS RÉSZEI A retorika hasznos, mert az igazság és a jog természettől fogva erősebb az ellenkezőinél, úgyhogy ha az ítéletek nem olyanok, mint amilyeneknek lenniük kellene, szükségszerűen a szónok a hibás, és méltó az elmarasztalásra. (Arisztotelész) Arisztotelész a következő megállapítással kezdi Rétorikáját: A retorika a dialektika párja: mindkettő olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyeket valamiképpen minden ember egyaránt megismerhet, és nem tartoznak semmiféle külön tudományhoz. Ezért töb- bé-kevésbé mindenkinek köze van mindkettőhöz, hiszen bizonyos fokig mindenki megpróbál kijelentéseket cáfolni és indokolni, védekezni és vádolni. A hétköznapi emberek közül egyesek ezt ösztönösen teszik, mások gyakorlással szerzett jártasságból. (1. 1) Azt, ami az egyszerű embereket és a képzett szakembereket valamilyen üggyel kapcsolatban megszólalásra készteti, retorikai szituációnak, magyarul beszédhelyzetnek nevezzük. A retorikai szituációtól függ az ügy milyensége, ettől pedig a szónoki megnyilatkozás fajtája, de ettől függnek a szónoki beszéd részei is. Ennek megfelelően négy kérdésről fogunk beszélni: l. a retorikai szituációról, 2. az ügy milyenségéről, 3. a szónoki beszéd fajairól, 4. a szónoki beszéd részeiről, és 5. röviden összegezzük az első négy pontból levonható tanulságokat A RETORIKAI SZITUÁCIÓ Lloyd F. Bitzer szerint fontos a retorikai szituáció értelmezése, de érdemben még nem foglalkoztak vele. Szerinte a retorikai szituáció azoknak a kontextusoknak az összessége, amelyeknek hatására a szónok beszédet mond, vagy pontosabban személyek, események, tárgyak, viszonyok szövevénye, és az a kényszer, amely határozottan megnyilatkozásra késztet (Bitzer 1968,1 2). Alan Brinton megkérdőjelezi Bitzer azon megállapítását, hogy eddig még nem foglalkoztak a retorikai szituációval, s azzal sem ért egyet, hogy ilyen szükségszerű összefüggés lenne a retorikai szituáció és a retorikai megnyilatkozás között. Brinton szerint a retorika mint esztétika súlyt vet a formára, mint etika válaszol egy szituációra. A retorikaelmélet tehát a szituációk bizonyos fajtáira adott megfelelő válaszok normatív elmélete (Brinton 1981, ). Egyetérthetünk Brintonnal abban, hogy nem Bitzer vizsgálta először a retorikai szituáció fogalmát. Jelentőségét már az antikvitásban fölismerték, jóllehet nem így nevezték. Például Arisztotelész mint majd látni fogjuk éppen a retorikai szituációk különbözősége miatt különítette el egymástól a három beszédfajtát (Rét. 1. 3). Cicero szerint maga a retorika mint tudomány sajátos retorikai szituáció szülötte: Szürakuszaiból elűzték a zsarnokokat, s a demokrácia létrejöttével ki-ki az elszenvedett sérelmek orvoslását kereste, s ez a retorikai szituáció annyira felduzzasztotta a peres ügyeket, hogy a régi módon nem lehetett belátható időn belül elintézni őket. Hogy az ügyintézést felgyorsítsák, új technét dolgoztak ki, a retorikát (Brutus 45-46). Az idősebb Seneca világosan látta, hogy Augustus idején a retorika politikai okokból szorult vissza a Forumról az iskola falai közé, s a valódi beszédeket az iskolai minta- és próbabeszédek váltották fel, mert a császári adminisztráció intézte az 14

25 AZ ÓKORI RETORIKA ügyeket, nem a szónokok (vö. Bolonyai 2001, 37 41). Ez a retorikai szituáció késztette arra, hogy reagáljon ezekre a változásokra Controversiae et suasoriae (Törvényszéki és tanácsadó mintabeszédek) című munkájában. A retorikai szituáció fontosságát bizonyítja az illőség vagy a tárgyszerűség elve is, amelyet a görögök kairosznak éspreponnak, a rómaiak aptumnak és decorumnak neveznek. Az antik rétorok határozott különbséget tettek a belső és külső illőség, azaz az esztétika és a stílus megkívánta és a körülmények megkívánta személyi és tárgyi illőség között, mert ez is a retorikai szituáció függvénye. Cicero így foglalja össze a kérdést: A szónoknak ügyelnie kell arra, mi a helyénvaló, nemcsak gondolatai, hanem kifejezései tekintetében is. Mert nem élhetünk ugyanolyan fajta kifejezésekkel a szónoki beszédben a vagyoni helyzettől, a viselt tisztségektől, a tekintélytől, az életkortól vagy a helytől, az időponttól, a hallgatóságtól függetlenül, hanem a beszéd minden egyes részletében, akárcsak az életben, tekintetbe kell vennünk, mi a helyénvaló. Ez magától a szóban forgó ügytől függ s a szereplőktől: azoktól, akik beszélnek, és azoktól, akik hallgatják őket. (Aszónok 71 72) Bitzer a retorikai szituációban fontos elemnek tartja a kényszert. Brinton szerint helyesebb, ha érdekről beszélünk. Valóban gyakran egyének, pártcsoportok, államok érdekejátszott közre retorikai megnyilatkozások létrejöttében, de a retorikai elmélet alakulásában is. Az antik rétorok is tudatában voltak ennek. Quintilianusnak több olyan megállapítása van, amelyből nyilvánvaló, hogy a szónoki beszédben szerepet játszhat a pártosság". Például egy helyütt azt mondja, hogy nemcsak a saját pártjának a szemével, hanem az ellenfél pártjának (pro adversaparte) szemével is látnia kell a dolgokat (7.1. 4). Az érdekeltséget utilitasnak, hasznosságnak nevezi, s kijelenti, hogy ennek érdekében olykor el lehet tekinteni a retorika előírásaitól ( ). A retorika szabályrendszerének bonyolultabbá válását a társadalmi helyzet egyre bonyolultabbá válásával magyarázza, s e változásban fontos tényező az alkalom (occasio) és a kényszer (necessitas). Quintilianus tehát a retorikai szituációban a kényszert is valóságos elemnek tartja, s e tekintetben Bitzer elképzeléséhez áll közel. A magyar retorikákban nem szerepel a retorikai szituáció szakkifejezés, vagy ha szerepel is, mást értenek rajta. Például Wacha Imre A korszerű retorika alapjai című könyvében a retorikai szituáció értelmében a beszéd tárgya, a megnyilatkozás eszméje szakkifejezést használja. Ezt írja ugyanis e címszavak alatt: A szónoki, a közéleti megnyilatkozás tulajdonképpen nem más, mint a valóság egy-egy jelenségére, kérdésére vonatkozó gondolatok a partnerhez, a beszédhelyzethez és még sok egyébhez illően célszerű elrendezésben történő kifejezése. Ennek írásbeli kifejtése az írásmű (cikk, tanulmány stb.), élőszóbeli kifejtése a beszédmű (előadás, felszólalás, hozzászólás stb.). A megragadottjelenség, kérdés-amiről az írás, előadás, beszéd szól adja a megnyilatkozás tárgyát. (Wacha 1994, 177) Gáspári László Retorika című tankönyvében ilyen értelemben találkozunk a retorikai szituáció kifejezéssel: A retorikai szituáció az a kommunikációs alaphelyzet, amely minimálisan feladóból (beszélőből), üzenetből (beszédből) és címzettből (hallgatóból) áll, és amelyben a beszélő arra törekszik, hogy beszédével valamilyen hatást gyakoroljon a hallgatóra, valamilyen meggyőződést alakítson ki benne. (Gáspári 1988, 8) Amit itt Gáspári Vígh Árpádot követve (Vígh 1981, 418) a retorikai szituáción ért, valójában a kommunikációs modell egyszerűbb változata. E három tényezőt beszélő, beszéd, hallgató Arisztotelész a beszéd összetevőinek tekintette. Ezt írja ugyanis: A beszéd három dologból áll össze: a beszélőből, amiről beszél, és akihez beszél; a beszéd célja az utóbbira irányul, azaz a hallgatóra. (Rét. 3. 1) A retorikai szituáció tehát komplex jelenség, amelynek jelentésében fontosak a következő elemek: a) a retorikai megnyilatkozás válasz egy szituációra, b) a beszéd retorikai jelentőségét a szituációtól kapja, c) a retorikai szituáció úgy létezik, mint a retorikai megnyilatkozás szükséges feltétele, d) több retorikai szituáció létrejöhet anélkül, hogy retorikai megnyilatkozást hozott volna létre, e) egy szituáció annyiban retorikai, amennyiben megnyilatkozásra szólít fel, s ez megváltoztathatja a szituációt, f) egy megnyilatkozás retorikai, ha egy szituációra adott válaszként funkcionál, g) végül a szituáció ellenőrzi a retorikai választ olyan értelemben, amilyenben a kérdés ellenőrzi a választ és a probléma megoldását. Ezek szerint a retorikai szituációt így lehetne meghatározni: A retorikai szituáció úgy definiálható, mint személyek, események, tárgyak viszonyok összessége, amely olyan tényleges vagy lehetséges szükséget teremt, amely teljesen vagy részben megszüntethető, ha egy beszéd, amely beleszól a szituációba, arra készteti az emberi döntést vagy cselekvést, hogyjelentősen módosítsa ezt a szükséget. (Golden 1984, 20) Eszerint minden retorikai szituációnak három eleme van: az első a szükség, a második és a harmadik elem komplex, nevezetesen a hallgatóság, amelyet döntésre vagy cselekvésre kell késztetni, és a kényszer, amely a szónokot arra indítja, hogy hasson a hallgatóságra. A szükséglet valamilyen tökéletlenség, amelyet sürgősen meg kell szüntetni, például az az anya, akinek leányát egy részeg vezető elütötte, felszólalhat a részeg vezetés ellen, amely a közlekedés biztonságát fenyegeti, vagya nukleáris rakéták terjedése olyan potenciális veszélytjelent, amely arra indítja az államok szakértőit, hogy ellenőrzésük alá vonjanak minden rakétát. A hallgatóság nem akármilyen embereketjelent, hanem olyan emberek csoportját, akik érdekeltek abban, és hatalmuk is van hozzá, hogy tegyenek valamit a szóban forgó tökéletlenség megszűntéért. A kényszer elhatárolás és alkalom arra nézve, hogy minekérdekében milyen módon kell beszélni (Cooper 1989, 20 22). Haa retorikai szituációt kombinájuka retorikai kommunikációval, amelyet fentebb Gáspáritól idéztem, világos képet kapunk arról, hogyan funkcionál a nyilvános beszéd (lásd erről részletesen Cooper 1989, 23 31). 15

26 AZ ÓKORI RETORIKA 3.2. AZ ÜGY MILYENSÉGE A retorikai szituáció tehát létrehoz egy ügyet (causa), amely tárgyul, vagy Quintilianus szerint anyagul (materia) szolgál a szónok számára, aki az ügy megoldására vállalkozva az anyagot témává emeli. Ezt az anyagot, azaz a beszéd indítóokát, a szónok az intellectio, azaz a megismerés folyamatában tárja fel (SzabóSzörényi 1988, 27). Az ilyen anyagot a sztoikusok hypothesisnek nevezték, mert azt az adott események, hely, idő és körülmények meghatározzák; az olyan anyagnak, amely nincs meghatározva név, hely stb. által, thesis a neve. Quintilianus szerint a retorika tárgya lesz minden dolog, amiről beszélni lehet. Mivel mindenféle dolog lehet a beszéd anyaga, természetes, hogy e sokféle anyag más és más minőségű lehet. A C. Herenniusnak ajánlott rétorika szerint: Négyféle ügy van: tisztességes, becstelen, kétes és érdektelen. Az ügyet akkor tekintjük tisztességesnek, ha olyasmit védelmezünk, amit mindenki szerint védelmezni kell, vagy olyasmit támadunk, amit mindenki szerint támadni kell; például a bátor férfit védelmezzük, az apagyilkost támadjuk. Becstelennek tekintendő az ügy, amikor tisztességes dolgot támadnak, vagy becstelent védelmeznek. Kétes az ügy, amikor részben tisztességes, részben becstelen. Érdektelen, amikor jelentéktelen dologról van szó. ( ) Hermagorasz szintén négyféle ügyet különböztetett meg: tisztességest, paradoxot, kétest és érdektelent. E két négyes felosztásban csak egy eltérés van: Hermagorasz paradoxot említ ott, ahol Cornificius becstelenről beszél. A másik három minőség egyezik. Cicero öt minősítést különböztet meg: tisztességes, csodálatra méltó, jelentéktelen, kétes és homályos (Inv ). Quintilianus szerint is általában öt fajtát különböztetnek meg: tisztességes, jelentéktelen, kétes vagy kétértékű, csodálatra méltó és homályos ( ), de ő még hatodikként hozzáteszi a turpe, a rút fajtát. Az ügyeknek ez a minősítése a felek vagy a pártokjogi vagy etikai képviselhetőségé- vel függ össze. A szónok ugyanis hol ajogilag vagy etikailag erősebb ügyet, azaz felet vagy pártot képviseli, hol a gyengébb lábakon állót (Lausberg 1960, 56). Az ügy milyensége tehát megszabja beszédének struktúráját, érvelését és terjedelmét. A tisztességes (honestum) ügyet a legkönnyebb képviselni, mert megfelel a publikum jogi és etikai értékítéletének. Az ilyen ügyben a személy és a dolog is tisztességes, például Scipio, miután legyőzte a punokat, azt kéri, hogy az ünnepi játékokat babérkoszorúval a fején nézhesse végig: Scipiónak mind személye, mind kérése tisztességes (Augustinus: Rhet. 18). Az ilyen ügyben a dialektikus elem háttérbe szorul, a szónoknak nem kell ravaszkodnia, hogy a kérés helyességéről meggyőzze a hallgatóságot, inkább arra törekszik, hogy felékesítse, felnagyítsa Scipio személyét és érdemeit. Olyan ügyet, amely a publikum jogérzékének, igazságérzetének a képviselhetőség szempontjából problémát okoz, kétesnek (dubium vel ancepsgenus) nevezik, mivel a tisztességes (honestas) és a tisztességtelen (turpitudo) keveredik benne. Ilyen ügyben a tisztességtelen elem vagy a szereplő személyt, vagy a dolgot érinti. Az olyan ügynek a képviselhetőségi fokát, amely sokkolja a publikum jogérzékét, a görög rétorok paradoxonnak, a latinok admirabilének, szó szerint csodálatra méltónak mondják, mivel csodálkoznak, egyáltalán hogyan lehet ilyet állítani. Ez esetben tehát az admirabile retorikai terminus, és annyit jelent, mint a közvéleménnyel ellentétes, vagy ahogyan Cicero fogalmaz, amelytől visszariad a hallgatóság lelke (Inv ). A C. Herenniusnak ajánlott rétorika ezt turpénak, becstelennek nevezi, s így határozza meg: amikor tisztességes dolgot támadnak vagy becstelent védelmeznek". Például ha egy elítélt valamilyen érdemet szerez, s ennekjutalmául vádlója halálát kéri. A személy és amit kér, egyaránt becstelen. A becstelen ügy képviselete igen nehéz, mert az ellenfél vagy ellenpárt képviseli a tisztességes ügyet. Ezért az ilyen ügyek gyakran szerepelnek iskolai retorikai gyakorlatokban, mert igen alkalmasak arra, hogy a tanulók érvelő technikáját fejlesszék. Az olyan ügyet, amelyet a publikum igazságérzete, értékítélete érdektelennek ítél, a görögök adoxonnak, közönségesnek, a latinok humilénak, jelentéktelennek nevezték. Például egy szegény ember elad egy használt kabátot, de egy másik szegény jelentkezik, azt állíván, hogy tőle lopta azt, és visszaköveteli. Az ilyen ügy képviselhetőségi foka csekély, mivel azellenfél bagatellizálhatja, ráadásul a szónok számára sem erkölcsileg, sem anyagilag nem hasznos. Izgalmas kihívást jelenthet azonban az író számára, hogy a kis emberek kis ügyeit irodalmi szintre emelje, életszagúan, mégis magas színvonalon ábrázolja, például Petronius Satyriconja, Bohumil Hrabal vagy Mándy Iván írásai. Az olyan ügyet, amelynek megértése bonyolultsága miatt problémát okoz a publikumnak, a görögök düszparakoluthétonnak, nehezen követhetőnek, a latinok pedig obscurusnak, homályosnak nevezték. A causa obscura képviselete nehéz dolog, mert bonyolultságát csak kevés szakember tudja átlátni, ennek ellenére esetleg tömegekkel kell elfogadtatni. A szónok vagy az író számára mégis izgalmas feladat lehet egy komplikált problémát úgy kifejteni, hogy az átlagemberek is megértsék. Alapvető fontosságú tehát az ügy etikai jellege tisztességi foka (Martin 1974, 24), mert ettől függ képviselhetősége, kihat továbbá az üggyel kapcsolatos 16

27 AZ ÓKORI RETORIKA szónoki beszéd szerkezetére és érvelési rendszerére, hangnemére is. Kár, hogy a forgalomban levő magyar retorikák nem fordítnak rá kellő figyelmet, pedig ma is van minden retorikai megnyilatkozásnak tisztességi foka. Gáspári László Retorikája például említi A beszédformák címszó alatt, de részben mást ért rajta, s csak egy lábjegyzetben utal rá helyesen: A képviselhető- ségi foka klasszikus retorikában a szónoki beszéd tartalmának a közvéleményhez, illetve a törvények által szentesített politikai, esztétikai, etikai stb. normákhoz való viszonya. (1988, 29) E meghatározás Vígh Árpádtól származik (Vígh 1981, 423; 500), ám úgy tűnhet belőle, mintha az ügyeknek és beszédeknek tisztességi fokuk csak régen, a klasszikus retorika virágzása idején lett volna. Wacha Imre Korszerű retorika alapjai című munkája egyáltalán nem érinti. Kellő figyelmet fordít rá Szabó G. Zoltán Szörényi László Kis magyar retorikája, de irodalmi szempontból vizsgálja (1988, 27 28). Pedig ettől függ tulajdonképpen az egész beszéd menete, hangneme, az, ahogyan az egész ügyet tárgyalni kell, ezt a latin rétorok a késő császárkorban ductusnak (menet, hangnem) nevezték. Martianus Capella például így határozza meg: aductus az egész beszéden keresztül valamilyen formában megőrzött hangnem (tenor) (Rhet. 20), amely lehet egyszerű (simplex), ha a szónok szavai világosan tükrözik szándékát; elmés (subtilis), ha a szónok szándéka más, mint ahogyan azt szavaival kifejezi; képes (figuratus), ha valamiféle szégyenérzet miatt nem nyíltan beszél; burkolt (obliquus), ha valamely félelem visszafogottságra készteti; vegyes (mixtus), ha a szeméremérzet és a félelem együtt akadályozza a nyílt beszédet (Martin 1974, 26 27) A SZÓNOKI BESZÉD FAJAI Az Arisztotelész előtti rétorok többféle beszédfajtát ismertek. Iszokratész (Kr. e ) például négy beszédfajtáról szól: törvényszéki, tanácsadó, dicsérő és feddő beszédről. Az Anaximenésznek tulajdonított Retorika Alexandrinoszhoz (Kr. e. 4. század közepe) megkülönbözteti a törvényszéki és tanácsadó beszédet, s ezek hét alfaját különíti el: a rábeszélő, a lebeszélő, a dicsérő, a feddő, a vádoló, a védő és oknyomozó beszédet. Arisztotelész mindenféle szónoki megnyilatkozást logikai alapon három beszédfajtába sorolt. Mivel felosztása tudományos alapokon nyugszik, és a későbbi korok szakmunkái szinte változtatás nélkül átveszik, szó szerint idézzük: A retorikának szám szerint három válfaja van, mert a hallgatóság is háromféle. A beszéd három dologból áll össze: a beszélőből, amiről beszél, és akihez beszél; a beszéd célja az utóbbira irányul, azaz a hallgatóra. A hallgató szükségszerűen közönség vagy ítélő, mégpedig vagy az elmúlt események megítélője, vagy az eljövendőké. Az eljövendő események megítélője például a népgyűlés tagja, az elmúltaké például a bíró, [a szónoki képességé az egyszerű közönség]. Következésképpen szükségszerűen három válfaja van a szónoki beszédnek: tanácsadó, törvényszéki és bemutató. A tanácsadó lehet vagy rábeszélés, vagy lebeszélés; mert akár magánemberként adnak tanácsot, akár közügyekben beszélnek a népgyűlés előtt, a kettő valamelyikét teszik. A törvényszéki lehet vádbeszéd és védőbeszéd, mert a peres feleknek vagy vádolniuk kell, vagy védekezniük.abemutató beszéd tárgya dicséret vagy feddés. Mindegyik beszédfajtának megvan a maga sajátos ideje. A tanácsadóé a jövő (aki valamire rábeszél vagy lebeszél, ajövendővel kapcsolatban ad tanácsot); a törvényszékié a múlt (ugyanis mindig valamilyen megtörtént eseménnyel kapcsolatban vádolnak vagy védekeznek); a bemutatóé többnyire ajelen, hiszen létező dolgokat magasztalnak vagy feddnek; de gyakran igénybe veszik a múltat is, felidézve azt, és a jövőt, feltételezve azt. Mindegyiknek külön sajátos célja van: ahogyan háromféle beszéd van, úgy van három cél is. A tanácsadó célja a hasznos vagy a káros (a rábeszélő ugyanis ajob- bat tanácsolja, a lebeszélő a rosszabbtól térit el), ehhez veszi hozzá a többit: az igazságost vagy az igazságtalant, a szépet vagy a rútat. A törvényszékié ajogos vagy ajogtalan; és ehhez veszi hozzá a többit. A dicsérőé és a feddőé a szép és a rút, de ezeket is kiegészítik a többivel. Hogy mindegyik beszédfajta célja az itt említett, azt az bizonyítja, hogy a többi esetenként nem is vita tárgya. A vádlott például elismeri, hogy elkövette tettét, és hogy ártott; de azt sohasem ismeri be, hogyjogtalanul cselekedett. Ez esetben nem is lenne szükség perre. Ugyanígy, a tanácsadó másvalamit gyakran megenged, de azt sohasem ismeri el, hogy tanácsa hátrányos, vagy hogy a hasznosról akar lebeszélni. [...] Hasonlóképpen, a dicsérők és fed- dők nem azt nézik, hogy az illető hasznosat vagy károsat cselekedett-e, hanem gyakran azt dicsérik, hogy nem törődve saját érdekeivel valami nemes tettet hajtott végre. (Rét b) A mintegy 200 évvel később keletkezett, A C. Herenniusnak ajánlott rétorika átveszi Arisztotelész felosztását: Három olyan ügyfajta van, amelyet a szónoknak vállalnia kell: a bemutató, a tanácsadó és a törvényszéki. A bemutató célja valamely meghatározott személy dicsérete vagy elmarasztalása. A tanácsadó beszéd egy javaslatról szóló vitában, rábeszélést és lebeszélést foglal magában, a törvényszéki beszéd a peres eljáráshoz kapcsolódik, és vádat vagy keresetet, valamint védelmet tartalmaz. ( ) 17

28 AZ ÓKORI RETORIKA Kétszáz évvel később Quintilianus is részletesen foglalkozik ezzel a kérdéssel. Abból indul ki, hogy vita tárgya, három beszédfajta van-e vagy több. Arisztotelész óta a legnagyobb szerzők egyetértettek abban, hogy három beszédfajta van mondja, azonban hellyel-közzel voltak olyan szerzők is, akik ezt kétségbe vonták. Saját korában pedig folytatja Quintilianus egy igen tekintélyes szerző azt állítja, hogy úgy tűnik, nemcsak több, hanem szinte megszámlálhatatlan beszédfajta van. Mert ha a dicsérő és feddő beszédet harmadik fajtának vesszük, melyik fajtába tartozik a beszédünk, amikor panaszkodunk, vigasztalunk, csitítunk, izgatunk, ijesztgetünk, bátorítunk, szabályokat írunk elő, homályos szavakat magyarázunk, elbeszélünk, kegyelmet kérünk, köszöne- tet mondunk, szerencsét kívánunk, rendreutasítunk, átkozódunk, lefestünk, megbízást adunk, jelentést teszünk, kívánságunkat, véleményünket fejezzük ki, és sok más egyebet teszünk? ( ) Ezután Quintilianus elnézést kér, amiért a régiek véleményét képviseli, tehát azt, hogy három beszédfajta létezik. Azok, akik azt tanítják, hogy sok beszédfajta van, a régiek véleményét úgy próbálják magyarázni, hogy az ő gyakorlatukban csak kevés ügyfajta szerepelt: a törvényszéki, a bemutató (alkalmi) és a tanácsadó (politikai), legfeljebb még a temetési beszéd. E háromféle beszéd háromféle hallgatóságot feltételez: a bemutató beszédre azok jönnek el, akik szórakozni vagy okulni akarnak, a tanácsadóra azok, akikjó tanácsot akarnak kapni, a harmadikra pedig azok, akik a peres ügyben érdekeltek ( ). Quintilianus tehát ugyanolyan fontos szerepet szán a hallgatóságnak, mint Arisztotelész: a hallgatóság milyenségétől függ a beszéd milyensége és fordítva. A modern retorika- és kommunikációelmélet még fontosabbnak tekinti a hallgatóságot. A reader-response (olvasói válasz) képviselői szerint az olvasó kiemelkedő szerepet játszik a jelentés kialakításában, a szöveg értelmezésében (Kneupper 1985,242). A hallgatóságot illetően gyakran tesznek különbséget a hallgatói táborok között. A szövegen kívüli hallgatóságnak nevezik a valóságos vagy aktuális olvasókat, akik kézbe veszik és olvassák a szöveget. Fontosnak tartják, hogy információkat gyűjtsenek a hallgatóságról, meghatározzák szükségleteit. Az írónak vagy a szónoknak kötelessége, hogyjól ismerje olvasóinak vagy hallgatóinak igényeit, és megfeleljen azoknak. Mások viszont azt állítják, hogy az író vagy a szónok hallgatósága mindig fikció, ezért a szövegen belüli hallgatóságra összpontosítanak, amelyet ideális hallgatóságnak neveznek. Ez viszont felveti azt a kérdést, hogy vajon az író megszólítja vagy megteremti-e olvasóit. A vitában fontos helye van a beszédközösség (discourse community) fogalmának, amelynek elvárásait, igényeit az írónak, szónoknak ismernie kell (Kneupper 1985, ). Az ókori szónokok ez utóbbit alapvető fontosságúnak tekintették. Ezután Quintilianus kifejti, hogy a bemutató beszédnek (demonstrativum) a görögben két elnevezése van, az egyik enkómiasztikon (dicsőítő beszéd), a másik pedig epideiktikon (bemutató, alkalmi vagy ünnepi beszéd), s apanegirikus is ebbe a beszédfajtába tartozik, s mindez azt mutatja, hogy a bemutató beszéd több beszédfajtát egyesít. De ugyanez áll a másik két beszédfajtára, a tanácsadó (politikai) és a törvényszéki beszédre is. A törvényszéki beszédnek, amellyel napjainkban az igazságügyi retorika foglalkozik, ma is több válfaja van, például ide tartozik a bíró beszéde, ítélete is (Tremmel 1985, ). Quintilianus végül ezt a következtetést vonja le: A szónoki beszéd többi fajtája mind e három valamelyikéhez tartozik, s nincs köztük egyetlenegy sem, amelyben valamit ne dicsérnének vagy feddenének, javasolnának vagy elleneznének, valami mellett ne kardoskodnának, vagy megakadályozására ne törekednének. ( ) Továbbá, hogy mindegyiknek van közéleti (in negotiis) és magánéleti (in ostentatione) változata. Az, amit Quintilianus saját korában megfigyelt, nevezetesen, hogy egyesek szerint megszámlálhatatlanul sok beszédfajta van, azaz a három nagy beszédfajtát sok-sok alfajra osztották fel, mára egészen érvényre jutott. Mind Gáspári László (1988, ), mind Wacha Imre retorikája (II ) a beszéd sok-sok műfaját ismerteti. Ennek oka részben abban is keresendő, hogy napjainkban a közérdekű kérdésekkel kapcsolatos retorikai megnyilatkozásokról másodkézből veszünk tudomást, s ennek sajátos műfajai alakultak ki. Ami annyit tesz, hogy csak a legritkább esetekben veszünk részt személyesen ilyen kérdésekkel kapcsolatos vitákon parlamentben, bíróságokon, minisztériumokban stb. Ezekről a média, azaz az újságok, folyóiratok, rádió, televízió, internet tájékoztat bennünket sajátos természetének megfelelő műfajokban. Éppen emiatt a modern retorika fontos feladata e médiumok vizsgálata, tanulmányozása: milyen szerepet és hogyan töltenek be a retorikai megnyilatkozások megformálásában, közvetítésében? A tömegmédiumok tájékoztatásának elvi alapjairól, funkcióiról, a ítájékoztatás buktatóiról, csúsztatásairól, tisztességi fokáról jó áttekintést ad Cooper (1989, 31 37) A SZÓNOKI BESZÉD RÉSZEI A szónoklattan kidolgozása a szónoki beszéd leírásával kezdődött. Szürakuszaiban Kr. e. 467-ben Korax a szónoki beszédnek három részét, a bevezetést, az elbeszélést és a befejezést írta le, tanítványa, Teisziasz pedig hozzáadott egy negyediket, a bizonyítást. Ettől kezdve a rétorok a szónoki beszéd részeire koncentráltak, s olykor bizony túlzásokba estek. Platón szerint a bizánci Theodórosz (kb. Kr. e ) tovább osztotta a bizonyítást: első- és másodrendű bizonyításról, cáfolatról és mellékcáfolatról beszélt (Phaidrosz 266d-e). Arisztotelész szerint ugyanezt tette az elbeszéléssel, amennyiben előelbeszéléstés utóelbeszélést különített el 18

29 AZ ÓKORI RETORIKA benne (Rét. 1414b). Platón arról is tudósít, hogy a pharoszi Euénosz (Kr. e. 400 körül) a szónoki beszéd részei között külön tárgyalta a rejtett célzást, a mellesleg beszőtt dicséretet és a csakúgy mellesleg elhelyezett ócsárlást (Phaidrosz 266d-e, 267a). A szofisták pedig úgy tanították a retorikát, hogy leírtak egy-egy beszédrészt, s azt kívülről megtaníttatták tanítványaikkal. Arisztotelész foglalkozik először tudományosan a szónoki beszéd részeivel, amennyiben ráébred arra, hogy számuk és kidolgozottságuk az ügy milyenségétől és a szóban forgó szónoki beszéd fajtájától függ. Szerinte a szónoki beszédnek csak két állandó része van, amely minden szónoki megnyilatkozásban megtalálható: A beszédnek két része van: mert szükségszerű, hogy beszéljünk a szóban forgó dologról, majd pedig igazoljuk véleményünket. Ezért lehetetlen úgy beszélni valamiről, hogy ne igazolnánk, vagy igazolni azt, amiről még nem beszéltünk; mert a bizonyító valamit bizonyít, és aki előre elmond valamit, az bizonyítás végett mondja el azt. E kettő közül az egyik a tétel, a másika bizonyítás; ez olyan, mintha valaki így osztaná fel: az egyik a kijelentés, a másik az indoklás. (Rét a) Az egyes beszédfajták és a beszédrészek viszonyát így írja le: Napjainkban nevetségesen határozzák meg a beszéd részeit, mert az elbeszélés egyedül a törvényszéki beszédhez tartozik; de a bemutató és a tanácsadó beszédnek hogyan lehet elbeszélése olyan értelemben, ahogy meghatározzák; vagy cáfolata és epilógusa a bemutató beszédeknek? A tanácsadó beszédekben bevezetés, összehasonlítás és összefoglalás csak az esetben lehetséges, ha válaszbeszédről van szó. Mert a vádolás és a védekezés gyakran előfordul a tanácsadó beszédekben is, de ez nem a beszéd tanácsadójellegéből következik. Továbbá nem minden törvényszéki beszédben található meg a befejezés, például ha rövid a beszéd, vagy az anyag könnyen megjegyezhető; de gyakran rövidítés céljából is mellőzik. Eszerint a beszéd kötelező részei: a tétel és bizonyítása. E részek a beszéd sajátos összetevői; az összes rész pedig a bevezetés, a tétel, a bizonyítás és a befejezés; mert a cáfolat a bizonyításhoz tartozik; az összehasonlítás ugyanennek a fokozása, következésképpen a bizonyítás része. Aki ugyanis ezt az összehasonlítást teszi, valamit bizonyítani akar. Ez azonban nem célja a bevezetésnek és a befejezésnek, mert csak emlékeztetni akarnak. ( b) Az Arisztotelész halálát követő két évszázadban összeállított görög retorikai kézikönyvek nem maradtak ránk. Fennmaradt viszont a Kr. e. l. század 80-as éveiben keletkezett A C. Herenniusnak ajánlott rétorika, amelynek szerzője valószínűleg Cornificius volt. A munka négy könyvből áll; a negyedik előszavában a szerző elárulja, hogy művét görög retorikák alapján állította össze. Ezért biztosra vehető, hogy a benne kifejtett retorikaelméletjól tükrözi azokat a változásokat, amelyek a Kr. e századi görög retorikában végbementek. E munkából már egyértelmű, hogy a szónoki beszédnek hat része van: A találékonyság a beszédnek hat részében érvényesül: a bevezetésben, az elbeszélésben, a tételben, a bizonyításban, a cáfolásban és a befejezésben. A bevezetés a beszéd kezdete, általa hangoljuk figyelemre a hallgató lelkét. Az elbeszélés olyan események kifejtése, amelyek megtörténtek vagy megtörténhettek. A tételben kifejtjük, mivel értünk egyet, és mivel kívánunk vitázni; ebben mondjuk el, milyen témákról szándékozunk beszélni. A bizonyítás bizonyítékainknak érvekkel támogatott kifejtése. A cáfolás az ellenkező álláspontok megdöntése. A befejezés a beszéd művészi lezárása. ( ). Ezután a szerző sorra veszi a szónoki beszéd részeit. A bevezetéssel (exordium) kapcsolatban rögtön megállapítja, hogy azt az ügy természete, milyensége határozza meg. Kétféle bevezetés van ugyanis: az egyik a közvetlen, ezt aprincipium szóval nevezi meg, a görögök pedigprooimionnak nevezik; a másik pedig a közvetett megközelítés, latinul insinuatio, görögül pedig epodosz. A közvetlen bevezetést így határozza meg: A közvetlen bevezetés a hallgató lelkét tüstént alkalmassá teszi arra, hogy meghallgasson bennünket; célja, hogy hallgatóink figyelmessé, érdeklődővé, jóindulatúvá váljanak. (1. 4, 6) Ezután az ügy milyensége és a bevezetés viszonyáról ír: Ha kétes ügyet tárgyalunk, ajóindulat felkeltésével kezdjük a bevezetést, hogy az ügy becstelen része ne árthasson nekünk. Ha érdektelen az ügy, a figyelmet kell felébresztenünk, ha pedig becstelen, közvetett megközelítéssel (insinuatióval) kell élnünk (erről később lesz szó), hacsak nem találunk valamit, amivel az ellenfelet vádolva megnyerhetjük a hallgatóság rokonszenvét. Ha pedig tisztességes az ügy, tetszés szerint akár lemondhatunk a bevezetésről, akár nem. Ha nem mondunk le, vagy azt kell megmutatnunk, miért tisztességes az ügyünk, vagy azt kell röviden kifejtenünk, miről fogunk beszélni. Ha ellenben lemondunk a bevezetésről, akkor valamilyen törvényből, okiratból vagy valamely, ügyünket támogató érvből célszerű kiindulni. ( ) Ezután részletesen kifejti a bevezetés alkalmazásának módjait. A közvetett megközelítésről, az insinuatióról ezt mondja: Három olyan alkalom van, amikor a közvetlen bevezetést nem alkalmazhatjuk, s erre pontosan figyelnünk kell; amikor becstelen ügyet képviselünk, azaz maga az ügy távolítja el tőlünk a hallgató 19

30 AZ ÓKORI RETORIKA rokonszenvét; amikor a hallgató véleményét már befolyásolták azok, akik korábban ellenünk szóltak; végül amikor kifárasztották a hallgatókat azok, akik előttünk beszéltek. ( ) Végezetül felsorolja a bevezetés hibáit, hogy azokat ismerve a szónok elkerülhesse őket. Lüsziasz: A nyomorék védelmében, törvényszéki beszéd, bevezetés, egyszerű stílusban: (1) Szinte hálás vagyok, tisztelt tanács, vádlómnak, hogy kezdeményezte ezt a pert. Eddig ugyanis nem volt alkalmam, hogy számot adjak életemről, most ezt tőle megkaptam. Megpróbálom hát bizonyítani beszédemben, hogy ez az alak hazudik, magam pedig ez idáig úgy éltem, hogy inkább dicséretet érdemlek, semmint irigykedést. Mert úgy érzem, más indítéka nem volt arra, hogy ekkora veszélybe sodorjon, csakis az irigység. (2) Márpedig az olyan ember, aki irigyli azokat, akiket mások szánnak, mit gondoltok, milyen bűnre nem képes? Hiszen ha még a vagyonom megszerzése érdekében jelentett volna fel! De nem is ellenségeként akar bosszút állni rajtam, mert hitványsága miatt soha szóba nem álltam vele, sem mint baráttal, sem mint ellenséggel. (3) Nos hát, tisztelt tanács, világos, hogy irigy rám, mert ilyen szerencsétlen létemre is jobb polgár vagyok, mint ő. Mert bizony, az a véleményem, tisztelt tanács, hogy a test fogyatékosságait a lélek erényeivel kell pótolni. Ha ugyanis gondolkozásom és életmódom olyan lesz, mint testi fogyatékosságom, akkor miben különbözöm majd ellenfelemtől? (Adamik Tamás fordítása) Démoszthenész: II. Philippika, tanácsadó beszéd, bevezetés, fennkölt stílusban: 1. Athéni férfiak, valahányszor beszédek hangzanakel arról, hogy Philipposz a békeszerződéssel ellentétben erőszakos cselekedeteket hajt végre, azt látom, hogy az érdekünkben előadott beszédek nyilvánvalóan jogosak is, emberségesek is, és mindazok, akik vádolják Philipposzt, úgy tűnik, azt mondják, amit kell, mégsem valósul meg semmi sem abból, aminek meg kell valósulnia, s ami miatt érdemes volna meghallgatni őket. 2. Sajnos ma már városunk minden ügye olyan állapotba jutott, hogy minél jobban, minél világosabban kimutatja valaki, hogy Philipposz megszegi a veletek kötött békét, és az összgörögség ellen szervezkedik, annál nehezebb tanácsot adni arra nézve, hogy mit kell tennünk. 3. Ennek oka pedig abban rejlik, athéni férfiak, hogy bár a hódítókat nem szóval, hanem tettel és intézkedésekkel lehet megfékezni, mégis mindnyájan elmulasztjuk ezt: mi, politikusok mellőzzük ezeket a kérdéseket, tudniillik azt, hogy írásban vagy szóban javaslatot tegyünk, mert félünk a népszerűtlenségtől; helyette kárhoztatjuk Philipposz szörnyű tetteit és egyéb viselt dolgait; ti meg, akik itt ültök, Phi- lipposznál jobban értetek ahhoz, hogy a jogról beszéljetek, és mások beszédét megértsétek, ám ahhoz, hogy megakadályozzátok őt abban, amire most törekszik, végképp renyhék vagytok. 4. Az eredmény tehát ahogyan én látom logikus és szükségszerű: ki-ki abban jobb, aminek idejét és igyekezetét szenteli: Philipposz a tettekben, ti a szavakban. 5. Így hát ha még most is megelégedtek azzal, hogy szépen előadjátok: nektek van igazatok, az a legkönnyebb, amit tehettek, és nemjár semmiféle fáradsággal; ám ha arra kell törekednünk, hogy ajelen bajokat orvosoljuk, és a helyzet további romlását felfedjük, hogy ne jöjjön létre akkora hatalom, amelynek majd nem leszünk képesek ellenállni, akkor bizony változtatnunk kell tanácskozásunk módján; és azoknak is, akik beszélnek, meg azoknak is, akik hallgatják őket, a legkönnyebb és a legkényelmesebb út helyett a bennünket megmentő cselekvés útjára kell lépnünk. (Adamik Tamás fordítása) Cicero: Manilius törvényjavaslata érdekében, bemutató beszéd, bevezetés, közepes stílusban: 1. Noha nékem, polgárok, a ti tömeges együttlétetek látványa mindig a lehető legkellemesebbnek, e hely pedig az ünnepélyes tárgyalásra legalkalmasabbnak, a szónoklásra legmegtisztelőbbnek látszott, mégis, a dicsőség lépcsőjétől, mely mindig a legkiválóbbak előtt nyílt meg, nem szándékom tartott vissza eddig, hanem azok az életelvek, amelyeket kora ifjúságomtól fogva magam elé tűztem. Mert ezelőtt életkorom miatt sem merészeltem volna e tekintélyes helyre, s úgy döntöttem, ide nem lehet más beszéddel lépni, csak olyannal, mit tehetség formált tökéletessé, szorgalom munkált csiszolttá, és úgy véltem, minden időmet barátaim időleges bajainak orvoslására kell átengednem. Így aztán ez helysem állt soha üresen, hogy ne lettek volna itt, kik ügyeteket védelmezik, meg az én magánemberek veszedelmeiben tisztán és feddhetetlenül fáradozó tevékenységem is elnyerte bőségesjutalmát a ti megítélésetek révén. Mert mikor a választógyűlés ismételt elnapolása miatt háromszor hirdettek ki elsőként praetornak az összes centuria szavazata alapján, könnyen felismerhettem, polgárok, azt is, rólam mit ítéltek, azt is, mit írtok elő másoknak. Most pedig, hogy van annyi tekintélyem, amennyit ti e tisztségek megadásával nekem szántok, s van annyi beszédkészségem is a vitában, amennyit a törvényszéki ügyek csaknem mindennapi szónoki gyakorlata szüntelen tevékenységben élő ember számára megadhat, természetes, hogy ami tekintélyem van, azok előtt használom fel, akik azt adták nekem, amit pedig a 20

31 AZ ÓKORI RETORIKA szónoklásban elérhetek, azok előtt mutatom be, akike tevékenységem jutalmát megítélésükkel megadták. Leginkább azonban nézetem szerint annak örvendhetek jogosan, hogy ebben a számomra szokatlan helyről elhangzó műfajban olyan ügy jutott nekem, melyben a mondanivalót akárki megtalálhatja. Hiszen Cn. Pompeius egyedülálló kiválóságáról kell szólni, e beszédnek pedig nehezebb véget vetni, mint kezdetére lelni. Így nem is a mondandó bőségét kell keresnem, inkább a mértéket. (Németh Béla fordítása) Ezután következik az elbeszélés (narratio). Erről Cornificius a következőket mondja: Az elbeszélésnek három faja van. Az első az, amelyben előadjuk a történteket, és a győzelem érdekében minden mozzanatot ajavunkra fordítunk; ezt olyan ügyekben alkalmazzuk, amelyek bírósági döntésre várnak. Az elbeszélés második fajtája az, amelyhez olykor bizalomkeltés, vádaskodás, átvezetés vagy valaminek előkészítése céljából folyamodunk. A harmadik fajta az, amely távol áll ugyan a polgári pertől, mégis érdemes gyakorlatot szerezni benne [...]. Ennek az elbeszélésnek két fajtája van, egyik az események, a másik a személyek körül forog. Az eseményeken alapuló elbeszélés háromféle lehet: mitikus, történeti és valószerű. A mitikus nem tartalmaz valóságos, de még csak valószerű elemeket sem, mint a tragédiák témái. A történeti az, ami valóban megtörtént, de korunktól távol eső időben. A valószerű olyan kitalált eset, amely megtörténhetett volna, mint a komédiák cselekménye. Az elbeszélés azon válfaja, mely személyek körül forog, legyen fordulatos, legyenek benne különböző jellemek; komolyság és könnyedség; remény és félelem, gyanú és vágy, tettetés, szánalom; legyen meg benne a valóság sokrétűsége és a szerencse forgandósága, a váratlan kellemetlenség és hirtelen öröm, az események szerencsés kimenetele. ( ) Azért idéztük e narratióról szóló fejtegetéseket ilyen hosszan, mert kitűnik belőle, hogy az antik retorika műfajelmélettel is foglalkozott. A legutóbb idézett szöveg az elbeszélés azon válfajáról, amely a személyek körül forog, az antik regény leírását adja, tudtommal elsőként az antik irodalomtudományban. Lucia Calboli Montefusco részletesen foglalkozik A C. Herenniusnak ajánlott rétorika ezen utóbbi felosztásával, és Barwickot követve azt a megoldást fogadja el, hogy a szerző félreértette görög forrását, s azért különbözteti meg azt az elbeszélést, amely az események körül forog attól, amely személyek körül forog (Montefusco 1988, 56 57). Véleményünk szerint nem erről van szó, hanem arról, hogy Cornificius felfigyelt a saját korában terjedni kezdő új műfajra, a regényre, s az ebben szereplő személyek változatos sorsáról, kalandjairól vonta el azt az elbeszéléstípust, amelyet inpersonis, azaz személyekről szólónak nevezettel. Ez nem tartozik ugyan olyan ügyekhez mondja, amelyeket a szónoknak tárgyalnia kell, de érdemes foglalkoznia vele, mert tanulhat belőle. A személyekkel kapcsolatos elbeszélés eredetét illetően tehát Lausberggel értünk egyet, aki a lélektani regénnyel hozza összefüggésbe azt (Lausberg 1960,166, 561). Ezután Cornificius az elbeszélés három követelményét tárgyalja: a rövidséget, a világosságot és a valószerűséget. A rövidségről többek között ezt mondja: Úgy tudjuk röviden előadni az ügyet, ha onnan kezdjük, ahonnan szükségesnek látszik, s nem a legelejétől akarjuk felidézni; ha a részleteket mellőzve, a főbb mozzanatokat mondjuk el. ( ). A világosságról efféléket javasol: Akkor adjuk elő világosan az ügyet, ha azt, ami előbb történt, előbb mondjuk el, [ ] itt ügyelnünk kell arra, hogy ne mondjunk semmit zavarosan, nyakatekerten, szokatlanul; ne kalandozzunk el más témára. ( ) A valószerűséget így írja le: Valószerű lesz az elbeszélés, ha úgy mondjuk el, amint a szokás, a közfelfogás és a természetesség megköveteli; ha összhangban lesznek az időpontok, a személyek rangjai, a döntések okai, a megfelelő helyszínek. ( ) A tételt (divisio) röviden írja le. Ennek két része van: az elbeszélés után a tényállással kapcsolatban először előadjuk, miben értünk egyet az ellenféllel, és miben nem. Ezután a felsorolásban (enumeratio) szám szerint megmondjuk, hány dologról kívánunk szólni. Ittjavasolja a szerző, hogy ez ne álljon három pontnál többől ( ). Lüsziasz: A nyomorék védelmében, törvényszéki beszéd, elbeszélés, egyszerű stílusban: (4) Hát erről legyen elég ennyi! Amiről pedig beszélnem kell, annyit fogok mondani, amennyit az idő enged. Vádlóm azt állítja, hogy nem jogosan kapok a várostól pénzt, mertjó erőben vagyok, következésképpen nem tartozom a testi fogyatékosok közé, továbbá olyan mesterséget folytatok, hogy a szóban forgó segély nélkül is megélhetek belőle. (5) Azzal bizonyítja testi erőmet, hogy lóra tudok szállni, a mesterségemmel teremtettjólétemet pedig azzal, hogy olyan emberekkel vagyok együtt, akiknek telik a költekezésre. 21

32 AZ ÓKORI RETORIKA Ami a mesterségemmel szerzett jólétemet és általában az életemet illeti, úgy vélem, mindnyájan ismeritek, röviden mégis szólok róla. (Adamik Tamás fordítása) Démoszthenész: II. Philippika, tanácsadó beszéd, elbeszélés és tétel, fennkölt stílusban: 6. Először is, athéni férfiak, ha valaki nyugodt lélekkel nézi, milyen hatalmas már Philipposz, és mekkora terület felett uralkodik, és mégis úgy véli, hogy ez semmi veszélyt nem jelent hazánkra, mert mindez nem ellenetek irányul, ezen bizony elcsodálkozom, és mindnyájatokat egyformán arra kérlek, hallgassátok meg rövid gondolatmenetemet, amely engem a tiétekkel ellenkező következtetésre vezetett, nevezetesen arra, hogy Philipposz az ellenségünk, és ha úgy vélitek majd, hogy én látom helyesebben ajövőt, rám hallgassatok; ám ha azok véleményét részesítitek előnyben, akik Philipposzban bíznak, és neki hisznek, akkor hozzájuk csatlakozom majd. (Adamik Tamás fordítása) Cicero: Manilius törvényjavaslata érdekében, bemutató beszéd, elbeszélés, közepes stílusban: 2. S most, hogy onnan kezdjem, ahonnan ez az egész ügy ered, vészterhes háborút vív adójövedelmeitek fizetői és szövetségeseitek ellen két hatalmas királyfi Mithridates és Tigranes, egyikük teljesen le nem győzve, másikuk felbőszítve, s úgy gondolja, itt az alkalom, hogy Ázsiát elfoglalja. A lovagrendiek, a derék férfiak, naponta kapják a leveleket Ázsiából, ahol nagy tőkebefektetéseik forognak kockán, melyeket a ti adójövedelmeitek behajtására kötöttek le: ők rendjükkel való kapcsolatom révén az állam ügyét s a vagyonukat fenyegető veszedelmet közölték velem. Hogy Bithyniában, amelyjelenlegati tartományotok, sok falu már csak hamu. Ariobarzanes birodalmát, mely a ti adófizető területekkel határos, teljesen az ellenség birtokolja. L. Lucullus, bár kiváló tetteket vitt véghez, ezt a háborút abbahagyja, az, aki a helyére került, nem elég felkészült, hogy ilyen fontos háborút viseljen. Az összes szövetséges és polgár egyetlen fővezért kér, kíván e háborúra, az ellenség ettől az egytől tart, kívüle senkitől. Látjátok, az ügy milyen, most arra figyeljetek, mire kerítsünk sort! Nézetem szerint először a háború jellegéről, aztán fontosságáról, majd a kiválasztandó fővezérről kell beszélnem. A háború olyan, hogy lelketeket izgalomba kell hoznia, s a befejezéséig kitartó buzgalomra kell lobbantania. A római nép dicsősége forog itt kockán, melyet ti őseinktől minden tekintetben nagyszerűnek, de éppen a hadviselésben kimagaslónak vettetek át. A szövetségesek és barátok jólétéről van szó, melyért komoly s nehéz háborúkat viseltek: a római nép legbiztosabb és legnagyobb jövedelem forrásairól van szó, melyeket ha elvesztetek, keresni fogjátok majd békétek díszét, háborútok támaszát; számos polgár vagyonáról van szó, akikkel nektek mind saját maguk, mind az állam érdekében törődnötök kell. (Németh Béla fordítása) Cornificius a bizonyítást (confirmatio) és a cáfolást (confutatio) összevontan, igen részletesen ismerteti (1,18 2, 50), s ez természetes, hiszen ez a szónoki beszéd gerince, érdemi része. Mivel azonban ez a rész igen bonyolult, továbbá filozófiai, logikai és dialektikai vonatkozásai is vannak, külön tárgyalást igényel, ezért itt és most mellőzzük. A befejezés (conclusio), amelyet a görögök epilogosznak neveznek, három részből áll: felsorolásból, fokozásból és szánalomkeltésből. A felsorolással (enumeratio) összefoglalunk és emlékeztetünk arra, milyen dolgokról beszéltünk, hogy röviden felidézzük, de ne ismételjük meg a beszédet. ( ) A fokozás (amplificatio) során valamely érvvel feltüzejüka hallgatóságot". A szánalomkeltés (conmiseratio) során szánalmat ébresztünk a hallgatóságban. A szánalomkeltésnek rövidnek kell lennie. Semmi sem szárad föl ugyanis hamarabb, minta könny. ( ) Lüsziász: A nyomorék védelmében, törvényszéki beszéd, befejezés, egyszerű stílusban: 21. De nem tudom, miért kellene tovább fárasztanom benneteket azzal, hogy aprólékos részletességgel védekezem minden állítása ellen. Mert ha a legfontosabbakra megfeleltem, miért kellene apró-cseprő dolgokkal fontoskodnom, ahogyan ő teszi. Arra kérlek tehát valamennyiőtöket, tisztelt tanács, hogy ugyanúgy vélekedjetek rólam most is, ahogyan korábban. 22. Vádaskodása miatt ne fosszatok meg attól az egyetlen adománytól, amellyel a sors megajándékozott hazámban, s egyetlen embertől meggyőzve ne vegyétek el tőlem azt, amit egykor valamennyien egyhangúlag megadtatok nekem. A város azért szavazta meg nekem ezt a járadékot, tisztelt tanács, mert az istenség a legnagyobbtól fosztott meg, és úgy ítélte, hogy ajóra és a rosszra egyenlő esélye van mindenkinek. 23. Miután a sors megfosztott a legszebbtől és a legnagyobbtól, bizony a legszerencsétlenebb lennék, ha a vádlóm szavai miatt elvennétek még azt is, amit a városom adományozott 22

33 AZ ÓKORI RETORIKA nekem, mert gondoskodni akart az ilyen állapotban lévőkről. Semmiképpen se szavazzátok meg ezt, tisztelt tanács! De hát hogyan is érdemelnék tőletek ilyen elbánást? 24. Talán bíróság elé állítottam valakit, s az elvesztette vagyonát? Nincs olyan, aki ezt bizonyítaná. Vagy bajkeverő, arcátlan és kötekedő vagyok? 25. Nem rendelkezem olyan anyagi háttérrel, amely ilyesmit lehetővé tenne. Vagy talán túlságosan nagyképű és erőszakos vagyok? Ezt még vádlóm sem állítaná, ha nem akarná még ezzel is szaporítani hazugságainak számát. Vagy tán a harmincak idején nekem is nagy hatalmam volt, és bajt okoztam sok polgártársamnak? De hiszen veletek együtt én is száműzetésbe mentem Chalkiszba, s bár nyugodtan élhettem volna szabad polgárként az itthon maradottakkal, mégis veletek együtt távozva vállaltam a veszélyt. 26. Ezért, tisztelt tanács, kérlek benneteket, ne bánjatok velem, az ártatlannal úgy, mint azokkal, akik sok bűnben vétkesek, hanem hozzatok rólam ugyanolyan ítéletet, mint a korábbi tanácsok, emlékezve arra, hogy nem a rám bízott állami pénzek kezeléséről adok számot, sem pedig hivatalom letelte után nem igazolom most intézkedéseimet, hanem csupán egyetlen járadékról beszélek. Így valamennyien olyan ítéletet fogtok hozni, amely igazságos, én pedig viszonzásul illő hálával tartozom nektek, ez az alak pedig megtanulja, hogy a jövőben ne a nála gyengébbekre acsarkodjék, hanem a hozzá hasonlókon győzedelmeskedjék. (Adamik Tamás fordítása) Démoszthenész: II. Philippika, tanácsadó beszéd, befejezés, fennkölt stílusban: 37. Hát eleget mondtam ahhoz, hogy figyelmeztesselek benneteket. Attól viszont az összes istenek óvjanak, hogy mindez így bekövetkezzék. Mert én bizony nem akarnám, hogy akárki is elpusztuljon, bármennyire rászolgált is, mert bűn- hődése valamennyiünk veszélyeztetését és vesztét vonná maga után. (Adamik Tamás fordítása) Cicero: Manilius törvényjavaslata érdekében, bemutató beszéd, befejezés, közepes stílusban: 24. Mivel a dolgok így állnak, C. Manilius, mindenekelőtt a te törvényed, a te akaratod, a te véleményed dicsérem, és teljes határozottsággal helyeslem, azután buzdítalak téged, hogy a római nép nevében maradj meg e véleményeden, és senki erőszakosságától vagy fenyegetéseitől ne rettenj meg. Mindenekelőtt van benned elégjellem és állhatatosság, úgy gondolom, azután, midőn ily sokaságot ily akarattal látunk magunk mellett állni, s ezt most másodszor, s ugyanazon ember hadvezérré választása ügyében látjuk, miért kételkednénk ügyünkben vagy véghezvitele lehetőségében? Én pedig, ha van bennem akarat, okosság, szorgalom, tehetség, ha valamit a római nép ejótéteménye s e pratori hatalom révén, ha tekintélyem, hitelem, állhatatosságom alapján megtehetek, ígérem, és kijelentem, hogy mindezt az ügy véghezvitelére, a te és a római nép rendelkezésére bocsátom; tanúmul hívom az összes istent s legkivált azokat, akik e hely, e templom fölött őrködnek, kik mindazok gondolkodását, akik az államügyek intézésébe bocsátkoznak, nagyon is átlátják, én ezt senki kérésére sem teszem, sem azért, mert úgy gondolom, hogy ezzel az üggyel Cn. Pompeius kegyét magamhoz kapcsolhatom, sem pedig azért, hogy bárki tisztségéből, akár a veszélyek ellen oltalmat keressek, akár segítséget a tisztségek eléréséhez, mert a veszélyeket, ahogy kell is az embernek helytállnia, feddhetetlenséggel vértezve majd visszaverjük, a tisztséget pedig nem is egyetlen embertől, és nem is erről a helyről kapjuk majd meg, hanem eddigi munkás életmódunktól, ha a ti akaratotok is úgy hozza majd. Ezért, bármit kezdeményeztem is ebben az ügyben, polgárok, erősen állítom, hogy mindezt közérdekből kezdeményeztem, és annyira távol van tőlem, hogy abban a színben látszódjam, mintha valami jóindulatot keresnék, hogy még, tudom, sok haragot is szereztem magamnak, részben nyíltat, részben burkoltat, s ezek számomra feleslegesek, de számotokra a legkevésbé sem haszontalanok. Nekem viszont, polgárok, akit ilyen tisztségre emeltetek, ilyen nagy kitüntetésekkel halmoztatok el, elvem, hogy a ti akaratotokat, az állam méltóságát s a tartományok s szövetségesek jólétét az én minden előnyömnél és számításomnál többre kell becsülnöm. (Németh Béla fordítása) Az antik görög és római retorika a Kr. e. l. századig a szónoki beszédnek a fentebb ismertetett hat részét dolgozta ki. Közben Róma kül- és belpolitikai életében óriási változások zajlottak le. A köztársaságból császárság lett, s azon ügyek nagy részét, amelyeket a köztársaságban a rétorok, szónokok és ügyvédek intéztek, a császári adminisztráció szabályozta és hivatalnokaival intéztette. Ennek eredményeképpen a nyilvános szónoklás háttérbe szorult, pontosabban a forumról átkerült az iskola falai közé, és az igazi beszédeket 23

34 AZ ÓKORI RETORIKA felváltották az iskolai minta- és próbabeszédek (latinul: declamationes, görögül: progümnaszmata vö. Bolonyai 2001, 43-58). Ennek az is következménye lett, hogy a tartalomról a formára terelődött a figyelem, a rétorok és a szónokok beszédük művészi formájával, előadásmódjukkal igyekeztek tetszést aratni. Ennek a folyamatnak eredményeként a szónoki beszéd is egy új résszel gyarapodott, a kitérővel (görögül parekbaszisz, latinul egressus, egressio), amely Quintilianus (35 100) Szónoklattan (Institutio oratoria) című nagyszabású kézikönyvében jelenik meg először. Quintilianus nem tekinti ugyan új résznek, mégis külön tárgyalja, s ez is oka lehet annak, hogy végül is külön egységnek tekintették. Ezt írja ugyanis az első előfordulásnál: A tárgytól való eltérés pedig, egressio, vagy mint újabban nevezni szokták, excessus, vagy kívül esik az ügy körén, s akkor nem lehet a része, vagy beleesik annak körébe, akkor meg csupán mint bővítés és díszítésjárul azon részekhez, melyek kiindulópontját teszik a kitérésnek. (3.9. 4) A 4. könyvben aztán külön fejezetet szentel neki, s rögtön az elején megjegyzi, hogy a szónokok mindjárt az elbeszélés után rendszerint valamely kellemes vagy tetszetős térre kalandoznak el a tárgytól, hogy minél nagyobb tetszést arassanak ( ). Majd megállapítja, hogy a szónoki beszédben bárhol lehet kitérőt tenni, de leginkábba bizonyítás előtt előkészítésképpen vagy a bizonyítás után ajánlásképpen, illetve pihentetés, szórakoztatás céljából. Az antik retorikának talán egyetlen része sem bizonyult olyan maradandónak, mint éppen a szónoki beszéd egységeivel foglalkozó tanítás. Bármennyire leszűkült is egyes korokban a retorika tananyaga, a szónoki beszéd részeit tárgyaló előírásai mindig benne maradtak. A közkézen forgó magyar retorikák is részletesen foglalkoznak vele, egyrészt mert gyakorlati haszna van, egyszerűen szólva: mindennapi szükségletet elégít ki, másrészt mert egy-egy irodalmi műfaj struktúrájának feltárása és leírása a modern irodalomtudomány egyik legfontosabb feladata. Az antik rétorok a szónoki beszéd struktúráját vizsgálták, a modern szöveggrammatikusok, például Van Djkés munkatársai a narratívum globális struktúráját. Van Djkék globális struktúrája azért is érdekes, mert egybeesik a klasszikus retorika beszédrészeivel: az Einführung megfelel a bevezetésnek, a Komplikation a tényállás elbeszélésének, a Konfrontation a felosztásnak, az Auflösung a bizonyításnak és cáfolásnak, akonklusion a befejezésnek (Adamik 1979, 90). Mint ez a példa is mutatja, nincs akkora szakadék a klasszikus és a modern retorika között, mint egyes modern kutatók állítják. E kérdésben talán A. A. Lunsfordnakés L. S. Edének van igaza, akik klasszikus és modern retorika hasonlóságainak egybevetésével bizonyítják, hogy e két rendszer közel áll egymáshoz, s azok a modern kutatók, akik ennek az ellenkezőjét állítják, többnyire járatlanok a klasszikus retorikában (Lunsford Ede 1984, 45 49) ÖSSZEGZÉS Befejezésül három gondolatot emelünk ki. a) Hogy a klasszikus retorikának a szónoki beszéd fajaira és részeire vonatkozó tanításai mennyire fontosak, azt egyfelől a modern retorikák, másfelől a szövegnyelvészet és a kommunikációelmélet mai elterjedése is bizonyítja. b) Az ügyek etikai minőségének, képviselhetőségének az a tanítása, amelyet az ókori retorika dolgozott ki, segíthet abban, hogy az ügyek előterjesztése a parlamentben, az önkormányzatoknál, a kari és egyetemi tanácsban körültekintőbb, objektívebb legyen, azaz az előterjesztéseket pró és kontra, mindkét fél vagy tábor bevonásával egyaránt megvilágítsák az előterjesztők: miért van rájuk szükség, milyen előnyökkel, milyen hátrányokkaljárnak, az előnyök fölülmúlják-e a hátrányokat. c) Quintilianusa kitérőről megjegyzi, hogy legyen rövid, mert a bíró a bizonyítás felé siet, mivel minél előbb biztos akar lenni abban, milyen ítéletet hozhat (quamprimum certus essesententiae cupit ). E kijelentésből nyilvánvaló, hogy még a császárkorban sem voltak előre eldöntve az ügyek, tehát volt funkciója, értelme ajól érvelő nyilvános beszédnek. Nehéz ugyanis az emberekkel olyasmit elfogadtatni, amit nem akarnak elfogadni; nehéz, de nem lehetetlen, hajól érvelünk FELHASZNÁLT IRODALOM 22 híres beszéd. (1995) Budapest, Móra Kiadó. Adamik Tamás (1979) Az antik retorika szövegnyelvészeti vonatkozásai. In A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. Budapest. Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és ajegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Telosz Kiadó. Barthes, R. (1970) L'ancienne rhétorique. In Communications, 16. Seuil. Bitzer, L. (1968) The Rhetorical Situation. Philosophy and Rhetoric, 1,1 14. Bolonyai Gábor (2001) Antik szónoki gyakorlatok. Budapest, Tipotex Kiadó. 24

35 AZ ÓKORI RETORIKA Brinton, A. (1981) Situation in the Theory of Rhetoric. Philosophy and Rhetoric, 14, Calboli Montefusco, L. (1986) La dottrina degli status nella retoricagreca e romana. Hildesheim Zürich New York, Olms-Weidmann. Cicero (1987) Válogatott művei. Válogatta és az utószót írta Havas László. Budapest, Európa Kiadó. Cooper, Martha (1989) AnalyzingPublicDiscourse. Ilinois, Waveland Press. Cornificius (2001) Aszónoki mesterség. AC. Herenniusnak ajánlott retorika. Fordította, utószóval és jegyzetekkel ellátta Adamik Tamás. Budapest, Magyar Könyvklub. Fuhrmann, M. (1987) Die antike Rhetorik. 2., durchges. Auflage. München-Zürich, AD Leeman AC Braet. Gáspári László (1988) Retorika. Egységes jegyzet. Budapest, Tankönyvkiadó. Golden, J. L. Berquist, G. F. Coleman, W. E. (1984) The Rhetoric of Western Thought. Dubuque, Idaho, Kendall/Hunt. Lausberg, H. (1960) Handbuch der literarischen Rhetorik. München, Hueber. Lunsford, A. A. Ede, L. S. (1984) On Distinctions between Classical and Modern Rhetoric. In Essay on Classical Rhetoric and Modern Discourse. Edited by R. J. Connors, L. S. Ede, and A. A. Lunsford, Southern Illinois University Press. Lysias beszédei (2003) Szerk. Bolonyai Gábor. Budapest, Osiris Kiadó, Sapientia humana. Martin, J. (1974) Antike Rhetorik. Technik und Methode. München, Beck. Montefusco, Calboli, L. (1988) Exordium narratio epilogus. Studi sulla teoria retorica greca e romana delle parti del discorso. Bologna, CLUEB. Porter, James E. (1985) Reading presences in texts: audienceas discoursecommunity. In Kneupper, Charles W. (ed.) Oldspeak/newspeak. Rhetorical transformations. Arlington, Texas, Rhetoric Society of America. Quintilianus szónoklattana ( ) Fordította Prácser Albert. Budapest. Reboul, O. (1984) La rhétorique. Paris, PUF. Szabó G. Zoltán Szörényi László (1988) Kis magyar retorika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. Tremmel Flórián (1985) Igazságügyi retorika. Pécs. Vígh Árpád (1981) Retorika és történelem. Budapest, Gondolat Kiadó. Wacha Imre [1994] A korszerű retorika alapjai kötet. Budapest, Szemimpex Kiadó. 4. A BIZONYÍTÁS ARISZTOTELÉSZ SZERINT: A PÉLDA ÉS AZ ENTHÜMÉMA Hogy megkapj valamit, rábeszéléssel érd el, ne erőszakkal. (Biasz) Arisztotelész meghatározása szerint a retorika olyan képesség, amely minden egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségeit. (Rét. 1. 2) A retorika tehát feltárja az érvelés azon módjait, amelyeket beszédben és írásban alkalmaznak meggyőzés céljából. A meggyőzés itt az emberi viselkedés befolyásolásátjelenti, szóbeli vagy írottjelek által. Bár e meghatározás értelmében a retorika egésze a meggyőzés lehetőségeit vizsgálja és kutatja, a meggyőzés lehetőségeinek feltárása mégis sajátosan a retorikai invenció körébe tartozik ha a szónok öt feladata felől nézzük, illetve a bizonyítás és cáfolás témakörébe, ha a szónoki beszéd részei felől szemléljük. 25

36 AZ ÓKORI RETORIKA Arisztotelész így foglalja össze a retorika bizonyítékait: A bizonyítékok közül egyesek rétorikán kívüliek, mások rétorikán belüliek. Rétorikán kívülieknek nevezem mindazokat, amelyeket nem mi gondolunk ki, hanem már korábban léteztek: a tanúk, a kínzással kicsikart vallomások, a dokumentumok stb. A rétorikán belüliek azok, amelyeket a módszer szolgáltat, és amelyeket mi hozunk létre. Az előbbieket csak alkalmaznunk kell, az utóbbiakat pedig meg kell találnunk. (Rét. 1. 2) Ez utóbbiakat így írja le: A beszéd által nyújtott bizonyítékoknak három fajtája létezik: az első a szónok jellemében van, a második a hallgatóságra tett hatásban, a harmadik pedig magában a beszédben, amely bizonyít, vagy úgy látszik, hogy bizonyít. (Rét. 1. 2) A szónoki beszéd bizonyítását, érvelési lehetőségeit így összegezi: Ami pedig a meggyőzést illeti, amelyet a bizonyítás vagy a látszatbizonyítás szolgáltat: miként a dialektikában van egyrészt indukció, másrészt szillogizmus vagy látszatszillogizmus, ugyanígy van a rétorikában is: ugyanis a példa megfelel az indukciónak, az enthüméma a szillogizmusnak, a látszatenthüméma a látszatszillogizmusnak. Az enthümémát rétorikai szillogizmusnak nevezem, a példát pedig rétorikai indukciónak. Mindenki bizonyítással érvel úgy, hogy vagy példát alkalmaz, vagy enthümémát; e kettőn kívül nincs más. Ezért, ha bárminek a bizonyításához feltétlenül szükséges a következtetés vagy az indukció (ez pedig világos számunkra az Analitikából), akkor e két eljárás szükségképpen azonosa rétorikában és a dialektikában. (Rét. 1. 2) Ez utóbbi idézet alapvető fontosságú két szempontból is. Az egyik az, hogy a retorika két legfontosabb bizonyítéka a példa és az enthüméma: rajtuk kívül nincs más mondja Arisztotelész. A másik pedig az, hogy a példa és az enthüméma arisztotelészi felfogását csak úgy tudjuk értelmezni és megérteni, ha egész logikájának szövegösszefüggésében szemléljük, hiszen e két fogalommal kapcsolatban maga utal a dialektikára és az Analitikára. Jelen fejezet célja tehát, hogy kimutassa, hogyan viszonyul a retorikai bizonyítás a példa és az enthüméma a dialektika és a tudományos logika bizonyításához, az indukcióhoz és a szillogizmushoz, továbbá, hogy milyen szövegösszefüggésekben vizsgálja Arisztotelész az enthümémát. Ez utóbbi kontextusok talán hozzásegítenek az arisztotelészi enthümémajobb megértéséhez is A BIZONYÍTÁS LOGIKAI FAJTÁI Arisztotelész logikai és retorikai rendszerét a következő művekben fejtette ki: Kate- goriák, Herméneutika, Első analitika, Második analitika, Topika, Szofisztikus cáfolatok és Rétorika. E művekben a filozófus olyan rendszert vázol fel, amely emberi tudományban képes az igazságot beszéddel keresni, bizonyítani, s arról képes meggyőzni. Arisztotelész azonban alapvető különbséget lát a tudományos, azaz a biztos bizonyítás és a valószínű vagy véleményen alapuló bizonyítás között. Három külön módszert dolgozott ki a megismerés és a meggyőzés milyensége szerint: a tudományos, a dialektikai és a retorikai bizonyítást. A logikailag tudományos bizonyítás módszerét az Első és Második analitikában tárta fel. A dialektikus bizonyítás eljárásait a Topikában dolgozta ki: azaz a valószínűség alapján sajátos dialógus formában történő érvelést. A retorikát pedig úgy értelmezte mint módszert, amely feltárja a meggyőzés lehetséges eszközeit. A dialektika és a retorika abban különbözik a tudományos bizonyítástól, hogy valószínűségekkel foglalkozik, nem pedig a biztos ismereteket adó tudományos bizonyítással. A tudományos bizonyítás ugyanis biztos ismeretekkel dolgozik, mégpedig két logikai eljárással bizonyít: indukcióval, teljes felsorolással és dédukcióval, apodeiktikus szillogizmussal. Az Első analitikában a szillogizmus alakzatait elemzi, és a szillogizmus első alakzatát tartja a tudományos bizonyítás tökéletes formájának. Bár többször szembeállítja a dedukciót az indukcióval, mégis azt a nézetet vallja, hogy az indukció visszavezethető szillogizmusra (Elsőanalitika 2. 23), továbbá hogy az indukció az összesek révén történik. A tudományos érvelés sajátos vonása, hogy az okokat mint létokokat, rationes essendi keresi, amelyek különböznek a megismerés okaitól, rationes cognoscenditől. A dialektika Arisztotelész felfogásában a vitatkozás tudománya kérdés-felelet formájában: egy bizonyos tétel támadása vagy védelme a valószínűség alapján. Valószínű az, ami a legtöbb esetben úgy van. Ilyen célból gyűjt össze Topika című munkájában mintegy 200 általános érvet (közhelyet), amelyekből premisszákat lehet venni szillogizmusok részére. Arisztotelész szerint a dialektika sajátos feladata abban van, hogy a kérdezés és a kutatás módszertanát szolgáltatja minden tudomány számára, azaz kritikai módszert biztosít minden téren. A retorika abban különbözik a dialektikától, hogy nem rövid kérdések és válaszok, hanem hosszú folyamatos beszéd formájában érvel. Elméletileg ugyanolyan egyetemes, mint a dialektika a valószínűséget tekintve, gyakorlatilag azonban három fő területe van: a törvényszéki, a tanácsadó és a bemutató beszéd, azaz emberi cselekedetekkel, jellemekkel, motívumokkal, érzésekkel foglalkozik, ezért szorosan kapcsolódik a politikához és az etikához AZ ENTHÜMÉMA ÉS SZÖVEGKÖRNYEZETE 26

37 AZ ÓKORI RETORIKA J. H. McBurney (1994,175) szerint az enthüméma fogalmát akkor tudjuk megérteni, ha megnézzük, hogy Arisztotelész milyen fogalmakkal kapcsolatban, milyen szövegösszefüggésben tárgyalja. Valóban, Arisztotelész az enthümémát hét különböző fogalommal kapcsolatban vizsgálja: 1. az enthüméma, a valószínűségek és ajelek; 2. a példa és az enthüméma; 3. az enthüméma és a toposzok; 4 az enthüméma és a gnóma; 5. az enthüméma és a pathosz meg éthosz; 6. a bizonyító és cáfoló enthümémák megkülönböztetése; 7. tétel vagy tételek elhallgatása az enthümémában Az enthüméma és a valószínűségek meg ajelek viszonya Arisztotelész két helyen is tárgyalja: az Első analitikában (2. 27) és a Rétorikában (1.2). Az Első analitikában a következőket írja: Az enthüméma valószínű tételekből és jelekből való következtetés. A valószínű tétel és jel nem ugyanaz, hanem a valószínű tétel egy általánosan elfogadott tétel, hiszen valószínű az, amiről tudjuk, hogy legtöbbször úgy történik, vagy nem úgy történik, vagy úgy van, vagy nincs úgy; pl.»hogy gyűlöljük az irigyeket, vagy»hogy szeretjük a szeretteinket«. Ajel pedig egy bizonyító tétel akar lenni, amely vagy szükségszerű, vagy általánosan elfogadott, mert aminek létéről van szó, vagy aminek korábbi vagy későbbi keletkezéséből keletkezett a dolog, az jele ama dolog megtörténésének vagy létének. (2. 27) A Rétorikában pedig ezt találjuk: Nos, enthümémákat valószínűségekből és jelekből alkotunk, ennélfogva szükséges, hogye kettő közül az egyik egybeessék a lehetségessel, a másik a szükségszerűvel. Valószínű az, ami gyakran megtörténik; azonban nem egyszerűen ez, ahogy sokan meghatározzák, hanem az, ami másképpen is lehetséges. Ez ugyanúgy viszonyul ahhoz, amihez képest valószínű, mint az általános a különöshöz. Az egyik fajta jel megfelel a különös általánoshoz való viszonyának, a másik az általános különöshöz való viszonyának. Ajelek közül azt, amely szükségszerű, bizonyosságnak nevezzük, annak, amelyik nem szükségszerű, nincs megkülönböztető neve. (Rét. 1. 2) A valószínű tehát olyan ítélet, amely a valószínű általános elvét fejezi ki, amely érvként alkalmazva nem bizonyítja a tény létezését, hanem feltételezve létezését, megkísérli indokolni azt. Például az az állítás, hogy gyűlöljük az irigyeket, nem feltétlenül bizonyítja azt, hogy János gyűlöl, hanem ha feltételezzük, hogy János gyűlöl, akkor ennek a gyűlöletnek lehetséges oka lehet az irigység. Ami pedig ajelet illeti, Arisztotelész példái világosak. Egyes jelek a különös viszonyát fejezik ki az általánoshoz, például ha valaki azt mondaná: Az, hogy Szókratész bölcs és igazságos volt, annak ajele, hogy a bölcsek igazságosak. Ez kétségkívül jel, de cáfolható. Ha viszont valaki ezt mondaná:»az, hogy lázas, a betegség jele«vagy»az, hogy teje van, annak ajele, hogy gyereket szült«- az ilyenjel szükségszerű. Csak ezek a jelek azok, amelyek bizonyságok, mert egyedül ezek cáfolhatatlanok, ha valóban léteznek. (Rét. 1. 2). McBurney mindebből arra következtet, hogy Arisztotelész azt érti valószínűségeken, amire fentebb úgy hivatkoztunk, mint rationes essendi, ajeleken pedig azt, amit fentebb rationes cognoscendinek mondtunk. A ratio essendi olyan érv, amely megkísérel indokolni egy tényt vagy elvet, feltételezve annak igazságát: kijelöl egy okot vagy indokot a tény létezésére. A ratio cognoscendi ezzel szemben ok vagy indok a tény létezésének elismerésére. Amikor tehát az enthümémát úgy határozza meg, mint szillogizmus, amely valószínűségeken és jeleken alapul, erre a megkülönböztetésre gondol. Ebből következik, hogy az enthümémát úgy lehet meghatározni, mint szillogizmust, amelyet valószínű okokból, (biztos vagy bizonytalan) jelekből és példákból vonunk le. Az enthüméma tehát valószínű premisszákból következtet, és bizonyos esetekben nélkülözi a formális érvényességet, sebben határozottan különbözik a logikai szillogizmustól; például ez a logikai szillogizmus tudományos: 1.1. táblázat - Minden ember halandó. Szókratész ember. Szókratész halandó. (Ez a nagyobb premissza) (Ez a kisebb premissza) (Ez a konklúzió) Ez az enthüméma egészen más: Minden athéni szeret érvelni. Szókratész athéni. (Ez a nagyobb premissza) (Ez a kisebb premissza) 27

38 AZ ÓKORI RETORIKA Szókratész szeret érvelni. (Ez a konklúzió). Ez az enthüméma struktúráját tekintve ugyanaz, mint a fenti szillogizmus. A különbség a premisszák bizonyosságának fokában van. Az enthüméma nagyobb premisszája ugyanis egyáltalán nem biztos, mert lehet olyan athéni, aki nem szeret érvelni. Ezzel szemben a logikai szillogizmusunk nagyobb premisszája minden körülmények között igaz: minden ember halandó, következésképpen a konklúzió is mindig igaz (Golden Berquist Coleman 1984, 55 56). Az enthüméma esetében igaz lehet a konklúzió, de nem szükségszerűen az. Lüsziasz: A nyomorék védelmében, törvényszéki beszéd, bizonyítás, egyszerű stílusban: (15) Azt állítja, hogy nagyképű, erőszakos és igen féktelen vagyok, mintha szelí- debb hangon, túlzások nélkül nem lehetne igazat mondani, csak nagy szavakkal. Én viszont bízom abban, tisztelt tanács, hogy ti bölcsen meg tudjátok ítélni, milyen emberek tehetik meg, hogy önhittek legyenek, és milyenek nem. (16) Mert nem a szegényekre és a nincstelenekre jellemző az önhittség, hanem azokra, akiknekjóval többjük van annál, mintamennyi szükséges; de nem is a testi fogyatékosokra jellemző, hanem azokra, akik a leginkább bízhatnak testi erejükben; sem azokra nem jellemző, akik előrehaladtak már a korban, hanem a fiatalokra meg azokra, akik még fiatalosan gondolkodnak. (17) A gazdagok ugyanis pénzükkel megváltják a veszélyeket, a szegények viszont szorongató nincstelenségük miatt arra kényszerülnek, hogy önmérsékletet tanúsítsanak. A fiatalok méltán számítanak az idősebbek elnézésére, de ha egyszer az idősebbek hibáznak, fiatal és idős egyaránt a szemükre hányja hibájukat. (18) Az erősek, még ha nem éri is sérelem őket, nagyképűen megalázhatnak bárkit, akit csak akarnak, a gyengék viszont, még ha megalázzák is őket, nem állhatnak bosszút a sértegetőkön, s ha tán ők akarnának megalázni másokat, bizonyosan ők húznák a rövidebbet. Ezért úgy gondolom, hogy amikor a vádlóm a nagyképűségemet emlegeti, nem gondolja komolyan, amit mond, hanem tréfálkozik, és nem az a szándéka, hogy erről meggyőzzön benneteket, hanem az, hogy engem kigúnyoljon, mintha nagyon szellemes volna. (Adamik Tamás fordítása) A példa mint az enthüméma formája A második szövegösszefüggés, amely segít abban, hogy jobban megértsük az enthümémát, az, amely a példát úgy tárgyalja, mint az enthüméma egyik fajtáját. Már láttuk, hogy Arisztotelész általában szembeállítja az enthümémát és a példát. Az előbbit a szillogizmushoz hasonlítja, az utóbbit az indukcióhoz. De arra is felhívtuk már a figyelmet, hogy az Első analitikában azta nézetet képviseli, hogy az indukciót vissza lehet vezetni a szillogizmusra. Arisztotelész így teljesen következetes, amikor kijelenti, hogy a példa is visszavezethető enthümémára. A szöveghelyek, amelyekben ezt a kérdést feszegeti az Első analitika és Rétorika Az Első analitikában ezt írja: Példa az, amikor az alfogalomhoz hasonló fogalmon át kimutatjuk, hogy a főfogalom a középfogalomra vonatkozik. [...] Ha tehát azt akarjuk bebizonyítani, hogy rossz dolog a thébaiakkal háborúskodni, akkor azt kell elfogadni, hogy rossz dolog a szomszédok ellen háborút viselni. Ezt hasonló esetek alapján fogadjuk el, például mert a thébaiaknak a phókisiak elleni háborúja rossz. Tehát, mivel a szomszédok elleni háború rossz, a thébaiak elleni háború pedig szomszédok elleni háború, ezért világos, hogy a thébaiak elleni háború rossz. A Rétorikában a következőket írja: Az enthümémákat négy forrásból meríthetjük; ez a négy: a valószínű, a példa, a szükségszerű jel és ajel. [...] Példából akkor, amikor egy vagy több hasonlón alapul, amikor elfogadjuk az általános tételt, s aztán következtetünk az egyedire. [...] Ami a példákból levont enthümémákat illeti, azok ugyanúgy cáfolhatók, mint a valószínűségek. Mert ha csak egyetlen olyan esetünk van, amely ellentmond, az érvet cáfolni lehet azzal, hogy nem szükségszerű, jóllehet több és gyakori esetre vonatkozó példavan. A példát Arisztotelész részletesen tárgyalja a Rétorika ban. Itt kétfajtáját különbözteti meg: A példának két fajtája van: az egyik megtörtént események elmondása, a másik ilyen események kitalálása. Ez utóbbiak egyik fajtája a parabola, a másik a mese, például az aiszóposzi és a lübiai mese. Arisztotelész megfogalmazásából és a példáiból nyilvánvaló, hogy a példákkal való érvelés megfelel annak, amit ma analógiás érvelésnek nevezünk. Az analógiás érvelés lényege abban van, hogy egy vagy több példából általános érvényű kijelentést vonunk le, majd a szóban forgó esetre alkalmazzuk. Arisztotelész a történeti példát a következőképpen szemlélteti: Történeti példát alkalmazna az, aki ilyet mondana: meg kell támadni a nagy királyt, nehogy elfoglalja Egyiptomot. Mert bizony korábban Dareiosz sem kelt át addig Görögországba, míg el nem foglalta Egyiptomot, s mihelyt elfoglalta, átkelt. És később Xerxész sem támadott addig, amíg Egyiptomot el nem foglalta; miután elfoglalta, átkelt Görögországba. Ugyanígy ez is, ha elfoglalja 28

39 AZ ÓKORI RETORIKA Egyiptomot, ellenünk fogjönni, ezért nem szabad hagynunk, hogy elfoglalja. (2. 20) A gyakorlatban az általános érvényű kijelentést nem hangsúlyozzák, ezért úgy tűnhetik föl, mintha részről következtetnénk a részre. Arisztotelész is tudja ezt, ezért fogalmaz így az Első analitikában: Világos tehát, hogya példa nem is részből egészre, nem is egészből részre, hanem részből részre való következtetés, mégpedig amikor mindkét rész egy dolog alá tartozik, de az egyik rész ismert. És abban különbözik az indukciótól, hogy utóbbi az összes egyedi eset révén bizonyította azt, hogy a főfogalom a középfogalomra vonatkozik, és a főfogalomhoz nem kapcsolt szillogizmust, előbbi viszont kapcsol is, és nem is az összesből bizonyít. (2. 24) Démoszthenész: II. Philippika, tanácsadó beszéd, bizonyítás, fennkölt stílusban: 7. Nos hát, athéni férfiak, az én gondolatmenetem a következő: mit foglalt el Philipposz rögtön a békekötés után? Thermopülait és a phókisziak államát. S aztán? Mire használta ezeket a területeket? Olyan politika mellett döntött, amely a thébaiaknak kedvez, s nem a mi városunknak. De hát miért? Szerintem azért, mert számításaiban az a törekvés és vágy vezette, hogy mindent hatalma alá vessen, nem pedig a béke, a nyugalom és az igazságosság volt a célja, hiszen ráébred arra, 8. hogy a mi városunknak, a mi hagyományainknak semmi olyat nem nyújthat, semmi olyat nem adhat, amivel rávehetne benneteket arra, hogy saját önös érdekeiért bármely görög várost prédául vessetek neki, ellenkezőleg, mivel ti általában szót emeltek az igazság érdekében, kerülitek az efféle eljáráshoz tapadó gyalázatot, és mindenben szem előtt tartjátok a tisztességet, ugyanúgy szembe fogtok szállni vele, ha ilyen lépésre szánja el magát, mintha nyílt ellenségünk lenne. 9. A thébaiakkal kapcsolatban úgy okoskodott, s ez be is igazolódott, hogy a nekik nyújtott szolgálataiért mindent ráhagynak, tegyen úgy, ahogyan akar, s ahelyett, hogy ellenállnának vagy akadályoznák, az ő érdekében fognak fegyvert, ha azt parancsolja. 10. Ugyanilyen megfontolásból most a messzénéieknek és az argosziaknak kedvez. Rátok nézve, athéni férfiak, igen nagy dicséret ez, mert a fenti események azt mutatják, hogy az összes görög város közül egyedül ti nem áruljátok el a görögség közösjogait, s az irántuk valójóindulatotokat nem bocsát- játok áruba semmiféle kegyért, és természetes is, hogy rólatok ilyen véleményt alkotott, az argosziakról és a thébaiakról pedig az ellenkezőjét, hiszen nemcsak a jelent látja, hanem a múltból is következtet. 11. Feltételezem ugyanis, hogy tudja a történelemből, és hallotta is, hogy a ti őseitek, bár lehetőségük lett volna arra, hogy a többi görögön uralkodjanak, ha alávetik magukat a nagy királynak, nemcsak elvetették ezt az ajánlatot, amidőn Alexandrosz, Philipposz őse követként ez ügyben hozzájuk érkezett, hanem úgy döntöttek, inkább elhagyják saját hazájukat, és minden szenvedést vállalnak; utána pedig olyan hőstetteket vittek végbe, amelyekről mindenkor mindenki szívesen beszél, de méltóképpen elmondani senki sem képes, ezért én isjoggal mellőzőm őket (mert tetteik nagyobbak annál, mintsem bárki is szavakba foglalhatná); a thébaiak és az argosziak ősei viszont vagy a barbárokkal karöltve harcoltak, vagy nem léptek fel ellenük. 12. Tudja tehát, hogy e két nép csak saját hasznáért száll síkra, és nem törődik a görögök közös érdekeivel. Arra a következtetésre jutott: ha titeket választ, barátokra lel, de csak igaz ügyben, ellenben ha azokhoz csatlakozik, saját önző céljainak cinkosait találja meg bennük. Hát ez az oka annak, hogy akkor is és most is őket választotta, nem pedig titeket. (Adamik Tamás fordítása) Cicero: Manilius törvényjavaslata érdekében, bemutató beszéd, bizonyítás, közepes stílusban: 20. Az van még hátra, hogy Q. Catulus tekintélyes véleményéről szóljak. Ö, midőn megkérdezte tőletek, ha egyedül Cn. Pompeiusra ruháztok mindent, és valami történik vele, kiben fogtok reménykedni, derekasságáért és tekintélyéért nagyjutalmat kapott, hiszen mindannyian azt mondottátok csaknem egyhangúan, hogy éppen benne lesz majd reménységetek. Olyan férfiú ugyanis ő, hogy nincs oly nehéz ügy, melyet körültekintésével irányítani, feddhetetlenségével ellenőrizni és rátermettségével elvégezni ne volna képes. Én azonban éppen abban vagyok az övétől szögesen eltérő véleményen, hogy minél kevésbé biztos az ember élete, és minél rövidebb ideig tart, annál inkább fel kell használnia az államnak a nagy ember életét és tehetségét, amíg a halhatatlan istenek engedik. Nem mondom el ezúttal azt, hogy őseink e helyen békében mindig a szokásosat, háborúban a hasznosat tartották szem előtt, hogy döntéseiket alkalmazták új idők új körülményeihez, nem mondom el, hogy két igen nagy háborút, a punok ellenit és a hispániait egyetlen hadvezér vívott végig, és hogy a két leghatalmasabb várost, melyek ezt a birodalmat leginkább fenyegették, Karthágót és Numantiát ugyanaz a Scipio pusztította el; nem említem meg, hogy nemrég úgy látszottjó- nak nektek és atyáitoknak, hogy a birodalom reménységét egyedül C. Mariusra bízzák, hogy ugyanő viseljen hadat Jugurtha, ugyanő a cimberek, ugyanő a teutonok ellen. (Németh Béla fordítása) Az enthüméma és a toposzok 29

40 AZ ÓKORI RETORIKA A toposzon forrást vagy helyet értünk, ahonnan érvet lehet meríteni. Arisztotelész háromféle toposzt különböztet meg. A Rétorika 1. 2-ben ezt írja: Azt állítom, hogy a logikai és rétorikai szillogizmusok olyasmikre vonatkoznak, amiket általános érveknek (közhelyeknek) nevezünk. [...] ilyen például a»több és kevesebb«általános érve. Különös érvek viszont azok, amelyekhez egy-egy nem vagy faj premisszái tartoznak. E helyen tehát kétféle toposzt különböztet meg: az általánost (a 2.19-ben a következőket sorolja ide: lehetségeslehetetlen, megtörtént-nem történt meg, nagyság-kicsinység) és a különöset, például a tanácsadó beszéd sajátos forrásai: a boldogság, a hasznos ésjó, a hasznosabb ésjobb, az államformák és fajaik (1. 5-8), a bemutató beszédek sajátos forrásai az erények (1. 9), a törvényszéki beszédekéi a jogtalanság, a gyönyörvágy és a kellemes, ajogos ésjogtalan, törvények, méltányosság, a bűntett, bűnjelek és tanúk ( ), s hangsúlyozza, hogy ezekből lehet az enthümémák premisszáit venni. A Rétorika ben pedig 28 olyan toposzt (általános érvet) sorol fel, amelyekből az enthümémák érveit lehet meríteni, s ezt tekinthetjük a harmadikféle toposznak. Ez utóbbiak közül az első így hangzik: A bizonyító enthümémák egyik érve az ellenkezőjükből származik: azt kell ugyanis megnézni, hogy valaminek az ellenkezőjére az ellenkező állítás érvényes-e; ha nem érvényes, cáfolható, ha érvényes, bizonyítható, például, hogy az önmérséklet jó, mert a mértéktelenség káros. Vagy mint a messzé- néiek érdekében mondott beszédben:»ha a jelen bajok oka a háború, akkor békével kell azokat orvosolni«. (2. 23) A második érv pedig az azonos tövű szavakból származik, például ajogos nem min- digjó, mert akkor a jogosan is mindig az lenne, márpedig nem kívánatos jogosan meghalni (2. 23). A harmadik érv a fordított viszonyokból épül fel: ha az egyikről elmondható, hogy helyesen vagy igazságosan tesz valamit, akkor a másikról is, hogy ugyanígy viseli aztel, például a vámszedő így bizonyítja tevékenységének tisztességes voltát: Ha nektek nem csúnya dolog azokat bérbe adni, akkor nekünk sem csúnya bérbe venni. (2.23) A negyedik a többől és a kevesebből származik, például: Ha az istenek sem mindentudók, az emberek még kevésbé azok. (2. 23) Az ötödikaz idő figyelembevételéből adódik, például Iphikratész Harmodioszellen mondott beszédében: Ha szobrot kértem volna arra az esetre, ha e tettet végrehajtom, mielőtt megtettem, megadtátok volna. De most, hogy megtettem, megtagadjátok tőlem? Ezért ha akartok valamit, ne ígérjetek, de ha megkapjátok, ajutalmat megadjátok (2. 23) stb. A fentiekből nyilvánvaló, hogy az általános és sajátos helyekből premisszákat lehet meríteni, az általános érvekből pedig érveket az enthümémák számára. E premisszákból és általános érvekből hozzuk létre az enthümémákat. Ha az enthüméma úgy kombinálja ezeket az elemeket, hogy azok ratio essendit hoznak létre, akkor az valószínű; ha viszont úgy kombinálja őket, hogy ratio cognoscendit alkotnak, akkor az olyan jel, amely a szillogizmus első, második és harmadik alakzatában van jelen Az enthüméma és a gnóma A gnómát Arisztotelész így határozza meg: A gnóma kijelentés, de nem valami egyediről, például, hogy milyen ember Iphikratész, hanem valami általánosról, de nem is minden általánosról, például nem arról, hogy az egyenes a görbének ellentéte, hanem csak arról, amire cselekvéseink vonatkoznak, és amit meg kell tennünk vagy el kell kerülnünk. Következésképpen, minthogy az enthümémák mintegy erre vonatkozó szillogizmusok, az enthümémák konklúziói és premisszái mellőzvén magát a szillogizmust gnómák, például: Azért ajózan ember legjobban teszi, ha nem tanítja túl okosra gyermekét. Ez gnóma, de ha hozzáfűzzük az okokat is, azazhogy miért, az egész egy enthüméma, például: mert nem csupán a lustaság hírébe jut, de irigyelni fogják polgártársai. (Rét ) Az enthüméma viszonya az éthoszhoz (a jellemhez) és a pathoszhoz (az érzelemhez) A retorikai bizonyítás két eszközét, a példát és az enthümémát gyakran szembeállítják az éthosszal, a szónokjellemével mint bizonyítékkal (jellemek, a fiatalok, az öregek, az érett korúak jelleme, a sors adta javak, a gazdagokjelleme, a hatalmasokjelleme: 2,12 17), és a pathosszal, tehát azzal, hogy a szónok milyen érzelmeket 30

41 AZ ÓKORI RETORIKA tud kiváltani hallgatóiban (harag, szelídség, barátság, szeretet, gyűlölet, félelem, bátorság, bizakodás, szégyen,jótett, hála, szánalom, felháborodás, irigység, versengés: ). Kérdés mármost, hogy Arisztotelész akarta-e ezt a szembeállítást, azaz kizárta-e az enthümémát az éthoszból és a pathoszból. E kérdés fontos, mert arról van szó, hogy a retorikában a logikai és az érzelmi bizonyítékok egységet alkotnak-e avagy sem. Arisztotelész retorikájában az enthüméma a meggyőző beszéd alapvető egysége, gerince. Az érzelmileg terhelt terminusok és állítások ugyanúgy lehetnek az enthüméma premisszái és érvei, minta logikai természetű terminusok és érvek. Azok a premisszák, amelyeket a szónok használ enthümémák alkotására, a legtöbb esetben semmi mások, mint a hallgatóság véleménye és hite, s ezeket úgy használja fel, mint a szóban forgó ügy okát és jeleit. Mint fentebb láttuk, ezeket a premisszákat általános és sajátos helyekből (toposzokból) vonja le a szónok. E közhelyek vagy általános érvek pedig többnyire az etika és a politika, az erények és hibák, továbbá az érzelmek területéről származnak. Azaz amit Arisztotelész az etikai és az érzelmi meggyőzésről mondani akar, azt a toposzokban adja elő, ezekről pedig kifejezetten állítja, hogy az enthümémák forrásai. Ezt az értelmezést javalja az a sorrend is, amelyben az enthümámát tárgyalja. Először úgy említi, mint a retorikai bizonyítás gerincét, másodszor felsorolja azokat a toposzokat, amelyekből enthümémák alkothatók, harmadszor pedig részletesen elemzi az enthümémák különböző fajtáit. Ha tehát a logikai bizonyítékok (a példa és az enthüméma), továbbá a szónokjelleme által nyújtott bizonyíték (az éthosz) és a szónok ébresztette érzelmek (a pathosz) egységet alkotnak, akkor Arisztotelész Rétorikájának struktúrája is logikussá válik A bizonyító és cáfoló enthümémák E témáról a Rétorika ben ezt írja: Most pedig beszéljünk az enthümémák elemeiről (az enthüméma elemén és tételén ugyanazt értem). Előbb azonban szóljunk arról, amiről előbb kell beszélni. Az enthümémának két fajtája van. Az egyik a bizonyító; bizonyítja, hogy valami létezik vagy nem létezik; a másik a cáfoló. Ezek úgy különböznek egymástól, mint a dialektikában a cáfolás és a szillogizmus. A bizonyító enthüméma olyan premisszákból következtet, amelyeket nem vitatnak, a cáfoló olyanokból, amelyek vita tárgyát képezik. A Rétorika 2, 25-ben pedig ezt mondja: Cáfolni ellenszillogizmussal vagy ellenvetéssel lehet. Az ellenszillogizmust nyilvánvalóan ugyanazon érvekből lehet megalkotni, mint a szillogizmust, mert szillogizmusokat valószínű tételekből alkotunk. Továbbá: Ajeleket és ajeleken alapuló enthümémákat, még ha igazak is, cáfolni lehet, ahogy az első könyvben elmondtuk, hiszen az nyilvánvaló az Analitikából, hogy egyetlen jel sem alkalmas szillogizmus alkotására. E kijelentések az enthüméma lényegének megértése szempontjából rendkívül fontosak. A retorikai érvelések, amelyek szabályszerűek a beszédben, s amelyek a valószínűség igen magas fokán érvelnek, formailag fogyatékosak, mert formailag nem alakíthatók át érvényes szillogizmussá. Az apodeiktikus szillogizmushoz viszonyítva a retorikai szillogizmus, az enthüméma gyenge: logikailag értéktelen, de morálisan biztosnak tűnik, ezért alkalmas arra, hogy emberi dolgokban érveljünk vele A premisszák elhallgatása az enthümémában Arisztotelésznek van olyan megállapítása, amelyből úgy tűnik fel, hogy az enthüméma hiányos vagy csonka szillogizmus. Ezt írja ugyanis a Rétorika ben: Fentebb elmondtuk, hogy az enthüméma egyfajta szillogizmus, és hogy milyen értelemben szillogizmus, s miben különbözik a dialektikus szillogizmustól. Mert a gondolatmenetet nem szabad túlságosan messziről indítani, és nem szabad minden esetet felhasználni a következtetés levonásához; az előbbi ugyanis a terjedelme miatt homályossá válik, az utóbbi pedig a nyilvánvaló esetek miatt bőbeszédűvé. Kérdés mármost, hogy a premisszák egyikének vagy másikának elhallgatása az enthümémában szükségszerű-e vagy sem. Ez azért fontos kérdés, mert a Kr. e. 1. századtól kezdve sokan úgy értelmezik az enthümémát, mint csonka szillogizmust (Jebb 1876, II. 291), mások pedig azt a nézetet képviselik, hogy a premisszák egyikének vagy másikának elhagyása puszta véletlen, például De Quincey (1893, ). Arisztotelész szavaiból és példáiból nyilvánvaló, hogy az enthümémában általában elmarad az egyik vagy a másik premissza, de ez nem szükségszerű mondja McBurney (1994,185), azaz nincs olyan kijelentése Arisztotelésznek, amelyben azt állítaná, hogy a premisszák elhagyása szükségszerűjellemzője az enthümémának. Véleményem szerint a fentebb idézett kijelentése: nem szabad túlságosan messziről indítani és nem szabad minden esetet felhasználni, mert ez esetben a szónok homályos és bőbeszédű lenne, azt mutatja, hogy az enthüméma csonka, elliptikus formáját Arisztotelész lényegesjegynek tekintette AZ ENTHÜMÉMA SAJÁTOSSÁGAI A fentiekből levonható az a következtetés, hogy az enthüméma retorikai szillogizmus, amely a logikai szillogizmustól két lényeges pontban különbözik: a) formailag hiányos, elliptikus: egyik vagy mindkét premisszájael van hallgatva, nincs kifejezve, ezért csonka szillogizmusnak nevezik; b) premisszái nem biztosak, hanem csak valószínűek, ezért a konklúzió is csak valószínűség alapján bizonyít. R. L. Lanigan áttekintette az enthüméma fogalmával, értelmezésével kapcsolatos vitákat, és hasonló eredményre jutott (1974, ). L. 31

42 AZ ÓKORI RETORIKA Bitzer azonban határozottan képviseli azt az álláspontot, hogy az enthümémák esetében sem a premisszák elhallgatása, sem az elhallgatott premisszák valószínűsége nem a lényeg, hanem az, hogy a premisszák a hallgatóság preszuppozícióiból vannak levonva (1959, ). Perelman és Olbrechts-Tyteca nem törődnek az enthümémával, de az érvelésben alapvetőnek tartják a tényeket, az igazságot és a preszuppozíciókat, s ez utóbbi aztjelenti, hogy a szónoknak azonosulnia kell hallgatóságával, mielőtt fölépíti érveit (1969, ). S éppen ez az, ami az arisztolelészi enthümémát jellemzi: a hallgatóság műveltségi szintjének, etikai és világnézeti felfogásának megfelelő érveket kell alkalmazni. W. M. A. Grimaldi hangsúlyozza, hogy Arisztotelész etikai, értelmi és érzelmi tételekből alkotja meg enthümémáit, ezért az egész emberhez szólnak, azaz az értelmet, az akaratot és az érzelmeket egyaránt megmozgatják (1980, 22). K. Wallace hangsúlyozza, hogy az enthüméma olyan érvelési forma, amely túllép a dialektika határain (1971,15). J. C. Raymond szerint (1984, ) Arisztotelész megváltoztatta a logikai szillogizmust: a fő premisszát elhagyta, mivel feltételezte, hogy a hallgatóság ismeri, másrészt míg a főpremisszának a tudományos szillogizmusban igaznak kell lennie, az enthümémában elég, ha csak valószínű, ha a hallgatóság így is elhiszi. Az enthüméma tehát sem formailag, sem tartalmilag nem olyan szigorú, mint a szillogizmus, de ugyanolyan rendszeres. E rendszert Arisztotelész részletesen kifejti a Rétorikában (I a-57b), ahol a retorikai bizonyítékokat két fajtára osztja: enthümémára és példára. Az enthümémának pedig több alfaját különíti el azon előfeltételezések szerint, amelyeket a nagyobb premisszákban használ: A gyakorlott rétor tudja, hogy a hallgatóság előfeltételezéseinek biztonsági foka változó. A valószínű az, ahogyan a világ általában működik, ahogyan az emberek általában viselkednek bizonyos körülmények között, ami többnyire úgy van, de nem kivétel nélkül, például hogy Arisztotelész példájával éljünk valószínű, hogy gyenge ember nem támadja meg az erősebbet ( a). A szükségszerű jelek más jellegű előfeltételezések, ezekből logikai szillogizmusokat lehet alkotni ( b), például láza van, tehát beteg". A szükségszerű jelre épített enthümémát nem lehet cáfolni mondja Arisztotelész ( a), ha valóban létezik ez ajel. A nem szükségszerű jelre alapozott enthümémák vagy a részlegesről következtetnek az egyetemesre, például minden bölcs ember igazságos, mivel Szókratész bölcs is volt, és igazságos is". Vagy álokoskodásra: gyorsan lélegzik, tehát lázas". Ezen jelekből tehát hibás logikával következtettünk, de ez nemjelenti azt, hogy bizonyos embereket nem lehet efféle érvekkel meggyőzni. Az enthüméma kidolgozásával Arisztotelész két régi kérdést akart megoldani. l. Hogyan lehet logikusan érvelni olyan hallgatóság előtt, amely képtelen aprólékos logikai elemzésre? 2. Hogyan lehet logikusan érvelni akkor, amikor nem állnak rendelkezésünkre vitathatatlan főpremisszák? Ez két különböző probléma, de az enthüméma mindkettőt megoldja. Mivel az enthüméma arra alapoz, amit a hallgatóság már tud és hisz, sűrített formában, azaz elliptikusan fejez ki olyan gondolatmeneteket, amelyek bizony bonyolultak volnának, ha a hallgatóság feltételezéseit is bizonyítani kellene. Mivel tehát az enthüméma arra épít, amit a hallgatóság már tud és hisz, mentesül attól, hogy bizonyítsa ezt az első premisszát. S ez tökéletesen megfelel a gyakorlati okoskodás formájának és tartalmának, amelyet a szociolingvisztika így ír le: A gyakorlati okoskodás arra a módra utal, ahogyan az emberek felhasználják köznapi tudásukat, és ahogyan ezt a tudást mindennapi életvezetésükben alkalmazzák: mi az, amit feltételeznek, mi az, amit soha nem kérdőjeleznek meg, hogy választják ki azokat a dolgokat, amelyekkel foglalkoznak, s hogyan illesztik egymáshoz a társadalmi érintkezésben a köznapi tudás különböző darabkáit, hogy fenntartsák a»normális látszatokat. Ez egészen más, mint a logikus gondolkodás vagy a tudományos hipotézisek megfogalmazása és ellenőrzése ezeket formális körülmények között sajátítjuk el, és nagyon specializált célok elérésére szolgálnak. (Wardhaugh 1995, 228) Arisztotelész abban tér el Wardhaugh-tól, hogy mind az enthümémát, mind a példát logikusnak tekinti, mert afféle gyakorlati logika érvényesül bennük, amely képes meggyőzni az átlagembert SHAKESPEARE ÉS AZ ENTHÜMÉMA ShakespeareJulius Caesar c. tragédiája azt mutatja, hogy írója tisztában volt az arisztote- lészi enthüméma lényegével és funkciójával (Golden Berquist Coleman 1984, 58-59), azazhogy az átlagembert, a tömeget csak gyakorlati érveléssel lehet meggyőzni. Brutus a népgyűlésen így indokolja meg, miért ölte meg Caesart: 32

43 AZ ÓKORI RETORIKA Bölcsességtek ítéljen meg, eszetek éberen figyeljen, hogy minél jobb bírák lehessetek. Ha van bárki ebben a gyülekezetben, aki Caesar szerető barátja, annak azt mondom, hogy Brutus nem kevésbé szerette Caesart, mint ő. Ha ez a barát azt kérdezi, hogy Brutus miért emelt kezet Caesarra, akkor ez a válaszom: nem azért, mert kevésbé szerettem Caesart, hanem azért, mert Rómátjobban szerettem. [...] Caesar szeretett engem: megsiratom; szerencséjéért örvendezem; bátorságáért becsülöm; de mert nagyra tört, leszúrtam. Az igazságosságáról, szókimondásáról közismert Brutushoz méltó ez a beszéd. A hallgatóság eszére appellál, és logikusan érvelve fejti ki, miért ölte meg Caesart. Meg is győzi őket, de csak rövid időre. Ezután következik Antonius beszéde, amelynek elsődleges célja az, hogy ellensúlyozza Brutus beszédének hatását. Bevezetésében Antonius a következő enthümémát alkalmazza: A gyarló tett túléli emberét, Ajó gyakran a testtel porlad el. (77 78) E kijelentés csonka szillogizmus, amely a valószínűségen alapul. Utána Antonius a következőt mondja: Brutus megmondta: Caesar nagyra tört. Ha így igaz, hát súlyos vétke volt, S ő megfizetett érte súlyosan. (80 82) Ez első két kijelentés egy enthümémát alkot, amely teljes formában így írható fel: A nagyra törés súlyos hiba.(nagyobb premissza) Caesar nagyra törő volt.(kisebb premissza) Caesar súlyos hibát követett el.(konklúzió). Természetesen Antonius nem fogadja el ezen érvelés kisebb premisszáját vagy konklúzióját, de mivel a hallgatóság Brutusszal értett egyet, világosan kellett felvázolnia Brutus érvét, hogy kimutathassa gyöngeségét. Ennek érdekében ellenszillogizmust alkot, amelyjeleken alapul. Caesar nem lehet nagyra törő mondja, mert: Rómába sok fogollyal tért haza, Váltságdíjuk a közpénztárt növelte (90 91). Ha a szegény sírt, Caesar könnyezett (93). Láttátok, Lupercalián felkínáltam háromszor is a koronát, de ő eltolta magától (97 99). A szónok hangsúlyozza, hogy e jelek nem nagyravágyásról tanúskodnak. Ezután az idő általános érvét alkalmazza: Ti szerettétek egykor, volt is ok rá, Mi tart most vissza, hogy gyászoljatok? ( ). E két sor szintén enthüméma, mely teljes formában kifejtve így fest: Gyászolnunk kell azt, akit szerettünk.(nagyobb premissza) Mi egykor szerettük Caesart.(Kisebb premissza) Ezért gyászolnunk kell Caesart.(Konklúzió). Antonius tehát bizonyította azon tényekkel, amelyeket a nép is jól ismert, azaz a nép tudását használta fel premisszának, hogy Caesar nem volt nagyrávágyó, s azt is, hogy a nép méltán szereti őt. Ebből kiderült, hogy Brutus hazudik, tehát nem olyan becsületes, ahogyan mondja. Ezután már könnyű volt meggyőzni a népet arról, hogy Brutus becstelen, mert azt gyilkolta meg, aki őt a legjobban szerette: Mert Brutus, tudjuk, Caesar kincse volt. Ó, istenek, hogy mennyire szerette! Ez volta legkegyetlenebb döfés. ( ) A fenti enthüméma az alábbi következtetést foglalja magában: Akik barátjukat ölik meg, a legkegyetlenebbek.(nagyobb premissza) 33

44 AZ ÓKORI RETORIKA Brutus a barátját ölte meg.(kisebb premissza) Brutus a legkegyetlenebb.(konklúzió). Shakespeare az etikából veszi tételeit úgy, ahogyan ezt Arisztotelész kifejti a Rétorika 2.22-ben, mégpedig azon érvek formájában alkotja meg enthümémáit, amelyeket Arisztotelész a Rétorika ban ajánl: az idő figyelembevételéből és a többől és kevesebből". Ezen érvelésével tökéletesen megfordítja a nép hangulatát, s ezt azért tudja megtenni, mert bizonyítja: nem igaz, hogy Brutus becsületes, Caesar pedig nagyra törő: épp az ellenkezője igaz: Brutus becstelen és kegyetlen, Caesar pedig szánandó áldozat. Miután Antonius e beszéddel elérte, hogy a nép megsajnálja a legyilkolt Caesart, már csak e sajnálatot kellett fokoznia ahhoz, hogy a nép ráébredjen, becsapták, s mihelyt ez bekövetkezett, sajnálata vészes haragba fordult: Ez volt a legkegyetlenebb döfés; Mikor nemes Caesar látta, hogy ő szúr, A hálátlanság, nem az áruló kard, Végzett vele: megszakadt nagy szíve; Köpenyével beburkolta az arcát, S Pompeius szobrának talapzatánál (Melyből vér folyt) nagy Caesar elbukott. Ó, micsoda bukás volt, emberek! Én is, ti is, mindannyian elbuktunk, Ahogy győzött a véres árulás. ( ) Az enthümémában sokkal több energia feszül, mint ahogyan általában gondolják. A hallgatóságban feltételezett, éppen ezért elhallgatott preszuppozíciókkal az enthüméma bevonja a hallgatókat a bizonyítás folyamatába, annak részesévé teszi, igazságérzetét érvényesülni engedi, s ezáltal érzelmeket ébreszt, ösztönöket szabadít fel benne, s ezzel meg is győzi. Mert igazi, vagyis cselekvésre késztető meggyőzést csak az érzelem tud kiváltani: szánalom vagy harag, gyűlölet vagy szeretet. Ezt annál inkább meg tudja tenni, mivel ahogyan Holmberg mondja kétértelmű, nyitva áll különböző, de egyaránt helyes értelmezések számára (1977, 238); mivel gyakorlati bölcsességen alapul (Self 1979,135); mivel olyan a beszédben, minta metafora a költészetben: az értelmet, az érzelmet és az akaratot egyaránt megmozgatja (Grimaldi 1972,16 17) BIZONYÍTÁS A HELLENISZTIKUS KORBAN A hellenisztikus korban alaposan átalakult a retorikai bizonyítás rendszere. Mivel azonban ennek a korszaknak (Kr. e ) görög nyelvű retorikái nem maradtak ránk, ha képet akarunk alkotni e változásokról, akkor az első latin nyelvű retorikát, Cornificius A C. Herenniusnak ajánlott rétorikáját kell tanulmányoznunk, mert a szerző határozottan állítja, hogy görög források alapján dolgozott. Ezt megerősíti azzal is, hogy az érvelések (argumentationes) említésekor megjegyzi: ezeket görögül epikheiré- máknak (epikheremata) nevezik. Érdemes idézni azt a mondatát, amellyel rátér a bizonyításra és a cáfolásra: Hátravan még, hogy megmutassam, milyen módon lehet az anyaggyűjtést minden egyes ügyállásra, illetve ügyállásalfajra alkalmazni; és azt is, milyen érveléseket görögül epikheirémának nevezik célszerű alkalmazni, illetve kerülni; mindkettő a bizonyításhoz és cáfoláshoz kapcsolódik. ( ) Ebből a mondatból világos, hogy e korszakban kialakult az ügyállás (görögül: sztaszisz, latinul: status, constitutio) tana, s ettől függött az, milyen bizonyítást alkalmaztak. E retorika a bizonyításokat a törvényszéki ügyek három ügyállása szerint osztja fel: a) következtetésen, b) törvényen, c) jogosságon alapuló ügyállás szerint. A következtetésen alapuló ügyállás esetén, tehát amikor a tényről van szó, arról, hogy elkövette-e a tettet a vádlott vagy sem, az érvelésnek hat része van: valószínűség, kizárás, körülmény, bizonyítás, következmény és megerősítés. 34

45 AZ ÓKORI RETORIKA Valószínűséggel azt bizonyítjuk, hogy a tettesnek érdekében állt vétkezni, és hogy sohasem riadt vissza az efféle aljasságtól. ( ) A kizárással a vádló kimutatja, hogy az, amivel az ellenfelet vádolja, senki másnak nem állt érdekében, csak a vádlottnak. E pontban a védőnek be kell bizonyítania, hogy másoknak is érdekében állt, vagy hogy mások is elkövethették azt, amivel védencét vádolják. ( ) A körülmény az, amivel kimutatjuk, hogy a vádlott kereste cselekedete elkövetésének kedvező lehetőségét. Ez hatféle lehet: hely, idő, időtartam, alkalom, a végrehajtás esélye és az eltitkolás esélye. ( ) A bizonyítás az, amivel a tettet határozottabb bizonyítékokkal és megalapozottabb gyanúval bizonyítjuk. ( ) A következménynél azt vizsgáljuk, hogy milyen jelek szokták követni a bűnösséget, illetve az ártatlanságot. ( ) A megerősítés az, amit a gyanú megalapozása után utolsónak alkalmazunk. Ennek vannak sajátos, és vannak közös általános érvei. Sajátosak azok, amelyekkel csak a vádló, illetve csak a védő élhet. Közösek azok, amelyeket az egyik ügyben a vádlott alkalmaz, a másikban a vádló. (2, 6, 9) A törvényen alapuló ügyállás esetén, tehát amikor a vádlott elismeri a tettet, de azt állítja, hogy a törvény szerintjárt el, a következőket kell vizsgálni: a szövegező szándékát, a törvények előírását, a kétértelműséget, a tett pontos meghatározását. Amikor úgy tűnik, hogy a szöveg írójának szándéka nem egyezik a leírt szöveggel, akkor, amennyiben a szöveg mellett szólunk, alkalmazzuk a következő érveléseket": az elbeszélés után dicsérjük a szerzőt, olvassuk fel a szöveget, majd kérdezzük meg az ellenfelet, hogyan értelmezi, azután indokoljuk meg saját értelmezésünket. ( ). Amikor két törvény ellentmond egymásnak, először azt kell megvizsgálni, hogy hatálytalanítja vagy nem korlátozza-e az egyik a másikat; másodszor hogy vajon a törvények úgy térnek-e el egymástól, hogy az egyik elrendeli azt, amit a másik tilt, vagy pedig úgy, hogy az egyik kötelez arra, amit a másik megenged. ( ) Ha úgy véljük, hogy kétértelmű a szöveg, mivel két vagy több értelmet is lehet neki tulajdonítani, ilyen módon kell eljárni: először azt kell kutatni, kétértelmű-e. Azután azt kell megmutatnunk, hogyan hangoznék a szöveg, ha az írója úgy akart volna rendelkezni, ahogyan az ellenfelek értelmezik. Azután mutassuk ki, hogy értelmezésünk lehetséges is, tisztességes, helyes, törvényes, szokásos, természetes,jó és igazságos is, az ellenfeleké mindezeknek az ellenkezője. ( ) Amikor meghatározással élünk, először megadjuk a szó rövid meghatározását, így: Felségsértést az követel, aki megrendíti az állam méltóságának alapjait. Mik ezek Q. Caepio? A szavazati jog és a magisztrátusok. Így hát amikor leromboltattad a hidakat, megfosztottad a népet a szavazati jogától, a magisztrátuszt pedig a döntési jogától. Éppen így ellenkező értelemben: Felségsértést az követ el, aki az állam méltóságában kárt tesz. Én nem tettem, sőt megakadályoztam a kárt: ugyanis megőriztem a kincstárt, szembeszállva a gonoszok szenvedélyével, nem tűrtem el, hogy méltósága egészen tönkremenjen. Először tehát fejtsük ki röviden a szó jelentését, az ügyjavára alkalmazva; azután kapcsoljuk össze tettünket a szó meghatározásával; majd cáfoljuk meg az ellenkező meghatározás lehetőségét mint hamisat, semmitmondót, erkölcstelent vagyjogtalant. ( ) Független jogosságon alapuló ügyállással van dolgunk, amikor azt mondjuk, hogy az általunk beismert cselekedetetjogosan tettük, és ezért nem szorulunk az ügyhöz nem tartozó külső körülményekkel való védekezésre. Ez esetben azt kell vizsgálni, hogyjogos-e a cselekedet. Erről ha adva van az ügy akkor beszélhetünk, amikor már tudjuk, milyen válfajai vannak ajognak. Ezek a következők: a természetjog, a törvény, a szokásjog, a precedens, a méltányosság és helyesség, a szerződés. ( ) A természeten alapul ajog, amit a rokonság vagy a kegyelet ír elő; e jog alapján gyámolítjáka gyermekek szüleiket, a szülők gyermekeiket ( ) A törvényen alapul az ajog, amit a nép parancsa szentesít, mint például: menj a törvény elé, amikor beidéznek. ( ) 35

46 AZ ÓKORI RETORIKA A szokáson alapul az ajog, ami törvény nélkül ugyanúgy érvényben van, mintha törvényen alapulna; például, amit egy bankárnak befizettél, azt visszakövetelheted társától. ( ) Precedensről van szó, ha ugyanolyan ügyről már ítéletet hoztak vagy döntést terjesztettek elő. ( ) A méltányosságon és helyességen alapul az a jog, amely az igazságot és a köz hasznát veszi tekintetbe; például az, hogy 60 évesnél idősebb, és akit betegség akadályoz, képviselőt állítson. ( ) Szerződés ajog alapja, ha a felek valamiben egymás között megállapodtak, ha valamiben egymással megegyeztek. ( ) 4.6. AZ EPIKHEIRÉMA ÉS FELÉPÍTÉSE Miután Cornificius ismertette a három ügyállásnak megfelelő bizonyítási és érvelési fajtákat és eljárásokat, egy olyan érvelési sémát ismertet, amelyet a legtökéletesebbnek mond, nyilvánvalóan azért, mert mindhárom fenti ügyállás esetén sikerrel alkalmazható. Ez a séma feltehetőleg a hellenisztikus kor rétoriskoláiban és törvényszéki gyakorlatában alakult ki. Ezt megtámogatni látszik az a tény, hogy nagyjából ugyanebben az időben Cicero is leírja De inventione (A feltárásról) című ifjúkori munkájában. Mind Cornificius, mind Cicero szerint öt lépcsőből áll. Annak ellenére, hogy négy- és háromlépcsős változata is használatos, Cicero az ötlépcsős változatot megfelelőbbnek (commodior 35, 61), Cornificius pedig a legtökéletesebbnek mondja. Cornificius szerint e bizonyítási séma lépcsői a következők: 1.propositio (tétel), 2. ratio (indoklás), 3. rationis confirmatio (az indoklás bizonyítása), 4. exornatio (díszítés), 5. conplexio (öszszegzés). Az 1. fokot Cicero ispropositiónak nevezi; a 2.-at approbatiónak, ami nagyjából ugyanazt jelenti, mint a ratio: indoklás, bizonyítás; a 3.-at adsumptiónak nevezi, ami megfelel a szillogizmus középső terminusának vagy más szóval a kisebb premisszának; a 4.-et adsumptionis approbatiónak, azaz a kisebb premissza indoklásának nevezi; az 5.-et pedig ugyanúgy, mint Cornificius, összegzésnek vagy következtetésnek (37. 67). Cicero tehát szóhasználatában közelebb áll a logika szillogizmusához, mint Cornificius, aki a gyakorlati szónok szempontjából értelmezi az öt fokozatot: A három rész propositio, assumptio, complexio, mai szóval két tétel (premissza) és a következtetés, és ezt bővíti ki két résszel, illetve a két tétel alátámasztásával, további megalapozásával: propositionis approbatio, assumptionis approbatio. Tehát már itt [ti. Cornificiusnál] a retorikai alakzat felé tolódik el az epikheiréma-felfogás, hiszen nincs szó (háromtagú) szillogizmusról. (Bencze 2002, 35) Sem Cicero, sem Cornificius nem nevezi ezt az ötlépcsős érvelési sémát epikheiré- mának, a bizonyítást tárgyaló rész elején azonban Cornificius mint láttuk megjegyzi, hogy a bizonyítást a görögökepikheirémának nevezik. Mivel a bizonyítás legtökéletesebb formájának az ötlépcsős sémát tartja, feltételezhetően magát ezt a sémát is epikheirémának nevezte. Ezt a feltételezést megerősíti Quintilianus, aki ezt írja: Az epikheirémának egyesek négy, öt, sőt hat részét különítették el. Cicero főleg az öt rész mellett kardoskodott: nagyobb premissza, ennek indoklása, majd a kisebb premissza és ennek indoklása, az ötödik pedig a következtetés. ( ) Majd megjegyzi, hogy ebből három rész a lényeg: az első a nagyobb premissza (intentio), a második a kisebb premissza (adsumptio) a harmadik pedig a következtetés (conexio), mert az első és a második rész indoklása és díszítése el is maradhat. ( ) Ebből világos, hogy az epikheiréma úgyjött létre, hogy a hellenisztikus korban a szillogizmus mindkét premisszáját elkezdték indokolni, s ennek következtében a háromlépcsős szillogizmusból ötlépcsős érvelési séma lett, s idővel ez lett az érvelés, azaz az epikheiréma. Quintilianus szavaiból kitűnik, hogy Cornificius felfogását is ismerte, hiszen az első és második rész indoklásáról és díszítéséről (confirmatio etexornatio) beszél. Mint fentebb láttuk, Cornificius az ötfokozatos séma negyedik fokozatát díszítésnek (exornatio) nevezi. Cornificius a következőképpen foglalja össze az epikheiréma lényegét és felépítését: Nos, a legteljesebb és legtökéletesebb az az érvelés, amely öt részre oszlik: a tételre, az indoklásra, az indoklás bizonyítására, a díszítésre és az összegzésre. A tételben röviden felvázoljuk, mi az, amit bizonyítani akarunk. Az indoklás rövid kiegészítés formájában rámutat, hogy miért igaz az, amit állítunk. Az indoklás bizonyítása több érvvel erősíti meg a röviden előadott indoklást. A díszítést azért alkalmazzuk, hogy az érvelés bizonyítása után az esetet felnagyítsuk és kiszínezzük. Az összegzés röviden összefoglalja az érvelést, felsorolva részeit. ( ) A kiváló didaktikus szerző minden jelenséget példával szemléltet; az epikheirémára az alábbi példát közli: Tétel: Meg fogom mutatni, milyen oka volt Ulixesnekarra, hogy Aiast megölje. A tétel indoklása: Igen veszélyes ellenségét akarta ugyanis eltenni láb alól, azt, akiről nem alaptalanul feltételezte, hogy életét veszélyezteti." Az indoklás bizonyítása: Úgy látta, hogy ő maga nem fog életben maradni, ha Aias életben marad; azt remélte, hogy halálával biztonságot szerez önmagának. Szokása volt, hogy hajogosan nem tehette, valamilyenjogtalanságot eszelt ki ellenfele elpusztítására ezt bizonyítja Palamédés méltatlan halála is. Tehát 36

47 AZ ÓKORI RETORIKA egyrészt a veszélytől való félelem sarkallta, hogy megölje azt, akinek bosszújától félt, másrészt megszokta a bűnt, ezért habozás nélkül követte el ezt a gonosztettet. A díszítés: Egyfelől minden ember kész ugyanis apró vétkekre, ha oka van rá, másfelől a legeslegnagyobb gonosztettekre is kaphatók, ha valamilyen biztos előny csábítja őket. Ha sokakat bűnre csábított már a nyereségvágy, ha többen bűnnel szennyezték be magukat hatalomvágyból, ha sokak készen voltak kis haszonért a legnagyobb csalásra, ki csodálkozhatikazon, hogy Ulixes szörnyű félelmében nem tartózkodott a gonosztettől? Ez a gyáva, kártékony és bűnének tudatában lévő alak nem akarta, hogy ellenfele ez az igen bátor és feddhetetlen, ellenségeivel szemben kérlelhetetlen hős, akit igazságtalanságával felháborított és haragra ingerelt életben maradjon: hát ki csodálkozhatik ezen? A fenevadak, amint tapasztaljuk, gyorsan és eltökélten törnek előre, hogy egy másik vadat megsebezzenek; ezért nagyon is elképzelhető, hogy Ulixes vad, kegyetlen és embertelen lelke sóvárogva áhítozott ellensége megsemmisítésére. Annál is inkább gondolhatjuk ezt, mivel az állatokban semmiféle, sem jó, sem rossz szándékot nem látunk, viszont azt tudjuk, hogy a vádlott mindig tele volt gonosz szándékokkal. Összegzés: Ígéretemhez híven feltártam tehát az okot, amely Ulixest a bűntett elkövetésére késztette, bebizonyítottam, hogy ellenséges érzületének ádázsága és a veszedelemtől való félelem volt az indítéka; így bizonyosan beismeri, hogy ez volt gonosztettének oka. ( ). Cornificius még egyszer összefoglalja az epikheiréma felépítésére vonatkozó legfontosabb szabályokat: Az az érvelés a legtökéletesebb tehát, amely öt részből áll; de nem szükséges mindig ezt alkalmazni. Előfordul, hogy el kell tekinteni az összegzéstől, ha az ügy oly rövid, hogy könnyen emlékezetben tartható; megesik, hogy a díszítést kell mellőzni, ha az ügy kevésbé tűnik alkalmasnak a nagyításra és a díszítésre. Ha pedig rövid az érvelés, és a tényállás isjelentéktelen és mindennapos, akkor a díszítést és az összegzést egyaránt mellőzni kell. Az utolsó két résszel kapcsolatban minden érvelésnél azt a szabályt kell szem előtt tartanunk, amelyet ismertettem. Tehát a legteljesebb érvelés ötös tagolású, a legrövidebb hármas; a közepes a díszítés vagy az összegzés mellőzése miatt négyes tagolású. ( ) AZ EPIKHEIRÉMÁVAL KAPCSOLATOS HIBÁK Cornificius szerint nem elég ismerni a legtökéletesebb érvelési eljárást. Legalább annyira fontos, hogy helyesen alkalmazzuk az egyes részeit, azaz ne kövesünk el formális hibákat: Nos, minthogy kimutattuk, hogy a tökéletes és teljes érvelés öt részből áll, most azt vizsgáljuk meg, milyen hibákat kell kerülni az egyes részekben, hogy magunk is mentesek lehessünk tőlük, és ellenfeleink érvelését is e tanítás birtokában minden részében megtámadhassuk, és valamely részében megingathassuk. ( ) E megállapítás után szerzőnk sorra veszi az egyes részekjellegzetes hibáit, példákkal szemléltetve őket. Hibás a tétel, amikor mindenkire vonatkoztatjuk azt, amit nem feltétlenül kell mindenkire vonatkoztatni; amikor arról, ami ritkán fordul elő, kijelentjük, hogy sohasem lehetséges; amikor kijelenjük, hogy minden tényezőt felsoroltunk, pedig valamely fontos dolgot mellőztünk; ha hamis felsoroláson alapul: kevesebbet említettünk ott, ahol több van; ha túlságosan messzire nyúl vissza ( ). Hibás az indoklás, ha nem az adott tételhez igazodik, akár gyengesége, akár valótlansága miatt; amely hamis okon alapul; amely a tételnek nem szükségszerű okát adja; amely nyilvánvalóan indoklásként szerepel, de ugyanazt mondja, mintatétel; amely kevésbé meggyőző okot hoz fel annál, mint ami a szóban forgó dolog által elvárható; amit más tételre is lehet alkalmazni ( ). Hibás az indoklás bizonyítása, 37

48 AZ ÓKORI RETORIKA ha kettős következtetést (dilemma) alkalmazunk; ha azt, ami több dolgot jelent, egyetlen dolog biztosjeleként alkalmazzuk; ha olyasmit hozunk fel az ellenféllel szemben, ami másra is ráillik; amely banális védekezést foglal magában; ha biztosnak, általánosan elfogadottnak tünteti fel azt, ami még most is vita tárgya; amiről nyilvánvaló, hogy későn, az ügy megtörténte után mondjuk; amit másra is lehet érteni, mint amire szánják; ha hamis vagy túlságosan általános meghatározást alkalmazunk; ha bizonyítéknak tekintjük azt, ami vizsgálat tárgya; ha egy vitás kérdést egy másik vitás kérdéssel akarunk megoldani; amikor a fővitapontot nem fejtjük ki eléggé, és mintha már elintéztük volna, mellőzzük; ha ellentmondunk annak, amit korábban mondtunk; ami a bírák vagy a hallgatóság érzülete ellen szól, hasérti a pártok vagy hallgatók érzületét; ha nem indokoljuk meg azokat az állításokat, amelyekől ezt a tételben megígértük; ha a szóban forgó ügytől eltérő témára térünk át; ha nem azzal kapcsolatban védekezünk, amit a vádló gyanúsítása tartalmaz; ha valamely művészetet, tudományt vagy foglalkozást ócsárolunk művelőinek hibái miatt; ha nem azt vizsgáljuk előbb, hogy bűntény történt-e, hanem rögtön azt, hogy ki követte el; ha összehasonlítás esetén az egyik tényt túlságosan kiemeljük, a másikat viszont meg sem említjük vagy csak felületesen tárgyaljuk; ha összehasonlítás esetén azt gondoljuk, hogy ha az egyik dolgot dicsérjük, a másikat szükségszerűen ócsárolnunk kell ( ). Mivel a díszítés hasonlatokkal, példákkal, fokozással, korábban eldöntött ügyekkel és egyéb olyan dolgokkal történik, amelyek alkalmasak az érvelés felnagyítására és színesítésére, most vegyük fontolóra, milyen hibák fordulhatnak elő ezekben. ( ) Hibás az a hasonlat, amely valamely részében nem hasonló, és hiányzik belőle az összehasonlítás megfelelő alapja, vagy az ellen fordítható, aki felhozza; a példa, ha annyira pontatlan, hogy megcáfolható, annyira erkölcstelen, hogy nem követhető; a korábbi ítélet, ha eltérő esetre vonatkozik, vagy olyan, hogy ellenfeleink több, illetve számukra megfelelőbb korábbi ítéletet tudnak felhozni; azt bizonygatni és kimutatni egy tényről, hogy megtörtént, ha az ellenfelek elismerik; az ilyet ugyanis csak fel kell nagyítani; felnagyítani azt, amit még bizonyítani kell ( ). Hibás az összegzés, amely nem abban a sorrendben foglalja össze a dolgokat, amelyben elmondtuk; amely nem röviden summáz; amelynek a felsorolása nem annyira határozott és egyértelmű, hogy abból megértsék, milyen tétel mellett érvelünk, mit bizonyítottunk az indoklásban, az indoklás bizonyításában, és mit az egész érvelésben ( ) ÖSSZEGZÉS 38

49 AZ ÓKORI RETORIKA A fentiekből nyilvánvaló, hogy a hellenisztikus kor retorikájában átalakult az arisztotelészi bizonyítás rendszere: a szillogizmust kibővítve retorizálták, s premisszái alapulhattak szükségszerűségen és valószínűségen, s ennek az érvelési sémának az epki- heiréma nevet adták. Az enthümémát pedig egyszerű stílusalakzattá degradálták, és a stílussal (elocutio) kapcsolatban tárgyalták. A C. Herenniusnak ajánlott rétorikában Cornificius contrarium (ellentéten alapuló következtetés) néven a stílusalakzatok között (exornationes) így tárgyalja: Az ellentéten alapuló következtetés esetén két ellentétes állítás közül az egyik a másikat tömören és szilárdan megerősíti; így:»mert aki saját érdekeinek is ellensége volt mindig, attól hogyan várhatod, hogy más ügyének barátja lesz majd? Továbbá:»Mert akit barátságban hitszegőnek ismersz, arról miért gondolod, hogy ellenségként becsületes lesz? Vagy aki magánemberként elviselhetetlenül gőgös volt, hogyan remélheted attól, hogy hatalomrajutva előzékeny és önkritikus lesz? És aki magánbeszélgetésekben és baráti körben igazat sohasem mondott, az tartózkodik majd a hazugságtól a népgyűlésen?«továbbá:»akiket a hegyekről leszorítottunk, azokkal féljünk a sík mezőn harcolni? Amikor többen voltak, akkor sem bírtak velünk, most, amikor kevesebben vannak, féljünk attól, hogy legyőznek?«az ilyenfajta alakzatnak tömören és rit- musosan kell befejeződnie, és amiként rövid és kerekded lezárása miatt kellemes hallgatni, akként hatásosan bizonyítja az ellentéttel azt, amit a szónoknak igazolnia kell, és a kétségtelenből fejti ki a kétest úgy, hogy nem lehet cáfolni, vagy csak nagyon nehezen. ( ) Quintilianus is tanúságot tesz ezen változásokról: Térjünk rá most az érvelésre; ezzel az elnevezéssel foglaljuk össze mindazt, amit a görögök enthüméma, epikheiréma, apodeixisz szavakkal jelölnek, bár náluk van némi különbség ezen elnevezések között, noha lényegük majdnem ugyanaz. Mert az enthüméma (amit mi ötletnek, megfontolásnak fordíthatnánk; mivel máshogy nem tudjuk, jobb a görög kifejezést használni) első jelentésben minden gondolat, mely elménkben megfogan, de most nem erről beszélünk. Másodikjelentése megokolt vélemény, harmadsorban valamely biztos érvelésen alapuló következtetés, amely vagy következményen, vagy ellentéten alapul; bár erre nézve nincs egyetértés. Vannak ugyanis olyanok, akik az előbbit epikheiréma névvel jelölik, a többséget azonban azon a véleményen találnád, hogy csak azt akarják enthümémának elfogadni, ami ellentéten alapul, és ezért ezt Cornificius ellentétnek nevezi. ( ) 4.9. FELHASZNÁLT IRODALOM Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és ajegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Telosz Kiadó. Aristotelés (1979) Organon. Szerkesztette és magyarázójegyzetekkel ellátta Szalai Sándor. Fordította Rónafalvi Ödön és Szabó Miklós. 1. kötet: Katégoriák, Herméneutika, Első analitika. Budapest, Akadémiai Kiadó. Bencze Lóránt (2002) Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg. Azepikheirémáról, különös tekintettel ókori és középkori fogalomtörténeti alakulására. In A klasszikus retorikai bizonyítás. Budapest, Trezor Kiadó. Bitzer, L. F. (1959) Aristotle's Enthymeme Revisited. QuarterlyJournal of Speech, 45, De Quincey, Th. (1893) Essays on Style. In Rhetoric and Language. Ed. by F. N. Scott. Boston. Golden, J. L. Berquist, G. F. Coleman, W. E. (1984) The Rhetoric of Western Thought. Dubuque, Idaho, Kendall/Hunt. Grimaldi, W. M. A. (1972) Studies in the Philosophy of Aristotle's Rhetoric. Hermes, 25. Grimaldi, W. M. A. (1980) Aristotle, Rhetoric I. A Commentary. Bronx. Holmberg, C. B. (1977) Dialectical Rhetoric and Rhetorical Rhetoric. Rhetoric and Philosophy, 10. Jebb, R. C. (1876) Attic Orators kötet, London, King. Kopperschmidt, J. (1981) Quintilians De argumentis. In Rhetorik, 2, Lanigan, R. L. (1974) Enthymeme: The Rhetorical Species of Aristotle's Syllogism. Southern Speech Communication Journal, 39. Lysias beszédei (2003) Szerk. Bolonyai Gábor. Budapest, Osiris Kiadó, Sapientia humana. 39

50 AZ ÓKORI RETORIKA McBurney, J. H. (1994) The Place of the Enthymeme in Rhetorical Theory. In Landmark Essays on Classical Greek Rhetoric. Edited by E. Schiappa. Davis CA, Hermagoras Press. Perelman, Ch. Olbrechts-Tyteca, L. (1969) The New Rhetoric. A Treatise on Argumentation. Notre Dame, Indiana, Notre Dame Press. Raymond, J. C. (1984) Enthymemes, Examples, and Rhetorical Method. In Essays on Classical Rhetoric and Modern Discourse. Carbondale, IL, Southern Illinois University Press. Self, S. L. (1979) Rhetoric and Phronesis: The Aristotelian Ideal. Philosophy and Rhetoric, 12. Shakespeare, W. (1994)Julius Caesar. Fordította Illés László. Budapest, Európa Könyvkiadó. Sprute, J. (1975) Topos und Enthymem in der aristotelischem Rhetorik. Hermes, 103, Wallace, K. (1971) The Fundamentals of Rhetoric. In The Prospect of Rhetoric. Ed. by L. F. Bitzer and E. Black. Englewood Cliffs, NJ, Prentice-Hall. Wardhaugh, R. (1995) Szociolingvisztika. Fordította Pap Mária. Budapest, Osiris Kiadó. 5. KIFEJEZÉSMÖD, STÍLUS (ELOCUTIO) Én azt szeretném, ha a szavakkal való törődés a dolgok iránti igényességből fakadna, mert a legjobb szavak a dolgokhoz tapadnak, és saját fényükkel világítanak. (Quintilianus) 5.1. ARISZTOTELÉSZ STÍLUSELMÉLETE Gorgiasz kezdeményezése után (Adamik 1998,11 28) Arisztotelész rakta le a tudományos stilisztika alapjait Rétorikájának 3. könyvében. Tanításait a stílus erényével kezdi: Fogadjuk el, hogy a stílus erénye az, hogy világos legyen (mert a beszéd egyfajta jel, úgyhogy ha nem tesz világossá valamit, nem tölti be szerepét), és ne legyen tárgyánál sem alacsonyabb, semszárnyalóbb, hanem hozzáillő legyen. ( b 1 4) Az illőség hozzáfűzésével korlátozza a világosság fogalmát. A szóban forgó valósághoz köti, s ezáltal élő, reális, s éppen ezért izgalmas világosságfogalmat teremt: a világosság akkor az igazi, ha a dolgok világosságának tükörképe, s ezt biztosítja az illőség követelménye. Ezt az értelmezést megtámogatja a Poétikának az a mondata, amely kissé szűkszavúan, de ugyanazt a gondolatot hangsúlyozza: A stílus erénye, hogy világos legyen, és ne lapos. ( a) Itt is korlátozza a világosság fogalmát, de csak lefelé, fölfelé nem. A költészet lehet szárnyaló, azaz az illőség elve nem érvényesül benne olyan következetesen, mint a prózában. Arisztotelész szerint a stílus világosságát a névszókés igék közül a közhasználatúak biztosítják (Rét b 5 6). Csakhogy a világosság önmagában lapos, s ezt elkerülendő olyan szavakat is alkalmazni kell, amelyek nem közhasználatúak, mert a megszokottól való eltérés az ünnepélyesség látszatát kelti (Rét b 8), ezért a nyelvezetet idegenszerűvé kell tenni (Rét b 10 11). Az idegenszerű ugyanis csodálkozást vált ki, a csodálkozás pedig kellemes. A prózában azonban kevesebb idegenszerű nyelvi eszközt szabad alkalmazni, minta költészetben, s azt is el kell rejteni, mert különben mesterkéltek leszünk. Ezt a hibát úgy kerüljük el, ha köznyelvi szavakból válogatunk. Tájszavakat, összetett és új képzésű szavakat csak ritkán szabad alkalmazni, mert túlságosan költőivé, dagályossá teszik a prózát. Ezt Arisztotelész súlyos hibának tekinti, és fagyosságnak nevezi (Rét. 3. 3). A közhasználatú és alapjelentésű szavakon kívül egyetlen olyan szófajta van, amelyet Arisztotelész fenntartás nélkül ajánl a próza számára, s ez a metafora. A metafora egyetemes használatát így indokolja meg: A világosság, a kellemesség és a különlegesség többnyire a metafora sajátja, s ez az, amit nem lehet mástól eltanulni. (Rét a 8 1) Jó metaforák alkotására olyan ember képes, aki képes észrevenni a hasonlóságot a különböző dolgok között: A metaforát, mint korábban mondtam, rokon, de nem nyilvánvaló dolgokból kell venni, ahogy például a filozófiában ahhoz kell éleselméjűség, hogy igen eltérő dolgok között is észrevegyük a hasonlóságot [Morpurgo-Tagliabue 1967, ,187]. Ilyen alapon mondta Archütasz, hogy nincs különbség a bíró és az oltár között, mert e kettőhöz menekülnek azok, akiket igazságtalanság ért. (Rét a) 40

51 AZ ÓKORI RETORIKA Felmerül a kérdés, miért tűnika világosság önmagában banálisnak, miért kell a kifejezést az említett eszközökkel idegenszerűvé tenni, továbbá, hogy a stíluseszközök puszta alakzatok-e, vagy pedig megfelel nekik valami a valóságban. E fontos kérdésekre az illőséggel kapcsolatban válaszol. A stílus illőségét így határozza meg: Illő lesz a stílus, ha megfelel az érzelmeknek és a jellemnek, és arányos a tárggyal. (Rét a 10 11) Majd külön is meghatározza mindhárom követelményt: a) Arányosakkor lesz, ha fenséges tárgyról nem beszél hevenyészetten, vagy egyszerű dologról ünnepélyes stílusban, és ha az egyszerű szó nem kap díszítő jelzőt, mert különben komédiának tűnik. b) A stílus akkor fejezi ki az érzelmeket, ha sértésről a haragos ember nyelvén szól; istentelen és rút dolgokról a méltatlankodó és az iszonyodó nyelvén; a dicsérendő dolgokról a csodálkozók, szánalmat keltőkről a szánakozók hangján szól; és hasonlóképpen a többiről is. c) Ajellemeknek való megfelelés aztjelenti, hogy bizonyosjelekkel kifejezésrejuttatjuk: stílusunk összhangban van az emberek egyes osztályaival és állapotával. A fenti szavakból nyilvánvaló, hogy az illőség a kifejezés valósághoz kötöttségének, realizmusának szavatolója. Arisztotelész stíluselméletének szerves része a körmondatról, aperiodoszról szóló tanítás. A nyelv mint a valóság mozgásának hű tükrözője a valóság történéseinek ritmusát is tükrözi (Zehetmeier 1930, ). Ez annyit tesz, hogy elképzelésünk a nyelvről csonkává válik, ha nem vesszük figyelembe ritmusát, amelynek kettős szerepe van. Egy esztétikai a kellemesség érzését kelti bennünk és egy logikai: valóságos mozgásukban ábrázolja a dolgokat. Eszerint kétféle szöveg létezik. Az egyik, amelyben nincs körmondat, a másik, amelyben van: A szöveg szükségszerűen vagy folyamatos, és a kapcsolás biztosítja egységét, mint a dithüramboszok előjátékaiban; vagy összefonódott, mint a régi költők antistrófáiban. ( a) Az előbbi egységét a kapcsolás biztosítja, az utóbbiét a ritmus. A folyamatost így határozza meg: Azt nevezem folyamatosnak, amelynek önmagában nincs végpontja, hacsak a téma, amelyről szó van, véget nem ér. Határtalansága miatt nem kellemes. ( a 29) A kellemetlenség okát lélektanilag magyarázza: az ember szereti maga előtt látni a célt, s hogy célbajusson, minden erőfeszítést megtesz. Az összefonódott szöveg pedig körmondatokból áll, amelyeket így határoz meg: Körmondatnak nevezem azt a mondatot, amelynek kezdete van, önmagában befejezett, és terjedelmejól áttekinthető. ( a 35) Ezt ajól áttekinthetőséget a ritmus biztosítja, mert a ritmusos szöveg jól megjegyezhető. A ritmusról szóló rész a 3. könyv 8. fejezete és a körmondatot tárgyaló 9. fejezet egységet alkot. A prózaritmust tárgyaló 8. fejezet ezzel a megállapítással fejeződik be: A paiannak két, egymással ellentétes formája van. Az egyik a kezdéshez illik, egyébként erre is alkalmazzák; ez az, amelyikegy hosszúval kezdődik, és három röviddel zárul. [...] A másikennekellenke- zője: három röviddel kezdődik, és egy hosszú zárja le. Szükségszerű, hogy hosszú szótag zárja le a mondatot, és világos legyen a befejezése, mégpedig nem az író és nem az írásjel, hanem a ritmus révén. A struktúra szempontjából van egyszerű és összetett periódus. Az egyszerű periódus fogalma sok vitára adott alkalmat (Wilkinson 1970,67, Adamik 1983, ). Arisztotelész szerint az illően világos stílus történésükben ragadja meg a dolgokat, s ezáltal szemléletessé válik: Azt állítom, hogy szemléletes hatást az kelt, ami a dolgokat mozgalmasságukban ábrázolja. ( b 25 26) Homérosz stílusában is az a megkapó, hogy mindent mozgónak és élőnek ábrázol. A túlzásokban mindig van valami fiatalosság, a fiatalok ugyanis forrófejűek, könnyen dühbegurulnak, a dühös ember pedig túloz. Ugyanerről a valóságlátásról tesz tanúságot a stílusról szóló rész utolsó fejezetében, amelyben megállapítja, hogy az írásmű a lehető legnagyobb pontosságra törekszik, a beszédmű pedig az előadhatóság legnagyobb fokára. Ez az oka annak, hogy a gyakori kötőszóelhagyás és a szóismétlésjól érvényesül és helyénvaló a szabad előadásban, de primitívnek tűnik írásban, jóllehet az ismétlés igen alkalmas a nagyításra, a kötőszóelhagyás pedig a sokaság érzetének fölkeltésére. Valóságalapja van azon megállapításának is, hogy mindegyik beszédfajtának más a stílusa. A népgyűlési tanácsadó beszéd olyan, mint a sematikus rajz, s ennek az az oka, hogy nagy tömegekhez szól, ezért az apróbb részleteket ki kell hagyni belőle. A törvényszéki beszéd ezzel szemben részletességre, pontosságra törekszik, mert a bírákat pontosan kell tájékoztatni. A bemutató beszédnek a lehető legpontosabbnak kell lennie, mert olvasásra szánták, így adatait könnyen ellenőrizni lehet, és a stílusa sem lehet hevenyészett. Ugyanakkor a dicséretnek és feddésnek határozottnak kell lennie: ille- niük kell a szóban forgó személyekhez. Ehhez azonban ismerni kell minden nép értékrendjét, mert másképpen kell dicsérni a spártait, és másképp az athénit. Arisztotelész a stílussal kapcsolatos fejtegetéseit röviden így összegezi: A stílussal kapcsolatban fölösleges olyan további megkülönböztetéseket tenni, hogy kellemes és nagyszerű legyen. ( a 18 20) Mégpedig azért, mert ha megvalósítjuk azt, hogy illően világos legyen, akkor kellemes is lesz. Mert ha szószátyár, akkor világos sem lesz, de akkor sem, ha túlságosan tömör. Nyilvánvaló, hogy a középút a megfelelő. Arisztotelész tehát a stílussal kapcsolatban is eljutott a középérték (meszotész) fogalmához, ugyanúgy, mint etikájában és metafizikájában (Hardie 1968, 130; Düring 1966, ). 41

52 AZ ÓKORI RETORIKA 5.2. A HELLENISZTIKUS KOR STÍLUSELMÉLETE A C. Herenniusnak ajánlott rétorika négy könyvből áll. Az 1 3. könyvben az inventiót (feltárás), a dispositiót (elrendezés), apronuntiatiót (előadásmód) és a memoriát (emlékezőtehetség), a 4.-ben pedig az elocutiót (stílus) tárgyalja. A 4. könyvhöz írt terjedelmes előszóból kitűnik, hogy a szakmai részeket a szerző, Cornificius, görögből fordította, éppen ezért a kifejtő részeket nem is tekinti sajátjának ( ). E hátrányt a stílusjelenségeket szemléltető példáinak rómaiságával akarja ellensúlyozni: ezeket nem másoktól kölcsönzi, hanem maga írja. A nyelvi formára, a stílusra vonatkozó tanításait a következő terv szerint fejti ki: Előbb arról szólok, milyen nemekből kell állnia csaknem mindig valamennyi szónoki stílusnak, azután azt mutatom meg, milyen követelményeknek kell mindig megfelelnie. ( ) Feltűnő, hogy itt nem határozza meg, mit ért stíluson, ezt azonban azért nem teszi, mert korábban már megtette, mégpedig a következőképpen: A stílus az adott tárgynak megfelelő szavak és mondatok megtalálása. ( ) A szerző stíluselméletének leírásakor figyelembe kell vennünk ezt a meghatározást, mert ha ezt nem tesszük, egyéb nehézségeink támadnak. Például egyes kutatók kifogásolják, hogy a stíluserények között a szerző nem tárgyalja az illőséget (Stroux 1912,66 67), pedig ha figyelembe vették volna ezt a meghatározást, észrevették volna, hogy Cornificius éppen az illőség (aptum) alapján határozta meg a stílust. A stílusnemekkel kapcsolatban rögtön kijelenti, hogy csaknem mindig valamennyi stílus valamilyen stílusnemhez tartozik. A stílusnemeknek ez a megkövetelése azt sejteti, hogy egy már régen kialakult tanításról van szó, amelyet mint nyilvánvaló tényt mindenki elfogad. A bevezető mondat második része, tudniillik hogy az elocutiónak milyen követelményekkel kell rendelkeznie, a stíluserényekre utal. Ebből pedig az következik, hogy a hellenisztikus korban kialakult a stílusnemek (genera dicendi) és a stíluserények (virtutes elocutionis) tana, és a stílussal kapcsolatos ismeretek e két téma köré csoportosultak. Cornificius először a stílusnemekkel foglalkozik: Három stílusnem van én formának nevezem, minden helyes beszéd ezeket alkalmazza: az első a fennkölt, a második a közepes, a harmadik az egyszerű. Fennkölt az, amely magasztos szavak csiszolt és ékes szövevényéből áll. Közepes az, amely alacsonyabb, de mégsem a legalacsonyabb rendű és a leghétköznapibb szavakból áll. Egyszerű az, amely leereszkedik a legáltalánosabban használt tiszta köznyelvig. ( ) A szerző az egyes stílusnemeket a következő példákkal szemlélteti (a példák elemzését lásd Marouzeau 1954, 194; Calboli 1969, ). A fennkölt stílus: Hát van köztetek, bírák, olyan, aki eléggé megfelelő büntetést tudna kigondolni annak, aki az ellenségnek akarta elárulni hazáját? Mily gonoszságot lehetne e bűnnel egybevetni, mily méltó büntetést e gonoszságra föltalálni? Azokat, akik szabad embert bántalmaztak, akik családanyákat megbecstelenítettek, másokat pedig megsebeztek vagy megöltek, őseinka legsúlyosabban büntették: erre a tettre, mely a legborzasztóbb és a legbecstelenebb, különleges büntetést nem hagytak hátra. Az egyéb gonosztettek esetében egyeseket vagy keveseket ért jogtalanság más bűne folytán, ám akik erre a bűntettre vetemedtek, egyetlen tervükkel valamennyi polgárt rettenetes bajjal készek tönkrezúzni. Ó, elvadult szívek! Ó, véres gondolatok! Ó, emberségből kivetkőzött emberi fajzat! Mit merészeltek tenni, vagy mit forgattak elméjükben? Hogy miként tör be ujjongva az ellenség a városunkba, felforgatva őseink sírjait, ledöntve a falakat? Hogy hogyan omlik le a borzalmas tűzvésztől fölégetett város, miután kifosztották templomait isteneinknek, lemészárolták legjobbjainkat, másokat szolgaságba hurcoltak, családanyáinkat és szabad polgárainkat kiszolgáltatták az ellenség rút vágyának? E bűnösök csak akkor hagynak föl tervük végrehajtásával, ha már látják legszentebb hazánk siralmas hamvait. Szavakkal nem tudom kifejezni, bírák, hogy e tett mily becstelen, de mégsem nyugtalankodom, mert ti nem szorultok énrám. Államunkat hőn szerető lelketek könnyen megtanít titeket arra, hogyan vessétek ki azt, aki árulón tört mindnyájunk életére, abból a városból, amelyet ő a legocsmányabb ellenségek rút uralmával kívánt elpusztítani. ( ) A közepes stílus: Látjátok, bírák, kikkel háborúskodunk: szövetségeseinkkel, akik megszokták, hogy értünk harcoljanak, és birodalmunkat velünk együtt erénnyel és igyekezettel őrizzék. Ezek saját magukat, gazdagságukat és erejüket szükségképpen ismerik, ugyanakkor azonban közelségük és minden dolgunk közössége folytán azt is megismerhették és felbecsülhették, hogy mire képes minden téren a római nép. Amikor úgy határoztak, hogy ellenünk háborút kezdenek, kérdem én, miben bízva igyekeztek vállalni ezt a háborút,jóllehet tudták, hogy szövetségeseink legnagyobb része hűségesen kitart mellettünk; jóllehet látták, hogy nincs sok katonájuk, nincsenek alkalmas hadvezéreik, és nem áll rendelkezésükre állami kincstár? Egyszóval semmi olyan feltételük 42

53 AZ ÓKORI RETORIKA nincs meg, ami a hadviseléshez szükséges. Még ha szomszédaikkal viselnének háborút határkérdések miatt, még ha úgy vélnék, hogy az egész harc eldőlhet egyetlen csatában, akkor is minden tekintetben felszereltebben és felkészültebben kellene támadniuk. Hogyan kísérelhették meg akkor, hogy ily csekély erőkkel magukhoz ragadják a földkerekség uralmát, azt az uralmat, melyet minden nép, király és nemzet részben erőszaknak engedve, részben önszántából elfogad, mert a római nép legyőzte fegyvereivel vagy nagylelkűségével. Kérdezhetné valaki, ugyan miért? Hát Fregellae lakói nem szánták rá önmagukat önként ugyanerre? Éppen ezért nem lett volna szabad ezeknek elhamarkodottan dönteniük, hiszen látták, hogyan jártak amazok. Mert akik nem jártasak a történelemben, és nem képesek rá, hogy minden ügyükre korábban történt eseményekből keressenek példát, tudatlanságból igen könnyen tévedésbe esnek. Azok viszont, akik tudják, mi történt másokkal, mások sorsából könnyen megítélhetik saját döntéseiket. Tehát minden ok nélkül, minden remény nélkül fogtak fegyvert? Ki hiszi el, hogy ilyen ostoba legyen valaki: meg merje támadni a római nép birodalmát, ha semmi sincs, amire támaszkodhatnék? Következésképpen szükségszerűen létezett valami ilyesmi. Mi más lehetett az, mint amiről beszélek. ( ) Az egyszerű stílus: Történt egyszer, hogy a barátom elment a fürdőbe. Miután lezuhanyozott, kezdték ledörzsölni; aztán éppen amikor elhatározta, hogy lemegy a medencébe, hát ez váratlanul így szólt hozzá: Hé, fiatalember, szolgáid az előbb szemtelenkedtek velem; szolgáltass elégtételt! Az ifjú elpirult, hiszen korához képest oly szokatlanul vonta kérdőre egy idegen. Az meg még hangosabban megismételte ugyanezt, és még megtoldotta mással is. Ez éppen csak ennyit válaszolt: Engedd meg legalább, hogy utánanézzek a dolognak! Mire az olyan hangnemben kezdett kiabálni, hogy könnyen az arcába kergethetné a vért bárkinek: olyan arcátlanul és sértően, hogy nyilván nem a napóránál gyakorolta be, hanem a színpad mögött és más hasonló helyeken. Az ifjú zavarbajött. Nem is csoda, hiszen még tanítójának szavai csengtek a fülében, és nem szokott hozzá az efféle gyalázkodás- hoz. Ugyan hol is láthatott volna egy ilyen szégyenérzetétől megfosztott pojácát, aki azt hiszi, hogy nincs már egy fikarcnyi becsülete sem, amit elveszíthetne, és már mindent megtehet anélkül, hogyjó hírének ártana? ( ) Cornificius tárgyalásmódjának igényességét mutatja, hogy az egyes stílusnemekhez közel eső hibákra is felhívja a figyelmet: Mert a fennkölt stílushoz, amely dicsérendő, közel esik az, amely kerülendő; ezt helyes szóval dagályosnak mondhatnánk. Mert amiként a daganat gyakran hasonló a test egészséges részéhez, gyakran fennköltnek tűnik a műveletlenek előtt az, ami dagályos és nagyhangú, amikor valamit új vagy régies szavakkal, vagy máshonnan otrombán átvett metaforákkal fejezünk ki, vagy súlyosabbakkal annál, mint amit a tárgy megkíván, ilyenféleképpen: Mert aki elleneinek áruba bocsátja hazáját, nem fog az kellőképpen megbűnhődni, ha hanyatt-homlok letaszítják a neptunusi mélyedésekbe. ( ) A közepes stílusnem hibája az, ha széteső, szétfolyik, azaz nem tud logikusan és férfiasan kibontakozni ( ). Akik pedig egyszerű stílusnemre törekszenek, gyakran száraz és vértelen beszédmódhozjutnak ( ). Cornificius továbbá megjegyzi, hogy mindegyik stílusnemnek megvannak a maga stíluseszközei. Ezekkel azonban csínján kell bánni, mert ha mértéktelenül alkalmazzuk őket, az ellenkező hatást érjük el velük. Fontos továbbá az is, hogy az egyes stílusnemeket váltogatni kell, mert ezzel elejét vehetjük az unalomnak ( ). Ezután rátér másik nagy témájára, a stíluserények tanára. Az erény (virtus) szó helyett azonban a dolog (res) szót alkalmazza. A tökéletes stílus három erényt egyesít: a választékosságot, a szerkesztettséget és a fenséget". A választékosság eredményeképpen minden egyes gondolat érthetőnek és szabatosnak hat. Két eleme a helyes latinosság és a világosság. ( ) A stíluserényeknek az a négyes rendszere, amelyet e retorikában is találunk, Arisztotelész után alakult ki, valószínűleg Theophrasztosz dolgozta ki (Adamik 1998, 80-83). A négy stíluserény közül az illőséget (aptum) már felfedeztük a stílus meghatározásában. Az elegantia két stíluserényt egyesít: a latinosságot (Latinitas) és a világosságot (explanatio). A latinosság a nyelvhelyesség követelményét tartalmazza, azt, hogy a beszéd mentes legyen a nyelvi hibától. Két olyan nyelvi hiba van, amelyet a szónoknak kerülnie kell: a soloecismus és a barbarismus. A soloe- cismus szintaktikai hiba, amelyet így határoz meg: Soloecismusról akkor beszélünk, ha szókapcsolatokban az utóbb következő szó nem kapcsolódik szabályosan az előzőhöz. ( ) Barbarismus esetén a szavakban ejtünk valamiféle hibát. ( ) Itt e két fogalommal a szerző nem foglalkozik többet, mert megírandó grammatikájában kívánja részletesen tárgyalni őket. A világosságot közhasználatú és alapjelentésükben használt szavakkal (usitatis verbis etpropriis) teremtjük meg. A szerző a világossággal kapcsolatban Arisztotelész tanítását visszhangozza. A szerkesztettség (conpositio) a csiszolt, míves szófűzéstjelenti. Ezt úgy valósíthatjuk meg, ha kerüljük a hiátust, a feltűnő hang- és szóismétléseket, a szintaktikailag összetartozó szavak túlzott elválasztását (hyperbaton) és a lélegzést akadályozó, hosszú körmondatokat. Mindezeket a hibákat példákkal is szemlélteti ( ). 43

54 AZ ÓKORI RETORIKA Végül következik a negyedik stíluserény, az ékesség, amelyet a dignitas (ékesség, nemesség, érték, megbecsülés, méltóság, tisztesség) szóval jelöl. Így határozza meg: A fenség az, ami a beszédet díszessé teszi, változatossággal ékesítve. Szó- és gondolatalakzatokban jut kifejezésre. A szóalakzat magának a beszédnek finom csiszoltságában áll. A gondolatalakzat fensége nem a szavakban, hanem magukban a gondolatokban rejlik. ( ) A fennmaradt ókori retorikai irodalomban elsőként Cornificius tesz különbséget a szó- és gondolatalakzatok között. Ez azonban nem jelenti, hogy ő dolgozta volna ki elsőként az alakzatok tanát, hiszen hangsúlyozza: ő csak átvette a görögöktől a retorika szabályrendszerét. Meghatározása még nem pontos; majd Quintilianus fogja precíz meghatározások alapján határozottan elkülöníteni a szó- és gondolatalakzatokat. Az alakzat jelentésében az exornatio (díszítés, felékesítés) szót alkalmazza. A szóalakzatot a verborum exonatio, a gondolatalakzatot pedig a sententiarum exornatio szókapcsolattal fejezi ki. Ezután 35 szóalakzatot ismertet. Listája tanulságos mind a terminológia, mind jelentés szempontjából: repetitio (anafora), conversio (epifora), conplexio (összekapcsolás, szümploké: az anafora és epifora együtt), traductio (átvezetés, az annomináció egyik fajtája), contentio (ellentét), exclamatio (felkiáltás), interrogatio (kérdés), ratiocinatio (okoskodás), sententia (velős mondás), contrarium (ellentéten alapuló következtetés, enthüméma), membrum (tagmondat, kólon), articulus (a tagmondat része, szó, szószerkezet, komma, szintagma), continuatio (körmondat, periódus; ennek értelmezéséről lásd Gotoff 1973, ), conpar (tagmondat-egyenlőség, iszokólon), similiter cadens (a rímnek esetvégződésen alapuló formája, homoioptóton), similiter desinens (a rímnek a hasonló végződésen alapuló formája, homoioteleuton), adnominatio (szójáték), subiectio (kérdésfelelet, hüpophora),gradatio (fokozás, klimax), definitio (meghatározás), transitio (átmenet), correctio (helyesbítés), occultatio (mellőzés), disiunctum (elkülönítés), coniunctio (összekapcsolás), adiunctio (hozzákapcsolás), conduplicatio (kettőzés), interpretatio (értelmezés), commutatio (felcserélés),permissio (megengedés), dubitatio (kétkedés), expeditio (kizárás), dissolutum (kötőszóelhagyás, aszündeton), praecisio (félbeszakítás), conclusio (következtetés) ( ). E listából kiderül egyrészt, hogy a szerző minden görög terminust lefordított latinra. Mivel szerinte a rómaiak nem ismerték ezt a témakört, nem is voltak megfelelő szavaik az egyes alakzatokra, ezért úgy véli, az általa adott elnevezések idegenszerűek lesznek majd a római közönség számára. Ez be is következett: egyes latin terminusait az iskolai gyakorlat átvette, másokat kritizáltak, ismét mások visszhang nélkül maradtak. Másrészt a szóalakzat címke olyan zsák a szerző számára, amelybe mindent bele lehet hányni. A listába ugyanis az igazi szóalakzatok gondolatalakzatokkal és egyéb stílusjelenségekkel például a körmondat és részei és más érvelési sémákkal vegyülnek (Kennedy 1972, ). Mindebből következik, hogy a Kr. e. nyolcvanas években sem a görög, sem a latin rétoroknak nem volt még világos fogalmuk a szóalakzatokról, és a terminológia sem volt egységes. Alátámasztja ezt Cornificius következő eljárása. A szóalakzatokon belül elkülönít egy csoportot, s a következőket mondja róla: Hátravan még az a tíz szóalakzat, amit szándékosan nem szétszórva tárgyalok, hanem a fentiektől elválasztva, mert valamennyi egy fajtába tartozik. Valamennyi sajátossága ugyanis az, hogy bennük a szavak eltérnek köznapi jelentésüktől, és bizonyos bájjal más értelemben szerepelnek a beszédben. ( ) E meghatározásból egyértelmű, hogyatropusokról, aszóképekről van szó, de a tropus szót még nem ismeri, tehát nem talált a görögben sem külön elnevezést a szóképekre, ezért sorolta őket a szóalakzatok közé. Ám hogy külön csoportba sorolva meg is határozza őket tudniillik hogy a tulajdonképpeni jelentésüktől eltérőjelentésben szerepelnek-, azt mutatja, hogy tisztában van lényegükkel. A következő szóképeket elemzi és értelmezi: nominatio (hangutánzás, onomatopoiia), prono- minatio (névcsere, antonomaszia), denominatio (metonimia), circumitio (körülírás, periphraszisz), transgressio (átlépés, hüperbaton),superlatio (túlzás, hüperbolé), intellectio (szinekdokhé), abusio (képzavar, katakhrészisz), translatio (névátvitel, metafora) és permutatio (allegória) ( ). Befejezve a szóalakzatokat, a következő megjegyzéssel tér át a gondolatalakzatokra: Most maga a téma sürget, hogy nyomban rátérjünk a gondolatalakzatokra. ( ) Rögtön ezután 19 gondolatalakzatot vesz sorra: distributio (szétosztás), licentia (szabadosság), deminutio (kisebbítés, litotész), descriptio (leírás), divisio (felosztás), frequentatio (halmozás), expolitio (finomítás), commoratio (elidőzés), contentio (ellentét), similitudo (hasonlat), exemplum (példa), imago (rövid képes hasonlat), efictio (személyleírás), notatio (jellemrajz),sermocinatio (beszéltetés), conformatio (megszemélyesítés),significatio (nyomaték, emfázis), brevitas (tömörség) és demonstratio (szemléletesség) ( ). A középkorban Cornificius stilisztikája rendkívül népszerű volt (vö. Dickey 1968, 1 40). E siker titka a stílusjelenségek tárgyalásának kitűnő módszerességében rejlik. A stílusjelenségek tárgyalását három lépésben végzi el: a) meghatározza, b) példával szemlélteti, c) a példák alapján megállapítja a szóban forgó stíluseszköz funkcióját. Hogy ez valóban így van, azt az elsőként tárgyalt szóalakzattal, szóképpel és gondolatalakzattal szemléltetjük: 44

55 AZ ÓKORI RETORIKA Anafora esetében egymás után egy és ugyanazon szóval kezdjük a mondatokat, akár hasonló, akár eltérő gondolatokat fejeznek ki; így: Nektek kell tulajdonítunk ezt, nektek kell hálát adnunk, nektek hoz dicsőséget ez a tett. Továbbá: Scipio felforgatta Numantiát, Scipio eltörölte Karthágót, Scipio békét szerzett, Scipio megőrizte az államot. Továbbá: Te próbálsz megjelenni a Forumon, te próbálod meglátni a fényt, te próbálsz szemünk elé kerülni? Merészelsz megszólalni? Merészelsz tőlük bármit is kérni? Merészelsz felmentésért könyörögni? Mit tudsz felhozni mentségedre? Mit merészelsz követelni? Mit kell hát szerinted megengedni neked? Nem szegted meg esküdet? Nem árultad el barátaidat? Nem emeltél kezet szülődre? Nem fetrengsz végül is mindenféle becstelenségben? Ebben az alakzatban sok a báj, de még több a méltóság és az erő. Ezért, úgy vélem, a beszéd díszítésére és kifejezőerejének fokozására kell alkalmazni. ( ) Ezen alakzatok közül első a neologizmus, mely abban áll, hogy ha valaminek nincs neve vagy nem eléggé megfelelő a neve, magunktalálunk rá megfelelő szót, akár hangutánzás, akárjelentésátvitel révén. Hangutánzással, ahogy őseink alkalmaztak ilyen szavakat: ordít, bőg, mormog, sziszeg. Jelentésátvitellel, például: Ahogy támadást intézett a köztársaság ellen, tüstént recsegni kezdett az állam. Ezzel az alakzattal ritkán kell élnünk, nehogy a gyakori új szavak visszatetszést keltsenek. Ám ha megfelelően és ritkán alkalmazzuk, nemcsak hogy nem bántó az újdonság, hanem még ékesíti is a beszédet. ( ) Szétosztásról beszélünk, amikor bizonyos meghatározott feladatokat több dolog vagy személy között osztunk szét; például: Aki közületek, bírák, kedveli a szenátus nevet, az szükségszerűen gyűlöli ezt az embert; ez ugyanis mindig arcátlanul támadta a szenátust. Aki aztakarja, hogy államunkban a lovagi méltóságnak igen nagy tekintélye legyen, az szükségszerűen a legnagyobb büntetéssel kívánja ezt sújtani, nehogy becstelenségével e tiszteletre méltó rendre szégyent és gyalázatot hozzon. Ti, akiknek szülei még élnek, mutassátok meg az ő megbüntetésével, hogy nem szívlelitek a becstelen embereket. Ti pedig, akiknek gyermekeik vannak, szolgáltassatok példát arra, hogy mekkora büntetések várnak államunkban az efféle emberekre. Továbbá: A szenátus tiszte az, hogy tanácsával segítse az államot; a tisztségviselők tiszte az, hogy buzgón és gondosan végrehajtsák a szenátus akaratát; a nép tiszte az, hogy szavazatával a legjobb ügyeket és a legalkalmasabb embereket válassza és támogassa. És: A vádló feladata, hogy felsorolja a vádakat; a védőé, hogy ezeket megcáfolja és elhárítsa; a tanúé, hogy elmondja, amit tud és hallott; a vizsgálóbíróé, hogy mindezeket feladatuk elvégzésére késztesse. Ezért, L. Cassius, ha eltűröd, hogy a tanú érveljen és vádaskodjék, ahelyett hogy elmondaná azt, amit tud vagy hallott, összetéveszted a tanú jogát a vádlóéval, támogatod a lelkiismeretlen tanú szándékát, és kétszeres védekezésre készteted a vádlottat. Ez az alakzat sokrétű. Röviden sok mindent átfog ugyanis, és kinek-kinek megszabván a feladatát, egyenként több dolgot elkülönít. ( ) A 4. könyvet és az egész művet Cornificius a következőképpen fejezi be: Gondosan egybegyűjtöttem a stílus felékesítésének minden eszközét. Ha szorgalmasan gyakorolod magadat bennük, Herenniusom, beszédedben méltóság, fenség és vonzóerő is lesz, igazi szónokként fogsz szólni, és mondanivalódat nem közönséges nyelven, nem száraz és dísztelen stílusban fogod előadni. Most pedig szüntelenül azon leszünk- hiszen közös ügyünkről van szó-, hogy rendszeres tanulással és állandó gyakorlással sajátítsuk el a retorika szabályrendszerét. ( ) 5.3. CICERO STÍLUSELMÉLETE A pharszaloszi csata után (Kr. e. 48) Cicero ismét kiszorult a politikai életből, s vissza- vonultságában két eltérő jellegű, mégis azonos kérdést feszegető művet alkotott Kr. e. 46-ban. Brutus címen a római retorika történetét dolgozta fel a kezdetektől saját koráig. Orator (Szónok) címen pedig a tökéletes szónok alakját vázolja fel egy könyvben. E két munkát saját szónoki gyakorlatának védelmére írta a korabeli atticistákkal szemben (Jahn 1851,13 23). Mivel stílustanításának kiforrott változatát az Oratorban fejtette ki végleges formában, az alábbiakban e mű alapján vizsgáljuk stíluselméletét, melynek ismerete elősegíti Cicero beszédeinek mélyebb megértését (Norden 1898, I, 214). E művében azt vizsgálja, mi teszi a szónokot tökéletessé. M. Antonius, a kiváló szónok mondta, hogy sok világos beszédű szónokot látott ugyan, de ékesen szólót egyet sem (Or. 5.18). Ezt az ékesen szóló szónokot keresi Cicero, a három stílusnemből kiindulva: ezekben külön-külön jeleskedtek is némelyek; de fölöttébb kevesen mindegyikben egyaránt, és mi éppen ezt tűztük ki célul. (Or ) A tökéletes szónok az lesz, aki mindhárom stílusnemben hatékonyan tud beszélni: Az ékesszóló szónok tehát őt keressük ugyanis Antonius útmutatásai alapján az lesz, aki a Forumon és a közügyeket illető kérdésekben úgy beszél, hogy bizonyít, hogy gyönyörködtet, hogy megindít. A bizonyítás szükségszerű, a gyönyörködtetés kellemes, a megindítás maga a győzelem. Mert a per megnyerésében valamennyi közül ez képes a legtöbbre. De amennyi feladata van a szónoknak, annyi stlílusnem van: az egyszerű a bizonyításban, a közepes a gyönyörködtetésben, a fennkölt a megindításban; ez utóbbiban van a szónok minden ereje. (Or ) Ez az a híres hely, amely igazolja, hogy 45

56 AZ ÓKORI RETORIKA Kr. e. 46 táján Cicero már határozottan egybekapcsolta a szónok három feladatát a három stílusnemmel: az egyszerű bizonyít vagy tanít, a közepes gyönyörködtet vagy megnyer, a fennkölt megindít vagy magával ragad. Ezzel az egybekapcsolással Cicero továbbfejlesztette a görög retorikaelméletet (Douglas 1957,1 17). De továbbfejlesztette saját elméletét is, mert a szónok három funkcióját a De oratoréban (A szónokról) is többször tárgyalja, ám nem a három stílusnemmel kapcsolja össze, hanem az illőséggel (aptum, decorum) kapcsolatban vizsgálja (Fiske 1929, 90 skk.). A második terület, amelyen Cicero az ókori stíluselméletet gazdagította, a három stílusnem részletes leírása. Ö azonban nem stílusnemekről, hanem szónokokról beszél. Először azt a szónokot írja le, akit egyesek egyedül tartanak attikainak (23. 75), azaz azt, aki egyszerű stílusban beszél. Ez higgadt és egyszerű, a nyelvszokást utánozza, a tanulatlanoktól inkább lényegileg, mint látszatra különbözik. A hallgatók olyan természetesnek tartják, hogy úgy képzelik, így ők is tudnának beszélni. Mert sokan úgy vélik, mi sem könnyebb, mint az egyszerű stílusú beszéd utánzása; de ha valóban megkísérli valaki, meglátja, hogy mi sem nehezebb ennél. (27. 76) Úgy tűnik azonban, hogy nemcsak Cicero egyes kortársai estek abba a hibába, hogy az egyszerű stílusnemet nem tekintették műprózának, hanem modern kutatók is. H. M. Hubbel két szempont alapján vonta le a fenti következtetést: a hiátus (magánhangzók találkozását szóhatáron) és a ritmus szempontjából (Hubbel 1966, ). Az egyszerű stílusnemet ígyjellemzi: Bár nem a legvérbőbb, és nem is a legerősebb stílus, mégis friss és egészséges. Főbbjellemzői a következők: a) kerüli a prózaritmust és a körmondatokat; b) megengedi a hiátust; c) nem alkalmaz feltűnő stíluseszközöket: az elegantia (választékosság) és a munditia (nyelvi korrektség) a legfőbb jellemzője; d) a négy stíluserény közül illőség, latinosság, világosság, ékesség a negyedikkel, az ékességgel csínján bánik; e) metaforát (tralatio) viszont gyakrabban használhat, de nem ékesítés, hanem tanítás céljából; szó- és gondolatalakzatokat csak korlátozott mértékben alkalmazhat, csak olyanokat, amelyek észrevétlen maradnak; g) a szellemesség, a humor s annak mindkét faja, afacetiae (szellemesség, irónia) és a dicacitas (élcelődés mások rovására) az egyszerű stílusnem legsajátosabb vonása ( ). A középső stílusnemet így határozza meg: A másik stílusnem gazdagabb, és valamivel erőteljesebb, mint az imént tárgyalt egyszerű; de higgadtabb a hamarosan sorra kerülő fennköltnél. Ebben a nemben szinte elenyészően kevés az ideg, de lehető legtöbb a kellemesség. Gazdagabb ugyanis, mint az előbbi magvas stílus, de higgadtabb, mint ama ékes és áradó. (26. 91) Minden stílusékesítmény helyénvaló benne, sebben legtöbb a kellemesség. A metafora, a metonímia és egyéb szóképek igen kellemessé teszik ezt a stílusnemet, de minden szó-, gondolatalakzat és közhely otthonos benne. Ragyogó, virágos, festői és csiszolt nyelvezetű szónoki beszédfajta ez, mely a szavak, a gondolatok minden báját magához köti. (27. 96) A fennkölt stílusú szónokot így festi: A harmadik az a pompás, bőven áradó, méltóságteljes, ékes, akiben valóban a legnagyobb erő van. Ennek pompáját és szóbőségét mindenkor megcsodálták a népek, és eltűrték, hogy államügyekben a legtöbbre vihes- se. Ezt a lendületes, harsányan zengő ékesszólást csak megcsodálják, csak bámulattal tekintenek föl rá, de senki sem reméli, hogy elsajátíthatja valaha is. Ez az ékesszólás az, amely megérinti a lelkek húrjait, s tetszés szerintjátszik rajtuk. Hol összezúz mindent, hol belopódzik a szívekbe; újfajta viselkedés magvait hinti el, és kigyomlálja a régit. (28. 97) A másik két stílusnemben könnyű kitűnni, könnyű nagy szónoknak lenni: ebben igen nehéz, mert nagy benne a bukás veszélye. Ha ugyanis a szónok csak ebben gyakorolja magát, csak ezt ismeri, megvetendő. Aki ugyanis az egyszerű stílustjól alkalmazza, bölcsnek mondható; a közepes stílusú szónok, ha megfelel feladatának, kellemes lesz; de ha ez a nagy szóbőségű szónok csak ezt tudja, őrültnek tűnik. A fennkölt stílusnem csak akkor helyénvaló, ha előbb egyszerű stílusban meggyőző adatokat és tényeket közöltünk, s a közepessel megnyertük a hallgatóság rokonszenvét (vö. Adamik 1995, 90 93). Ha mindezt már elértük, akkor lehet a fennkölt stílussal megrendíteni, azaz végképp meggyőzni a hallgatóságot (28. 99). E három stílusnem leírása után Cicero kijelenti Brutusnak, hogy megvan hát a tökéletes szónok: Mert az ékesen szóló kis ügyekben egyszerűen, nagy ügyekben méltósággal, középszerűekben mértéktartóan képes beszélni (29,100). Az egyes stílusnemekre Cicero saját beszédeiből hoz példát. Az egyszerű stílusra a Caecina védelmében elmondott beszédét említi példaként: Az egész beszédem Caecina védelmében a praetori döntés szavaival volt kapcsolatos: meghatározással kifejtettük a bennfoglalt gondolatokat, felidéztük a polgárjogot, a kétértelmű szavak jelentését megállapítottuk. (29.102) A középső stílusnemre példaként említett Manilius törvényjavaslata érdekében című beszédéről így nyilatkozik: Manilius törvényjavaslata érdekében dicsérő beszédet kellett tartanunk Pompeiusról; mértéktartó stílussal juttattuk érvényre a dicsérő beszéd minden gazdagságát. ( ) A fennkölt stílus szemléltetésére felhozott Gaius Rabirius érdekében mondott védőbeszédéről ezt állapítja meg: Rabirius perében az állami felség egészjoga forgott kockán, ezért abban a nagyítás minden nemét lángra lobbantottuk. ( ) 46

57 AZ ÓKORI RETORIKA A harmadik témakör, amelyben Cicero továbbfejlesztette elődei tudományát, a prózaritmus. E témakört három részre osztja. Az elsőben az egymás után következő szavak sima, zökkenőmentes kapcsolásátvizsgálja, ajó hangzást ( ). Izgalmasabb és újszerűbb a második rész témája. Itt Cicero leírja azt a prózaritmust, amely a szórenden és bizonyos alakzatokon alapul: De nem elegendő a szavak értelmes elrendezése; az is lényeges kérdés, hogyan végződnek a mondatok. Hiszen ahogy mondtuk, ezt is fülünk ítéli meg. A mondat zárulása vagy a szavak elrendezésétől függ, és ez mintegy magától ritmusos, vagy bizonyosfajta szavaktól, melyek összecsengenek; ezek hasonló végződésük alapján, illetve a rokon vagy ellentétes fogalmak szembeállítása révén természetüknél fogva ritmusosak, még ha nem csiszolgatjuk is őket szándékosan. (49.164) Ezt a ritmust Gorgiasz alkalmazta először tudatos stíluseszközként, s a gorgiaszi figurák a párhuzam, az ellentét, az iszokólon (tagmondat-egyenlőség) igen alkalmasak létrehozására. Cicero saját beszédeiből közöl példát erre a prózaritmusra: Van tehát, bírák, olyan nem írott, hanem velünk született törvény, amelyet nem tanultunk, nem örökül kaptunk, nem olvastunk, hanem magától a természettől vettünk, merítettünk, szívtunk magunkba; nem oktattak vagy tanítottak reá, hanem hozzáidomultunk és átitatódtunk vele. ( ; Milo védelmében, 4. 10; Boronkai Iván fordítása) Ezután Cicero rátér a prózaritmus másik fajtájára, amely a hosszú és rövid szótagok váltakozásán, vagyis az időmértéken alapul. A görögök már több mint 400 éve ismerik ezt a ritmust mondja, a latinoknál viszont még most is újdonságszámba megy. Mivel e témát saját szónoki gyakorlata szempontjából is igen fontosnak tartja, részletesen foglalkozik vele, a következő szempontok szerint: eredete, oka, természete és használata ( ). A prózaritmusnak ezt a válfaját Thraszümakhosz alkalmazta először, s Iszokratész tökéletesítette (52,176). A régiek észrevették, hogy amit véletlenül ritmu- sosan és megfelelően mondtak, az a hallgatóság körében tetszést arat. Ennek oka abban rejlik, hogy minden emberben született adottságként megvan a mérték, a ritmus érzete, s ez megszabja a tagmondatok és körmondatok hosszúságát, és csak az kellemes számára, ami kerek egész és lehatárolt ( ). A ritmus természetével kapcsolatban Cicero megállapítja, hogy nehéz megragadni törvényszerűségeit, ezért egyesek még létezését is tagadják. Pedig létezik ez a ritmus (numerus), s lényege a hosszú és rövid szótagok váltakozása. E ritmus következtében a körmondat menete felgyorsul, majd lelassul: Mert a már oly gyakran emlegetett körmondatot maga a ritmus ragadja, sodorja magával egészen a befejezésig, amikor is nyugvópontra tér. ( ) Ez a ritmus azonban nem azonos a verses szövegek metrumával állapítja meg Arisztotelész szavait megismételve, mégis a költészetben használatos verslábak szolgáltatják, hiszen bármilyenek legyenek is, három típusra vezethetők vissza: ahol az arány 1 1 ( uu), az daktilus, ahol 1 2 (u), azjambus, ahol 1-másfél ( uuu), az paian. Cicero szerint az a helyes, ha különböző verslábakat alkalmazunk vegyítve. Ha ugyanis mindig csak egyféle verslábat használunk, feltűnővé válik. Egyébként sem szabad, hogy a próza túlságosan ritmusos legyen, mert így vers lesz belőle, ami ugyanolyan hiba, mintha ritmustalan lenne. A ritmus funkciója ugyanis az, hogy tagolja a beszédet; ez a tagolás pedig amellett, hogy gyönyörűséget okoz, a megértést is szolgálja ( ). A ritmus használatával kapcsolatban bevezetésként megjegyzi, hogy azok, akik felfedezték a prózaritmust, a bemutató beszédekben alkalmazták, s helyesen, mert a törvényszéki beszédekhez nem illik, de megfelelő céllal itt is alkalmazható. Csak akkor szabad alkalmazni, ha valamit ki akarunk emelni, fel akarunk nagyítani. Ö maga is élt vele a De signisben, amikor fel akarta magasztalni Cerest, a segestai Dianát és Szüra- kuszait. A ritmusos körmondat azonban csak akkor hatékony, ha már ráhangoltuk a hallgatóságot, ha már hagyja magátvezetni, mert várja a folytatást. Igazi helye azonban a befejezésben, a peroratióban van. De itt sem szabad sokáig körmondatokban beszélni, hanem át kell térni rövidebb egységekre, arra, amit a görögök kommának (szószerkezet) és kólonnak (tagmondat), a latinok pedig incisumnak (szószerkezet) és membrumnak (tag, tagmondat) neveznek. A körmondat (periodus, circuitus, ambitus, continuatio) tagmondatokból, a tagmondatok pedig szavakból vagy szószerkezetekből épülnek fel. De a körmondat részei önálló egységként is megjelenhetnek. Az antik retorika szemlélete szerint ugyanazt a gondolati tartalmat elő lehet adni körmondatban, mint kerek egész logikai egységet, de feltördelhetjük nagyobb egységekre, mondatokra vagy tagmondatokra, illetve kisebb egységekre, szavakra vagy szószerkezetekre, s ezt a darabosságot vagy 47

58 AZ ÓKORI RETORIKA szaggatottságot az előadásmóddal is kiemelhetjük. Mindezeket Cornificius is tárgyalta a membrum (tagmondat), articulus (szó, szószerkezet) és continuatio (körmondat) néven az alakzatok között ( ). Cicero azonban sokkal részletesebben tárgyalja, mert saját szónoki gyakorlatában is fontosnak tartotta a prózaritmust (vö. Schmid 1959, 29) és a körmondatokat, azonban a leghatékonyabban akkor érvényesülnek, ha a másik kettővel váltogatjuk őket (Primmer 1968, 88-93). Erre Papirius Carbónak, a Kr. e. 90. év néptribunusának egyik beszédéből idéz példát. A beszéd elmondásakor ő is a hallgatóság között volt, s emlékszik, hogy az idézett rész hallatán a tömeg felzúgott gyönyörűségében. Először incisim (szószerkezetben) szólalt meg, két szószerkezetet mondott, s a szószerkezetek két-két verslábból álltak: O, Marce Druse, patrem appello. Ó, Marcus Drusus, atyádat idézem." Ezután membratim, azaz egy mondattal folytatja a szónok, amelynek két része három-három verslábból áll: Tu dicere solebas sacram esse rem publicam. Azt szoktad mondani, szent és sérthetetlen az állam." Majd következik egy körmondat (ambitus), amely dichoreus clausulára végződik: Quicumque eam violavis sent, ab omnibus esse ei poenas persolutas. Mindazok, akik megsértették, valamennyien megbűnhődtek érte." Végül az egész gondolatmenetet a következő membrummal zárta le: Patris dictum sapiens temeritasflii comprobavit. Az atya szava bölcs, ezt fia vakmerősége megmutatta." Cicero szerint az utolsó mondat dichoreus clausulája a hallgatóságból üdvrivalgást váltott ki. Ha Carbo comprobavit flii temeritast mondott volna állítja Cicero, jóllehet a temeritas paiant alkotott volna, nem okozott volna ekkora örömet. A clausulákkal kapcsolatban megállapítja, hogy ő a clausulán nem az utolsó verslábat érti, hanem az utolsó előttit is, sőt bizonyos esetekben a hátulról számított harmadikat is ( ). A fontosabb clausulák között megemlíti a krétikuszt, a paiant és aszpondeuszt, amelyről megjegyzi, hogy különösen hatásos a kommában és a kólonban, mert a rövidséget súlyossággal pótolja ( ) QUINTILIANUS STÍLUSELMÉLETE Mint fentebb láttuk, Quintilianus a kifejezésmódhoz (elocutio) kapcsolja az emlékezetbevésést (memoria) és az előadásmódot (pronuntiatio), ennek az egész témakörnek négy könyvet (8 11) szentel. A 8. könyv előszavában előbb összefoglalja a megelőző könyvek tartalmát (1 12), majd részletesen kifejti, hogy a szónok feladatai között a stílus a legfontosabb és a legnehezebb. E téren tévedtek az atticisták, akikből az erő, és asianisták, akikből pedig a józanság és mérték hiányzott (Dihle 1977, ). Ezután az 1. fejezetben először a szóválaszás és szófűzés fontosságát emeli ki. A szóválasztást a négy stíluserény nyelvhelyesség (vö. Adamik 1988, ), világosság, illőség és ékesség, a szófűzést a nyelvhelyesség, az illő elrendezés és az alakzatok szabják meg ( ; vö. Guillemin 1960, ). A2. fejezetben a stíluserények közül avilágosságot tárgyalja, s hangsúlyozza, hogy ezt úgy érhetjük el, ha a szavakat a tulajdonképpeni jelentésükben (proprietas) használjuk ( ). A 3. fejezetben az ékesség (ornatus) fogalmát írja le. Az ékesség nem öncélú, hanem hasznos: De az ügynek sincs ám kárára az efféle beszédbeli ékesség. Mert akik szívesen hallgatnak, jobban is figyelnek, könnyebben is hisznek, ha hatalmába keríti őket a gyönyörűség, sőt olykor még a csodálat is elfogja őket. ( ) Majd ismét hangsúlyozza, hogy ez a szépség férfias, olyan, mint a versenyló és az atléta teste: szebb is, de alkalmasabb is a küzdelemre, mert az igazi szépség sohasem választható el a hasznosságtól ( ). Ezután meghatározza az ékességet: Ékes az, ami több a világosnál és az elfogadhatónál. (8.3.61) Ezután azokat a stíluseszközöket sorolja fel, amelyek ezt a többletet biztosítják; összefoglaló néven mívességnek nevezi (cultus) őket: a szemléletesség (enargeia), amely több mint a világosság, mert láttatja a dolgokat; ugyanezt a célt szolgálja a hasonlat (similitudo), a tömörség (brevitas), a nyomaték (emphaszisz) és a tiszta egyszerűség (apheleia) (

59 AZ ÓKORI RETORIKA 62 89). Az említett stíluseszközök valamiféle többletet biztosítanak: A szónok legnagyobb ereje a nagyításban és a kicsinyítésban áll. ( ) A nagyítás és a kicsinyítés stíluseszközeit a 8. könyv 4. fejezetében tárgyalja: ha többet mondunk a valóságnál, ha fokozást (incrementum), hasonlítást (comparatio), következtetést (ratiocinatio), halmozást (congeries) alkalmazunk. Quintilianus idejében a velős mondások (sententia) divatosak voltak, a szónokok szinte vadásztak utánuk, ezért külön fejezetben tárgyalja őket, és két fajtájukat különíti el: a régiekét és saját koráét ( ). A 8. könyv 6. fejezetében a szóképeket vizsgálja, és így határozza meg: A szókép valamely szónak vagy kifejezésnek előnyös átvitele sajátjelentéséből másjelentésbe. (8. 6.1) A szóképre a troposz görög szót használja, amely Cicerónál jelent meg először az ókori retorikában (Brutus ). Quintilianus szerint a filozófusok és a grammatikusok között nagy csatározások folynak a szóképekkel kapcsolatban. Ö nem kíván részt venni e vitában, azt azonban hangsúlyozza, hogy nemcsak azt tekinti tropusnak, amikor egy szó áll egy másik helyett, hanem azt is, amikor ajelentések és a szerkezet formái is megváltoznak ( ). A szóképek ismertetését a metaforával (translatio) kezdi, mert ez a leggyakrabban alkalmazott és legszebb stíluseszköz. Így határozza meg: Egészében véve a metafora rö- videbb hasonlat; abban különbözik tőle, hogy a hasonlat csak hasonlít egy dologhoz, a metafora pedig azonosít vele. ( ; vö. Adamik 1978, ) Végül óv mértéktelen használatától. Ha ugyanis mértéktelenül alkalmazzuk, beszédünk allegóriává vagy talánnyá válik. Ezután sorra veszi a többit: szinekdoché rész egész helyett és viszont ( ); metonímia ok okozat helyett és viszont ( ); antonomaszia rendes név helyett valami más ( ); onomatopoiia új szó alkotása, neologizmus ( ); katakhrészisz latinul abusio, megfelelő névvel nem rendelkező vagy rendelkező dolgoknak olyan nevet adunk, amely közel esik hozzájuk, de nem teljesen illik rájuk: képzavar ( ); metalépszisz latinul transsumptio, szóátvitel, a megszokott elnevezés helyett egy másikat használunk ( ); epitheton díszítőjelző ( ); allegória mást mond szavakkal, és mást az egésszel ( , 53); irónia latinul inlusio, az ellenkezőjére gondolunk annak, amit mondunk ( ); periphraszisz körülírás ( ); hüperbaton átlépés, a szintaktikailag összetartozó szavak elválasztása egymástól. Ezt egyesek a szóalakzatok közé sorolják, de Quintilianus szerint tropusnak is lehet tartani, mert az értelmet kettőből kell összerakni ( ); hiperbola túlzás ( ). A 9. könyv 1. fejezetében azt tisztázza, mi a különbség a szóképek és az alakzatok között. Mivel aszóképekés az alakzatok részben azonos szerepet töltenek be, egyes rétorok a szóképeket is alakzatoknak tartják, mások csak egyes szóképeket sorolnak az alakzatok közé, például aperiphrasziszt, a hüperbatont és az onomatopoiiát. Ezért lényeges je- gyekalapján el kell különíteni a szóképeket az alakzatoktól, azaz meg kell állapítani a közöttük levő különbséget. E célból meghatározza mindkettőt. A szóképet így: A tropus tehát olyan szöveg, amely a természetes és első jelentéséből át van víve egy másikba, a beszéd ékesítése céljából, vagy ahogy a legtöbb grammatikus meghatározza : a szó arról a helyről, amelyben sajátos, átvitetik arra a helyre, amelyben nem sajátos. (9.1. 4) Az alakzatot pedig így: Az alakzat, ahogyan az elnevezéséből is világos, a beszédnek bizonyos alakja, amely eltér a közönséges és elsőként adódó formától. (9.1. 4) Majd megállapítja a két meghatározás közötti különbséget. A tropusokban szavakat használunk más szavak helyett. Ez történik a metaforában, a metonímiában, az anto- nomásziában, a metalépsziszben, a szinekdochéban, a katakhrésziszben, az allegóriában és többnyire a túlzásban is, mert az átvitel szavakkal és jelentésekkel is megtörténhetik. Az onomatopiia esetében új szót alkotunk, de ezt is más szó helyett alkalmazzuk, azon szó helyett, amelyet használnánk, ha nem alkottunk volna újat ( ). A peri- phrasziszban is ez a folyamat játszódik le, de egy szó helyett többet alkalmazunk. Az epitheton, amely az antonomásziával rokon, egy másik szóhoz kapcsolása révén válik tropussá. A hüperbaton esetén a szórend változik, éppen emiatt sokan nem tartják tropusnak. Azonban az átvitel folyamata itt is lejátszódik, a saját helyéről a szót más helyre tesszük át. Az alakzatokban nincs átvitel: Ez nem történik meg az alakzatokban: mert alapjelentésű szavakból is, és természetes rendben elhelyezett szavakból is jöhet létre alakzat. ( ) Az alakzatokkal (figura) kapcsolatban azt vitatják, mi az alakzat, hány neme és faja van: Mert kétféle értelemben használják: az egyik értelemben a gondolat bármilyen formáját értik rajta, ahogyan a testekben is, bármilyen helyzetben vannak is, van bennük valamiféle alak. A másik értelemben sajátosan csak azt tartják alakzatnak, amiben indokolt eltérés van a mindennapi, szokásos gondolkodás- és beszédmódtól, például ülünk, heverünk, hátratekintünk. ( ) Az első értelemben minden alakzat lenne, s ez esetben a szó értelmét veszítené. Caecilius szerint, aki görögül írt a tropusokról és az alakzatokról Augustus idején, Apollodórosz volt ezen a véleményen. Quintilianus a második értelmezést tartja helyesnek, mert csak így van értelme az alakzatos és az alakzattalan szöveg megkülönböztetésének. A második értelmezés hívei között is vannak azonban túlzók; például Zoilosz csak azt tekintette alakzatnak, amivel mástakart mondani, mint amit ténylegesen mondott. Quintilianus elveti ezt a nézetet, és még egyszer leszögezi: Alakzat legyen tehát a szövegnek valamely műfogással megújított formája. ( ) 49

60 AZ ÓKORI RETORIKA Arról is sok vita folyt, hányféle neme van. Egyesek úgy vélték, hogy csak egy. Ezen belül is voltak, akik azt állították, hogy ez az egy a szóalakzat, mivel a szavak változása a gondolatot is megváltoztatja. Mások amellett kardoskodtak, hogy csak gondolatalakzat létezik, mivel a szavak a gondolatokhoz alkalmazkodnak. Quintilianus szerint: Mindkét tábor véleménye nyilvánvalóan szőrszálhasogatás. Mert egyrészt ugyanazt a gondolatot másképp lehet kifejezni, de az értelme a formája megváltoztatása után is ugyanaz marad, másrészt a gondolatalakzat több szóalakzatot is foglalhat magában. A gondolatalakzat ugyanis a gondolat megfoganásában, a szóalakzat a nyelvi megformálásban áll. Ebben a kijelentésben például:»már, már, Dolabella, sem tégedet, sem gyermekidet gondolatalakzat is van (aversio, elfordulás a bírótól), de szóalakzat is:»már, már (ismétlés) és megrövidítés, amely ünnepélyessé teszi a kijelentést, liberum a liberorum helyett. ( ) Miután elkülönítette egymástól a szó- és gondolatalakzatokat, eldönti, hogy melyiket tárgyalja előbb: Amiként pedig természettől előbb fogan meg a gondolat a lélekben, mint ahogy kimondjuk, úgy előbb azokról az alakzatokról kell szólni, amelyek a gondolatra tartoznak. ( ) A gondolatalakzatok sokrétűek és rendkívül hatékonyak, mert mindennéljobban hatnak az érzelmekre ( ). Ezután azt a kérdést válaszolja meg, hogy hány faja van a gondolatalakzatoknak. A görögök ugyanis azt állítják, hogy annyi, ahány érzelem. Ez tévedés mondja Quintilianus mert ha érzelmeinkről beszélünk, nem mindig alkalmazunk alakzatokat. E tekintetben jobb Cicerót követni, aki középutat képveselt, s ezt bizonyítandó, hosszan idéz Cicero De oratore és Orator című munkájából ( ). A 9. könyv 2. fejezetében vizsgálja a gondolatalakzatokat. Azzal kezdi, hogy csak azokat a gondolatalakzatokat tárgyalja, amelyek eltérnek az egyszerű beszédmódtól, mégis oly mértékben a beszéd kiválóságához tartoznak, hogy nélkülük szinte meg sem lehet érteni a beszédet. Ezek mint a nagyítás és kicsinyítés eszközei a bíró szeme elé varázsolják a dolgokat, érzelmeket ébresztenek, mozgalmassá, élővé, jelenvalóvá teszik a problémákat. Ha ezek hiányoznak, holtan hever a beszéd, mint a test éltető lélek nélkül. ( ) Van-e egyszerűbb, mint a kérdés (a magyarban költői kérdésnek nevezzük), mégis ha úgy tesszük fel, hogy nem várunk rá választ, a bizonyítás hathatós eszközévé válik: Meddig élsz még vissza, Catilina, béketűrésünkkel? ( ). De alkalmazható ez az alakzat méltatlankodás, csodálkozás, felszólítás, kétségbeesés kifejezésére is ( ). Tárgyalásokon hatékony a megelőzés (prolépszisz, praesumptio), amikor magunk hozzuk fel az ellenünk szóló vádakat ( ). Szavaink hitelét erősíti a kétkedés (dubitatio), amikor bizonytalanságunknak adunk hangot ( ). Rokon ezzel a tanakodás (communicatio), amikor az ellenféltől vagy a bíráktól kérünk tanácsot; Celsus ezt támogatásnak (sustentatio) nevezte (20 25). Az érzelmek felkeltésére szolgál a színlelés (simu- latio): úgy teszünk, mintha haragudnánk, örülnénk, csodálkoznánk stb.; ezt egyesek felkiáltásnak (exclamatio) hívják; a felkiáltás azonban csak akkor alakzat, ha tettetjük ( ). Ugyanez vonatkozik a szabadosságra, amit Cornificius licentiának nevez, a görögök pedig parrhésziának ( ). Merészebb a megszemélyesítés (fictiones personarum, proszópopoiia), amelyet mások beszéltetésnek (sermocinatio) neveznek ( ). Bámulatos hatást kelt az elfordulás (aposztrophé), ti. a bírótól a vádlotthoz fordulunk ( ). A szemléletesség (sub oculos subiectio), Celsus hüpotüpószisznak nevezi, inkább láttatja, mint hallatja a dolgokat ( ). Az iróniát (eiróneia) egyesek tettetésnek (simulatio) nevezik; hatékony és bonyolult alakzat, a szóképekkel is érintkezik ( ). Igen alkalmas az indulatok kifejezésére az elhallgatás (aposzió- pészisz), amit Cicero reticentiának, Celsus obticentiának nevez; de nevezik félbeszakításnak (interruptio) is ( ). Az érzelemkeltés eszköze a jellemrajz (éthopoiia) ( ). A nyomaték (emphaszisz) is az alakzatok közé tartozik, amikor valamit rejtetten, burkoltan jelentünk ki ( ). Ezzel rokon a sejtetés, célozgatás (suspicio), ami Quintilianus napjaiban gyakori gondolatalakzat volt, Tacitus is gyakran élt vele. Mivel politikailag kényes, Quintilianus részletesen tárgyalja ( ). Az összehasonlítás (conparatio) esetében átmeneti stíluseszközről van szó ( ). Végül a különböző szakíróktól felsorol olyan stílusjelenségeket, amelyekkel kapcsolatban vitatható, hogy gondolatalakzatok-e ( ). A szóalakzatokkal a 9. könyv 3. fejezetében foglalkozik. Rögtön az elején megállapítja, hogy a szóalakzat fogalma folytonosan változik. A régiek a vonzatokat is alakzatnak tekintették. A szóalakzatoknak azonban két fajtájuk van: az egyik megújítja a kifejezésmódot, a másik a szavak elrendezésében áll; előbbit grammatikai, az utóbbit retorikai alakzatnak nevezik ( ). Az előbbinek annyi fajtája van, ahányféle hiba. Mert ezek az alakzatok hibák lennének, ha gondatlanságból követték volna el őket, nem pedig szándékosan. Ilyenek az egyeztetési hibák nemben, számban és esetben; például Vergilius timidi dammaet mond, s ezt az indokolja, hogy dámszarvas mindkét nemben van ( ). Alakzat az is, amit heteroiószisznak (megváltoztatásnak) hívnak, amihez hasonló az exallagé (változás), például nequeea resfalsum mehabuit ( ). Ugyanilyen a fölösleges hozzáadás ( ), a zárójeles közbevetés (parentheszisz) ( ). A második fajtába azok az alakzatok és a hozzájuk hasonlók tartoznak, amelyeket többnyire felcseréléssel, hozzáadással, elvétellel és szórenddel képezünk, s azért alkalmazzuk, mert az újdonság ingerével hatnak a hallgatóságra, s a hibákhoz való közelségük miatt kedvesek is, mint a csípős vagy a savanykás íz az ételben (9. 50

61 AZ ÓKORI RETORIKA 3. 27). Közülük hatékonyabb az, amely hozzáadással történik, ilyen a megkettőzés, az ismétlés ( ). Ennek egyik fajtáját a görögök epanodosznak, a latinok pedig regressiónak hívták, ekkor megismétlünk egy szót, de ellentétes értelemben; hasonló apolüptóton, amikor az esetvégződéseket variáljuk, és a többszörös ismétlés, aploké ( ). Olykor a tagmondatokat szinonim szavakkal kezdjük vagy fejezzük be, ezt egyesek szinonimának, mások elválasztásnak nevezik; de eltérő jelentésű szavakat is ismételhetünk, ennek diallagé a neve, s a kötőszavak elhagyása miatt tömör. Ennek aszündeton, az ellenkezőjének, amikor több kötőszót használunkpölüszündeton a neve ( ). Feltűnőbb a fokozás, a klimax, ezért ritkábban kell használni; ez is hozzáadással történik ( ). Azok az alakzatok, amelyek elvétellel képződnek, a rövidség és újdonság miatt kedvesek. Egyik faja, amikor egy szót hagyunk el, de az a szövegösszefüggésből kikövetkeztető, a másik, amikor a kötőszók maradnak ki, a harmadik az összevonás (epezeug- menon), amikor több tagmondatot kapcsolunk ugyanazon állítmányhoz ( ). Ettől különbözik az elkülönítés (distinctio), amitparadiasztolénak is neveznek, amely különbséget tesz a hasonló dolgok között ( ). Az alakzatok harmadik fajtája az, amely hasonló, azonos vagy ellentétes szavakkal hívja fel a figyelmet. Ide tartozik aparonomaszia, amit latinul adnominatiónak (szójátéknak) neveznek és az antanaklaszisz (visszaverődés), amikor ugyanaz a szó ellentétes értelemben tér vissza ( ). A hasonlónak négy fajtája van. Az első az, amikor egy szóhoz hasonlót keresünk, ez apariszon; második, amikor a tagmondatok végei összecsengenek (homoioteleuton), s ennek legszebb megnyilvánulása a trikólon; a harmadik az esetvégződések egybecsengése a homoioptóton; a negyedik a tagmondat-egyenlőség, az iszokólon ( ). Az ellentétnek (contentio, antitheton) több fajtája van, aszerint, hogy egy szót vagy többet állítunk szembe; antimetabolé az, amikor ugyanazon szó eltérő alakjait helyezzük szembe egymással ( ). Végül megjegyzi, hogy régen több jelenséget soroltak a szóalakzatok közé, és saját korában is van, aki több alakzatról beszél. Ennek oka, hogy olykor alig különböznek a szóalakzatok a gondolatalakzatoktól, például ha a kérdés a gondolatra vonatkozik, akkor gondolatalakzat, ha a szóra, szóalakzat stb. Cicero is több szóalakzatot sorolt fel a De oratorében, mint a később írt Oratorban, tehát korrigálta önmagát. Végül hangsúlyozza, hogy alakzatot csak indokolt esetben használhatunk, azaz természetüknek megfelelő sajátos funkciókban szabad élni velük, tehát többletjelentés érdekében szabad alkalmazni, következésképpen ha indokolatlanul sűrűn használják őket, az ellenkező hatást érik el ( ). A 9. könyvben külön fejezetet szentel a szerkesztéstannak (compositio), amelynek tárgya a szófűzés. Azzal indít, hogy Cicero után nem merne erről a témáról írni, ha Cicero kortársai és utódai nem nyilatkoztak volna róla. Ha ők merészeltek, miért ne tehetné megő is. Vállalkozik tehát e feladatra, de Cicero nézetét képviseli, s csak itt-otttérel tőle. Vannak, akik nem törődnek a szófűzéssel, mert azt tartják, hogy elég, ha természetes módon beszélnek. Ha ez igaz lenne, akkor egyrészt fölösleges lett volna az egész retorikaelmélet kialakulása, másrészt azt látjuk, hogy a tanult és gyakorlott íjász szebb tartással, jobban célba talál, mint a tanulatlan. Miért gondolják hát, hogy a szépség gyöngíti az erőt, hiszen egyetlen dolog sem hatékony művészet nélkül, s a művészetet mindig követi valamiféle báj? ( ) Ezért vallja igen sok művelt ember, hogy aszófűzés gyönyörködtetésre és megindításra egyaránt alkalmas ( ). Ezenkívül az emberi természet sajátja, hogy kedveljük a dallamot és a ritmust. A püthagóreusok például lantszóval serkentették, illetve nyugtatták magukat. Ha ez így van, a beszédben is érvényesül a dallam és ritmus, tehát nem mindegy, hogyan fűzzük össze a szavakat. Ha egy szépen csengő mondatban felcseréljük a szavakat, ezért van, hogy bár grammatikai értelme megmarad, varázsát elveszíti ( ). De a szófűzés fontosságára utal az a tény is, hogy minden jelentősebb írónak megvan a maga ritmusa, még azoknak is, akikről azt tartják, hogy ritmustalanok, például Lüsziasznakés Hérodotosznak is. Mit kell hát megtanulniuk azoknak, akik helyesen akarnak szerkeszteni? Kétféle szöveg van. Az egyik kötött, a másik kötetlen. A kötetlen szövegnek is van persze ritmusa, de nem olyan, minta kötötté. A kötött szövegnek három formája van: a szószerkezet (komma), a tagmondat (kólon) és a körmondat (periodosz); a szerkesztésben pedig három fontos dolog van: a sorrend (ordo), a kapcsolás (iunctura) és a ritmus (numerus) ( ). A sorrend esetében fontos, hogy erősebb szóra ne következzék gyengébb, mert a mondanivalónak folyton erősödnie, emelkednie kell. Van bizonyos természetes sorrend is, például férfiak és nők, éjjel és nappal, kelettől nyugatig; vagy a névszó előzze meg az igét ( ). A kapcsolás egyarántjelentős a szókapcsolatok, a tagmondatok és a körmondatok esetében. A szókapcsolatok esetében ügyelni kell arra, hogy az egymás mellé kerülő szavak együtthangzása ne emlékeztessen illetlen szóra. Továbbá ne kerüljenek egymás mellé magánhangzók, mert így hangűr (hiatus) keletkezik. Ugyanígy kerülni kell a kellemetlen hangzású mássalhangzók összekapcsolását. Tagmondatok esetében a fentieken kívül fontos a sorrend is ( ). A szókapcsolatok vagy ritmusosak, vagy metrikusak. Bár mindkettő verslábakon alapszik, mégis nagy különbség van közöttük. Az elsőben az időmérték a fontos, a másodikban a sorrend is, továbbá a ritmusos szöveg terjedelme tetszőleges, a metrikusé meghatározott ( ). A verssorokat a prózában kerülni kell, mert a 51

62 AZ ÓKORI RETORIKA prózaritmusban a változatosság a fontos, a körmondatok végén azonban észrevehetően felerősödik a ritmus, mert a gondolat befejezése szünetet kíván, s ilyenkor a hallgató elgondolkozhat a hallottakon. Ugyanilyen ritmikus a körmondat eleje is, mert felhívja a figyelmet arra, hogy új gondolatmenet kezdődik. De a közbülső részekben is legyen megfelelő lüktetése, ne tegye a rövid szavak sora darabossá őket ( ). Ezután Quintilianus felsorolja és értékeli az egyes verslábakat ( ), és leírja használatukat a körmondatban ( ). A verslábakat tehát ismerni kell, de ennél fontosabb a megfelelő érzék és ajó fül ( ). Majd rátér a szószerkezet, a tagmondat és a körmondat tárgyalására ( ), végül pedig azt vizsgálja, hogy a szónoki beszéd egyes részeihez milyen szófűzés illik ( ). Cornificius saját példáival szemlélteti a stílusnemeket, Cicero saját beszédeivel. Quintilianus kiemeli a stílusnemek tanát a stíluselméletből, és külön tárgyalja a 12. könyvben a szónok alakjához kapcsolva. Eljárásának oka nyilvánvalóan az, hogy fölismerte: az ezüstkorban keveredtek a stílusnemek és műfajok, s ezáltal a gyakorlatban fellazult a három stílusnem tana, azaz sokféle stílus alakult ki. Csak ezzel magyarázhatjukaztaz újítást, amellyel művének 10. könyvében találkozunk. Ennek 1. fejezetében aszóbőségről ír, azaz a retorikai tanulmányait befejező szónoknak szó- és gondolatbőségre kell szert tennie a legjobb szerzők műveinek olvasásával és a legjobb szónokok hallgatásával. Ebben azzal nyújt segítséget, hogy kritikai áttekintést ad a görög és római irodalomból műfajok szerint (Bolaffi 1956, ; Steinmetz 1982, 11 32). E könyv 2. fejezetében arra nézve ad tanácsokat, hogyan kell okulni a nagy szerzők műveiből, hogyan kell utánozni őket. A 3. fejezetben pedig az írásbeli könnyedség, ajó fogalmazás elsajátításához nyújt segítséget, a 4.-ben a stilisztikai csiszolás, a javítgatás fontosságát emeli ki, az 5.-ben az írásbeli gyakorlás eljárásait ismerteti, a 6.-ban a gondolkodásról, az elmélkedés képességének fejlesztéséről szól, s végül a 7.-ben a rögtönzésről, a rögtönző képesség megszerzéséről. A rögtönző képesség elsajátítását tekinti Quintilianus a stúdiumok koronájának. Ez a szónoki nagyság fokmérője. A közjó érdeke ugyanis olykor nem tűr halasztást, s a szónoknak nincs ideje felkészülni, ám a művelt szónoknak nincs is szüksége erre, mert van mihez nyúlnia, van miből merítenie. De rögtönzésre késztetheti a szónokot a körülmények váratlan megváltozása is. Rögtönzés esetén legfontosabb a gondolatmenet: tudnunk kell, mit akarunk mondani, mert hasztalan a sietség, ha nem tudjuk, hova sietünk ( ). Gazdag készletek, nagy tudás birtokában a szónok, ha tudja, miről kell beszélnie, friss képek sokasága villan fel előtte, azaz mondanivalójának mélystruktúrája, ezt kell gyorsan rögzítenie, merte felvillanások gyorsabbak, semhogy pontosan le lehetne őket jegyezni. Itt létfontosságú, hogy a szónok ne ragadjon le a szavak válogatásánál, mert különben a felvillanó gondolatmenet szertefoszlik ( ). A nagy munkával megszerzett rögtönző képességet állandó gyakorlással lehet megőrizni ÖSSZEGZÉS: HAGYOMÁNY ÉS ÚJÍTÁS A fentiekből kitűnik, hogy a retorika stílustanítása Gorgiasztól kezdve folytonosan gazdagodott, s az idő múltával egyre nagyobb gondot fordítottak a trópusok és alakzatok meghatározására, alfajaik elkülönítésére és funkcióik megállapítására. Az antik retorika örökségét az újabb korok is átvették, tovább árnyalták, s főleg az osztályozásban figyelemre méltó eredményeket értek el. Az ókori retorika az adjekció (hozzáadás, bővítés), a detrakció (elhagyás, csökkentés), az immutáció (helyettesítés) és a transzmutáció (sorrendcsere, sorrendváltoztatás) alapján ha a mai nyelvészet szemszögéből nézzük megkülönbözteti aszó hangalakját érintő hangalakzatokat, a szó jelentését érintő szóalakzatokat (tropusokat), a mondat szerkezetét érintő mondatalakzatokat, illetve a nagyobb egységekkel élő gondolatalakzatokat. A liege-i retorika, a mücsoport hasonlóképpen elkülöníti a szó formáját módosító metaplazmusokat, a szó jelentését módosító metaszemémákat, a mondat formáját megváltoztató metataxisokat és a mondat jelentésének síkján a metalogizmusokat. E változtatások metabolikus műveletei az elhagyás, a hozzáadás, az elhagyás + hozzáadás és a permutáció műveletei által jönnek létre. E kétféle felosztást egymásra vetítik, s ezzel egy tizenhat mezős táblázatot kapnak, amelybe valamennyi lehetséges alakzattípus elhelyezhető; például az ellipszis és azeugma elhagyással képzett metataxis. Jean Jacques Robrieux egyszerűbb, az ókorihoz közelebb álló osztályozást alkalmaz: 1. Az értelemi alakzatok (figures desens) a tropusokat foglalják magukban, a metaforát, a metonimiát, a szinekdochét stb. (Robrieux 2000, 46 61). 2. A szóalakzatok (figures de mots) a szavak hangalakján alapuló változásokat ölelik fel, például neologizmus, archaizmus stb., valamint a hangzásbeli egyezéseket, asszonánc, alliteráció stb. (Robrieux 2000, 62 82) 52

63 AZ ÓKORI RETORIKA 3. A gondolatalakzatok (figures depensée) az irónia, a paradoxon, a nagyítás és kicsinyítés alakzatai, a megszemélyesítés stb. (Robrieux 2000, ). 4. A szerkesztési alakzatok (figures de construction) a párhuzamon és az ellentéten, az ismétlésen és a halmozáson alapulnak, például a kiazmus, antitézis, aszündeton, allip- szis, anakoluthon stb. ( ). Heinrich F. Plett az alakzatokat szemioszintaktikai szempontból a nyelvi síkok szerint a következő osztályokba sorolta: 1. fonológiai, 2. morfológiai, 3. szintaktikai, 4. szemantikai, 5. grafémai, 6. textológiai és 7. intertextuális alakzatok. Ezen osztályok mindegyike két alosztályra oszlik az elhajlás két alaptípusa, az agrammatikus és a szingrammatikus elhajlás szerint: A magyar retorikai szakirodalomban Szörényi László és Szabó Zoltán Kis magyar retorikája az alakzatokat fonológiai, szintaktikai, szemantikai és pragmatikus alakzatokra osztja fel, majd külön tárgyalja a négy változáskategória mondatalakzatait (Szörényi Szabó 1997, ). Szathmári István stíluskutató csoportja pedig a funkcionális alakzatelmélet kutatásában értel maradandó eredményeket. Hol tart ma a stilisztika című kiadványukjól reprezentálja a csoport kutatási profilját (Szathmári 1996). A kognitív stilisztikáról (Bencze 1996, I/1 2), a trópus- és alakzatkutatásról kiváló áttekintést nyújt Bencze Lóránt (Bencze 1996, ). Az alakzatok világa című sorozatuk pedig az alakzatelméletről (Gáspári 2001) és az egyes alakzatok funkciójáról, például a retorikai kérdésről (Szikszainé 2001), az ismétlésről és az ellentétről (Heltainé 2001) stb. nyújt tanulságos elemzéseket FELHASZNÁLT IRODALOM Adamik Tamás (1978) Megjegyzések a hasonlatelmélethez. Filológiai Közlöny, Adamik, T. (1988) Bemerkungen zum Barbarismus. ActaAnt. Hung., Adamik Tamás (1995) Cicero stíluselmélete. In Cicero öröksége. Debrecen, Adamik Tamás (1998) Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Budapest, Seneca Kiadó. Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és ajegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Telosz Kiadó. Bencze Lóránt (1996, I/1 2) Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban. Budapest, Corvinus Kiadó. Bencze Lóránt (1996) A trópusok, az alakzatok és a metaforaalkotás. In Szathmári István: Hol tart ma a stilisztika? (Stíluselméleti tanulmányok) Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bolaffi, E. (1956) La critica filosofica e letteraria in Quintiliano. Latomus, CornificiRhetorica ad C. Herennium (1969) Introduzione, testo critico, commento a cura di G. Calboli. Bologna. Cornificius (1987) A. C. Herenniusnak ajánlott rétorika. Latinul és magyarul. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Adamik Tamás. Budapest, Akadémiai Kiadó. 53

64 AZ ÓKORI RETORIKA Dickey, M. (1968) Some Commentaries on the De inventione and Ad Herennium of the Eleventh and Early Twelfth Centuries. MRS, 6,1 40. Dihle, Albrecht (1977) Der Beginn des Atticismus. Antike und Abendland, Berlin, Douglas, A. E. (1957) A Ciceronian Contribution to Rhetorical Theory. Eranos, Düring, I. (1966) Aristoteles. Darstellung und Interpretation seines Denkens. Heidelberg. Fiske, G. C. (1929) Cicero s De oratore and Horace s Ars poetica. Madison. Gáspári László (2001) A funkcionális alakzatelmélet néhány kérdése. Az alakzatok világa 1. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. Gotoff, H. C. (1973) The Concept of Periodicity in the ad Herennium. HSCPh, Guillemin, A. M. (1960) Cicéron et Quintilien. REL, Hardie, W. F. R. (1968) Aristotle s Ethical Theory. Oxford, Clarendon Press. Heltainé Nagy Erzsébet (2001) Az ismétlés és az ellentét alakzatai Sinka István Kadocsa, merre vagy? című kisregényében. Az alakzatok világa 5. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. Hubbel, H. M. (1966) Cicero on Styles of oratory. Yale Classical Studies, Jahn, O. (1861) Ciceros Orator. Berlin. Marouzeau, J. (1954) Traité de stylistique latine. Paris. Morpurgo Tagliabue (1967) Linguistica e stilistica di Aristotele. Roma, Edizioni dell'ateneo. Norden, E. (1898) Die antike Kunstprosa kötet, Leipzig. Plett, Heinrich F. (2000) Systematische Rhetorik. München, Fink. Robrieux, Jean Jacques (2000) Rhétorique et argumentation. 2 e édition revue et augmentée. Paris, Nathan. Schmid, W. (1959) Über die klassische Theorie und Praxis des antiken Prosarythmus. Wiesbaden, Hermes Einzelschr Steinmetz, P. (1982) Untersuchungen zur römischen Literatur des zweitenjahrhunderts nach Christi Geburt. Wiesbaden. Stroux, I. (1912) De Theophrasti virtutibus dicendi. Lipsiae. Szathmári István (szerk.) (1996) Hol tart ma a stilisztika? Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. Szikszainé Nagy Irma (2001) A retorikai kérdés rövid tudománytörténete. Az alakzatok világa 3. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. Szörényi László Szabó Zoltán (1997) Kis magyar retorika. Budapest, Helikon Kiadó. Wilkinson, L. P. (1970) Golden Latin Artistry. Cambridge, Cambridge University Press. Zehetmeier, J. (1930) Die Periodenlehre des Aristoteles. Philologus, 85, AZ EMLÉKEZÉS (MEMORIA) Az írás feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják az emlékezőtehetségüket az írásba bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. (Platón) 54

65 AZ ÓKORI RETORIKA 6.1. AZ EMLÉKEZÉS MŰVÉSZETE A HELLENISZTIKUS RETORIKÁBAN A ránk maradt ókori retorikák közül A C. Herenniusnak ajánlott rétorika tárgyalja elsőként az emlékezőtehetséget, a memóriát. Természetesen ez nemjelenti azt, hogy a Kr. e. 1. század nyolcvanas éveiben írtak először az emlékezésről. Arisztotelész még nem említi Rétorikájában, azonban a hellenisztikus kor retorikái feltehetőleg foglalkoztak vele, de ezek elkallódtak. Cornificius már a görög retorikában kialakult és megállapodott rendszert ültetett át latinra. Ezaztjelenti, hogy az ő korára már kialakulta szónok öt feladata: a feltárás vagy anyaggyűjtés (inventio), az elrendezés, azaz a felépítés, struktúra (dispositio), a nyelvi formába öntés, a kifejezésmód (elocutio), az emlékezetbe vésés, a kész beszéd kívülről való megtanulása (memoria) és az előadásmód (actio, pronuntiatio). Cornificius így kezdi tárgyalni: Most pedig térjünk rá az összegyűjtött anyagok tárházára, az emlékezőtehetségre. Hogy az emlékezőtehetség fejleszthető-e tanítással, vagy teljesen természetes adottságtól függ, erre más, alkalmasabb időben válaszolok. Most úgy beszélek róla, mintha már bizonyítottam volna, hogy az elmélet és az oktatás e téren is sokra képes. Úgy vélem ugyanis, hogy az emlékezőtehetségnek is megvan a maga tudománya. Hogy miért ez a véleményem, majd máshol indokolom meg. Egyelőre azt fejtem ki, milyen az emlékezőtehetség. ( ) E szavakból arra következtethetünk, hogy a memória tana már régen kialakult, és módszertanát is rögzítették. Ennek lényegét dióhéjban így foglalja össze: Nos, kétféle emlékezőtehetség van: az egyik a természetes, a másika kifejlesztett. A természetes velünk született, és a gondolkodásunkkal együtt fejlődik; a kifejlesztett az, amit bizonyos irányítás és ésszerű képzés izmosít. Ahogy a született tehetség más téren is utánozza az elméleti tudást, az elmélet viszont erősíti és növeli a természetes adottságokat, ugyanúgy megtörténik e téren is, hogy olykor a természetes emlékezőtehetség, ha kiváló, hasonló lesz a kifejlesztetthez, a kifejlesztett viszont módszeres elméleti tudással megőrzi és továbbfejleszti a természetes adottságokat. ( ) A szerzőt tehát pedagógiai optimizmus vezéreli: meggyőződése, hogy a meglevő természetes tehetség továbbfejleszthető, a hiányzó pedig pótolható. A továbbiakban ez utóbbiról beszél, tehát arról, hogyan lehet az emlékezőtehetséget fejleszteni: Most a kifejlesztett emlékezőtehetségről fogok beszélni. A kifejlesztett emlékezőtehetség helyszíneken és képeken alapszik. Helyszínnek nevezzük azokat a dolgokat, amelyeket a természet vagy az emberi kéz körülhatároltnak, befejezettnek és felismerhetőnek alkotott, s így természetes emlékezőtehetségünkkel könnyen felfoghatók és megragadhatók, például egy épület, egy oszlopköz, egy szöglet, egy boltív és más hasonlók. Képeknek nevezzük annak a dolognak bizonyos formáit, jeleit és képmásait, amit meg akarunkjegyezni; például ha egy lóra, egy oroszlánra vagy egy sasra akarunk emlékezni, képét egy meghatározott helyszínen kell elhelyeznünk. ( ) A szerző az emlékezéstudományt görög szóval mnémonicának nevezi. Ennek alapjait a helyszínek (loci) és a képek (imagines) szolgáltatják. Ezek olyan kulcsot adnak a tanulók kezébe, mint a viasztábla vagy a papirusz és a betűk: Amiként azok, akik ismerik a betűket, le tudják írni azt, amit diktálnak nekik, és fel tudják olvasni, amit leírtak, akként azok, akik mnémotechnikát tanultak, el tudják helyezni helyszíneken azt, amit hallottak, és ezen helyszínek alapján emlékezetből elő tudják adni. Mert a helyszínek hasonlatosak a viasztáblához vagy a papiruszhoz, a képek a betűkhöz, a képek elrendezése és elhelyezése az íráshoz, az előadás pedig a fölolvasáshoz. Ha sok mindent meg akarunkjegyezni, sok helyszínt kell összegyűjteni, és a sok helyszínen sok képet kell elhelyezni. Úgy véljük továbbá, hogy e helyszíneket megfelelő sorrendbe kell raknunk, hogy a sorrend felborulása soha ne akadályozhasson a képek követésében, akárhányadik helyszínről van is szó, a sorozat elején vagy a végén, és felidézhessük azt, amit a helyszínekre bíztunk. ( ) A sorrend fontosságát az emlékezésben a modern lélektan is bizonyította: Egyszeri hallás után a listaszerű anyag felejtése gyors, és jellegzetes rendet mutat. Azonnali visszaidézéskor a lista elejére és végére jobban emlékszünk, mint a közepére; ezenkívül a visszaidézésta lista végével kezdjük (Jakab 1997,1,361). Cornificius is érzi, hogy a sorrend alapvető fontosságú az emlékezésben, ezért a rávonatkozó ismereteket tovább finomítja: Például, ha igen sok ismerősünket látnánk sorban állni, mindegy lenne számunkra, hogy a sor elejéről, végéről vagy közepéről kezdjük nevüket szólítani; ugyanígy történik a sorrendbe rakott helyszínek esetében is: a 55

66 AZ ÓKORI RETORIKA képekről emlékezve, bármilyen irányban haladva, bármilyen helyszín alapján felmondhatjuk azt, amit a helyszínekhez hozzárendeltünk; ezért vélem úgy, hogy a helyszíneket sorrendbe kell állítani. (3. 18, 30) A helyszínek, képek és sorrend (ordo) tehát a leglényegesebb elemei ennek a módszernek. Közülük a helyszíneket és a sorrendet tartósabban kell megjegyeznünk, mint a képeket: A kiválasztott helyszíneket erősen emlékezetünkbe kell vésnünk, hogy végérvényesen megragadjanak bennünk; mert a képek, mint a betűk, elmosódnak, amikor nem használjuk őket; a helyszíneknek, mint a viasztábláknak, meg kell maradniuk. És hogy véletlenül el ne tévesszük a helyszínek számát, jelöljük meg minden ötödiket: például az ötödik helyszínbe aranykezet teszünk, a tizedikbe egyik ismerősünket helyezzük, akinek neve Decimus. Könnyű lesz ezután, folytatva a sort, hasonló jeleket elhelyezni minden ötödik helyszínben. ( ) Ezután külön is foglalkozik a helyszínekkel. Ne legyenek forgalmas helyeken, különböző formájúak legyenek, hogyjól elkülönüljenek egymástól, közepes nagyságúak legyenek, közepes távolságra egymástól, s ne legyenek vakítóan fényesek, de sötétek sem. Legyenek könnyen áttekinthetők. Ilyen helyszínekből sokat kell összegyűjteni, és tartósan megjegyezni ( ). Miután alaposan leírta a helyszínek természetét és a sorrend fontosságát, ebből az is kiderül, hogy a helyszínek szerepe az, hogy a dolgok történésének sorrendjét segítsenek megjegyezni. A képek szerepe pedig az, hogy magukra a dolgokra emlékeztessenek: Mivel tehát a képeknek hasonlóknak kell lenniük a dolgokhoz, mi magunknak kell kiválasztanunk minden dologhoz a hozzá hasonlót. [...] A dolgok hasonlóságát úgy fejezzük ki, hogy maguknak a dolgoknak a képeit nagy vonalakban összeállítjuk. [ ] Gyakran egyetlen jellel és egy egyszerű képpel jegyzünk meg egy egész eseményt; például amikor a vádló azt mondja, hogy a vádlott méreggel gyilkolta meg az áldozatát, és azzal vádolja, hogy örökségszerzés céljából tette, és hogy e tettnek sok tanúja és ismerője van. Ha ezt akarjuk először felidézni, helyezzük az egész esemény képét az első helyszínbe, hogy védekezéskor könnyen rendelkezésünkre álljon. [ ] Majd ugyanígy a többi vádpontot is szép sorjában elhelyezzük a helyszíneken. És valahányszor fel akarjuk idézni az ügyet, ha a helyszíneket elrendezzük és a képeket gondosan megjelöljük, könnyen emlékezetünkbe idézhetjük azt, amit akarunk. ( ) A dolgok megjegyzésének folyamatát a modern lélektan is hasonlóan írja le: Értelmes anyagnál ajelentés őrződik meg, és nem a konkrét forma; ezért vagyunk képesek egy hallott és megértett szöveget saját szavainkkal elmondani (míg a szó szerinti felidézés rendszerint nem megy). Elbeszélő szövegből az esemény, ill. cselekvésláncolat marad meg emlékezetünkben. [...] Érvelő, tudományos szövegekből az értelmes összefüggések, a logikai rend őrződik meg. (Jakab 1997, I. 361) A helyszínekés képek módszere szó szerinti tanulásra is alkalmas. Cornificius így ír erről: A szavak hasonlóságát pedig úgy teremtjük meg, hogy minden egyes névnek és szónak az emlékét egy képpel jelöljük meg. [.] Ha a szavak hasonlóságát akarjuk képekkel kifejezni, nagyobb feladat hárul ránk, és képzeletünket erősebben kell foglalkoztatnunk. Ezt a következőképpen kell csinálni: Királyaink, az Átridák, térnek haza. Az első helyszínbe képzeljük oda a kezét az ég felé emelő Domitiust, amint éppen a Marcius Rexek korbácsolják. Ez idézi fel ezt: Királyaink térnek haza. A második helyszínen Aesopust és Cimbert öltöztessük Agamemnón és Menelaoszjelmezébe, mint az Iphigeneia előadásán. Ez lesz az Átridák". Így ábrázoljunk minden szót. A képeknek ez a kombinációja azonban akkor hatékony, ha e jelekkel a természetes emlékezetet ébresztjük fel; például ha adva van egy vers, először magunkban vegyük át kétszer-háromszor, és csak azután ábrázoljuk a szavakat képekkel. Így támogatja a mesterségbeli tudás a természetet. (3, 21, 34) A szerző itt a római történelem és a korabeli színházi élet ismeretét is bevonja a képek megalkotásába, hogy így azok alkalmasak legyenek a fenti tragédia szövegének megjegyzésére. A Cornificius leírta emlékezési módszer asszociáción alapul. A modern lélektan is tudatában van az asszociáció fontosságának, s így határozza meg: Asszociáció, képzettársítás (lat. társítás ): érzékleteink, észlelési élményeink, gondolataink emlékeinek összekapcsolódása, vagyis azon képességünk, hogy egyesek egymást felidézzék. Az asszociáció gondolata már Platón írásaiban feltűnik, Arisztotelész pedig a képzetek összekapcsolódásának szabályait is megfogalmazza Deanima (Lélekfilozófiai írások) c. művében. E szerint a visszaemlékezés melynek során korábban birtokolt tudást vagy képzetet nyerünk vissza- lényege, hogy amikor keresünk valamit emlékezetünkben, akkor 56

67 AZ ÓKORI RETORIKA egyidejűség, oksági kapcsolatok, rész-egész viszonyok és megszokás által összekapcsolt képzeteink fonalán haladva jutunk vissza a keresetthez. (Jakab 1997, I. 110) Ezen a lélektani alapon dolgozták tehát ki a hellenisztikus kor rétorai a fentebb ismertetett modellt. Egyébként minden tanulás alapja az asszociáció: Az asszociációs kapcsolat a tanulás eredménye; a tanulást úgy is értelmezhetjük, mint kapcsolatképzést. (Lappints 1997, 1.112) 6.2. AZ EMLÉKEZÉS CICERÓNÁL Cicero Kr. e. 56 táján befejezett De oratore (A szónokról) című dialógusában Marcus Antonius beszél a memóriáról. Rövid leírása három szempontból fontos. Az első az, hogy leírásában történeti szempontot érvényesít. Ez annyit tesz, hogy egyrészt utal Themisztoklésznek, a szalamiszi csata hősének (Kr. e. 480) közmondásosan csodálatos memóriájára, másrészt elmeséli, hogy a fentebb ismertetett, helyszíneken, képeken és sorrenden alapuló memorizálási módszer honnan származik. Elbeszélése szerint a fenti emlékezési művészetet a keószi Szimónidész (Kr. e ) egy csoda folytán fedezte föl. Történt ugyanis, hogy Szimónidész a thesszaliai Krannonban a gazdag Szkopasz házában lakomázott, és ott előadta azt a dalát, amelyet a ház ura rendelt tőle előre kialkudott honoráriumért. Miután a költő befejezte dalát, a háziúr az ígért pénznek csak a felét volt hajlandó kifizetni, s ezt azzal indokolta meg, hogy a versnek fele Kasztorés Pollux dicséretét szolgálta, következésképpen a honorárium másik felét adják meg ezek az istenek. Nem sokkal ezután, mesélik, Szimónidészhez egy hírnök érkezett azzal az üzenettel, hogy menjen ki, mert a ház előtt két ifjú feltétlenül beszélni akar vele. Szimónidész tüstént fölállt, kiment, de kint senkit sem talált. Amíg kívül volt, a ház, amelyben Szkopasz és vendégei lakomáztak, leomlott, és halálra zúzta a lakomázókat. A holttestek a súlyos falaktól oly mértékben deformálódtak, hogy az áldozatokat a temetéskor hozzátartozóik nem tudták azonosítani. Ekkor Szimónidész segített az azonosításban, mert emlékezett arra, melyik vendég melyik asztalnál ült. Ezen eseménytől figyelmeztetve ébredt rá arra, hogy legfőképpen a sorrend az, ami az emlékezést segíti ezzel a megállapítással zárja le Antonius történeti kitekintését (2, ). A második az, hogy rendkívüli fontosságot tulajdonít az emlékezőtehetségnek a szónoklásban: a szónoknak ugyanis nemcsak a szóban forgó beszédét kell kívülről tudnia, hanem a precedenseket és a váratlan fordulatokra adandó rögtönzött válaszokat is. Szimónidész példája arra figyelmeztet, hogy az emlékezésben az érzékszervek közül a látás a legfontosabb: fülünkkel és gondolkodásunkkal azt tudjuk igazán rögzíteni, amit láttunk. Homályos és távoli dolgokat is láttatni tudunk, ha megfelelő képekbe öltöztetve közvetítjük őket. Azoknak a formáknak és testeknek azonban, amelyek a szem elé kerülnek, székhelyre van szükségük (sede opus est ), ezzel magyarázhatjuk a hátterek fontosságát. Hogy ez a módszer mennyire hatékony, azt az athéni Kharmadasz és az asiai Metrodórosz példája bizonyítja, akik ezzel a módszerrel tették emlékezőtehetségüket híressé (2. 360). Cicero leírásának harmadik említésre méltó sajátossága az, hogy rövidebben tárgyalja az emlékezőtehetséget, mint Cornificius, mégis Cornificius nyomán fogalmaz, azaz a téma kifejtésekor ugyanazokat a szavakat alkalmazza: háttér (locus), kép (imago), sorrend (ordo), viasz (cera), betű (littera) stb. Végül pedig abból a tényből, hogy egyáltalán nem kritizálja e módszert, csak dicséri, arra következtetünk, hogy megbízhatónak tartotta. Sőt még védelmezi is azon lustákkal szemben, akik azt állítják, hogy a képek súlya elnyomja az emlékezőképességet, és még azt is elhomályosítja, amit a természet önmagában is megtarthatott volna (2. 360). Ez nem igaz mondja, és a már említett Kharmadasszal és Metrodórosszal bizonyítja az ellenkezőjét AZ EMLÉKEZŐTEHETSÉG QUINTILIANUSNÁL Az ókori retorikák közül Quintilianusé tárgyalja a leghosszabban az emlékezőtehetséget. Ha a szónoknak nincsjó memóriája mondja, akkor minden korábbi munkája fölöslegessé válik. Sőt az egész oktatás a memórián alapszik, ezért nevezik az ékesszólás kincsesházának (thesaurus eloquentiae ). Quintilianus itt Cornificius megállapítására utal, aki thesaurum inventorumnak, a feltártak kincsesházának nevezi a memóriát ( ). Nem akar azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy mi a memória, csak azt hangsúlyozza, hogy csodálatos, még álomban is dolgozik, és az ékesszólás neki köszönheti felvirágzását, hiszen nemcsak a gondolatokat őrzi meg, hanem még a szavak sorrendjét is, és hamarabb cserbenhagyják a szónokot a hallgatók, mint a memóriája. Tudománnyal fejleszteni is lehet, azaz az elméleti tudás fejlesztheti a természetes adottságot. Igaz, Platón azt állítja, hogy az írás feltalálása árt a memóriának, mivel amit leírunk, azt már nem akarjuk emlékezetben tartani. Ez nem feltétlenül igaz, mondja Quintilianus, mert azt, amit napokig írunk azzal a szándékkal, hogy majd meg is tanuljuk, már ez a figyelem segít megjegyezni ( ). 0 is elmeséli, hogy az emlékezés művészetét (artem 57

68 AZ ÓKORI RETORIKA memoriae) Szimónidész fedezte fel ( ). Ezután Szimónidészhez kapcsolódva ő is kifejti a helyek és a képek elméletét. Hasznos dolog, mondja, ha a leírt vagy az átgondolt dolgokat bizonyos jelekhez kapcsoljuk, mert ezek emlékeztetnek e dolgokra ( ). Majd idézi Cicero véleményét arról, milyenek is legyenek ezek a helyek ( ). Túlzásnak tartja viszont Metrodorus eljárását, aki az állatöv tizenkét jegyében háromszázhatvan ilyen helyet különített el ( ). Az emlékezés művészetét, mint mondják, elsőként Szimónidész fejtette ki; közismert a története. Miután egy megkoszorúzott ökölvívóra, előre kialkudott árért megírta a költeményt, amilyet általában a győztesekről szoktak költeni, a pénz egy részét nem fizették ki neki, mert a költők módján gyakran elkalandozott témájától, és Kasztórt meg Polluxot dicsőítette. Kijelentették, hogy a tiszteletdíj másik részét azoktól követelje, akiket magasztalt. A hagyomány szerint ezek meg is fizettek neki. Nagy lakomát csaptak ugyanis ugyanezen győzelem tiszteletére, s Szimónidészt is meghívták rá. A lakomáról azonban váratlanul kihívják azzal, hogy két ifjú érkezett lóháton és haladéktalanul beszélni akarnak vele. Bár nem találta meg őket, de a folytatás megmutatta, hogy az istenek kegyesek voltak iránta. Alighogy kilépett, az ebédlőterem leomlott a lakomázókra, és úgy szétzúzta őket, hogy sem az arcukat, sem összeszedett tagjaikat nem voltak képesek semmifélejelről felismerni a rokonok, akik el akarták temetni őket. Ekkor Szimónidész mondják emlékezve arra, hogy ki ki milyen sorrendben ült, a holttesteket azonosítani tudta. ( ) Szimónidész ezen esetéből vonták le azt a következtetést, hogy az emlékezést segítik a lélekben rögzített helyek, erről ki ki saját tapasztalata alapján meggyőződhetik. Mert ha egy idő után visszatérünk bizonyos helyekre, nemcsak rájuk ismerünk, hanem még az is eszünkbejut, hogy mit tettünk bennük, a személyek is felrémlenek előttünk, sőt az ott támadt gondolatok is eszünkbe jutnak. Ahogyan a legtöbb esetben, itt is a tapasztalat hozta létre a művészetet. Minél terjedelmesebb és minél jellegzetesebb helyszíneket válogassunk össze, például egy nagy házat sok-sok szobával. Ezekbe mindazt, amit meg akarunkjegyezni, elrendezzük, hogy gondolatunk késlekedés nélkül végigfuthasson minden részén. Először is arra ügyeljünk, hogy ne akadjon el az egyes dolgokon. Több mint erősnek kell lennie annak az emlékezetnek, amely más dolgokra emlékeztet. Majd a leírt vagy az elgondolt dolgokat értelmünkben valamely jellel megjelöljük, hogy az emlékeztessen rájuk. E jel lehet egy tárgy, például a hajózás, a katonáskodás vagy valamely szó. Mert egyetlen szó figyelmeztetésére az is eszünkbejut, amit elfelejtettünk. A hajózással kapcsolatos jel lehet egy vasmacska, a katonasággal kapcsolatos valamilyen fegyver. Mindezt így rendezik el: az első gondolatot a bejáratnál rakják le, a másodikat az átriumban, majd megkerülve a vízgyűjtő medencét, nemcsak a hálószobákban és a fogadótermekben helyezik a következőket, hanem a szobrok és más műtárgyak mellé is. Miután ezt így elvégezték, ha fel kell idézni az emlékezetet, sorra veszik ezeket a helyeket az elsőtől kezdve, és visszakérik mindegyiktől azt, amit rájuk bíztak, hogy képeik emlékeztessék őket. Így bármilyen sok is az, amire emlékezni kell, mintegy szíjjal összekötve, nem tévesztik össze az előbb állókat az utánuk következőkkel. Csak aztán kemény munkával meg kell tanulni mindezt. Amit a házról mondtam, ugyanazt lehet alkalmazni középületekre, hosszú útra, egy városnegyedre, sőt festményre is. Ilyen képeket el is képzelhetünk magunknak. Színhelyekre van tehát szükség, amelyeket elképzelünk vagy választunk, és képekre vagy képmásokra. Képek ismertetőjelek, amelyekkel megjelöljük azokat a dolgokat, amelyeket meg akarunk tanulni. Ahogyan Cicero mondja, a helyszínek viasztáblák, a képek betűk helyett állnak. A legjobb lesz, ha szó szerint idézem a következő részletet: Sokjellegzetes, egyértelmű helyszínt kell összegyűjteni, melyek közepes távolságra vannak egymástól, és olyan képeket, amelyek elevenek, élesek és szembeötlők, gyorsan felidézhetők, mert megragadnak a lelkünkben. ( ). A neves ókori szerzők közül Quintilianus az első, aki bizonyos nehézséget lát e fenti módszerben. Bár elismeri, hogy hasznos, mégis felveti, hogy olykor lehetetlen minden gondolatot úgy ábrázolni, mint a tárgyakat, és nem lehet minden szót képpel megjelölni, például a kötőszavakat. Ezért a hosszabb folyamatos beszéd megtanulására más eljárást ajánl. Ha hosszabb beszédet kell kívülről megtanulni, célravezetőbb részekre osztani, és a részeket külön-külön megtanulni. Arra azonban ügyelni kell, hogy ezek a részek ne legyenek túlságosan rövidek, mert így a beszéd darabokra hullik. Ezért nagyobb önálló részeket válasszunk, s ha ezek nagyon hosszúak, osszuk ketté őket úgy, hogy bizonyos nyugvópontokat állapítunk meg bennük. Azokat a részeket viszont, amelyeket nehezebben tudunk megjegyezni, lássuk el bizonyos jelekkel, hogy ejelek segítsék fölidézésüket. A helyekés képek részleges használatát tehát Quintilianus ezen eljárás esetében is hasznosnak tartja ( ). Fontos, hogy saját kéziratunkból tanuljunk, mert így nyomon követhetjük saját emlékezőtehetségünket. A törlést vagy közbeszúrást tekintsükjelnek, helyszínnek, afféle emlékeztető kapaszkodónak, mert a saját tapasztalásnak szintén szerepe van az anyag rögzítésében. Legjobb lenne csendben tanulni, így azonban figyelmünk elkalandozhatik. Ezt elkerülhetjük, ha hangosan tanulunk. Ezzel még az az előny isjár, hogy a hangos beszéd támogatja a memóriánkat. Arra azonban ügyeljünk, hogy ne legyünk nagyon hangosak, inkább csak mormolva tanuljunk ( ). Azt is megtehetjük, hogy mással olvastatjuk fel beszédünket, s hallás után tanuljuk meg. Jót tesz a tanulásnak, ha olykor-olykor próbára tesszük magunkat, hogy tudjuk-e már az eddigieket, mert ez is fokozza figyelmünket. Nagyjelentősége van a helyes felosztásnak a tanulásban: ha gondolatban felosztjuk 58

69 AZ ÓKORI RETORIKA beszédünket, s elmélkedünk a részeken, könnyebben megjegyezzük. Ha ezt módszeresen tesszük, beszédünk bármely részét bármikor fölidézhetjük. Előfordult vallja Quintilianus, hogy hallgatósága arra kérte, ismételjen meg egy részletet, s ezt mindig meg tudta tenni, pedig az ő memóriája csak közepes ( ). Ha azonban valaki azt kérdezné, hogy mi ajó emlékezőtehetség titka, arra ezt válaszolná: munka és gyakorlás. Minél többet kell könyv nélkül megtanulni nemcsak fiatalon, hanem később is. Eleinte rövidebb szövegeket tanuljunk meg kívülről, majd később napról napra növeljük az adagot. Költeményekkel kezdjük, azután térjünk át a szónoklatokra, s legutoljára hagyjuk a lazább ritmusú szövegeket, például ajogi paragrafusokat. Fontos, hogy hagyjunk időt a leülepedésre. Olykor egy-egy éjszaka csodákra képes. Arra, amit aznap még nem tudtunk, másnap már tisztán emlékezünk. Amit ugyanis gyorsan, rövid idő alatt tanulunk meg, gyorsan el is felejtjük. Nem kell hát csodálkozni, hogyjobban megragad a lélekben az, ami hosszabb idő alatt rögzült benne ( ). Kérdés mármost, hogy a szónoknak szó szerint meg kell-e tanulnia beszédét vagy elég, ha csak a gondolatmenetet és a sorrendet tanulja meg. Quintilianus szerint e kérdésre nem lehet általános érvényű választ adni, mert ha kedvezni akarunk az emlékezőtehetségünknek, és időnk is engedi, még az utolsó szótagot is meg kell tanulni. Ellenkező esetben ugyanis leírni is fölösleges volt ( ). De legfőbbképpen a fiatalokat kell ehhez hozzászoktatni. Ezért helytelen, ha súgó vagy írásos vázlat segítségét vesszük igénybe, mert ezzel hozzászoktatjuk magunkat a lustasághoz, és nem merünk felszabadultan szárnyalva beszélni. Ajó emlékezőtehetség ugyanis azt a látszatot kelti, hogy ott a helyszínen találtuk ki mindazt, amit mondunk. Ez a könnyed választékosság javára válikaz ügynek, és a szónoknak egyaránt ( ). Haazonban az emlékezőtehetségünk szerényebb, és időnk sincs elég, nem célszerű a szó szerinti tanulás, mert könnyen belesülhet az ember. Ez esetben a gondolatmenetet kell az emlékezetbe vésni, a szavakat illetően pedig teljes szabadságot kell adnunk magunknak, mert mindenki ragaszkodik saját szavaihoz ( ). Napjainkban a retorikák nem tárgyalják a memorizálást miért volt ez fontos az ókorban? A legfontosabb oka az volt, hogy a közfelfogás elvárta a szónoktól, hogy fejből, papír nélkül beszéljen. Általában sokkal nagyobb hallgatóság előtt beszélt, mint napjainkban, és jóval hosszabban. Nem voltak hangosító berendezések, következésképpen a hangerőn, a hangmagasságon és a tagoláson, azaz a beszéd ritmusán múlott csupán, hogy népes hallgatósága megértse a szónokot. A szónoknak egyaránt hatnia kellett a fülre és a szemre, mert amit hall és lát az ember, azt jobban megérti, mintha csak hallaná. Ha a beszélő papírhoz, könyvhöz van kötve, nem tud úgy egész testével kommunikálni, mint ha szabadon beszélne. Aki tehát azt akarta, hogy megértsék, azaz közölni tudja szándékát hallgatóságával, annak szabadon kellett beszélnie, mégpedig olyan ritmusban, amely egyaránt alkalmas gondolatok és érzelmek közvetítésére. A szükség kényszerítette hát rá a szónokokat az ókorban, hogy könyv nélkül és megfelelő ritmusban beszéljenek. De a memorizálás fontosságának más oka is volt: a könyvek kis példányszámban készültek, hiszen kézzel másolták őket, és drágán lehetett hozzájuk jutni. Olykor a tanulók nem tudták megvenni a tankönyvet, hanem kölcsönkérték rövid időre valakitől, jegyzeteket készítve belőle, megtanulták, s aztán visszaadták. Az ifjabb Plinius meséli nagybátyjáról, idősebb Pliniusról, hogy 160 könyvnyi kivonatolt feljegyzését Hispániában eladhatta volna sestertiusért, ami egy lovagi cenzusnak megfelelő összeg, de nem tudott tőlük megválni ( ). Ajó memória tehát a siker záloga is volt, s azok, akiknek ez megadatott, híresek lettek. Quintilianus is felsorol néhányat közülük, hogy buzdítsa ifjú tanítványait: Themisztoklésznek olyan memóriája volt, hogy egy év alatt anyanyelvi szinten megtanult perzsául. Mithridatész király huszonkét nyelven beszélt, annyin, ahány népen uralkodott. P. Licinius Crassus Dives, amikor Asiában helytartó volt, öt görög nyelvjárásban beszélt olyan tökéletesen, hogy mindig azon a nyelvjáráson tárgyalt, amely az ügyfeleinek anyanyelve volt (Val. Max. 8, 7, 6). Kürosz pedig, a nagy perzsa király, minden katonájának tudta a nevét. Theodektészről, aki rétor és tragédiaköltő volt, az a hírjárta, hogy egyszeri hallásra bármilyen verset vissza tud mondani. Szókratész pedig ezt mondja Hippiaszról: De az emlékezetbe vésés módszerét illető ügyességedet, úgy látszik, mégiscsak kifelejtettem; noha éppen ebben véled magad a legragyogóbbnak. (Platón ) Ma már szinte el sem hisszük ezeket az adatokat, mert teljesen más technikai körülmények között élünk. Az idősebb Seneca, a filozófus Seneca apja, akinek megbízhatósága és becsületessége közismert volt, közli a következő hihetetlen adatokat: Az öregség bizony már sok mindent elrabolt tőlem, a szemem fényét elhalványította, hallásomat eltompította, erős izmaimat elfárasztotta, s azok között, amiket még meghagyott lelkem részei közül, a memória a legérzékenyebb és legtörékenyebb, pedig hát éppen ezt támadta meg legelőször az öregség. Valamikor ez oly mértékben virult bennem, hogy nemcsak arra volt elég, amire a mindennapi életben szükség volt, hanem nem tagadom a csodájára jártak. Mert kétezer nevet, amelyet fölolvastak, ugyanolyan sorrendben visszamondtam, és amíg a tanárra vártunk, osztálytársaim összeállítottak egy kétszáz soros verset úgy, hogy ki-ki egy sort adott hozzá, s ezt hátulról kezdve az első sorig hibátlanul elszavaltam. (Controversiae 1. praefatio 2) 59

70 AZ ÓKORI RETORIKA 6.4. ÖSSZEGZÉS E rendkívüli eredményesség annak a különös gondnak tulajdonítható, amellyel az ókorban a természetes memóriát fejleszteni igyekeztek. Az antik festészetet kutató művészettörténészek legújabban felfedezték, hogy bizonyos rajzok és festmények azzal a céllal készültek, hogy A C. Herenniusnak ajánlott rétorika szerzője által elsőként részletesen leírt, a helyszínekre és képekre alapozott emlékezésművészetet szemléltessék. Például a szakirodalomban Tabulae Iliacae (Trójai képek) címen tárgyalt antik képsorokról legújabban nyomós érvekkel bizonyítják, hogy memóriafejlesztés céljából készültek. Ezek a képek meghatározott sorrendben a trójai háború eseményeit ábrázolják, s a háború menetében fontos történéseket képekkel és feliratokkal egyaránt rögzítik. Ez a tény érthetővé teszi azt is, miért beszél Quintilianus úgy a helyszínekről és képekről, mintha egy meghatározott képsort írna le. Azért, mert valóban létező, a memóriafejlesztésben ténylegesen alkalmazott képsorokra gondolt (Rouveret 1988, ). A modern retorikák ma már nem tárgyalják a memóriát, például P. J. Corbett kijelenti, hogy kézikönyvében nem foglalkozik vele (Corbett 1999, 22). Kivétel Bencze Lóránt, aki két értékes fejezetet szentel az emlékezetnek (Bencze 1996, 312. skk.). A modern lélektanok annál inkább kutatják. A pszichológusok kísérletekkel vizsgálták az emlékezés mechanizmusát. Ebbinghaus értelmetlen szótagokat tanultatott, Bartlett viszont értelmes szövegeket. Mindkét kutató bizonyította, hogy az előzetes ismeretek befolyásolják az új anyag megtanulását. Az értelmes anyag megjegyzése könnyebb, mint az értelmetlené. Az értelmes anyag esetén ajelentés őrződik meg, nem a forma. Listák tanulásakor a listák elejére és végére jobban emlékezünk. Ez az úgynevezett szeriálispozíció (sorrendi helyzet) hatás. A. Baddeley vizsgálta a rövid idejű és a hosszú idejű emlékezés lélektani folyamatát. A rövid idejű emlékezésből az újonnan tanult anyag többszöri ismételgetés révén kerül át a hosszú idejű emlékezésbe. A hosszú idejű emlékezéshez egy nyugalmi időszak is szükséges a tanulás után; ez az úgynevezett konszolidációs periódus. Hasonlóképpen a modern lélektani kísérletek bizonyították, hogy a képi emlékezés kapacitása sokkal nagyobb a verbális emlékezésénél. Mindez azt jelenti, hogy az ókori retorikusok Cornificius és Quintilianus lélektanilag helyesen jártak el, amikor a memóriafejlesztésben és a szó szerinti tanulásban a megfelelő sorrendbe rakott helyszínekés képek asszociációs eljárását alkalmazták. A középkorban ez a képi vagy architektonikus memória oly mértékben el volt terjedve, hogy hatása szépirodalmi alkotásban is kézzelfogható, például Dante Isteni színjátékában és Chaucer A hírnév háza című művében. De a kódexek díszes iniciáléi is e díszes kiemeléssel kisebb logikus részekre osztották a művet amit Quintilianus is oly melegen ajánl a szónoki beszéd memorizálásakor, s ezzel elősegítették hatékonyabb megjegyzésüket (Sloane 2001, ). Az emlékezés tehát az emberi szellemiség fontos összetevője, azért kutatták szenvedélyesen oly nagy gondolkodók, mint Platón az ókorban, Augustinus a középkor elején és Paul Ricoeur, a kiváló esztéta és filozófus napjainkban FELHASZNÁLT IRODALOM Agostino, V. ( ) Simonide inventore della mnemotecnica in Ciceronee in Quintiliano. RSC, Aurelius Augustinus (1982) Vallomások. Fordította és ajegyzeteket írta Városi István. Az utószót írta Redl Károly. Budapest, Gondolat Kiadó. Baddeley, Alan (2003) Az emberi emlékezet. Fordította Racsmány Mihály. Budapest, Osiris Kiadó. Bartlett, F. C. (1986) Az emlékezés. Budapest. Bencze Lóránt (1996) Mikor, miért, kinek, hogyan. I/1 2. Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban. Budapest, Corvinus Kiadó. Blum, H. (1964) Die antike Mnemotechnik. Leipzig. Caplan, H. (1970) Memoria: Treasure House of Eloquence. In Studies in Ancient and Mediaeval Rhetoric. Edited and with an Introduction by Anne King & Helen North Author: Caplan, Harry. Description, Ithaca, NY, Cicero, M. Tullius (1969) Deoratore. Edidit Kazimierz F. Kumaniecki. Leipzig, Teubner. Cicero (1987) A szónok. Kárpáty Csilla fordítása. In Cicero válogatott művei. Budapest, Európa Kiadó,

71 AZ ÓKORI RETORIKA Corbett, Edward P. J. Connors, Robert J. (1999) Classical Rhetoricfor the Modern Student. New York, Oxford University Press. Cornificius, (1987) AC. Herenniusnak ajánlott rétorika. Latinul és magyarul. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Adamik Tamás. Budapest. Akadémiai Kiadó. Hajdu, H. (1936) Das mnemotechnische Schriftum des Mittelalters. Franz Leo Bonset, Wien Leipzig. Jakab Zoltán (1997) Asszociáció. In Pedagógiai Lexikon. Budapest, Keraban, 1. kötet, Jakab Zoltán (1997) Emlékezés. In Pedagógiai Lexikon. Budapest, Keraban, 1. kötet, Lappints Árpád (1997) Asszociáció szerepe az oktatásban. In Pedagógiai Lexikon. Budapest, Keraban, 1. kötet, Platón (1984) Összes művei kötet. Budapest, Európa Kiadó. Pléh Csaba (1986) A történetszerkezet és az emlékezeti sémák. Budapest, Akadémiai Kiadó. Quintilianus, M. Fabius ( ) Szónoklattana. Fordította Prácser Albert. Budapest, Franklin. Ricoeur, Paul (2000) La mémoire, l histoire, l oubli. Paris, Édition du Seuil. Rouveret, A. (1982) Peinture et art de la mémoire, le paysage et allégorie dans les tableaux grecs et romains. In C. R.A. I., 1982, Rouveret, A. (1988) Les Tables iliaques et l'art de la mémoire. Bulletin de la société nationale des antiquaires de France, Paris, Senecae, Annaei (1872) Oratorum et rhetorum sententiae, divisiones, colores. Recognovit, Adolphus Kiessling. Lipsiae, Teubner. Simondon, M. (1982) La mémoire et l oublie dans la pensée grecque jusqu a la fin du V siecle avant J. C. Paris. Sloane, Thomas O. (2001) Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press. Yates, F. A. (1966) The Art of Memory. London, Routledge and Kegan Paul. 7. AZ ELŐADÁSMÓD (PRONUNTIATIO) Amikor megkérdezték Démoszthenésztóí, hogy a szónoklásban mi az első, az előadásmódnak adta az első, a második és a harmadik helyet. (Cicero) Már Arisztotelész felhívja a figyelmet az előadásmód fontosságára, s miután megjegyzi, hogy csak most kezdenek vele foglalkozni, ennyit mond róla: Az előadásmód összefügg a hangerővel: hogyan kell az egyes érzelmeknek megfelelően alkalmaznunk, azaz mikor legyen erős, gyenge és közepes, és hogyan kell élnünk a különféle hangfekvésekkel, a méllyel, a közepessel, és milyen ritmusban kell beszélnünk az egyes érzelmek szerint. Mert három dologra fordítunk figyelmet: a hangerőre, a harmóniára és a ritmusra. Majdnem mindig az ehhez értők viszik el a díjakat a különböző versenyeken. És ahogyan ott napjainkban a színészek nagyobb sikert aratnak a költőknél, ugyanez a helyzet a politikai gyűléseken is, az államformák tökéletlensége miatt. (Rét. 3. 1) Utolsó mondatában arra utal, hogy a politikai életben nem az ér el sikereket, akinek van mondanivalója, hanem az, aki mondanivalójátjól adja elő. Szerinte ajól rendezett államban kizárólag a mondanivaló helyessége volna a siker záloga, nem az előadásmód. Mivel pedig igen távol vagyunk még az ideális államtól, az előadásmódra nagy szükség van. Diogenész Laertiosz szerint Arisztotelész közvetlen utóda, Theophrasztosz már egy egész könyvet szentelt az előadásmódnak ( ), e műve azonban nem maradt ránk. Hasonlóképpen elvesztek a hellenisztikus kor retorikái is, amelyek már nyilvánvalóan tárgyalták az előadásmódot. 61

72 AZ ÓKORI RETORIKA 7.1. AC. HERENNIUSNAK AJÁNLOTT RÉTORIKA AZ ELŐADÁSMÓDRÓL Az első olyan retorikai kézikönyv, amely már módszeresen vizsgálja az előadásmódot, A C. Herenniusnak ajánlott rétorika. Cornificius munkájában azt a tanítást érjük tetten, amely a hellenisztikus korszakban alakult ki. Szerzőnk azonban nem volt megelégedve a korábbi szakírók tárgyalási módjával, ezért feltételezhetjük, hogy saját elképzelése szerint alakított a hagyományos tananyagon. Így kezdi ugyanis témáját: Sokan vallják, hogy a szónok számára az előadásmód a legfontosabb, és a meggyőzésben is ennek van a legnagyobb szerepe. Én bizony nem egykönnyen állítanám, hogy az öt képesség közül az egyik a legfontosabb, és azt sem merném vak- merően kijelenteni, hogy az előadásmód egyedülálló jelentősséggel bír. Mert a megfelelő anyaggyűjtés, az ékes stílus, a beszéd részeinek művészi elrendezése és mindezek gondos emlékezetbe vésése előadásmód nélkül nem képes többre, mint az előadásmód egyedül, a többi nélkül. Ezért, és mivel még senki sem írt erről a témáról megbízhatóan mindenkinek az volt ugyanis a véleménye, hogy nemigen lehet világosan írni a hangszínről, az arckifejezésről, a gesztusról, hiszen mindez érzék dolga, és mivel az előadói készség megszerzése nagyon is kívánatos a beszédhez, az egész kérdést igen gondosan meg kell vizsgálnunk. (3.11,19) Ezután megállapítja, hogy az előadásmód legfontosabb két eleme a hanghordozás és a testmozgás. Itt feltehetőleg Theophrasztosz tanításáról van szó, mert Cicero is e kettőt említi az Oratorban (55). A hanghordozásra vonatkozó tudnivalókat így összegezi: A hanghordozás sajátos jellegét az elmélet és a gyakorlás alakítja ki. Három eleme van. A hangmagasság, a hangerő és a hanghajlékonyság. A hangmagasság legnagyobbrészt születési adottság; valamelyest növeli, de legfőképpen megőrzi az ápolás. A hangerő leginkább az ápolás eredménye; valamelyest növeli, de legfőképpen megőrzi az utánzó gyakorlás. A hanghajlékonyságot, azazhogy a beszéd közben a hangunkat tetszés szerint tudjuk változtatni, leginkább a szónoki gyakorlás fejleszti. Ezért a hangmagasságról és részben a hangerőről is, mivel az egyik születési adottság, a másik ápolás eredménye, csak annyit érdemes mondani, hogy a hangápolás módját azoktól sajátítsuk el, akik e szakmában járatosak. ( ) Ezeket a szakembereket, akik a szónok hangjára, torkára ügyeltek, azokat ápolták görög szóval phonaszcinak nevezték. A hangerővel és a hanghajlékonysággal kapcsolatban azt tartja fontosnak, hogy A hangerőt úgy tudjuk a legjobban megőrizni a beszédben, ha a lehető legnyugodtabb és -visszafogottabb hangon mondjuk el a bevezetést. Mert megsérül a légcső, ha erős hanggal töltjük meg, mielőtt még lágy hanggal bejárattuk volna. És iktassunk be hosszabb szüneteket, a lélegzetvételtől ugyanis felfrissül a hang, és a hallgatástól megpihen a légcső. Ne beszéljünk egyfolytában hangosan, hanem térjünk rá a társalgási hangnemre: e váltogatások ugyanis azt eredményezik, hogy minden hangfekvésben frissek maradunk, mert egyetlen hangnemben sem eresztettük szabadjára a hangunkat. Továbbá kerüljük az éles hangú felkiáltásokat, a magas és túlságosan éles felkiáltás ugyanis megüti és felsérti a légcsövet, és egyetlen felkiáltás tönkreteheti hangunk csengését. A beszéd vége felé egy lélegzetvételre, megszakítás nélkül kell hosszan beszélni, mert a torok felmelegszik, a légcső megtelik, és a hang, mellyel változatosan bántunk, egyenletes és állandó csengésbe csap át. ( ) A továbbiakban szinte még egyszer megismétli a mondottakat a szónoki beszéd részeivel kapcsolatban ( ), majd rátér a hanghajlékonyságra: Nos, a hang hajlékonyságát gondosabban kell megvizsgálni, mivel teljes egészében a retorika szabályain alapul. A hang hajlékonysága alapján megkülönböztetünk társalgó, vitázó és fennkölt hangnemet. A társalgó hangnem nyugodt, és közel áll a hétköznapi beszédmódhoz. A vitázó hangnem éles, és bizonyításra meg cáfolásra szolgál. A fennkölt hangnem haragra gerjeszti vagy szánalomra indítja a hallgató lelkét. A társalgó hangnem négyféle lehet: komoly, magyarázó, elbeszélő, tréfálkozó. A komoly hangnem méltóságteljes és visszafogott. A magyarázó visszafogott hangon közli, mi hogyan történhetett vagy nem történhetett. Az elbeszélő úgy adja elő a dolgokat, ahogyan azok végbementek vagy végbemehettek. A tréfálkozó valamely okból mértéktartó ésjóindulatú nevetésre késztet. A vitázó hangnem lehet folyamatos és szaggatott. A folyamatosan vitázó hangnem gyorsuló és hangos előadásmód. A szaggatott vitázó hangnem ismételten közbeiktatott rövid szünetekkel tagolt, éles hangú beszéd. A fennkölt hangnem lehet buzdító és megindító. A buzdító az a hangnem, amely valamely bűnt felnagyítva a hallgatót haragra gerjeszti. Megindító az a hangnem, amely a kellemetlenségek felnagyításával a hallgató lelkét szánalomra indítja. ( ) 62

73 AZ ÓKORI RETORIKA Mivel tehát a hanghajlékonyság alapján háromféle hangnem van, s ez a három ismét nyolc alfajra oszlik, fontos tudni, milyen előadásmód felel meg mindegyiknek: Komoly társalgó hangnem esetén teli torokból, de igen higgadt és visszafogott hangon kell beszélni: úgy azonban, hogy a szónoki beszédmódról ne térjünk át a tragikusra. Amikor pedig magyarázó a beszédünk, kissé emeltebb hangon, gyors megszakításokkal és tagolásokkal kell élnünk úgy, hogy magával az előadásmóddal oltsuk be és véssük bele a hallgató lelkébe azt, amit bizonyítani akarunk. Amikor elbeszélő hangnemben adunk elő, változatos hangnemre van szükségünk, hogy úgy tűnjék: mindent úgy beszélünk el, ahogy történt. Ha azt akarjuk érzékeltetni, hogy valami gyorsan történt, lendületesen mondjukel, ha pedigazt, hogy vontatottan, mérsékeljük a tempót. Aztán hevesen, majd szelíden, szomorúan, vidáman beszéljünk, a szavakjelentése szerint váltogatva beszédünket. Ha tréfálkozó a hangnemünk, finoman zendülő hangon, alig észrevehető mosollyal, a féktelen kacagásnak még a látszatát is kerülve, finom átmenettel térjünk át a komoly beszédről a tréfára. Amikor pedig vitatkoznunk kell, ezt vagy folyamatosan, vagy szaggatottan kell tennünk. Folyamatos előadás esetén mértéktartóan fokozzuk a hangerőt, és idomítsuk a folyamatos szófűzéshez, és váltogassuk a hangfekvést, és beszéljünk gyorsan, hangosan, hogy a hangos előadás követni tudja beszédünk energikus áradását. A szaggatott hangnemben teli torokból kell minél hangosabb felkiáltásokat hallatni, és szerintünk annyi ideig kell tartaniuk a szüneteknek, ameddig az egyes felkiáltások tartanak. Fennkölt hangnemben, buzdítás esetén alkalmazzunk igen magas hangot, egyenletes hangzású, mértéktartó hangerővel, gyakori váltásokkal és a lehető legnagyobb gyorsasággal. Megindítás esetén használjunk visszafogott, mély fekvésű hangot, gyakori megszakításokkal, hosszú szünetekkel és feltűnő váltásokkal. ( ) A testmozgás tárgyalását meghatározással kezdi: A testmozgás a taglejtés és az arckifejezés bizonyos irányítása; hihetőbbé teszi mondanivalónkat. Arcunk tükrözzön szemérmet és erélyt, taglejtéseinkben viszont ne legyen feltűnő kecsesség, de darabosság sem, nehogy színésznek vagy kézművesnek nézzenek bennünket." Ezután a fentebb ismertetett nyolcféle hangnemnek megfelelő testmozgás leírása következik: A testmozgás tárgyalását ugyanazon felosztás szerint végezzük, mint a hang esetében tettük: mert ha komoly társalgó a hangnemünk, álló helyzetben ajobb kéz enyhe mozgatásával kell beszélnünk, örömteli, szomorú vagy közömbös arckifejezéssel követve beszédünk gondolatmenetét. Ha pedig magyarázó-társalgó a hangnemünk, fejünket kissé előrehajtjuk, mert úgy természetes, hogy minél közelebb vigyük arcunkat a hallgatóhoz, ha valamire tanítani vagy erősen ösztönözni akarjuk. Ha viszont elbeszélő-társalgó a hangnemünk, ugyanaz a testtartás látszik helyénvalónak, amit a komoly hangnemmel kapcsolatban az imént leírtam. Ha tréfálkozó a hangnemünk, arcunknak bizonyos vidámságot kell tükröznie, gesztikulálás nélkül. Ha folyamatos, vitázó hangnemben beszélünk, karunkat gyorsan mozgassuk, arckifejezésünket váltogassuk, tekintetünk szigorú legyen. Ha viszont a vitázó hangnem szaggatott, hevesen nyújtsukelőre karunkat,járkájunk ide-oda, olykor dobbantsunk lábunkkal, tekintetünk zord és merev legyen. Ha fennkölt hangnemben buzdítunk, alkalmazzunk valamivel lassúbb és megfontoltabb taglejtéseket; egyebekben ugyanúgy tegyünk, mint a folyamatos vitázó hangnemben. Ha fennkölt hangnemben szánalmat akarunk kelteni, sírjunk, mint az asszonyok, verjük fejünket, olykor öltsünk szomorú és zavart arckifejezést visszafogott, de határozott taglejtések kíséretében. ( ) Cornificinus érzi, hogy úttörő és nehéz feladatra vállalkozott, amikor az előadásmódról módszeresen kívánt írni, ez az oka annak, hogy a következő mentegetéssel zárja le témáját: Jól tudom, milyen terhet vállaltam magamra, amikor a testmozgást szavakkal, a hangot pedig leírással akartam utánozni. Ám ha nem bíztam is abban, hogy e kérdésről elég megfelelően lehet írni, és ha ez lehetetlen is, azt, amit leírtam, mégsem tartom haszontalannak, mert itt csak a legszükségesebbre akartam felhívni a figyelmet: a többit a gyakorlásra bízom. De tudnunk kell: ajó előadásmód lehetővé teszi, hogy úgy lássék, szívünkből beszélünk. ( ). 63

74 AZ ÓKORI RETORIKA 7.2. CICERO AZ ELŐADÁSMÓDRÓL (ACTIO) Cicero két helyen is foglalkozik az előadásmóddal. Először a Deoratore 3. könyvének a végén, ahol is Crassust írja le mintegy nyolcoldalnyi terjedelemben ( , 227). Másodszor a tíz évvel később keletkezett Oratorban foglalja össze röviden, két oldalban ( , 60). Mindkét leírásjellege más, mint Cornificiusé, aki jó tanárként, didaktikusan tárgyalja a témát, úgy, ahogyan egy tankönyvhöz illik. Cicero a De oratoréban a dialógus műfajának megfelelően oldottabb formában ismerteti, az Oratorban pedig tömör összefoglalását adja a tökéletes szónok szempontjából vizsgálva. Mindkét helyen eltér Cornificiustól abban, hogy a szónok öt feladata közül az előadásmódot tekinti a legfontosabbnak: A szónoklásban egyedül az előadásmód uralkodik -írja ( ). Ezen értékelését egyrészt Démoszthenész szavaival bizonyítja, aki az első, a második és a harmadik helyet is az előadásmódnakjuttatta, másrészt azzal, hogy rossz szónokok gyakran legyőztek kiváló szónokokat pusztán azzal, hogyjobb előadók voltak (De oratore ; Orator ). De abban is eltér Cornificiustól, hogy lélektanilagjobban megalapozza az előadásmód fontosságát. Abból indul ki, hogy amikor Gracchus beszélt, még ellenfelei is elsírták magukat, mert szeméből, hangjából és gesztusaiból olyan őszinte fájdalom áradt. Később a szónokok, akik az igazság előadói is, ezt a színészekre hagyták, akik csak utánozzák az igazságot. De minden térenjobb a valóság, mint az utánzása. Mivel a lélek indulatát, amelyet az előadásban kifejezésrejuttatni vagy utánozni kell, sok minden elhomályosítja vagy elfödi, el kell távolítani azt, ami akadályozza, hogy minél tisztábban kifejezésrejuthasson. Mert a lélek minden rezdülésének természettől valamiféle arckifejezés (voltus), hang (sonus) és taglejtés (gestus) felel meg. Az ember ugyanis olyan, mint egy hangszer, teste is és hangja is úgy szól, mint a lant húrja: élesen vagy mélyen, gyorsan vagy lassan, erősen vagy gyengén, s mindezekben van egy középső minőség, és vannak szélső értékek, s ez rendkívüli változatosságot tesz lehetővé a különböző érzelmeknek megfelelően ( ). Ezeketaz érzelmeket tragédiákból vett részletekkel szemlélteti: harag, szánalom, félelem, felindulás, öröm, szomorúság, s hangsúlyozza, hogy mindegyiknek más hang és más taglejtés felel meg ( ). A férfias testtartás, a kéz, az ujjak, a kar és a láb mozgása is, amennyiben a jelentést fokozzák, fontos. De az arctól függ minden, mégpedig a szemtől. Ez az oka annak, hogy a régi rómaiak nem szerették az álarcot. Az egész előadás ugyanis a lelkülettől függ, a lélek tükre pedig a szem. Ez az egyetlen érzékszervünk, mely a lélek minden rezdülését képes kifejezni ( ). Az előadás tehát úgyszólván a test beszéde (est enim actio quasi sermo corporis), a szemet pedig azért kaptuk a természettől, hogy lelkünk rezdüléseit tükrözze. Ez az oka annak, hogy a hang után a második hely az arcé az előadásban: van benne valamiféle mágikus erő. A szavak ugyanis azokra hatnak, akik értik őket, a tekintet mindenkire: a barbárokat, a primitív népeket egyaránt megbabonázza ( ). Cicero megállapítását a modern filmművészet is igazolja, amennyiben olykor egy-egy filmben a tekintet a legfontosabb kommunikációs eszköz. Végül a hang hajlékonyságának, a hangfekvések váltogatásának jelentőségét emeli ki, s ezzel kapcsolatban említi, hogy Gracchust, amikor szónokolt, egy fuvolás kísérte, és az illő hangfekvés váltogatásárajátékával figyelmeztette ( ) QUINTILIANUS AZ ELŐADÁSRÓL Quintilianus mintegy kétszáz évvel Cornificius után írja retorikáját, s ezen hosszú idő alatt sok minden megváltozott a retorika oktatásában. A legfontosabb változás Augus- tus korában következett be: ekkor a szónoklás a Forumról bevonult az iskolába, a retorikai iskolák számának gyarapodásával pedig a tananyagot is egyre módszeresebben dolgozták fel. Ez a változásjól megragadható Quintilianusnál: az előadásmódot mintegy negyven oldal terjedelemben tárgyalja, tehát jóval hosszabban, mint a korábbi szerzők. Tárgyalásmódjának külön értéke, hogy a korabeli elmélet és gyakorlat egyaránt tükröződik leírásában. Abból indul ki, hogy a latinban az előadásmódnak két elnevezése is van:pronuntiatio és actio. Mindkettő helyes mondja, az előbbi a szóbeli előadásról, az utóbbi a taglejtésről kapta a nevét, éppen ezért mindkettő használható. Magában az előadásban pedig csodálatos erő és hatalom van állapítja meg, ezt mi sem bizonyítjajobban, mint az, hogy olykor nem az számít, amit mondunk, hanem az, ahogyan mondjuk ( ). E megállapítás igazát többek között Hortensius példájával bizonyítja, aki híres és mindenki által csodált szónok volt, leírt beszédei viszont jelentéktelennek hatnak, nagy hírnevét tehát előadásmódjának köszönhette ( ). Mivel pedig az előadásmód két részre oszlik, hangra és taglejtésre, s az előbbi a fülre, az utóbbi pedig a szemre hat, e két érzékszerv pedig a lélekre, előbb a hangról szól, majd a taglejtésről, de e kettőnek összhangban kell lennie. A hanggal kapcsolatban fontos, hogy milyen, és hogyan tudjuk használni. A természetes hangot ápolással és naponkénti gyakorlással kell fejleszteni ( ). Aszóbeli előadásnak hibátlannak, világosnak, ékesnek és illőnek kell lennie ( ). 64

75 AZ ÓKORI RETORIKA Az előadásmód pedig olyan legyen, mint maga a beszéd. Ahogyan annak kifogástalannak, világosnak, ékesnek és illőnek kell lennie, úgy ez is kifogástalan lesz, azaz hibátlan, ha kiejtésünk könnyed, világos, kellemes és urbanus, azaz nem lesz benne sem vidékiesség, sem idegenszerűség. Mert bizony nem ok nélkül mondják, hogy barbár vagy görög, mert az embereket úgy ismerjük fel a hangjukról, ahogyan a fémeket a csengésükről. Így érjük el azt, amit Ennius dicsér, amikor Cethegusról azt mondja, hogy mézédes ajkú volt, és nem azt, amit Cicero így marasztal el: nem szónokolnak, hanem ugatnak". ( ) Előadásmódunk pedig először is akkor leszvilágos, ha a szavakat teljesen kiejtjük, mert egy részüket el szokták nyelni, más részüket pedig hanyagul mondják ki, mert a legtöbben nem ejtik az utolsó szótagokat, mivel az elsőkre a kelleténél nagyobb energiát fordítanak. De ahogyan elengedhetetlen a világos kiejtés, ugyanúgy kellemetlen és terhes minden hangzót külön kiejteni, mintegy megszámlálni. Mert a magánhangzók olykor igen gyakran összeolvadnak, olykor pedig bizonyos mássalhangzókat nem ejtünk a rákövetkező magánhangzók előtt. ( ) Ékes az előadásmód akkor, ha a hang könnyed, nagy, hajlékony, erős, kellemes, kitartó, csengő, tiszta, vágja a levegőt, és megül a fülben (mert bizony van olyan hang, amely hallgatásra született, nem nagysága, hanem sajátos csengése miatt), azonkívül legyen kezelhető, azaz feleljen meg minden kívánalomnak, legyen öble és terjedelme, mint ajó hangszernek. Ehhez járuljon az erős tüdő és a kitartó lélegzet, amely bírja a fáradozást. A szónoki előadáshoz azonban nem illik sem a túlságosan mély, sem a túlságosan magas hang. ( ) Már itt az ideje, hogy arról szóljunk, mi az illő előadásmód. Nyilvánvalóan az, amelyik alkalmazkodik ahhoz a tárgyhoz, amiről szó van. A hangunk többnyire lelkünk érzelmeinek függvénye, és úgy szól, ahogyan megütik. De minthogy egyes érzelmeink igaziak, mások pedig csak színleltek és utánzatok, az igaziak természetesen törnek föl belőlünk, úgy, ahogyan szenvedünk, haragszunk, méltatlankodunk, de mentesek a művészettől, ezért ésszel és fegyelemmel irányítani kell őket. Viszont azoknak, amelyeket csak színlelünk, megvan a maguk művészete, de nem természetesek, ezért ezek esetében az a legfontosabb, hogy úgy beleéljük magunkat, mintha valóban léteznének, s igazi érzelmek irányítanának bennünket. Így a hang mint közvetítő, átsugározza a bírák lelkébe azt a lelkiállapotot, amelyet tőlünk nyert. ( ) A hanggal legyen összhangban a taglejtés. A taglejtés fontosságát bizonyítja az, hogy szavak nélkül, önmagában sok mindent ki tud fejezni. A szónok illő és kellemes megjelenését is a taglejtése és mozgása biztosítja: az egyenes és természetes testtartás, mely összhangban van a tekintettel, döntő szerepetjátszik a hallgatóság megnyerésében. Az arc jelentőségét kiemelik a színházi álarcok, maszkok, amelyek a szereplőkjellemének megfelelően szomorúságot, fájdalmat, vadságot stb. fejeznek ki. De legfontosabb a szem, a szemöldök és a száj játéka. ( ). Az illendő megjelenés is a taglejtéstől és a mozgástól függ. Ez az oka annak, hogy Démoszthenész nagy tükörben nézve gyakorolta be az előadásmódot. [...] Ahogyan az egész testben, úgy a taglejtésben is a fej játssza a legfontosabb szerepet mind az imént említett illendőség, mind érzelmeink kifejezésében. Az illendőséget leginkább az egyenes és természetes fejtartás fejezi ki. A lehorgasztott fej ugyanis megalázkodást, a felvetett pedig önhittséget sugall, a félrehajtott fáradtságot, a hajlíthatatlan, merev ezzel szemben bizonyos lelki durvaságot tükröz. Azután minden mozdulata a beszédhez alkalmazkodjék, és legyen összhangban a taglejtésekkel, kövesse a kezek és az egész test mozgását: a tekintet ugyanis legyen mindig hűséges kísérője a taglejtésnek. ( ) A döntő szerep azonban az arcé. Ezzel fejezhetünk ki könyörgést, ezzel fenyegetést, hízelgést, szomorúságot, vidámságot, emelkedettséget vagy nyomottságot. Ezen csüngeneka hallgatók, erre tekintenek, ezt lesik, még mielőtt megszólalnánk. Ezzel szeretünk némelyeket, másokat ezzel gyűlölünk, ezzel értjük meg a legtöbb dolgot, és ez az, ami olykor minden beszédet pótol. Ez az oka annak, hogy a színházi darabokban a rendezők álarcoktól kölcsönöznek érzelmeket, például Aerope a tragédiában szomorú, Medea kegyetlen, Aiax feldult, Hercules mogorva. ( ) De az arcon is a szem a legkifejezőbb, amelyen keresztül a legjobban kiárad a lélek. Mozdulatlanul is vidámságtól ragyog, a szomorúságtól pedig úgyszólván elborul. Könnyeket is azért adott neki a természet, hogy a szív árulója legyenek, mert vagy a fájdalomtól törnek elő, vagy a boldogságtól gördülnek lefelé. Ha pedig mozgatjuk szemünket, figyelmes, nyugodt, öntudatos, szigorú, szelíd vagy zord lesz, mégpedig aszerint, ahogyan az előadásmód megkívánja. De ne legyen szemünk sohasem merev és szúrós, vagy bágyadt és bárgyú, vagy révedező és pajzán, megtört és kéjben úszó, sem kancsal, sem pedig hogy úgy mondjam fajtalan, mintha kívánna vagy ígérne valamit. ( ) 65

76 AZ ÓKORI RETORIKA Quintilianus rendkívül részletesen írja le a kéz szerepét, s ez az jelenti, hogy a korabeli szónoklásban a kéz munkájának rendkívül fontos szerepjutott a tetszés elnyerésében ( ). Külön figyelmet szentel a hibás taglejtések lenyesegetésének, például a szónok ne csapkodja saját hátát, válla fölött hátranyúlva, ne verdesse folyton a csípőjét, ne szaladgáljon beszéd közben stb. ( ). A kar mérsékelt előrenyújtása helyénvaló összefüggő, terjedelmesebb részek előadásában, feltéve, ha a vállak nyugodtak maradnak, és az ujjak a kéz kinyújtása közben lassan egyenesednek ki. De amikor valamit ékesebben és nagyobb szóbőséggel kell előadni, például efféléket: sziklás és magános helyek felelnek a szavára, a karunkjobban kilendülhet oldalra, és e taglejtéssel együtt áradjon a szavunk is. A kezeknek pedig, amelyek nélkül csonka és erőtlen lenne az előadás, oly sok mozgást kell végezniük, hogy szinte alig lehet felsorolni, mert követik a szóbőséget. A többi testrészünk ugyanis segíti a beszélőt, ezek viszont-szinte azt mondhatnám maguk beszélnek. Ezekkel kérünk, ígérünk, hívunk, elbocsátunk, fenyegetünk, könyörgünk, elutasítunk, félünk, kérdezünk, tagadunk; örömet, szomorúságot, kétkedést, beismerést, megbánást, mértéket, sokaságot, ritmust és időt fejezünk ki velük. Hát nem tudunk kézzel buzdítani, lecsillapítani, helyeselni, bámulatunknak vagy tartózkodásunknak utat engedni? Hát nem tölthetik be a névmások szerepét, amikor egy helyre vagy személyre rámutatunk? Bizony, az összes népek és nemzetek közismert nagy nyelvi sokrétegűségében a kéz tűnik számomra egyetlen közös nyelvnek minden ember számára. ( ) Az előadásmód fontosságának növekedését sejteti az is, hogy Quintilianus részletesen foglalkozika szónok külső megjelenésével, ruházkodásával: ruhája, cipője, haja legyen tiszta és rendes. Ne legyen elhanyagolt, de túlságosan gondozott sem, mert mindkettőért megszólják, s veszít hiteléből. Tunikája például a térdhajlásig érjen, mert ha hosszabb, az nőies, ha rövidebb, akkor még centuriónak nézik. Az sem mindegy, hogyan viseli tógáját stb. ( ). A szónok előadásmódját az is befolyásolja, hogy kik előtt, kiknek beszél. Bármilyen legyen is hallgatósága, azzal acéllal szónokol, hogy megnyerje, meggyőzze és megindítsa (11.3, ). Quintilianus arra is kitér, hogyan kell előadni a szónoki beszéd egyes részeit, a bevezetést, az elbeszélést, a kitérőt, a befejezést. A bevezetést nyugodtan és egyszerűen, az elbeszélést már nagyobb dinamikával kell elmondani, a legváltozatosabb előadásmódot a bizonyítás igényli. A kitérés hangvétele legyen szelíd és nyugodt. A befejezésé legyen a leggondosabb, mert ebben szánalmat vagy gyűlöletet kell ébreszteni a hallgatóságban és a bírákban (11. 3, ). Végül felhívja a figyelmet arra, hogy minden szónoknak saját egyénisége van, azaz az egyik szónok ezzel ér el sikert, a másik azzal. Ki-ki tanulmányozza, ismerje meg önmagát, ismerje meg saját titkát: mi az, amivel sikert remélhet, s azt fejlessze. De mindenben tartson mértéket, mert nem színésznek kell lennie, hanem szónoknak, azaz nem utánoznia kell, hanem feltárnia és közvetítenie kell az igazságot (11.3, ) ÖSSZEGZÉS Az előadásmód részletekbe menő kidolgozását az ókorban az a tény tette szükségessé, hogy nem voltak hangosító berendezések. Korunkban, amikor mikrofon pótolja a hangerőt, az előadásmód veszített ugyanjelentőségéből, de a mindennapi szükség, a társadalmi elvárás mégis fenntartotta, ez az oka annak, hogy a legújabb magyar retorikák is gondot fordítanak rá. A Szónokok, előadók kézikönyve című kiadványban Wacha Imre ír részletesen a szöveg hangos megjelenítéséről, Bognár Elek pedig a szónoki magatartásról (Deme 1974, ). Fischer Sándor Retorikájában Beszédtechnika és Beszédművészet címen értekezik igen hasznosan az előadásmódról (Fischer 1981, ). Az előadói magatartásról pedig, azaz az előadásmód minden részletkérdéséről Montágh Imre közöl ma is nélkülözhetetlen ismereteket Figyelem vagy fegyelem?! című munkájában (Montágh 1986, 9 110). Több tanulmány foglalkozik az előadásmóddal a Wacha Imre szerkesztette Retorika című tanulmánygyűjteményben (Wacha 1988/1989, 54 67, 68 85, ). Gáspári László Retorikájában a beszédtechnika címszó alatt tárgyalja az előadásmódot (Gáspári 1988, 30 60), Wacha ImreAkorszerű retorika alapjai című kézikönyvének utolsó fejezetét (X. A kommunikáció eszköztára) szenteli az előadásmódnak (Wacha II ). Egészen új oldalról, az elméleti nyelvészet felől közelíti meg Bencze Lóránt az előadásmódot, amikor Arámutatás és utalás (deixis és referencia) a nyelvben címen vizsgálja (Aczél Bencze 2001, ) FELHASZNÁLT IRODALOM Aczél Petra Bencze Lóránt (2001) Mikor, miért, kinek, hogyan? Hatékonyság a nyelvi kommunikációban II/I II. Budapest, Corvinus Kiadó. 66

77 AZ ÓKORI RETORIKA Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és ajegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Telosz Kiadó. Ax, W. (1999) Les lauriers de César. Zu einem humoristischen Fall moderner Rezeption der römischen Rhetorik. In Siegmar Döpp (Hrsg.): Antike Rhetorik und ihre Rezeption. Stuttgart, Franz Steiner Verlag, Bremmer, J. Roodenburg, H. (ed.) (1991) A Cultural History of Gesture. From Antiquity to the Present Day. Cambridge, Polity Press. Cornificius (1987) A. C. Herenniusnak ajánlott rétorika. Latinul és magyarul. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Adamik Tamás. Budapest, Magyar Könyvklub. Deme László (összeáll.) (1974) Szónokok, előadók kézikönyve. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. Fischer, Sándor (1981) Retorika. A közéleti beszéd gyakorlata. Második változatlan kiadás. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. Gáspári, László (1988) Retorika. Egységes jegyzet. Budapest, Tankönyvkiadó. Gleason, M. W. (1995) Making Men: Sophists and Self Presentation in Ancient Rome. Princeton, Princeton University Press. Quintilianus M. Fabius (1913, 1921) Szónoklattana. Fordította Prácser Albert. Budapest, Franklin. Kennedy, G. (1972) The Art of Rhetoric in the Roman World. Princeton, Princeton University Press. Kennedy, G. A. (1999) Classical Rhetoric and Its Christian and Secular Tradition from Ancient to Modern Times. 2d ed. Chapel Hill, The University of North Carolina Press. Krumbacher, A. (1920) Die Stimmbildung der Redner imaltertum bis auf die Zeit Quintilians. Padeborn. Michel, A. (1960) Rhétorique etphilosophie chez Cicéron. Paris, PUF. Montágh Imre (1986) Figyelem vagy fegyelem?! Budapest, Kossuth Könyvkiadó. Pease, Alan (1989) Testbeszéd. Budapest, Park Könyvkiadó. Piwonka, P. (1949) Lucilius und Kallimachos. Frankfurt a. M. Reynolds, J. F. (ed.) (1993) Rhetorical Memory and Delivery. New York, Collier. Scaglione, A. (1972) The Classical Theory of Compositionfrom Its Origins to the Present: A Hystorical Survay. Chapel Hill, University of North Carolina Press. Wacha Imre (szerk.) (1988/1989) Retorika. Tanulmányok, témavázlatok, témaösszefoglalók a politikai retorika körépből. Budapest. Wacha Imre [1994] A korszerű retorika alapjai kötet. Budapest, Szemimpex Kiadó. Weidner, R. (1925) Ciceros Verhaltnis zurgriechisch-römischen Schulrhetorik seiner Zeit. Diss. Erlangen. 67

78 2. fejezet - RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG 1. A RETORIKA A KÖZÉPKORBAN ÉS A RENESZÁNSZ IDEJÉN Minthogy a szónoklás művészetének igaz és hamis dolgokról is meg lehet győzni az embereket, ki merné azt állítani, hogy a hamisság elleni harcban fegyvertelenül kell az igazságnak a maga védelmében helyt állnia? (Szent Ágoston) 1.1. AUGUSTINUS RETORIKÁJA A klasszikus antik retorika Quintilianus Szónoklattanában érte el a csúcspontot. Az utána következő két évszázadban semmit sem adtak hozzá ehhez a rendszerhez, inkább elvettek belőle, s az újonnan felmerülő igényeknek megfelelően alakítottak rajta. Erről tanúskodnak azok a kisebb retorikák, amelyeket C. Halm adott ki Rhetores Latini Minores (Kisebb latin rétorok) címen. E hanyatlás okát két tényezővel magyarázhatjuk: egyfelől az antik retorika vázlatosabb formában is elégséges volt ahhoz, hogy a császárság 2. és 3. századában a társadalmi igényeket kielégítse, másfelől az iskolai oktatás tananyagában is bizonyos csökkenés következett be. Ez a politikai és társadalmi helyzet csak a 4. század vége felé változott meg, amikor is a kereszténység előretörésével a keresztény tudományosság új feladatok megoldására alkalmazta a retorika szabályrendszerét. A 4. század vége felé ugyanis a keresztény tudományosság homlokterébe a Biblia értelmezése került. E feladat megoldását Augustinus (Szent Ágoston, ) végezte el De doctrina Christiana (A keresztény tanításról) című művében, melynek első három könyvét 396-ban, a negyediket pedig 426-ban fejezte be. Az 1. könyvben rögtön megállapítja, hogy az írás tanulmányozása két dolgon alapul: a helyes értelem megtalálásának módszerén és a megtalált igazság közlésének módján. Ezután kijelenti, hogy minden tudomány dolgokkal és jelekkel foglalkozik, mert a dolgokat jelek által ismerjük meg (1.4). Meghatározza ajelet (ajel az, ami önmagán kívül valami mást isjelöl), majd megállapítja, hogy a beszédjelek rendszere, következésképpen amikor Isten az igazságot és szándékát közölte az emberekkel, eztjelekkel tette. Ha tehát meg akarjuk ismerni az igazságot, előbb meg kell ismernünk ajeleket. Minden Szentírás-magyarázat két dologra épül: az egyik az értelmezést kívánó helyek feltárásának módja, a másik pedig a megértettek előadásának módja. Előbb a feltárásról fogunk értekezni, s majd csak utána az előadásról. Nagy és nehéz teher ez, s ha már felemelni is nehéz, tartok tőle, hogy magunkra vállalni egyenesen meggondolatlanság. Így is lenne, ha elsősorban önmagunkban bíznánk. Miután azonban e mű létrehozásába vetett reményünket az táplálja, akitől ilyesféle elmélkedéseink során már sok adományt kaptunk, nem kell attól félnünk, hogy nem fog többet adni, ha egyszer már elkezdtük felhasználni ajándékait. (1. 1) Minden tanítás vagy dolgokkal, vagy jelekkel kapcsolatos, de olyan módon, hogy a dolgokat jelek útján ismerjük meg. Sajátos értelemben e helyütt azt nevezem dolognak, amit nem használunk valaminek ajelölésére. Ebben az értelemben dolog a fa, a kő, a barom és a többi ilyesféle; az a fa viszont már nem, amelyről azt olvassuk, hogy Mózes a keserű habokba vetette, hogy megszűnjék keserűségük, és az a kő sem, amelyet Jákob a feje alá helyezett, sőt a kos sem, amelyet Ábrahám áldozott fel fia helyett. Ezek ugyanis oly módon dolgok, hogy egyúttal más dolgokjeleiként szolgálnak. Vannak azonban másfélejelek is, amelyeket kizárólag jelölésre használnak, mint például a szavak. Csak az használ ugyanis szavakat, aki valamitjelölni akar velük. Ennek alapján már világos, hogy mit neveznekjel- nek: azokat a dolgokat, amelyeket valaminek ajelölésére használunk. Ennélfogva minden jel egyúttal dolog is; ami ugyanis nem dolog, az egyáltalában semmi sem. Nem minden dologra igaz azonban, hogy egyúttal jel is. Ezért tehát, ha dolgok és jelek e megkülönböztetésekor dolgokról beszélünk, akkor ezt úgy tesszük, hogy jóllehet közülük némelyik alkalmas lenne valaminek ajelölésére, ez mégse tegye használhatatlanná előbbi felosztásunkat, amelynek során először dolgokról, majd jelekről beszéltünk; ésjól jegyezzük meg, hogy most azt kell szem előtt tartanunk, hogy mi a dolog maga, s nem azt, amit lényegén kívül még jelölhet. (1. 2) Egyes dolgok élvezetre valók, más dolgok használatra, s megint mások maguk élveznek vagy használnak másvalamit. Az élvezetre való dolgok tesznek boldoggá bennünket. Azok, amelyek használatra valók, segítenek 68

79 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG bennünket boldogságra törekvésünkben, s mintegy támaszt nyújtanak, hogy eljussunk azokhoz, amelyek boldoggá tesznek bennünket, és hogy hozzájuk tapadhassunk. Mármost abban az esetben, ha mi, akik élvezünk és használunk más dolgokat, s arra rendeltettünk, hogy a kettő között legyünk, azokat a dolgokat akarjuk élvezni, amelyek használatra valók, akadályba ütközünk a számunkra megszabott pályán, sőt olykor el is térünk tőle, olyannyira, hogy csak lelassulva közelítünk az élvezetre való dolgok birtokbavételéhez, vagy még el is fordulunk tőlük az alantas dolgok iránti szeretetünk bilincsében. (1. 3) (Városi István, Böröczki Tamás fordítása) Ajeleket két nagy csoportra osztja: természetes és mesterséges (egyezményes) jelekre. Ez utóbbiak közé tartozik a nyelv és annak elemei, a szavak. Amikor tehát beszélünk, jeleket adunk. Jeleink, a szavak lehetnek alap- és átvitt jelentésűek. Ezeknek mindegyike lehet ismerős, ismeretlen és kétértelmű. A nyelvi jel természetével jár, hogy kétértelmű, mert a szavaknak van objektív (vis verbi) és szubjektív (voluntas signi ficandi) jelentésük. Mivel a Biblia is szavakból áll, az isjel, Isten ugyanis szavakba öntve közli szándékát az emberekkel, aszó kettős természetéből következik, hogy a Biblia értelmezésében is tudományos a szó szerinti és átvitt értelmezési mód. Minden olyan helyet a Bibliában, amely sérti a tisztes erkölcsöket, az emberi morált és méltóságot, átvitten, szimbolikusan kell értelmezni. Augustinus tehát az antik retorika és a dialektika felhasználásával kidolgozza a jelelméletet azzal a céllal, hogy tudományos alapot teremtsen a Biblia átvitt értelmezéséhez. Mármost ajelek közül egyesek természetesek, mások pedig az emberek közti megegyezésen alapulnak. Természetes jelek azok, amelyek úgy teszik lehetővé, hogy önmagukon kívül valami mást is felismerjünk általuk, hogy nincs jelen semmiféle, a jelentésre irányuló akarat vagy szándék, mint ahogy például a füst tüzet jelez. Nem törekszünk ugyanis arra, hogy jelezze, de a tapasztalat körébe tartozó dolgok felismerése és megjegyzése révén akkor is rájövünk, hogy tűz van a közelben, ha csupán füstöt látunk. Ajelekezen osztályába tartoznak az állatnyomok is, és a haragos vagy szomorú ember arckifejezése szintén jelzi lelkiállapotát, még akkor is, ha ezt maga a haragos vagy szomorú ember egyáltalán nem szeretné. De bármely más, lélekben támadt indulatot is elárul az arcunk, még akkor is, ha nem törekszünk erre kifejezetten. Ajelek ezen osztályát azonban most nem célunkvizsgálni. Minthogy felosztásunkat érintette, nem lehet teljesen mellőzni, ám pillanatnyilag elegendő annyi, amennyit elmondtunk róla. Mármost a megegyezésen alapuló jelek azok, amelyeket bizonyos élőlények állapítanak meg egymás között a maguk használatára, abból a célból, hogy amilyen pontosan csak tudják, megjelöljék lelkük indulatait, benyomásaikat és mindazt, amit a maga lelkében hordoz. Szándékunk tehát az, hogy ajeleknek ezt a csoportját vegyük szemügyre és tárgyaljuk meg, mégpedig amennyiben az embereket illeti, mivel azokat ajeleket, amelyeket isteni szándék állapított meg és a Szentírás foglal magába, szintén emberek fedték fel számunkra, nevezetesen azok, akik írásba foglalták. ( , 3) Két oka lehet annak, ha nem értjük meg a leírtakat: ha ismeretlen vagy kétértelműjelek elfedik az értelmét. Ajelek pedig vagy sajátosak, vagy átvitt értelműek. Sajátosnak mondjuk, ha olyan dolog jelölésére használjuk, amely miatt megalkottuk, mint például ha azt mondjuk bos (ökör), és arra a négylábú háziállatra gondolunk, amit a velünk latinul beszélő emberek ezzel a névvel illetnek. Átvitt értelműek, ha azokat a dolgokat, melyeket már sajátos nevükkel megjelöltünk, valamely más dolog jelölésére használjuk fel, mint amikor azt mondjuk, hogy ökör, s e két szótagon azt a négylábú háziállatot értjük, amelyet e névvel szoktunk illetni, ámde e háziállat által az örömhír hirdetőjére gondolunk, akit az Írás az Apostol magyarázata szerint ekképpen jelölt meg: ne kösd be a nyomtató ökör száját. ( ) Az átvitt értelmű kifejezésekkel kapcsolatos kétértelműségek megoldása azonban, amelyekről a következőkben kell beszélnünk, nem mindennapi figyelmet és kitartást igényel. Most először is arra kell vigyáznunk, hogy ne betű szerint fogjuk fel a képletes kifejezéseket. Hiszen az apostol mondása erre is vonatkoztatható: a betű öl, a szellem pedig éltet. Amikor ugyanis úgy kezelünk egy képletes kifejezést, mintha azt szó szerint kellene értenünk, testi módon gondolkozunk. Márpedig semmit sem nevezhetnénk találóbban a lélek halálának, mint azt, amikor a lélek értelme, tehát az a képessége, amellyel az állatok fölé emelkedik, a betűkhöz való ragaszkodás miatt a test szolgájává válik. Mert aki a betűhöz ragaszkodik, úgy fogja fel az átvitt értelmű kifejezéseket, mintha azok is szó szerintiek volnának, és a szó szerint értendő dolgot nem hozza összefüggésbe valami más jelentéssel, hanem például ha a szombat szót hallja, nem gondol másra, mint az állandóan ismétlődő hét nap egyikére; vagy ha azt hallja:»áldozat, gondolatai nem képesek túllépni az állatokból vagy a föld teremtményeiből álló szokásos áldozaton. Nyomorúságos lelki szolgaság az, ha valaki dolgokként kezeli ajeleket, mint ahogy az is, ha képtelen az értelem szemét a testi teremtmények fölé emelni, hogy ott az örök fényben részesüljön. ( ) (Városi István, Böröczki Tamás fordítása) 69

80 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG A kétértelműséggel kapcsolatban Augustinus foglalkozik tropusokkal, a szóképekkel is, mert ezek igen gyakoriak az Írásokban is, például az allegória, az irónia stb. Hasznosságukat így ajánlja: Mégis ismeretükre azért van szükség az Írásban található kétértelműségek tisztázása során, mert amikor a kifejezések szó szerinti jelentéséből származó értelem képtelenséghez vezet, körül kell néznünk, hogy nem valamilyen szókép-e az, amit nem értünk. Ezzel a módszerrel többnyire feltárhatjuk azt, ami rejtve van. ( ) E kérdéssel kapcsolatban tér rá Tyconius bibliai hermeneutikájának ismertetésére. Tyconius a patrisztika korának egyik legeredetibb alakja. Életéről csak annyi tudható, hogy a 4. században Észak-Afrikában élt, a donatistákhoz tartozott, de őket is bírálta, ezért a donatista zsinat 380-ban elítélte. Liber regularum (Szabályok könyve) című munkáját a 4. század vége felé írta, ezért feltételezhető, hogy Nyugaton ez a legelső latin nyelven írt bibliai hermeneutikai kézikönyv. Annak ellenére, hogy Augustinus bírálja e munkát, hatása alól mégsem tudta kivonni magát. Elővigyázatra int ugyan e művel szemben, mégis részletesen ismerteti Tyconius hét szabályát ( , 37, 55). Egy bizonyos Tyconius, aki donatista létére támadhatatlan írásokat tett közzé a donatisták ellen, és éppen azzal árulja el jellemhibáját, hogy nem akart minden tekintetben búcsút mondani nekik, írt egy könyvet, amelynek a Szabályok könyve címet adta, mivel hét szabályt ismertetett benne, amelyek mint kulcsok, képesek szerinte feltárni mindazt, ami a Szentírásban rejtve van. Első szabálya: az Úrésaz Úr teste; a második: az Úr kettős teste; a harmadik: az ígéretek és a törvény; a negyedik: a faj és nem; az ötödik: az idő; a hatodik: az ismétlés; a hetedik: az ördög és az ördög teste. Ha fejtegetése alapján megvizsgáljuk e szabályokat, úgy találjuk, hogy nem kis mértékben segítenek feltárni azt, ami a Szentírásban rejtve van. Ámde azért nem lehet pusztán e szabályok segítségével érthetővé tenni mindent, ami nehezen érthetően van megírva, hanem egyéb módokat is figyelembe kell vennünk, amelyeket Tyconius olyannyira nem volt képes e hetes számba belefoglalni, hogy ő maga is sok homályos pontot megmagyaráz úgy, hogy közben az említett szabályok egyikét sem alkalmazza: nem is szükséges, mert ott nem vetődik fel olyan kérdés, amely összefüggene e szabályokkal. JánosJelenéseivel kapcsolatban például azt kutatja, hogy miként kell értenünk a hét egyház angyalát, akiknek a parancs értelmében Jánosnak írnia kell; majd miután hosszasan fejtegeti a tárgyat, arra a következtetésre jut, hogy az angyalokon az egyházakat kell értenünk. A bő lére eresztett értekezésben azonban nyoma sincs az említett szabályoknak, és mégis az a benyomásunk, mintha a leghomályosabb dolgokat kellene megfejtenünk. Példaként elegendő ezt felhozni, ugyanis hosszadalmas és fáradságos munka lenne a kanonikus Írásban foglalt összes olyan homályos helyet összegyűjteni, amelyeknek megvilágításához egyáltalán nincs szükség az általa említett hét szabályra. ( ; Városi István, Böröczki Tamás fordítása) A 4. könyvben tér rá arra a kérdésre, hogyan lehet közölni a megtalált igazságot a hallgatósággal. Ezt a témát mint láttuk az ókori retorika az elocutio (kifejezésmód, stílus) címszó alatt tárgyalta. Augustinus először határozottan síkra száll amellett, hogy a keresztény szónoknak is ismernie kell a retorikát, hogy érdekfeszítően és hatásosan tudja hirdetni a keresztény igazságot, majd két kérdést emel ki és tárgyal részletesen e témakörből: a szöveg tagolásának és a három stílusnem elméletének kérdését. Arisztotelész és Cicero nyomán megállapítja, hogy a szövegértelmezésben és a megtalált értelmezés közlésében alapvető fontosságú a szöveg tagolása. Cicero Orator című művének tanításait továbbfejlesztve részletesen foglalkozik a komma (szószerkezet), kólon (tagmondat) és aperiodus (körmondat) leírásával. Az az alapelve, hogy az egyházi szónoknak szükségszerűen tanítania kell, de ez önmagában nem elég, mert olykor gyönyörködtetésre és megindításra is szükség van, szintén Ciceróra megy vissza. Az egyszerű stílusban a szónok tanít, a közepesben gyönyörködtet és megnyer, a fennköltben pedig megindít és meggyőz. Cicero sorrendjét azonban megváltoztatja: előbb tárgyalja a szövegtagolást, majd utána a három stílusnemet. E változtatás oka nyilvánvalóan abban keresendő, hogy a szövegértés szempontjából fontosabb a tagolás, mint a stílusnem kérdése. Minthogy a szónoklás művészetének segítségével igaz és hamis dolgokról is meg lehet győzni az embereket, ki merné azt állítani, hogy a hazugság elleni harcban fegyvertelenül kell az igazságnak a maga védelmében helytállnia, hogy tudniillik azok, akik hamisságról akarják meggyőzni hallgatóikat, már a bevezetésben képesek legyenek őketjóindulatúvá, figyelmessé és könnyen taníthatóvá tenni, ellenfeleik pedig ne tehessék meg ugyanezt? Talán úgy illik, hogy az előbbiek lényegre törően, világosan és hihetően adjákelő a hamisat, az utóbbiak viszont úgy beszéljenek az igazságról, hogy közben unalmat ébresztenek hallgatóikban, érthetetlen dolgokat mondanak nekik, s a végén senkit sem győznek meg közülük? Jó lenne, ha az előbbiek szofista érveikkel szorítanák háttérbe az igazságot, és győznének meg a hamisról, emezek meg képtelenek volnának megvédeni az igazságot, és megcáfolni a hamisságot? Amazok talán indítsák csak meg, űzzék tévedésbe hallgatóik lelkét, rémítsék meg szavaikkal, tegyék őket kedvük szerint szomorúvá vagy vidámmá, legyenek képesek bármire feltüzelni őket, emezek viszont lagymatagon és hűvösen ásítozzanak az igazság érdekében? Ki lenne annyira esztelen, hogy így gondolkodjék? Ha tehát az ékesszólásban valójártasság annyira központi kérdés, hogy a jóra és a rosszra való rábeszélésben ekkora szerepe van, miért nem törekszenek a jók ennek megfelelő erőfeszítésekkel az elsajátítására, hogy harcba száljanak az igazságért, ha egyszer a gonoszok aljas és 70

81 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG hiábavaló céljaik érdekében messzemenően igénybe veszik ezt az eszközt az igazságtalanság és tévelygés szolgálatára? ( ; Városi István, Böröczki Tamás fordítása) Nemcsak a retorika tanítja ezt, mondja Augustinus, hanem a természetes értelem is. A Szentírás szerzői és a szent apostolok retorikát nem tanultak mondja, mégis természetes könnyedséggel alkalmazták mindhárom stílusnemet. Éppen emiatt a stílusnemeket szemléltető példáikat már nem a pogány szerzők műveiből veszi, hanem a Bibliából, továbbá Cyprianus (Kr. u. 3. század) és Ambrosius (Szent Ambrus 340 k. 397) műveiből. De tovább is fejleszti a három stílusnem elméletét azzal, hogy az egyszerű stílusban is észreveszi a fennköltséget. Ha olykor megesik, hogy a keresztény szónoknak kis dolgokról kell beszélnie, például arról a pohár vízről, amelyről Krisztus azt mondta, hogy nem marad el a jutalma annak, aki tanítványainak adja, e pohár víz nagy témává, az üdvösség eszközévé válik, következésképpen a szónoknak fennkölt stílusban kell róla szólnia. Ezzel szemben olyan nagy témáról, mint a Szentháromság egysége, egyszerű stílusnemben kell prédikálnia, hogy minden hallgató megértse. Egy jeles szónok mondotta, mégpedig igen helyesen, hogy ajó szónoknak úgy kell beszélnie, hogy tanítson, gyönyörködtessen és megindítson". Majd hozzátette: a tanítás alapkövetelmény, a gyönyörködtetés kellemes, a megindítás pedig a győzelem ismérve. E három közül az első, vagyis a tanítás követelménye az általunk tárgyalt dolgoktól függ, a másik kettő teljesítése pedig attól, hogy miként beszélünk. Aki tehát úgy beszél, hogy tanítani akar vele, az ne gondolja, hogy már mindent elmondott tanítványának, amit akart, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy a tanítvány megértette a dolgot. Mert lehet, hogy ő maga elmondta, amit ért, azt azonban nem gondolhatja, hogy annak is elmondta, aki nem értette azt meg. Ha viszont megértette, akkor bárhogyan mondta is, elmondta. És ha még gyönyörködtetni is akarja őt, vagy meg akarja indítani a lelkét, ezt nem tudja akárhogyan elérni, hanem nagyon is fontos, hogy milyen módon szónokol. És amint hallgatónkat azért kell gyönyörködtetnünk, hogy lekössük a figyelmét, úgy azért kell megindítanunk, hogy kedvet kapjon a cselekvéshez. Akkor gyönyörködtetjük, ha kellemesen beszélünk, s éppen így, akkor indítjuk meg, ha szereti, amit ígérünk, ha fél attól, amivel fenyegetjük, ha gyűlöli azt, amit kárhoztatunk, rajong azért, amit kínálunk neki, ha fájlalja azt, amit ilyennek festünk le, örül annak, amit örömtelinek hirdetünk, ha megkönyörül azokon, akiket szavainkkal könyörületre méltónak állítunk eléje, és kerüli azokat, akiktől ijesztő szavakkal óvjuk, s még sok egyéb történhet a nagyszerű ékesszólás által a hallgatóság lelkének megindítására. És mindezt már nem azért tesszük, hogy megtudják, mit kell tenniük, hanem hogy megtegyék azt, amiről tudják, hogy meg kell tenniük. ( ; Városi István, Böröczki Tamás fordítása) Augustinus tehát megteremtette a keresztény retorikát, amely egyfelől tágabb körű lett, mint a klasszikus pogány retorika, mert magába olvasztotta a dialektikát, a teológiát, továbbá a kultúra azon részeit, amelyeket a Szentírás értelmezése megkövetelt. Ám szűkebb körű is lett, mert a rétor hagyományos öt feladatát inventio, dispositio, elocutio, memoria, pronuntiatio kettőre redukálta, az inventióra és az elocutióra. E kettő egymáshoz való viszonyát azonban megváltoztatta, amennyiben az inventiót tekintette elsődlegesnek, és vele szemben háttérbe szorította az elocutiót. Augustinus retorikafelfogása kihatott az egész középkori retorikára, ezért is tárgyaljuk őt a középkori retorika keretén belül A RETORIKA SZEREPE A KÖZÉPKORBAN A középkor (kb ) minden részében tökéletesen kidolgozott retorikai rendszert örökölt az ókortól. Arra a kérdésre azonban, hogy mire használta ezt a rendszert, miben változtatott rajta, meglehetősen nehéz válaszolni, egyszerűen azért, mert nem ismerjük teljesen a középkori retorika korpuszát. Több középkori értekezés ugyanis nincs még kiadva, de ugyanúgy a könyvtárak polcain szunnyadnak azok a középkori kommentárok is, amelyeket Cicero De inventione (A feltárásról) és Rhetorica ad Herennium (A C. Herenniusnak ajánlott rétorika) című munkákhoz írtak. Tovább bonyolítja ezt a képet az a tény, hogy a középkor mintegy ezer évében sokat változott a társadalom retorikához való viszonya, s ettől függően a retorika hasznosítása is. Az is előfordult, hogy a középkor egyes századaiban, egyes iskoláiban a retorikát mint pogány tudományt gyanakodva szemlélték, vagy pedagógiai alapon feleslegesnek tekintették. Joannes Saresberiensis (Salisburyi János, 1115/20 k. 1180), az úgynevezett chartres-i iskola kiválósága Cornificius-követőknek nevezi ezen irányzat követőit, akik azt hirdették, hogy a természet megtanít mindenkit beszélni, ezért fölösleges retorikával foglalkozni, helyette a filozófiát kell tanulmányozni. Velükszemben János hangsúlyozza, hogy a retorika az etika és a kultúra letéteményese, és arra tanítja meg az embereket, hogy megfelelően kifejezésre juttassák szándékukat, és kölcsönösen megértsék egymást. Ennek ellenére megállapítható, hogy a középkorban a retorika áthatotta az egész kultúrát: iskolai tananyag volt, erről tanúskodnak a fennmaradt tankönyvek, s ilyen 71

82 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG értelemben az antik kultúra továbbélésének mutatójává és a középkori eszmerendszer lényeges alkotóelemévé vált. Egyaránt befolyásolta a tudományos és szépirodalmat, de rányomta a bélyegét a kancelláriai hivatalos iratok struktúrájára és hangnemére is. Ízléstelenül károg ez a família (de saját szavaival), s ebből is nyilvánvaló, hogy az ékesszólás valamennyi elvét elveti. Mert ahogy maga is tanúsítja, nem képesek egyszerre ügyelni az értelemre, valamint a nehezebb igeidők egyeztetésére. Bánom is én; beszéljen bár hamisan, csak helyesen értse. De egyáltalán nem nyugszik, mert hazug a szája és a lelke, így hát hamisan beszél és hamisan gondolkodik. Ezt mondja: fölöslegesek az ékesszólás elvei, mert az vagy a természet adománya, vagy természettől fogva hiányzik. Mondhatom, ennél tévesebb állítás nem létezik! Az ékesszólás az a képesség, melynek birtokában el tudjuk azt mondani, amit a lélek ki akar fejezni. Ugyanis valamiképpen a napfényre hozza és közrebocsátja azt, ami a szív rejtekében van. Mert nem az az ékesszóló, aki bármit bárhogyan hajlandó elmondani, hanem csak az, aki lelkének szándékát megfelelően adja elő. E megfelelőség viszont megköveteli azt a képességet (mely a könnyedséggel rokon), hogy szokásunkat követve utánozzuk a sztoikusokat, akik a szavakjelentésénekjobb megértése kedvéért a szavak eredetét is igen gondosan kutatták. Tehát ékesszóló az, aki könnyedén és megfelelően tudja szóval kifejezni, amit érez. Az erre szolgáló készséget igen helyesen nevezik ékesszólásnak. Mi lehetne ennél hasznosabb a gyakorlatban, előnyösebb a vagyonszerzésben, biztosabb ajóindulat elnyerésében, megfelelőbb a dicsőség meghódítására nem tudnám megmondani. (Metalogicon, Az ékesszólás ajánlása, Adamik Tamás fordítása). A középkori retorika a latin Nyugaton bizonyos klasszikus és késő császárkori szövegek tanulmányozásával kezdődött, s ezek mindvégig irányadók maradtak mind a gyakorlat, mint az elmélet terén. A rendszeres retorikai képzés alapkönyvei közé tartoztak a következő művek: Cicero Deinventione című munkája, és az akkor szintén Cicerónak tulajdonított Rhetorica ad Herennium és Boethius (6. század) De topicis differentiis (Érvelési különbségek) című munkája. E művek a cicerói hagyományokat közvetítették, és az érvelés retorikai és logikai alapjait tanították a középkor folyamán. E retorikai és logikai hagyománnyal párhuzamosan a grammatikai hagyomány is erősen érvényesült, amely az írott és szóbeli megnyilatkozások előállítására, azok stílusára és szerkezetére összpontosított: Horatius Ars poeticája, Donatus Ars maiorja és Ars minorja. Ezt árnyalta a késő császárkor teológiája, szemantikája és bibliai hermeneutikája úgy, ahogyan az Augustinus De doctrina Christiana című, nagy hatású művében testet öltött. A középkor későbbi századaiban Quintilianus Institutio oratoriája is éreztette hatását, de csak a legnagyobb alkotóknál. A retorika helyzetét árnyalta az a körülmény is, hogy a felsőoktatás anyaga is megváltozott. Az ókorban a retorika alkotta a felsőfokú oktatás anyagát, a középkorban ezt kiszorította a teológia, ajog és az orvostudomány. A kolostori iskolákban sem az igehirdetést tartották fontosnak, hanem a szemlélődést, a közelkerülést Istenhez. A középkori feudális államok nem teremtették meg azt a politikai, társadalmi életet, amelyben a szónoklás virágozhatott volna, s emiatt szerepét nem is annyira a beszédben látták, inkább abban, hogy segíti az adminisztrációs ügyintézést: levelek, okiratok és törvények megszövegezését és értelmezését. A fenti változások ellenére a retorikát az egész középkoron keresztül alkalmazták, mégpedig többféle területen. Martianus Capella De nuptiis Philologiae et Mercurii (Phi- lológiaés Mercurius mennyegzője) című munkája (5. század), Cassiodorus (6. század) Institutiones divinarum et saecularium litterarum (Az egyházi és világi tudományok rendszere), valamint Isidorus ( ) Etymologiaesive Origines (Etimológiák vagy eredetek) című műve alapján a retorikát a hét szabad művészeten belül a logikával és a grammatikával együtt a trivium részének tekintették és tanították. A logikát (dialektikát) az érvelés, a meghatározás és a felosztás tudományának, a grammatikát a helyes beszéd és írás, a retorikát pedig a kifejezés, a stílus és a kompozíció tudományának tekintették. Boethius ( ) felfogásában a retorika a dialektikához kapcsolódik, annak sajátos formájaként. Amíg a dialektika kérdés-felelet formájában érvényesül, a retorika folyamatos beszéd formájában. A dialektika logikailag cáfolja az ellenfelet a vitatkozás során, a retorika a beszéddel a bírák meggyőzésére törekszik. Mivel a retorika már Boethiusnál a dialektikához kötődött, a későbbi középkori filozófusoknak nem volt nehéz az invenciót és a diszpozíciót átutalni a dialektikába, így a retorikára csak a kifejezésmód (stílus) és az előadásmód maradt, illetve a memória, de azt sok esetben elhanyagolták, mivel a templomi prédikáción kívül a középkori társadalom kevés teret biztosított a szónoklásnak. E változásokat hűen tükrözi Salisburyi János, aki Metalogicon című művében az úgynevezett cornificianusokkal szemben védelmébe veszi atrivium tárgyait: a grammatikát, a logikát és a retorikát, s egyben érdekes betekintést nyújt a kor kulturális viszonyaiba és legfőbb iskoláinak tanítási módszereibe. Ö a trivium mindhárom tárgyát alapvető fontosságúnak tartja, de a grammatikát és a retorikát a korszellemnek megfelelően a logika részének tekinti, a poétikát pedig a grammatika körébe utalja. 72

83 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG Tervének célja igen világos: a logikát kezdi támadni, aztán hasonló haraggal üldözi a filozófia valamennyi ágát. De hát valamivel el kellett kezdenie! Úgy határozott hát, hogy azzal kezdi, amiről úgy vélte, hogy másokjól ismerik, saját eretnekségének pedigjobban megfelel. Nézzük meg most, és határozzuk meg, mi a logika. A logika (hogy a szó jelentése a lehető legteljesebben feltáruljon) a beszédnek vagy az érvelésnek a tudománya. Olykor leszűkítik, és csak az érvelés módjaira korlátozzák e szó jelentését. Akár a következtetés módjait tanítja, akár bármely beszéd szabályrendszerét szolgáltatja, kétségtelenül tévednek azok, akik haszontalannak mondják, hiszen ajózanabb megfontolás bizonyítja, hogy mindkettőre égetően szükség van. E kettős jelentést az eredeti görög szó hozta magával, ott ugyanis a logosz szó olykor beszédet, olykor indoklást jelent. Ám hogy minél szélesebbre táruljon jelentése, ajelen esetben mindenféle beszéd irányítását neki tulajdonítjuk. Így sohasem bizonyítják rá, hogy haszontalan, mivel egyetemesebb módon is megmutatkozik, hogy egészében nagyon hasznos és szükséges. Ha ugyanis ahogy gyakran mondják szükséges a szó használata (ezt senki sem tagadja), minél rövidebb úton lehet elsajátítani, annál hasznosabb e tudás, és annál megbízhatóbb. (I. 10. Arról, hogy mit jelent a logika szó) A szabad művészetek között első a logika; a logikának arról a részéről kapta a grammatika a nevét, amely a beszédtanítás elemi ismereteivel foglalkozik. Így a logika szó jelentése igen széles körű, mert nemcsak a vitatkozás tudományára korlátozódik. A grammatika a helyes beszéd és írás tudománya, és az összes szabad tudományok kezdete. De minden filozófia bölcsője is, és hogy úgy mondjam az egész irodalomtudomány első táplálója. Ö fogadja a természet öléből született gyenge csecsemőket, táplálja gyengeségüket, a filozófia felé vezeti növekvő lépteiket, s az édesanya gondoskodásával irányítja és őrzi a bölcs egész életét. (I. 13. Miért hívják a nyelvtant grammatikának?). A nyelvtan más dolgokban is utánozza a természetet. A költészet szabályai ugyanis világosan kifejezésre juttatják a szokások természetét, s arra utalnak, hogy a költőnek követnie kell a természetet: Formál minket a természet: kebelünkbe is érzést, indulatot kelt, elszomorít, vagy kedvre deríthet, földre tipor, súlyos gonddal nehezíti a szívünk, s azt, ami így forrong bennünk, kifejezzük a nyelvvel. (Horatius: Ars poetica Szepessy Gyula fordítása) Mégpedig úgy, hogy a természet útjáról nem tér le a költő, sőt egész lényével, mozdulatával, hangjával és teljes igyekezetével hozzá akar idomulni: De előbb te zokogj keserűen, másként nem siratom sorsod, nem könnyezek érted. (Uo ) Ha meg akarsz örvendeztetni, előbb magad örvendezz, mert: Ha szavad bántón, hamisan cseng, vagy szundítok, vagy kacagok. (Uo ). Eközben nemcsak a verslábakra és az időmértékre kell tekintettel lenni, hanem a korokra, helyekre, időpontokra is, és más olyan körülményekre, amelyeket ajelen esetben nem érdemes megemlíteni, hiszen minden a természet műhelyéből kerül ki. Olyannyira otthon van a poétika a természet dolgaiban, hogy sokak szerint nem is része a nyelvtannak, hanem önálló tudomány, és nem tartozikjobban a grammatikához, mint a retorikához. De mindkettővel rokon, mivel mindkettővel vannak közös szabályai. Civakodjék ezen, aki akar (bár igazán nem szándékom, hogy viszályt szítsak), mégis mindenki engedelmével úgy vélem, a költészettant a nyelvtanhoz kell kapcsolni úgy, mint tudományának anyjához és táplálójához. Jóllehet egyikük sem teljesen természeti jelenség, és mindkettőjobbára az embert dicsérheti mint lényegének szerzőjét és feltalálóját, mégis a természet is követeli jussát mindkettőben. Akárhol van is az igazság, a költészettan vagy a nyelvtan tárgykörébe tartozik, vagy ki kell zárni a szabad művészetek köréből. (I. 17. Arról, hogy a költészetben is a természetet utánozzuk) 73

84 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG A szentbeszédeket többnyire az antik retorika előírásai szerint állították össze, de voltak olyanok is, akik új utakon jártak, mint például Alkuin (Alcuinus, 730 k. 814), a Ka- roling-reneszánsz egyik legnagyobb tanítója, Dialogus de rhetorica et virtutibus (Párbeszéd a szónoklattanról és az erényről) címen önálló retorikát is írt. Hrabanus Maurus (776856), aki az antik receptek mellett saját ötleteit és tapasztalatait is felhasználta beszédei elkészítésekor, és mint egyházi elöljáró papjainak képzéséről is gondoskodott De clericorum institutione (Az egyháziak tanításáról) című művében is. Különösen gyors fellendülés következett be az igehirdetésben a kolduló szerzetesrendek (például a ferences és a domonkos rend) megalakulásával, amelyek sajátos feladatuknak tekintették a prédikálást, és rendjeik szellemének megfelelően újfajta stílust teremtettek meg a században. Ám a retorikának ez az ősi szerepe háttérbe szorult egy újabb szereppel, a levélírással, az oklevélszerkesztéssel szemben. A levél és egyéb hivatalos dokumentumok írása az ars notaria (jegyzői tudomány) területéhez tartozott, és sajátos hivatalos stílust teremtett meg, melynek fontos követelménye volt a világosság, az illőség, bizonyos ritmus és a formulák, például az alázatossági formula (formula devotionis), az arenga (az írásba foglalásjelentősége) stb. Az oklevél elvben három részre tagolódik: ünnepélyes bevezető rész (protocollium), az oklevél tárgyául szolgáló jogi tény vagy intézkedés (contextus), a befejező rész (eschatocollium), s e főrészek tovább tagolódnak, például fohászkodás (invocatio), a kiállító neve, rangja (intitulatio) stb A KÖZÉPKORI RETORIKAI TANKÖNYVEK: ARTES DICTAMINIS Azokat, akik a dokumentumokat készítették, notariinek vagy dictatoresnek, azokat a kézikönyveket vagy tankönyveket pedig, amelyek a dokumentumok előállításának szabályrendszerét tárgyalták, dictamennek nevezték. Az ókori retorikai hagyományok alapján e kézikönyveknek három válfaja alakult ki: a költészet, a levélírás és a prédikálás kézikönyve. A források és a funkciók közössége rokonította egymással e műfajokat. A cicerói retorika és a horatiusi poétika hagyományainak ötvözésével létrejöttek a középkori költészettanok, az artespoetriae a latin nyelvű iskolák tankönyveiként. A grammatikai képzés eredményeként alakultak ki, de retorikai célokat szolgáltak, s aránylag rövid idő alatt felvirágoztak: 1175 és 1280 között Franciaországban, Angliában és Németországban. Időrendi sorrendben a legjelentősebbek a következők: Matthaeus Vindocinensis: Ars versificatoria (Verstan, 1175 körül), Galfridus de Vinosalvo: Poetria nova (Új költészettan, ), Johannes de Garlandia: Poetria de arteprosayca, metrica et rithmica (Költészettan, a prózai metrikus és ritmikus művészetről, 1252), Eberhard: Laborintus (1280). E kézikönyvek a feltárással, az elrendezéssel, a stílussal és az írás fajaival foglalkoznak, a metrikussal (az antik időmértékes formában írt versekkel) és a ritmikussal (a himnuszok hangsúlyos és rímes formájával). Céljuk az volt, hogy elősegítsék az utánzáson alapuló versírást, de bevezettek a hagyományos és középkori költészetelméletbe is. Galfridus Poetria novája Horatius Ars poeticájával szemben hangsúlyozta újdonságát, és főleg a versírás technikáját tárgyalta. Az ars dictaminis vagy ars dictandi (a levélírás művészete), igazi középkori műfaj, amely a királyi kancelláriák igényeit elégítette ki. Ezek részben az antik levélirodalom elméletére (Démétriosz: De elocutione, Kr. u. l. század), és gyakorlatára támaszkodtak, részben pedig az új bürokrácia igényei szerint fejlődtek. Lényegében a retorikai elocutio (kifejezésmód, stílus) témakörét tárgyalják, meghatározzák az írás fajait, majd a szónok feladatait és a szónoki beszéd részeit a levélírásra alkalmazzák. A stílussal kapcsolatban fontosnak tartják a szóválasztást és a ritmust (cursus), az alakzatokat és a szóképeket (colores). De az olyan hagyományos témákat is részletesen tárgyalják, mint a stílusnemek és a stíluserények tana. Az első ilyen jellegű munkát Monte Casinoi Albericus írta Dedictamine (A fogalmazásról) címen 1079 körül. Néhány évtized múlva egymás utánjelentek meg hasonló művek, például Bolognai Hugo: Rationes dictandiprosaice (A prózaírás elvei, ), Anonymus: Rationes dictandi (1135), Baldwin Liber de dictaminibus ( ) stb. A harmadik műfajnak, a prédikálás művészetének (arspraedicandi) nem volt ókori előzménye. A 13. század első negyedében azonban tömeges igény jelentkezett, amelyet gyorsan ki kellett elégíteni. A prédikálás ugyanolyan régi, mint a kereszténység, s úgy tűnhetne, hogy az ókori retorika ehhez is segítséget nyújtott, különösen Augustinus a De doctrina Christiana című munkájában. Ez a mű azonban nem ad rendszeres segítséget a szentbeszéd felépítéséhez, s erre akkor nem is volt tömeges igény. Ezt az igényt a IV. lateráni zsinat teremtette meg 1215-ben, amely kötelezővé tette az évenkénti gyónást minden keresztény számára (vö. Sloane 2001, 477). A prédikáló rendek is ebben az időben keletkeztek: a dominikánusok 1216-ban, a franciskánusok 1223-ban. A pasztorálás, a lelki gondozás olyan tömeges méretűvé vált, hogy képzett egyházi szónokok egész seregét tette 74

85 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG szükségessé. Hogy ezt elősegítsék, beszéd- és példagyűjteményeket állítottak össze, s olyan kézikönyveket, amelyek kézzelfogható segítséget nyújtottak szentbeszédek írásához. A 13. századtól ugrásszerűen megnő a prédikációs gyakorlat. Az ekkor keletkezett szentbeszédek három típusba sorolhatók: a) egyszerű és világos írásmagyarázat; b) a tanult hívők megszólítását célzó, művelt egyetemi beszédek; c) az egyszerű nép épülését biztosító népies szónoklatok, a nép nyelvén, anekdotákkal, csodás történetekkel és példákkal fűszerezve. Az Artes praedicandik a művelt egyetemi beszédekre összpontosítanak, s ilyen a kézikönyvből a 13. századtól a reformációig mintegy 300 maradt fönn. Az előzmények közül megemlíthetjük Guibertus de Novigento ( ) Liber quo ordinesermofieri debeat (A könyv arról, milyen sorrendet kövessen a beszéd), Alanus de Insulis (1114? 1203) De artepraedicatoria (A prédikálás művészetéről) című művét. Az ars praedicandi legjellemzőbb válfaját Thomas Chobham (Chobham nevű faluban született Angliában; 1208 körül Párizsban tanított, 1214-től Salisbury katedrálisának kanonokja, ezért Thomas of Salisburynek is nevezik) alkotta meg Summa de arte praedicandi (A prédikálás művészetének summája) címen. E mű kritikai kiadását Franco Morenzoni készítette el a Corpus Christianorum sorozatban, 1988-ban. A művet Prologus (Előszó) vezeti be, majd hét hosszú fejezet következik: 1. Mi a prédikáció? 2. Hányféle prédikáció van? 3. Ki prédikálhat? 4. Mit kell hirdetni? 5. Kiknek kell prédikálni? 6. Miről kell prédikálni? 7. A prédikálás művészetéről. Az Előszóban kifejti, hogy az ember testből és lélekből áll, s három veszély fenyegeti: a betegség, a tudatlanság és a bűn. E három bajnak megvan az ellenszere: az orvostudomány, a tudomány és az erény. A bűnök legyőzésére szolgál a filozófia és a teológia, melynek olvasással, vitatkozással és prédikálással lehet birtokábajutni. A prédikálás elsődlegességét bizonyítja az a tény, hogy ezt a tudósoknak és az egyszerű lelkipásztoroknak egyaránt művelniük és gyakorolniuk kell. Ebből következik, hogy elsőrendű kötelességük megtanulni prédikálni. Majd az Írás négyféle értelmezését említi. Annak a tüzes szekérnek a négy kereke, amely Illés prófétát elragadta, a négyféle értelmezési módot szimbolizálja: a szó szerintit (historia), a morális (tropologia), az allegorikusat (allegoria) és az eschatalogikus értelmet (anagoge). Végül röviden összefoglalja Tyconius hermeneutikájának hét szabályát (3 14). Ezzel is sugallja, hogy a prédikáció középpontjában a Szentírás értelmezése áll. E kézikönyvekben jelentős helyet kap a kifejezésmód, a stílus, ezen belül is a stílusnemek és a stíluserények tana. Jól kitűnik ez a Cicero De invetione és a Rhetorica ad Herenniumhoz írt korabeli kommentárokból. Például a Stockholmi Szkholion címen ismeretes kommentárban a stílusnemek és alakzatok tanának továbbfejlesztésével találkozunk, amennyiben az egyes alakzatoknak is megkülönböztették egyszerű, közepes és fennkölt változatát a három stílusnemnek megfelelően RETORIKA A RENESZÁNSZ IDEJÉN A reneszánsz korban (kb ) a retorika továbbra is betölti azokat a szerepeket amelyeket a középkorban betöltött, de megújult és elmélyült formában. Az elmélyülés mutatója többek között az, hogy előtérbe kerülnek az antik retorika nagy klasszikus alkotásai: Arisztotelész Rétorikája, Cicero De oratore és Orator című művei és Quintilianus Institutio oratoriája. E rangos munkákatjó kiadásokban, nyomtatott könyv formájában teszik közzé, kommentálják, stílusukat utánozzák, s a klasszikus retorika szabályrendszere áthatja az egész szellemi életet. Nagyobb teret kap a nyilvános beszéd, de ezzel párhuzamosan a retorika érezteti hatását a társadalmi élet minden területén, integráló, esztétikai orientációjú tudománnyá válik, amely megtanít a társadalmilag igényelt beszéd-, írás- és viselkedésmódra, s bizonyos eleganciát tesz kötelezővé a mindennapi életben ugyanúgy, mint a szellemi életben. Lényegében a művelt hercegi és királyi udvarok udvari emberének viselkedési normáit szabja meg. A retorika feladatkörének kitágulását jól tükrözi Conte Baldassare Castiglione ( ) Il Cortegiano (Az udvari ember, 1516) című munkája, amely arra kíván megtanítani, hogyan lehet kedvező benyomást kelteni a korabeli társadalmi élet minden területén: a könnyedén szellemes és kellemes társalgási hangnem az udvarlásban és a politikai tanácskozásban egyaránt kötelezővé válik. A tréfát, a humort Castiglione ugyanolyan fontosnak tartja-sazókori retorikához hasonlóan foglalkozik a humor elméletével, mint a latinban és a görögben valójártasságot. Maga is műveli a tudományokat és a művészeteket, s mindezt könnyed választékossággal teszi. A retorika a költészetbe is behatol: a verseket a szónoklattan előírásai szerint írják, például a retorikai distributio (felosztás) és recapitulatio (összegzés), azaz az érvek elegáns taglalása és összegzése fontos szerephezjut a reneszánsz költészetben. 75

86 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG Báramozgalom Itáliából indult ki, áthatotta az egész akkor ismert világot: Itáliából egész Európába, innen a tengerentúli kolóniákon keresztül Amerikába, Ázsiába, Afrikába és Óceániába is eljutott. A retorikának ezt a vezető szerepét a kulturális és szellemi életben jól tükrözik a korabeli képi ábrázolások, például Gregor Reisch lexikonában, amargarita Philosophicában (Filozófiai gyöngy, 1507) egy fametszet ábrázolja a Retorikát karddal felövezett fényes királynőként. Liliom sarjad az ajkából, királyi trónuson ül, és tanácsadóként az antik tekintélyek veszik körül: a filozófus Arisztotelész és Seneca, Vergilius, a költő, a történetíró Sallustius és a törvényalkotó Iustinianus. Arról, hogyan viszonyulta humanista ember a retorikához, hű képet kaphatunk Philipp Melanchtontól ( ), aki lelkes híve és terjesztője volt a reformáció eszméinek. Első retorikája 1519-ben Wittenbergben jelent meg Philippi Melanchtonis de Rhetorica libri tres (Philipp Melanchton Retorikája három könyvben) címen. A klasszikus felosztást követi, amennyiben az inventiót, dispositiót, elocutiót, memoriát és apronuntiatiót egyaránt tárgyalja, igaz a két utolsót rövidebben. Ám a szónok öt feladatát kibővíti a hermeneutika és a szentbeszéd témakörével, és erősen hangsúlyozza a dialektika fontosságát. Később rövidített változatban is közzétette művét Institutiones rethoricae (Szónoki tanítások, 1521) címen. E munkájában a terminológiai pontosságra és az elvi kérdések tisztázására helyezi a hangsúlyt. Retorikájának harmadik változatát 1542-ben jelentette meg Elementa rethorices (A retorika elemei) címen két könyvben. Az első könyvben az inventiót és a dispositiót ismerteti, a másodikban pedig az elocutiót. Ezen utolsó retorikájának rendkívüli népszerűségét mutatja, hogy Melanchton halálának évéig, 1560-ig 33 kiadásban jelent meg. A nagy általános retorikák mellett, amelyek a szónok klasszikus öt feladatát tárgyalják, páldául Georgius Trapezuntius (kb ) Rhetoricorum libri V (Retorika öt könyvben, Velence 1433/1434) és Niculaus Caussinus Eloquentiae sacrae et humanae parallela (A szent és a világi ékesszólás párhuzamai, tizenhat könyvben, Paris, 1619), megjelennek sajátos retorikai munkák, amelyek egy-egy műfajt tárgyalnak, például Erasmus Methodus conficiendarum epistolarum (A levélírás módszertana, 1522), című munkájában a levélírással, a De duplici copia verborum ac rerum (A szavak és dolgok kettős bőségéről, 1512) című művében pedig a stílussal foglalkozik. A klasszikus retorikának korábban elhanyagolt részeiről is igényes művekjelennek meg, például a memóriáról Johannes de Romberch Congestorium Artificiose Memorie (A mesterséges emlékezőtehetség kompendiuma, 1533), John WillisMnemonica (Az emlékezés művészete, 1618) és az előadásmódról, például John Bulwer: Chironomia (Gesztikulálás, 1644) című munkájában részletesen ír az előadásmódról és a taglejtésről stb. A reformáció és az ellenreformáció korában ( század) az élőszó ismét fontos szerephezjut az egyházi prédikációban, s kialakul a gazdagon áradó, mégis árnyalt barokk stílus, mely a logikára éppúgy hatni kíván, mint az érzelmekre, például Magyarországon Pázmány Péter ( ), Franciaországban pedig J. B. Bossuet ( ) beszédeiben FELHASZNÁLT IRODALOM Adamik Tamás (1979) Augustinus jelelméletének terminológiája és funkciója. Antik Tanulmányok, 26, Adamik Tamás (1982) Grammatika, rétorika, logika Joannes Saresberiensisnél. Antik Tanulmányok, 29, Adamik Tamás (1998) Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Budapest, Seneca Kiadó. Szent Ágoston (é. n.) A keresztény tanításról. Városi István fordításának felhasználásával fordította, az Előszót és ajegyzeteket írta Böröczki Tamás. Paulus Hungarus Kairosz Kiadó. Balázs János 1987 Hermész nyomában. Budapest. Baldwin, C. S. (1928) Medieval Rhetoric and Poetic. New York, Macmillan Company. Bencze Lóránt (1996) Mikor, miért, kinek, hogyan? Sílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban kötet. Budapest, Corvinus Kiadó. Cameron, A. (1991) Christianity and the Rhetoric of Empire. Berkeley Los Angeles London, University of California Press. Charland,T. M. (ed.) (1936) Artes praedicandi: Contribution a l histoire de la rhétorique au moyenage. Paris. Conley, T. M. (1990) The Rhetoric in the European Tradition. Chicago London, Chicago University Press Longman. 76

87 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG Copeland, R. (2001) Medieval Rhetoric. In Encyclopedia of Rhetoric, Fináczy Ernő (1926) (1985) A középkori nevelés története. Budapest. Hamesse, J. Hermand, X. (éd.) (1993) De l homélie au sermon. Histoire de la prédication médiévale. Louvain la-neuve, Université catholique de Louvain, Publications de l'institut d'études médié- vales. Kelly, D. (1991) TheArtsofPoetryandProse. Turnhout, Belgium, Brepols. Kennedy, G. (1980) Classical Rhetoric and Its and Secular Tradition from Ancient to ModernTimes. Chapel Hill, The University of North Carolina Press. Longere, J. (1983) La prédication médiévale. Paris. Murphy, J. J. (1974) (1990) Rhetoric in the Middle Ages. Berkley Los Angeles London. Plett, H. F. (2001) Renaissance Rhetoric. In Encyclopedia of Rhetoric. Oxford, Quadlbauer, F. (1962) Die antike Theorie dergenera dicendi im lateinischen Mittelalter. Sitzungsberichte der Österreichischen Akademie der Wissenschaften 241, 2. Wien. Salisburyi János (2003) Metalogicon. Fordította, az előszót és ajegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Szt. István Társulat. Sloane, Thomas O. (szerk.) (2001) Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press. Thomas de Chobham (1988) Summa de arte praedicandi. Cura et studio: Franco Morenzoni. Corpus Christianorum, Continuatio Mediaevalis, LXXXII, Turnholti. Tyconius (1997) Szabályok könyve. Fordította és ajegyzeteket írta: Czachesz István. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont. 2. RETORIKA AZ ÚJKORTÓL NAPJAINKIG A retorika a félreértésnek és ellenszereinek a tanulmányozása. (I. A. Richards) 2.1. A BRIT RETORIKAELMÉLET A17. században új pezsgést hozott a retorikai kutatásokba, és a retorikán belül az esztétikai kérdésekre, a retorika és a szépirodalom viszonyára terelte a figyelmet Pszeudo Longinosz (Kr. u. 1. század) A fenségről című értekezésének felfedezése, amelyet a görög eredetiből N. Boileau ( ) fordított le franciára, s ezáltal közismerttétette egész Európában. Ugyancsak e századtól kezdtek tudományelméleti alapon foglalkozni a szónoklattannal olyan filozófusok, mint Francis Bacon ( ), René Descartes ( ), John Locke ( ), Giambattista Vico ( ) és David Hume ( ). A retorikaelmélet igazi megújítói azonban a brit retorikusok, Hugh Blair ( ), George Campbell ( ) és Richard Whately ( ). Hugh Blair skót lelkész a gyakorlatban, majd az edinburghi egyetem retorika- és irodalomtanáraként elméletben is művelte az ékesszólást. Mintegy húszévi tanítás után nyugdíjba vonult, s nem sokkal ezután, 1783-ban tette közzé Lectures on Rhetoric and Belles Lettres című művét, melyet Kis János 1838-ban Blair Hugo rhetoricai és aestheticai leckéi címen magyarra fordított. E művének gerincét egyetemi előadásainak anyaga alkotta. Előszavában Blair utal is arra, hogy hallgatói lejegyzésében gondolatai tökéletlen formában kerültek a nagyközönség elé, ezért autentikus formában akarta rögzíteni tanításait. Műve óriási sikert aratott, Anglia és Amerika iskoláiban tankönyvként használták tól 1873-ig hatvankét teljes kiadása és ötvenegy rövidített változata jelent meg, és több nyelvre lefordították. E nagy siker oka több tényezőnek köszönhető. Első és legfontosabb az volt, hogy Blair szolid filozófiai és pedagógiai alapon egységes és logikus retorikai, irodalmi és irodalomkritikai ismeretekkel vértezte föl hallgatóit. Negyvenhét előadása öt nagyobb témakört ölel fel. Öt előadásban foglalkozik az irodalomkritikával, az ízléssel és a tehetséggel, négyben a nyelvvel, tizenötben a stílussal, tízben az ékesszólással és tizenháromban olyan szépirodalmi kérdésekkel, minta költészettan, a 77

88 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG történelmi és a filozófiai próza. Sikerének másik titka abban keresendő, hogy jól ötvözte a klasszikus retorikát korának újabb követelményeivel. Így tanításainak történelmi gyökerei is voltak, de saját kora elvárásainak is megfelelt. Cicero, Quintilianus és Longinosz eszméit szintetizálni és integrálni tudta saját kora gondolkodóiéval. George Campbell, skót lelkész és nevelő 1776-ban jelentette meg The Philosophy of Rhetoric (A retorika filozófiája) című művét, amely e korszak egyik legfontosabb retorikaelméleti munkája. A mű első felében olyan lélektani alapfogalmakat tárgyal, mint asszociáció, szimpátia, erkölcsi megfontolás. A meggyőzés mint végeredmény a tanítás, a képzelet, az érzelem és az akarat közreműködéséveljön létre. A meggyőzésben azonban fontos szerepjut a kifejtésnek és a bizonyításnak. E tevékenységben a szónok mint közlő a hallgatóság igényeinek megfelelő világosságra törekszik, hiszen legfontosabb feladata, hogy hallgatóival megértesse magát, s ezáltal fantáziájukat mozgásba hozza. Rendszerében nem a beszélő és a retorikai szituáció az elsődlegesen fontos, hanem a hallgatóság. Amit Campbell lélektani alapon kívánt elérni, azt Richard Whately logikai érvekkel próbálta kikényszeríteni a hallgatóságból. Elements of Rhetoric (A retorika elemei, 1828) című könyvében a retorikát az argumentációra, az érvelő beszéd tanulmányozására szűkítette le, mert a retorika sajátos feladatát az érvek feltárásában és elrendezésében látta. A bizonyítékokat a priori ok-okozati érvekre és jelekre osztotta, s az utóbbiak közé sorolta a tanúvallomásokat. A 18. és a 19. századi retorikaelméletben az előadásmód is a figyelem homlokterébe került. Thomas Sheridan ( ) 1762-ben tette közzé Lectures on Elocution (Előadások az ékesszólásról) című munkáját, melyet az előadásmódnak hanghordozás, testmozgás, gesztikuláció szentel. Az ő kezdeményezését folytatja Gilbert Austin Chironomia (Gesztikulálás, 1806) című nagyszabású művében, melyben részletesen tárgyalja az előadást követő testmozgást, taglejtést, és az egyes mozdulatokat képekkel is szemlélteti RETORIKA A 20. SZÁZADBAN Blair, Campbell és Whately több kiadást megért művei termékenyítően hatottak az amerikai retorikai oktatásra és kutatásra. Először Amerikában is a kommunikáció írott formáit kezdték vizsgálni, a múlt század végén azonban a szóbeli közlésre terelődött a figyelem. E változástjól mutatja, hogy ben 52 amerikai egyetemen állítottak fel beszédtanszéket. Lényegében ezzel kezdődött meg az a folyamat, amely a 20. században a retorikaelmélet megújulásához vezetett. E században a retorikai kutatások a retorikának egy-egy részét vagy aspektusát ragadták ki, s azt állították kutatásuk középpontjába. Ennek megfelelően a retorikát vizsgálták, 1. mintjelentést; 2. mint etikai értéket; 3. mint motívumot és okot; 4. mint érvelést és megismerést; 5. mint stílust; 6. mint műelemző módszert, és végül 7. mint fogalmazástanítást A retorika mint jelentés Ajelentés kérdéseivel Ivor Armstrong Richards ( ) foglalkozott a legbehatóbban, először a Charles K. Ogdennel ( ) közösen írt Meaning ofmeaning (A jelentés jelentése), majd Philosophy of Rhetoric (A retorika filozófiája, 1936) című munkájában, melyben így határozza meg a retorikát: A retorika a félreértésnek és ellenszereinek a tanulmányozása. Richards elméletének középpontjában a szövegösszefüggés áll. Eszerint reagálásunkat a bennünket ért hatásokra múltbeli tapasztalataink határozzák meg. E hatásokat folytonosan szelektáljuk, egybevetjük múltunkkal, s múltbeli tapasztalataink alapján osztályozzuk, elemezzük, míg végül eljutunk ajelentésükhöz. A szavak szintén hatások, s mint ilyenek, szimbólumok, azaz valami helyett állnak, ami nincs jelen. Jelentésüket múltbeli tapasztalataink és a jelen szituáció szabja meg, a technikai kontextus". Richardsjelentéselmélete a szövegösszefüggésen és a szortírozás folyamatán alapul. Eszerint a szavaknak nincs állandó, önálló, objektív jelentésük, mert kinek-kinek más a múltbeli tapasztalata. De akkor hogyan értik meg egymást az emberek? Az irodalmi kontextus alapján: egy adott szó jelentését az előtte és az utána álló szavak határozzák meg, s az így meghatározottjelentés a kollektívjelentés. Az emberek szavakkal (szimbólumokkal) kommunikálnak, s e szavak valóságos dolgokra (referent) utalnak (helyettük állnak) egyfelől, másfelől bizonyos gondolatot (reference) ébresztenek az emberekben. Általános vélemény szerint egy adott szó hallatán mások gondolatai is ugyanazok, mint a miéink, pedig ez csak ritkán fordul elő. Richards híres példája a macska szó, mely a macskára mint állatra, külső tárgyra (referent) utal, ám az, akinek a technikai kontextusban negatív élménye volt a macskával, veszélyes állatra gondol (reference), akinek viszont pozitív, kedves kisállatra. Ha történetesen ugyanez a két személy kezd el beszélgetni egymással a macskáról, ugyanazt a szót használják, de másra gondolnak: ez az inkongruencia félreértést okoz közöttük. Richards fenti gondolatát a következő háromszöggel szemlélteti: 78

89 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG (A mai szakirodalomban többnyire a reference az, ami Richardsnál a referent, vagyis ajel- tárgya reference, nem pedig a gondolat.) E szemantikai háromszög hasznos modell, mert rávilágít arra, hogy ajelentés valójában nem a szóban van, hanem az emberekben. Richards egy absztrahálási folyamat végén jut el oda, hogy a szó azon kontextus hiányzó része, melyben kifejti hatékonyságát, s ez indítja Richardst arra, hogy behatóbban foglalkozzék a kontextus fajaival. Az ember az őt ért hatásokat feldolgozza: analizálja, összehasonlítja és osztályozza. Mivel ez a folyamat leginkább a metaforában ragadható meg, Richards a metaforát tekinti a nyelvi rendszer szívének. A metafora a gondolatok érintkezése, egymásra való kölcsönhatás folyamán jön létre: tranzakció a gondolatok között. A gondolkodás metaforikus: összehasonlítások útján halad előre, s a nyelvi metaforáknak is ez az alapja. Mivel tehát a nyelv metaforikus természetű, a metafora természetének mélyebb ismerete a nyelv működésénekjobb megértéséhez vezet. Hasonlóképpen a nyelvi közlés jelentését kívánja megérteni Roman Jakobson ( ), amikora poétikai funkció vizsgálata kapcsán leírja a nyelvi kommunikáció összetevőit. A feladó üzenetet küld a címzettnek. Az üzenet olyan kontextust igényel, amelyet a címzett is ismerhet, és szavakba foglalható, és olyan kódot, amely teljesen vagy részben közös a feladó és a címzett számára, továbbá olyan kontaktust fizikai és pszichikai kapcsolat a feladó és a címzett között, amely lehetővé teszi, hogy kapcsolatba lépjenek és maradjanak egymással. E tényezők összessége a következő modellbe foglalható: E tényezők mindegyike a nyelv más-más funkcióját határozza meg, melyek hierarchikus rendben érvényesülnek. Egy adott üzenet nyelvi szerkezete alapvetően az uralkodó funkciótól függ. Bár a legtöbb üzenetben a referenciális (kognitív) funkció az elsődleges, a kutatónak a másodlagos funkciókra is figyelnie kell. E funkciók a nyelvi közlés tényezőinek megfelelően a következő sémában ábrázolhatók: Az emotív funkció a feladó magatartását, érzelmeitjuttatja kifejezésre azzal kapcsolatban, amiről beszél. A tiszta emotív réteget az indulatszók jelenítik meg. A konatív funkció a címzett felé irányul, és legjellemzőbb nyelvi, grammatikai eszköze a vokativus és az imperativus. A referenciális funkció egy harmadik személyre vagy dologra irányul, akiről vagy amiről szó van. A fatikus funkció célja az, hogy létrehozza, meghosszabbítsa a kommunikációt, például: Halló! Figyel? stb. A metanyelvi funkció a közlemény nyelvére irányul, például: Érti, hogy mit mondok? A poétikai funkció magára a közleményre irányul: a verbális művészetnek uralkodó, meghatározó funkciója mind a költészetben, mind a prózában. Ajelek érzékelhetőségét fokozza, ajelek és tárgyak hatékony szétválasztását segíti elő. Richards és Jakobson az antik retorikaelméletet fejlesztette tovább, amennyiben a jelentéssel kapcsolatban tudva vagy nem tudva olyan gondolatokat fejtett ki, amelyek már az antik retorikában és dialektikában fölmerültek. Már Augustinus elkülönítette Arisztotelész nyomán a dictiót (szó, jel), a rest (külső dolog, referent) és a dicibilét (gondolat, reference). Johannes Saresberiensis e hármas viszony alapján műelemző modellt állított fel a szerző szándékának kiderítésére. A nyelvi közlésben, a beszédben már Arisztotelész három tényezőt különített el egymástól: A beszéd három dologból tevődik össze: a beszélőből, amiről beszél, és akihez beszél; a beszéd célja az utóbbira irányul, azaz a hallgatóra. (Rét b) 79

90 A retorika mint etikai érték RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG Platóntól kezdve napjainkig sokan tanulmányozták a retorika és az etika viszonyát, és már Platón hangsúlyozta, hogy a szónok beszédkészségét csak az igazság érdekében használhatja. A filozófia és a logika módszerével és eszközeivel fel kell tárni az igazságot, az emberi értékeket, a humanizmus alapelveit, s azokat a retorika hatékony eszközeivel kell közvetíteni és hirdetni. A retorika célja tehát az igazság és a rend megvalósítása a társadalmi életben. Ugyanezt a véleményt képviseli Richard M. Weaver The Ethics of Rhetoric (A retorika etikája, 1953) című könyvében, amelyben nyolc esszét egyesít, amelyek az igazság egy-egy oldalát vizsgálják. Phaidrosz és a retorika természete című első esszéjében kapcsolódik Platón azon felfogásához, hogy a szónok csak becsületes ember lehet, aki szereti az igazságot, mert olyan lelke van, amely összhangban áll az isteni értelemmel. Következésképpen legfőbb célja, hogy az igazságot, a méltányosságot és a jót feltárja és közvetítse hallgatósága javára. Következő esszéjében, amelya Retorika etikája címet viseli, kifejti, hogy olyan retorika alkalmas etikai értékek föltárására és közvetítésére, amely dialektikai alapokra épül. Ezután különbséget tesz a körülményekből és a meghatározásból adódó érvek között. Könyvének utolsó fejezetében két szélsőséges értékre hívja fel a figyelmet: ajóra és a rosszra. Ajót az Isten, a rosszat az Ördög terminussal nevezi meg. Az Isten terminus az egyetemes értékeket öleli fel, amelyek ezértjók és kívánatosak, s olyan más terminusokhoz kötődnek, mint haladás, tudomány, tény, modern, demokrácia, szabadság és igazságosság. Az Ördög pedig ezek ellenkezőihez kötődik, a rosszhoz, a kerülendőhöz, a kommunizmushoz, a fasizmushoz stb. Weaver felhívja a figyelmet arra, hogy a retorika célja az egész ember, és szerepe abban van, hogy megszólítsa, figyelmeztesse őt. Továbbá hangsúlyozza, hogy az érvek hierarchikus rendszert alkotnak a legalacsonyabbtól, a körülményekből adódó érvektől az ok-okozati érveken keresztül az analógián és hasonlóságon át a legmagasabbig, a meghatározásból adódó érvekig. Waever felfogása szerint a nyelv igehirdetős természetű : Végül is sohasem szabad figyelmen kívül hagynunk az értékek rendjét mint a retorika végső szentesítését. Senki sem élhet céltudatos életet az értékek bizonyos rendje nélkül. Mivel a retorika választásra késztet bennünket, a választás pedig etikai értékek alapján történik, a szónok számunkra hitszónok, s nemesen teljesíti feladatát, ha szenvedélyeinket nemes célok felé irányítja, s aljas, ha szenvedélyeinket arra használja, hogy összezavarjon és lealacsonyítson bennünket A retorika mint a motívumok, okok kutatásának tudománya A retorika alkalmas arra is, hogy leleplezze azokat, akik visszaélnek a szó művészetével, s a tömegek félrevezetésére és manipulálására használják azt. Napjaink amerikai retorikája fontos feladatának tekinti, hogy a vezető politikusok nyilatkozatait elemezze, és feltárja igazságtartalmukat. Például a közelmúltban meggyőzően kimutatták, hogy Johnson elnök a vietnami háború idején hogyan és mikor vezette félre az amerikai népet, s ezek a kutatások az elnök bukásához vezettek. Ám az amerikai retorikusok azt is kimutatták, hogy Martin Luther King éppen azért tudott oly nagy hatást gyakorolni a tömegekre, mert a retorikát az igazság közvetítésére alkalmazta. Ezen irányzat legmarkánsabb képviselője a híres amerikai kritikus, filozófus és író, A. Kenneth Burke ( ). Retorikaelméletének középpontjában a megnyilatkozások okainak, motívumainak kutatása áll. Sajátos elméletét több művében is kifejtette, a legegyértelműbben az A Grammar of Motives (A motívumok nyelvtana, 1945) című művében, majd ennek folytatásában, az A Rhetoric of Motives (A motívumok retorikája, 1950) című könyvében. Az előbbiben az emberi cselekvés alapmotívumait öt tényezőben, a tettben, a színtérben, a cselekvőben, a módszerben és a szándékban találja meg, az utóbbiban a gyakorlati cselekvéshez vezető magatartásmódok kialakulását írja le, s a cselekvések mechanizmusának mozgatórugóit keresi. Kenneth Burke terminusai napjaink retorikaelméletének szerves részévé váltak, például a drámaiság, a fentebb említett öttényezős (pentász) rendszer, az azonosulás, a motívum stb. A cselekvések motívumait Burke a logikai hangsúlyviszonyok mozgásában keresi, s elméletében a drámaiság azértjátszik fontos szerepet, mert a nyelvet és a gondolkodást cselekvésmódnak tekinti. Elmélete fontos szerepet játszott az 1970-es évek retorikai megnyilatkozásainak kritikai vizsgálatában, igazságtartalmának kiderítésében. Az azonosulás terminusa hozzájárult az etikai bizonyíték, a retorikai viszonyulás és a hallgatóság fogalmának tisztázásához. Burke szociológiai oldalról közelíti meg a retorikát. Szerinte az elidegenedés komoly problémát okoz az emberi viszonyokban, s kiküszöbölésében fontos szerepet szán az azonosulásnak, amely azt az egyesítő erőt jelenti, amely a retorika eszközeivel közelebb hozza egymáshoz az embereket. Legnagyobb újítása a motívumok (okok) kutatása, Burke ugyanis motívumon a végrehajtott cselekvés okát érti. The Rhetoric ofhitler s Battle (Hitler harcának retorikája) című tanulmányában már 1941-ben kimutatta Hitler 80

91 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG Mein Kampfjának tömegeket manipuláló hazugságait, a felelőtlenség erkölcstelenségét. Természetesen a cselekvés motívumainak kiderítése az antik és a középkori retorikában is súlyponti kérdés volt, s ennek kiderítésére hét tényezőt vizsgáltak: ki, mit, hol, milyen segítséggel, miért, hogyan, mikor. Burke tehát az antik és középkori retorika továbbfejlesztőjének tekinthető A retorika mint az érvelés és megismerés tudománya Igen erős az az irányzat, amely a retorika lényegének az argumentációt, az érvelést tekinti, s fő feladatát az érvelés természetének és eszköztárának feltárásában és alkalmazásának leírásában látja. Ezen irányzat legnagyobb hatású képviselői az angol Stephen Toulmin és a belga Chaim Perelman. Toulmin filozófus létére logikával és tudományelmélettel is foglalkozik. Az 1958-ban publikált Uses of Argument (Az érvelés alkalmazása) című munkájában bírálja a szillogizmuson alapuló formális logikát, mert véleménye szerint nem biztosít megfelelő módszert a megismeréshez, s helyette olyan argumentációs modellt állít fel, amely jobban megfelel az emberi döntésekhez vezető gondolkodási folyamatnak. Fontos fogalma az érvelésmező (fields of argument), mert megkülönböztet érvelésmezőtől függő és független érveket. Ha az érveket vizsgáljuk, meg kell állapítani róluk, hogy az érvelésmezőtől függetlenek-e vagy sem. Az érvelésmező az a szövegösszefüggés, amely körbefogja a szóban forgó érvet, és megszabja hatékonyságát: Két érv akkor tartozik ugyanahhoz az érvelésmezőhöz, ha az adatok és a konklúziók mindkettő esetében azonos logikai típushoz tartoznak; külön érvelésmezőhöz tartoznak viszont, ha a megerősítés vagy a konklúziók nem azonos logikai típusúak. Ugyanazon érvelésmezőhöz tartozó érveket lehet összehasonlítani. A különböző érvelésmezőhöz tartozó érveket vizsgálni kell, mert nehéz, szinte lehetetlen összehasonlítani őket. Minden igazoló érv állapotát meg kell vizsgálni abból a szempontból, hogy ez az állapot hasonló-e vagy sem. Toulmin szerint az érvnek van olyan ésszerű formája vagy sémája, amely hasonló fokozatokon megy keresztül, függetlenül az érvelésmezőtől. Ez az érvelés bizonyos tényekből, a nyilvánvaló adatokból (data) indul ki, az indokláson (warrant) keresztül az állítás (claim) felé. A tényállás lehet valamely korabeli esemény vagy statisztikával megtámogatott tény. Világos és egyértelmű tényállás nélkül az érvelésnek nincs szilárd alapja. Az állítás megfelel a konklúziónak, azaz az érvelés utolsó tételének. Az érvelés gondolatmenetében a tényállás az első, az állítás pedig az azért"-tal bevezetett következtetés. Indoklás (warrant) a neve annak a műveletnek, amely lehetővé teszi, hogy a tényállásból eljussunk az állításig. Az érvelés ezen modelljét Toulmin így ábrázolja: Példával szemléltetve ezen érvelési sémát: Ahogyan a példából is kitűnik, ezen érvelés valószínűségen alapul, mint az arisztotelészi enthüméma. Perelman korszakalkotó műve is 1958-ban jelent meg Párizsban La nouvelle rhétorique (Az új retorika) vagy Traitéde l argumentation (Értekezés az érvelésről) címen. A könyv három nagy részből áll. Az első rész Az érvelés keretei (17 82), a második Az érvelés kiindulópontja (87 248), a harmadik pedig Az érvelési technikák címet viseli. Az érvelés keretei részben Perelman kifejti, hogy az új retorika az érvelés elmélete. Az érvelést mindig valaki intézi valakihez a szónok a hallgatósághoz, azzal a céllal, hogy a hallgatósággal elfogadtasson valamit. Az új retorika ugyanúgy meggyőzésre törekszik, minta régi, igyekszik elnyerni a hallgatóság beleegyezését, 81

92 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG odaadását; ez a folyamat elvi meggyőzéssel kezdődik, végül azonban gyakorlativá válik. Az érvelés feltételezi a szándékok találkozását, a szónok szándékát, hogy meggyőzzön, ne pedig parancsoljon vagy kényszerítsen, továbbá a hallgatóság pozitív attitűdjét, hogy meg akarja hallgatni a szónokot. Ez a kölcsönösjóindulat szükséges általában és a konkrét ügyben is. A hallgatóság rendkívül fontos szerepetjátszik az érvelésben, mert a szónoknak, ha meg akarja győzni hallgatóságát, érveit hozzá kell igazítania. A hallgatóság fogalma igen tág, az egyetlen hallgatótól a tömegig, a művelt szakembertől az egyszerű, tanulatlan munkásig mindent felölel. Az érvelés értéke tehát nemcsak az érvelés hatékonyságától függ, hanem a hallgatóság milyenségétől is, amelyet a szónok meg akar szólítani. A szónok érvelésének ezért azon a felfogáson, hiten kell alapulnia, amelyet a hallgatóság magáénak vall. Az érvelés kiindulópontja című második részben Perelman kifejti a hallgatóság ragaszkodásának tárgyait: anyagi javak, igazságok, előfeltételezések, értékhierarchiák, előnyök. A szónoknak tudnia kell, hallgatósága hogyan vélekedik a ragaszkodásnak eme tárgyairól. Tudnia kell továbbá azt is, hogy a hallgatóság mit tekint erős és mit gyenge érvnek, s mi az, ami felrázza, vagy ami közömbös számára. Az, amit a hallgatóság elfogad, vélemények, meggyőződések nagy és meghatározatlan halmaza. A szónoknak ki kell választania e halmazból a meggyőzés szempontjából fontos elemeket, s ezeket jelenlevőként kell ábrázolnia. Azzal, hogyjelenlevőként festünk le, kiemelünk, felnagyítunk bizonyos dolgokat, érzelmileg is közel visszük a hallgatósághoz, mert ajelen levő dolgok hatnak az érzelmekre. A szónok feladata éppen az, hogyjelen nem levő, időben és térben távoli dolgokat úgy fessen le, mintha jelen lennének. A jelent, a jelenlevőséget megteremteni, a szónok sajátos és fontos feladata. Ennek megoldására és sikeres elvégzésére dolgozta ki a retorika a szó- és gondolatalakzatokat meg a szóképeket. Már Arisztotelész fontosnak tartotta ezt a megjelenítő erőt: inkább láttatnunk kell az éppen történőket, mintazejövendőket, írja. A szemléletesség szerinte éppen aztjelenti, hogy a szónok a hallgatóság szeme elé állítja, mozgalmasságukban ábrázolja a dolgokat, s ezáltal érzelmeket ébreszt bennük, mert érzelmi elfogadás nélkül nincs meggyőzés. A harmadik rész, Az érvelési technikák címen Perelman a közhelyek, az általános érvek és a valóság viszonyával foglalkozik. E közhelyeket összekapcsoló (asszociatív) és szétválasztó (disszociatív) csoportokra bontja. Az összekapcsoló közhelyeken az úgynevezett logikai érveket, továbbá az ok-okozati és az ellentéteken alapuló érveket érti. A szétválasztó közhelyek pedig a valóság és látszat, a rejtett és nyilvánvaló viszonyán alapulnak. Az összekapcsolás, az asszociáció kvázilogikai érvei hasonlóka formális logika bizonyító érveihez, de csak hasonlók. A valóságon alapuló asszociációs érvelésnek két fajtája van; az egyik az egymásutániság sorrendjén, a másik az egyidejű létezésen alapul. Az egymásutánisággal kapcsolatos érvekben az ok-okozati kapcsolatjátszik fontos szerepet. Az egyidejű létezéssel kapcsolatos érvelésben döntő jelentőségű a cselekvő személy és a tettei között fennálló viszony feltárása, azaz ajellem, az éthosz. A valóság struktúrájára alapozott érvelésben a legfontosabb a példa, a modell és az analógia. A szétválasztó, a disszociációs érvelés legalább olyan fontos, mint az összekapcsoló, ennek ellenére a retorikai hagyomány gyakran megfeledkezik róla. Fontosságát kiemeli az a tény, hogy a filozófia történetében ugyanolyan gyakran fordul elő, mint napjaink pártpolitikai vitáiban. A szétválasztás, a disszociáció az összeférhetetlenségek megszüntetését végzi el. A társadalmi valóságot általában látszatok formájában fogjuk fel, s ezeket a valóságra utaló jeleknek értelmezzük. A valóságról minden embernek van valamiféle fogalma, amelyet a jelenségek megítélésekor kritériumként alkalmaz. Mindazt, ami összhangban van egy adott értékkel, értékesnek és igaznak tekintjük, ami pedig szemben áll vele, azt puszta látszatnak. A disszociáció, az elkülönítés eljárásával mindenféle eszme valóságos létezését kétségbe vonhatjuk, például amellett érvelünk, hogy bizonyos igazság nem igazság, hanem látszatigazság, egy bizonyos párt politikája nem a demokrácián alapul, hanem csak látszatdemokrácián. A disszociáció értékvesztést, értékcsökkentést jelent. Arról, amit a hallgatóság vagy annak egy része addig értéknek tartott, kimutatjuk, hogy látszat csupán. Ilyen értékcsökkentést akkor tud sugallni a szónok, ha fel tudja vázolni az igazi érték fogalmát, s ehhez viszonyítva a kritizált valóságot látszatnak tünteti föl A retorika mint stílus Vannak olyan irányzatok is, amelyek a retorika feladatát a stílus, pontosabban az alakzatok és tropusok vizsgálatára korlátozzák. A liege-i mű-csoport retorikusai a Rhétorique générale (Általános retorika, 1970) című kiadványukban strukturalista alapon vizsgálják a nyelvi normától (zéró fok) eltérő nyelvi jellegzetességeket (écart), amelyeket összefoglaló néven métaboles-nak (alakzatoknak) neveznek. A jelentő (Saussure: signifiant) síkján megkülönböztetnek metaplasmusokat (hangalakzat) és metataxisokat (mondatalakzat), a jelentett (Saussure: signifié) síkján metaszémákat (szemantikai alakzat: a tropusok) és metalogizmusokat (gondolatalakzat). Az összes alakzatot négyféle eljárás valamelyikével lehet generálni: elvétellel, hozzáadással, elvétellel és hozzáadással egyszerre, s végül felcseréléssel. Ezen irányzat elveiről, módszeréről és célkitűzéseiről magyar nyelvenjól tájékoztat a Helikon című folyóirat (1977). E rendszerben az alakzatok között tárgyalják a 82

93 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG tropusokat is. Történeti szempontból nézve a mű-csoport alakzatelmélete Arisztotelész és Quintilianus rendszerét fejleszti tovább. Arisztotelész ugyanis a normától eltérő idegenszerű szavakat szintén elvétellel, hozzáadással és felcseréléssel hozza létre (Poétika 21 22). Quintilianus, aki az antik retorikában elsőként rendszerezte és különítette el egymástól a tropusokat, a szó- és gondolatalakzatokat, a nyelvi hibák, a barbarismus és a szoloecismus létrehozására ugyanazt a három eljárást sorolja fel, mint Arisztotelész, csak a felcserélést még felosztja immutációra és transmutációra. Ugyanezt az irányzatot képviseli H. F. Plett német retorikus, aki Systematische Rhetorik (Rendszeres retorika, 2000) címszó alatt az alakzatokat tárgyalja. Célja, hogy a retorikai elocutiót szemiotikai, nyelvészeti, pragmatikai és esztétikai alapon rendszerezze. Vizsgálódásainak középpontjában három problémakör áll: 1. az alakzatok rendszere, 2. az alakzatok pragmatikája, 3. az alakzatok esztétikája. Mivel azonban Plett az alakzatokat a műelemzés és műértés, azaz a hermeneutika szemszögéből vizsgálja, akár a következő irányzathoz is sorolhatnánk A retorika mint műelemző módszer A modern irodalomtudomány fontos feladatának tekinti az írásművek szerkezetének, struktúrájának és jelentésének feltárását. Vlagyimir Propp a varázsmese struktúráját írja le A mese morfológiája című könyvében, amely magyar fordításban is megjelent 1975-ben. Teun A. van Djkés munkatársai pedig a narratívum globális struktúráját vizsgálják Zur Bestimmung narrativen Strukturen auf der Grundlage von Textgrammatiken (A narratív struktúrák szöveggrammatikai alapon történő meghatározásához, 1974) című munkájukban. Roland Barthes Poétiquedu récit (Az elbeszélés poétikája, 1977) című könyvében az elbeszélés (récit) strukturális analízisét végzi el, az elbeszélés nyelvezetét, funkcióit, cselekményét, szereplőit vizsgálva. A francia narratológiai kutatásokról magyar nyelvű elemzések találhatók a Híd című folyóiratban (1981,1982). Mihail Bahtyin ( ) Problemi tvorcsesztva Dosztojevszkovo (A Dosztojevszkij-életmű problémái, bővített kiadás, 1963) című könyvében a regény felépítését és az idősíkok funkcióját vizsgálja. A magyar kutatók közül Petőfi S. János ért el maradandó eredményeket a narratívum struktúrájának kutatásában. Jurj Lotman a strukturális szemantikai elemzés módszereit alkalmazta a narratívum-elemzésében Sztruktura hudozsesztvennovo tyekszta (A művészi szöveg struktúrája, 1970) című munkájában. A Biblia és a keresztény szövegek értelmezésében is egyre inkább tért hódít a retorikai megközelítés, különösen Paul Ricoeur munkásságában (Temps et récit-az idő és elbeszélés 1 3., ) A retorika mint fogalmazástanítás A retorika napjainkban egyre inkább magára vállalja a fogalmazástanítás nehéz feladatát. R. L. Kindrick, L. R. Olpin és F. M. Patterson A New Classical Rhetoric (Új klasszikus retorika, 1980) című könyve az írás művészetébe kívánja bevezetni olvasóit. E. P. J. Corbett és R. J. Connors Classical Rhetoric for the Modern Student (Klasszikus retorika modern tanulószámára, 1965, negyedik kiadása 1999) című kiváló retorikai kézikönyve is elmélyült gonddal tárgyalja a szöveg felépítését ( ) és a kifejezésmódot, a szóválasztástól a mondatszerkesztésig ( ) ÖSSZEGZÉS Napjaink retorikaelméleti kutatásaiban előtérbe került annak vizsgálata, milyen is az antik retorika struktúrája, továbbá miben különbözik a későbbi korok retorikájának rendszerétől. Douglas Ehninger szerint az ókori retorika rendszere grammatikai jellegű, ami annyit tesz, hogy az antik retorika legnagyobb eredménye a beszéd szintakszisának leírása, a vele kapcsolatos fogalmak tisztázása és elnevezése. Ezzel szemben a 18. századi új retorika (Campbell) lélektani természetű. A grammatikai és logikai kiindulópont helyett ismeretelméleti, lélektani kiindulópontot választott. Képviselői nem az ügy természetét elemezték, hanem a hallgató, a befogadó értelmét és lelkivilágát vizsgálták. Azokat az utakat és módokat kutatták, amelyeken keresztül a hallgatóság eljutott ahhoz, amit vall, hisz és érez. A brit retorika tehát lélektani alapokról indulva a hallgatóságra összpontosított. Ehninger az egyetemes retorikaelmélet harmadik korszakának a 20. század harmincas éveitől napjainkig tartó időszakot tekinti. Ezen utolsó időszakban sokrétű retorikai kutatások folynak, az igen eltérő irányzatok egy szempontból mégis közös nevezőre hozhatók: a retorikát a megértés, a megromlott emberi kapcsolatok orvoslása eszközének tekintik. Ha tehát az ókori retorikát grammatikai természetűnek, az új brit retorikát lélektani természetűnek nevezik, akkor napjaink retorikáját szociológiai természetűnek kell tartanunk. Napjainkban a magán, a nemzeti és a nemzetközi életben megromlottak az emberi kapcsolatok, s ennek következtében sérülnek a személyiségek, eluralkodik a depresszió, az elidegenedés, és kiéleződnek az ellentétek az emberek és a népek között. Ilyen körülmények között a retorikára hárul a feladat, hogy a kommunikációs 83

94 RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG nehézségeket megszüntesse, s lehetővé tegye, hogy az emberek akarják megszólítani egymást. Ha ugyanis a megszólítás szándéka fölébred bennük, a megértés reménye is felcsillanhat FELHASZNÁLT IRODALOM Bencze Lóránt (1996) Mikor, miért, kinek, hogyan? 1. Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban kötet, Budapest, Corvinus Kiadó. Benoist, J. M. (1975) La révolution structurale. Paris, Grasset. Conley, T. M. (1990) Rhetoric nt he European Tradition. Chicago London, Chicago University Press Longman. Connors, R. J. Ede, L. S. Lunsford, A. A. (1984) Classical Rhetoric and Modern Discourse. Carbondale Edwardsville, Southern Illinois University Press. Cooper, M. (1989) Analyzing Public Discourse. Illinois Northern Illinois University. Corbett, P., J. Connors, R., J. (1999) Classical Rhetoricfor the Modern Student. Fourth Edition. New York Oxford. Ehninger, D On Systems of Rhetoric. Philosophy and Rhetoric, Golden, J. L. Berquist, G. F. Coleman, W. E. (1984) The Rhetoric of Western Thought. Dubuque, Idaho, Kendall/Hunt. Kindrick, Robert L. Olpin, Larry L. Patterson, Frank M. (1980) A New Classical Rhetoric. Dubuque, Iowa, USA Toronto, Ontario, Canada, Kendall Hunt Publishing Company. La nouvelle rhétorique. Essais en hommage a Chai m Perelman 1979 Revue Internationale de Philosophie, 33. Perelman, Ch. Olbrechts Tyteca, L. (1958) La nouvelle rhétorique. Traité de l argumentation. Paris, PUF. Perelman, Ch. (1982) TheRealm of Rhetoric. Notre Dame, Indiana, University of Notre Dame Press. Plett, H. F. (2000) Systematische Rhetorik. München, Wilhelm Fink Verlag. Reboul, O. (1984) La rhétorique. Paris, PUF. Ricoeur, Paul (2001) Lherméneutique biblique. Présentation et traduction par Frangois Xavier Amherdt. Paris, Cerf. Sloane, T. O. (2001) Encyclopedia of Rhetoric. Oxford, Oxford University Press. Ueding, G. Steinbrink, B. (1994) Grundrifi der Rhetorik. 3., überarbeitete und erweiterte Auflage, Stuttgart Weimar. Vígh Árpád (1977) A retorika újjászületése. Helikon,

95 3. fejezet - MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET 1. A MAGYAR SZÓNOKLÁS TÖRTÉNETE Arra, hogy valamely szónoklat a népet elragadja, mindenekfelett az szükséges, hogy az nemcsak szép beszéd, hanem hogy szép tett legyen. (Eötvös József) Az Arisztotelész meghatározta három beszédtípussal (tanácsadó, bemutató és törvényszéki) szemben a régi magyar retorikák négyféle beszédtípust tárgyaltak: az egyházi, a politikai (közügyi), a törvényszéki beszédet, valamint az akadémiai és egyéb alkalmi szónoklatot. Az egyházi és az akadémiai beszéd tulajdonképpen a bemutató típusba tartozik, a politikai megfelel a tanácsadó beszédnek. A magyar retorikatörténet első részét úgy mutatjuk be, hogy a magyar retorikák által meghatározott beszédtípusok történetét írjuk le, s ezáltal lényegében nem térünk el a klasszikus felosztástól. A magyar retorikatörténet második részét a retorikai szak- és tankönyvek története, vagyis a retorika tanításának története alkotja. Régi retorikáink összehasonlították a különféle beszédtípusokat, mégpedig nehézségi fokukalapján (Szeberényi 1849; Blair 1838). Az egyházi beszéd abból a szempontból könnyebb a többinél, hogy a szónokot óvja az egyház tekintélye, hosszabb ideig készülhet beszédére, versenytársak nélkül szónokol, a hallgatóság pedig feltehetőleg egy véleményen van vele, hiszen a hívők látogatják a templomot. Az a tény viszont nehézzé teszi, hogy kimért rendje van, megformálásának kell tehát hatásosnak lennie. A különféle hitviták idején az egyházi beszéd megváltozik: erősen érvelőjelleget ölt. A politikai szónoknak meg kell küzdenie tekintélyéért. Arról kell beszélnie, ami az országgyűlésben vagy egyéb gyűléseken napirenden van, az ő témája is meg van szabva. Hallgatóságának egy része nincs vele egy véleményen, egy szellemileg ellenséges táborral kell megküzdenie. Beszéde viszont nincsen kimért rendhez kötve, mint az egyházi beszéd, érveit tetszése szerint csoportosíthatja. Sokszor rögtönöznie kell. A törvényszéki szónok szűkebb körben mozog, mint a politikai, alkalmazkodnia kell a törvényekhez és az ügyrendhez. Közönsége főleg ha esküdtszék előtt és nyilvános tárgyaláson beszél összetett. A törvényszéki szónoknak alaposan fel kell készülnie a perbeszédre, de ha a replikákra kerül sor, rögtönöznie is kell. Az akadémiai és egyéb alkalmi szónoklatokban kevesebb a dinamizmus, következésképpen stílusukkal kell lekötniük a hallgatóságot. A fenti összehasonlítás alapján érthetővé válik, miért soroltuk egy csoportba a bemutató beszédfajtába az egyházi és az akadémiai beszédet: a stílus előtérbe kerülése miatt. Az egyházi beszédet azonban szokás a tanácsadó beszédfajtába is sorolni. Az kétségtelen, hogy a hitviták beszédei inkább tanácsadó beszédek, hangsúlyos szerepet kap bennük az érvelés. Az egyházi beszédek többsége azonban nem hitvitázó beszéd. Egészen bizonyos, hogy Magyarországon az államalapítástól kezdve mindegyik beszédtípus létezett, és az is bizonyítható, hogy oktatták a retorikát. Az egyházi szónoklás mindig is magas színvonalú volt. Az azonban tény, hogy a szónoklás a polgári társadalomban nagy fontosságú dolog (Blair 1838, 364), következésképpen a politikai szónoklás nálunk a 19. század első felében bontakozott ki, s azóta felül nem múlt csúcsokra jutott. Többen a hazai szónoklást azonosítják a 19. századi politikai szónoklással, Babits Mihály például ezt írja:...a legnagyobb szónokok a legnagyobb emberek voltak, s olvasva beszédeiket, megismered hazád legnagyobb embereit. A szó az ember; senki sem titkolhatja el önmagát, nem adhat mást, mint ami benne van. Így domborodik ki szavaikból előtted hazád jelenének három nagy teremtője: Széchenyi, Kossuth, Deák. (Babits 1909) Ezen okból helyezi a súlypontot a 19. századra Vígh Árpád is retorikatörténetében (Vígh 1981), szemlélete természetesen indokolható. A magyar retorikatörténet azonban sokkal szerteágazóbb, ezért láttuk szükségesnek újból áttekinteni. A 19. századi társadalmi igények fellendítették a retorika oktatását is, különösen 1868 után, vagyis a népoktatási törvény, majd az első független tantervek megszületése után és 1989 között hosszú szünet volt, s napjainkban újra nagy fontosságú lett mind a szónoklás, mind a retorika oktatása. Manapság az érvelés tanítása került előtérbe, legalábbis visszakapta elvesztett pozícióját; következésképpen a retorikai tankönyvek történetének megírása új feladat Vígh Árpád stilisztikai indíttatásával szemben, illetőleg mellett az érvelés szempontjából AZ EGYHÁZI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETE 85

96 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Az egyházi beszédek rendszerint templomi szónoklatok. Céljuk: a hívek vallásosságának emelése, a hitélet ébrentartása s az erkölcsökjavítása. Eszközei: a meggyőzés és a megindítás egyaránt. A beszéd hatása nem látszik meg olyan látható formában, mint a tanácskozó és a törvényszéki beszédeknél, ahol határozat és ítélet nyomon követi a szónoklatot. Az egyházi beszéd hatása a híveknek csak későbbi életében, de így valósággal cselekvésekben nyilatkozik meg ha komoly és tartós hatású volt a beszéd. (Ady Lengyel 50) Az egyházi beszédnek vagy prédikációnak két fajtája van: a homília és a sermo. Az evangélium felolvasása után a felolvasott evangéliumi részlet részletes kifejtése a homília, a Szentírás egy részének, a textusnak szónoki magyarázata, versről versre haladva. A homília görög eredetű szó, jelentése társalgás, oktatás. A szabadon választott tárgyról szóló tételes beszéd a sermo. A prédikáció vagy egyházi beszéd tehát rendszeres, tételes beszédet jelent. Az egyházi beszéd elméletével foglalkozó tudomány a homiletika. A homiletika egyházi retorika, az egyházi beszédre vonatkozó ismeretek tana. A homíliára Prohászka Ottokártól idézünk példát (főpásztori szózata az évi nagyböjtre). Kedves Híveim! Az Úr Jézus eljövetelét közénkaz Evangélium úgyjelzi: Elközelgett hozzátok az Istenországa, s ezzel nemcsak azt mondja, hogy az Istenországa közeledik, hanem azt is, hogy az Úr Jézus lehozta közénkaz Istenországát, s lehozta úgy, hogy akarta, hogy az az isteni ország köztünk és bennünk legyen. [ ] Azért elhatároztam, hogy Szent Pál nyomában megmagyarázom nektek, kedves híveim, e nagyböjt alkalmából azt a fontos kérdést, hogy miben áll voltaképpen bennünk az Isten országa, s ezáltal útmutatást adok nektek, hogy azt, amit Krisztus nekünk hozott, azt a legjobbat, amit adni akart, magatok számára lefoglaljátok, s ugyanakkor megtapasztaljátok, hogy az olyan lelkületet s érzületet méltán hívhatja az evangélium s Szent Pál is»isten országának«. E célból fölveszem Szent Pálnak egy híres mondását a Rómaiakhoz írt leveléből:»az Isten országa nem étel és ital, hanem igazság, béke és öröm a Szentlélekben.«(14,17) Szent Pál e szavakkal megmagyarázza nekünk, hogy mi az az Istenországa mibennünk, s azt háromféle lelki tulajdonságba fekteti, nevezetesen azigazságba, a békébe s az örömbe. Abbana mértékben, melyben ez a hármas lelkület s érzés uralkodik bensőnkben, abban a mértékben lesz bennünk az Istenországa. Figyeljetek hát jól, kedves híveim, magyarázó szavaimra, mert ha valami, hát bizonyára az Istenországa megérdemli, hogy azt jól megértsük, s hogy megértvén jól, azután önmagunkban is megalapítani tudjuk. Eddig a beszéd bevezetése, lényege az evangéliumi tétel közlése. Ezután a beszéd három hosszú részre tagolódik, mindegyik elején ott a tétel, a következőképpen: 1. Az Isten országának első jellege az igazság. 2. Az Isten országának másodikjellege a békesség. 3. Az Isten országának harmadikjellege az öröm, mert lehetetlenség, hogy ne örvendjünk, ha Istent bírjuk s Istenéi vagyunk. A befejezésben visszatér a kiinduló tételhez: Így gondoltam el magamnak az Isten országát, melyről az apostol mondja, hogy az nem étel és ital, hanem igazság, béke és öröm a Szentlélekben. Valóban isteni ország, isteni ajándék, isteni alkotás az ilyen érzület, s boldog ember, ki ez Istenországát lelkében hordozza. Ha nincs meg bennünk, szerezzük azt meg, szerezzük meg azáltal, hogy szívvel-lélekkel átadjuk magunkat Krisztusnak. Ha pedig megvan, akkor zárjuk szívünkbe, s tapasztaljuk meg, hogy az Úr édes is, erős is, igazságos is, kegyelmes is. Tapasztaljuk meg, hogy sokat ad hogy többet ad, mintha mindegyikünket gazdaggá s tudóssá, lángésszé és művésszé tenne. Hiszen egész országát, az Istenországát adja, mikor arra képesít, hogy igazság szerint éljünk az ő békességét bírjuk, s az ő örömeit élvezzük. Ezt az országot kívánom nektek, kedves híveim,jobbat nem kívánhatok, mert Isten sem adhatjobbat. Amen! (Székesfehérvár, január 15.) Prohászka beszéde kristálytiszta példája a homíliának, vagyis a textus magyarázatának. Mindemellett az a tény is érzékelhető benne, hogy az egyházi beszédben állandóan visszatérő és gyakori beszédrész a tekintélyérv, elsősorban a Szentírás (itt Róm 14,17), másodsorban a katolikusoknál az egyházatyák, a szentek és a pápák nyilatkozatai. Az egyházi beszéd szerkezetét a következőképpen határozták meg: 1. a jelmondat (sentetia sacra, textus): ez rendszerint az evangéliumból vett idézet, egyjelentős és rövid mondás, amelynek illenie kell az alkalomhoz, és magában kell hordoznia a beszéd csíráját; 2. az alaptétel: ez a beszéd tárgyátjelöli ki, ajelmondathoz, az időhöz, a helyhez és a hitszónokhoz kell alkalmazkodnia; 3. a tételosztó: a beszéd tárgyát osztja részekre, azt tanácsolják, hogy az egyházi beszéd két vagy három részből álljon; 4. a kifejtés: kétféleérvet lehet alkalmazni, a) olyanokat, melyek a felvett igazság mellett kétségbevon- hatatlanul bizonyítanak, b) olyanokat, melyek önmegadásra bírják a hallgatóság akaratát. Ezután következik a zárszó, melyben a hitszónok vagy az erény mennyei jutalmát tárja föl a maga szívolvasztó gyönyörűségében; vagy a bűn rettenetes büntetését sorolja el a maga vérfagylaló iszonyatosságában, s beszédét megrázkódtató imaszavak közt érzékenyen bezárja (Laky 1864,109,115). A fentebb idézett Prohászka-beszéd is ezt a szerkezetet követi. 86

97 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Az egyházi beszéd felépítése minden bizonnyal az antikvitásban gyökeredzik, lehetséges, hogy mintája a chreia vagy chria (görögösen, illetőleg latinosan, magyarul kria). Aszó olyan bölcs mondástjelent, melynek ismerjük a szerzőjét (ellentétben a szentenciával, melynekjelentése szintén bölcs mondás, de szerzője ismeretlen). A chria a szónoki előgyakorlatok egyik fajtája volt, melynek során egy tételt egy bölcs mondást kellett a tanulónak kifejtenie. Elsősorban a buzdító szándékú ünnepi beszédet gyakorolták a segítségével. Ilyen előgyakorlatokon tanulták a fogalmazás alapjait nemzedékek százai, Cicerótól egészen Shakespeare-ig, Csokonaiig vagy Kossuth Lajosig (Bolonyai 2001). Az egyetemes egyházi beszéd első virágkora a 4 5. század. Második nagy korszaka a század, felvirágoztatásához nagymértékben hozzájárultak az e korban keletkezett kolduló szerzetesrendek (ferencesek, domonkosok), akiknek hivatásuk volt az igehirdetés. Ettől kezdve a liturgia keretén kívül, sőt a templomon kívül is tarthatnak egyházi beszédeket. Későbbi fellendüléseka 16. század közepétől a 17. század végéig (a reformáció és az ellenreformáció idején), valamint a 19. sz. közepén voltak. A hazai prédikációtörténetnek a következő korszakolásátadja Kudora János: 1. a hittérítés kora ; 2. a hitfenntartás kora ; 3. a hitviták kora ; 4. a nemzeti újjáébredés kora (Kudora 1902). A további korszakolás a következő lehet: 5. a nagy egyházi szónoklatok, Prohászka Ottokár, Ravasz László és Mindszenty József kora ; 6. az egyház elnyomásának kora ; 7. a demokrácia kora 1989-től. A prédikációkat nehéz az antik beszédfajtákkal egyeztetni ezzel nem is törődtek a középkor folyamán, leginkább a bemutató beszéddel állnak rokonságban. (A szertartás maga a drámában gyökeredzik, de ezen kapcsolatok fejtegetése messzire vezetne.) Az itáliai humanizmus felvirágzásakor, majd a reformáció és az ellenreformáció korában előtérbe került a meggyőzés, ezért az ekkori prédikációk inkább a tanácskozó beszédtípushoz hasonlítottak. A protestáns lelkészektől nemcsak a Biblia alapos ismeretét követelték meg, hanem a retorika megtanulását is (Kecskeméti 1996). A katolikus beszédekre az érzelmekre hatás isjellemző volt, különösen a barokk korszakban. 1. A magyar egyházi szónoklat egyidős a kereszténység felvételével. Az első hittérítők idegenek voltak, eleinte tolmács segítségével prédikálhattak, de később valószínűleg megtanultak magyarul. Ezt bizonyítani nem tudjuk, de egy általános lélektani megfigyelés segítségünkre lehet: az egyszerű nép barbárnak tartja az idegen beszédet, s kineveti, nem fogadja el. A hittérítés pedig sikeres volt. Az elsők között lehetett maga Szent Gellért, aki prédikációival csodálatot és elismerést váltott ki a királyból és a hozzáértő pécsi püspökből (Tarnai 1984, 21; Mór pécsi püspök magyar volt). Szent Gellért maga választotta bibliai passzusokat magyarázott. (Ezeket a kiválasztott passzusokat a 13. század teoretikusai themának nevezték.) Eleinte bizonyosan tolmács segítségével prédikált, de később megtanulhatott magyarul, másképpen nemjavasolta volna, hogy Boldogasszonynak nevezzék Jézus anyját, értenie kellett az ősi magyar szó jelentését és szépségét. Két legenda maradt fenn róla (a nagyobb és a kisebb), a Szent Gellért marosvári püspök, Magyarország mártírja címűből idézünk Jelenits István fordításában (ebben a 13. századi legendában olvasható a magyarok szimfóniája a malmot hajtó asszony énekéről): Mór püspök pedig magánál tartotta Gellért urat a Szent Kereszt megáldásának napjától egészen Péter és Pál ünnepéig. Azon az ünnepen Gellért úr beszédet mondott a népnek arról az igéről, hogy Ezek az irgalmasság férfiai. A pécsváradi apát pedig szintén jelen volt az ünnepi istentiszteleten, mert őt is meghívta a püspök. Utána magával vitte Gellértet, és Pécsváradon tartotta szent Benedek napjáig. Akkor beszédet mondotta népnek arról az igéről: Az igaz virul majd, minta liliom. Ezen viszont Mór püspök volt jelen. A püspök meggyőződött arról, hogy Gellért mestere az igehirdetésnek, és azt mondogatta, hogy mióta elkezdődött Magyarországon Isten igéjének magvetése, ilyen klerikust még nem láthattak ezen a vidéken. [...] Amikor tehát elérkezett a boldogságos Szűz ünnepe, Gellért liturgikus ruhában fölment az emelvényre, vagyis az ambóra, tolmácsként Konrádot, a fehérvári prépostot vette maga mellé, és beszédet tartotta nép előtt arról az igéről: A napba öltözött asszony. Nem volt a Szentírásnak olyan részlete, amelyből ne hozott volna föl példát. A király és a nép és minden keresztény álmélkodva csodálta, hogy az isteni igéből akkora vigasztalást merít. A király nagyon meg is szerette emiatt. Szent Gellért nagyobbik legendájának fenti részlete három tényt mindenképpen bizonyít: hatásos szónok volt; a homília műfaja volt szokásban, vagyis a Szentírás egy-egy tételének kifejtése; s latinul beszélt, ezért tolmácsra volt szüksége. A malmot hajtó asszony énekének nem értette a szövegét, hiszen megkérdezte: Valter, magyarázd meg nekem, mi ez a különös dallamú ének, amely zengésével arra késztet, hogy hagyjam abba az olvasást? (V. Kovács Sándor 1984). Megjegyezzük, hogy Szent Gellért nagy műve, a Deliberatio supra 87

98 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET hymnum trium puerorum Elmélkedés a három fiú himnuszáról Szentírás-magyarázata olvasható magyar fordításban (Karácsonyi Szegfű 1999). A kora középkor papi literátusainak két fő tevékenységük volt: az oklevélírás és a prédikáció. Az oklevélírás technikáját a francia egyetemek retorikai kurzusain sajátították el (Horváth János 1944,14; Balázs 1987, ). Ismerjük III. Béla évi híres rendelkezését, mely szerint ajelenlétében megtárgyalt ügyekről oklevelet kell kiállítani. Az oklevélírás elterjedésével mintagyűjteményeket, úgynevezett formuláriumokat állítottak össze, majd részletesen megfogalmazták az oklevelek kiállításának szabályait. A papok egészen bizonyosan összehasonlíthatatlanul több prédikációt mondtak el, mint amennyi oklevelet kiállítottak. Az is bizonyos, hogy ismerték a beszéd retorikai felépítését, s az is, hogy értő módon hallgatták és ítélték meg egymás beszédeit. Van egy adatunk arra, hogy a történetíró szakszerűen méltatta Dezső érsek szekszárdi beszédének világosságát és hatását. A első esztergomi zsinat végzése arról intézkedik, hogy nagyobb egyházakban az evangéliumot és szentleckét kell exponálni, a kisebbekben a Hitvallást és a Miatyánkot, de a prédikálás módjáról nem szól. Csak feltételezni lehet, hogy a határozathozók szeme előtt Gergely pápa Liber pastoralisa lebegett. (Tarnai 1984,21) A prédikációt a homíliatípussal lehet azonosítani, ez volt az általános Európa szerte. A pap az erkölcsi fejtegetést, az exhortációt ehhez tette hozzá. Azt soha nem fogjuk megtudni, hogyan prédikált az Árpád-kori magyar pap, s kinyomozhatatlan, miképpen hangozhatott a falusi templomi beszéd (Tarnai 1984, 257). A magyar nyelvű prédikáció meglétét fényesen igazolja első nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd és Könyörgés. A Halotti Beszéd és Könyörgés egy 1192 után megkezdett és 1203 előtt befejezett misekönyvben olvasható. A misekönyvet legelső ismertetőjéről, Pray Györgyjezsuita történetíróról (T1801) Toldy Ferenc Pray-kódexnek nevezte el (Jakubovich Pais 1929). A Pray-kódex ún. sacramentarium, a misének csak egyes részeit tartalmazó könyv. (A teljes misekönyv neve missaleplenum,plenarium.) Szent István király II. Decretumának I. fejezete szerint a püspökök kötelesek voltak ellátni az egyházakat a teljes mise elmondásához szükséges liturgikus könyvekkel. A Pray-kódex olyan részleteket is tartalmaz, melyek nem szerves részei a misének késői, úgynevezett vegyes vagy kevert sacramentarium volt, ezért kerülhetett bele a Halotti Beszéd, az egyetlen ismert Árpád-kori magyarországi sacramentarium. A kb. fél évszázaddal későbbi Németújvári Misekönyv már plenarium, azaz teljes misekönyv. Ezek a tények azt bizonyítják, hogy az államalapítástól létezett szertartás, s vele együtt egyházi szónoklat. A Pray-kódex nyolcadik egysége különféle miséket tartalmaz, közöttük vannak a temetési szertartások, itt található a Halotti Beszéd és Könyörgés (1813 óta az Országos Széchényi Könyvtár őrzi). A Halotti Beszéd s a hozzátartozó könyörgés (helyesebben imádkozásra felhívás: monitio) első oly nyelvemlékünk, mely irodalmi szempontból is figyelmet érdemel. A temetési szertartási rend értelmében, mely a Pray-kódexben is olvasható: a koporsónak a sírba lebocsátása és szentelt vízzel meghintése után beszédet kell mondani a néphez; a beszéd után a pap földet hint a sírba (háromszor, a szentháromság nevében), elmond egy antifonás zsoltárt (latinul), majd könyörgésre hívja fel a népet (ez a»monitio«), s aztán különböző imádságokat mond (latinul). A szertartás itt nem ismertetettelső része egészen latinul folyt. Eszertartási rendbe a mondott helyeken illeszkedik bele a mi Halotti Beszédünk és Monitiónk. (Horváth János 1944,83) Horváth János szerint a Halotti Beszéd eredetileg is beszéd volt, sokszor elmondhatták, míg végre valaki írásban is rögzítette. Azért állíthatjuk ezt, mert nem ragaszkodik a latin eredetihez, szerzője fejből dolgozott, innen van ma isjól ható magyaros szövege. Latin retorikai elemek is olvadtak bele stílusunkba, ilyen a komplex szemlélet egyjegyének kiemelése (látjátok szömötökkel) a nyomaték kedvért, latin példára, aminek különben magyar analógiái is lehettek. (i. m. 86) A Könyörgés ezzel szemben szó szerinti fordítás, egyetlenegy bonyolult mondat. Az eredeti beszédet közöljük először mai nyomtatott betűkkel, majd mai átírással, de nem folyamatosan, hanem a beszéd részei szerint, tehát retorikai szempontból tördeljük. A Halotti Beszéd és Könyörgés 1200 körüli eredetije Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. ysa pur es chomuv uogmuc. Menyi milostben terumteve eleve miv isemucut adamut. es odutta vola neki paradisumut hazoa. Es mend paradisumben uolov gimilcictul munda neki elnie. Heon tilutoa wt ig fa gimilce tvl. Ge mundoa neki meret nu(m) eneyc. ysa ki nopun emdul oz gimilstwl. halalnec halalaal holz. Hadlaua choltat terumteve istentvl. ge feledeve. Engede urdung intetvinec. esevec. oz tiluvt gimilstwl. es oz gimilsben halalutevec. Esoz gimilsnecvvl keseruvuolavize. hug turchucat mige zocoztia vola. Num heon muga nec. ge mend wfoianec halalutevec. Horoguvec isten esveteve wt ez muncasvilagbele. es levn halalnec es puculnecfeze. es mend w nemenec. Kic ozvc. miv vogmuc. Hug es tiv latiatuc szumtuchel. isa es num igg ember mulchotia ez vermut. ysa mend ozchuz iarov vogmuc. Wimagguc uromc isten kegilmetez 88

99 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET lelicert. hug iorgossun w neki. es kegiggen. es bulscassa mend w bunet. Es vimagguc szen achscin mariat. es bovdug michael archangelt. es mend angelcut. hug uimaggonoc erette. Es uimagguc szent peter urot. kinec odut hotolm ovdonia. es ketnie. hug ovga mend w bunet. Es vimagguc mend szentucut. hug legenec neki seged uromc scine eleut. hug isten iv uimadsagucmia bulsassa w bunet. Es zoboducha wt urdung ildetuitvl. es pucul kinzot- viatwl. es vezesse wt paradisu(m) nugulmabeli. esoggun neki munhi uruzagbele utot. es mend iovben rezet. Es keassatuc uromchuz charmul. Kirl. [Kyrieleyson] Scerelmes bratym uimaggomuc ez scegin ember lilki ert. kit vr ez nopun ez homus vilag timnucebelevl mente. kinec ez nopun testet tumetivc. hug ur uvt kegilmehel abraam. ysaac. iacob. kebeleben helhezie. hug birsagnop ivtua mend w szentii es unuttei cuzicun iov felevl iochtotnia ilezie wt. Es tiv bennetuc. clamate III. K. [Kyrieleyson] Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: bizony, por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban teremtette meg kezdetben a mi ősünket, Ádámot, és a Paradicsomot adta vala neki házául. És mondá neki, hogy a Paradicsomban levő minden gyümölccsel éljen. Csupán egy fa gyümölcsétől tiltá őt. De mondá neki, miért ne egyék: bizony, ki napon enni fogsz a gyümölcsből, halálnak halálával halsz. Hallá teremtő istenétől, hogy meg fog halni, de feledé. Engede ördög intésének, és evék a tiltott gyümölcsből, és a gyümölcsben halált evék. És a gyümölcsnek oly keserű vala a leve, hogy torkukat megszakasztotta vala. Nem csupán magának, hanem mind ő fajának haláltevék. Haraguvék Isten, és veté őt ez kínos világba; és lőn halálnak és pokolnak fészke, és mind ő nemének. Kik azok? Mi vagyunk. Ahogy ti is látjátok szemetekkel: bizony egy ember sem múlhatja ez vermet. Bizony, mind ahhozjárókvagyunk. Imádjukurunk Isten kegyelmét ez lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen, és bocsássa mind ő bűnét! És imádjuk a szent asszony Máriát és boldog Mihály arkangyalt és mind angyalokat, hogy imádjanak érte! És imádjuk szent Péter urat, kinek adatott hatalom oldania és kötnie, hogy oldja mind ő bűnét! És imádjuk mind a szenteket, hogy legyenek neki segéd urunk színe előtt, hogy Isten az ő imádságuk miatt bocsássa ő bűnét! És szabadítsa őt az ördög üldözésétől és a pokol kínzásától, és vezesse őt Paradicsom nyugalmába, és adjon neki mennyországba utat és minden jóban részt! És kiáltsátok urunkhoz háromszor: kyrie eleison! Szerelmes barátaim! Imádkozzunk e szegény ember lelkéért, kit az úr ez napon ez hamis világ tömlöcéből mente, kinek ez napon testét temetjük, hogy az úr kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kebelében helyezze, hogy bírságnapra jutva, mind ő szentjei és kiválasztottjai között úgy illessze őt, hogyjó felől jusson! És benneteket is. Clamate ter: kyrie eleison! A tétel az emberiség halandóságáról szól (a beszédnek mind a latin eredetije, mind a magyar változata teológiai szempontból közhely). A beszéd magva a halandóság okát beszéli el: Ádám és Éva vétke a halandóságot és a pokol büntetését hozta az emberiségre. A temetés résztvevőire is vonatkozik ez a megállapítás: Kik azok? Mi vagyunk. Mást nem tehetünk, csak imádkozhatunk (tulajdonképpen könyöröghetünk, az imádkozni jelentése könyörögni volt), felsorolja, ki mindenkihez. Imádságunk célja a pokoltól való szabadulás és a mennyországbajutás. Ezután következik a könyörgés a halottért, végezetül: mindnyájunkért, minden halandóért: Isten az utolsó ítélet napján (a bírságnapon) keltse életre a halottat és benneteket is". Így lesz a beszéd kerek egész, műalkotás. A monitiót el szokták választani a beszédtől, stílusát is másnak ítélik meg; retorikai szempontból azonban szoros egységet alkot a beszéddel (vö. Balázs 1987, ; Nagy L. János 1995, ; Szikszainé Nagy 1998). A beszéd logikai menete az egyedtől a fajhoz, majd a nemhez tart, megállapítja a nemfogalom tartalmát: mi vagyunk; visszatér az egyedhez és a könyörgő közösséghez, mindenkit egyesítve az emberi nem fogalmában: Könyörögjünk érte, hiszen mindnyájunkért könyörgünk! A beszéd hatásos fokozás az összegező csúcspontig: Kik azok? Mi vagyunk. Az imára késztetés (könyörgés a bűnbocsánatért) felsorolás, azon belül fokozás (Isten, Mária, Mihály arkangyal és az összes szent), a könyörgés (az ítéletért) is fokozás, melynek csúcspontja az üdvözülés: helyünk az Istenjobbján. Ha hangosan mondjuk a beszédet, észrevesszük a ritmusát: a csúcspont előtti és utáni rész rövid, viszonylag egyenlő hosszúságú egységeket tartalmaz, átlagosan szótagot foghatott egybe a beszélő. A Halotti Beszéd mind logikájában, mint formájában remekmű. 89

100 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET A magyar kódexekben számos prédikáció maradt fenn, különösen a Tihanyi-, az Érsekújvári- és az Érdykódexben (Balázs 1987). A régi prédikációtörténeti munkák közlik ezeket a prédikációkat, illetőleg prédikációrészleteket (Mihalovics ; Kudora 1902). A magyar prédikátorok a beszédek fordítói meglehetősen szabadon kezelték az eredeti latin forrást, a prédikációk irodalmi szintű magyar változatai voltak az eredeti szövegeknek (Tarnai 1984,263). Prédikációkés prédikációvázlatok még mindig lap- panganak kódexeinkben, legutóbb egy Szent László-sermo latin eredetijét és magyar fordítását tették közzé (Madas 2003). Az első prédikátorok művelt, iskolázott, a retorikát tanulmányozó emberek voltak (Balázs 1987). Az iskoláztatás az államalapítással egyidős, s a középkori rendszernek megfelelően a retorikát is tanították a trivium részeként. Erre bizonyíték A XII. századi esztergomi diákjegyzet (Mészáros 1973), természetesen latin nyelven. Nincs kizárva annak a lehetősége, hogy a szöveget Magyarországonjegyezték le, s valószínűleg az esztergomi káptalani iskolában használták a 13. században. Az is lehetséges azonban, hogy egy külföldön Franciaországban lejegyzett szövegről van szó. A kézirat jegyzeteket tartalmaz: latin nyelvtanból (grammatica), a latin szövegek helyes kiejtésének gyakorlataiból (prosodia), a szóbeli és írásbeli művek stilisztikájából (rhetorica), az írásművek alkotásának elméletéből (dictamen), valamint a naptárszámításból (computus). A diákjegyzet harmadik, retorikával foglalkozó fejezete a Rhetorica ad Herennium IV. könyvét (melyet függetlenül is használtak a középkorban, vö. Murphy 1974,21), mégpedig az alakzatokat tartalmazza, középkori szokás szerint a colores elnevezést használja. A középkori iskola gyakorlati célkitűzéseket követett a retorika s a szónoki ékesítések megtanításával. Egyrészt, mivel a diákokjobbára klerikusok voltak, s legnagyobb részük továbbra is egyházi szolgálatban tevékenykedett, ezért szükségük volt a szónoki beszéd külső formai jegyeinek ismeretére. Másrészt és ez számunkra az előzőnél sokkal fontosabb és hasznosabb volt ezt a retorikai tudást elsősorban a fogalmazás, a levélírás, a hivatali adminisztráció terén használták fel. (Mészáros 1973, 20) Az esztergomi diákjegyzet jelentősége nagy: azt bizonyítja, hogy az egyházi emberek koruk műveltségének színvonalán állottak, ismerték a retorikát, akár külföldön, akár itthon sajátították el tudományát. Megvan a századokon átívelő folytonosság. Kódexeinkben nemcsak prédikációk maradtak fenn, hanem egyéb, személyes jellegű beszédek is. Az egyik legszebb közülük Assisi Szent Ferenc beszéde a gubbióifarkashoz, mely a Jókai kódexben olvasható (mai írással idézzük, valamint elkülönítjük a kódex szövegét és a szentbeszédét, s a beszéd egységeinek megfelelően tagoljuk; a szómagyarázatokat zárójelben a szövegben helyezzük el; Jókai kódex, ): Az szörnyő farkas mendenestől fogván szája felnyitván Szent Ferenc ellen fut vala, ki ellen Szent Ferenc veté keresztnek jegyét [...] és keményen megnyitott száját belrekeszté. És annak utána hozzá híván őtet, mondá neki: Jöjj ide, Atyámfia farkas, és Krisztusnak felőle parancsolok neked, hogy sem nekem, sem egyébnek valakinek árts. Csuda: legottan kereszt levén belrekeszté ő szörnyő száját, és az parancsolat le- vén: legottan magát feje hajtván leterjeszté Szent Ferencnek lábaihoz: farkasból lőn bárán. De ezképpen fekvőnek mondá: Atyámfia farkas, te töttél sok kárt ez tartományban iszanyú gonosz tételmeket tökéllettél (tetteket vittél végbe). Teremtetteket irgalmasság nálkől (nélkül) elvesztvén, de nemcsak oktalan természeteket (állatokat) el vesztettél és megölél és megmarál, de es embereket istennek személyére teremtetteket. Azért te méltó vagy szörnyő halálval miképpen gonosz tolvaj gyilkos, kiért mend te ellened övöltnek és zúgnak. Es teneked mend ez váras ellenséged. De Atyamfiam farkas, én akarok teközted és ez emberek közt békességet tenni, úgy, hogy tetőled továbbá meg ne sértessenek. És teneked menden elmúlt vétkedet megbocsátják, úgyhogy sem ebek, sem emberek továbbá nem összöznek (ellenségeskednek). És az farkas testének és farkának és fileinek és fejének hajtásával mutatja mendenképpen fogadni azokot, kiket Szent Ferenc mond vala. És mondá Szent Ferenc: Atyámfiam farkas, dehogy kell teneked ez békességet tenned, én fogadom teneked, hogy addéglan adatok neked elég eleséget ez várasnak emberi miatt, míglen élsz, úgyhogy továbbá éhséget nem vallasz. Mert én hiszem, hogy te valamit gonoszól töttél, te éhségednek gyölhözségéért (megszüntetéséért) tötted. De én atyámfia farkas, miért én keresek neked ily kegyelmet, akarom, hogy fogadjad énnekem, hogysonha valamely lelkest (élőlényt) meg ne sérts, avagy embert, sem valami kárt mendennemőállatban tenni ne merj. Fogadod énnekem úgy. És az farkas tettetésjegyét kit feje hajtván fogad vala tenni ment azt kik neki parancsolatnak vala. És Szent Ferenc mondá: 90

101 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Atyámfia, én akarom, hogy te adjad énnekem hitedet, hogy bízván hihetnek annak, kit fogadsz. És mikoron kiterjesztette vala Szent Ferenc kezét hitvételéért, az farkas felemelé első jobb lábát, és szépen veté Szent Ferencnek kezébe, az hogyjegyét adhatja vala. A gubbiói farkas megszelídítése híres történet, és méltán híres Szent Ferenc beszéde is, többek között a megszólítás atyámfia farkas miatt. Mindenekelőtt a megszólítással nyerhette meg a farkast, hiszen testvérének nevezte (az atyám fia a testvérem). Ajóindulat megnyerését a befejezés kézfogása, azaz hittétele igazolja. A beszéd maga egyszerű alku. A tényállás: mindenki a farkas halálát akarja. A szent megígéri, hogy gondoskodik a farkasról, mert s ez az érvelés lényege a farkast a szükség, az éhség vitte a bűnbe. Cserébe a farkasnak meg kell ígérnie, hogy senkit soha nem fog bántani; s a farkas pacsit adva erősíti meg fogadalmát. Igaz, hogy ajelenet latinból van fordítva, de a magyar szöveg elevenségével máig hat. 2.A második korszakból két ferences szerzetes emelkedik ki: Temesvári Pelbárt és Las- kai Ozsvát. A korszak végén Temesvári Pelbárt hatalmas alakja áll s amit ő latinul megírt, azt tudós rendtársai már csak a magyarul tudó apácák kolostori irodalmába szórják szét, vetőmag módjára. (Horváth János 1944, 57 kk.) Temesvári Pelbárt (1435 k. 1504), valamint tanítványa, Laskai Ozsvát ferences szerzetesek voltak a legkiemelkedőbb egyházi szónokok a 15. század végén. Itt jegyezzük meg, hogy ferences szerzetes volt a törökellenes harcok nagy szónoka, Kapisztrán János is. Beszédeit nem magyarul mondta, mégis oly nagy hatással szónokolt, hogy a parasztok és a katonák lelkesülten követték. Temesvári Pelbárt két nagy beszédgyűjteményt írt, az első a Szűz Máriáról szóló, a Stellárium (az 1480-as években), vagyis a boldogságos szűz Csillagkoszorúja; a második a háromkötetespomerium, azaz Gyümölcsöskert, amely a szentek ünnepére, az állandó ünnepekre s a nagyböjtre szóló prédikációkat tartalmaz. Művei megjelentek nyomtatásban, s beszédgyűjteményei oly gyorsan terjedtek el, hogy húsz év alatt szinte évente kiadták őket. Európa-szerte közkedvelt és használt művek voltak mintegy száz éven át. Irodalomtörténészeink különösképpen példáit dicsérik, melyek között magyar népmesék is vannak. Prédikációit korán, már 1510 tájt lefordították magyarra. Temesvári Pelbárt nem magukat a beszédeket írta le, hanem a beszédek nyersanyagát, vázlatát, hiányzik belőlükaz elhangzó szónoklatokrajellemző elevenség (Jelenits 1995). Lehetséges, hogy ezért voltak olyan kedveltek, mert az egyházi szónoka maga képére formálhatta őket. A Gazdagságról szóló beszéd bevezetését és végét közöljük. Ez a Pomerium második részéből a nyári szakasz 42. beszéde. Pünküsd utáni 14. vasárnapon, második beszéd arról, hogy a gazdagságot nem kell szeretni, mert veszedelmes és káros Máté 6,24 Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak. Kedveseim, arra tanít a mi Üdvözítőnk, hogy csak Istennek szolgáljunk, és ne a Mammonnak, vagyis a gazdagság ördögének. Mert a gazdagság szolgálata akadályt vet Isten szeretete elé. [.] Először beszélünk a két szolgálat ellenkezéséről, másodszor a gazdagsághoz való vonzódásnak gonosz voltáról, harmadszor a kárhozat veszedelméről. (.kilenc módja van annak, hogy valaki a gazdagság vagy a vele való foglalkozás miatt a kárhozat veszedelmébe jut. Ezért ezeket igen gondosan kerülni kell. A kilencedik módot és a beszéd befejezését közöljük.) Kilencedszer a rosszra csábítással (sollicitando). Mert amikor valaki túlságos igyekezettel iparkodik gazdagodni vagy gazdagságát megtartani, s az aztán elfojtja elméjében a lélekre való gondot és az Istennel kapcsolatos ügyeknek megfontolását, azt, ami az üdvösség szempontjából szükségesekre vonatkozik, az kárhozatos, mint ki is fejtettük az első beszédben. Ó, azért lelkeket elsodró örvény, gazdagságot kedvelő fösvénység, ó, kívánságnak lobogó tüze, ó, pestistermő méreg, mely rengeteg embert elveszítesz, kárhozatba süllyesztesz! Példának vehetjük utolsóra azt, amit Cluny Péter beszél el, és benne van a Példák könyvében. Egy monachus (szerzetes) élete végéhez érkezett, lelkét egy angyal látomásban a pokol kapujához vezette, megszemlélte a különböző büntetéseket, és megijedt, de az angyal vigasztalta. Látott néhány ördögöt, amint futkostak, és csúfot űztek egy gazdag ember lelkéből, amelyet akkor ragadtak el, vitték a pokolba, s állították az ördögök fejedelme elé. Az ilyesféleképpen rendelkezett vele: Ültessétek ezt a lelket egy ékes zsöllyébe, öltöztessétek díszes ruhákba, mert mindig ilyenekben telt öröme. Be is ültették egy ércből készült és kiolthatatlanul égő székbe, és ugyancsak lángoló köpönyeget adtak rá. Akkor az ördögök fejedelme azt mondta: Adjatok neki a mi italunkból! És íme, a pénz fölolvasztott és izzó ércét mindenféle bűzzel keverve arcába loccsantották, s az 91

102 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET aztán lángokba szakadva szétáradt belein, tagjain. Akkor két tűzzel teli szarvat helyeztek a fülére, kezdték fölszarvazni, s a szarvak iszonyú szikrákat vetettek szemén, orrán, fülén, minden testnyílásán át. Aztán behajították egy üregbe, amely tele volt mindenféle kígyóval, ezek, mint az asszonyok ölelése, minden tagját harapdálták, szaggatták. Ó, hogy üvöltött! Jaj, jaj! kiáltozta, magát és az egész teremtett világot megátkozva stb. Miután ezt látta, annak a monachusnak lelke visszatért testébe, és elmondta, mit látott, aztán elköltözött testéből. Ó, azért, kedveseim, arra kérlek mindnyájatokat, hogy a gazdagságnak előbb fölsorolt veszedelmeitől óvakodjatok, gyónjátok meg, ha némelyikbe vétkes módon beleestetek, hogy a bűnbánó gyónás által elkerüljétek a kárhozatot. Kérjük a mi Urunk Jézust, hogy adja meg nekünk ezt a szabadulást stb. A beszéd világos szerkezetű, érvelésejól követhető. A végére hagyott utolsó érv tulajdonképpen a tekintélyérvek közé tartozik: tanúságtételen alapul, a szerzetes lelke látta és elmesélte a szörnyű pokolbeli büntetést. Olvasásakor eszünkbe jutnak az apokrif Apokalipszisek és Dante Isteni Színjátéka (Adamik 1997, 73). A szövegben elhelyezett stb. jelzi, hogy a pap kedvére formálhatja, kiegészítheti, aktualizálhatja a megadott beszédmintát. 3. A magyar prédikációtörténet harmadik korszakának elején, a 16. században a protestantizmus nagy lendületet adott a hitvitának, a vitázó iratok nagyrészt szónoklatok is voltak. Az egyházi szónoklat, a katolikus mise részét alkotó szentbeszéd is magas színvonalra jutott, s ezek a beszédek már mindig magyar nyelvűek. A katolikusok között Telegdi Miklós pozsonyi prépost, majd pécsi püspök prédikációi jelentősek. A protestáns prédikációtörténet első korszaka 1557-től 1649-ig tartott, ez volt az evangyeliom szakaszos magyarázatának korszaka (Tóth Mihály 1864),jelentős prédikátorai: Meliusz Péter, Bornemisza Péter, Félegyházi Tamás, Szenci Molnár Albert, Alvinczi Péter és Geleji Katona István, az első magyar nyelvű grammatika szerzője. A második, 1649-től 1716-ig tartó időszak volt a szabadon választott alapigék korszaka (Tóth Mihály 1864),jelentős prédikátorai: Medgyesi Pál, Lorántffy Zsuzsanna udvari lelkésze, az első magyar nyelvű retorika szerzője; Kereszturi Pál, a Rákóczi fejedelmek udvari lelkésze; Komáromi Csipkés György; Tofeus Mihály, Apafi fejedelem udvari lelkésze; Pápai Páriz Ferenc. Még Dávid Ferenc unitárius lelkész érdemel említést. A protestáns prédikátorok külföldi egyetemeken tanultak, ismerték a korabeli német és angol retorikákat, és alaposan elsajátították a vitatkozás tudományát. A katolikus hitvitázók között Monoszlói András pozsonyi prépost és Vásárhelyi Gergely jezsuita jelentős, Káldi György jezsuita, bibliafordító is kiváló szónok volt, s mindenekfelett Pázmány Péter, a magyar irodalmi nyelv egyik megteremtője. A 17. században a magyar bíboros Cicero, Pázmány Péter ( ) jezsuita, majd esztergomi érsek és bíboros emelte magas színvonalra az egyházi szónoklatot. A protestánsok elleni vitairatok egész sorát írta, s kiadta szentbeszédeit is. Fő művei: Hodoegus. Igazságra vezérlő kalauz (Pozsony, 1613), a katolicizmus védőirata a protestantizmus ellen; valamint prédikációinak gyűjteménye: A római anyaszentegyházszokásából minden vasárnapokra és egynehány innepekre rendelt evangeliomokrúl prédikációk (Pozsony, 1636). Ismerte és használta a 16. századi spanyol és olasz retorikákat, a magyar egyházi szónoklat középkori gyökereit, a magyar egyházi szónokok munkásságát. Prédikációi retorikai remekművek az előírt evangéliumi tételekre. Nyelvezete eleven, tele szemléletes szólásokkal, népies kifejezésekkel. Beszédei azért is életszerűek, mert elmondásuk után foglalta őket írásba. Személyes térítéssel mintegy harminc hívőt, közöttük több főurat térített vissza a katolikus hitre. Pázmány sok tekintetben kortársai fölé magasodott, de talán leginkább azzal, hogy a szűkebb felekezeti érdekeket tágabb összefüggésrendszerbe tudta ágyazni, s az egyházi és a nemzeti szempontok egymást kiegészítve, egymással harmóniába rendeződve jelentek meg eszmevilágában. (Bitskey 1986, ) Egyik beszédét Riedl Frigyes retorikájából (1888) rövidítve idézzük, Riedl tagolását követve (a szómagyarázatokat a szövegben zárójelben helyezzük el): Mily üdvösséges a magunk ismerése I. Természet hajlandósága hozza minden embernek a tudásnak kívánását. Azért az emberi elme örömest vizsgálja nemcsak a föld színén látható állatok természetét, hanem a földbe temetett érceknek, sőt az egekben helyeztetett csillagoknak tulajdonságit. És miképpen Salamon király addig nem nyugodott, míg a legkisebb füvecskén kezdvén, a legnagyobb fák, barmok, röpülő, csúszó és úszó állatok mivoltát és minéműségét által nem értette elméjének nagy voltával: úgy a többi ember értelme tehetetlen, nemcsak a régen lett dolgoknak, hanem a természet titkainak és felséges dolgainak átalértésében. 92

103 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET De közönségesen abban vétkezünk csaknem mindnyájan, hogy amit legszükségesebb tudni, arról nem tudakozunk. Mert kicsoda közülünk, ki magába szállván, igazán akarná tudni és érteni, kicsoda ő? ki tudakozik magától: ki vagy? minémű vagy? mind természetedre, mind erkölcsödre és magadviseletére nézve? [...] II. Nem csuda, hogy ily sokképpen jelentette Isten, mint kívánja, hogy magunkat ismerjük: mivel ennél hasznosb és üdvösségesb tudomány nem lehet. A többi tudományok felfújnak és kevéllyé tesznek, ez megalázza kevélységünket. A többi tudományok nélkül mennyországba juthatunk: de senki sem üdvözül, ha magát nem ismeri. Végezetre jobb és dicséretesb, aki ismeri magát, hogysem aki érti és tudja az egek forgását, a csillagok erejét, a többi teremtett állatok micsodaságát és tulajdonságát; mivel a magunk ismerete megfojtja a kevélység mérgét, belénk oltja az isteni félelemnek mennyei bölcsességét, az alázatosságnak tökéletességét szívünkbe gyökerezteti, és miként Isten a földet, mint erős fundamentumra, a semmire rakta: úgy a keresztény alázatosság, mint feneketlen mélységre ásatott fundamentumon, semmiségünk ismeretin épül. Hogy azért voltaképpen tudjuk, kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová megyünk? és ebből az ismeretből igaz alázatosságra juthassunk: jer, szálljunk magunkba, és ki-ki közülünk kérdje magától: Mi voltál? Mi vagy? Mivé lész? mert nem különben, hanem ezeknek értéséből juthatunk magunk ismeretire. III. Én is azért ennek a három dolognak magyarázására egyenesítem tanításomat: kérlek, ne járjon magatoktól távol gondoskodástok, ha ismerni akarjátok magatokat. (Arról beszél, hogy milyen nehéz önmagunk megismerése.) IV. Annak okáért ha üdvösségesen akarjuk tudni: kik vagyunk, elsőben Istenünket kell alázatosan kérnünk, hogy lelki szemeinket felnyissa, és a magunk ismeretére értelmünket világosítsa. Azután józan és szorgalmatos gondoskodással meg kell tekintenünk micsodaságunkat és minéműségünket; azaz nemcsak természetünk alacsonyságát, hanem erkölcsünk fogyatkozását is kell értenünk. Kétképpen lehet ez a magunkismerete: vagy egybevetéssel, úgy, ahogy az Istennek felséges méltósága, és az egyéb állatok természete mellé vetvén mivoltunkat, abból tegyünk ítéletet magunkról: vagy egybevetés nélkül mint magában vagyon, úgy szemlélvén természetünk állapotját, életünk forgását, végét, és erőtlenségük fogyatkozását. [...] V. Szent Ágoston írja, hogy az oktalan állatok érzékenységük erejével sokképpen megelőznek minket. Mert nincs közülünk olyan messzelátó, mint a sas, erős, mint az oroszlány, oly gyors, mint a nyúl, olyjó szagló, mint a vizsla. Az oktalan állatok öltözve születnek, magok oltalmazására nékik a természet fogat, szarvat, körmöt vagy gyorsaságot adott, mellyel veszedelmek elől szaladnak; mihelyt születnek, járnak és úsznak, természetük szükségére való eledelt munka nélkül találnak, sőt betegségek orvosságit mester nélkül ismerik. Minket a természet fegyvertelenül és mezítelen vetett a sok veszedelmek közé, öltözetünket juhoktól, bogaraktól, barmoktól kell várnunk; hogy kenyeret ehessünk, száz különböző munkáktól kell fáradnunk, és oktalan állatok segítsége szükséges szántásunkhoz; eledelünk és táplálkozásunk halak, madarak, barmok halála nélkül nem lehet: azért, hogy mi egy-néhány esztendőt éljünk, sok ezer halállal mehet végbe. És mikor születünk, semmit sem tudunk, semmit nem mívelhetünk magunkjavára valót. Végezetre: az oktalan állatok közül sokan két- és háromszáz esztendőt élnek; a mi életünk rövid határra zsinóroztatik. Mivel pedig magokra való gondviseléssel is megelőznek az okosságtalan barmok, a szent írás sok helyeken arra igazít, hogy a hangyáktól, gólyáktól, fecskéktől vegyünk értelmet és okoskodjunk. Mit mondjunk tovább? Vajon az érzéktelen állatok nem győznek-e meg sok dolgokban? Az egek nagysággal, szépséggel, felsőbb hellyel, az elementumok hatalmas cselekedetekkel, a virágokjó szaggal, szépséggel, mellyel a Salamon ékességét is megelőzik, az öreg fák gyümölccsel, sok ideig tartóssággal, a hó fejérség- gel, a gyémánt és egyéb drágakövek fényességgel sokképpen megelőznek minket. VI. Ez az egybevetés kimutatja alacsonyságunkat. De ha másra való tekintet nélkül mivoltunkat és állapotunkat szemesen vizsgáljuk, nyilvánosabban ismerhetjük, kik vagyunk. Azért tekintsd meg: Mi voltál? Mi vagy? Mivé lész? A beszéd gondolatmenete a következő (a kiemelések segítik követését) 1. az ember természetéhez tartozik a tudásvágy, ebbe belefoglaltatik önmaga megismerésének a vágya is; 2. Isten is kívánja az önismeretet: senki nem üdvözülhet, ha önmagát, múltját, jelenét, jövőjét nem ismeri. Az önismeret megalázza kevélységünket; 3. önmagunk megismerése nagyon nehéz, ennek ellenére törekednünk kell rá; 4. kétféleképpen történhet: ha egybevetjük magunkat az isteni felséggel; 5. ha egybevetjük magunkat a teremtett világgal (ennek az egybevetésnek az összefoglalását olvashatjuk az utolsó előtti bekezdésben); 6. az egybevetés kimutatja alacsonyságunkat, sebben az alázatos lelkiállapotban kezdhetjük meg az önvizsgálatot: 93

104 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET múltunkatjelenünketjövőnket. Pázmány prédikációja az összehasonlítás logikai műveletét használja fel érvelésében. Megtartja a klasszikus rétorok tanácsát, miszerint két-három érvnél nem ajánlatos többet alkalmazni: két dologgal, az isteni felséggel és a teremtett világgal hasonlítja össze az ember gyarlóságát. Ezt a szikár keretet azonban szemléletes leírások sokaságával tölti ki. Különösen érzékletes az állatok világának ajellemzése, ez a prédikáció méltán híres részlete. Pázmány prózájának két olyan jellegzetessége van, mely nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy évszázadok múltán is őszinte érdeklődéssel fordulunk hozzá, és esztétikai örömet találunk benne: festőisége és zeneisége. (Tarnóc 1987,11) Az erkölcsi fogalmakat, a teológiai tételeket nem bonyolult magyarázatokkal érteti meg, hanem hasonlatokkal, költői képekkel eleveníti meg. Kosztolányi mondja, hogy Pázmány folyton elvont, teológiai kérdésekkel bíbelődik, de amit mond, csupa test (Bencze 1973). Mindenekfelett prózájának zeneisége, lüktetése lenyűgöző, akár versszerűen is tördelhetjük beszédeinek egyes részeit: mihelyt születnek, járnak és úsznak, természetük szükségére való eledelt munka nélkül találnak sőt betegségek orvosságit mester nélkül ismerik. Összegzésül a következőt állapíthatjuk meg: A barokk egyházi szónoklat bár vérségi kötelék kapcsolja össze az antik hagyománnyal céljának és sajátos természetének megfelelően önmaga útjátjárja; szuverén módon használja fel mindazt a tapasztalatot, melyet a klasszikus ókor felhalmozott, a középkor a szentatyák szellemében átformált, és a reneszánsz a maga emberközpontú, világos szemléletével feldúsított. (Tarnóc 1987, 9) Az első magyar nyelvű angol mintákat követő egyházi retorikát a 17. században Medgyesi Pál írta. Műve, melynek röviden használt címe: Docepraedicare (Taníts prédikálni), 1650-ben Bártfán jelent meg, és a prédikációkészítés szabályait tartalmazza, melyeket táblázatokba foglalva tesz közzé. Útmutatásai alapján igényesebb és egyszerűbb szónoklatot lehetett szerkeszteni, a hallgatóság igénye szerint. A hallgatósághoz való alkalmazkodás végig, felekezet nélkül jellemző hazai prédikációirodalmunkra. Medgyesi táblázataiban fontos a logikai elrendezés, a szép módos rend megteremtése. (Bartók 1981) Debrecenben 1664-ban jelent meg Martonfalvi Tóth György Ars concionandiamesiana című latin nyelvű homiletikai tankönyve, majd 1684-ben tanítványának, Szilágyi Tönkő Mártonnak szintén latin nyelvű egyházszónoklattani tankönyve, a Bigapastoralis. Ez utóbbi egy kötetben foglalja össze az imádság és a prédikáció tudnivalóit (a biga kétkerekű kocsi, két ló húzza a könyvben is két dologról van szó, erre utal a metaforikus elnevezés). Mindketten idegen mintákat használtak, igényes műveket hoztak létre. (Bartók 1983) A18. században az irodalom és a nyelv (latin hatás) hanyatlásával a szónoklat is lehanyatlott. Az újjáébredést prédikációtörténészeink egyhangúlag II. József halálától és az évi országgyűléstől számítják. 4. A negyedik korszakban, a 19. században politikai életünk és nyelvünk emelkedésével az egyházi szónoklat is fejlődött. Jelentős szónokok a korban Haynald Lajos ( ) kalocsai érsek, Schlauch Lőrinc ( ) nagyváradi bíboros püspök, különösképpen Nagy Péter ( ) erdélyi református püspök. A 19. században kibontakozik és megszilárdul a magyar nyelvű homiletikai irodalom. A sort Tóth Ferenc könyve nyitja meg: Homilétika (Komárom, 1802). Tóth Ferenc a pápai református kollégium teológiaprofesszora volt, s homiletikáját tanítványai számára készítette. Könyvének elején jó retorikushoz méltóan meghatározza tárgyát: a homiletika azoknak a szabályoknak a tudománya, melyeket a prédikáció kidolgozásában és elmondásában követni kell; a prédikáció pedig az a beszéd, melyet a Lelki Tanító valamely hitbeli vagy erkölcsi igazságról tart, avégett, hogy a gyülekezet minden tagja a a' fel-tett Igazságban világosíttasson, és kinek kinek erköltse jobbíttasson. Tsak azt a' Prédikációt lehet Jónak mondani, a' mellynek ezen két charakterei meg vagynak. (14) Háromféle prédikációt különböztet meg, ezek: a megvilágosító prédikáció, a meggyőző prédikáció, valamint a különös esetekben mondott prédikációk, közöttük legfontosabbak az esküvői és a temetési beszédek. A prédikáció felépítése: a textus (a Szentírás szövege), a matéria (a tanulság), a regula (a szabály, intelem). Minden homiletikának-ennek is középponti fejezete a textus 94

105 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET tárgyalása. Ezután következik a prédikáció formája, stílusa (ezt a terminust használja), megtanulása, orálása (deklamálása, elmondása) és gestálása (az actio, vagyis a szónok gesztusai). A homiletikák sokat foglalkoznak az előadással, különösen a pap megjelenésével és gesztusaival. Tóth Ferenc többek között ezt írja: Az egész ruházatja, és maga kitsinosítása illendő, és tisztességes legyen. A'főnek tehát borzasnak és pelyhesnek lenni nem szabad: de a' módi és maskarás haj felsodorításoksem helybenhagyhatók. Kipirosított ortzával, megvastagított nyakkal, keszkenőkben bepólált ajakkal, kesztyűsen, szagos vízzel megöntözött keszkenővel, nem szabad a Lelki Tanítónak a' nép előtt megjelenni. (i. m. 149) Említi könyvében, hogy a debreceni kollégiumban sok prédikációt őriznek, de homiletikát keveset írtak, mivel nem voltak hozzá tanítók. Forrásait is megemlíti, ezek német homiletikák, valamint Cicero és Quintilianus. A későbbi homiletikusok is ezeket a forrásokat használják. A reformkor elején a homiletikák szerzői a terminológia magyarosítására is törekedtek. Gáti István homiletikájánakcíme: Fontos-beszéd tudománya vagy Oratoria (Sárospatak, 1828). Afontos-beszéd vagy papszó prédikációtjelent, Gáti meg is indokolja a papszó vagy papolás terminust: él a nép nyelvén olyan szólásainkban, mint ne papolj annyit nékem, hjába papolsz, be szépen papolt (i. m. 8). Később a homiletikára megalkották a paptan terminust (Zsarnay Lajos: Homiletika. Paptan. Sárospatak, 1847). Ezek a magyarítások azonban nem mentek át a használatba, nyilvánvalóan a miatt a stílusárnyalat miatt, amely a papol igejelentésében időközben kifejlődött, ti. 'Úgy beszél, szónokol, hogy a másik fél nem veszi komolyan', 'Sokat (össze)fecseg', 'Fontoskodva, oktató hangon beszél'. Eredeti jelentése 'Egyházi beszédet mond, prédikál', még Tompa Mihály is használta ebben az értelemben, de már Jókai is alkalmazta pejoratívjelentésben (vö. ÉrtSz.). Ajelentésváltozás a 19. század közepén történhetett. A19. századi homiletikák- az irodalomjegyzékben fel vannak sorolva kiteljesedése Kovács Albert kitűnő, alapos és áttekinthető könyve: Homiletika vagy egyházi ékesszó- lástan (Budapest, 1904). Kovács Albert a budapesti evangelikus-református teológiai akadémia professzora volt, könyve halála után jelent meg. Felépítése: I. A prédikáció elvéről; II. A prédikáció tárgyáról: A textusról, A föltételről, Az előterjesztési eszközökről (a prédikációt alkotó anyagokról, a magyarázásról, a bizonyításról, az indokolásról, az alkalmazásról, a beszéd hangulatáról); III. A prédikáció alakjáról: Az elrendezésről, A kidolgozásról, Az előadásról (elmondás, taglejtés). 5. A 20. század első felében az egyházi szónoklás jeles képviselői katolikus részről Prohászka Ottokár ( ) székesfehérvári katolikus püspök, Tóth Tihamér ( ) veszprémi püspök, egyetemi tanár, aki 1933 után nagy figyelmet keltett a rádióban elhangzó beszédeivel, Mindszenty József ( ) hercegprímás; evangélikus részről Raffay Sándor ( ); református részről Ravasz László ( ) dunamelléki püspök. Figyelemre méltó tény, hogy míg a 19. században a politikai szónoklatjutott soha nem látott magaslatokra, addig a 20. században az egyházi beszédről állapíthatjuk meg ugyanezt. Ennek a váltásnak minden bizonnyal megvannak az okai: a kiemelkedő egyházi szónoklatokat megalapozhatta a 19. században megerősödött homiletikai irodalom egyrészt, másrészt a politikai szónoklat veszíthetett jelentőségéből, illetőleg áttevődött a kultúrpolitika területére (Klebelsberg beszédeire gondolunk), később 1950 és 1989 között pedig elveszítette érvelőjellegét, retorikai szempontból érdektelenné vált. Prohászka Ottokár A diadalmas világnézet című programkönyve (száz évvel ezelőtt megjelent cikkeinek gyűjteménye) bevezetőjében leszögezi, hogy nem apológiát akar nyújtani, hanem harmóniát. (Szabó 2002) A harmóniát pedig a szent szeretetben, az amorsanctus -ban lelte meg, s érzelmileg telített szónoklataiban a hit nyújtotta harmóniáról beszélt. Prohászka a harmóniát, illetőleg a harmónia szerepét fenomenológiai- lag is meghatározta (Bencze 1998): minden közösség (család, iskola, egyház, nemzet, állam, parlament/politika, emberiség) alapja az ellentétek/különbségek csorbítatlan fenntartásával való törekvés a harmóniára, s ezt a harmóniát a hit nyújtja. Ebben a paradoxonban arról van szó, hogy a különböző emberek és közösségek szabadsága összeütközik, ám a szabadság korlátozása nélkül kell a harmóniát elérni. A harmónia meghatározásával, továbbá azzal a tételével, hogy a harmóniát a hit nyújtja, megelőzte a későbbi teológiai gondolkodókat. Prohászka hihetetlenül erőteljes szónok volt, korának minden egyes írójára, gondolkodójára hatott valamiféleképpen. Aligha van közöttünk, akit Prohászka Ottokár püspök stílusa élőszóként ne ragadott volna meg, és aligha van köztünk, akit nyomtatásban is elragadó szava meg ne érintett volna. (Bencze 1998) Stílusát neobarokknak szokták minősíteni, ezzel az állítással Bencze Lóránt vitázik, tudniillik a Prohászka stílusára jellemző mozgalmasság a halmozás, a felsorolás, a fokozás, az érzékletesség, a sok felkiáltás és kérdés nem feltétlenül a barokk sajátossága. Stílusában talán a legfeltűnőbb (Bencze 1998,157) az ellentétek és a paradoxonok halmozása (pl. neveld emberekké a barbárokat), a kiazmusos szerkesztés (Május elején ugyanaz a gondolatunk van, amely eltölt május végén), szinekdoché és párhuzamos szerkesztés (Legyen az férfi, legyen az nő, legyen az ifjú, legyen az leány, azaz férfi nő ifjú leány = minden ember). Gyakran szerkeszt a cicerói 95

106 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET növekvő tagok törvénye szerint, melyben a hosszabbodó egységek lelassítják a beszéd ritmusát, jelezvén a hallgatónak, hogy az egység a vége felé közeledik; az alábbi példában az anafora is megfigyelhető, vagyis azonos szó amely ismétlődik a tagmondatok elején (Bencze 1973): lélek, amely érez, lélek, amely lendületes, lélek, amely rugalmas, lélek, amelynek érzelme a szent Szűz tisztelete. Ha végigtekintünk a katolikus prédikációk során Temesvári Pelbárt, Pázmány Péter, Prohászka Ottokár, elmondhatjuk, hogy jellemző rájuk az érzelmi ráhatás erőssége, de egyúttal a kristálytiszta szerkezet is. Fellelhető bennük a kódexekből öröklött szóhasználati folytonosság, sjellemző rájuk a közvetlenség. Sajátosságuk azonban mindenekfelett az érzékletesség, az orbis sensualium pictus, a körülöttünk lévő, érzékeinkkel felfogható világ szemünk elé állítása. Egy Prohászka-beszédben is úgy indáznak a növények, mint egy szecessziós festményen, stílusa inkább szecessziós, olykor naturalisztikus: Úgy akarom az örömöt a lélek bajai s fájdalmai közé, mint ahogy szívesen látom lengeni a kalászt s a búzavirágot a barázdák göröngyei fölött"; Képzeld el csak, kedves hívem, igazi élet lehet-e az, melynek nincs neki való világossága? Igazi élete van-e a fűnek a szénaboglya alatt, igazi élő hajtása van-e a burgonyának a veremben? dehogyis van; bizony színtelen, gyönge élet az s inkább rothadásnak, mint virágzásnak indul. Igazi élete van-e azoknak a lovaknak az angol kőszénbányában, melyek éveken át lent a mélységben füstös olajlámpák mellett húzzák a szénnel megrakott kocsikat, s ki nem jönnek a napvilágra? (Főpásztori szózata az évi nagyböjtre) Prohászka összes műveit Schütz Antal adta ki 1928-ban 25 kötetben. Beszédei két kötetben kaptak helyet. Schütz Antal az előszóban elmondja, hogy Prohászka beszédeit gyorsírással jegyezték fel, s nagyon sok helyen adták közre őket, folyóiratokban, különnyomatokban. Ezeket a közleményeket nem tartja hitelesnek, az összkiadásba a Prohászka által javított beszédeket vagy a saját maga által gyorsírással lejegyzett beszédeket vette fel. Érdekes módon az összkiadáson kívül rekedt beszédek közvetlenebbnek, elevenebbnek tűnnek, mi ezekből közöltünk fentebb, s az alábbi rövid beszéde sem szerepel az összkiadásban. Szándékosan egy átlagos beszédet közlünk, melynek hallgatói jámbor apácák voltak. Megfigyelhetjük szeretetteljes közvetlenségét és prózájának ritmikus voltát (A magyar Szt. Margit Mária kongregáció tagfölvételi ünnepélyen a Szt. Annatemplomban május 31-én mondott beszéd, fentebb idézett részleteit kiemeljük): Kedves leányaim! Kedves keresztény hívek! Május elején ugyanaz a gondolatunk van, amely eltölt május végén. Egy Mária-kongregációnak ugyanaz a célja van, amely a nagy keresztény anyaszentegyház híveit vezeti, lelkesíti, és ez neveli az embert, a világba beleállítja a tisztán nemes erőteljesebb, különb lelket. Mária tisztelői lévén, a Mária-kongregáció leányainak legyen feladata ezt a nagy gondolatot érvényesíteni, ezt a nagy célt szolgálni, hogy ezáltal rábízzuk a lelkünket és szívünket a boldogságos szent Szűz kezére, és hogy a kitűnő, remeklő, fölséges, művészi édesanya neveljen bennünket. Az ő szent Fia hasonmása, kedves keresztény hívek, ennek a különb embernek. Legyen az férfi, legyen az nő, legyen az ifjú, legyen az leány a homlokán ott fénylik, a lelkén ott ragyog az eszményiségnek, a fennköltségnek, mondjuk ki: az erőteljes krisztusi hitnekjele. Aki ember akar lenni, aki különb ember akar lenni, aki egy világ dicséretére, dicsőítésére méltó akar lenni, annak az embernek nem lefelé, annak fölfelé kell iparkodnia. Annak az embernek küzdő szíve, törekvő lelke legyen. Ezt a törekvést, ezt a soha meg nem adást, az inspirációt nekünk a hit adja, az erősít, az lelkesít, a megrendülni nem tudó hit. De, kedves lányaim, édes híveim, honnan vesszük ezt a hitet, ezt a fennköltséget, honnan vesszük ezt a rugalmas lelket, amely a világnak decadentiájában tud érvényesülni, inspirálni? Azt mondhatnám, nekem e részben egy különb valaki kell, nekem valami égi, fölséges hatalom kell, kéz, amely lenyúl a magasból s fölemel. A boldogságos szent Szűz keze, lelke, szíve, egész millieu-je, ez való ennek az erőteljes, bátor, fölfelé törekvő lelkületnek. Mert ugye, kedves híveim, hiába pántoljuk körül a legerősebb tölgyet, nem vaspánt kell annak, hanem élet kell abba, hogy folyton fölszíva a nedvet, megállja a helyét, éppúgy a hitbe érzelem kell. A hitbe gyengeség, mélység, áhítat, csodálat kell, mert csak az a hit acélos, édes híveim, amely által lelkivilágunk érzelmes, hangulatos. Ezt adja nekünk a boldogságos szent Szűz. Édes, kedves híveim! Nekem az a karácsony mindjárt más karácsony, ha az édesanyát ott látom térdelni játszó gyermekei között; nekem a szalma nem sistereg, ha az édes anyai kar átölel; nekem a tél nem nedves, nem rideg, nekem a vihar 96

107 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET nem kegyetlen, ha az édesanya nyugtat meg, ha ringat, ha nevel. Édes, kedves híveim! Így vagyunk mi mindnyájan. Ez adja meg a mi hitünk, áhítatunk szépségét. Ezeket az elveket akarjuk mi a boldogságos szent Szűz szeretet által beoltani a mi hitünkbe. Az én hitem is érzelmes, nekem is van édesanyám! A hitem egy fölséges hatalom, mely nem nyom le, hanem mindig fölemel engem. Még ha rám diktálják, hogy bűnös ember vagyok, akkor is lecsókolja rólam a megbélyegzést. Ez az érzelem való a huszadik század elejére, ez való minden kulturális embernek; lélek, amely érez, lélek, amely lendületes, lélek, amely rugalmas, lélek amelynek érzelme a szent Szűz tisztelete. Ez adja meg ajó úton járást. Édesanyám, boldogságos szűz Mária, légy te az én nevelőm, légy te az én inspirátorom! De a hit nemcsak azáltal lesz erős, ha megvan benne az érzelem, hanem kedves, édes híveim, a hitnek tevékenynek kell lenni. Hiába van a fölemelő, a fölséges tan, hiába a nagy eszményi tan, ha nem bízunk benne, nem is segíthet az életben. És az élet oly folyam, melynek hajója a zátonyokat elhagyja. Akkor lehet tevékeny, erős hit a mi hitünk, ha inspirál engem, ha reggeltől estig egy oly finom motívum szövi át a lelket, ha kinő az én egész erős egyéniségem, ha úgy tudja beállítani a hitnek csillagait, az eszmét, ha úgy tudja nevelni az indulatot, a természetet, az ösztönt, az alacsony embert, hogy nem fárad bele, míg lelkét szépséggel át nem itatja. Ez hosszú munka, mondjuk, ez családi munka. Ebbe a gyermeknevelő munkába állítjuk bele az anyát. Az ő hivatása, hogy embert szüljön, hogy embert neveljen, hogy az ideáloknak legfölségesebbjét adja. Van ilyen anya: a boldogságos szűz Mária. Azért, kedves híveim, ha néha úgy érezzük, mintha ez a kereszténység zátonyra jutott volna, ha úgy érezzük, hogy egy hatalmas, erős áramlat sodorja, tudjátok, mit állítunk bele? A szép krisztusi életet, a szép krisztusi hitet. Ha a boldogságos szűz Mária minket szépekké, krisztusiakká nevelt, ha az életünkbe beleszövi a hitet, ha minket áldozni, ha minket érezni, ha minket küzdeni tanít Krisztusért, ha bennem az állatot legyőzi, ha az embert nemesíti, ha a természet szenvedéseit a kegyelemnek szépségével gyógyítja: úgy az egész világ tőlünk azt kívánja, hogy ne csak templomunk legyen, hanem ez a szentlélek temploma tiszta, nemes elveket, szép, fönséges és absztrakt dolgokat, fönséges embereket, lelki szépségeket, Krisztus hasonmásait fogadja magába. Édes, boldogságos szűz Mária! Nagy feladat, fárasztó, csodálatos, dicső, nagy munka ez, kérlek, segíts minket reá. Édes, kedves gyermekeim, bízzatok benne, a boldogságos szűz Máriajó nevelő, nem királyleányokat nevel, többet nevel ő: Krisztus hasonmásait, jó keresztényeket. Ha én úgy gondolkozom, hogy a boldogságos szent Szűz azt akarja, hogy az embereket úgy neveljem, ösztönözzem, hogy ilyenek legyenek, megfogom az én édesanyám kezét: Vígy előre, nélküled ne tovább! Higgyétek el, sikerül nekünk a munkás, megbízható, kitartó, fegyelmezett, erőteljes, küzdő ember, sikerül a Mária-gyermek, sikerül a Mária-kongregáció, sikerül ajó keresztény. Édes, kedves híveim, gondoljunk arra, hogy imádkozni akarunk mindennap, de imádkozni nemcsak ajkkal, hanem élettel és tettel a boldogságos szent Szűzhöz a szép boldogító világért, a krisztusi erény kialakításáért. A Mária-kongregációnakez a nagy célja. Adja az Úristen ez új, nagy, szép, fönséges törekvések phosphoreszkálását, az anyaszentegyház boldogulására, a szülők örömére, vigaszára, Isten dicsőségére! Ravasz László is különleges helyet foglal el nemcsak az egyházi szónoklás, hanem általában a magyar szónoklás történetében. Egészen bizonyosan a 20. század egyik legkiválóbb szónoka. A Kálvin téri templomban tartott prédikációira mindig elzarándokoltak az emberek. A beszéd mint műalkotás című tanulmányában azt fejtegeti, hogy a beszéd logikai dráma. Minden műalkotásban ellentétek feszülnek, s feloldásuk a művészi siker. A feszültség döntő fontosságú a drámában és a beszédben, de míg a drámában a megvalósítás az egész színházé, a beszédben egyetlen emberé: aki akkor teremti és adja elő az egész művet. A teremtéshez az szükséges, hogy bevonja hallgatóságát, s attól kezdve a nagy logikai dráma a hallgatóság lelkében zajlik: Mert nemcsak arra megy ám ittajáték, hogy egy causalis tétel finalis tétellé alakuljon át, hanem arra is, sőt igazán csak arra, hogy a hallgatóság más legyen: felszabadult, meggazdagodott, győzelmet nyert, kollektív személy. A szónok csak billentyűzet; a sípok őserejében a hallgatóság közös lelkének ezer változatú szenvedélye zúg. Ennyire ihletetten és felelősségteljesen szónoklatról még senki nem beszélt Pázmány óta. Ravasz László beszédei a szónoklás minden erényét egyesítik: a szilárd logikát, a világos előadásmódot, a 20. századi igényes, modern magyar nyelvet, a szemléletességet, a mozgalmasságot és az érzelmek széles skáláját. Egy rövid esküvői beszédét idézzük: Eleve elrendelés a házasságban Példabeszédek 18,22. Megismerte a jót, aki talált feleséget és vett Jóakaratot az Úrtól. Mint minden a világon, úgy a szent házasság is akkor nyeri meg igazi értelmét és kerül a maga méltó helyére, ha az eleve elrendelés szempontjából nézzük. Alapigénk éppen erre tanít. Sokan azt hiszik, hogy a házasság véletlen. Ezzel esetlegessé teszik, megrontják fontosságát, elveszik isteni kényszerűségét, s vagy múló viszonnyá, vagy kiszámíthatatlan balesetté változtatják. Mások úgy gondolkoznak, 97

108 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET hogy a házasság egészen tőlünk függ. Az lesz a párunk, akit mi akarunk, s olyan lesz a házaséletünk, amilyenné mi alakítjuk. Pogány beszéd ez is, mint az a közmondás, hogy ki-ki a maga szerencséjének kovácsa. A házasság sokkal nagyobb dolog, hogysem tőlünk függene, s bár benne sok fordul meg rajtunk, mégis felettünk álló forrásból ered, és tőlünk független mederben halad tova a házasélet patakja. Alapigénk vonja helyes világításba a házasságot, amidőn arra utal, hogy a házasság Istentől ered és az Ö eleve elrendelésének egyik pászmája. Mikor még föld és ég sem volt, már eldöntötte egy örök határozat, hogy ti az idő egyik pontján egymásra találtok, és kézen fogva az Úr orcája előtt megálltok. Életetek minden pillanata közeledés volt e nap felé, melyet ezentúl vagy úgy visztek magatokkal, mint a patak a belefutott csermelyt, vagy az űzött vad a testébe tört nyílvesszőt. Megtörténhetik, hogy ez a dekrétom már első találkozáskor felvillan a megfényesedő szemek előtt, de megtörténhetik az is, hogy két ifjú évekig él egymás társaságában, barátok vagy idegenek, talán éppen ellenségek, és nem tudják, hogy egyszer kiderül a nagy végzés, és ők megtalálják egymást. Nem tűnő véletlen, nem emberi erőfeszítés: Isten örök rendelése eredteti a házasságot. Ebből következik az, hogy igazi hitvestárs a másikban Isten legnagyobb ajándékát ismeri fel. Addig nem tudjátok, ki a másik, míg nem Isten kezéből fogadjátok el, mint az élet legnagyobb ajándékát. Tehát jó hitvesnek lenni nem érdem, hanem kegyelem, s érte nem embernek, hanem Istennek tartozunk hálaadással. Milton Elveszett Paradicsom című művében éppen az a legszebb részlet, amidőn Ádám és Éva egymás felé közelednek, mint két egymásnak ajándékozott csillag, mint két egymás számára teremtett világ. De a házasság nemcsak ajándék, amit elfogadok, hanem küldetés, amit végrehajtok. Isten az örökkévalóságból azzal bocsátott el, hogy szolgálj egy másik lényt, áldozd neki oda a szívedet, és saját életed árán is életét gazdagítsd meg és ékesítsd fel. Ezért a házastársi szolgálat végső ihletője, nagy parancsolója maga az Isten. Ö rendelte az emberi szívet erre a szolgálatra, és Ö ad erőt e szolgálat betöltésére. Fogjátok meg egymás kezét, és esküszóval tegyetek vallást arról, hogy házasságotok forrása és torkolata Isten örök kegyelme. Ravasz László beszéde deduktív menetű, mint minden általános tételből kiinduló érvelés. Egészrész viszonyon alapul, hiszen a házasság az eleve elrendelés egy pászmája, sávja. A házasság ajándék, erről szól a beszéd nagyobbik része; ám a házasság küldetés is: ez a beszédnek az utolsó helyre tett, legerősebb érve. Röviden, egyetlen bekezdésben van megfogalmazva, de annál hangsúlyosabban: a küldetés, áldozat, szolgálat fokozással kap nyomatékot. Igazi csattanó. Az egész beszédet átfogja egy fogalomkör, a folyóvízé; kedves szóképek ezek: forrás, csermely, patak. Elkoptatott képek mondhatnánk, de a beszéd végén megkapják jelentésüket és jelentőségüket: házasságotok forrása és torkolata Isten örök kegyelme. Az érvelés első része a házasság ajándék, a 3 6. bekezdésig is lendületes fokozás, csúcspontja a bibliai emberpár példája: Ádám és Éva egymás felé közelednek, mint két egymásnak ajándékozott csillag, mint két egymás számára teremtett világ. Ilyen minden házaspár, egymásnak teremtett világ. Lehetséges, hogy Prohászka metaforái erőteljesebbek (tölgy, zátony, hajó, vihar), Ravaszéi lágyabbak, kicsinységet, gyengédséget villantanak fel (ajándék, pászma, csermely), mindez a témák különbözőségéből is adódhat. Ravasz László beszédében az érvelés erőteljes, kemény és tömör, s ez bár más módon olyan monumentalitást ad beszédének, mint Prohászkánál az érzelmek áradása. 6. A diktatúra idején, a szovjet korszakban ( ) az üldöztetések következtében az egyházi élet visszaszorult. Közismert tény, hogy Mindszenty József üldöztetését közvetlenül az iskolák államosítása ellen, 1848 nyarán országszerte mondott beszédei váltották ki. Az is közismert tény, hogy a politikai élet is megváltozott. A demokráciákban viruló és szükséges politikai szónoklat teljesen átalakult: az érvelő beszédek helyét átvették a központi akaratot sulykoló agitációs-propaganda beszédek. Érdekes módon az egyház korlátozott, zárt körében a szónoklat reneszánszát élte, tulajdonképpen csak a templomokban lehetett igazi beszédeket hallani. Sík Sándor és mások beszédeit százak hallgatták meg. Az egyházi szónoklat jelentős képviselőjének, Jelenits István piarista szerzetesnek, egyetemi tanárnak tevékenysége ma is irányadó. A homília műfaját is műveli, Szent- írás-magyarázataiban szintézist teremt a bibliakutatás új eredményei és a mai emberek igénye között. Minden beszédében, minden esszéjében van egy új szempont, új megvilágítás, mely elmélkedéseit élménnyé teszi. Írásaiban a tudós szóhasználatát is megfigyelhetjük (nyelvi, stilisztikai, összetéveszthetetlen saját stílusa, költői lehetőség, közhely, nyelvi jellegzetességek). A Betű és lélek kötetben összegyűjtött homíliák egyikét idézzük. Kétszeresen is érdekes 98

109 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET számunkra: egyrészt kitűnő az írás gondolatmenete, másrészt megfogalmazza a szónoklat lényegét: az igen igen, a nem nem legyen, harmadrészt elképzelted velünk az emberiség egyik talán legnagyobb hatású szónokát, Jézust magát. Soha még ember úgy nem beszélt." (Jn 7,31 49) Jézus körül sűrűsödnek az ellenséges indulatok. A főpapok és a farizeusok fegyvereseket küldenek ki, hogy elfogják. De azok visszatérnek dolguk végezetlen. Miért nem vezettétek elő? Soha még ember úgy nem beszélt, ahogyan ez az ember. Hogyan beszélhetett, hogy még az elfogatására kiküldött fegyveresek is ennyire megilletődtekszava hallatára? Aszentírástudomány nyelvi,stilisztikai ismertetőjegyeket keres, amelyeknek segítségével az evangéliumok szövegében felismerhetők az ipsissima verba: Jézusnak minden bizonnyal hiteles saját szavai". Ez a keresés nem reménytelen. Az evangélium szövegéből a szakismeretekkel nem rendelkező bibliaolvasó is kihallja Jézus beszédét, összetéveszthetetlen saját stílusát, hanglejtését. Ennek a hangnak legszembeötlőbbjellegzetességeaz egyszerűség. Mózes mögött Isten hegyének mennydörgése, villámfényei kavarogtak. Ez az ember egy közülünk, a názáreti Mária fia. Isten dolgairól a hétköznapok nyelvén beszél. Példabeszédeiben megjelennek az utcán játszadozó gyerekek, a kenyeret dagasztó vagy elveszett drachmáját kereső asszony. Csak azért, mert a szegényeknek hirdette az evangéliumot, s azt akarta, hogy megértsék? Nem, ennél sokkalta többről van itt szó! Jézus azért beszélt ilyen egyszerű, hétköznapi szavakkal, mert Istenről így lehet legpontosabban beszélni. Ahogy Isten titkait is a kicsinyek értik meg legelőször: Áldalak téged, Atyám [ ], hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket, és a kicsinyeknek nyilatkoztattad ki. Igen, Atyám, így tetszett neked. (Mt. 11,25 26) De azért azt ne higgyük, hogy Jézus lemondotta nyelv költői lehetőségeiről. A hétköznapi beszéd eszközeit használta, nem révületben szólt, nem is érzelmesen, de Isten titkairól beszélt, nem a mindennapos emberi tapasztalat közhelyeit ismételgette. Példabeszédeit említettük: a kép önmaga is költői eszköz, a nyelv mintegy meghaladja benne önmagát. Milyen lehetett a hőfoka Jézus beszédének? Nem volt örökké lázas, meggyőzni akart, nem lázítani, de azért újra meg újra fölizzott. Nagy ellentétekben például: Boldogok vagytok ti, akik most sírtok [ ] jaj nektek, akik most nevettek! (Lk 6,21 25) Ezek a paradoxonok feledhetetlenek: aki egyszer hallotta őket, volt min gondolkodnia. A nyelvet akárcsak a modern költők olykor a legvégsőkig csigázta Jézus. Eljutott a groteszkig is, amikor például azok ellen fordult, akik más szemében meglátják a szálkát, de a magukéban a gerendát sem veszik észre (Mt 7,4). Képtelen képeket is alkalmazott, hogy Isten minden emberi logikát meghaladó észjárását s követelményét szóvá tegye: Temessék el a halottak halottaikat! (Lk 10,60); Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem, megtalálja (Mt 10,39); vagy: Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába (Mk 10,25). Persze ez a szemle önmagában még mindig nem mutatja meg, mitől illetődtek meg azok a fegyveresek. De a példákból nemcsak nyelvi jellegzetességek olvashatók ki, hanem egy szokatlan személyes jelenlét is, amely Jézus szavát súlyossá, hitelessé tette. A tanító Jézus: a nagypéntek és a húsvét Jézusa. Ha történetét nem ismernénk, szavából is kiderülne. Így az beszél, aki az életét teszi rá arra, amit mond. Egészen ott volt minden mondata mögött életismeretével, Isten dolgaiban való otthonosságával is. Nem mondott üres mondatokat, nem dolgozott előre gyártott, félkész elemekkel. Amit mondott, pontosan ült, illett a pillanathoz, és mégis az imádságban töltött éjszakák mélységeiről tanúskodott. Ezért röpültek a szavai, mint jól célzott nyilak, oda, ahol minden ember a legsebezhetőbb, ezért nem lehetett kitérni előlük. Ma is ilyenek. Akinek füle van a hallásra (Mk 4,3 stb.), aki az igazságból való (Jn 18,37), az ma sem tud Jézus beszéde elől a hazugság, keserűség, cinizmus hordaléka mögé húzódni. Aki pedig befogadja, sokszor és szívesen hallgatja Jézus szavát, az lassanként maga is megtanul úgy beszélni, ahogyan ő. Legyen a ti beszédetek: igen igen, nem nem! (Mt 5,37) 7. Az 1989 utáni fordulat szabadságot biztosít az egyházi szónoklatnak. Nem lenne teljes a kép, ha nem tennénk említést a média nyújtotta új lehetőségekről: a rádió és a televízió alkalmat ad a szentbeszédekre, s általuk az egyházi szónoklatot sok ezren hallgathatják. Nagy élményt nyújtanak a Kossuth rádióban vasárnap 99

110 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET délelőttönként sugárzott istentiszteletek, melyeken az ökumenizmus szellemében minden hivatalosan elismert felekezet teret kap (a magyarországi felekezetekre l. Kiss Jenő 1995, ). Természetesen, ezzel a lehetőséggel is mint mindennel vissza lehet élni: az USA-ban például prédikációs csatornák vannak, melyeken a preacherek vagy hitszónokok ontják a beszédeket. Ezeknek a futószalagon gyártott beszédeknek kialakult a sajátos rutinjuk, sőt megszületett a sajátos homiletikájuk is. Ilyennek tekinthető Rolf Zerfass Nevedet hirdetem. A homiletika alapelemei című könyve (é. n., Budapest, az eredeti mű megjelenési éve: 1987), melyből pontosan a homiletikáról nem lehet tájékozódni FELHASZNÁLT IRODALOM Adamik Tamás (1992) Szónoklat. In Világirodalmi Lexikon 14. Budapest, Akadémiai Kiadó. Adamik Tamás (1997) Apokrif iratok. Apokalipszisek. Budapest, Telosz Kiadó. Ady Lajos Lengyel Miklós (1928) Retorika. Budapest, Athenaeum. Babits Mihály (1978) Irodalmi nevelés. In Esszék, tanulmányok. Szerk. Belia György. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1. kötet, P. Balázs János (1981) Jókai kódex. Budapest, Akadémiai Kiadó. Balázs János (1987) Hermész nyomában. A magyar nyelvbölcselet alapkérdései. Budapest, Magvető Könyvkiadó. Bartók István (1981) Az első magyar nyelvű egyházi retorika. Irodalomtörténeti Közlemények, Bartók István (1983) Két XVII. századi magyar egyházi retorika. Irodalomtörténeti Közlemények, Bencze Lóránt (1973) Pázmány Péter és Kosztolányi Dezső prózastílusa. Budapest, ELTE. Bencze Lóránt (1998) Prohászka-elmélkedés kultúrtörténeti hátterű, szövegstilisztikai szempontokon alapuló megközelítése és értelmezése. In Stilisztika és gyakorlat. Szerk.. Szathmári István, Budapest, Bitskey István (1986) Pázmány Péter. Budapest. Bolonyai Gábor (2001) Antik szónoki gyakorlatok. Budapest, Typotex Kiadó. Gáti István (1828) Fontos-beszéd tudománya vagy Oratoria. Sárospatak. Horváth János (1944) A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Budapest, Magyar Szemle Társaság. Jakubovich Emil Pais Dezső (1929) Ó-magyar olvasókönyv. Pécs, Danubia. Jelenits István (1978) Betű és lélek. Budapest, Szent István Társulat. Jelenits István (1995) Temesvári Pelbárt. In22 híres beszéd. Budapest, Móra Ferenc Kiadó, Karácsonyi Béla Szegfű László (1999) Deliberatio Gerardi Moresanae supra hymnum trium puerorum. Szeged, Scriptum Editor. Kecskeméti Gábor (1996) A prédikáció műnemi besorolása és a prédikációelméleti gondolkodás korszakai. In Tarnai Andor-emlékkönyv. Budapest. Kiss Jenő (1995) Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. Kovács Albert (1904) Homiletika vagy egyházi ékesszólástan. Budapest. Kudora János (1891) Katholikus egyházi szónoklattan. Budapest. Kudora János (1902) A magyar katholikus egyházi beszéd irodalmának ezeréves története Budapest. Kun Bertalan (1855) Egyházi szónoklattan. Miskolc. 100

111 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Laky Demeter (1864) Ékesszólástan. Pest. Madas Edit (2003) Egy ismeretlen középkori prédikáció Szent László királyról. In In virtutespiritus. A Szent István Akadémia emlékkönyve Paskai László bíboros tiszteletére. Szerk. Stirling János. Budapest, Szent István Társulat, Mihalovics Ede ( ) A katholikus prédikáczió története Magyarországon kötet, Budapest. Mitrovics Gyula (1878) Egyházi szónoklattan. Sárospatak. Murphy, J. J. (1974) Rhetoric in the Middle Ages. Berkeley Los Angeles London, University of California Press. Nagy L. János (1995) Halotti Beszéd. In 22 híres beszéd. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó. Pásztor J. (1986) Krisztus hirdetése a magyarországi református egyházban. Homiletika. Prohászka Ottokár (1927) Összegyűjtött munkái. XIII. kötet. Élet igéi. Beszédek; XVII. kötet. Élet igéi. Beszédek. Sajtó alá rendezte Schütz Antal. Budapest, Szent István Társulat. Ravasz László (1915) A gyülekezeti igehirdetés elmélete (Homiletika). Pápa. Ravasz László (1935) A beszéd mint műalkotás. In Legyen világosság. III. 1941, Budapest. Solymosi Elek (1912) Az egyházi szónoklat gesztuselmélete. Budapest. Söveges Dávid (1985) Az igehirdetés retorikája. Katolikus Teológiai Főiskolai Jegyzetek, Budapest. Szabó Ferenc (2002) Prohászka az amorsanctus trubadúrja. In Útjaidon. Ünnepi kötet Jelenits István 70. születésnapjára. Budapest, Szent István Társulat, Szikszainé Nagy Irma (1998) HB. halotti beszédek Kosztolányi: Halotti beszéd. In Stilisztika és gyakorlat. Szerk.: Szathmári István, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, Tarnai Andor (1984) A magyar nyelvet írni kezdik. Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon. Budapest. Tarnóc Márton (1987) Pázmány Péter prédikációi. Budapest. Tóth Ferenc (1802) Homilétika. Komárom. Tóth Mihály (1864) A magyar protestáns egyházi szónoklat történelme. Debrecen. Tóth Mihály (1866) Egyház-szónoklattan. Debrecen. (második kiadás: 1878) Vígh Árpád (1981) Retorika és történelem. Budapest, Gondolat Kiadó. V. Kovács Sándor (1982) Temesvári Pelbárt egy korszakváltás sodrában. Temesvári Pelbárt válogatott írásai. Budapest. V. Kovács Sándor (szerk.) (1984) A magyar középkor irodalma. Budapest. Zsarnay Lajos (1847) Homiletika. Paptan. Sárospatak A POLITIKAI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETE Tanácskozó (politikai) beszédeknek azokat a beszédeket nevezik, melyek testületek tanácskozásain hangzanakel. Céljuk: a felmerült esetekben a testület határozathozatalát bizonyos irányban befolyásolni. (Ady Lengyel 1928, 49) A politikai beszédek körébe tartoznak manapság elsősorban a parlamenti beszédek, továbbá a megyei és a városi, illetőleg községi képviselő testületi gyűléseken, a különböző egyesületek gyűlésein, valamint a választó- és népgyűléseken tartott beszédek. 101

112 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Feltételezzük, hogy a politikai szónoklatok egyidősek az emberek szervezett életével, hiszen mindig szükség lehetett tanácsadó vagy a seregeket buzdító beszédekre. A különféle alkalmakkor a vezetők érvényesíthették természetes tehetségüket. A nomád életmódot folytató magyarságnak fejlett politikai rendszere volt, minden bizonnyal megbeszélték a közös ügyeket. Az államalapítással és az iskoláztatás terjedésével a szónoki tanultság is terjedhetett. Latin átdolgozásban és kivonatokban néhány beszéd maradt csak fenn. Még a 18. század is szegényes e tekintetben, mivel az országgyűlési naplókba nagy vonalakban jegyezték fel az elmondottakat. Csak 1832-től, a gyorsírás bevezetése után változott meg a helyzet. Toldy Ferenc négy korszakot állapított meg politikai szónoklatunk történetében, felosztását megtarthatjuk, de természetesen ki kell bővítenünk. (A magyar politikai szónoklat kézi könyve. A legrégibb időktől a jelenkorig. Vagyis a kitűnőbb politikai szónokok életrajzi adatokban és jellemző mutatványokban feltüntetve. Kiadta Toldy István. A magyar politikai szónoklat történeti vázlatával Toldy Ferencz által. Pest, 1866) 1. Az első korszak Mátyás uralkodásának kezdetéig tartott. Történeti adataink szerint a főemberek gyűlésében, a bárók és nemesek gyűlésein tanácskozások folytak, minden bizonnyal magyar nyelven. A királyok és a főpapok tudtak latinul, valószínűleg sok főnemes is, hiszen iskoláink a kezdetektől voltak, ezenkívül sokan tanultak külföldi egyetemeken is. Kellett hogy legyen politikai beszédkultúra, hiszen Szilágyi Mihály és Mátyás király beszédei nem születhettek meg előzmények nélkül. 2. A második korszak Mátyás uralkodásától a szatmári békéig (1711) tartott. Nevezetes Szilágyi Mihály beszéde, melyet Mátyás királlyá választása érdekében január 22-én, a pesti gyűlésen mondott el, ez az első fennmaradt politikai beszédünk. A történetírók Mátyás király szónoki tehetségét is magasztalják. Vitéz János latinul mondta diplomáciai szónoklatait. Vetési László 1475-ben a pápa előtt hatalmas, latin nyelvű beszédet tartott, melyben a török elleni segítséget sürgette. Kiváló szónok volt Verbőczy István. Az évi rákosi gyűlésen mondott izgató szónoklatot, mégpedig az oligarchák ellen fellépő középnemesség érdekében (a rákosi gyűlés utáni frigylevélből olvasható ki beszédének menete). Az évi hatvani gyűlésen is szónokolt, s itt beszélt Árthándi Pál is, akinél nagyobb szószóló az ország közett nem volt". Később Esterházy Miklós és Pál, valamint Wesselényi Ferenc nádorok tűntek ki jó szónoklataikkal. Természetesen, meg kell említenünk Pázmányt, majd a nagyságos fejedelmet, Rákóczi Ferencet. Rákóczinak az évből a gyömrői táborban mondott beszéde maradt fenn (Kazinczy levéltárában). 3. A harmadik korszak 1711-től 1830-ig, az Akadémia megnyitásáig tart. A politikai szónoklat kibontakozását gátolta a cenzúra, valamint az a tény, hogy 1812 és 1825 között a király nem hívta össze az országgyűlést től azután egyenes vonalú a fejlődés. A szónoklat ekkor nagyrészt latin nyelvű volt, s a római retorika szabályait követte. Toldy ekképp jellemzi a szatmári béke utáni időket: A nyolcéves szabadságharc legyőzetésével a kedélyek általános levertsége mellett a magyar szó is félénken visszavonult; deák rhetorika foglalt helyet nemcsak az ünnepélyes szertartásokon, hanem a megyei és országos tanácskozásokban is, és apáink 1715., 22. és 23-ban a haza jogai fenntartása és a nőági trónöröklés felett már deákul vitatkoztak. A 18. század végén lesz a nemesi nemzet latinul szónoklójogásznemzetté, melynek műveltsége, művelődése és nevelése is retorikai irányú. (Kelemen 1937, 4) Még az 1790-es országgyűlésen is kevesen szólaltak fel magyarul. Ez volt szokásban egészen 1825-ig, Széchenyi István fellépéséig, s az 1830-iki diétán már kénytelen vala a deák nyelv a nemzetivel a tért megosztani. A magyar nyelvű szónoklás mind fontosabb szerepet kapott. Ez került a művelődés középpontjába. A folyékonyan és hatásosan szónokló nemes lett az eszmény (Kornis, 1927). Az iskolákban továbbra is tanítják a retorikát, mind az elméletet, mind a gyakorlatot, olvastatják a klasszikusok remekműveit, beszédeket íratnak, szóbeli gyakorlatokat és versenyeket tartanak. Gróf Teleki László A magyar nyelv előmozdításáról buzgó esdekléseiben (1806) kifejti, hogy az ékesszólásban látja a művelődés csúcsát. Azt javasolja, hogy alapítsanak klubokat az ékesszólás fejlesztésének előmozdítására, ahol a szónokok felkészülhetnek a politikai életre. Sürgeti a kiváló szónoki művek kiadását, retorika írását és a korszerűbb retorikatanítás bevezetését. A magyar nyelvű szónoklás következménye az lett, hogy a latinul nem tudó bocskoros nemesség is bekapcsolódhatott a politikai életbe, versengés alakult ki, s a tanácskozásokjeles szónokai közül választották ki a diétai követeket. A retorika akkori felfogása szerint a beszéd nyugodt, méltóságos felépítésű, át- meg átfonva történelmi ésjogi vonatkozásokkal; ezért mutatkozik a két tudomány sajátosan szürke, száraz nyelvének kevéssé előnyös hatása a 102

113 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET politikai szónoklatokon. Hasonlóan sajátságos stílusuk volt a papoknak mint politikai szónokoknak: nem tudták kivonni magukat a prédikáció hatása alól. (Kelemen 1937, 5) A szónokok példaképe kétségkívül Cicero volt, a hatalmas körmondatok, a gondos stilizálás és a folyékony szabadelőadás. A beszédeket megírták, megtanulták, fejből mondták el, a rögtönzés csak később jött divatba, hiszen nagyobb rátermettséget, alaposabb képzettséget és készséget igényel ben vezették be a gyorsírást, előtte csak az elöl-ülők, a király, a főhercegek, a nádor beszédei kerültek be az országgyűlési naplókba, a többiek beszéde csak kivonatban. Az átlagos beszédek szerkezeti és nyelvi szempontból eleinte gyengék voltak. Érdekes, amit Kelemen Ferenc a beszédek és a viták hangneméről ír, minden bizonnyal idealizálja az akkori állapotokat (pontosan Jókai és Eötvös regényeiből tudjuk, hogy olykor heves szócsaták zajlottak): A szónokok modora, hangja az előadás folyamán, ennek következtében a gyűlések és viták lefolyása teljesen más volt, mint a mai politikai és parlamentáris életben. A fegyelmezetlenségnek és durvaságnak az a mértéke, mely jelenleg mindenütt általános jelenség, ekkor még ismeretlen volt. Saját méltóságukat becsülve, egymás véleményét tiszteletben tartva fejtették ki nézeteiket, még ha vélemény-összeütközésről volt is szó. Nyílt személyeskedés, durva közbekiáltozás, sértő gúnyolódás, fenyegetés, egymás célzatos megzavarása nem fordult elő. De ha valaki mégis megfeledkezett magáról, akár egy pillanatra is, és e hibák valamelyikébe esett, az a tárgyalás vagy gyűlés egységesen elítélő véleményével találta magát szemben. (Pl. Tagen Mihály káptalani követ egy kijelentésével, amelyben egy követtársa szavainak igazságát kétségbe vonta, ma már szinte érthetetlenül súlyos és hosszadalmas parlamenti háborúságot idézett fel.) (Kelemen 1937, 5 6) A reformkor hajnalának legjelesebb szónoka minden kétségen felül Felsőbüki Nagy Pál volt ( ), aki az évi országgyűlésen kezdte meg pályafutását mint az elnyomott magyar nép szószólója. Ekkor királyi dorgálásban részesült a magyar nyelv ügyében mondott szavaiért, úgyhogy megyéje az évi országgyűlésre felsőbb parancsra más követet küldött, 1825-től azonban nagy lendülettel dolgozott tovább. Politikai és közgazdasági képzettsége nem múlta felül az átlagosat, de igen sok szónoki erénye volt, minta gyors felfogás, folyékony beszélőkészség, jog- és igazságérzet, nemes emberiesség, előnyös modor, kellemes külső és megjelenés. Sokszor beszéltrögtönözve, mindigtaláló, hatásos, élénk és magával ragadó volt. Hallgatóira sokféleképpen tudott hatni: súlyos logika, könnyed ötletesség, megkapó tréfa vagy gúny (Királyi válasz a latin nyelvről, 1839) mind rendelkezésére álló eszközök voltak. Pongyola, ömlendező hangú sohasem volt; a legindulatosabb küzdelemben sem feledkezett meg magáról, szónoklatában személyeskedésre sehol nem találunk példát. Bár nyelve nem tökéletes, mégis erőteljes, hatott a fiatal Kossuthra; dunántúliasan ejtette a szavakat, de kifejező és változatos arcjátékkal. [...] legremekebb beszédei azok, amelyeket két alapelve szolgálatába állított. Az első az, hogy a nyelv fontosabb, mint az alkotmány, mert az elveszett alkotmányt vissza lehet szerezni, vissza is tudtuk szerezni, de ha nyelvünk elvész, vele pusztul a nemzet is (Nyelvében él a nemzet). Ennek az elvnek szolgálatában nagy lendülettel és meleg hangon szónokol az országgyűlésen és megyéjében. A gondolat nagysága elragadó szavakat csihol ki lelkéből s e szavak Széchenyit fejedelmi alapításra indítják. Másik nagy eszméje a nép sorsának, a közállapotok javításának gondolata. (Kelemen 1937, 8 9) 4. A negyedik korszak 1830-tól 1861-ig (Toldy azt írja, hogy napjainkig, tehát az 1860-as évekig) tart. Ekkor emelkedett művészi rangra a magyar politikai szónoklat. Közéletünkben nagy szellemek indítják meg a reformokat; a legmagasztosabb emberi és nemzeti érdekek találnak apostolokat; a haladás eszméje melegít minden igaz magyar szívet. (Névy 1878,106) Csengery Antal Magyar szónokok és statusférfiak. Politikai jellemrajzok (Pest, 1851) című könyve a következő szónokokat mutatja be: Felsőbüki Nagy Pál, Beöthy Ödön, Deák Ferenc, Bezerédj István, Szemere Bertalan, idősebb és ifjabb Wesselényi Miklós ( ), Szentkirályi Móric, Eötvös József ( ), Dessewffy Aurél ( ), Kölcsey Ferenc ( ), Széchenyi István ( ), Szalay László ( ). Kétségkívül Kossuth Lajos ( ) minden idők legnagyobb magyar politikai szónoka, de ő az 1851-ben kiadott Csengery-féle gyűjteményben nem szerepelhetett. Kossuth Lajos írja Névy László, kiről ez időben nyilvánosan szólni nem lehetett, a haladó pártnak évek során át bálványozott vezére volt, kinek nevéhez a nemzeti átalakulás dicső műve van fűződve: valamennyi között a legnagyobb szónoki tehetség, olyan, minőt ritkán szülnek a századok. (Névy 1878,106) A márciusi ifjak mindegyike kitűnő szónok volt, tudjuk a március 15-i események leírásából. A retorikai tankönyvek Nyáry Pál nevét említik ( ), aki később Pest vármegye nagy alispánja lett. Petőfinek a forradalom és a szabadságharc alatt írt költeményei retorikai szempontból is remekművek, politikai szónoklatok (például az Akasszátok fel a királyokat lendületes érvelés). Kiváló és egyéni humorú szónok volt maga Jókai Mór, erről sokat lehet olvasni Mikszáth Jókai Mór élete és kora című művében. Toldy István gyűjteménye már a szabadabb korszak szülötte. Az első kötetben a régiek között szerepel: Szilágyi Mihály, Verbőczy István, Pázmány Péter, Wesselényi Ferenc, Rákóczi Ferenc, Károlyi Antal, Orczy Lőrinc, 103

114 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Fáy Ágoston, Teleki József, Zichy Károly, Batthyány József, Ürményi József, Jezerniczky Károly, a reformkor nagy szónokai: Nagy Pál, Széchenyi István, Bezerédj István, Palóczy László, Kölcsey Ferenc, Beöthy Ödön, Klauzál Gábor, Deák Ferenc, Zsedényi Eduárd, Szentkirályi Móric, Szentiványi Károly, Eötvös József, Teleki László, Batthyány Lajos, Batthyány Kázmér, Teleki Domokos, Dessewffy Aurél, Apponyi György; a második kötetben többek között: Lónyay Menyhért, Andrássy Gyula, Trefort Ágoston, Tisza Kálmán, Csengery Antal, Jókai Mór, Haynald Lajos. Ezeknek a beszédeknek a témája szinte kivétel nélkül a felirati javaslat. A reformkori szónoklatok témáit ismerjük, történelmet alakítottak, történelemmé váltak. Most az az érdekes számunkra, hogyan hangozhattak el, és hogyan hatottak. Homlokegyenest különböző személyiségek teljesen eltérő stílusú beszédei egyformán célbajutottak. Wesselényi Miklós Mennydörgő hangon előadott beszédei lenyűgözték a hallgatót, súlyával lenyomta őket, de nem pillanatnyilag, hanem tartósan. Nagy népszerűsége megszerzésében politikai szónoklata is jelentős szerepet játszott. Kölcsey 32 politikai beszédet mondott, ebből a vármegyei gyűléseken 11-et. Nyilvános szereplését gondos retorikai tanulmányok előzik meg. Beszédeit a biztos ítélet, a megrázóan emberi hang és a klasszikus kidolgozás mintaképpé teszik, ő az újabb kori politikai szónoklat megalapítója. Külső megjelenése és magatartása feltétlen figyelmet biztosított neki. Midőn szerény, magas, törékeny alakja feltűnt, fél szemétől megfosztott kopasz, komoly fejét a követek felé fordította és halk, tompa, mély, szinte síri hangján szólni kezdett, a máskor sokszor zajongó teremre néma csend borult. Az előadásban sohasem volt túlzó, a hatásvadászó dörgedelmesség és a finomkodó behízelgés egyformán távol állt tőle, a komoly férfi egyensúlyával, a korábbi bánatos, érzékeny hangtól megtisztulva, leszűrt egyszerűséggel szónokolt. Jellemző vonása a komoly nagyszerűség, nyugodtság, mely az elragadtatástól mindig megőrizte, nyelvi egyszerűség, zeneiség és művészet, továbbá a mély gondolatok és tiszta érzések, a logikus érvelés, a szabatosság, csín és hibátlan szerkezet. A kortársak véleménye szerint nem volt nála nagyobb szónokunk Pázmány óta (Kossuth és Horváth Mihály jellemzését idézi Kelemen 1937). Széchenyinek 120 beszédétjegyezték le, nagy részük felszólalás; ez elmondott beszédeinek csak egy töredéke. Beszédei főleg rögtönzések, még a vázlatot sem írta meg. Ihletője az alkalom s ez az alkalomszerűség kiváló összhangban van azzal a retorikai stílussal, amelyet az angoloktól tanult. Ugyanis az ő hatásukra lett híve a kissé szerkezetlen, társalkodó hangú szónoklatnak, amellyel a szilárd és százados szónoki hagyomány ellenére élt. [...] Hangja nagyon változó, mindig kíváncsian, érdeklődve hallgatták szavait, de hallgatóira nem megdönthetetlen logika vagy magával ragadó, lázas lelkesedés útján hatott, hanem gondolatainak újsága, eredetisége és nagysága által. (Kelemen 1937,12) Beöthy Ödön a kor legnagyobb rögtönző népszónokainak egyike. Híres közbeszóló volt, egy-egy éles felkiáltásával egész beszédeket tudott tönkretenni. Eötvös József nyugodt, meggyőző, finom hangon szólt, bölcseleti tartalommal, de beszédei kissé szárazak voltak. Batthyányi Lajos német anyanyelvű volt, a magyart úgy sajátította el, mint Széchenyi; röviden és világosan beszélt, természetes gondolkodásmód és mértéktartásjellemezte. Deák Ferenc nem rázta fel mennydörgéssel a nemzetet, de a problémák megoldásában, bármilyen nagyok voltak azok, egész nemzet sorsát eldöntők, elvitathatatlanul a legnagyobb. [...] Mélységes komolysága csodálatra méltó, sohasemjátszott a szavával, minden mondata meggyőződéséből sugárzik. (Kelemen 1937, 23) Kossuth Lajos politikai szónoklatunk történetében mindmáig az első és páratlan. Pályafutása viszonylag rövid volt, 1832-tól 1849-ig tartott. 200 politikai beszéd maradt fenn utána, nagy részük a parlamentben hangzott el. Kossuth született ellenzéki, sokkal inkább tud támadni, mint védekezni. Bár teljesen nem készítette el beszédét előre, tehát mintegy fele részben rögtönzött, mégsem unalomkeltően hosszú vagy figyelmet elfárasztóan tartalmas szónoklata. Nagy fontosságot tulajdonít a világos, értelmes bevezetésnek és mind a tartalmi, mind az érzelmi súlypontot szükségszerűen magában hordozó befejezésnek. Nyelve szenvedélyes, színes, képszerű. Költői, világos, könnyen érthető, szabályosan szép, tiszta magyarságú, zenei stílusa van. [...] Szónoki egyéniségének teljesen megfelel az a vonzerő, mellyel külsőségeiben, megjelenésében bírt, és az a súly, amellyel ez a vonzerő eredmény- és hatáskeresésben szerepelt. Szép férfi volt, derék, magas termetével, megnyerő, szép arcával, komoly, választékos öltözékével már előre kellemes hatást gyakorolt. Gyönyörű, zengő hangja, sötét, tüzes szeme és mesteri fokig tökéletesített taglejtése az érzelmek minden lépcsőjén együtt haladt vele: az egyszerű jelentéktelenségben, a fenséges pátoszban, a lángoló szenvedélyességben és a komoly meghatottságban egyaránt harmonikus kiegészítői és felemelői voltak szavának. Ehhez járult még mindig betegesnek látszó fehér arcszíne, mely a hang, az érzelem, a szenvedély fokozásával lassan-lassan megszínesedett, kigyúlt, a teste előbbi beteges tartását elvesztve férfiasan acélos, parancsoló, szilárd, ruganyossággal és erővel telítetté vált, s ezzel hathatósan segített abban, hogy mindenkit békóba verve lenyűgözzön. (Kelemen 1937, 29 30; Szikszainé Nagy 2002; Aczél 2003; Madarászné 2003; Balázs Géza 2003) 104

115 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Az iskolai tankönyvek évtizedeken át Kossuth beszédein tanították a retorikát, beszédei még az angliai tankönyvekben is szerepeltek. Ma már patetikusnak érezzük, s meg kell mondani, hogy egyik-másik kortársa maga Széchenyi, Csengery Antal is kifogásolta, mert túlzottnak tartotta, szenvedélyességét. Szenvedélyessége, pátosza mögött azonban szigorú logika, fölényes tudás rejlik. Beszédeinek indítása a közönségjóindulatának a megnyerése, a captatio benevolentiae mindig csodálatra méltó. Bizonyítási módszere többnyire narratív jellegű, narrációba ágyazott argumentáció: elbeszéléseket alkalmaz, melyek természetüknél fogva mozgalmasak, megragadják a képzeletet. Bravúrosan bánik a szillogizmusokkal, a bonyolult epikheirémával, a közönség gondolkodását megmozgató enthümémával, hatásosan alkalmazza az alakzatokat és a szóképeket (Aczél 2003). A szerkesztésben is mintaszerű (Madarászné 2003). Kossuth munkamódszerétjól illusztrálja az alábbi beszédvázlat. Látjuk, hogy a bevezetést kidolgozta, majd a vázlatot rögzítette, s a befejezést csak nagy vonalakban vetette papírra. A beszéd a következő címet kapta: A kiváltságrendszer lebontása a forradalom elkerülésének feltétele november 29. előtt hangzott el. (Közzéteszi Szabad György: Kossuth Lajos üzenetei. Budapest, 1994, 82 83; a szöveget átírtuk a mai helyesírás szerint.) Mi tudjuk, hogy a nemesség politikai életének annihilációja vagy egyenest csatavesztésre vezetne, vagy legalább forradalmakba bonyolíthatna; én e gondolattól borzadok, mert megtanultam a históriából, hogy a forradalmak napjára gyakran a szolgaság hosszú éjjele következik. E fegyverhez csak a kétségbeesés folyamodhatik. Kétségbeesni pedig csak annak szabad, kinek már nincsen mit vesztenie. Nekünk, Istennek hála, még van. S azért én, ha lelkemben hazám jövendőjét átgondolom, nem úgy áll annak képe előttem, hogy abból a nemesség egészen hiányoznék, hanem úgy, hogy a nemesség a néppel szabadságban eggyé forrva olyan, mint testvérek között a hű elsőszülött; a család vezére, a háznak erős szegletköve, melynek edzett ereje az ifjabb testvérbe önbizalmat önt, mely elöl megy a család harcaiban, mely a megtámadott közös ház legveszélyesebb pontján őrködik; szóval úgy áll előttem a nemesség, mint melynek egyedüliségét nem követelő, de erkölcsi ereje s históriai súlya által tehetős befolyása képezi azon gyűjtő magvat, melyből a közszabadság növénye csírába indul. Az tehát a kérdés: miként lehet a nemességnek ezen politikai súlyát fenntartani? A kérdés az, vajon az adómentesség koldus szabadalmáróli lemondás ezt megrontja-e, vagy talán éppen erősíti? Én amondó vagyok, hogy nemcsak meg nem rontja, nemcsak erősíti, sőt azadómentességrőli lemondás a nemesség politikai lételének életfeltétele. Egypár axiómát akarok kimondani, mely az élet könyvéből, a históriából van absztrahálva. Első axióma az: hogy egy oly állapot, miszerint a státus rendes közterheiben épp azon osztály ne vegyen igazságos részt, mely a státusnak legfőbb javát mondhatni egyedül élvezi, sok időre már most fel nem tartható. Második az: hogy a XIX. század polgári heréket nem tűr. 1. ik az: hogy az ország létele adót kíván. Ez kötelesség. Aki megvonja a státustól a polgári kötelességet, attól a státus meg fogja vonni a politikai hatalmat. 2. ikaz: hogy a politikai kötelesség nem abban áll, hogy a kénytelenségnek engedjünk, hanem abban, hogy a kénytelenséget megelőzzük. Aki e szózatra nem hallgat, az meg fog lepetni a kénytelenség által, és mindenét odaadandja semmiért. További axiómája az, hogy amely testület az életben alappal nem bíró, s így azért feltarthatatlan előnyökhöz ragaszkodik, az a feltarthatókat is kompromittálja. A magyar politikai szónokok ismerték a nagyvilág különösképpen az angol parlamentarizmus nagy szónokait. Ezen állításunkat nemcsak Hugh Blair retorikájának magyarra fordítása (1838), nemcsak az egyes retorikák hivatkozásai bizonyítják, hanem Szalay László Státusférfiak és szónokok könyve című 484 oldalas munkája, mely a forradalom előestéjén, 1847-ben jelent meg Pesten. Ismerteti a híres államférfiak pályáját, a híres parlamenti beszédeket, perbeszédeket, s részleteket közöl az elhangzott szónoklatokból. A tartalom: Duport, Fox, Pitt (az ifjabb), Mirabeau, Chatam (az idősebb Pitt), Guizot, O'Connell, Thiers. Később is kiadtak hasonló könyvet (György Endre: Angol államférfiak és szónokok a jelenkorból élet- és jellemrajzokkal, szónoki mutatványokkal. Budapest, 1874). 105

116 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET A politikai szónoklás nagy korszakában megszületett a politikai szónoklás tankönyve is. Szeberényi Lajos Politikai szónoklattan. Alapos útmutatás nyilvános beszédekben és a parlamenti vitatkozásban (Pest, 1849) című műve az első és utolsó politikai retorikatankönyvünk. Megható a könyv előszavának bizakodó hangulata. A tettek mezején sem felesleges a szó írja. Az előszó alatt novemberi dátum áll. A politikai szónoklat tana egy elméleti részből (1 174) és példákból, beszédrészletekből ( ) áll. A reformkor minden nagy szónoka szerepel benne, és a következőktől idéz még beszédrészleteket (nem soroljuk fel, akiket Szalaytól vett át). Angolok: Lord Chesterfield, Gratan, Shiel, Washington, Sheridan. Franciák: Lafayette, Barrere, Carnot, Garnier Pages, Robespierre, Pastoret, Isnard. Németek: Rotteck, Duttlinger, Welker, Gagern, Itzstein, Liebenstein, Jordan, Sander, Braun. Feltételezésünk szerint nemcsak példaként tekintettek a nyugati parlamenti életre, hanem rokonszenvet éreztek a hozzánk hasonló helyzetű skótok (Hugh Blair edinburghi retorikus) és írek (O'Connell) iránt. Szeberényit tulajdonképpen egy német retorika lefordítására kérték fel, de inkább eredeti művet írt, mely a mi körülményeinkhez alkalmazkodik. Forrásai között szerepel a skót Blair és a kortárs magyar Bitnitz is. Példái nagyonjók, sokat idéz Kölcseytől. Meghatározása szerint (4) a beszéden olly müvészi szóbeli előadást fogunk érteni, melly által valamelly tárgy kifejtetik, fölvilágosíttatik, vagy bebizonyíttatik, s mellynek célja a hallgatók meggyőzése és rábeszélése". Háromféle tárgya lehet: ösmeretterjesztés, érzésbuzdítás és akaratélesztés, ez utóbbi a legfontosabb. Áttekinti a szónoklat történetét. A szónoklat anyaga című fejezetben az invencióról értekezik, végül a beszéd alakját mutatja be. Ezen stilisztikát, valamint szóbeli előadást, azaz szavalást ért, s egy aforizmagyűjteményt is közzétesz. Az invenciónál tárgyalja az anyag feltalálásának belső és külső forrásait. A belső forrás az érvelés logikai (észtani) módja, melyet röviden ismertet. Az anyag föltalálásának első kútfeje tehát az értelmezés (22), a második a fejtegetés. Az értelmezés nagy hasznára lehet a közügyi, a fejtegetés pedig a törvényszéki szónoknak (27). Harmadik belső kútfeje a szónoklati anyagnak a bizonyok (vagyis az érvek, 29). A beszéd logikai elrendezése nagyon fontos, mert a logicai elrendezés általában azon előnnyel bir, hogy a hallgatót a fölfogásban segíti, mivel minden egymásból fejlik, s a részek egymástól függenek (24). De ugyanilyen fontos az érzelmi ráhatás. Ezzel egy külön rész foglalkozik, mert a szónok ha célt érni ohajt, elkerülhetetlenül szükséges, szavait nem egyedül az észhez, de a szívhez is irányozni, és az érzéseket s szenvedelmeket is felkölteni (44). Ezért a szónoknak a lélektudományban isjártasnak kell lennie; ez a fejezet részletesen ír a különféle érzelmekről. Az elméleti rész végén elhelyezett aforizmagyűjteményből a szónokok szükség szerint válogathatnak. A következő beszédfajtákat veszi föl: egyházi, közügyi (parlamentáris, tanácskozási), törvényszéki, alkalmi beszéd. Iskolai retorikáinkban ez a felosztás később állandósul. A törvényszéki beszédnek három fajtáját különíti el: a vádbeszédet, a védőbeszédet és a tájékozó beszédet. Ez utóbbi rendszerint az elnök dolga, tartalma az ügymenet összefoglalása. Természetesen tárgyalja a beszéd részeit. A kidolgozásról szóló fejezet címe: Az irályról általában, különösen annak tisztaságáról. Szól a stílus értelmességéről, szabatosságáról, kerekdedségéről, ez utóbbi cím alatt foglalkozik a körmondatokkal, a széphangzással és az arányossággal. Az alakzatokról és a szóképekről (a képes beszédről) szóló fejezet érdekes címe: Csín. A előadásról szóló fejezet két témát tárgyal: Az előadás két elemből áll, aszerint, minta beszéd szavakkal adatik elő, s ezek a test helyzetétől és tagok mozgásától kísértetnek. Az első szavalásnak, a második cselekvésnek neveztetik. Szavalásnak nevezzük a beszédben foglalt eszmék és érzések szóbeli előadását. (149) A szavalás tehát szóval való kifejezést jelent. Tágabb értelemben használták (mai jelentése leszűkült a versmondásra). Szeberényi részletesen írja le a parlamentáris szónoklat szabályait, tulajdonképpen az angol parlament házirendjét ismerteti (55 62). Magas követelményeket állít az országgyűlési szónok elé, akinek ismernie kell ajogotés az alkotmányt, más országok politikai viszonyait, s tudnia kell ez a mai politikusoknak is a figyelmébe ajánlható melly eszközök legalkalmatosabbak a közjólét előmozdítására, bátorság és határozottság minden akadályokkal szembeszállani, előítéletekrőli lemondás, túlemelkedés az önzés mindennapiságán". A retorikai irodalomban vissza-visszatérő kérdés, hogy a szónok betanult beszédet mondjon-e, vagy rögtönözzön. A politikai vitákban nagy szerepe van a rögtönzésnek, sőt a közügyi szónoklatokhoz legalkalmatosabb a rögtönzés írja Szeberényi. Mert csak a rögtönzött beszéd, mellyet ajelen pillanata szült, illő az időhez és a körülményekhez, a beszéd rohama új nagyszerű eszméket ébreszt a lélekben, mellyek az író-asztalnál míg a szívből a főbe, innen a kézbe, ebből a tollba, a tollból a papirosra és aztán csak hosszabb idő után jutnak az ajakra, egészen meghidegülnek, míg a rögtönzésnél az ajak egyenesen a szívtől, melegétől 106

117 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET áthatva kapja azokat. És habár ez sokszor mesterkéletlen, egyszerű, azért hatását a hallgatókra nézve még sem téveszti el, mert úgy mondatik, mint azt ők magok mondanák. (53) Az alábbiakban felsorolunk néhányat a Szeberényi által idézett tanácsokból: Két ízben felhozott ok ollyan, mint a melegített ebéd. Ha látod, hogy a hallgatók szemei bágyadtságtól lezáródnak, s csaknem elalszanak, nem szabad dudálnod, hogy még mélyebb álomba szenderítsd őket. Előadásod legyen egyszerű, élénk, megragadó, és lássékmeg már a tények rendéből, mint ered és fejlődik bizonyaid sorozata. Ne légy túlzó a taglejtésben, nehogy csak nézzenek, ahelyett, hogy hallgatnának. Hangod se vont, se igen gyors se tompa, se sikító ne legyen, nehogy a hang a gondolat hátrányává szolgáljon. Ha tudós vagy, ne használj műszavakat, azon szín alatt, mintha te sokkal többet értenél belőle, mint mi, s mintha nem volnánk méltók hallani. Ha a huszonkilencedik szónok a kérdést kimerítette, ne tárgyald harmincadszor, bizonyaid sorozatában ne menj föl Ábrahám ősapáig. Ne szólj arról, hogy Isten a mennyet és földet teremtette, s hogy valaha a világnak vége lesz, de végezd magad is beszédedet. Karold föl a kérdés új oldalát, mi által a kedélyek kellemesen félretérítetnek, s szellemdúsnak fogsz tartatni. Ha mindig érdekes akarsz lenni, légy mindig változatos. Ügyes szónoknak nem az a nehézsége, hogy szavakat találjon; hanem hogy tudja, mikor mondott eleget. Ha attól tartasz, hogy a rögtönzés folyamától elragadtatva nem szűnöl meg kellő időben: köttess lábadra egy szálat, s ha azt valamelly készséges barátod által megrántatni érzed, szűnjél meg és lépj le. Ne öklözd a szónokszék márványlapját, nehogy ahelyett, hogy lelkesedésedben osztoznának, félelmet gerjessz, miszerint kezeidet megsebesíted. Beszéded hevében ne állíts ollyat, mit utóbb meg kellene bánnod, s ne fogadd el a harcot olly küzdtéren, mellyet előbb meg nem vizsgáltál. Mert elleneid színlett nagylelkűsége könnyen lesre csalhat. Többet ügyelj arra, mit elhallgatnak előtted, mint amit mondanak arra, mit elrejtenek előtted, mint amit lelepleznek. Szólj, hogy valami fontosat mondj, nem pedig csupán azért, hogy beszélj. Végre gondold meg, hogy törvényeitektől a nép boldogsága és boldogtalansága, ótalma vagy elnyomatása, nemesbítése vagy erkölcstelenítése függ. Úgy beszélj tehát, mintha hallgatna! Úgy beszélj, mintha látna! Tartsd mindig magasztos és tiszteletre méltó képét szemeid előtt. 5. Az ötödik korszak alkotmányunk helyreállításától, tehát az országgyűléstől 1948-ig, önálló államiságunk eltörléséig tart. Az 1861-es országgyűlésen újra teljes erejével, egész fenségében szólalt meg a politikai szónoklat. A régiekhez új tehetségek csatlakoztak; de legfényesebben jelent meg»a haza bölcsének, Deák Ferencnek ( ) hódító ékesszólása, s az a két felirat, melyekben a nemzet törvényesjogait a nemzet egyértelmű helyeslése, sőt csodálata mellett védelmezi, a világirodalom e nemű művei között első rangot foglal el. Visszaállítatván az alkotmány, a politikai szónoklat úgy az országgyűlésen, mint más téren tehetséges férfiak ajkain hangzik, s azon magaslaton áll, melyre a művelt nemzeteké emelkedett. (Névy 1878,106) Deák Ferenc első felirati beszédét (1861. május 13-án mondta el) csaknem minden retorikatankönyv közli, a régebbiek teljes terjedelmében (nagyon hosszú beszédről van szó, Négyesy retorikájában húsz oldal). Deák összefoglalta és megvilágította benne Magyarország törvényesjogait, ez alapján indulhatott meg a kiegyezés a nemzet és az uralkodó között. A király leiratot küldött az február 2-án megnyílt országgyűlésnek, melyben elfogadhatatlan alkotmányt kívánt ráerőltetni a nemzetre. Erre válasz a felirat. Ezek a körülmények magyarázzák meg Deák beszédének a címét. A beszéd maga óriási retorikai siker volt, mert elmondása előtt az országgyűlés többsége ellenkező álláspontra helyezkedett (tiltakozó határozatban óhajtottak 107

118 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET megállapodni). A felirati javaslat végül 155 : 152 arányban győzött. Deák beszéde alkotmánytörténeti fejtegetés, érvelése a pragmatica sanctióra épül. A hatásos befejezést idézzük (Négyesy 1901 alapján). Ezek igénytelen nézeteim; ezek fővonásai azon politikának, melyet én követni óhajtok. Lesznek talán, kike politikát nem találják eléggé merésznek; lesznek, kik azt félénknek fogják mondani. Igenis, uraim! ezen politika nem a kockáztató merészség politikája, hanem az óvatosságé, nem félénk, hanem erőnkhez s helyzetünkhöz van mérve. (Helyeslés.) Harcban s a cselekvés terén gyakran szükséges a merészség, mert az erőt felfokozza, s ezáltal a sikert biztosítja. De köztanácskozásban inkább szeretem a szilárdsággal párosult óvatosságot. (Helyeslés.) Merészség a politikában csak akkor van helyén, midőn tetemes erőre támaszkodik, e nélkül mindig kocka, mely többnyire vakra fordul. Félénk, sőt gyáva az, ki önszemélyét félti, midőn hazájának sorsa forog kérdésben; de ki maga nem fél, hanem félti a hazát (Hosszas éljenzés.), óvatos, nem azért, hogy magát baj ne érje, hanem hogy a haza ne szenvedjen, az, uraim, nem félénk, nem gyáva. (Helyes! Éljen!) Önsorsunkról magunk rendelkezhetünk, s ha kockára tesszük azt, önmagunk szenvedjük kárát. De mások sorsát, mit a bizalom hitünkre bízott, a haza sorsát, mely becsesebb előttünk saját életünknél, féltenünk kell minden veszélytől, s a szeretet óvatosságával kell azt megőriznünk; kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatnunk nem szabad. (Helyes!) Tudom én azt, hogy ellenségeink a lefolyt nehéz idők alatt csordultig töltötték méltatlan szenvedéseink poharát. Tudom, hogy jólesnék a fájdalomnak keblünkbe fojtott árját kiöntenünk, s tudom, hogy midőn a méltó neheztelésnek fölzaklatott indulata elragad, kárt és veszélyt, mi abból következhetnék, fontolóra venni fölötte nehéz. Érzem én is mindazt, mit minden magyar érez azok ellen, kik annyi életet s annyi életörömöt, annyi boldogságot földúltak e hazában. (Zúgás.) De érzem keblemben azon erőt is, hogy jobban tudom szeretni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket; s inkább elfojtom szívemben a keserűséget, semhogy oly lépésre ragadjon, mely káros lehetne a hazára. Oly időben, mikor a méltatlan szenvedések özöne minden honfikeblet fellázított, s a feldúlt bizalom helyébe gyanakodás, sőt talán gyűlölség lépett, könnyebb a merészség politikáját követni, mint az óvatosságét. Ilyenkor a keserűség szava minden kebelben visszhangra talál, s a felzúdult szenvedély örömestebb hallgat a merész tanácsra, mint az óvatosság intő szavára. Izgatott időben könnyebb az indulatok árját követni, mint azt a hon érdekében csillapítani. Aki ellenben a hon erejét a helyzet veszélyeihez mérve azon meggyőződésre jutott, hogy több óvatosságra van szükség, mint merészségre, s el van határozva a türelmet vesztett kedélyek ingerültségével szemben szilárdság mellett óvatosságot is tanácsolni, gyakran kiteszi magát a félreértéseknek, sőt talán gyanúsításoknak is, miket eltűrni csak azért, hogy a haza ne szenvedjen, lelki erőt kíván s politikai bátorságot. (Helyeslés.) Az óvatosság, még ha túlzott volna is, mindig figyelmet érdemel, mert a túlzott merészség több kárt okozhat, mint a túlzott óvatosság. Tisztelem én a közvélemény hatalmát, s tudom, hogy az oly hatalom, mely vagy elsodor, vagy eltipor. De tudom azt is, hogy izgatott időben gyakran fölötte nehéz elhatározni, mi a valóságos közvélemény, mert minden ember hajlandó közvéleménynek tekinteni azt, amit maga óhajt, s több ízben tapasztaltam, hogy nem a leghangosabb szó volt a valóságos közvélemény. De van egy hű barátom, kinek szava még a közvélemény szavánál is fontosabb előttem, kivel én soha nem alkuszom, mert parancsát szentnek tartom, s kinek neheztelését magamra nézve a legsúlyosabb csapásnak tekinteném, és ezen hű barátom: önlelkiismeretem. Ennek parancsát követtem, és most is, midőn nyíltan, határozottan és tartózkodás nélküljelentettem ki meggyőződésemet; a tisztelt ház határozni fog belátása szerint, én teljesítettem kötelességemet. Nincs egyéb hátra, mint benyújtanom az általam indítvánozott felirati javaslatot, mit ezennel teljesítek. (Szűnni nem akaró zajos éljenzés.) Deák beszédének befejezése hatalmas alakzat praesumptio, elébe megy a várható vádnak, a gyávaság vádjának. Előre cáfolja úgy, hogy tisztázza a gyávaság és az óvatosság fogalmát. A szónok ethosza az alap, végül erre hivatkozik, lelkiismeretére. 108

119 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET A 19. század végének kiváló szónoka volt Tisza Kálmán ( ). A 20. század első felének nagy hatású szónokai Apponyi Albert, Tisza István, Ugron Gábor, Klebelsberg Kuno, de tulajdonképpen politikai szónokoknak tekinthetők a nagy egyházi szónokok, Prohászka Ottokár, Ravasz László és Mindszenty József is. 6. A hatodik a szovjet fennhatóság, a kommunista uralom kora 1948-től 1989-ig. Ez a retorika elölésének, háttérbe szorításának időszaka. A retorika oktatását az évi tanterv is eltörölte. Az egyházak működését erősen korlátozták. A politikai szónoklat is kihalt, bár a népnek igen sok beszédet kellett hallgatnia. Ezeket a beszédeket a kommunista párt központi bizottságának direktívái szerint készítettékel, rendszerint felolvasták őket, következésképpen eltűnt belőlük a szónok egyénisége, ethosza és pathosza, személyes meggyőződése és szenvedélyessége. Vitáról szó sem lehetett, a pártfegyelem megkövetelte az egységes megnyilatkozást: a kerületi és az alsóbb szinteken lévő párttitkárok kijegyzetelték, újraírták, majd felolvasták a központi direktívákat, az ismétlések ismétlései cirkuláltaka kisebb-nagyobb fórumokon szerte az országban. Természetesen, a kortársaknak pozitív képet kellett festeniük a szónoklatról:...a nyilvánosság előtt elhangzó előadások, beszédek a múltban soha nem töltöttekbe olyan fontos feladatot népünk politikai nevelésében és műveltségének fejlesztésében, mint manapság, a szocializmus építése során. Nézzünk bárhová az életben, azt tapasztalhatjuk, hogy társadalmi életünknek nincs olyan területe, ahol erre hivatott agitátorok, szónokok vagy a nyilvános beszédben különösebben nem iskolázott egyszerű dolgozók is ne próbálnák kihasználni az élőszóban rejlő felbecsülhetetlen nevelő és mozgósító erőt: szocialista fejlődésünknek fontos, nélkülözhetetlen eszköze a felvilágosító, a hibákat feltáró és javító, új feladatokra ösztönző kisebb vagy nagyobb tömegek előtt elhangzó szó. (Terestyéni 1960,107) Az idézetből is kiviláglik, hogy a szónoklat alárendelődött az agitációspropaganda (agitprop) tevékenységnek. Ezek a politikai beszédek tulajdonképpen nem is a tanácsadó beszéd műfajába illettek, inkább bemutató beszédek voltak. A szovjet korszak vezéregyénisége és vezérszónoka kétségkívül Kádár János. A szovjet-magyar barátsági nagygyűlésen 1957 márciusában elmondott hosszú beszédéből idézünk (Internacionalizmus, szolidaritás, szocialista hazafiság, Budapest, 1977, Kossuth Könyvkiadó, 8) [...] Tisztelt elvtársak! Kedves barátaink! Mint önök előtt ismeretes, az októberi ellenforradalmi támadása 12 esztendős szocialista építőmunka menetét szakította meg hazánkban. A Hitler-fasiszta és a horthysta iga alól történt felszabadulásunk után békés úton szocialista forradalom ment végbe Magyarországon, a munkásosztály és forradalmi pártja vezetésével. A párt irányította munkás-paraszt állam és a társadalom más szervezett erői, a dolgozó tömegek, az elmúlt 12 évben a magyar nép életében történelmijelentőségű alkotásokat hoztak létre az élet minden területén. Népünk megszüntette országunkban a kapitalista földbirtokos osztály kiváltságait, társadalmi tulajdonba vette a termelési eszközöket, a parasztság kezébe adta a földet, megszüntette a kiváltságosok előjogait, a faji, felekezeti, nemzetiségi és szociális jellegű hátrányos megkülönböztetéseket, és elindult a szocialista társadalom felépítésének útján. Építőmunkánk eredményeként az ország ipara több mint háromszorosára növekedett; fejlődött a mezőgazdaság, a közlekedés, a kereskedelem, a kultúra, a közoktatás. Népállamunk az egész béralap 30 százalékánál magasabb összeget fordított évente ingyenes társadalombiztosításra, gyógykezelésre, üdültetésre, valamint a dolgozóknakjuttatott más közvetlen előnyök fedezésére. A magyar nép hatalmas és lendületes építőmunkája közben melyhez hasonlót népünk történelme nem ismer az utóbbi években különböző hibák jelentkeztek az állam, a párt korábbi vezetésében. Ezek a hibák lényegükben a pártélet és a pártvezetés lenini elveinek megsértéséből eredtek. A maga módján jól megszerkesztett beszéd tulajdonképpen egy hatalmas felsorolás. Ennek megfelelően rövidebb-hosszabb, többnyire szerkezeti szempontból egyszerű bővített mondatok sorából áll. Tárgyilagosnak tűnik, nyelvi szempontból korrekt, de kétségkívül e mondatszerkesztés miatt eluralkodik rajta a monotónia. Az egyhangúságot fokozzák a korra jellemző kötelező sztereotípiák: elindult a szocialista társadalom felépítésének útján, a magyar nép hatalmas és lendületes építőmunkája. S még inkább fokozta a szónok előadásmódja, beszéde és gesztustalansága. Ez a felsoroló, monoton, bár a maga módján bonyolultnak tűnő mondatszerkesztés az utódok beszédeiben jelentősen egyszerűsödött, olykor látványosan redukálódott. A beszédek és a dialektikus vitatkozások mintapéldái Lenin szónoklatai, valamint a bolgár Dimitrov perbeszédei voltak (vö. Lengyel Dénes fejezetével a Szónokok, előadók kézikönyvében, Budapest, 1974). Elsősorban Kádár 109

120 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET János, Münnich Ferenc, Marosán György beszédeiből kellett idézni, így a felsorolásra hozott példa Marosántól való: Millió és millió vörös zászló hirdeti ma szerte a világon a nemzetközi munkásosztály gigászi erejét. A lenyűgöző seregszemlétől meginognak a kapitalizmus korhadt gerendái. (Terestyéni 1960,193) Egy-két kiemelkedő esemény megtörte ugyan az agitprop monotóniáját, ilyen esemény volt Nagy Imre beszéde ban, az 1956-os beszédek, később Pozsgay Imre fellépése a nyolcvanas évek végén. 7. Napjaink retorikáját 1989-től, a demokratikus fordulat évétől számítjuk. A korszak kezdetét Orbán Viktornak Nagy Imre temetésén elmondott, bátor beszéde jelenti június 16-án hangzott el a Hősök terén. Orbán Viktor kétségkívül korunk egyik legképzettebb és legnagyobb hatású szónoka, sokan idősek és fiatalok lelkesednek érte, elsősorban azért, mert beszédeiből meggyőződés és őszinteség árad. A retorikai hagyományt szerencsésen ötvözi a modern igényekkel: megőrzi a pátoszt, de soha nem dagályos; beszédei logikusak, érvelése világos és meggyőző; képszerűségével, szemléletes példáival, ritmikus ismétléseivel az érzelmekre is hat, a szó szoros értelmében megindít. Nagyszerű szónokokjelentkeztek a fordulat után, akik hatásának retorikai oka még nincs feltárva. Bizonyos azonban, hogy az amerikai elnökválasztás nyomán kialakult médiaretorika isjelen van mára magyar politikai szónoklásban. Korszakunk beszédeinek elemzése ajövő feladata lesz FELHASZNÁLT IRODALOM Aczél Petra (2003) Logikus szenvedély. Kossuth Lajos bizonyításánakjellemzői. In A klasszikus retorikai bizonyítás. Régi új retorika. 4. kötet. Szerk. A. Jászó Anna Aczél Petra, Budapest, Trezor Kiadó. Balázs Géza (2003) Kossuth mint szónok. A klasszikus retorikai bizonyítás. Régi új retorika. 4. kötet. Szerk. A. Jászó Anna Aczél Petra, Budapest, Trezor Kiadó. Csengery Antal (1851) Magyar szónokok és státusférfiak. Pest. Csengery Antal (1898) Jellemrajzok. Budapest. Kelemen Ferenc (1937) A magyar politikai szónoklat története a mult század első felében. Budapest. Kornis Gyula (1927) A magyar művelődés eszményei Budapest. Madarászné Marossy Ágnes (2003) Miért voltak hatásosak Kossuth beszédei? In A klasszikus retorikai bizonyítás. Régi új retorika 4. kötet. Szerk. A. Jászó Anna Aczél Petra, Budapest, Trezor Kiadó. Magyar írók és államférfiak. Emlékbeszédek és elnöki megnyitó beszédek. Pest, Szalay László (1847) Státusférfiak és szónokok könyve. Pest. (második kiadás: ) Szeberényi Lajos (1849) Politikai szónoklattan. Pest. Szikszainé Nagy Irma (szerk.) (2002) Kossuth Lajos, aszó művésze. Debrecen, Debreceni Egyetem. Teleki László (1806) A magyar nyelv előremozdításáról buzgó esdeklései. Terestyéni Ferenc (szerk.) (1960) Nyelvtan stílus szónoklás. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. Toldy István (1866) A magyar politikai szónoklat kézikönyve. Pest AZ AKADÉMIAI ÉS EGYÉB ALKALMI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETE Az alkalmi beszédek célja tárgy szerint változik. Sokféle beszéd tartozik ide: a) szorosan vett alkalmi beszédek: megnyitó, üdvözlő, beiktató, pohárköszöntő, szoboravató stb.; b) emlékbeszédek. Ezek már csak formailag beszédek, tulajdonképpen valamely kiváló személyiség munkásságát méltató tanulmányok; c) tanító (paraenetikus) beszédek. Bennük erkölcsi tanítás, intés, buzdítás szólal meg, elsősorban az ifjúsághoz szólnak. Tárgyuk szerint az egyházi beszédekkel állnak rokonságban, de ezek is csak formailag beszédek (vö. Ady Lengyel, 1928, 50 51). Két beszédtípusnak van nálunk nagy hagyománya, az emlékbeszédnek és a halotti búcsúztatónak. Mindkettő világi jellegű gyászbeszéd, hagyományuk ma is él. A legújabb korban az egyesületi élet fejlődésével a szónoklatnak egyéb fajai is jelentékeny lendületet vettek ugyan, de kiválóan irodalmi fontosságúak az akadémiai szónoklat termékei. Alkalmat e műfaj kifejtésére 110

121 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET leginkább a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság ülései és ünnepei szolgáltattak. (Névy 1878, 108) Az Akadémia évkönyveiben olvashatók az elnöki, beiktató, székfoglaló és emlékbeszédek, a Kisfaludy Társaság pedig Évlapjaiban tette közzé az alkalmi beszédeket. Az emlékbeszéd a világi jellegű gyászbeszéd műfaja (Éder 1971, 4), egyidős a Magyar Tudós Társaság (Magyar Tudományos Akadémia) létrejöttével és a reformkori szónoklat fellendülésével. Ezek a beszédek egyesítik a halotti búcsúztatót és a tudós pályaképet, mégpedig nagyszabású, a korra jellemző módon. Híresek Kölcsey emlékbeszédei Kazinczy és Berzsenyi felett, Eötvös József emlékbeszédei Kőrösi Csoma Sándor, Szalay László és Széchenyi István felett (vö. Magyar írók és államférfiak. Emlékbeszédek és elnöki megnyitó beszédek. Pest, 1868), Toldy Ferenc beszédei (Összegyűjtött munkái 5. és 6. kötetében találhatók; mint az Akadémia titkára és a Kisfaludy Társaság igazgatója sok emlékbeszédet mondott), Kemény Zsigmond beszéde Vörösmarty felett, Kazinczy Gábor beszéde Szemere Pál felett, Gyulai Pál beszéde Eötvös József felett. Az emlékbeszéd szép példája Lévay József szónoklata, melyet a nagyszalontai Arany János-emlékszoba megnyitásakor mondott el. Összhangban van benne a tények felsorolása és az emelkedett hangnemű méltatás. A tiszteletet az ószövetségi kép megfogja itt majd oldani saruit fokozza. Lévay József beszéde az Arany-emlékszoba megnyitásán (1885) Ha eszmélkedni és érezni tudó magyar ember ezen alföldi derék városig vándorol, Kelet zarándokaként meg fogja itt majd oldani saruit, s felmagasztalt érzéssel fordítja szemét az ég felé, mely kedvét találta abban, hogy egy szegény családi tűzhelyen itt pattanjon ki a magyar költői szellem egyik leghatalmasabb és legvarázslóbb szikrája. Azért tehát az a szerény családi ünnepély, melyet itt most Arany János emlékének szentel a szülőföld kegyelete, nem csupán Szalonta városának szűk hangjai. Az Arany emlékszoba kis ablakából az egész nagy magyar hazára lövell és árad szét az ott lebegő szellem fénye és melege. Senki nem vehet pedig részt ez ünnepélyen méltóbb joggal és őszintébb örömmel, mint a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság, melyeknek nevében és képviseletében szólani szerencsém van. A Kisfaludy Társaság volt Arany költői munkásságának legelső nyilvános mezeje. Feltűnése után csakhamar ott lépett Toldijával a halhatatlanság csarnokába. Működése évek során át együvé volt forrva e társaság törekvésével, sikereivel, s hattyúdalaként utolsó nagy művét is ott mutatta be nemzetének. Hosszú időn keresztül a legszorosabb kapcsolatokkal volt fűzve az Akadémiához is, mely őbenne mindig egyik legnagyobb díszét tekintette, s a kegyelet egy nemével szorította kebléhez mindaddig, míg onnan őt a halál le nem szakasztotta. Nincs már többé helye az Arany János elvesztése felett való merengésnek. A keserv és bánat sűrűbb elemei a mélyre szállottak s lecsillapodtak immár. A felszín tükrében nyugodtan szemlélhetjük a költő alakját büszkeségtől eltelve csügghetünk példáján élvezhetjük örökbecsű műveit, s oltárt alkothatunk földi élete apró emlékeiből. Szeretni a hazát; tűrni, fáradni, áldozni érte, fölemelő gondolat, s méltó magasztos célja a férfiú élettörekvésének. De a nagy hazában szeretni egy kisebb hazát, azt a rejtett zugot, azt a falut vagy vidéket, ahol először láttuk meg a napot, ahol gyermeki és ifjúi szebb éveink lefolytak: bizony ez is a szívet átható és örökre kísérő édes érzelem, mely magát a honszeretetet is csak fokozza és erősbíti. És ezt az érzelmet senki sem táplálta hűbben és sóvárgóbban, mint Arany János. Ez kísérte őt pályafutásán egészében sírja széléig; ez hangzik felénk meghatóan számos költeményéből, mely szíve legegyénibb vonatkozásait tolmácsolja. Mint irigyli az ismerős alföldi fakó szekeret, mely a fővárosból vissza, Kelet felé indul! Mint sóhajt a tündérszép Margitsziget tölgyei alatt az egyszerű és független falusi élet után! Mint esdekel a dalos fecskéknek, isten kőmíveseinek, hogy: rakjanak ott egy fecskefalt; megpihen a költő az alatt!". Oly szépen, mint igazán mondja Gyulai Pál gyönyörű emlékbeszédében, hogy Arany az akadémiai palota büszke falai közt, szülőföldje valamelyik szerény házára gondolt, melynek fás kertje van és kertre nyíló szobája; Pest fényes utcáin Szalonta egyszerű házsorai tűntek föl lelkében; a Városligetben bolyongva, szállani vágyott a szellővel, a felleggel Kelet felé. Mint kalitkába zárt madár, zöld erdőről álmodozott, hol szabad fészkén vidámabban énekelhet. Alig tudtam én egykor megérteni, hogy azt, ami után a költő ily epedve sóvárgott-ami az ő mélyen érző és merengő lelkének álma volt: miért nem valósította meg akkor, midőn a sors külső kedvezése megengedte immár 111

122 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET neki, hogy azt beérje, s úgyszólván érett gyümölcsként leszakassza... Ah! pedig tudnom kellett volna, hogy a hosszú küzdésben kifáradt és szárnyaszegett lélek nem ölelheti többé régi hévvel eszményeit! hogy az ideális képek megvalósulásának küszöbén ott áll a kiábrándulás! hogy az elköltözés pillanatait sejtő fecske nem rak immár fészket magának az eresz alatt! Íme! amit a sors magtagadott Aranytól, míg köztünk élt és szenvedett: szülőföldje megadja neki most, midőn földi alakja közülünk örökre elköltözött. Íme, önök, polgártársai, testvérei visszahívják őt a távolból, ide telepítik állandóan, neki szentelvén egy szobácskát gondos berendezéssel, melyben minden bútordarab, minden apró tárgy az övé, minden az ő napjainak, éjeinek, dicső munkásságának s életének mintegy szemtanúja volt. Ö használta, ő érintette ezeket, s visszahagyta rajtuk lelkének részeit; sőt többet: itt, ezeken és ezek körül lebeg egész szelleme, sjótékonyan fog hatni mindazokra, akik valaha az örök szép eszméjétől megihletve, ezt a küszöböt kegyeletesen átlépik. Igenjól van az úgy, hogy a haza különböző vidékein, kisebb városainkban sfalvainkban is legyenek minél számosabb gócpontok s apró oltárok, melyekhez jeleseink emlékétől melegedni s lelkesülni járhasson a térő utód. Ne csak a büszke főváros temetői fedezzenek minden drága hamvat, ne csak annak fényes csarnokai őrizzenek minden, előttünkszent emléket: látogasson el a kegyelet buzogni, a hazafiság lelkesedni, a nemzetiség erősbödni távoli szép vidékeinkre is. Debrecen és Széphalom, Sümeg és Nikla, Hanvaés Szalonta intsen magához bennünket titkos bájjal és erővel, s dobbantsa meg ott szívünket, költse föl önérzetünket Csokonai és Kazinczy, Kisfaludy és Berzsenyi s Tompa és Arany emlékezete. Legyen áldás az önök rokonszenvének ezen szép tanúbizonyságán, s kísérje óhajtásuk szerinti teljes siker nemes törekvésüket. Legyen ez hosszú időkön át egyik hirdetője Arany nevének s dicsőségének; buzdítója a föld göröngyei közül magasra törő magyar lelkek szárnyalásának, de egyszersmind tiszteletre gerjesztő szószólója Nagyszalonta város kegyeletének is, mely halhatatlan szülötte emlékét s az azzal egybekötött eszméket ekképpen becsülte meg! A halotti beszédet a ravatalnál és a sírnál évszázadokig az egyházi szónokok tartották. A halotti búcsúztató világi válfaja viszonylag régi jelenség. Divatosak voltak már a barokk korban biztosan a halottat búcsúztató versek, énekek. A kliséket mindig személyre szabva újraírták ahogyan ez manapság is megfigyelhető, s legföljebb a kántor énekelte. A kántor pedig világi ember volt (másképpen Éder 1971,4). Meg kell említenünk Csokonai Vitéz Mihály Halotti versek címmel írt búcsúztatóját, melyet 1804-ben fel is olvasott gróf Rédey Lajosné temetésén. Az 1880-as években vált általános szokássá a halotti búcsúztató, mégpedig a Kisfaludy Társaság elhunyt tagjai fölött elmondott gyászbeszéd formájában. Az első halotti búcsúztatót Gyulai Pál mondta el Arany János ravatalánál, ezt a beszédet csaknem minden iskolai retorikatankönyv idézte (megjegyezzük, hogy ez a teljes beszéd, talán a legrövidebb a magyar retorikatörténetben, Riedl 1902,178). Gyulai Pál beszéde Arany János ravatalánál Oh halhatatlan halott! Mielőtt elhagyád e csarnokot, küzdelmeid, szenvedéseid és dicsőséged csarnokát, fogadd búcsúját a Kisfaludy Társaságnak is, mely először koszorúzta meg lantodat, s melynek kebelében zengted hattyúdalod is. Egy nagy költő és egy jó ember hunyt el benned, nagy elmédet csak nagy szíved múlta felül. A hazafi, férj, atya és barát példányképe voltál. A költő és ember egy volt benned. A képzelet magas röptét s a szív mély érzéseit, a szenvedély erejét s az örök erkölcs igaz cultusátegyesítéd műveidben. A népköltészetből merítéd ihleted, régi hagyományaink lelkesítettek, s egyszerű népének formájában ki tudtad fejezni az ó- és újkor remekíróin művelt szellemed egész gazdagságát. A magyar nyelvművészet felülmúlhatatlan mestere, az irodalom méltóságának képviselője s a magyar népjellem valóságos typusa voltál, minden erényével, gyöngeségei nélkül. Oh, mennyit vesztettünk benned, oh, mennyi mindent takar e koporsó. A fájdalom elfojtja a szót, csak könnyeink omlanak. Isten veled, Isten veled, Isten veled! Gyulai a beszédet október 24-én a Kisfaludy Társaság megbízásából és mint Arany barátja mondta el a nagy költő ravatalánál, mely a Magyar Tudományos Akadémia oszlopcsarnokában volt felállítva, ugyanabban az épületben, amelyben Arany János mint akadémiai főtitkár hosszú éveken át lakott. A Kisfaludy Társaság pályadíjjal tüntette ki Arany első két művét, Az elveszett alkotmánytésa Toldit, s a Kisfaludy Társaságban olvasott fel részleteket Arany halála előtt utolsó nagy művéből, a Toldi szerelméből erre utal Gyulai beszéde elején. Az emlékbeszéd és a halotti búcsúztató közötti különbségek a következők: a halotti búcsúztatóban a friss gyász fájdalma uralkodik, az emlékbeszédre inkább az idő múltával kialakuló és az időbeli távolság arányában növő megnyugvás ajellemző; az előbbinél a gyászolók vesztesége és vigasztalásuk feladata a fontos, az utóbbinál inkább a halott emlékezetére, alakjának felidézésére esik a hangsúly. (Éder 1971, 5) A halotti búcsúztatók 112

123 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET rövidek, az emlékbeszédek hosszabbak. Mindkét beszédben közös a cél, az elhunyt iránt kegyelet, tisztelet és megbecsülés kifejezése. Az emlékbeszéd azonban általános tanulságokat is megfogalmaz, nagyon szépen teszi ezt Lévay József, amikor a lokálpatriotizmusra, a hazaszeretetre és az önbecsülésre hivatkozik beszéde végén. Éder Zoltán a következő beszédeket közli: Kosztolányi Dezső emlékezése Király Györgyre (1922), Déry Tibor emlékezése József Attilára (1939), Illyés Gyula beszéde Vass Elemér emlékháza avatásán (1959), Gyergyai Albert emlékezése Babits Mihályra (1961), Illyés Gyula beszéde Szabó Lőrinc emléktáblája előtt (1964), Kovalovszky Miklós beszéde Berda József síremlékének avatásán (1968), Baróti Dezső beszéde a mártírírók emlékművénél (1970), Keresztury Dezső beszéde a fasizmus és a háború áldozatául esett írók emlékére (1970). Az akadémiai emlékbeszédek nemes hagyományát Glatz Ferenc újította fel főtitkársága idején. Az emlékbeszédeket kiadják, a sorozat címe: Emlékbeszédek az MTA elhunyt tagjaifelett. Ezek a megemlékezések azonban inkább tanulmányok, meglehetősen terjedelmesek, az értekező próza stílusában. Némiképpen hasonló a Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások című sorozat, amelyet az Eötvös Loránd Tudományegyetem fonetikai tanszéke adott ki, s amely a 70. kötetnél befejeződött, bár nincsen megírva a sorozat minden egyes darabja. Ezekben a kötetekben az önvallomások után egy méltatás kap helyet, melyet egy kortárs barát írt: a méltatások a laudáció típusába sorolhatók, beszéd jellegűek. A sorozat érdekessége, hogy az önvallomásról hang- és videofelvétel is készül. Glatz Ferenc saját beszédeit is folyamatosan publikálja, a sorozat első kötete: Tudománypolitikai reformról, Akadémiáról. Beszédek, cikkek, jegyzetek Az 1970-es és 1980-as években több tanácsadó kiadvány jelent meg a magánéleti események szervezéséről, az első a sorban: Kövessi Erzsébet (szerk.) Családi események társadalmi megünneplése. Budapest, A kötetet 19 szerző írta, a fővárosi tanács végrehajtó bizottsága adta ki, azzal acéllal, hogy-mint a szerkesztő írjamarxista szemlélettel bonyolódjanak le a családi ünnepek, s ezáltal is hozzájáruljanak az emberek marxista neveléséhez. A kötet első része az ünnepségek polgári temetés, házasságkötés, névadó szervezéséről szól. A második rész az ünnepségek lebonyolításának elméleti és gyakorlati kérdéseit tartalmazza: az ünnepségek felépítését, a dekorációt, a zenét taglalja. Az elmondottakat a kötet végén sematikus rajzok szemléltetik, közlik például az asztalok elrendezését. A harmadik rész, Amit az ünnepség szónokának tudnia kell, egy retorikai és egy nyelvhelyességi-stilisztikai részre oszlik. A szerzők felsorolják a feltétlenül elkerülendő hibákat, s a beszéd hangzó megformálásához is sok tanácsot adnak. A könyv utolsó fejezete az ötletek, módszerek nagyon is hasznos tanácsok gyűjteménye. A szerzők például leírják, hogyan kell viselkednie egy temetési szónoknak, hogyan kell előbb felvennie a beszédéhez szükséges adatokat (ezt közlik vázlatos elrendezésben), majd milyen beszédet lehet szerkeszteni az adatokból (közlik a mintabeszédet). Ajánlólistát adnak a különféle alkalmakkor pohárköszöntőknél is mondható versekről és idézetekről. Sokat foglalkozik a családi ünnepekkel Wacha Imre is A korszerű retorika alapjai című könyvében, névadó, esküvői, nyugdíjas búcsúztató és temetési beszédet tárgyal. Az alkalmi beszédek retorikája régi hagyomány, már első latin nyelvű retorikáinkban is hosszú fejezetekés szemléletes, színes leírások voltak a különféle üdvözlő és búcsúbeszédek illeméről és díszítéséről (Imre Mihály 2000) FELHASZNÁLT IRODALOM Ady Lajos Lengyel Miklós (1928) Retorika. A középiskolák V. osztálya számára. Budapest, Athenaeum. Bencze Lóránt ( ) Boldog a nép, amely tud ünnepelni. Válogatott alkalmi és ünnepi beszédek, előadások. Budapest, Corvinus Kiadó. Éder Zoltán (1971) Halotti és emlékbeszédek a XIX. és a XX. századból. Budapest, Népművelési Propaganda Iroda. Glatz Ferenc (2002) Tudománypolitikai reformról, Akadémiáról. Beszédek, cikkek, jegyzetek Budapest, Pannonica. Glatz Ferenc (szerk.) (2002) Emlékbeszédek az MTA elhunyt tagjaifelett Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. Grétsy László (szerk.) (1970) A szónoklástan főbb kérdései. Budapest, TIT Országos Központja. Imre Mihály (2000) Retorikák a reformáció korából. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó. Kövessi Erzsébet (szerk.) (1970) Családi események társadalmi megünneplése. Budapest, Fővárosi Művelődési Ház. Ottlik Károly (é. n.) Protokollkódex. Budapest, Dinasztia Kiadó. 113

124 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Rácz Zoltán (1981) Családi események, társadalmi szertartások. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. Wacha Imre (1994) A korszerű retorika alapjai kötet. Budapest, Szemimpex Kiadó. (gazdag bibliográfiával) 1.4. A TÖRVÉNYSZÉKI BESZÉD TÖRTÉNETE A törvényszéki beszédeket (perbeszédek) a bíróság, rendszerint a törvényszék és esküdtbíróság előtt tartják. Céljuk a bírót vagy a bírákat az ítélet meghozatalánál valamelyik irányban befolyásolni. Tehát a törvényszéki vagy perbeszéd a bírák akaratára kíván hatni. A bíróság előtt tárgyalt ügyek vagy bűnügyek, vagy polgári (vagyoni) ügyek. A bűnügyekben vannak védő- és vádbeszédek. Amazokat a védőügyvéd (esetleg maga a vádlott), ezeket a vádló vagy ügyvédje (közös néven: a magánvád) és az ügyész (közvádló) tartja. Polgári ügyek tárgyalásában a két ellenfél (felperes és alperes), illetve rendszerint ezek ügyvédjei tartanak perbeszédeket. Bűnügyekben a fölmentés vagy elítélés, polgári ügyekben az egyik vagy másik fél javára szolgáló ítélet kieszközlése a cél. A polgári ügyekben tartott beszédben a bizonyítás és a meggyőzés a fontos, bűnügyekben azonban (különösen esküdtbíróság előtt) a megindítás fegyvere nélkülözhetetlen. (Ady Lengyel 1928, 49 50) A vád- és védőbeszéden kívül megkülönböztethetünk egy harmadikfajta, úgynevezett tájékoztató beszédet: ez az elnök összefoglalása, ítélethirdetése. A törvényszéki szónok sokkal szűkebb körben mozog, minta politikai szónok, erősen kötik a törvények. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy a vádbeszédben óvakodni kell minden szenvedélyességtől, nehogy az ügyvéd bosszúvágyat áruljon el ahelyett, hogy csupán igazságot követelne (Szeberényi 1849, 65); a védőnek ez tanácsolható: Minthogy pedig védenced képviselője vagy, és őszól általad: mutass a fennforgó ügy iránt szeretetet, melegséget. Ha közönyösen szólsz mellette, nem felelsz meg hivatásodnak, és a bírákban sem vagy képes iránta hajlandóságot gerjeszteni." A vitás kérdések tisztázása, a bíráskodás egyidős lehet az emberi társadalommal. A magyarság politikai szervezetének kialakulása a pusztákat járó török nomád népekhez hasonló módon történt. A társadalom alapegysége a család, a nagyobb egység a nemzetség, melynek élén a nemzetségfő állt. A nemzetségek a közöttük keletkező vitás kérdések rendezésére bírákat választottak. Ebből a rendszerből alakult ki a törzshadnagyok bírói hatásköre, akik a nemzetségek közötti vitás kérdéseket mint döntőbírák rendezték. Ha a bíró rátermett katona is volt, a nemzetségek vezére lett, s így létrejött a vérségi és a gazdasági alakulatokból a törzs, majd a törzsszövetség (a vérszerződés első alkotmányunk). A társadalmi-katonai-politikai szervezet kialakulása, majd megerősödése szükségessé tette ajogi rendszer kialakulását is. A magyar állam megalapításakor, a királyságban a király volt alattvalóinak legfőbb bírája, függetlenül társadalmi helyzetüktől. Nagyboldogasszony napján általános törvénynapot tartottak Székesfehérvárott, ekkor bárki megjelenhetett a király előtt, s előadhatta panaszát vagy kérelmét. István király szentté avatása után a törvénynapot Szent István király napján tartották. Ezenkívül a királyi udvarban állandó ítélőszéket tartottak, a király nevében a nádorispán ítélkezett. Országjárás idején a király és a kíséretében lévő nádorispán is ítélkezett. Ebben az időben nem mondhattak nagy beszédeket, de az ügyét bárki előadhatta, így kellett lennie valamiféle törvényszéki szónoklásnak. A bírói hatalom az állam jogvédő tevékenységének alapja, amelynek folyományaképpen az állam a polgári, büntető és közigazgatási konkrét ügyeket kötelező erővel eldönti. A magyar közjog értelmében a bíróság mint felségjog a királyt (államfőt) illeti, a király azonban a bíróságokat nem személyesen, hanem csak a törvény által kijelölt bíróságok útján gyakorolhatja. (Új idők lexikona) A bírósági szónoklás felvirágzása az esküdtszék intézményének köszönhető. Legelőször Angliában hoztak létre esküdtszéket, majd a 19. századi Franciaországban, később pedig Oroszországban, a 19. és a 20. század fordulóján. Különösképpen színvonalas volt a francia törvényszéki szónoklás (Tremmel 40). Érdekes, hogy míg a politikai szónoklat terén angol szerzőket fordítottak le a 19. században, addig a törvényszéki szónoklásban a franciákat tekintették mérvadónak, s francia törvényszéki szónoklatokat tettek közzé magyar nyelven. Egy időben 1867 és 1919 között nálunk is működött az esküdtszék intézménye, de megszüntették (1848-ban iktatták törvénybe, de ténylegesen 1867-től működött). Az esküdtszék előtt elmondott perbeszédek izgalmasabbak, nagyobb bennük az érzelmi ráhatás igénye, hiszen itt részben vagy teljesen laikusokat kell meggyőzni. Mindeztjól érzékelhetjük az amerikai filmekben. Végül is minden emberben él a természetes jogérzék, ezért mindenkit érdekelnek a bírósági ügyek, sokan eljárnak a nyilvános tárgyalásokra. Ajogi nyelv eleinte mint minden tudomány nyelve latin volt. A18. század folyamán váltunk befelé élő prókátori nemzetté (Toldy 1866). Jól érzékelteti ezt Jókai És mégis mozog a föld című regényében: Diákul beszélnek. Decséry gróf Tacitus válogatott nyelvén; Korcza úr annál keresetlenebb konyhalatinsággal. Óh! milyen jólesik mind a kettőnek, hogy kibeszélheti magát az édes anyanyelvén. Azon a nyelven, amelyben 114

125 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET nevelkedett; amelyen gondolkozik, amelyen éjjel álmában beszél, amelyen az Úristent megszólítja és viszont megérti; amely a királynak és a nemesembernek a nyelve; amely megkülönbözteti az urat a paraszttól, a férfit az asszonytól; amely a»corpus Juris és a privilégiumok nyelve; a holtak és az örökké élők nyelve: a világ nyelve, mely előtt minden nemzet meghajol, s a»senki«nyelve, mely senkit meg nem aláz. Korcza úr csak akkor volt beszédes, akkor volt közlékeny, hadiákul beszélhetett, s Decséry gróf tündökölt, ékesen szóló lett, úr volt, ha latinra fordulta beszéd; magyarul csak alázatosan tudott megszólalni. (Unikornis, 135). Ajogi nyelv magyar voltáért is a reformkorban kellett megküzdeni, éppúgy, minta többi tudomány magyarságáért: a nyelvújításnak a közhiedelemmel ellentétben nem a köznyelv, hanem a szaknyelvek területén volt a legtöbb harca és a legtöbb eredménye. Kölcsey védőbeszédei tulajdonképpen beszédtanulmányok, soha nem mondta el őket (Védelem P.J. számára, Gyermekgyilkos R. d. M. ügyében). Minden bizonnyal a magyar nyelv gyakorlása is oka volt elkészítésüknek, annak kipróbálása, hogy el lehet-e mondani magyarul a legnehezebb jogi problémákat. A törvényszéki beszéd legjelesebb képviselői Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Eötvös Károly ( ), a tiszaeszlári per védője; Polónyi Géza ( ), Vázsonyi Vilmos ( ). Mindnyájan mint politikai szónokok is jelentősek. Kölcsey országgyűlési beszédei jogi érvelést ésjogpolitikai fejtegetést is tartalmaznak, ilyen például az örökös megváltás ügyében tartott beszéde. Ajogászok a perbeszédgyűjteményekből tanulmányozhatták a beszédek technikáját, azt azonban figyelembe kell venni, hogy ezek nem az eredeti, élesben elmondott beszédek, hanem utólag javított változatok előtt inkább védbeszédeket jelentettek meg, 1945 után érdekes módon vádbeszédeket, s a szakirodalom is többet foglalkozik a vádbeszéddel, mint a védőbeszéddel. Van ugyan néhány perbeszédgyűjtemé- nyünk, ám az utóbbi évtizedekben ilyeneket sajnos nem adtak ki, így a szakirodalom a régebbi beszédekre támaszkodik. Tremmel Flórián Igazságügyi retorika című könyve az első és legteljesebb összefoglalás (év nélkül jelent meg, 1985,1994 Wacha, 1994), ez alapján foglaljuk össze a vád- és a védbeszéd problematikáját. A perbeszédek helye a perben meghatározott: a bizonyításfelvétel és a határozathozatal között hangzanakel, közvetlenül a határozathozatal előtt. A büntető eljárásokban ez a hely szabályozva van, a polgári perekben nincs. Mindig a vádbeszédet kell előbb elmondani, utána a védőbeszédet. A fellebbezési tárgyalásokon is elhangozhatnak a perbeszédek. Szűkebb értelemben csak a vád- és védbeszéd tartozik a perbeszéd fogalmi körébe, tágabb értelemben azonban ide tartoznak a sértett, a magánfél és az egyéb érdekelt felszólalásai, a vádés védbeszédekre adható válaszok, sőt egészen tág értelemben a vádlott utolsó szóhoz való joga, illetve annak gyakorlása is (Tremmel 11), sőt ide sorolható az ítéletnek az indokolása, vagyis a bírói ítélethirdetés. A perbeszédeket nem lehet felolvasni, mindig szóban hangzanakel. Természetesen fel kell rájuk készülni, nem lehet rögtönözni. A nyilvánosság ténye is fontos, a tárgyalás egyik alapja, tudniillik az állampolgárok ellenőrzésének lehetősége fontos biztosítéka az igazságszolgáltatás demokratizmusának, törvényességének, alaposságának, nem beszélve a nyilvános büntetőjogi felelősségre vonás általános nevelő hatásáról (Tremmel 14 15). Ez utóbbi szempontból jelentős a bíró ítéletindoklása. A perbeszédeket a következők tarthatják: a vád részéről az ügyész vagy magánvádas ügyben a magánvádló; a védelem részéről a védő vagya terhelt. A bíróság elnöke a perbeszédeket félbeszakíthatja, ha az ügyhöz nem tartozó kitéréseket vagy felesleges ismétléseket tartalmaznak. A perbeszédek egymással szemben álló ítélettervezetek, az igazságszolgáltatást szolgálják. Feladatuk az, hogy meggyőzés útján járuljanak hozzá a határozatok megalapozottságához és törvényességéhez. A perbeszédek tartalma szabályozott. Az ügyésznek foglalkoznia kell a bizonyítás anyagával, a bizonyítékok értékelésével, indoklással ellátott indítványt kell előterjesztenie minden olyan kérdésben, amelyről a bíróság dönteni fog: a minősítésre, a fő- és mellékbüntetésre stb. vonatkozólag. A védőbeszéd tartalmával kapcsolatban nincsen semmilyen követelmény, de a védőnek mindenképpen nyilatkoznia kell arról, hogy a vád szerinti bűncselekményben a vádlott bűnösségét megállapíthatónak tartja-e. Ha nem, akkor a vádlott felmentésére tesz indítványt, ha igen, akkor az enyhítő körülmények figyelembevételével indítványt tehet az alkalmazandó büntetésre. Általában a legnagyobb gondot a perbeszéd felépítése okozza. A perbeszéd különösen a vádbeszéd szerkezete a következő: 1. a bevezetés, 2. a tényállás előadása, 3. a bizonyítékok mérlegelése, 4. ajellemzés, 5. ajogi minősítés, 6. a büntetés kiszabása, 7. a befejezés. Sokan külön résznek tekintik az átvezetést mind a bevezetés után, mint a befejezés előtt; néha elkerülhetetlen egy-egy epizód megvitatása rövid kitérésben (Tremmel 45 46). 115

126 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET A bevezetésnek rövidnek, lényegre törőnek kell lennie. Élményszerű elbeszélés is lehet, ha a bűnügy természete megengedi (Tremmel 81): április óta a zalaegerszegi piacon többször előfordult, hogy a vásárló asszonyok idegesen kutattak karkosarukban vagy zsebükben pénztárcájuk után de nem találták! Zavartan adták vissza a vásárolt árut, mert a heti vagy félhavi konyhapénz eltűnt. Egyesek zsebtolvajlásra gondoltak, s feljelentéseket tettek a rendőrségen, mások azt hitték, hogy elvesztették a pénzüket, s nem tettek feljelentést. De este gondterhelten hajtották fejüket álomra, talán ugyanakkor, amikor az Arany Bárány vagy a Vén Diófa vendéglők asztalánál összekoccantak a lopott pénzből vásárolt itallal megtöltött poharak. Zsebtolvajok dolgoztak a zalaegerszegi piacon. Ez a két vádlott, akik oly ellenségesen néztek most egymásra. A tényállás ismertetése egyszerű ügyekben el is maradhat, bonyolult ügyekben azonban gondot okoz, milyen részletesen, milyen sorrendben, milyen összefüggésben ismertesse az ügyész a tényállást. Sokszor célszerű a tömör ismertetés, hiszen ítélethirdetéskor úgyis végig kell hallgatni a tényállás részletes ismertetését. Logikai vagy időrendi sorrendet lehet követni, bonyolult ügyekben ajánlatos epizódokkal színesíteni az elbeszélést. Az alábbi tényállás ismertetés kitűnő összefoglalás (egy fiatal, önbetörés bűntettét elkövető orvos tárgyalásán hangzott el, Tremmel 86): A vagyonszerzés démona lepte meg őt. Fékevesztett szenvedéllyel anyagi javak után törekedett. Rohamosan és könnyűszerrel akarta gyarapítani azt a vagyont, mely a sors kedvezéséből birtokábajutott. E merész szándéka véghezvitelében kezére játszott az a sötét múlttal bíró M. Sándor, kit hozzá vérségi kötelékek fűztek. Az anyagi javak bőséges szolgáltatására alkalmas médiumnak látszott a Trieszti általános biztosító társaság, melynél dr. T. Samu összes vagyonát betöréses lopás ellen biztosította. Ezután megkezdte bűnös szándékának véghezvitelét. Betörő szerszámokat vásárolt. Ezek segélyével pénzszekrényét titokban, hónapokon keresztül fúrta, és lakásán olyan helyzetet teremtett, mintha nála betörőkjártak volna. Biztosítva levő összes értékpapírjait és ékszereit magához vette. Hogy pedig bűnös cselekedetét leleplezze, és magáról minden gyanút elhárítson: a múlt év december havának 21-ik napján feleségével együtt Bádenbe utazott. Innen több ízben bement a közel fekvő Bécsbe. Itt testvérének, M. Sándornak tudatos közbenjárásával eladta a biztosított és a pénzszekrényből titokban kivett értékes dolgokat. Aztán feleségével együtt visszatért Budapestre. Felesége természetesen kétségbe volt esve, midőn családi fészküket feldúlva találták. A bizonyítékok mérlegelését gyakran összekapcsolják a tényállás ismertetésével. A bizonyítékokat gondosan kell mérlegelni, utoljára hagyva a legsúlyosabbat. Az erős bizonyítékokat egyenként és nyomatékosan kell értékelni, a gyengébbeket különösen a közvetett bizonyítékokat ajánlatos csoportosítani, összevonni. Ezen a ponton szükségesek az alapos ismeretek, az itt elkövetett hibák később nehezen javíthatók. A védőnek kötelessége vitatni a tényállást még akkor is, ha a vádbeszéd vagy alsó fokú ítélet»köztudomásra hivatkozik. [...] De még inkább kötelessége a védőnek fellépnie, ha úgy látja, hogyjogellenes, törvénysértő módon beszerzett bizonyíték a vád pillére. (Tremmel 94 95) Ajellemzésnek sokoldalúnak kell lennie. Tremmel azt írja, hogy az igazságügyi retorikák kevés figyelmet szentelnek a sértettjellemzésére. Erre jó példák vannak a francia retorikákban, ilyen részletes és megindítójellemzés Kölcseyé, bár perbeszédejogi és stílusgyakorlat volt. 116

127 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Ajogi minősítés kizárólag jogi érvelésen alapul: a minősítési indítvány együtt jár a vonatkozójogszabály idézésével, értelmezésével és jogértelmezési módszerekkel való kifejtésével, illetve ajogszabállyal kapcsolatos bírói gyakorlatra való hivatkozással és a tényállásból valójogi következtetések levonásával (Tremmel 99). A büntetés kiszabásával kapcsolatos indítványnak összhangban kell lennie az addig elhangzott részekkel. A befejezésnek hatásosnak és rövidnek kell lennie. A perbeszéd hét része közül leginkább ajellemzés mozgatható, a védő is felhasználhatja, sőt olykor az irónia eszközével is élhet. Tremmel egy híres orosz bírósági szónok, Plevako esetét idézi (Tremmel 114): Egy idős asszony állt vádlottként a bíróság előtt. Az volt a vád ellene, hogy ellopott egy 50 kopejkás bádog teafőzőt. Az ügyész vádbeszédében elmondta, hogy az anyóka szegény, a lopásra a szűkség vitte rá, s bár a lopás lényegében jelentéktelen, a ténye mégis fennáll, a magántulajdon szent, minden a tulajdonon nyugszik, és ha azt az emberek kényükre kedvükre megingathatják, elpusztul az ország. Az ügyész után Plevakót, a védőt illette a szó: Sok bajt, sok csapást kellett már kiállnia Oroszországnak fennállása több mint ezer esztendeje alatt. Pusztították a besenyők, a polovecek, a tatárok. mindenfelől rárontottak, elfoglalták Moszkvát. Oroszország mindezt kibírta, legyűrte. A megpróbáltatások csak edzették, erősítették, de most, most. egy anyóka ellopott egy 50 kopejkás öreg teafőzőt. Ezt Oroszország már természetesen nem bírja ki, menthetetlenül belepusztul. E szavak után Plevako leült. A bíróság felmentette az öregasszonyt. A védőbeszéd többféle lehet, három alaptípusa van: teljes egészében ellentétben áll a vádbeszéddel; a vádbeszédhez képest kiegészítő, módosító jellegű; lényegében csatlakozik a vádbeszédhez (ilyenkor lehet enyhítő körülményekért folyamodni). A védőbeszédben ajánlatos a vádpontokat előre venni, és csoportosítva tárgyalni, az enyhítő körülményeket a beszéd végére hagyni, és egyenként, alaposan, részletezve előadni. Tremmel retorikai szempontból elemzi a perbeszéd részeit, mégpedig a hatás szempontjából. A bevezetés és a befejezés, valamint ajellemzés nyújtja a szónoknak a legnagyobb lehetőségeket. Hatásos a motívum kifejtése, különösképpen a tényállás ismertetésekor. A gúny és humor eszközeivel is lehet élni, de ezek kényes eszközök. A vád- és védőbeszédre válaszolni lehet, ez a válasz a replika. Ezen a ponton vita bontakozhat ki, s ez az úgynevezett éles vita a bírósági tárgyalás legizgalmasabb része, csúcspontja. Itt érvényesül legjobban ajogászok rögtönzési és szónoki készsége. Kitűnő replikázó volt Deák Ferenc. A replika hármasszabálya a következő: röviden és pontosan fel kell idézni aszóban forgó tételt; határozottan meg kell állapítani a tétel tévességét; indokolással, esetleg külön elemzéssel és következtetéssel helyre kell igazítani. Tremmel azt írja, hogy csak egyetlen hazai perbeszédgyűjtemény fordít figyelmet a replikára (Szöllösy Oszkár: Vádbeszédek. Budapest, 1926). A replikánakerénye a rövidség, Tremmel Kozma Sándor főügyész replikáját idézi, mely egy kényes sajtóvétségi ügyben hangzott el (Tremmel 117, egyébként Zöldi könyvéből): Mielőtt a védő úr előadásának cáfolatához fognék, kénytelen vagyok legelőször is nem az érvek, hanem a védelem taktikájára nézve egy határozottan visszautasító nyilatkozatot tenni. A védelemnek sok szabad, de nem tartom, hogy minden szabad volna. Egy erős, törvénybe ütköző kifejezést simábbá tenni, máshol a kétes értelmű szót jobbra magyarázni, a szándékot szelídebbnek föltüntetni, mint aminő eredetileg volt: ez tán megengedhető, s hogy e módszerhez nyúl a védő, megérthető. De nem értem és nem is tartom megengedhetőnek azt, hogy a védő az inkriminált szavak grammatikai, szótári értelmét megtagadva, azoknak természetes értelmét kicserélje, megváltoztassa. Szitás Benedek a védőbeszédről írt kitűnő könyvében sokat foglalkozik az előadásmóddal, érdekesen és hasznosan ír a gesztusról (Szitás 1977, ), illusztrációi szemléletesek: 117

128 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET A legnagyobb probléma: mit csináljon a szónok a kezével? Ha letámaszkodik az asztalra, félő, hogy odaragad a keze, s többé mást nem tud csinálni vele egész beszéde alatt. Testtartása amolyan púpos lesz. Ha nem támaszkodik, ne is simogassa kezével állandóan az asztalt. Ez is rossz szokás. A szónok keze nem portörlő. Ne legyenek sztereotíp mozdulatai, ne csörgesse kulcscsomóját, ne gyűrögesse zsebkendőjét, tördelje golyóstollát, markolássza cigarettáját. Kezét ne tegye zsebre ez modortalanság, tiszteletlenség. A csípőre tett kéz inkább a népitánchoz illik, mint a szónoki emelvényre. Vadul, oda nem illően ne csápojon a levegőben. Haaszónoknemtudjól gesztikulálni, inkább maradjon mozdulatlan-ez többet ér, mint a rossz taglejtés. [...] A következőkben majd be fogok mutatni néhány gesztusfajtát. Ezeknek így csokorba kötése nem jelenti azt, hogy egy beszédben mindet alkalmazni kell, mert az örökösen gesztikuláló szónok is megszokott, unalmas lesz. Szép az a taglejtés, amelynek van nyugodt elindulása, folyamatos kiteljesedése és kidolgozott befejezése, s mindez azonkívül még a beszéd tartalmával és a szónok arckifejezésével is szabályos egységbe olvad. A kéz feladata elsősorban, hogy a szép taglejtés vonalát megadja. (P. Szabó József: A szónoki taglejtés, 15) A taglejtés akkor kifejező, ha a szónok könyökét a törzsétől el meri távolítani. A test oldalához szorított könyökkel végzett gesztus semmitmondó, szinte észre sem lehet venni. Azért is mondják azt, hogy a félénk szónoknak a könyökébe száll a bátorsága. A gesztust, éppen azért, hogy szembetűnő legyen, általában mell- és vállmagasságban kell végezni. Magasabbra csak a felfelé mutató gesztusok érhetnek. A gesztus sohasem takarhatja el a szónok arcát. Az arc előtt levő kéz egyrészt töri a hangot, másrészt nem engedi érvényesülni az arcjátékot és a tekintetet. A gesztust egy ideig tartani kell, mert nemcsak észrevenni, hanem megérteni is kell, ki kell hámozni belőle az értelmet. A kissé kitartott gesztus fokozza a beszélő biztonságérzetét. A kapkodó gesztus olyan, mintha a szónok elnézést apórias hasonlatért röptében legyet akarna megfogni. A kapkodó gesztus a nézőben a kapkodó gondolkodás érzetét kelti, az indokolatlanul lelassított gesztus viszont a pózolásét. Ha mindkét kézzel gesztikulálunk, a kezek párhuzamosan általában ne dolgozzanak. [...] Figyeljük csak meg a karmestert! Jobb kézzel az ütemet, bal kézzel a színt, a dinamikát adja meg. Párhuzamos karokkal ritkán dirigál. A szónok a hallgatóság figyelmének karmestere. A kezek tehát némi aszinkronban, spat- reakcióban mozogjanak egymáshoz képest. Ez változatosabbá, kifejezőbbé teheti a taglejtést. [...] A következőkben lássunk néhány példát a fontosabb gesztusokra. A gesztusok osztályozását sokféleképpen el lehet végezni. Amilyen gazdag a szónok mondanivalója, olyan gazdagok lehetnek gesztusai is. Ez a bőség az osztályozást nehézzé teszi. A magam részéről igyekszem leegyszerűsíteni a felosztást, ezért a fundamentum divisionisnak a mondat fajait tekintem, még ha ez azzal a veszéllyel is járhat, hogy egyfajta gesztus többféle értelmezésben, többféle mondatban is szerepelhet. Kijelentő gesztus: Talán ez a csoport a leggazdagabb. A taglejtés első feladata, hogy mutatással felhívja a figyelmet. Mutatni előre, oldalra, lefelé és felfelé lehet. Az előremutató gesztus kb. az áll magasságából indul ki. A mutatóujj egyenes, míg a többi ujj alatta behajlítva van. (1. kép) A vízszintes előremutató gesztus általában igazságok bizonyítására alkalmas. Az oldalt mutató gesztus lényegében hasonlít az előzőhöz, csak a kar kb. a váll meghosszabbított vonalában lendül előre. (2. kép) A védőbeszédben így mutassunk rá a tőlünk oldalt levő vádlottra. 118

129 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Minden mutató gesztus fontos szabálya, hogy a tekintet arra irányuljon, amerre a mutatás iránya van, mintegy a szónok önmagának is fedezze fel azt, amire a figyelmet ráirányítja. A lefelé mutató gesztusnál ügyeljünk arra, hogy a mutatás iránya sohase a szónoki emelvényen, íróasztalon stb. belülre, hanem azon kívülre történjen. (3. kép) Ilyen gesztust alkalmazzunk, ha például azt mondjuk, ott, azon a helyen állt a vádlott". [...] Felsorolás esetén [...] a felsorolt tagokat szemléletesen az ujjunkon is számolhatjuk. Vigyázzunkarra, hogy a fölösleges ujjaink hajlítva maradjanak. (4. kép) Minden felsorolásnak valami funkciója van a beszédben, általában egy következtetés előkészítésére szolgál. Erre tekintettel az elsoroló gesztust általában következtető gesztussal fejezzük be. (5. kép) Ilyenkor a karok lazán távolítsanak a törzstől. A tenyerek nyitva felfelé mutassanak. Lám, ilyen egyszerű. mondjuk ennél a gesztusnál. Ha a következtetést nem ilyen behízelgő módon, hanem ellentmondást nem tűrő módon, parancsolólag kívánjuk tolmácsolni, úgy taglejtésünk némileg hasonlít a lefelé mutató gesztushoz, mégis azzal a különbséggel, hogy nem a mutatás irányába nézünk, hanem a hallgatóra. Ez az, amit be kell bizonyítani fejezi ki ez a gesztus. (6. kép) Különösen a védőbeszédben fontos az érvelés, meggyőzés. Nem mindegy, hogy ezt milyen taglejtésekkel kísérjük. A meggyőzéshez használt leggyakoribb az ún. Fénelon-gesztus. (A francia felvilágosodás egyik előfutáráról, Frangois Fénelon íróról és teológusról elnevezve.) Ebben az esetben a kar kb. a homlok magasságából előre lefelé kb. 45 fokos szögben mozdul el a testtől. A hüvelyk- és mutatóujj O betű alakot formál, míg a többi ujj lágy párhuzamban követi a mutatóujjat. A könyök a testtől el kell távolodjon. Végezhetjük egy kézzel (7. kép), vagy a nagyobb nyomaték kedvéért két kézzel (8. kép). A magyarázó gesztus egy másik formájánál a kéz minden ujját csúcsba összefogjuk (9. kép), vagy mindkét kéz ujjait látszólagos rendezetlenségben tartjuk (10. kép). Minden magyarázó gesztusnál a munkában levő kart könyöktől alkarban fel-le mozgassuk. Ez az érvelésnek nagyobb nyomatékot ad. Minden érvelést is következtetés fejez be, tehát a magyarázó gesztust következtető gesztus fejezze be. (5. és 6. kép) [...] Kérdő gesztus: 119

130 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET A kérdés valójában élénkítő, figyelemfelhívó, ezért az ehhez kapcsolódó taglejtés hasonlít a felszólító gesztushoz. Egyik módja lehet, ha a kéz a mutatáshoz hasonló helyzetben vállmagasságig emelkedik fel, de a tenyér a test felé mutat. (11. kép) Az a kérdés, hogy. kérdezzük ezzel. Az ügyvédek számára igen gyakori, hogy ülve kérdeznek, ezért erről pár szót szólni kell. Az ülő ember inkább csak az alkarral gesztikuláljon. Furcsán hathat akárcsak a könyöknek is vállmagasságig való felemelése. A kéznek a fej fölé való emelése amolyan kapaszkodás"jelle- gű lehet. Támasszuk tehát könyökünket az asztalra, s lényegében a képen látottakhoz hasonlóan kérdezzünk. (12. kép) Másként kérdez az, aki biztos a dolgában, és másként, aki csak kérlel. A fölényesség, magabiztosság érzékletes kifejezése a mellen összefont kéz, felemelt fej, felülről lefelé irányuló tekintet. (13. kép) A kérlelés érzelmilegjobban aláfestett, behízelgő jellegű megnyilvánulás. A kérlelés kifejezi a szónok bizalmát aziránt, hogy a hallgatók kérését elfogadják, teljesítik. (14. kép) [ ] Érzelmi gesztus: [...] Az örömöt, a rajongást a mell előtt egymásra tett kéz (15. kép), a mély érzelmeket, meggyőződést az összekulcsolt kéz (16. kép), a szónokban dúló, feszülő érzéseket a mell előtt keresztbe tett kar és ökölbe szorított kéz (17. kép), a meglepődést, visszahőkölést a széttárt kar, nyitott, kifelé fordított tenyér, kissé hátrahajló felsőtest (18. kép) fejezi ki legjobban. 120

131 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Összefoglalás. Áttekintettük a magyar szónoklás történetét. A hazai retorikai irodalomnak megfelelően egyházi, politikai, akadémiai és törvényszéki szónoklatot tárgyaltunk. Ez az áttekintés csak vázlatos lehetett, egyrészt a sok mindmáig feltáratlan részlet, másrészt a rendelkezésünkre álló terjedelem következtében. A kiemelkedő egyéniségeket is csak röviden jellemezhettük. Remélhetőleg rendszerezésünk, válogatásunk és megállapításaink helytállók, sjó alapot szolgáltatnak egy részletes magyar retorikatörténet megírásához FELHASZNÁLT IRODALOM Ady Lajos Lengyel Miklós (1928) Retorika. A középiskolák V. osztálya számára. Budapest, Athenaeum. Balog N. Imre (1936) A törvénykezési szónoklásról. Magyar Jogászegyleti értekezések füzet. Budapest. Baumgarten Izidor (1898) Vádbeszéd. Elmondotta... Gárdos Lajos bűnügyében. Budapest, Márkus. Baumgarten Izidor (1916) Két beszéd. In Büntetőjogi Tanulmányok. Budapest, Bolgár György Kárpáti László Traytler Endre (1965) A bűnügyi védő munkája. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó. Eötvös József (1905) Beszédek kötet. In Összes munkái kötet. 2. kiadás. Budapest, Révai. Eötvös Károly (1904) A nagy per, mely ezer éve folyik s még nincs vége kötet. In Eötvös Károly Munkái kötet. Budapest, Révai. Fábián Béla (szerk.) (1913) A Désy Lukács pör. Előszóval ellátta Andrássy Gyula gróf. Budapest. Fekete Sándor (1976) A nemzet prókátora. Emlékezés Deák Ferencre. Budapest, Magvető Könyvkiadó. Huberth Gusztáv Müller Viktor ( ) Perbeszédek gyűjteménye. Válogatott vád- és védőbeszédek kötet. Pécs Budapest. Kónyi Manó (szerk.) ( ) Deák Ferenc beszédei kötet. Budapest, Franklin Társulat. Kölcsey Ferenc minden munkái. ( ) 6. kötet. Országgyűlési és megyei beszédek. Pest, Heckenast. Kölcsey Ferenc (1876) Válogatott szónoki művei. Budapest, Franklin Társulat. Kölcsey Ferenc (1892) Beszédek. Győr, Gross. A nürnbergi per vádbeszédei. (1955) Budapest, Szikra Kiadó. Naumann, Bernd (1966) AzAuschwitzper. Budapest, Kossuth Kiadó. Oppler Emil (1929) Az ügyvédkedés művészete. Budapest, Grill. Perényi László Kovács István (1959) A vádbeszéd. Ügyészi kiskönyvtár 1. sz. Budapest, Athenaeum. Schönwald Pál (szerk.) (1975) Az utolsó szó jogán. (Beszédek. Dokumentumgyűjtemény.) Budapest, Kossuth Kiadó. Szabó Imre (1946) A nürnbergi per és a nemzetközi büntetőjog. Budapest, Officina Kiadó. Szitás Benedek (1977) A védőbeszéd. Budapest, Országos Ügyvédi Tanács. Szöllösy Oszkár (1926) Vádbeszédek. Budapest. Tóth Lőrinc (1876) A szóbeliség, közvetlenség és nyilvánosság rendszere a polgári törvénykezésben, magyar szempontból. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. Tóth Lőrinc (1887) Berryer válogatott törvényszéki beszédei. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. Tremmel Flórián é. n. [1985] Igazságügyi retorika. Pécs (második kiadás: 1994). 121

132 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Vádbeszéd-gyűjtemény. (1960) Közzéteszi a Legfőbb Ügyészség tanulmányi csoportja. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó. Vádbeszédgyűjtemény. (1962) Közzéteszi a Legfőbb Ügyészség. Előszó: Farkas Sándor. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó. Végh Arthur (1886) Lachaud védőbeszédei. Magyar Jogászegyleti Értekezések 28. Budapest. Vészi Mátyás Wagner Lilla (1929) Az ügyvédi hivatás művészete. Budapest, Grill. Zöldi Márton (1903) Magyar perbeszédek. Pécs. 2. A RETORIKA TANÍTÁSÁNAK TÖRTÉNETE Minden szavad az értelem kedvéért legyen, az értelem pedig az igazság kedvéért. (Riedl Frigyes) 2.1. AZ ELSŐ RETORIKÁK Latin nyelvű retorikák Retorikai irodalmunk kezdete az Esztergomi diákjegyzet. Az esztergomi káptalani iskolában használták a 13. század folyamán. Lehetséges, hogy ajegyzetet egy hazai iskolában készítették, de az is, hogy valamelyik francia iskolában írta le tanárának előadását egy ott tanuló magyar egyházi ember. Az esztergomi diákjegyzet öt részből áll, retorikai fejezete a Rhetorica ad Herennium IV. fejezetét tartalmazza, a stíluseszközöket (Mészáros 1973). Elgondolkodtató az a tény, hogy miért csak a stíluseszközöket tartotta ajegyzet hajdani készítője megtanulásra és megtanításra érdemesnek? A válasz a következő lehet: az egyházi beszéd szerkezetét meghatározta a mise rendje, adva volt, az érvelés lehetőségei is meg voltak szabva; következésképpen a kidolgozás, a díszítés került előtérbe. A trivium elrendezésének megfelelően grammatika, dialektika, retorika tanították mindenütt, így nálunk is a retorikát, évszázadokon át latin nyelven. A grammatikajelentőségével a régiek tisztában voltak: alapja mind a dialektikának, mind a retorikának; tudták, hogy csakis a grammatika tökéletes ismerete teheti az embert sikeressé és eredményessé a többi diszciplínában. Ezt a rendszert a régiek illusztrációkban, az emblémákban is kifejezték, a metszeteket versekkel magyarázták. Egy ilyen verset közlünk az alábbiakban (Téglásy Imre fordítása, közli Imre Mihály 2000, 522): Van három csodaszép, eltérő ruházatú hajadon, Ezek egy talapzatul szolgáló leányzó fölött állnak. A Történetírás egyszerű, az idő fénye, őre És az igaznak szülője, ki dicsőséget oszt ajóknak. Nem hajhász kegyet, saját érzelmeinek ellenáll, Másokra hagyja a bírálatot, és ő senkiről sem ítélkezik. A történeteket sorrendben, egyszerűen, a kezdetektől adja elő. A mögötte következő Retorika bővebb beszédű. Ő a bíró előtt szószaporító perpatvarokkal jön elő, És uszályos lepelbe öltözve sétál. És átvitt értelmű beszéddel igyekszik hasznot húzni az ügyekből, Miközben csinosan kifestve kelleti magát. 122

133 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Célját csupán kitárt tenyérrel és hosszú dárdával akarja elérni, Erőszakkal semmit sem sürgetve, kedvesen nyűgöz le. Következik a Dialektika, aki nem ápolt öltözete miatt nyers. A kútba rejtett igazságot éles elmével kikutatva Közelharcba veti magát és a legyőzöttet még gúzsba is szorítja, Soha egy tapodtat sem akar engedni a maga igazából, Mert tőrrel vadászik, szúr és ésszel Ádázul erősen gyötrő bilincsbe ver. Sokféleképpen hasonlították már Phoebus sugarához. De nem mégy sokra velük a Grammatika nélkül, Mert ő a maradandó munka alapja, Semmit nem tesz örök érvénnyel az, aki gyenge a Grammatikában. A Történetírás szárnyas kutya, a Retorika khiméra, A Logika szfinx. Valamennyi a Szűzön, a hengeres oszlopon áll. Számunkra két fontos információ van a fenti versezetben. Az egyik az, hogy a grammatika nélkül semmire sem lehet menni; aki nem ismeri a grammatikát, az nem tud továbblépni, a grammatikai tudás minden egyéb ismeretnek az alapja, a helyes írás és a helyes beszéd tudománya (ars bene loquendi scribendique). A retorika viszonylatából értjük meg igazán a grammatikának ezen ókori meghatározását. Továbbá: a retorikában a logikai bizonyítás műveletei: a meghatározás, a felosztás, a részekre osztás, az összehasonlítás, az ok-okozati viszonyok stb. a lényegesek. Ezeket a műveleteket a legegyszerűbben és a legtermészetesebb módon a grammatika tanítja meg: aki például elsajátítja egy grammatikai meghatározás felépítését, az könnyedén alkalmazhatja tudását a retorikában. Ezeket az összefüggéseket a régiek világosan látták, csak a 20. századra homályosodtak el, azon folyamat következtében, melynek során fokozatosan eltűnt a logikai bizonyítás hazai retorikáinkból, majd maga a retorika oktatása is megszűnt. A másik érdekesség a történetírás ide kapcsolása, de ennek megvan az oka. A történeti munkák őrizték meg a beszédeket, sőt maguk a történetírók így Thuküdidész konstruálták a hadvezérek beszédeit (Bencze 1996). Az ókori retorikusok így Cicero felfogása szerint a történetírás a költészethez áll közel, inkább szépirodalmi műfaj. Ez a hagyomány öröklődött az évszázadokon át, egészen a 20. század közepéig. Későbbi hazai iskolai retorikáink mindig tárgyalják a prózai műfajokat, körüket különbözőképpen határozzák meg, de a történetírást mindig bemutatják. Nagyon gazdag a reformáció retorikairodalma. A magyar diákok németországi egyetemeken tanultak, s német szerzők latin nyelven írt retorikáit használták, sőt jól ismerték és használták az angol szerzők korabeli retorikáit is. Hazánkban is jelentek meg ilyen retorikák, például Nagyváradon 1656-ban. Imre Mihály szemelvényeket közöl magyar fordításban a korabeli retorikákból, s egy terjedelmes tanulmányban összegezi a külföldi retorikai irányzatokat, valamint a hazai kezdeményezéseket (Imre Mihály 2000). Pécseli Király Imre (1591 k k.) az első olyan hazai szerző, aki az egész retorikára kiterjedő elméleti művet írt (Imre Mihály 2000, 445. kk.) ben írta Isagoges Rhetoricae című művét, három kiadása is volt, s a legelterjedtebb hazai retorikai műnek számított. A klasszikus három ókori beszédfajta tanácskozó, törvényszéki, bemutató mellé felvesz egy negyediket, a genus didascaliumot, s a tanító beszédet érti rajta. A latinul író szerzők között a leginkább ismert Buzinkai Mihály (1620 k. 1683). Petrus Ramus retorikaibölcseleti elveinek követője volt ban, majd 1659-ben adja ki retorikai műveit, ezek: Institutionum rhetoricarum libri duo, Institutiones oratoriae, az előbbi az élokúció (elocutio), az utóbbi az invenció (inventio) és a diszpozíció (dispositio) tárgyalása. Ő is négy beszédfajtát különít el, a didaktikus beszédet röviden tárgyalja, ezzel szemben a bemutató beszéd fajait gyakorlatiasan részletezi. Természetesen helyet kap a menyegzői, házassági, halotti; ez utóbbinak több alfaját különíti el. Nem hiányozhat belőle az elhunyt dicsérete, 123

134 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET érdemeinek számbavétele, a fájdalom és a veszteség kifejezése, de hangot kell kapnia a vigasztalásnak is. A fájdalom kifejezése azonban nem lehet szertelenül mértéktelen; úgy fejezzük azt ki, mintahattyú párja elvesztésekor: szárnyait kiterjeszti a szélben, saját sorsát elsiratja, ahogy a fecske panaszos hangú énekkel saját szomorúságát kifejezi. A hátramaradottak örökre lelkükben hordozzák majd az eltávozott kiválóságának emlékezetét. A vigasztalásnak azonban arra is kell figyelnie, hogy az itt maradottak majd fokozatosan lelkük nyugalmát is megtalálhassák, ennek külön fejezetben vizsgálja a jellemzőit: De Oratione Consolatoria. (Imre Mihály 2000, 449) A házassági, a halotti beszédek magyarul hangozhattak el, még ha elméletük latinul volt is megírva. A korszak retorikai műveltségét bizonyítja az a tény is, hogy Szenci Molnár Albert latin-magyar szótáraiban (1604, 1611, 1621) számos retorikai és irodalomelméleti címszó található (Imre Mihály 2000, ). Imre Mihály könyve 1711-ig felsorolja a könyvlisták adatai alapján a retorikákat, Melanchton 131, Ramus 100, Buzinkai Mihály 32 adattal szerepel, tehát ismerték és használták ezeket a könyveket. Latin nyelvű nyelvészeti irodalmunk egyik csúcsteljesítménye Verseghy Ferenc műve, az Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae, mely Budán jelent meg 1817-ben és 1977 között a Szolnoki Verseghy Könyvtár kiadásában magyarul is napvilágot látott A magyar nyelv művészi felhasználása címen. A harmadik rész anyanyelvünk esztétikájának ismertetése, az ékes magyar beszéd céljáról és forrásairól című fejezet ismerteti a körmondatot, a szóképeket és az alakzatokat, majd A hazai szónoklattan és a költészettan kivonata, kiegészítve a magyar hivatalos nyelvről szóló függelékkel című fejezet következik. Az ékesszólásról szóló rész valójában csak áttekintés, a levelekről és a kisebb művekről (elbeszélés, aesopusi mese, beszédecskék, chria) szóló tudnivalókat is tartalmazza. A szónoklat fogalmával és a beszéd fajaival foglalkozik, megállapítván, hogy minden beszédfajta visszavezethető a három arisztotelészi beszédfajtára. A következő beszédfajtákat sorolja fel: a törvényszéki beszéd, a védőbeszéd, philippica, dicsőítő beszéd, gyászbeszéd. A beszéd részeit tárgyalja még, valamint a közmondások használatáról tesz megjegyzéseket. A stílust tartja a legfontosabbnak, s valóban a stilisztikai fejezet sokkal részletesebb. A további fejezetek a verstanról és a műfajokról szólnak. Született még néhány latin nyelvű retorikai munka a 19. század első felében is. Népszerű tankönyv volt Grigely József: Institutiones oratoriae in usumgymnasiorum Regni Hungariae et anexarumprovinciarum (Buda, 1808), tizenkettedik kiadása 1847-ből való. Ez a retorika a Ratio Educationis utasításait követte, s mint a sok kiadás bizonyítja használták gimnáziumainkban (Vígh 1981, 59). Meg kell még jegyeznünk, hogy ez a mű már a stilisztika önállósodására mutat Az első magyar nyelvű retorikák A magyar nyelvű retorikákat a grammatikaírás alapozza meg, melyet 1539-től, Sylvester János Grammatica Hungaro Latina című művének megjelenésétől számítunk. A később kezdődő magyar nyelvű grammatikaírás maga után vonta a többi diszciplína magyar nyelven való művelését. Érdemes volna régi grammatikáinkat végigpásztázni a retorika szempontjából, egészen bizonyosan találnánk bennük retorikai utalásokat. Az első magyar nyelvű retorika Medgyesi Pál egyházi retorikája, mely 1650-ben Bártfánjelent meg (lásd 168). Úgy tűnik, ez után a mű után meglehetősen nagy szakadék tátong (Vígh 1981, ). A következő magyar nyelvű retorika Szenthe Pál Mohátsi Predikátor Magyar Oskola című könyvecskéje, mely 1792-ben jelent meg Pesten. A' Nemzet' Javára, Született Nyelvének előmozdítására, lejendő kipallérozására készítette áll a címlapon. A könyv három részből áll: I. magyar grammatika, II. magyar oratoria, III. magyar poésis. Azon retorikák közé tartozik, melyek fontosnak tartják és tárgyalják a mondatszerkesztést: Az Ékes-szollás, ollyan Mesterség, melly azt tanítja, hogy kell jól, ékesen, és illendő bövséggel szóllani. Az Ékessen-való Szóllásnak három részei vagynak. 1. Az első azt adja-elől, Mi a' Periodus, Kerekmondás. 2. A' Második, mik ékesitik-mega' Kerek-mondást. 3. A' Harmadik azon Módokat számlája-elő, mellyek szerént szokták elrendezni a' gondolatokat. (Szenthe 1792, 93) Nagyon gyakorlatiasan tehát a mondatszerkesztést és az elrendezést veszi fel. Az elrendezést is egyszerűen oldja meg, a beszédnek négy része van: fel-tétel, ok-adás, bővítés, be-fejezés". Az érvelést is tárgyalja, mégpedig a szillogizmust igen röviden, s bemutatja, hogy a chria módjára lehet bővíteni, majd ekképp zárja le a kétoldalnyi fejezetet: Elég ennyi. Péczeli József ír még egy tanulmánysorozatot az ékesen-szóllásról, az akadémiai ditséretekről, a prókátorságban megkívánt beszédről, a retorika és a festészet kapcsolatáról a Mindenes Gyűjtemény és évi számaiban, francia források alapján. Péczeli a meggyőzés fontosságát hangsúlyozza, s azt fejtegeti, hogy a meggyőzést a hallgatósághoz való alkalmazkodással lehet elérni (Vígh 1981, 62). 124

135 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET A magyar nyelvű retorikai irodalom Szenthe, Péczeli, jelentkezését a 18. század végi politikai eseményekhez lehet kapcsolni, mégpedig az 1790-es országgyűlés hazafias és nyelvfejlesztő törekvéseihez. Ezek a törekvések azonban átmenetileg megszakadtak, egyemberöltőnyi időre. A retorika azután a reformmozgalmakkal párhuzamosan bontakozik ki a 19. század első felében. A 19. század első felének politikai küzdelmei fellendítették a szónoklást (Felsőbüki Nagy Pál az 1807-es országgyűlésen jelentkezett heves beszédeivel) s vele együtt a retorikai irodalmat is. A magyar nyelvért való küzdelem pedig megteremtette a magyar nyelvű retorikákat. A19. század elejétől kezdve a magyar nyelvű retorikáknak két típusát különböztethetjük meg: az egyik tisztán retorika, ilyen Szeberényi Lajos Politikai szónoklat-tana (lásd 185); a másik típus- kétségtelenül Hugh Blair művének hatására komplex esztétikastilisztika-poétika, melynek csak egy része a retorika, ilyen Bitnitz Lajos terjedelmes, 484 oldalas könyve, A magyar nyelvbeli előadás tudománya. Ez a helyzet 1868-ig áll fenn, a tanügyi reformok után készített tantervekhez írt retorikák már más kombinációk, a retorikát ugyanis a prózai művek elméletének keretében tárgyalják. Bitnitz Lajos A magyar nyelvbeli előadás tudománya című műve 1827-ben jelent meg Pesten. Nyelvezetén érezhető a szaknyelv megteremtéséért vívott küzdelem. Célja, hogy magyarul írjon, s ezt a nemes célt előszavában meg is fogalmazza: Lehetetlen vérző szív nélkül tekinteni némellyek' vétkes gondatlanságát, kik édes nyelvünket megvetvén, idegen hangon dadogják lelkek állapotjait, vagy azt tudományos vizsgálásra méltónak nem tartván, azon úgy szólnak, úgy írnak, miként tulajdon nyelvén szólni, írni minden mívelt Franczia, Angol és Német pirulna. Már csak azért is magyarul kell a tudományos műveket publikálni, mert újabban sürgetik a magyar nyelven való tanítást. Bitnitz könyve nyelvfilozófia, esztétika, stilisztika, majd második része szól a prosa' nyelvéről". Fejezetei: az oktató előadás (itt szerepel az akadémiai előadás), a történeti előadás, a levelek nyelvbeli előadása, a tiszti előadás (ez a tisztségviselőkelőadása, például a törvényszéki vagy az udvari előadás). Ezután következik a terjedelmes poétikai fejezet, ehhez kapcsolódik az oktatás az ékesszólás' nyelvéről". Tárgyalja a beszéd osztályait, majd a beszéd létrehozását: első a beszéd alaptermészetének meghatározása, következik a fő gondolat feltalálása, a beszéd elrendezése és előadása. Végezetül egy-egy fejezet foglalkozik az egyházi, a polgári és a vegyes beszéddel. Az érveléssel részletesen nem foglalkozik. A retorika célját a következőképpen fogalmazza meg (423)...az ékesszólás' nyelvének közelebbi czéja nem az oktatásban és a meggyőzésben, mint a prosáé, nem az érző tehetség' megilletésében, mint a' költésé, hanem az akaratnak szabad cselekedetekre való buzdításában és serkentésében áll. Következik továbbá, hogy az ékesszólás' nyelvének mezeje szinte olly különös és magában elhatározott, valamint a' prosa' vagy költés' nyelvéjé. A szónokkal szemben magas követelményeket támaszt: lelki tehetséggel kell bírnia, filozófusnak, nagy emberismerőnek kell lennie, s rendelkeznie kell az elmondás szépségével. A korszak sokat idézett műve az ismeretlen szerzőjű nagyenyedi retorika: Az ékesenszóllás vagy Rhetorica elemei (Nagyenyed, 1839). Érdekessége, hogy latin nyelvű példákat ad, s ez anakronisztikusnak tűnik a nagy reformkori szónoklatok, a nyelvújítás győzelmének idején. Meg kell említeni még Pap Ignác Ékesszólástan című könyvét, (Veszprém, 1847). Ezekre a reformkori retorikákra erősen hatott Hugh Blair ( ) edinburghi lelkész és retorikaprofesszor 1783-ban megjelent Lectures on Rhetoric and Belles Lettres című világhírű, számos nyelvre lefordított műve. Magyarul 1838-banjelent meg: Blair Hugó rhetorikai és aesthetikai leczkéi. Némely kihagyásokkal és rövidítésekkel angolból Kis János... által címen (Budán, 1 2). A kétkötetes, tekintélyes mű ma is élvezhető olvasmány, a reformkori és a későbbi retorikusok sokat idézik, a tankönyvek szemelvényeket közölnek belőle. A könyv első részében az ízlésről és a szépségről, a nyelv eredetéről, szerkezetéről, a stílusról, a mondatalkotásról, a képes előadás eredetéről és természetéről, a beszédbeli képekről (tulajdonképp az alakzatokról) értekezik. Most egy fokkal fölebb lépünk mondja, és a huszadik leckében következik az Ékesszólás vagy nyilvános szónoklás bemutatása. Részletes retorikatörténeti fejezetekkel kezdődik, hosszú görög és latin idézetekkel megtűzdelve (nyilván akkor ezeket még el tudták olvasni az emberek mindenütt a földön). Hangsúlyozza, hogy a polgári társadalomban nagy fontosságú dolog (364) a beszéd, éppen ezért hosszasan foglalkozik a beszéd bizonyító, szenvedelemgerjesztő, 's befejező részeinek szerkesztésével. A' magyarázat, mellyet az ékesszólásról adtam, ennek minden nemeit magában foglalja, akár oktatásra, akár rábeszélésre, akár gyönyörködtetésre célozzanak. De minthogy a' beszédnek legfontosabb tárgya a' cselekvésnek vagy magaviseletnek intézése, azért az ékesszólás ereje leginkább akkor mutatja ki magát, midőn cselekvésre kell bírni. 'S minthogy az ékesszólás főkép erre nézve tétetett mesterséggé, ezen tekintetben méltán mondatik rábeszélés' mesterségének. (359) Blair a retorikai 125

136 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET fejezetek után a történetírással (históriai írás), a poétikával a verseléssel, végezetül a drámával (színé- szeti poézis) foglalkozik FELHASZNÁLT IRODALOM Az ékesenszóllás vagy Rhetorica elemei a romai nyelvre alkalmazva a tanúló ifjuság közönséges leczkék számára. (1839) Nagyenyed. Blair Hugó rhetorikai és aesthetikai leczkéi. Némely kihagyásokkal és rövidítésekkel angolból Kis János... által. (1838) Buda. Bitnitz Lajos (1827) A magyar nyelvbeli előadás tudománya. Pest. Pap Ignác (1847) Ékesszólástan. Veszprém. Szenthe Pál (1792) Magyar Oskola. Pest. Vígh Árpád (1981) Retorika és történelem. Budapest, Gondolat Kiadó A RETORIKÁK 1850 ÉS 1950 KÖZÖTT A19. század brit retorikájára az ékesszólás (eloquentia) hangsúlyozása jellemző (Sloane 2001,524). Nálunk is hatott ez a szemlélet, már csak azért is, mert Hugh Blair skót retorikus művét magyar fordításban is ismerték (Vígh 1981, ). Mi sem jellemzi jobban ezt a szemléletet, mint Szvorényi József és Laky Demeter nagy hatású műveinek Ékesszólástan címe, valamint a stilisztikát, verstant, poétikát és retorikát együttesen tárgyaló módja. Szvorényi műve valóban középponti jelentőségű (Vígh 1981, , Gáspári 1988,23), az utána készült retorikák forrásként használják: az 1868 utáni retorikák jobban támaszkodnak rá, a 20. század elejiek kevésbé. Ez utóbbiakra már Acsay Ferenc, Riedl Frigyes, Négyesy László és Zlinszky Aladár retorikái hatnak; didaktikusabb megoldások például ötletes szemléltetés, jellemzők rájuk. A retorikák mindig adnak példákat, de eleinte nem közölnek beszédeket. Deduktív, azaz tétel-példa elrendezésűek. Teljes beszédeket és beszédelemzéseket később kezdenek közölni, az első ilyen munka Góbi Imréé 1888-ból. A magyar retorikákjellemzője a retorika kiterjesztése a prózai művek szerkesztésére: mindenekelőtt a történetírást mutatják be, több retorika elkülönítve tárgyalja a nagy- és a kisepikai műveket, Riedl pedig már a levélírást is felveszi. A terminológia az 1868 utáni korszakban változott ez idő tájt változott meg a nyelvtanírás terminológiája is (Adamikné Jászó 1990, 200), Névy László e tekintetben a nagy újító. Lényegében a 19. század utolsó negyedében alakult ki a ma is használatos terminológia. A modern terminológia kialakulásával párhuzamosan egyre kevesebb a tankönyvekben a latin és a görög párhuzam. Ennek oka egyrészt az lehet, hogy az egyértelmű terminusokat nem szükséges már a latin-görög megfelelőjükkel megerősíteni, másrészt pedig az, hogy a latin és főleg a görög nyelv tudása már nem olyan általános, mint a 19. század első felében volt. A 19. századi retorikák tárgyalják az előadást. A szónoklat szavalásáról, azaz szóval való elmondásáról beszélnek, a szavalás terminust tehát eredeti, tágabb értelmében használják, nem csak a versmondásra értve. A szónoklás azonban versmondásszerű volt: emeltebb hangfekvés, deklamálás, recitáló jelleg, erőteljes ritmikusságjellemezte. A 20. századi retorikákban a szavalás mint terminus eltűnik; ennek oka az, hogy a szavalás jelentése már csak a versmondásra vonatkozik, de a szónoklat szavalásszerű jellege is eltűnt, előadása közeledett a mindennapi beszédhez, ekkor vált olyanná, amilyennek ma is tapasztaljuk. A 20. századot mára prakticizmus, a funkcionalitás, nem az eleganciajellemzi. A retorikák tananyaga az évek múlásával fokozatosan szegényedik. A19. századi retorikák még részletesen foglalkoznak az előadásmóddal, tárgyalják bár nem mindegyikük a memorizálást is. Riedl sőt követve több szerző is már kihagyja ezt a két fontos fejezetet, viszont könyve végén fogalmazási témákat ad vázlatokkal: ezen megoldása átbillenti a retorikát a fogalmazástanítás felé. Az 1924-es tanterv utáni retorikákban már visszaszorul az érvelés is, az Alszeghy Sík-féle retorika még inkább a fogalmazástanítást 126

137 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET alapozza meg ban eltörlik a retorika tanítását, némiképpen tovább él a fogalmazástanításban, de nagyon sok olyan ismeret feledésbe merül, melynek jelenleg kárát látja a közoktatás. Ezzel a folyamattal a magyar retorika leszakad a nyugati retorikáktól, ott ugyanis különösen az angolszász országokban megmaradt a folytonosság, sőt a 20. század második felétől a retorika reneszánszátéli, erről tanúskodnak a kitűnő szakkönyvek, közöttük a Thomas Sloane által szerkesztett, 2001-ben megjelent retorikai enciklopédia. Itt nincs arra lehetőségünk, hogy minden egyes retorikát ismertessünk, ez szükségtelen is, hiszen többé-kevésbé egymást utánozzák, bár mindegyikben van eredeti ötlet vagy ügyes szemléltetés. A fontosabb, a meghatározó műveket emeljük ki tehát, a kevésbé fontosakat csak megemlítjük. A retorikák ismertetésekor a következőkre összpontosítunk: Hogyan értelmezi a szerző a retorikát, mit vesz fel tárgykörébe? Melyik fejezetben tárgyalja a logikai bizonyítást? Mit tárgyal a bizonyítás címszó alatt, tárgyalja-e a logikai érvelést vagy sem? Milyen beszédfajtákat vesz fel? Tárgyalja-e a memorizálást és az előadást? Kiknek a beszédeit közli? Teljes beszédeket közöl vagy csak részleteket? Fűz-e a közölt beszédekhez magyarázatokat és/vagy vázlatot? Milyen a retorika felépítése általában? Milyen a szemléltetése? Bőven idézünk részleteket, mégpedig olyanokat, amelyekből ma is lehet tanulni, s amelyek egyedi és szemléletes módon fogalmaznak meg fontos ismereteket Szvorényi József és Laky Demeter retorikái Két kiemelkedő szerző alkotott az elnyomás és újjáébredés korszakában: Szvorényi József és Laky Demeter. Mindketten alapos összegzést tettek le az asztalra, mindkettőjük Ékesszólástana tudományos teljesítmény és gimnáziumi tankönyv is egyben. Közösjellemzőjük, hogy mint reformkori elődeik és klasszikus, valamint angol mintáik szélesebb körben gondolkodnak: művük esztétika, poétika és stilisztika is egyben. Szvorényi József ( ) nyelvtudós, irodalomtörténész, pedagógus, ciszterci szerzetes, az egri cisztercita gimnázium igazgatójavolt. Ékesszólástana kiemelkedő helyet foglal el a magyar retorikatörténetben ben jelent meg, és 1877-ig még hét kiadása látott napvilágot. Harmadik, átdolgozott kiadását ismertetjük: Ékesszólástan, vezérletül a remekírók fejtegetéses a szép-írásművek kidolgozásában. Részben átdolgozott s példákkal bővített harmadik kiadás. Pest, A 206 oldalnyi könyv stilisztika és poétika, tartalma (foglalata) a következő: a könyv első része a stilisztika (fejezetei: az irály általában, a költői irály, az írásmódok fajai s ajó irály segédeszközei), verstannal; a könyv második része a poétika (írásmű-nemek), első fejezete a kisebb írásműveket, második fejezete a nagyobb írásműveket mutatja be. A nagyobb írásművek között kapott helyet a Szónoki beszéd ( ), ez a retorikai fejezet. Könyvét gimnáziumi oktatásra szánta, előszavában tananyagbeosztási javaslatát is közli: az első részt a 4. osztálynak, a második rész első felét, a kisebb írásművek bemutatását az 5.-nek, a szónoki beszédről szóló fejezetet a 6.-nak, végül a többi nagyobb írásművet színmű, regény, eposz tárgyaló részt a 7.-nekjavasolja. Az Ékesszólástan retorikai fejezete a szónoki beszéd meghatározásával kezdődik: Szónoki beszédnek (oratio) azon szóbeli előadást nevezzük, melynek föladata a hallgatóságot valamely személyes vagy közügy érdekében, vagy ellenében meggyőződésre és cselekvésre bírni. Innét a szónoklat a rábeszélés, vagyis oly élőszóbeli előadás művészete, mely eszközli, hogy a hallgatóság valamit elhiggyen, megtegyen vagy elmellőzzön, s a ki ezeket kivívni képesítve vagyon, szónoknak mondatik. Szvorényi különbséget tesz meggyőzés és rábeszélés között: a meggyőzés a hallgatók értelmét veszi célba, a rábeszélés akaratukra is hat. A szónoknak beszéde megalkotásakor, sikere érdekében -1. a beszéd tartalmára és 2. szerkezetére kell ügyelnie. Szvorényi első helyen tárgyalja az argumentációt és az érzelmi ráhatást. Az argumentáció módja a 127

138 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET dedukció (a szillogizmus és a szónoki szillogizmus), valamint az indukció a beszéd szerkezetéről szóló, második részben kap helyet. 1. A szónoki beszéd tartalma című fejezet elején a következő indoklás olvasható: Minthogy a szónok tiszte a meggyőzés- és rábeszélésben áll, s ezen kettős feladatát csak okoskodás és megindítás által érheti el; innét a szónoki beszéd tartalmas egyszersmind belső kellékei lesznek: 1) Az alapos okok vagy bizonyítékok (argumenta), minthogy ezek által szerez meggyőződést. 2) Az indítékok (affectus), mert a rábeszélés, vagyis cselekvésre bírás főképpen attól függ, ha a szónok az értelem meggyőzése mellett, a kedélyre is hatva megindít." A meggyőzés és a rábeszélés kettős feladatának (okoskodás és megindítás) megfelelően két nagy fejezetben tárja az olvasó elé az érvelés (bizonyítékok címen) és az indulatgerjesztés eszközeit. Az okoskodást ma érvelésnek mondjuk, a bizonyítékokat érveknek, az okforrásokat az érvek lelőhelyének (érvforrásoknak) vagy egyszerűen érveknek. Szvorényi rendszerét (részletezés nélkül) az alábbi táblázatban foglaljuk össze táblázat - Bizonyítékok Tárgyilagos (belső) okforrások Határozás (definitio) bölcsészeti szónoklati Indulatgerjesztés Képzelem (phantasia v. visio animae) Rokonszenv (sympathia) Indulatcsillapítás Fölrészelés (enumeratio partium) Környűletek (circumstantiae v. adiuncta) Nem és faj (genus et species) Ok és okozat (causa et effectus) Előzők és következők (antecedentia et consequentia) Hasonlítás (similitudo) Ellenkezők (contraria) Egybevetés (comparatio) Tekintélyi okforrások Példa Idézet (törvény, elővélemény, oklevelek, tanúk) 2. A szónoki beszéd szerkezete című fejezet két részre oszlik: szónoklattani előgyakorlat- okra és magára a szónoki beszéd szerkezetére (a szónoki műbeszéd alkata). A szónoklattani előgyakorlatok (progymnastmata rhetorica) kisebb, de bevégzett egészet képező beszédművek, ezek a köztárgyalás vagy nemi-tárgyalás (tractatio a genere), a dicsérő tárgyalás (oratio laudatoria), a mondat- vagy példatárgyalás (chria) valamely tanulságos mondatnak, vagy követésre méltó cselekvénynek, vagy mindkettőnek együtt, ajánló és kimerítőbb tárgyalása". A szónoki beszéd három részből áll, úgymint 1) a bevezetés (exordium), melynek föladata a hallgatóság előkészítése s a beszéd tárgyának előterjesztése. 2) A tárgyalás (tractatio), mely a kifejtést és okoskodást foglalja 128

139 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET magában. a) A kifejtésben (narratio), ha megkívántatik, a fölvett tárgy magyarázatát s arróli nézeteit világos rövidséggel terjeszti a szónok a hallgatók elé. b) Az okoskodásban (argumentatio) az alap- és melléktételeknek valóságát okokkal bizonyítja, vagy pedig az előfordulható ellenvetéseket cáfolja. 3) A befejezés (peroratio), hol a tárgyalásból kifejtett eredményt, mint elismerendőt, röviden összefoglalva még egyszer a hallgatók elé állítja, s ezeknek cselekvői hozzájárulásukat kikérve. Szvorényi részletesen tárgyalja az egyes beszédrészeket. A tárgyalás feladata az alaptétel valóságáról meggyőzni a hallgatóságot. A hallgatóság meggyőzése a kifejtés (narratio) és az okoskodás (argumentatio), azaz a bizonyítás és a cáfolás által történik. Bizonyítani (confirmare) szónoklattanilag véve annyi, mint a beszédben előforduló főbb állításokat alkalmas okokkal megerősíteni, ez pedig az okszerkezés, vagyis a bizonyítékok elrendezése által történik. Az okszerkezés főbb fajai a syllogismus vagy okkötés, az okhalmozás vagy inductio, a dilemma és az okfejlesztés (sorites). Szvorényi részletesen tárgyalja a szillogizmust, megkülönböztet bölcseleti és szónoklati szillogizmust. A bölcseleti szillogizmuson belül hármas vagy teljes okkötést, valamint rövidült okkötést tárgyal, ez utóbbiban vagy a főtétel, vagy az altétel el van hallgatva (a rövidült okkötés tulajdonképpen az enthüméma, de ezt a terminust nem használja). Megkülönbözteti továbbá a szónoklati szillogizmust, ez három, négy vagy öt tagból alakul (ez az epikheiréma). Az okkötés deduktív művelet, az okhalmozás induktív. A cáfolás (confutatio) azon része a tárgyalásnak, melyben a kifejtett nézetek ellenében támadott vagy támadható kételyeket s ellenvetéseket megelőzzük, eloszlatjuk, visszautasítjuk." A retorika utolsó egysége A szónoki beszéd elszavalása, fejezetei: szóejtés, hanglejtés, taglejtés (testtartás, kézlejtés, arckifejezés). A beszéd elszavalása címbeli szókapcsolata beszéd szóval valóelmondásátjelenti, tehát a szavalás terminust akkoriban tágabb, azaz szóval való elmondás értelemben használták, nem csak a versmondásra értették. A szónoki beszéd az akkori szokás szerint hangzásában ritmikus lehetett, bár Szvorényi nem ír a prózaritmusról. Megerősíti ezt a feltevést az első fonográffelvétel, melyen Kossuth hangja hallható. Feltűnő a beszéd magasabb hangfekvése, recitálásszerű ritmusa. Szvorényi József retorikája logikus felépítésű, alapos és részletes. A bemutatott jelenségre mindig ad példát, általában egy-egy bekezdése a tételből és a példából áll. Példáit elsősorban a 18. század és a 19. század elejének irodalmából veszi, sokat idéz Kisfaludy Sándortól, Berzsenyi Dánieltől és Vörösmarty Mihálytól, valamint a szónokok közül Kölcseytől. Kossuthot nem idézi, ám ebből nem vonhatunk le következtetéseket sem ízlésére, sem politikai nézeteire vonatkozólag, hiszen könyve a Bach-korszakban született (Névy írja, hogy Kossuthot nem lehetett ekkor idézni, Névy 1878). A szigorú elméleti jelleg mellett rendkívül elevenek és gyakorlatiasak Szvorényi tanácsai, melyeket az egyes megállapításokhoz fűz hozzá. Az indulatgerjesztésről szóló fejezet után jegyzeteket helyez el, melyekben jónak látja a szónoklatban használatosabb indulatfajok miségét s gerjesztési külön szabályait [...] előterjeszteni". Ilyenek az öröm és a szomor, a szeretet és a gyűlölet, a harag és engesztelődés, a remény és a félelem, a könyör, a szemérem, a vetélyszenv (aemulatio). Teljes terjedelmében idézzük a taglejtésről szóló fejezetet: Taglejtés A szónoki taglejtés vagy cselekvés (actio) a test egész külsejének a kifejezett gondolatok- sérzeményekkel összhangzó alkalmazása, vagy Tullius (Marcus Tullius Cicero) szerint: a testnek beszéde. A cselekvésben 1) A testtartásra szükség ügyelnünk, miszerint a) föllépésünk illemes és mél- tóságos legyen, 1Öhogy a nézőségre már előleg megnyerő benyomást tehessünk; b) helyezzük testünket egyenes, de fesztelen állásba, úgy, hogy az se büszke, se félénk merevséggé se fajuljon által; c) nem szükség, hogy a test szoborként mozdulatlanul maradjon, hanem kellő alkalommal kissé majd előre, majd hátra hajolhat, de minden szelesség vagy színészies mozdulatok nélkül. 2) A kézlejtés igényel figyelmet, melynek átalánosb szabályai a) hogy a kéz mozdulataival csak oly eszméket kísérjünk, melyek jelentőbbek, fontosak vagy méltósággal bírnak, mint isten, ég, táj, tenger, ész, szív sat., mert nincs ízetlenebb, mintha a szavaló kezével szüntelen hadonáz; b) a kézjártatást olyképen intézzük, hogy az se korán, se későn, hanem az illető kifejezésekkel összhangzón történjék; mire nézve c) kezünket halkan mozdítsuk és vigyük azon helyzetbe, a hol lennie kell a közelgő gondolat elérkezésekor, s mindaddig úgy tartsuk, míg csak az ki nem fejeztetik; d) a kar könnyedén hajladozzék, hogy se mereven kinyújtva s föl-alájártatva ne fűrészelje a levegőt, se pedig felső része a testhez ne tapadjon; végül e) kézlejtésrejobb karunk szolgáljon; kivevén, ha némely indulat vagy fogalom érzékítése mind a két kar mozgásba hozását kívánná. 3) Ügyeljünk az arckifejezésre is, minthogy ez leghűbben tükrözheti az előadás kellő bensőségét: miért is a) arcunk kinyomása mindig összhangzatban legyen a kifejezett gondolatok- s érzeményekkel; szemeinket se 129

140 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET földre ne szegjük, sejelentéktelenüljobbra-balra ne forgassuk; c) a hallgatósággal se kacérkodjunk; hanem a kifejezés természetéhez alkalmazkodva minden figyelőt szemléljünk a nélkül, hogy tekintetünket valamelyikre szegezzük, kivévén, ha az előadás csak egyhez intéztetik. Szvorényi könyve nem tartalmaz teljes szövegeket. A szövegpéldák egy külön könyvben találhatók: Kürcz Antal: Olvasmányok műfajilag rendezvegymnasiumok és reáltanodák használatára, tekintettel Szvorényi József Ékesszólástanára, az V. és a VI. osztály számára. Laky Demeter ( ), az ékesen szóló premontrei szerzetes a szabadságharcban nemzetőrtiszt, majd négy évig láncra vert rab volt. Szabadulása évében, 1854-ben adta ki irálytanát, mely hamarosan felkerült a bécsi cenzúra jegyzékére ben megjelent Irály- és költészettana sikeres gimnáziumi tankönyv lett, kilenc kiadást ért meg. Ékesszólástan. Gymnasiumi használatra (Pest, 1864) című könyve Szvorényié mellett a korszak másikjelentős műve. Laky is ókori, valamint francia, német és angol retorikák alapján dolgozott, esztétikai fejezetekkel kezdi művét, mint Hugh Blair. A bevezetésben ezenkívül logikai alapismereteket is közöl, azokat, amelyek szükségesek az érveléshez (a principium vagy axioma és a syllogismus). Az ékesszólástan meghatározása arról árulkodik, hogy megfogalmazója a retorikát a gyakorlatban is művelte (premontrei szerzetes-tanár volt): Tudományos rendszere azon műszabályoknak, melyekből megtanulunk észhez és szívhez szólni; azaz a valót szép alakban, vagyis talpra-esetten kimondani. [...] E szépműtan lényege nem abban áll, hogy szabályait ismerjük, hanem hogy fölfogjuk e szabályok szellemét és alkalmazásmódját, s gyakorlati alkalmazás által mintegy életet adjunk neki; mert enélkül a szabályok ismerete holt és meddő tudomány marad. (Laky 1864,10) Laky Ékesszólástanának felosztása a következő: I. feltalálás (inventio), II. elrendezés (dispositio), III. előadás (elocutio). Az elocutión belül tárgyalja az előadásmódot is: Az előadás a művészi irány fönsőbb élveit és a szavalatot tárgyalja, közölve egyuttal a mimelés és taglejtés alapvonásait is, vagyis a test ékesszólását. (17) A föltalálás (inventio) alatt mutatja be az érvek forrásait (úgy, mint a mai amerikai retorikusok vö. Connors- Corbett 1999, tehát nem a szónoki beszéd tárgyalási részében), terminológiája különleges, úgyhogy idézzük: 1) Szónoklati belforrások, vagyis észre-hatás Értelyezés (definitio) Értelyezés tárgyrajz (descriptio, diatyposis) tárgyrajz-képzés alakrajz (prosopographia) jellemrajz (ethopoeia, characterisatio) az értelyezés gyakorlati alkalmazása az értelyezés vagy szórajz készítésmódja 2) Részlelés (enumeratio partium) részlelés vagy részekre osztás részlelési mód részlelő okoskodás előzmények, következményekés körülmények hasonlatosság (similitudo) összehasonlítás (comparatio) ellenkezők (contraria) Szónoki műgyakorlatok címén csak a chriával foglalkozik részletesen. A szónoki beszéd fajtái közül az ünnepi beszédet emeli ki, ezenkívül az egyházi beszédnek szentel nagy figyelmet. 130

141 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Acsay Ferenc retorikája, Szitnyai Elek és Babits Mihály a retorikáról Rhetoric is not one of the branches of study wherein we can trace progressive improvement from age to age, because its most consummate period was in the youth of scienceand literature; Aristotle, the earliest, isalso the best systematic writer on the subject. A retorika nem olyan tudományág, melyben korszakról korszakra nyomon követhetünk bármely fejlődést, mert legtökéletesebb szakasza a tudomány és az irodalom ifjúkorában volt; Arisztotelész a legkorábbi egyúttal a legjobb rendszerező író ebben a tárgyban írja Richard Wately után megszülettek a hazai modern retorikák. Modernné kidolgozottságuk, tudományos megalapozottságuk és a terminológia megújítása tette őket. Elsősorban Acsay Ferenc retorikáját illeti a dicséret. Utódai, az iskolai retorikák szerzői már inkább a retorika népszerűsítésével, szemléletessé tételével voltak elfoglalva. Ez így van rendjén, látjuk- mint azt Whately, az egykori dublini érsek is megfogalmazta-, hogya retorika nem progresszív tudomány, s ez a tulajdonsága természetéből adódik. Ezért nem is várhatjuk iskolai retorikáinktól, hogy újdonságokkal álljanak elő. Richard Whately logikája 1872-ben már a tizedik kiadásánál tartott (ezt ismerjük), a retorika fogalmáról a következőket írja: The word Rhetoric, in its primary signification, had reference to Speaking only; but it has gradually, furthered by Printing, assumed such extension, that it now comprehend all prose composition, azaz A retorika szó elsődlegesjelentésében csaka beszédre vonatkozott; de a nyomtatás fokról fokra követte, s oly elterjedtségnek örvendett, hogy ma már az összes prózai fogalmazást értjük rajta. A retorika tehát átalakult a prózai művek elméletévé, prózai művek alkotását, azaz a fogalmazástanítást jelenti. Ebben az átalakulásban jelentős szerepet játszott a könyvnyomtatás, az a tény, hogy a nyomtatott művek száma megsokszorozódott, a szóbeli műveké fölé kerekedett. Whately azt írja, hogy retorikája voltaképpen érvelő fogalmazástan (Argumentative Composition). Ehhez fejlődött ki azután az angol nyelvterületen az érvelő művek olvasási technikáinak a tanítása (vö. Mortimer Adler híres könyvével könyvünk olvasási fejezetében). A magyar tantervek a prózai műfajok elmélete és a retorika közé egyenlőségjelet tettek. Ezt a felfogást tükrözi Acsay Ferenc bencés szerzetes tanár monumentális műve, Aprózai műfajok elmélete, mely 1889-benjelent meg. Mint a szerző mondja, kísérletet kíván tenni a prózai műfajok rendszeres elméletének megalkotására. Azóta sem született hasonlójellegű összefoglalás. A 790 oldalas könyv egyetlen kiadástért meg, a mindennapi gyakorlat számára túlságosan részletes lehetett; a tankönyvszerzők azonban forrásként használták, állandóan hivatkoznak rá. Pedig a könyvben sok jó gyakorlat van, Acsay sok példán mutatja be a tárgyalandójelenséget, s az elmélethez elemzéseket is csatol. Acsay a klasszikusokon kívül használta az angol Richard Whately retorikáját és logikáját, elsősorban az érvelést vette innen. Ezenkívül támaszkodott Bain English composition and rhetoric című művére is, a korabeli nyelvtudományra, a fizikai hangtanra, s mindenekfölött a nyelvtanírásnak az 1880-as években, Simonyi Zsigmond által kifejlesztett mondatközpontú szemléletére (A. Jászó 1991). A könyv első része A mondat és a szakasz (bekezdés) című fejezettel kezdődik. Acsay jól látja, hogy az alap ajó mondatalkotás, de ez még nem elég mondja, jó szakaszalkotásra is szükség van. A mondatról szóló fejezetben tárgyalja a szavak számát a mondatban, a rövid és a hosszú mondatokat, az összetett mondatokat stilisztikai szempontból, ezen belül a mellé- és az alárendelő összetett mondatokat, a mondat főgondolatának a helyét, valamint a körmondatot. A szakaszról szóló fejezetben tárgyalja a szakasz mondatainak kapcsolódását (világos vonatkozását), a szakaszbeli mondatok egyensúlyos szerkesztését, a szakasz bevezető mondatát, valamint az egységet és a következetességet a szakaszban. Bekezdéseket elemez úgy, hogy megszámozza a mondatokat, és elemzi a közöttük lévő nyelvtani viszonyokat, rámutatva a helytelen szerkesztésre is. Acsay az első szerző, aki foglalkozik a bekezdés szerkesztésével, elemzéseiben fellelhető a mai szövegtan csírája. Akkoriban, tehát az 1880-as években alakította át Simonyi Zsigmond a nyelvtanírást, mégpedig mondattani alapú tankönyveivel, érthető, hogy a figyelem a mondatra terelődött. Nyilvánvalóan a mondattannak középpontivá válása hívta fel Acsay figyelmét a mondat- és a bekezdésszerkesztés fontosságára. Nemcsak a körmondattal foglalkozik tehát, hanem tágabb értelemben a mondatszerkesztéssel is (A. Jászó 1991). A következő fejezet ( ) az írásművek felosztását tárgyalja, ezek a leírás, az értekezés, a történetírás, ahogy az iskola is tanítja. Az értekezésről szóló fejezetben s ezt a megoldást több iskolai retorika is követi kapnak helyet a logikai műveletek (az értelmi tevékenység módjai) az ismeretek általánosításának módjai, a fogalom meghatározása és felosztása, az ítélet, az indukció és a dedukció. A könyv második része ( ) tárgyalja a szónoklatot. A szónoki beszéd fajainak felsorolásával kezdődik a szónoklatról szóló terjedelmes rész, ezek: a törvényszéki, a politikai, a tanácskozó, az egyházi beszéd; intelmi, 131

142 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET buzdító beszédek; alkalmi beszédek; az emlékbeszéd. Ezután következikaszónok magatartása hallgatóival szemben című fejezet. A rábírás (meggyőzés) bemutatásának felépítését közöljük: 3.2. táblázat - A rábírás A) Rábírás értelem útján, érvek segélyével 1. Az érvek meghatározása és felosztása 2. A valódi érvek Okból az okozatra következtetés Az okozatról az okra vont következtetés A tanúságtétel Az analógia Az egybevetés A példa Az ellentét A tapasztalás 3. Az érvek meggyőző ereje és elrendezése a bizonyításban Kinek kötelessége bizonyítani? A múltra vagy ajövőre nézve kell-e bizonyítanunk? 4. A cáfolás B) Rábírás érzelmek útján 1. Általános észrevételek az érzelmek szerepéről és felkeltésmódjáról a szónoklatban 2. Az érzelmek felkeltése Az egyéni érzelmek... Az önérzet, hiúság, büszkeség, szégyenérzet Félelem, remény; az indulatcsillapítás... Öröm, szomorúság A részvét érzelme és a társas érzelmek Az erkölcsi érzelmek: vallásos érzelem szeretet, bizalom, tisztelet, csodálat Harag, elkeseredés, gyűlölet, ellenszenv, bosszú 3. Befejező megjegyzések A szónoki beszéd stílusáról szóló fejezet első része a világossággal és az érthetőséggel foglalkozik az egyes szavakra és a mondatokra vonatkozólag. Az érzelemkeltés vagy a hatásosság eszközei: a hasonlat és a megszemélyesítés; a nyomósító jelzők, az alakzatok, a kérdés és a felkiáltás. Végül a szónoki és a költői stílus közötti különbséget tárgyalja. Az utolsó fejezet foglalkozik a szónoki beszéd szerkezetével. Három példát elemez, Szemerének egy alkalmi beszédét, Kölcsey védőbeszédét, Deák felirati javaslatát. A függelékben az élőszóbeli előadást mutatja be: 1. az emberi hang kiejtése, a lélegzés és a hang (itt támaszkodik a korabeli fonetika eredményeire); 2. az előadás természetes alaphangja, a taglejtés; 3. a beszéd, a szónoki előadás, a színészi előadás, a felolvasás, az olvasás, a szavalás (itt már versmondás értelemben szerepel a terminus). 132

143 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Retorikaelméleti összefoglalás Szitnyai Elek dolgozata: Eszmék a meggyőző előadás kellékeihez (1887, Selmecbánya). Egy iskolai értesítőben jelent meg, ezért ez a színvonalas traktátus nem lehetett hatásos (Vígh 1981,295). Ő is idézi az angol szerzőket, elsősorban Macaulay-t: A parlamentáris kormány a szónak kormánya. Ilyen kormány alatt a szónoki tehetség a legbecsesebb mindazon tulajdonok között, melyeknek egy politikus birtokában lehet, és ez a legmagasabb fokban lehet meg valakiben, a nélkül, hogy ítélőtehetség, akaraterő, az emberek jellemének, az idők jelének felismerése, a nélkül, hogy a törvényhozás, a nemzetgazdaságtan alapelemeinek ismerete, vagy valami tehetség a diplomatia vagy hadviselés iránt, vele össze volna kapcsolva. (Szitnyai 1887, 5) Az igazság útjában annyi akadály sehol sem áll, mint a politikai szónoknál [...] a politika nem tudományokhoz tartozik, melyekhez mindenki ért, vagy legalább szeret érteni, mint például a neveléshez, az orvosláshoz és a nyelvészethez, anélkül azonban, hogy soknak csak egy kis fogalma is lenne ezen dolgokról. (16-17) Érvelését Stuart Mill logikája alapján dolgozta ki. A legbecsesebb fejtegetés Babits Mihály esszéje, melyet fogarasi diákjainak írt 1909-ben: Irodalmi nevelés. Egy tantárgy filozófiája tanulók számára. Ő az egyetlen, aki egységben látja a gondolkodást és a beszédet (a stilisztikát és a retorikát, melyet az ókor egynek tekintett, és retorikának nevezett), valamint az olvasást és az írást (a tanulmányt teljes terjedelmében idézzük, lásd a Szöveggyűjteményben) Az iskolai retorikák Az 1868-as népoktatási törvény utáni gimnáziumi tantervek előírták a retorika tanítását a hatodik osztályra. Agymnasium tanítási terve, 1879 a következőt írja: VI. osztály Rhetorika, a prózai műfajok elmélete, tekintettel azok történeti fejlődésére, főleg a görög, latin és magyar irodalomban. Megfelelő szónoki művek és rhétorikai értekezések olvastatása." Az Eötvös József-i népoktatási tanterv (1869) felépítése átgondolt, megtervezett, egyszóval zseniális volt. A retorika tanítása az elemi iskolai beszéd- és értelemgyakorlatokban és a fogalmazástanításban volt előkészítve. A beszéd- és értelemgyakorlatok elnevezésű tárgy a szókincs és a gondolkodás fejlesztésére összpontosított: gyakoroltatta a felosztás, a részekre osztás és az összehasonlítás műveletét, ezáltal játékosan, észrevétlenül, a környezet tárgyain szemléltetve előkészítette a nyelvtan és a nyelvtant követő retorika tanítását. Erre épült a gimnázium anyaga: az 1-3. osztály a leíró nyelvtant bővítette mondattani alapon (Jászó 1990), s ezt követte a nyelvtan rendszeres áttekintése. A nyelvtanra épült 4.-ben a stilisztika és a verstan, 5.-ben a szerkesztéstan, 6.- ban a retorika, 7.-ben a poétika, 8.-ban az irodalomtörténet. Az évi tanterv 5. osztályra tette a retorikát, összevonta a szerkesztéstannal, 6.-ra tette a poétikát, a 7-8. osztály kapta az irodalomtörténetet, valamint a nyelvtani összefoglalást, tekintettel a magyar nyelvtörténetére. Ez a beosztás állandósult hosszú időre. A tanterv Góbi Imre és Szántó Kálmán tankönyveit ajánlotta (az akkori szerzők teljes sorozatokat írtak: irálytant (stilisztikát), retorikát és poétikát, némelyikük irodalomtörténetet, illetőleg olvasókönyveket is). A tantervekhez szóló utasítások hangsúlyozzák, hogy a műveket magyarázó tárgyalással kell tanítani, tehát olvasmányokon, sőt a hangsúly az olvasmányokon van. Az elméleti anyag pedig arra van szánva ahogy az évi utasítás megfogalmazza, hogy a különböző nyelvű olvasmányok magyarázatában nyert általános becsű felvilágosítás ne maradjon szakadozott ismeret, és merőben az esetlegességre bízva, hanem idő szerinti rendszeres egybefoglalásban kellő kiegészítést és biztosságot nyerjen. A tanítás elmélete a 20. század elejétől fokozatosan megváltozott, s a tanítás eltolódott a gyakorlat felé az elmélet rovására. Az évi népiskolai tantervben például nem nyelvtani anyag van előírva, csak nyelvtani magyarázatok. A gimnáziumi anyagot és a retorikát illetően a fordulat az évi tanterv; az 5. osztályban marad ugyan a retorika, de a tanterv megfogalmazása ekképp hangzik: retorikai tanulságok levonása és összefoglalása. (A prózai műfajok áttekintése.) Az elmélet háttérbe szorítása meglátszik az 1924 utáni retorikákon, illetőleg a régebbi retorikák átdolgozásain, az érvelés, vagyis a logikai rész tűnik el belőlük elsősorban. Az 1938-as tanterv már nem említi a retorikát. Az iskolai retorikák közös vonása a retorika tág értelmezése: tartalmába sorolták a prózai művek elméletét, de a prózai művek tartalmát különbözőképpen határozták meg: egyesek bevették a szépirodalmi alkotásokat, így a regényt és az elbeszélést, mások csak a történetírást és az értekezést. A tantervi utasítás pedig egyértelmű e tekintetben: a történetírást és a tudományos értekezést sorolja fel a szónoklat mellett. A verses (költői) műfajokkal a poétika foglalkozott. Elkülönítették a stilisztikát, hiszen más osztály anyaga volt, de szorosan kapcsolódott a retorikához, a retorikát megelőző osztály anyagát alkotta. Ezért az iskolai retorikákban az élokúcióval foglalkozó fejezetek rövidek, mindössze a stíluserényeket tárgyalják, hiszen a stílus részletes tanítása már megtörtént. (Most csak a retorikák bemutatására összpontosítunk, de egy alaposabb elemzésbe be kell vonni a stilisztikákat is.) 133

144 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET NÉVY LÁSZLÓ RETORIKÁJA A tantervekhez kapcsolódó retorikák sorát Névy László tankönyve, a Rhetorika. A prózai műfajok elmélete. Középiskolák és magánosok használatára (Budapest, 1878) nyitja meg. Névy elvégezte a retorika témájának a körülhatárolását; megújítását, vagyis a tanterv szerinti bemutatását (nemcsak a klasszikusok, hanem korabeli retorikák és lexikonok alapján is dolgozott); terminológiájának megújítását. Retorikája deduktív rendszerű, azaz először kifejti témáját, utána adja a példát. Ebben a retorikában nincsenek beszédek, ezért Névy Az írásművek elmélete című régebbi művéhez utalja könyvének használóit. Névy az előszóban megírja, hogy nem volt könnyű témáját körülhatárolnia, ebben Kármán Mór volt segítségére. (Kármán Mór középponti alakja volt az évi népoktatási törvény utáni reformoknak, nemcsak a gimnáziumi, hanem az elemi iskolai olvasókönyvek tartalmát is befolyásolta, vö. Jászó 1990.) Névy retorikájának felépítése a bevezetés és a retorika meghatározása után a következő: I. szakasz: Az elbeszélés, A) Való események előadása: a történetírás, a történetírás története, B) Költött események előadása: regény és novella. II. szakasz: A szónoklat (műbeszédnek is nevezi). III. szakasz: Az értekezés. A retorika meghatározása megalapozza a tankönyv felépítését. Névy László szerint A rhetorika szónak tágabb és szűkebb jelentése van. Tágabb értelemben mindazon prózai műfajok elméletétjelenti, melyekben a csinosabb előadásmódnak az úgynevezett ékesszólásnak (eloquentia) helye van; szűkebb értelemben pedig csak a szónoklat elméletét. A szónoklatról szóló II. szakasz általános bevezetéssel kezdődik: A szónoklat általában, a műbeszéd eredete és első osztályozása: itt a klasszikus hagyományoknak megfelelően tanácskozási, törvénykezési és kitüntetési (ez utóbbi mai terminussal bemutató beszéd, genus demonstrativum) beszédet különböztet meg. A szónoki beszéd tárgya. A tétel, a tétel megválasztása. Ezután úgy halad, ahogyan a klasszikus világ mesterei kijelölték a bemutatás menetét, tehát: a feltalálás, az elrendezés, a kidolgozás, a betanulás és a szóbeli előadás. Az I. fejezet a feltalálásról szól, itt mutatja be a meggyőzés és az indulatgerjesztés lehetőségeit; terminológiája csaknem megegyezik a maival, személyében a retorikai irodalom terminológiai megújítóját tisztelhetjük (zárójelben megadja a latin megfelelőket, sőt görög betűkkel a görög megfelelőket is). Az érvet a következőképpen határozza meg: A meggyőzés kifejtéssel és bizonyítással történik. Mindazt, ami a tárgy kifejtésére és bebizonyítására szolgál, érvnek vagy bizonyítéknak (argumentum) nevezzük. Az érv tehát rhetorikailag nem csupán ok, hanem bármely adat, mely valamit támogat. (40) A meggyőzés, valamint Az indulatgerjesztés és rábírás című fejezetek felépítése a következő: 3.3. táblázat - A meggyőzés Az érvek Belső érvek Az értelmezés Az indulatgerjesztés és rábírás Érzelmek és indulatok Az akarat A megindítás eszközei Nem és faj Az egész és részei Ok és okozat A megelőző és következő Körülmények Hasonló és hasonlatlan Egyező és nem egyező 134

145 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Az ellentétek Egyéb tárgyi közhelyek 3.4. táblázat - Tekintélyi érvek A példa Idézet Törvény és tanúk Cáfolás A cáfolás több módjai A II. fejezet a szónoki beszéd szerkezetét tárgyalja: az elrendezés általában, a szónoki beszéd főrészei, a szónoki beszéd bevezetése, a tétel és felosztása, a tárgyalás a szónoki beszédben, a szónoki beszéd befejezése. III. fejezet: a szónoki beszéd előadása. Felosztás, a szónoki beszéd irálya (azaz stílusa, az irály nyelvújítási szó volt, de nem vált elfogadottá), az okoskodás szónoki formái (itt szerepel az okkötés, vagyis a szillogizmus, és a dilemma, melyet Névy kétélű okkötésnek nevez, az enthümémát nem tárgyalja), folyékonyság és hangidom a szónoki irályban (részletesen, jó példán foglalkozik a prózaritmussal), hatályosság a szónoki irályban, a szónoki beszéd fajai, úgymint egyházi, politikai, törvényszéki, akadémiai, alkalmi beszéd tehát ötféle beszédet különít el. Az egyházi beszédek alfajai: hitágazati (dogmatikai), erkölcsi (moralis) és fejtegető (homília) beszédek, s ide sorolhatók még a halotti beszédek, de csak azok, amelyek a szertartás részeként tartatnak. Az akadémiai beszéd egyik alfajának tartja az erkölcsi irányú intelmi beszédet, ilyennek tekinti Kölcsey Parainesisét. Másik alfaja az emlékbeszéd, mely tulajdonképp a bemutató beszéd (genus demonstrativum) alfaja (genus laudatorium, azaz dicsőítő beszéd, laudáció). Az alkalmi beszédet társadalmi beszédnek is nevezi, ilyenek: gyász- és ünnepi beszédek, üdvözlő, beköszöntő, megnyitó, bezáró, búcsúbeszédek, katonai és iskolai beszédek. IV. fejezet: a betanulás, V. fejezet: a szavalás: a szavalás feladata, a szavalás elemi feltételei, a helyes szóejtés, a szünetek, az értelmi hangsúlyozás, a szavalás művészi feltételei, a hanglejtés, hangfestés, az időtartam, a taglejtés. VI. fejezet: a szónoklat története. A memorizálással későbbi és mai retorikáink kevesebbet törődnek, ezért ezt a részt közöljük: Útmutatások a betanulásra 1. Terjedelmesebb beszédek betanulását csak élénk, erős emlékezőtehetség bírja meg; minthogy pedig ilyent nem mindenki nyer a természettől, sőt a nyert iselsat- nyulhat kellő gyakorlat hiányában, arra kell törekednünk, hogy gyakorlat által fejlesszük ki az isten adományát, s tegyük erőssé az eredetileg gyenge tehetséget is. E gyakorlatnak azonban lehetőleg rendszeresnek kell lennie. Kevésen és könnyűn, egyszersmind oly műdarabokon kell kezdeni, melyek tartalmuknál és alakjuknál fogva vonzzák, érdeklik lelkünket. Kiválóan a költemények kínálkoznak ilyen gyakorlatra. A rhythmikus beszédben számos támasztékot talál az emlékezet, melyek folyóvá teszik a lélek előtt az egész szöveget. Az időre nézve, mikor legfogékonyabb az emlékezet, nem minden ember természete egyforma; általában az esti órák ajánlatosak, úgy azonban, hogy az este tanultak a következő reggel ismételtessenek. Számtalan tapasztalás mutatja, hogy a kipihent lélek csodálatos élénkséggel idézi vissza a megelőző nap szellemi benyomásait. Hogy a gyakori ismétlés által mindig mélyebben és maradandóbban vésődnek az emlékezetbe a betanultak, mondanunk is felesleges. 2. A gondos szónok már a beszéd tervezésénél és kidolgozásánál is ügyel arra, hogy a betanulás könnyű, a megtartás biztos lehessen. A természetes, átlátszó elrendezés, az egyszerű szerkezet, a főbb eszméknek 135

146 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET kidomborítása nagy szolgálatot tesznek az emlékezőtehetségnek. Azonban a részletekben is lehet könnyíteni a dolgot, éspedig az által, hogy lehetőleg arányossá és rhythmikussá tesszük a beszédet. A dallamos, arányos beszéd, mely tetszetős hangmenetével a fület is kellemesen érinti, különösen a művészileg tagolt körmondatok már alakjoknál fogva is könnyebben beletapadnak az emlékezetbe, mint a rendetlen mondatszerkezet. 3. Tanácsos a beszédet saját kéziratunkból betanulni, mert az ismeretes vonások, a bekezdések, egyes nyomatékos szók helyzete, sőt a netaláni törlések, javítások is megannyi támogatói az emlékezetnek. Addig, míg egy-egy jelentékenyebb részt biztosan el nem tudunk mondani, ne haladjunk más részre; a félig betanultat sokkal könnyebben összezavarjuk az új eszmékkel, mint azt, amit mint biztos sajátunkat mintegy félretehetünk, míg másnak elsajátításával foglalkozunk. 4. Hatalmasan támogatja az emlékezőtehetséget a hallás is. Célszerű ennélfogva, hogy ne csendesen olvassuk a betanulandó szöveget, hanem halk hangon; szavaló hanghordozás ugyan még nem szükséges ekkor, de nem árt, ha már most értelmes hangsúlyozással ejtünk minden szót, mert az így megtanult szöveget sokkal könnyebb aztán kellő szavalati színezéssel tökéletesbítve előadni. 5. A kezdő szónoknak feltétlenül ajánlandó, hogy előadását szó szerint tanulja be. Sokféle körülmény hathat rá zavarólag, s ha teljesen biztosnak nem érzi magát, könnyen kieshetik sodrából. Másrészről azonban önállásra kell törekednie, hogy magát a gondolatot tartsa birtokában, melynek szükség esetében, ha a szóra nézve elhagyja emlékezete, képes legyen más oda illő formát is adni. Az sem felesleges, ha nagy terjedelmű beszéd vázlatát, legalább a fő pontokat kjegyzi a szónok, s ejegyzetet maga elé teszi. A parlamentben rendesen így tesznek a szónokok. Aki például másnak beszédére akar felelni, különösen, ha több pontot akar megvilágítani, cáfolni, helyreigazítani, ily jegyzetek nélkül aligha fogja feladatát teljesen s kellő rend szerint megoldani. Huzamos gyakorlat képessé teszi a szónokot arra, hogy szó szerinti betanulás nélkül, sovány vázlat után, sőt rögtönözve is teljes sikert arasson beszédével. E gyakorlat ugyanis, feltéve, hogy hivatásának él, lelkiismeretes és sokoldalú tanulmányokat végez, otthonossá teszi neki a tért; a hallgatók tekintete nemhogy nem zavarja, sőt lelkesíti őt; a gondolatok csattanó kifejezése pedig mindig akkor terem ajkán, mikor szüksége van rá. És ez az eszményi cél, mely felé már a szónoklat-tanulónak törekednie kell.verbőczy István, a Szónoklattan. Iskolai és magánhasználatra (Budapest, 1870,1878) kötet szerzője, pécsi ciszterci tanár alkotmányos nemzeti életünkjelentékeny tényezőjét látja a szónoklásban. Könyvét azonban nem igazítja még a tantervhez, hiszen anyagába felveszi a stilisztikát is. Művén erősen érzik Szvorényi hatása, tulajdonképpen Szvorényi könnyített kiadásának tekinthető. Az érvelést okkötésnek nevezi, a következőket ismerteti: csonka okkötés (enthymema, okhalmozás [inductio]), okfejlesztés (sorites), hasonság (analogia), szarvas okoskodás (dilemma; a dilemma is kettős, mint az ökör szarva, innen az elnevezés) GÓBI IMRE RETORIKÁJA Góbi Imre gimnáziumi tanár Rhetorika. Agymnásiumok VI. osztálya számára (Budapest, 1888) című könyvénekjellegzetessége, hogy csak a történetírást és a szónoki beszédet tárgyalja retorika címen. Elméleti anyaga rövid és tömör, példatára viszont gazdag, mégpedig a célból, hogy a tanterv előírásának szellemében a tanárok olvasmányokon figyeltethessék meg az elméletet. Góbi az olvasmányokatjegyzetekkel és vázlattal látta el az otthoni olvasás megkönnyítése érdekében. A következő beszédeket mutatja be ily módon: az ifjabb Pitt beszéde a rabszolga-kereskedésről, Perikles beszéde az athéni népgyűlésen 431-ben Kr. e., Deák Ferenc: A közös iskolákról, Antonius beszéde Caesar holtteste felett, Kölcsey Ferenc: Védelem P. J. számára, Plataea megbízottai- nak beszéde, Perikles emlékbeszéde a háború első halottai felett, Eötvös József: A tudomány befolyása az életre, Nikias beszéde katonáihoz. Tematikájának megfelelően a retorika történelmi olvasmányokat is tartalmaz. Az utolsó fejezeta Rhetorikai értekezések címet viseli, és a történetírásról és a retorikáról szóló értekezések kaptak helyet benne. Góbi részleteket közöl Blair Hugó rhetorikai és aesthetikai leczkéiből, Toldy Ferenc Egy pillantás a magyar politikai szónoklat történetére című művéből, valamint közli Csengery Antal Deák Ferenc mint szónok című tanulmányát. Góbi Imre könyvét méltán ajánlotta a tanterv. Egy rövid bekezdést idézünk belőle: Gúny és humor a bizonyításban és cáfolásban. A gúny és humor magában véve nem bizonyít és nem cáfol semmit; de belévegyülhet a bizonyításba és cáfolásba. A régi szónokok, Demosthenes, Cicero s a többiek sokszor nem tartanak mértéket az ellenfél kigúnyolásában; felhordják magánélete botlásait, kalandjait, testük-lelkük fogyatkozásait; kapva kapnak a pletykákon; gyanúsítanak, rágalmaznak, ócsárolnak. Az újabb kori szónokokjobban ügyelnek a társas illedelemre, a 136

147 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET tanácskozó testületek méltóságára. A gúnyolódás, az ellenfél nevetségessé tétele azonban mindig kétes sikerű; elkeseredést, konokságot támaszt, s útját vághatja a meggyőzésnek (capacitálásnak). Egy esetben igazán helyén van: midőn pöffeszkedő álokoskodást, veszedelmes rossz szándékot, célzatos ámítást kell leplezni Dengi János Rhetorikája Dengi János Rhetorika. A prózai műfajok elmélete. Olvasmányokkal s ezek magyarázatával középiskolai használatra (Új kiadás, 1892) című kötete Névy és Góbi műve között helyezkedik el: részletes retorika, mint Névyé; a történetírást és a szónoklattant tárgyalja, mint Góbi, de az értekező prózát is felveszi. Példatárajobban közeledik saját korához: Blair: A szónoklatról s a szónoki mű szerkezetéről, Blair: Démoszthenész és Cicero, Kölcsey Ferenc: A magyar nyelv ügyében, Kossuth Lajos: Örökváltság (hírlapi cikk), Deák Ferenc: Felirati javaslat, Csengery Antal: Deák Ferenc mint ember és szónok, Eötvös József: Elnöki megnyitó, Gyulai Pál: Br. Eötvös József (emlékbeszéd), Schlauch Lőrinc: Hinni és tudni. A beszédekben megjelöli a részeket, az argumentáció helyét, s a beszédek után magyarázatokat és szerkezeti vázlatot közöl PINTÉR KÁLMÁN RETORIKÁJA Pintér Kálmán Rhetorika és olvasókönyv. Iskolai használatra (Budapest, 1895) bevezetésében a prózáról általában, a retorika fogalmáról, a retorikai stílusról és a prózai műfajokról ad áttekintést. A könyv első része az elbeszélő prózát (elbeszélés és történetírás), második a szónoki prózát (az érvelés részletes tárgyalásával), harmadik az értekező prózát elemzi. Az olvasmányok az elmélet fejezeteihez igazodnak. A szónoki művek között vannak egyéni példái: Kölcsey emlékbeszéde Berzsenyi felett, Kölcsey jellemzése Eötvös Józseftől, Eötvös József jellemzése Gyulai Páltól, Deák Ferencjellemzése Csengery Antaltól, Vörösmarty emlékszobránál Toldy Ferenctől KOLTAI VIRGIL RETORIKÁJA Koltai Virgil Rhetorika és olvasmányok a rhetorikához. Középiskolák számára (Budapest, 1901, második, javított kiadás) című kötete felhasználta Acsayt, Négyesyt, Zlinszkyt, Riedlt. Alapos, jó tankönyv, mint a többi. A könyv első része az elmélet. A feltalálásnál (invenció) részletezi a megismerés módját: az indukciót és a dedukciót, valamint a fogalom kifejtését, továbbá a bizonyítást és a megindítást. Ezután következik a szerkesztés (diszpozíció). Ezek az ismeretek minden prózai műre vonatkoznak. Ezt követi a különös rész: A) a leíró művek, B) az elbeszélés, C) az értekezés. A szónoklat a második részben kap helyet, a történetírás után, mégpedig: a szónoki beszéd, tárgya és célja, szerkezete és stílje, a külső hatás eszközei; a szónoki beszéd fajai. Öt beszédet közöl (Kossuth, Deák, Kölcsey, Eötvös, Gyulai), vázlattal és jegyzetekkel. A beszédvázlatok közlése hasznos újítás volt retorikáinkban Bartha György és Tordai Ányos Retorikája Bartha György és Tordai Ányos Retorika a középiskolák V. osztálya számára (Budapest, 1913) című könyvének első részében a szerzők olvasmányokat közölnek, a szónoki beszédeket más-más szempontból elemzik (tárgya, forrásai, szerkezete, előadása, fajai). Alapos,jó retorika, talán az utolsó a részletes, gazdag tartalmú iskolai retorikák sorában RIEDL FRIGYES RETORIKÁJA Riedl Frigyes Rhetorika és rhetorikai olvasókönyv című műve 1888-ban jelent meg először, harmadik, javított kiadása Budapesten, 1897-ben látott napvilágot. Az 1905-ös tantervhez Riedl ismét hozzáigazította könyvét, majd 1926-ban Pintér Jenő dolgozta át, 11., utolsó kiadása 1933-ból való. Csaknem ötven évig használták, kétségkívül az élvonalbeli retorikák közé tartozik, azzá tette Riedl tekintélye és közismertsége, s minden bizonnyal az tény is, hogy pedagógiai meggondolásból gyakorlatias újításokat vezetett be. Ilyen újítás a sok példa, a szemléletes táblázatok, a nagy olvasmányanyag. Minden szavad az értelem kedveért legyen, az értelem pedig az igazság kedveért írja az előszóban megszívlelendő tanácsként. A kötet tartalma: elbeszélő, értekező és szónoki próza, tehát a történetírás, a regény, a beszéd, az értekező próza, a leírás, a levél. Az indoklást az elméleti rész végén olvashatjuk: A prózai műfajok elméletének neve retorika. E szó szorosabb értelemben annyit tesz, mint szónoklattan (rhetor görögül = szónok). Mi azonban bővebb értelemben használtuk a retorika szót. A retorika elnevezésen e szerint nemcsak a szónoklásnak, hanem az összes prózai műfajoknak elméletét értjük. A prózai műfajok közül kiemelten kezeli a történetírást. Az elméleti rész rövid, az 55. oldalig tart, az oldalig olvasmányok kaptak helyet, az elméleti résznek megfelelő elrendezésben. 137

148 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Riedl könyvének elején tárgyalja az invenciót és a diszpozíciót, fejezetei: Feltalálás, szerkezet, stílus; Az írásmű tárgya; Az anyaggyűjtés (itt találhatók a logikai műveletek); Az anyag elrendezése. Ezek a lépések általánosak ugyanis, minden prózai műfajban szükségesek (ezen megoldása feltétlenül eltolja a retorikát a fogalmazástanítás felé). A tankönyv induktív menetű, világosan magyaráz, jó példái vannak; az ismereteket ügyes táblázatokban foglalja össze, ezek a következők: 3.5. táblázat - Az író működése 1. Az anyag feltalálása (Invenció) A működés eredménye A mű tartalma A mű szerkezete A mű fogalmazása 2. Az anyag elrendezése (Diszpozíció) 3. Az anyag kidolgozása (Elokució) 3.6. táblázat - A tapasztalás (az anyaggyűjtés egyik forrása) I. A magam tapasztalata II. Mások tapasztalata a) önkénytelen a) olvasás b) szántszándékos b) társalgás útján 1. megfigyelés 2. kísérlet 3. utazás 3.7. táblázat - Az okoskodás (az anyagszerzés másik módja) I. Fő elmeműveletek II. Segédeszközök a) a következtetés (syllogismus) és a dedukció b) az indukció a) Belső érvek 1. a definíció 2. a divízió 3. az oksági kapcsolatnak 1. a körülményeknek megfontolása (hely, idő, mód stb.) b) Külső érvek 1. törvények 2. a Biblia 3. jeles írók A szerkezet főszabályai: 1. legyen egységes, azaz a mű tárgyára (témájára) vonatkozzék mindaz, amit írunk; 2. legyen kapcsolatos, azaz minden rész függjön össze a megelőzővel és a következővel; láncszem láncszemhez csatlakozzék. Az események egymásból folynak az elbeszélésben, a gondolatok egymásból következnek az okoskodó előadásban. 3. A részek, ámbár kapcsolatosak, mégis határozottan elválnak egymástól. A következő rész ne mondja ugyanazt, mint az előző. 138

149 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET 1. Legyen arányos, azaz minden rész terjedelme feleljen meg fontosságának. 5. A részek áttekinthető módon legyenek csoportosítva: az eseményeket időrendben, a leírt tárgyakat helyzetük szerint adjuk elő. Okoskodásoknál az egyszerű megelőzi a bonyolultabbat, adatoknál az olvasó által már ismert adat megelőzi az ismeretlent. 6. A szerkezet legyen haladó, azaz az olvasó érezze, hogy minden szakasz előbbre viszi, a tárgyra vonatkozólag valami újat mond. Az olvasó tehát folyton jobban és jobban közeledjék a célhoz. 7. A szerkezet legyen kerekded. Az olvasó érezze, hogy a mű folytonosan haladva, tartalmának megfelelően egy bizonyos pontnál befejeződik, és ekképp egy összefüggő, fejlődő, a végén zárt egészet alkot. A szónoki beszédről szóló fejezet tömören tárgyal minden idetartozó tudnivalót. A meghatározás ekképp szól: A beszéd és a történetírás közt tehát az a lényeges különbség, hogy a történetírás elbeszél, hogy felvilágosítson, a szónok pedig érvel, hogy rábeszéljen. A beszédnek legfontosabb részei e szerint 1. a bizonyítás (érvelés), 2. a rábeszélés (akarat megindítása) (24). Bemutatja a beszéd részeit, fajait (politikai, törvényszéki, egyházi, emlékbeszédek, alkalmi beszédek); beszél az írásmű tárgyáról, anyagának feltalálásáról és elrendezéséről (itt kap helyet a szerkezet, a következtetés szillogizmus és dilemma, különféle kombinációi: az epikheiréma, dilemma és soros, a példa; tisztázza az indukció és a dedukció különbségét; bemutatja a belső és a külső érveket. Részletesen tárgyalja a beszéd elrendezését. Az ismereteket az alábbi táblázatban foglalja össze: 3.8. táblázat - A beszéd részeinek táblázatos átnézete I. Bevezetés a) Jóindulat ébresztése (fellépéssel), b) figyelemgerjesztés (tárgyjelentőségével). II. Tétel a) Kitűzött tárgy megnevezése. b) A tárgy felosztása. III. Elbeszélés (Politikai beszédeknél a helyzet rajza.) a) Időbeli, b) térbeli, c) okozati körülmények. IV. Bizonyítás Az érvek felsorolása. (Legerősebb érv a bizonyítás végén.) V. Cáfolás Az ellenérveknek kapcsolatukból való kibontása és megrontása. VI. Befejezés a) Összefoglalás egészen röviden. b) Indulatgerjesztés. A hallgatóság akaratára való hatás és megindítás. Hat beszédet közöl: Kossuth Lajos beszéde a haderő megajánlása végett, Deák Ferenc a felirati javaslatról, Pericles beszéde Athén dicsőségéről, Mily üdvösséges a magunk ismerése (Pázmány Péter), Mirabeau beszéde a rendkívüli adó érdekében, Gyulai Pál beszéde Arany János ravatalánál. A beszédeket római számokkal tagolja (a hosszú beszédeket csak részben közli, tartalmi összefoglalókat ad a kihagyott részek helyén, ez a technika általánossá vált a későbbiekben). A beszédekhez kitűnő vázlatokat és jegyzeteket csatol. Pintér Jenő átdolgozása az évi tanterv nyomán készült. A logikai rész rövidebb benne ZLINSZKY ALADÁR RETORIKÁJA 139

150 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Zlinszky Aladár A prózai műfajok mintái és törvényei. Középiskolák számára (Budapest, 1900) című terjedelmes tankönyve (272 oldal) nagyalakú, modern küllemű, nagyonjó példákat felvonultató alkotás. Előszavában ezt írja: Utasításainkjelölték ki a reformnak útját, midőn a rhetorikát a szónoklat elmélete helyett általában a prózai műfajok elméletévé tették. Ebben iskolakönyveink megelőztéka külföldi hasonló rhetorikákat, melyek még mindig csupán a szónoki beszéd elméletével foglalkoznak. Az ókornak a könyvnyomtatás feltalálása előtt mindene az élőszó volt, az ismeretek terjesztésére egyetlen eszköze a beszéd, nem csoda, hogy előkelő helyet juttatott neki szellemi életében. De ma, a papír és a könyvek korában, az írott szó fontosabb lett az élőnél, s bár a magyar szellemi élet fejlődésének jelentékeny része szónoklatban hangzott, a többi prózai műfajok is teljes érvényre emelkedtek. A tudomány terjedésével és a történeti tudat felébredésével az értekező és elbeszélő próza hasonlójoggal követel helyet magának. Olyan megállapításokat fogalmaz újra, melyek márjó ideje benne vannak retorikatanításunkban. Retorikája olvasmányokra és elméleti részre oszlik. Az általában olvastatott szónoki beszédeket közli a levelek, naplók, a történeti olvasmányok és az értekezések mellett. A szerkezet különös alakjai cím alatt mutatja be az elbeszélő, az értekező, a szónoki, a párbeszédes alakot, valamint a levélalakot. A feltalálásról szóló fejezetben olvashatjuk az elbeszélést, az okoskodást (a belső és a külső érveket) és a megindítást NÉGYESY LÁSZLÓ RETORIKÁJA Négyesy László Rhetorika. Prózai olvasmányok. Elmélet. Gymnasiumok és reáliskolák V. osztálya számára (Budapest, 1901) című könyvének erénye világos, szép, olvasmányos stílusa. Annyiban induktívjellegű, hogy elöl vannak benne az olvasmányok, utána az elméleti rész. Négyesy könyve tehát olvasmányokra és elméleti részre oszlik. Az olvasmányok szerkezete: I. Elbeszélések (itt kapott helyet a történetírás), II. Értekezések, III. Levelek (római és magyar levelek nagy gyűjteménye), IV. Irányművek (például erkölcsi intelmek), III. Beszédek (Emlékbeszéd Kazinczy Ferenc felett Kölcseytől, Emlékbeszéd Körösi Csoma Sándor felett Eötvöstől, A nemzeti védelemről. Kossuth beszéde július 11-én, Deák Ferenc első felirati beszéde, Emlékbeszéd Arany János ravatalánál Gyulaitól, Beöthy Zsolt Ezredévi ünnepi beszéde, Pericles halotti beszéde Thukydidesből). Az elméleti rész első fele általános szerkezettan (ez Négyesy régebbi szerkezettanának beolvasztása), második fele a prózai műfajok alkotását tárgyalja, ezek: a leírás, azelbeszélés, az értekezés, a beszéd, az irányművek; a felépítés tehát követi az olvasmányokat. Az Általános szerkezettan három nagy fejezetből áll. I. Az előadás nemei és formái című fejezet először az előadás három főnemét határozza meg, ezek: 1. a közlő (elbeszélő), 2. az értekező (megbeszélő), 3. a rábeszélő előadás. Az előadás formái: a folytonos előadás és a beszéltető forma. A közlés formái az élőszó és az írás (nyilvános olvasmány, levél). II. A belső rend (szerkezet) a következőket tárgyalja: a gondolatok egymásutánja, egység, haladás, folytonosság, teljesség, tagoltság (részek), a részek rendje, a szerkezet, a kezdet, a végpont, a szerkezet három fő mozzanata, a szerkezet elve a dolgozat célja szerint. III. A feltalálás: a mű eszméje, a tartalom feltalálása, az ismeret, a tapasztalati ismeret, az elméleti ismeret, az inductio, a deductio, a meghatározás, részelés és felosztás, képzelet, érzelmek, ítélet és ízlés. A logikai műveletek tehát az invenció részét képezik Négyesy művében, éppúgy, mint Riedlnél. A beszéd című fejezet részei: a beszéd fogalma (a beszéd élőszóbeli rábeszélő mű), a beszéd fajai politikai, törvényszéki, egyházi, akadémiai, alkalmi), a beszéd tartalma (gondolati, érzelmi), a beszéd szerkezete, a szónoki előadás. (Érdekes, hogy a szónoki előadás teljességgel háttérbe szorul, mindössze egyetlen bekezdés.) A századforduló után számos kisebb-nagyobb retorika született. A középfokú tanítóképzők számára nagyon lecsökkentették a retorika anyagát. Bánóczi József Weszely Ödön műve iskolát teremtett: Poetika, retorika és olvasókönyv. Budapest, A logikai elemeket egyáltalán nem tárgyalják, s kialakítják azt a modellt, amely máig is él az alsó fokú fogalmazástanításban: az írásmű tárgya, a cím, az alapeszme, az írásmű anyaga, az anyag föltalálása, a tapasztalás, az elmélkedés, az anyag elrendezése, a szerkezet, a kidolgozás, az előadás módjai (közlő, értekező, rábeszélő). Vannak olyan tanítóképzős retorikák, melyek tulajdonképpen olvasókönyvek, alig van bennük elméleti ismeret (ilyen például Sarudy Ottó tankönyve) Az átalakult retorikák Az évi tanterv a gimnázium 5. osztályában hagyta a retorikát (ez a mai 9. osztálynak felel meg). Az anyanyelvi tanulmányok sorrendje a következőképpen alakult: a nyelvtan tanítása az elemi iskola 2. osztályában kezdődik el, s a nyelvtan adja a gimnázium első három évének anyagát. A negyedik osztály anyaga a stilisztika, 140

151 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET mely arra tanít, miként válik előadásunk élőbeszédben vagy írásműben egyaránt világossá, szabatossá és magyarossá, sőt művészibb alakjában szemléletessé, elevenné, és végül miként nyerhet esetleg beszédünk az elevenség mellett ritmikus tagozódást is, amidőn aztán az előadás módját már versesnek nevezzük. (Ady- Lengyel 1928, 4) Az 5. osztály anyaga a retorika, a 6.-é a poétika, s az utolsó két évben a diákok irodalomtörténetet tanulnak. A retorika tárgya: 1. az írásművek szerkezete, 2. a prózai műfajok, tehát tárgyában lényegében nem változott, módszerében azonban nagyon átalakult, mivel retorikai magyarázatokká süllyedt. Megbomlott az elmélet és a gyakorlat egészséges egyensúlya, a gyakorlat került előtérbe (Grétsy 1968). Ez a szemlélet beleillett a két világháború közötti korszak pedagógiájába, az akkori fogalmazástanítás az élményt hangsúlyozta, az érdekes témát, az ötleteket, nem pedig a szerkezetet ALSZEGHY ZSOLT ÉS SÍK SÁNDOR RETORIKÁJA Alszeghy Zsolt és Sík Sándor Retorika a gimnázium, reálgimnázium és reáliskola V. osztálya számára (Budapest, 1928) című tankönyve az új, évi tanterv alapján készült, az iskolai retorikák utolsó típusa. Két részből áll, első része a szöveget tartalmazza, a második az elméleti rész. A szövegek felosztása: leírások, történeti olvasmányok, értekezések, szónoki beszédek (Isten igéjének hallgatása, Pázmány; A haza védelméről, Kossuth; A felirati javaslatról, Deák; Kazinczy Ferencről, Kölcsey; A tudomány nemzeti hivatása, Eötvös; Arany ravatalánál, Gyulai; Rákóczi koporsójánál, Prohászka; A trianoni békéről, Apponyi). A hosszú beszédeket tartalmi magyarázatos rövidítéssel közlik, mindenütt vannak lábjegyzetek. A beszédek után következik a retorikai vázlat, a beszéd részei és a logikai műveletek feltüntetésével. A retorika itt is a prózai írásművek elméleteként tárgyaltatik, a tankönyv ennyiben követi elődeit. Tartalmi részletességben azonban már más: erősen redukálja a retorikai ismereteket, másrészt szétszórja és az egyéb prózai művek tárgyalásába építi be őket. Ezáltal erősen fogalmazástanítássá válik. Felépítése a következő: Az írásmű Tárgy, tartalom, alapeszme; Az írásmű forrásai (a tapasztalás, az okoskodás); A szerkezet. Az írásmű célja: Az írásmű vagy elbeszél valamit, vagy megbeszél valami tételt vagy dolgot, vagy rábeszél bennünket valami cselekvésre. Ezt a hármas célkitűzést vévén alapul, az írásműnek három faját vesszük fel: az elbeszélő (leíró és történeti), a megbeszélő (értekező), a rábeszélő (szónoki) írásművet. A szerzők az értekezés kapcsán mutatják be az induktív és a deduktív módszert (itt tárgyalják igen röviden a szillogizmust), a meghatározást, a külső érveket. Az értekezés formája és fajai című fejezetben az értekezésnek három formáját különböztetik meg: folyóbeszédes értekezés, párbeszédes értekezés és levél. A tartalom feldolgozásának módját tekintve az értekezésnek négy fajtáját különböztetik meg, ezek: a tanulmány, az esszé (még essay-nek írva), a cikk és a bírálat (kritika). A rábeszélő írásmű a szónoki beszéd. Az első fejezet a szónoki beszéd feltételeit (megjelenés, hangstílus, anyag, elrendezés) taglalja. Ez a korszak az intuitív, élményszerű fogalmazások íratásának korszaka. Ennek megfelelően a retorikában erősen csökken a retorika logikai része, és erősen kiemelődik a tömegre hatás jelentősége. Ez az erősen csökkentett anyag mentődött át az 1950 utáni korszakba fogalmazástanítás címén, a szónoki beszédek, az értekezések és a történetírás tárgyalása nélkül, csak az elbeszélésre, a leírásra és a levélre összpontosítva. A szónoki beszéd szerkezetének tárgyalása érdekes, a sorrend: a szónoki beszéd célja, a részletek, a befejezés, a bevezetés, a tárgyalás (egy féloldalnyi az érvelés), a közönség. Az utolsó részt idézzük: A közönség. A tárgyalás anyagának megválogatását a szónok a közönséghez szabja. A műveltebb közönség más érvelést kíván, mint az egyszerű hallgatóság; amaz az elme finomabb műveleteit is megérti, és követni tudja, emez egyszerű, közérthető gondolatokat kíván. A szónoki beszéd tömeghez szól; a tömegnek pedig más a lélektana, mint az egyes emberé. Elsősorban kevesebb az ellenálló képessége: könnyebben hajlik, jobban alkalmazkodik a lelke, de csak a tömegérzések irányában; az egyének érzése elnémul a tömeg érzésével szemben. A tömeg lelkületének egyik vizsgálója így érteti meg ezt a jelenséget: ha két ember egy vadon erdőn keresztül egy irányban halad, anélkül, hogy tudnának egymásról, és mindketten meglátnak egy fenevadat, mindkettőjükben egyenlő rémület támad. De ha észreveszik egymást, egyszeribe bátrabbak lesznek. A tömeget könnyebben keríti hatalmába az érzés, mint az értelem. Jobban megragadja tehát az, amit magára nézve előnyösnek tart, mint az, ami feltétlenül igaz. Alapjában mindent a maga közös érdekéhez mér, de nem annyira az értelmével, mint inkább a szívével. [...] 141

152 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET A tömeg fölött a szónoknak uralkodnia kell; uralkodik azzal, hogy a maguk emberének tudják, akitől tehát magukra csak jót várhatnak; mélyebbre és messzebbre ellátónak ismerik, akitől tanulhatnak; az ügyet, amelyről szól, a maguk ügyének tekintik. A szónoknak e három gyeplőt kell megtartania vagy ügyesen kivetnie ahhoz, hogy sikere legyen. Kisebb számú hallgatóság meghittebb, elvont érvekkel dolgozó, finomabb kidolgozású beszédet követel; a szónok mélyebbre ereszkedhetik problémájában, úgy, mintha csak egyes emberrel váltana szót. A tömegben az egyesek közösséggé kovácsolódnak, elmosódnak az egyéni színek, jobban uralkodnak az általános emberi vonások. A szónoknak erre a közös emberi magra kell építenie. A tömeg nem viseli el a túlzsúfoltságot, mert az a látást korlátozza; nem bírja el az elmélet túlsúlyát; sikertelen marad vele szemben az elvontság; a beszédben is életnek kell lennie, érzéstől lüktető életnek, amelyet a tömeg a maga életévé tudjon tenni. Ezt az életet elsősorban az érzés adja meg; az érzés, amely a szónok meggyőződéséből árad, és uralkodik a közönségen is. Ezért fontos, hogy a közönség a szónok szavát a meggyőződés szavának tudja és érezze, mert hit nélkül hitet sugá- roztatni nem lehet. Ha meg akarsz ríkatni, előbb sírnod kell magadnak is. (Horatius) ADY LAJOS ÉS LENGYEL MIKLÓS RETORIKÁJA Ady Lajos és Lengyel Miklós Retorika a középiskolák V. osztálya számára (Budapest,1928) című köteténekjó meghatározásait többször idéztük. Ady Lajos a költő testvére-először Endrei Ákossal írt középiskolai retorikát, mely 1914-benjelent meg. Most a nagyon sikerült, átdolgozott változatot idézzük. Ez a változat azértjó, mert megtartja a retorika lényegét, de úgy, hogy szemléletes lett és olvasmányos: gyerekeknek szóló nyelven. A szerzőpáros a retorikát egyértelműen fogalmazástanításként fogja fel: A retorikai tanulmányok célja. Ez évi munkatervünk ismét továbbvisz egy lépéssel a nyelvi tanulmányainkban. Tavaly az írásműnek főleg a külseje, megjelenési formája érdekelt bennünket; azt kutattuk, miként fejezhetjük ki gondolatainkat és érzéseinket világosan, szabatosan és magyarosan. Ez évben pedig az írásmű belső alakjának a törvényeit fogjuk tanulmányozni, azokat a szabályokat, amelyek szerint elhelyezést nyer az írásművek tartalma. A retorika felosztását a szerzők táblázatban foglalják össze: 3.9. táblázat - A teendő A munkálat neve Az eredmény Gyűjtés Feltalálás (invenció) Tartalom Elrendezés Megszerkesztés (diszpozíció) Szerkezet Szavakba foglalás Előadás (elokúció) Stílus A szerzők nagy erénye, hogy törekszenek a pontos megnevezésekre és a fogalmak világos tisztázására. Az írásművek szerkezete című nagy fejezet első részének a felépítése a következő: I. A tartalom összegyűjtése (invenció) 1. Tárgy és tartalom 2. Az írásművek felosztása tárgyuk szerint 3. Az írásmű tartalma 4. Az írásmű tartalmának forrásai 5. A tapasztalás (a megfigyelés, a kísérlet; a források) 6. Az okoskodás A) A következtetés I. Az indukció 142

153 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET II. A dedukció (szillogizmus, a rövidített szillogizmus vagy enthymema, a kibővített szillogizmus vagy poliszillogizmus és epicheiréma, a kettős szillogizmus) B) Az okoskodás rendező munkálatai (a meghatározás, a felosztás, az oksági kapcsolat) Az írásművek szerkezete című fejezet második része az elrendezés, hasonlóképpen világos felépítésű és megfogalmazású. Ezután következik a prózai műfajok bemutatása. A következő beszédeket közlik, a végükön igenjó vázlatokkal: Thukydides: Pericles halotti beszéde, Kossuth Lajos: A haderő megajánlásáról, Apponyi Albert gróf: Ünnepi beszéd Kossuth Lajos budapesti szobrának leleplezésén, Deák Ferenc első felirati javaslata, Vaszary Kolos: A millennium ünnepére, Beöthy Zsolt: Ezredévi ünnepi beszéd, Eötvös József báró: Emlékbeszéd Kőrösi Csoma Sándor felett, A tudomány nemzeti hivatásáról, Kölcsey Ferenc Parainesiséből, Emlékbeszéd Kazinczy Ferenc felett, Shakespeare Julius Caesarjából Antonius beszéde DROZDY GYŐZŐ RETORIKAI SEGÉDKÖNYVE Drozdy Győző műve, Az ékesszólás tudománya (1939) négykötetes gépirat, kereskedelmi forgalomba nem került, előszava szerint barátainak készítette. A viszonylag rövid elméleti bevezetőt hatalmas példatár, aforizmák, közmondások, bölcs mondások és különféle, a szónoklatban felhasználható idézetek tömege követi. A kötet kincsesbánya, amit ma is hasznosítani lehetne. Ilyen kitűnő könyv még Bognár Elek A szónoklás és előadás művészete című terjedelmes, jól illusztrált munkája, valamint Szabó József A szónoki taglejtése (1941) A nagyközönségnek írt retorikák Úgy tűnik, ebben a korszakban nem volt szükség a nagyközönségnek írt retorikákra. Az érettségizett emberek akik a hivatalokat betöltötték, s felkészültek a formális nyelvhasználati színtéren való szereplésre a gimnáziumban megtanulták a retorikát. A politika színterén jelentkezett azonban egy új osztály, a munkásság. A szervezett mozgalmi életben szükség volt retorikai ismeretekre, hiszen az agitátoroknak rendszerint nem volt középiskolai végzettségük. Ezt az igényt elégíthette ki Vanczák Jánosnak, a vas- és fémmunkás szövetség titkárának kis könyvecskéje, a Gyakorlati szónoklattan munkások számára (Budapest, 1907). A könyv első része a retorikai ismeretek praktikus és rövid ismertetése, második részében (a oldalig) mintabeszédek találhatók. Van közöttük értekezleten, gyűlésen elmondható beszéd, május elsejei beszéd, előadás a nyolcórai munkaidőről, az általános választójogról. A munkásszónok tárgyai a következők: 1. az egyszerű agitatorikus beszéd, műhelyek értekezletein, szakmák gyűlésein a munkaviszonyokról, keresetről, életszükségletekről és a küzdelemről, amelyet folytatni kell, hogy a munkásság igényei kielégítést nyerjenek. 2. A politikai mozgalom ismertetése, a pártirodalom propagálása, a polgári politikai pártok és az uralkodó társadalmi osztályok ténykedésének kritikája nyilvános gyűléseken, a pártprogram, gazdasági küzdelem ismertetése stb. Ezek a szempontok élednek újra az 1950 utáni pártállami korszak retorikájában FELHASZNÁLT IRODALOM Acsay Ferenc (1889) A prózai műfajok elmélete. Budapest. Adamikné Jászó Anna (1990) Az anyanyelvi tárgyak tanítása a népiskolában 1868-tól 1905-ig. Budapest. Ady Lajos Endrei Ákos (1914) Retorika. A középiskolák V. osztálya számára. Budapest, Athenaeum. Ady Lajos Lengyel Miklós (1928) Retorika. A középiskolák V. osztálya számára. Budapest, Athenaeum. Alszeghy Zsolt Sík Sándor (1928) Retorika agimnázium, reálgimnázium és reáliskola V. osztálya számára. Budapest, Szent István Társulat. Babics (Babits) Mihály ( ) Stilisztika és retorika a gimnáziumban. Egy tantárgy filozófiája tanulók számára. In Fogarasi M. Kir. Állami Főgimnázium értesítője, 3 14; második: 1910, Nyugat, I ; harmadik: 1924, Irodalmi nevelés. Irodalmi problémák, Bánóczi József Weszely Ödön (1905) Poétika, retorika és olvasókönyv a tanító- és tanítónőképző intézetek II. osztálya számára. Budapest. (Második kiadás: 1908) Bartha József Prónai Antal (1904) Retorika a középiskolák V. osztálya számára. Budapest. (Ötödik kiadás: 1926) 143

154 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Bencze Lóránt (1996) Mikor, miért, kinek, hogyan? I. Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban kötet. Budapest, Corvinus Kiadó, Bognár Elek (1940) A szónoklat és előadás művészete. Budapest. (Ötödik kiadás: 1944) Corbett, Edward P. J. Connors, Róbert J. (1999) Classical rhetoricfor the modern student. 4. kiadás, New York, Oxford University Press. Dengi János (1890) Rhetorika. A prózai műfajok elmélete. Budapest, Eggenberger. (Harmadik kiadás: 1892) Drozdy Győző (1939) Az ékesszólás tudománya kötet. Budapest. Gaal Mózes (1899) Kis magyar retorika. Pozsony-Budapest, Stampel. (Második kiadás: 1911) Gáspári László (1988) Retorika. Budapest, Tankönyvkiadó. Góbi Imre (1888) Rhetorika. Agymnásiumok VI. osztálya számára. Budapest, Franklin Társulat. (Harmadik kiadás: 1908) Jády József (1876) Ékesszólástan. Tanodai és magánhasználatra. Pápa. (Második kiadás: 1883) Koltai Virgil (1900) Rhetorika és olvasmányok a rhetorikához. Budapest, Athenaeum. (Második kiadás: 1901) Kürcz Antal (1867) Olvasmányok műfajilag rendezve. Pest. Laky Demeter (1864) Ékesszólástan. Pest. Négyesy László (1901) Rhetorika. Budapest, Lampel. (Negyedik kiadás: 1912) Névy László (1878) Rhetorika. A prózai műfajok elmélete. Budapest, Eggenberger. (Negyedik kiadás: 1895) Pintér Kálmán (1895) Rhetorika és olvasókönyv. Budapest, Hornyánszky. (Második kiadás: 1900) Répássy János (1873) Irály-, költészet- és szavalástan. Eger. Riedl Frigyes (1888) Rhetorika és rhetorikai olvasókönyv. Budapest, Lampel után Pintér Jenő átdolgozásában. (Tizenegyedik kiadás: 1933) Sarudy Ottó (1904) Poetika, retorika és olvasókönyv a tanító- és tanítónőképző intézetek II. osztálya számára. Budapest. Sloane, Thomas (2001) Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press. Szvorényi József (1851) Ékesszólástan. Eger. Verbőczy István (1870) Szónoklattan. Tanodai és magánhasználatra. Pécs. (Második kiadás: 1878) Vígh Árpád (1981) Retorika és történelem. Budapest, Gondolat Kiadó. Whately, Richard (1872) Logic. Rhetoric, London, Charles Griffin. (Tízedik kiadás, első kiadás: 1828) Zlinszky Aladár (1900) Rhetorika. A prózai műfajok mintái és törvényei. Budapest A RETORIKA A PÁRTÁLLAMBAN ( ) Az 1948-tól 1989-ig, a rendszerváltásig terjedő korszak két szakaszra bontható: az 1970-ig tartó kemény diktatúrára és az utána következő enyhébb időkre, a puha diktatúrára. Az első korszakban a retorika alárendelődött a pártmunkának, az agitációspropaganda tevékenységnek. A második korszakban már kezd feltámadni az igazi retorika, bár a fogalma körül sok a félreértés, s ezek máig nem oszlottak el. Mint láttuk, a hazai retorikaírás mindig tartotta a kapcsolatot a nyugat-európai szakirodalommal, a klasszikuson kívül elsősorban az angol szakirodalom hatott rá, de a magyar retorikusok jól ismerték a korabeli német és francia műveket is. Ezakapcsolat 1950-ben megszakadt, nem jutottak el Magyarországra olyan szerzők munkái, mint Stephen Toulmin, Chaim Perelman, valamint az utánuk következő nemzedék írásai. Ez az elszigeteltség is 144

155 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET hozzájárult a retorika körüli olyan téveszmék kialakulásához, mint hogy a retorika csak beszédtechnika, csak hordószónoklás, csak a megtévesztés a célja (Wacha 2002). A retorika iskolai tanítása 1950-ben megszűnt. Az évi tanterv az általános gimnázium számára már csak nyelvtant tartalmaz. A négyosztályos gimnáziumi tananyag felépítése a következő: 1-2. osztályban leíró nyelvtan, 3.-ban a szó alakja és jelentése, szóalkotás, 4.-ben nyelvtörténet és nyelvjárások. Nincsen se stilisztika, se retorika. Az oktatásirányítók érezték ennek az állapotnak a lehetetlenségét, ezért 1964-ben a tanterv már előírta a szerkesztéstant, az évi tanterv felvette a stilisztikát, végül a évi kerettanterv a 10. osztályra (ez a klasszikus gimnázium 6., a négyosztályos gimnázium 2. osztályának felel meg) egy félévre előírta a retorikát. 1. A retorika helyzete a pártállami korszak első felében sajátosan alakult ben mint láttuk iskolai tanítását megszüntették. Az 1964-ben bevezetett szerkesztéstan a középiskolák 2. osztálya számára némiképp felélesztette, de alacsony óraszáma és a folyamatból való kiszakítottsága miatt ez a tantárgy nem oldott meg semmit (az alsóbb osztályokban addig is kellett tanítani a fogalmazások szerkesztését, ez a szerkesztéstan már későn került a tanulók elé). A retorika a mozgalmi életben tovább élt, s alárendelődött a kommunista párt agitá- tori feladatának, kimerült a propagandisták képzésében (ez a cél már régebben is megvolt, vö. Vanczák János retorikájával). A tendenciózusság a leginkább a beszédfajták kijelölésében nyilvánult meg. Ha eltekintünk a tendenciózusságtól, e retorikai könyveknek volt egy nagy pozitívumuk: a népművelés, s benne a nyelv művelése, pallérozása. Átveszik tehát a tankönyv szerepét, tanítanak, felvilágosítanak, s ez minden időben önálló és fontos feladat. Értékelésükkor ezért szét kell választani a politikát és a szakmát. Kétségkívül tükrözi a pártszellemet a Nyelvtan stílus szónoklás című könyv (Kossuth Kiadó, 1960). Előszava világosan fogalmaz: Ezt a könyvet felnőtteknek szántuk, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy beüljenek az iskola padjaiba, akik azonban rajta vannak, hogyírásos ésélőszavas kifejezési módjukat javítsák és fejlesszék. Számos dolgozó, aki akár a népgazdaság területén, akár a hivatali és társadalmi élet különböző pontjain belenőtt egy-egy felelősségteljes munkakörbe, gyakran nyelvi-stilisztikai nehézségekkel küzd, amikor írnia, diktálnia, vagy a nyilvánosság előtt szólnia kell, s esetleg nemegyszer kénytelen olyan kritikát hallani, hogy írása»papírízű, erőtlen, hogy beszéde unalmas, jellegtelen, nem ösztönöz tettekre stb. A megfogalmazás eufémizmusát belenőtt egy felelősségteljes munkakörbe ma már nem mindenki érti: arról van szó, hogy pártkáderek vezető pozícióba kerültek iskolázottság, gyakran érettségi nélkül, s tekintélyüket nemigen őrizhették meg, ha képzetlenségük nyilvánosságra került. Ezért szerveztek számukra retorikai tanfolyamokat, írtak elő különféle gyorstalpalókat. A Nyelvtan stílus szónoklás célja is a szintre hozás, első része a fogalmazás művészete és a szónoki művészet, második a nyelvtanhoz kapcsolt nyelvhelyesség, helyesírás és stilisztika. A könyv nyelvi-nyelvtani része kitűnő, a kor jeles tudósai írták, s szándéka is helyeselhető: manapság is ráférne a nyelvi képzés korunk műveletlen politikusaira és televíziós sztárjaira. Erőteljesen hangsúlyozzuk, hogy a nyelvművelés sosem volt politikai kérdés, sosem volt a hatalom kiszolgálója. Népművelői feladat, melyet az adott korszakban adott körülmények között lehetett művelni. Szakmai szempontból a fogalmazási-retorikai rész is sikerült, de magán viseli korának jellegzetességeit (a nyelvtan és stilisztika végül is politikai szempontból semleges terület); ne felejtsük el, hogy 1956 után és az 1963-as amnesztia előtt vagyunk. A fogalmazást taglaló rész a szerkesztéstani ismereteken kfvül a vázlatot és néhány fogalmazásfajtát tárgyal, ezek: a lefrás, a jellemrajz, a kádervélemény, az elbeszélés, a jelentés, a levél, az életrajz, ajegyzőkönyv, a kivonat vagyjegyzet, a közlemény és érte- sftés, az értekezés. A szerző tárgyilagos, szakszerű ismereteket közöl, példái mindig kitűnőek, nyilvánvalóan az a célja, hogy a jó mintákat a pártmunkások követhessék. A korszak tipikus műfajának, a kádervéleménynek mintaszövegét adjuk közre (készítőjének igen nagy a felelőssége, tömörnek és egyértelműnek kell lennie imigyen szólnak a tanácsok): KÁDERVÉLEMÉNY Nagy István elvtársról Nagy István elvtárs, aki jelenleg 27 éves, három éve dolgozik üzemünkben mint esztergályos szakmunkás. Ez idő alatt öntudatos, megbfzható munkaerőnek bizonyult. Őszinte ember, aki véleményét minden helyzetben bátran kimondja. Megnyilatkozásában azonban nemegyszer túlságosan heves. Mentségére szolgálhat, hogy szavait, bírálatait segítő ésjavító szándék vezeti. 145

156 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Tagja az üzem egyik legjobb eredménnyel dolgozó brigádjának. Munkaíegyelméért, hozzáértéséért, segítő készségéért munkatársai szeretik és becsülik. Családi életével példát mutat: két gyermekével sokat törődik. Felesége az Élelmiszeripari Minisztérium Tejipari Igazgatóságánál bizalmas munkakört tölt be. Egyébként Az élelmiszeripar kiváló dolgozója". Nagy István kiváló szakember, kétszeres újító, és maga is a szakma kiváló dolgozója cím birtokosa. Nézete szerint a szakmai fejlődésben nem lehet megállás. Állandó látogatója a szakmai továbbképző tanfolyamoknak. Munkája mennyiségi és minőségi tekintetben is figyelemre méltó. Különösen a görbetengelyek megmunkálásában ért el jó eredményeket. Tejesítménye 110% körül mozog. Tudását az egyetemen szeretné fejleszteni. Felvételét kérte a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karának levelező tagozatára. Nagy István két éve tagja az MSZMP-nek. Három éve vesz részt üzemünk KISZ-szervezetének munkájában. Ennek vezetőségi tagja, és szerkesztője egyik alapszervünk faliújságjának. Az újság az ő munkája nyomán érte el szellemében és formájában azt a színvonalat, amelyet vártunk tőle. Különféle társadalmi munkákért több ízben részesült dicséretben. Részt vett a József Attila olvasómozgalomban is, és elérte az arany fokozatot. Példája többekre buzdítólag hatott. Fentiek alapján Nagy István elvtársat alkalmasnak tartjuk az említett egyetemen való továbbtanulásra, és ezért felvételrejavasojuk. (Dátum) (Aláírások) A kádervélemény a korra jellemző sztereotípiákat tartalmazza, bizonyára feltűnik az olvasónak, hogy egy szó sincs benne Nagy István iskolai végzettségéről egyáltalán van-e érettségije, matematikai tudásáról (mai terminussal azt mondhatnánk, hogy megszegi a mennyiségnek Grice-féle maximáját). A könyv értekezésről szóló fejezete tartalmazza az érvelésről való tudnivalókat: Az állásfoglalást meg kell indokolni, alá kell támasztani. Az érvelés annál hatásosabb, minél jobban tanulmányozta az értekező a téma szakirodalmát, minél több tényanyagot gyűjtött össze. Ezeknek birtokában sikeresen kell az esetleges ellentétes véleményekkel vitáznia: az ellenvetéseket logikus és szakszerű cáfolással meg kell semmisíteni. Végül képesnek kell lennie arra, hogy fejtegetéseinek, bizonyításának végső következményeit levonja és összegezze. Sajnos, teljes egészében hiányzik a régi retorikák logikai anyaga, az érvelési technikák ismertetése, ezzel szemben a következőjó tanács olvasható: A fenti kívánalmaknak csak úgy tudunk eleget tenni, ha szüntelenül tanulmányozzuk a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szilárd eszmei állásfoglalását tükröző írásait, eljárásait, és azoknak ismeretében igyekszünkjó munkamódszert kialakítani a magunk számára. (97) A marxista sztereotípiák alkalmazását két okból is javasolták: egyrészt nehogy önálló gondolata legyen bárkinek is, másrészt a beszélő védeni tudja magát, ha felelősségre vonják. Azt megértjük, hogy a képzetlen embereknek sok mintabeszédet kell adni (ezt tette Vanczák is), de azt már kevésbé, hogy az érvelésben is a mintára, vagyis a marxizmus-leninizmus szalonképes klasszikusaira kellett támaszkodni (ott is változott a személyek idézhetősége a koncepciós perek függvényében). A szónoki művészetről szóló fejezet három nagy részből áll: a) a szónoklatra való felkészülés (a beszéd céljának meghatározása, a téma körülhatárolása; az anyaggyűjtés; a szerkezet kidolgozása), b) a szónok nyelve és stílusa, c) az előadásmód (a szónoki beszédmodor, gesztikuláció és arcjáték). A beszédfajtákról nincs szó, hiszen a beszéd azonossá válik az agitációs-propaganda beszéddel (szó sem lehet egyházi vagy törvényszéki, de még tanácsadó beszédről sem). Különösen fontos szerepet töltött be a szónoklat attól kezdve, hogy a politikaitársadalmi harcok porondján megjelent a munkásosztály. A dolgozó tömegek nevelésének, a forradalmi eszmék terjesztésének, a kizsákmányolás elleni harcokra való mozgósításnak leghatásosabb eszközévé vált az agitátorok, a szónokok szava. E küzdelmek során főképpen tartalmában és részben formájában is új ékesszólás született; ennek egyik legkiválóbb művelője Lenin volt, aki mint propagandista és agitátor igen magas színvonalra emelte a szónoklás művészetét. (108) Érdekes, hogy a fogalmazási részben ajegyzetelés milyen hangsúlyt kap; a jegyzetelés kétségkívül nagyon fontos, mindenkinek ismernie kell a technikáját. Itt azonban a korszokásról is szó van: a Központi Bizottság anyagait az alsóbb és még alsóbb szintek párttitkárai kijegyzetelték, és a gyűléseken visszamondták. Olykor egy ember háromszor is végighallgatta ugyanazt: például egy iskolaigazgató a tanács oktatási bizottságában, az iskola vezetőségi ülésén, majd a tantestületi ülésen; ha szerencséje volt, s kiemelt pártbizottsági tag is volt, még több ismétlésre nyílt alkalma. Az ismétlések számát az is növelte, ha egy kerület összes tantestületének volt egy plenáris délelőttje, s azután az egyes iskolákban kellett megvitatni a hallottakat. Tudományos fórumokon már nagyon korán szóvá tették a stílus és a hangzó beszéd siralmas állapotát (az es budapesti nyelvművelési ankéton, 1959-es pécsi stilisztikai és az 1965-ös egri beszédművelő konferencián). 146

157 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET A kritika és a helyzetfelmérés nyomán fellendült a nyelvművelés, a stilisztika és a beszédművelés (Fábián 1984, Grétsy 2000). A nyelvművelés kérdésköre az ókortól kezdve a retorikába tartozik, a helyes nyelvhasználat ugyanis feltétele a nyilvános megszólalásnak. Ismeretes Arisztotelész tanácsa: kergesd ellenfeledet nyelvhelyességi vétségbe, s azonnal nyert ügyed lesz. A stílus alapkövetelmény, ezért a nyelvhelyességgel foglalkozó fejezetnek helye lehet mint fentebb is láttuk-egy retorikában. Az iskolában a nyelvhelyesség a retorikait megelőző grammatikai stúdium témája, éppen ezért a régi iskolai retorikákban nincs helye, vannak azonban nyelvművelő tanácsok a nagyközönségnek, a magánhasználatra írt retorikákban, például Szeberényiében. A nyelvművelés története fel van dolgozva (Fábián 1984). A rendszerváltozás előtt és után sok nyelvművelő kiadvány látott napvilágot, itt nem részletezzük őket. A figyelmet azonban kissé előre szaladva az időben felhívjuk rájuk, és elsősorban a Nyelvművelő kézikönyvet (1-2., 1980, főszerkesztő Grétsy László és Kovalovszky Miklós), a Nyelvművelő kéziszótárt (1996, szerkesztette Grétsy László és Kemény Gábor), az Édes Anyanyelvünk és a Magyartanítás című folyóiratokat ajánljuk. Ezenkívül haszonnal és élvezettel forgathatja mindenki Grétsy László Anyanyelvi őrjárat 1-2. című kis köteteit, a bennük lévő rövid írások retorikai szempontból is remeklések. A helyes kiejtés tulajdonképpen a nyelvművelés része, de szorosabb szálak fűzik a retorikához: a szónoki beszéd előadása fontos kérdés, éppen ezért a régi retorikák is tárgyalták. Korszakunkban mint fontos és politikamentes, tehát zavartalanul művelhető terület előtérbe került. A helyes kiejtéssel foglalkozó szakirodalom két részre osztható: tekintélyes része a helyes kiejtés normáival és tanításával foglalkozik, s ugyancsak nagy része a beszédhibák, valamint az ejtéshibák felismerésével és javításával. A beszédtanító könyvek, fejezetek, tanulmányok felépítését jól tükrözi Wacha Imre fejezete a Szónokok, előadók kézikönyvében, felépítése: a szöveg hangzása és hatása, a helyes beszédlégzés, a tiszta hangképzés, a mondat hangeszközei, a hangerő és a hangsúly, a hangmagasság és a hanglejtés, beszédtempó, beszédszünetek, a mondat hangeszközei a szövegben (Deme 1974). (Számos fonetikai tanulmány, alapkutatás született ez időben, ezek nem tartoznak a retorika témakörébe, bár sok szakkönyv felsorolja őket.) Jelentős lépés volt a beszédtanítás bevezetése a tanító- és tanárképzőkben. A beszédtanftó mozgalomnak hangsúlyt adott Kodály Zoltán tekintélye, majd pedig a Péchy Blanka által elindított Kazinczy-verseny (Fábián 1984) és a Beszélni nehéz körök mozgalma, jelenleg Deme László és Kerekes Barnabás vezetésével. A beszédhibák diagnosztizálása és javítása logopédiai probléma, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Főiskola irányítja ezt a tevékenységet, s országszerte működik a beszédjavító intézetekjól szervezett hálózata. A logopédusok csak a beszédhiba fogalmát ismerik, számukra a kiejtési hiba is beszédhiba. Az azonban kétségtelen tény, hogy az apróbb eltérések a köznyelvi kiejtési normától nem tartoznak a beszédhibák körébe. A magyar nyelv könyve éppen ezért bevezette a kiejtési hiba (ejtéshiba) fogalmát, Vértes O. András nyomán meghatározta fogalmát, s tanácsokat ad korrigálásukra (Jászó 1991, ). Fischer Sándornak A beszéd művészete (Budapest, 1966) című kitűnő könyve is népszerű volta maga idejében. A tanítóképzőkben Hernádi Sándor Beszédművelését (1977) használják tankönyvként, az ő érdeme a tantárgy bevezetése és anyagának kidolgozása; gyakorlatait azóta sokszor és sok formában adta ki, sőt fel-felbukkannak a különféle iskolai tankönyvekben is. A logopédiai indíttatású (eredetileg szurdopedagógus volt) Montágh Imre beszédművelő munkái ma is népszerűek. Ő már a testbeszéddel is sokat foglalkozik, s retorikai alapgyakorlatokat is ad (Montágh 1986). Sajnos, minden igyekezet ellenére az ifjúság beszéde nem abba az irányba változott, amelybe a nyelvművelés terelni szerette volna. A szakirodalom által kifogásolt helytelenségek ahelyett, hogy visszaszorultak volna, elterjedtek: a gyors, hangsúly nélküli, monoton beszéd, az elmosódott artikuláció, az időtartam rövidítése, az enyhe raccsolás és selypesség, az orrhangzós beszéd általánossá vált (Adamikné Jászó 2000). Az okok összetettek, közöttük feltétlenül szerepet játszik az iskolákban a beszélgetés visszaszorulása, a tesztes számonkérés és gyakorlás előtérbe kerülése. A helyzetet reménytelenné teszi, hogy egyre rosszabbul beszélő generációk kerülnek be a tanárképzőkbe, s az iskolákban a magyarórák száma egyre csökken: 1956 óta minden tanterv csökkentette a magyarórák számát. Az is gond, hogy a nagy nézettségű televízióban megjelentek a beszédhibás bemondók, s állandó jelenlétük akarva-akaratlanul elmossa a határt a hibás és a jó technikájú beszéd között. Tény, hogy a mikrofon általánossá válása szükségtelenné teszi az erős hangot. A szónoknak azonban változatlanul energikusan kell beszélnie, különben érthetetlenné válik. 147

158 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Kitűnő összegzése a nyelvművelés- és beszédtechnika-központú oktatásnak Rónai Béla és Kerekes László könyve, a Nyelvművelés és beszédtechnika. Tanárképző főiskolai tankönyv (Budapest, 1974). Ma is tanítják Bakos József tanulmányait a tanári beszéd hangalakjáról és retorikájáról (Bakos 1967, 1968, 1970). 2. A korszak második felében már szerencsére elmarad a politikum a retorika mellől. Három retorikai munka emelkedik ki ebben az időben: Fischer Sándor: Retorika. Budapest, 1973; Deme László (szerk.) Szónokok, előadók kézikönyve. Budapest, Írták: Bognár Elek, Deme László, Duró Lajos, Fábián Pál, Lengyel Dénes, Wacha Imre; Gáspári László: Retorika. Budapest, 1988, tanárképző főiskolai jegyzet. Fischer Sándor Retorikája a feladatát betöltő, hasznos kézikönyv volt a maga idejében. Részletesen tárgyalja a szónoki beszéd megalkotásának lépéseit, a valódi retorikai irodalomra, elsősorban Quintilianusra támaszkodva. Az érvelésnél röviden tárgyalja a szillogizmust és az enthümémát, sőt Antonius beszédének egy részletét elemzi az enthümémák szempontjából. A kidolgozás címszó alatt bemutatja a stílus követelményeit. Sok példát idéz sajnos csak részleteket mind a világirodalom, mind a hazai irodalom nagy szónokaitól. A beszédfajták között a politikai, ajogi, a tudományos beszédet részletezi (ezzel követi az iskolai retorikakönyvek hagyományát), valamint a társadalmi élet beszédeit, és mint újdonságot a rádiós és televíziós beszédet is tárgyalja (az egyházi beszédet kihagyja, csak az előszóban emlfti). Könyvének fele a kor szokásának megfelelően beszédművelés, rendkívül hasznos és gyakorlatias, tele jó tanácsokkal (e sorok írója is tanított a könyvből, és jónak találta). Gáspári László Retorikája nagyrészt beszédművelés és stilisztika, de már tartalmaz egyetemes és magyar retorikatörténeti áttekintést, s tárgyalja a szónok feladatait, vagyis azt, hogy milyen lépésekben kell a beszédet elkészfteni. Gáspári tevékenységére nyilván hatott Vígh Árpád könyve, a Retorika és történelem (Budapest, 1981), valamint a Helikon című folyóirat 1977-es, retorikával foglalkozó száma, mely a retorika újjászületéséről adott hírt. Vígh Árpád tájékoztatta a hazai közvéleményt a nyugati retorika egyik ágáról, a liege-i iskoláról, ez kétségkfvül érdeme (ahelikon évi retorikai száma). Fellendülést adott a retorikának Arisztotelész Retorikájának és a Rhetorica ad Herenniumnak modern magyar fordítása, mindkettőt Adamik Tamás készftette el. Ugyancsak ő frta a Világirodalmi Lexikon Retorika és Szónoklás szócikkeit, melyekben teljes körű tájékoztatást adott a retorika nyugati irányzatairól. A labda úgymond fel volt adva, de fenn is maradt egy időre. A közoktatás figyelme a nyolcvanas és a kilencvenes években a szövegtan és a kommunikációtan felé fordult. Ezek az irányzatok sok eredményt hoztak, de nem nyújtották azt a gyakorlatnak, amire a modern retorika képes. A szövegtan elméleti jellegű maradt, a kommunikációtan pedig elszaladt a könnyű, gyorsan elsajátftható technikák felé, elsősorban az üzleti élet gyors változásait és a média igényeit követve és kiszolgálva A RETORIKA A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN (1989-TŐL NAPJAINKIG) Kölcsey mondásának igazságát napjainkban fogtuk fel teljesjelentőségében. A retorika a puha diktatúrában bontakozgatott ugyan, de kibontakozni teljes tartalmában mégsem tudott. Lelke ugyanis az érvelés, épp ezért a vélemény szabad kifejtése szólásszabadság nélkül nem létezhet. Nem véletlen, hogy hazai virágkora a reformkorra, majd az Alkotmány visszaállftásának idejére, az 1860-as évekre esik. Napjainkban újjászülte a visszakapott s remélhetőleg megszilárduló demokrácia. Elérkezett az idő arra, hogy teljes fegyverzetben lépjen fel, ötvözve a hagyományokat a modern, nyugati retorika eredményeivel. Az idő elérkezett, mivel ben a Nemzeti Alaptanterv kerettanterve bevezette a retorikát a középiskola 10. osztályába, a 2005-ben bevezetendő érettségire pedig előírta az esszét. Wacha Imre egy nagy, kétkötetes műben összegezte mindazt a tudást, amit a 20. század második fele a retorikáról felhalmozott: Akorszerű retorika alapjai 1-2. könyvét terjedelmes bibliográfia egészíti ki, melyben nemcsak a szorosan vett retorikai művek, hanem az érintkező szakirodalom is megtalálható. Korunkban az emberek és a mű közé iktatódottegy világhatalommá vált szervezet, a média: közvetft, ismereteket terjeszt, magyaráz, manipulál. A 20. század eleji iskolai retorikák a prózai műfajok között már megemlítették a cikket, az újságfrás alapműfaját. Fischer Sándor már tárgyalja a rádiós és a televíziós beszédet Retorikájában. Az 1970-es években az iskolai oktatásban megjelent a kommunikáció tanítása valószínűleg amerikai mintára, hiszen az 1960-as években volt az USA-ban egy nyelvi kommunikációs program, amely különféle neveken azóta is létezik (Banton Smith 1986, 331). A kommunikáció tanítása később egyre több műfaj felvételével finomodott. A évi keret tanterv már részletesen leírja a kétszemélyes, a kiscsoportos és a tömegkommunikáció műfajait és tanításuknak egymásra épülő rendszerét. Wacha Imre követte a kor igényét, könyvében ugyanis összegzését adja a mai kommunikációs 148

159 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET műfajoknak, de természetesen oly módon, hogy beépíti őket eddig meglévő tudásunkba. A retorika új szempontú meghatározása a következő: a retorika a közérdekű kérdésekkel foglalkozó, nyilvános és a nyilvánosságnak szóló kommunikáció elméleti és gyakorlati tudománya. (Wacha 1994, 26) Wacha Imre könyvének nagyobb fejezetei a következők: Mi a retorika? A retorika fogalmáról; a nyilvánosság előtti megszólalás alapelvei; a kommunikáció sikerének (elő)feltételei; A kommunikáció főbb formái; A közéleti, a nyilvánosság előtti megszólalás meghatározói (determinálói); A felkészülés A nyilvános szereplés előkészítése Az inventio; Az anyag elrendezése, megszerkesztése A dispositio; Az élőszóbeli (beszélt) és az írott megszólalás- és megnyilatkozásfajták főbb típusai, műfajai és szerkezeti, tartalmi sémái; Ajó fogalmazás alapelvei A kifejezés elocutio; A kommunikáció eszköztára. A második kötet nagy részét a nyolcadik fejezet, vagyis a megszólalásfajták leírása adja. Az olvasó a beszédfajták egészen aprólékos felosztását és bemutatását kapja itt, valóban mindenki megtalálhatja a neki szükséges típust. A szerző a (kereskedelmi) tárgyalás leírásába építi be az érvelési technikákat. A könyv bizonyos értelemben követi a hazai retorikai hagyományokat: a régi iskolai retorikák tárgyalták a prózai műfajok elméletét; Wacha Imre könyve ezt a területet dolgozza ki korunk igényeinek megfelelően. A klasszikus, a hazai és a modern hagyományokat ötvözi Bencze Lóránt és Aczél Petra retorikája, a Mikor, miért, kinek, hogyan? (Aczél Bencze 2001), melyben a gyakorlatok és a vázlat Aczél Petra munkája, a többi fejezet Bencze Lóránté. A könyv az értelmi és az érzelmi ráhatás lehetőségeit tárja fel, de úgy, hogy ötvözi az érvelés bemutatását a beszéd elkészítésének lépéseivel. Tartalma tehát a következő: az anyaggyűjtés és - elrendezés; a vázlat; a bekezdés; a bevezetés és a befejezés; az elbeszélés; a leírás és a jellemzés; a példa, az illusztráció; az elemzés; a folyamatelemzés; az ok-okozati elemzés; az összehasonlítás és a szembeállítás; az analógia; a felosztás és az osztályozás; a meghatározás; a rámutatás és az utalás; a hallgatásról és az odafigyelésről; a stílus és a sikertelen kommunikáció; kifürkészhetetlenek a hatás csodálatos titkai és rugói (az érzelmi ráhatás). Bencze Lóránt volt az, aki az egyetemi oktatásban az 1980-as évek elején felélesztette a klasszikus és a modern alapokon nyugvó retorika oktatását. Az első retorikai előadás és szeminárium az ELTE Szerb utcai tanári klubjában volt a rektor támogatásával, néhány professzor ellenzésével Sinkovics Imre, majd Bánffy György színművészek közreműködésével. Ma már a magyar szakosoknak kötelező tantárgy az egyetemeken és a főiskolákon egyaránt. Bencze Lóránt régebbi publikációiban elsősorban a stílus kérdéseivel foglalkozik. A gyakorlatban is műveli a retorikát: 2003-ban jelent meg beszédeinek gyűjteménye. A régi új retorika program az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanárképző Főiskolai Karán, a Magyar Nyelvtudományi Tanszéken indult el. A tanszék új vezetője, A. Jászó Anna ebben jelölte ki a tanszék tudományos kutatási feladatát, de oly módon, hogy összekapcsolta a gyakorlattal. A tanszék 1999-ben határozta el az évente megismétlődő retorikai konferenciák és szónokversenyek megrendezését, s azóta minden november első hetének végén sor kerül az immár nemzetközivé nőtt rendezvényre. A tematikájukban egymásra épülő konferenciák célja a retorika feladatának megfogalmazása, helyének megkeresése egyrészt modern kommunikációs-internetes világunkban, másrészt a nyelvtudomány régi és új diszciplfnái között. A retorika újraértelmezése úgy lehetséges, hogy áttekintjük a klasszikus retorikai örökséget és a modern külföldi retorikai iskolákat, eredeti források felhasználásával, s egyeztetjük őket a hazai hagyományokkal (a magyar retorikatörténet koránt sincs megfrva, sok benne a feltáratlan terület). Ezért viselik a konferenciák és a versenyek anyagát közlő kötetek a Régi új retorika cfmet. Eddig öt kötetjelent meg: az első a retorika egyetemes történetét tekinti át, a második témája a szónoki beszéd részei és a beszédfajták, a harmadiké a klasszikus retorikai bizonyftás, a negyediké a modern retorikai bizonyftás az ötödiké a szónoki beszéd kidolgozása. A pedagógus-, jogász- és teológusjelölteknek kifrt szónokversenyek célja a felkészítés a közéleti, szakmai, pedagógiai szerepekre, a komplex nyelvhasználat színvonalának emelése, hagyományteremtés, valamint a felújftott középiskolai retorika tanítás segítése. A szónokverseny kétfordulós. Első részében egy előre meghatározott témában kell a versenyzőknek egy legfeljebb hatperces beszédet megírniuk, megtanulniuk és előadniuk. Az első, 1999-ben megtartott verseny témája a következő volt: Szükség van-e a retorikára a harmadik évezredben? A következő versenyek témái: Ment-e a könyvek által a világ elébb?; Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs, hír, gyönyör?; A hölgyek játszva többet tehetnek, mint küzdve mi: ők egy körtánccal a magyar táncot, egy dalocskával a magyar népdalt, egy beszélgetéssel a magyar nyelvet divattá tehetik. Divat hatalmasabb, mint logika (Kossuth); Magyar vagyok. Mi mostan a magyar... - Európában? A második fordulót a háromperces rögtönzések alkotják, témájukat másnap, fél órával a verseny előtt kapják meg a szónokok. A versenyeken elhangzott beszédeket közöljük a legjobbakat elemzésekkel, kitűnő kutatási anyagul szolgálhatnak a jövőben, az elmélet és a gyakorlat számára (nagyon kevés a beszédgyűjtemény, főleg a 149

160 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET 20. századból). A beszédekről videofelvétel készült, így együtt tanulmányozható a leírt és az elmondott változat. A kötetekben közöljük az év beszédét, vagyis az általunk legjobbnak ítélt közbeszédet FELHASZNÁLT IRODALOM Aczél Petra Jászó Anna (szerk.) (2000) A régi új retorika. Budapest, Trezor Kiadó. Aczél Petra Jászó Anna (szerk.) (2001) A régi új retorika. A szónoki beszéd részei és a beszédfajták. Budapest, Trezor Kiadó. Aczél Petra Jászó Anna (szerk.) (2002) A régi új retorika. A klasszikus retorikai bizonyítás. Budapest, Trezor Kiadó. Aczél Petra Jászó Anna (szerk.) (2003) A régi új retorika. A modern retorikai bizonyítás. Budapest, Trezor Kiadó. Aczél Petra Jászó Anna (szerk.) (2004) A régi új retorika. A szónoki beszéd kidolgozása. Budapest, Trezor Kiadó. Aczél Petra Bencze Lóránt (2001) Mikor, miért, kinek, hogyan? Hatékonyság a nyelvi kommunikációban.ii/1-2. Budapest, Corvinus Kiadó. Adamik Tamás (1970) Retorika. In Világirodalmi Lexikon. Budapest, Akadémiai Kiadó. Adamik Tamás (1979) Az antik retorika szövegnyelvészeti vonatkozásai. In A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. Szerk. Szathmári István, Várkonyi Imre. MNyTK, 154. Kaposvár. Adamikné Jászó Anna (szerk.) (1991) A magyar nyelv könyve. Budapest, Trezor Kiadó. Adamikné Jászó Anna (2000) Változott-e húsz év alatt a főiskolások kiejtése és olvasása? In Beszédkutatás Szerk. Gósy Mária. Budapest. Bakos József (1967) A tanári beszéd hangalakja. Magyar Nyelvőr, 2, Bakos József (1968) A tanári beszéd nyelvi formálása. Magyar Nyelvőr, 1, Bakos József (1970) A tanári beszéd retorikája. Magyar Nyelvőr, 4, Banton Smith, N. (1986) American Reading Instruction. Newark, Delaware. Bencze Lóránt (1997) Mikor, miért, kinek, hogyan? I/1-2. Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban. Budapest, Corvinus. Deme László (szerk.) (1974) Szónokok, előadók kézikönyve. Budapest, Kossuth Kiadó. Deme László (1978) Közéletiség, beszédmód, nyelvi műveltség. Budapest, Kossuth Kiadó. Fábián Pál (1984) Nyelvművelésünk évszázadai. Budapest, Gondolat Kiadó. Fischer Sándor (1966) A beszéd művészete. Budapest, Gondolat Kiadó. Fischer Sándor (1975) Retorika. Budapest, Kossuth Kiadó. Gáspári László (1988) Retorika. Budapest, Tankönyvkiadó. Grétsy László (szerk.) (1970) A szónoklástan főbb kérdései. Budapest, TIT Országos Központja. Grétsy László (2000) Nyelvművelés. In Pannon enciklopédia. Magyar nyelv és irodalom. Szerk. Sipos Lajos. Budapest. Hernádi Sándor (1976) Beszédművelés. Budapest, Tankönyvkiadó. Montágh Imre (1976) Tiszta beszéd. Budapest, Kossuth Kiadó. Montágh Imre (1986) Figyelem vagy fegyelem?! Budapest. 150

161 MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET Rónai Béla Kerekes László (1974) Nyelvművelés és beszédtechnika. Budapest, Tankönyvkiadó. Szikszainé Nagy Irma (1993) Retorikai szöveggyűjtemény. Debrecen, KLTE. Vígh Árpád (szerk.) (1977) A retorika újjászületése. Helikon, I. Vígh Árpád (1981) Retorika és történelem. Budapest, Gondolat Kiadó. Wacha Imre (1978) Beszélgessünk a beszédről. Budapest, Kossuth Kiadó. Wacha Imre (1994) A korszerű retorika alapjai 1-2. Budapest, Szemimpex Kiadó. Wacha Imre (2002) Szónoklatelemzések tapasztalatairól. In A régi új retorika. A klasszikus retorikai bizonyítás. Szerk. Aczél Petra Jászó Anna. Budapest, Trezor Kiadó. 151

162 4. fejezet - A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS 1. A RETORIKÁRÓL ÁLTALÁBAN Aki a nyelv mestere, az a szakmájában is alkotó, aki a nyelv kontárja, bármily iskolázott is papíron, csak értelmiségi segédmunkás. (Bencze Lóránt) 1.1. BEVEZETÉS A római-afrikai Martianus Capella Mercurius és Philologia házassága (Kr. u ) című allegóriájában Mercurius, az elokvencia istene, Apollo tanácsára megkéri a doctus virgo, a legtudósabb szűz, Philologia kezét. Az istenek tanácsa támogatja a nászt, és bejelentik Philologia halhatatlanná válását. Az ünnepélyes ceremóniát az égben tartják, amely után Mercurius szolgálóleányai, akiket Philologia hozományul kapott, bemutatkoznak. A Hét Szabad Művészet tudományait megszemélyesftő hölgyek mindegyike előadja a tudományszak egy-egy könyvnyi, enciklopédikus összefoglalását. Retorika (5. könyv) gyönyörűséges és öntudatos. Alakja Minervához hasonlóan méltóságteljes, dfszruháját alakzatok dfszftik, ékkövekkel kirakott deréköve pedig az elokvencia színeit muta^a. Fegyverei vannak, amelyekkel megvédi magát, avagy támad, fején koronát hord. Retorika mögött szónokok sora következik, közöttük Démoszthenész és Cicero. Retorika Cicerót méltatja, elméleti és gyakorlati erényeit taglalja. Saját művészetéről cicerói tanok alapján, ékesszólóan beszél. A martianusi allegóriát egy ismeretlen művésztől származó, Mantegna tarotkártyájaként ismert ábrázolás is őrzi (lásd 1. kép), melyről nyilvánvalóan hiányoznak az alakzatok, de jól látszik a törekvés a cicerói eszmény: a bölcsesség és az ékesszólás ötvözetének bemutatására. Ez a nőalak évezredek után is ifjúnak és harciasnak látszik. Szépsége tiszteletet parancsoló, koronája méltóságot tükröz. Hogyan ábrázolná az ikonográfia napjainkban a retorikát? Melyek emlékeztető és felidéző jegyei, milyen emblémákat hordoz számunkra? Szó, cselekvés, erő, hatalom, igazság. Szavak, amelyek életeket, életek, amelyek szavakat tettek hitelessé. Gondolkodás, amelyből új nyelv, nyelv, amelyből gondolkodás épül. Retorika alakja Mantegna tarotkártyájáról, 1467 előtt (M. Knoedler & Co., New York) A retorika egyszempontú szövegtan, a nyelven élő másik nyelv, rendre törekvés, szórajz és tudat- építés: A retorika a rend keresése, nyelvi rendszerezés. Akárcsak a klasszikus esztétika, az általános rend alapjának az észt, a rációt tekinti: az érvelés a logika eszközeivel történik. Ugyanakkor azonban a beszéd nemcsak az agyat kell, hogy meggyőzze, hanem az érzéseinket is. Ha az ember tökéletes értelmi lény lenne, nem volna szükség sem ékesszólásra, sem költészetre: egy száraz, színtelen szillogizmus is azonnal meggyőzné. Az ékesszólás tehát az indulatok és érzelmek megfékezését ésjó irányba terelését is szolgálja. (Kibédi Varga 1998, 54) Egy nyelvtudomány, amelyben mindenről szó van: elsősorban a szóról van szó. És arról, hogy a szó mire képes. Empíria, mert a hatásból vezeti vissza az eszköztárat, és mesterség, mert az eszközökből építi fel a hatást. Elemző módszer, mert rendszersze- rűen működik, és előállító módszer, mert pragmatikus szemléletű. 152

163 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS A retorika gyűjtőnév: mesterség, művészet, gyakorlat. A retorika gyűjtőfogalom: teret kap benne szó, szöveg és beszéd, beszélő, tárgy, téma és hallgató. A retorika helyettesített fogalom, megtaláljuk a kommunikáció, a szövegtan, az irodalomelmélet, a stíluselmélet, a pszichológia és a szociálpszichológia tudományterületein. A retorika gyűjtött fogalom, amely a logikából, a matematikából, a filozófiából táplálkozik, az etikából és a poétikából merít. A retorika alkalmazott fogalom: belőle élnek a társadalom gyakorlatai: a politika, a tömegkommunikáció, benne gyökerezik a marketing és a public relations. A beszédre épül, a tevékenységen alapszik, az alkotó lélekhez kapcsolódik, és úgy működik, akár az orvostudomány, amelyben a természetet kell taglalni. Balázs János felhívja a figyelmet arra, hogy a görög-latin retorikákban bizonyos fokú fiziológiai szemlélet uralkodik, többek között a nyelvi közlés egységeinek megnevezésében (Balázs 1981, 60 61). Meglátása nemcsak az elemek megnevezésére vonatkozhat, hiszen magának a retorikának a definíciója is lehet ilyen jellegű. Platón például így fogalmaz Phaidrosz című dialógusában (Platón II. 787): Az orvostudománynak ugyanaz a jellege, minta retorikának: mindkettőben a természetet kell taglalni. Az orvos, véleménye szerint, a testtel, a rétor a lélekkel foglalkozik, a két tudomány összessége tehát egyfajta antik embertudomány, antropológia. A retorika nemzetközi és magyar tudománytörténetéből származó definíciói egyfelől általánosságát, másfelől sokszínűségét bizonyítják. Az alapvető terminus technikusok mögött korok és tudományos-elméleti iskolák megközelítései mutatkoznak: igények és elvárások, amelyekkel az ókori tant, gyakorlatot, tekhnét meghatározták. Wacha Imre a retorika és segédtudományai kapcsolatát egy több atomból álló molekulának tekinti, amelyben a következő atomokkal számol: beszédtechnika-fonetika-fo-nológia-gesztusnyelv-nonverbális kommunikáció-grammatika-hermenutika-(nyelvi)illemtan-etikett-protokoll-kommunikáció-elmélet-logikameggyőzéslélektan-műfaj- és műnemtan-nyelvhelyesség-stilisztika-szemantika-személyiség-lélektanszemiotika-szövegtan-szövegtipológia-verstan stb. (Wacha 2000, 59) A retorika tekhné (τεχνη), ars: egyszerre művészet, mesterség és gyakorlat. Arisztotelész Nikhomakhoszi etikájában így definiálja a terminust: Minthogy pedig a házépítés: mesterség/tekhné/, s lényege szerint gondolkodással párosult alkotó lelki alkat is, s minthogy nincs olyan mesterség, ami ne volna egyúttal gondolkodással párosult alkotó lelki alkat is, s fordftva: ebből következik, hogy a mesterség és az igaz gondolkodással párosult alkotó lelki alkat egymással azonosak. Minden mesterség valaminek a létrejöttére irányul, akár valaminek az elkészftésében nyilvánul meg, akár pedig annak /spekulatfv/ vizsgálatában, hogy miképp jöhet létre olyasmi, aminek létezése éppúgy lehetséges, mint a nemlétezése, s aminek a kiindulópontja az alkotásban /létrehozásban/, nem pedig az alkotott műben van, mert a mesterség nem arra vonatkozik, ami szükségképpen létezik vagy jön létre, sem pedig olyan dolgokra, amelyek természeti okokra vezethetők vissza, mert ezeknek a kiindulópontja önmagukban van. Minthogy pedig az alkotás /létrehozás, poiészisz/ és a cselekvés /praxis/ mástjelent, a mesterséget szükségképpen az alkotás, nem pedig a cselekvés körébe kell utalnunk. (Arisztotelész 1997, 1140a). Szent Ágoston az érvelést mesterségnek tartja, amely a számolás tudományával együtt a lélek értelmi képességeihez tartozik (Szent Ágoston II ). Thomas Hobbes (1998, 157) szerint ez a mesterség a kifejezés esztétikumának megteremtését célozza: A rétorika: mesterség, mégpedig a mfves beszéd mestersége, mely két részre oszlik: 1. A beszéd ékesftésére, melyet ékesszólásnak; 2. A kiejtésmód ékesftésére, melyet ékes hangzásnak neveznek." Iszokratészt idézi anagyenyedi tankönyv (1839), amikor a mesterség meghatározással él: az ékesenszóllás olyan mesterség, amely a kicsiből nagyot és a nagyból kicsit tud csinálni." A kicsiből nagyra, nagyból kicsire vonatkozó megfogalmazás a retorikai ampli- fikáció vagy bővftés eljárására utal, amely egyszerre ékesft és hatályosft a beszédben; tehát az elrendezésre, a kifejezésre és a hatásra egyaránt vonatkozik. A retorika művészet ez a művészet mesterséget jelent /tekhné/ [...] A retorika olyan módszer, amely az ember legjellemzőbb tulajdonságára, a beszédre épül. [...] Szabálygyűjtemény formájában jelentkezik ezek a szabályok logikai szempontok szerint kapcsolódnak. A retorika rendszerjellegű, funkciója a szöveg előállftása"; Így terjeszti ki Heinrich Plett (1987,132) a 20. századi irodalomtudomány közelftésében a tekhné fogalmát, a szabály- és rendszerszerűség tulajdonságának kiemelésével. Ebből kiindulva a retorika meghatározásában a művészet, képesség, gyakorlat és módszer lehet a kulcsszó, egyúttal azonosfthatjuk a belőle eredő vagy terminológiáját használó nyelvi diszciplfnákkal. 153

164 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS A retorika nem csupán az irodalom és nyelvészet által nyeri meghatározásait, eszközei és kategóriái átszűrődnek más, nem a nyelvre, a beszédre és a verbális kifejezésre épülő tudományokba is. A közgazdaság-tudomány területén alkalmazott marketing történetének mintegy három évtizede alatt, alapirányait meghatározó szavainak rövi- dftéséből betűszavakat hozott létre: a 4P-t (price = ár, product = termék, place = hely, promotion = reklámozás), majd a 4C-t (cost and value = költség és érték, conv- enience = kényelem, communication = kommunikáció, costumer needs = fogyasztói szükségletek). A harmadik évezred kezdetén egyfajta paradigmaváltás körvonalazódik az új fogalomcsoport, a 4E révén: environment = környezet, education = nevelés, empathy = empátia, beleérzés, ethics = etika. Megfigyelhető, hogy a marketing valójában a retorikai kommunikációs összetevőket; a tárgyat, a beszélőt, majd a hallgatót képezi le alapfogalmaival. A tárgytól a beszélő felé (4P 4E) haladva egyre nagyobb jelentősége lesz a kereskedelem etikájának, morális felelősségének is (vö. Gaál Béla: Közösségi marketing. Előadás. KPMG-BME Academy, 2003). A retorika valójában a szó fegyvere az igazság kifejezésére és a gondolat fegyvere a hazugság elutasítására. Szent Ágoston (IV. 2. 3) ezt így fogalmazza meg: Minthogy a szónoklás művészetének segítségével igaz és hamis dolgokról is meg lehet győzni az embereket, ki merné azt állítani, hogy a hazugság elleni harcban fegyvertelenül kell az igazságnak a maga védelmében helytállnia, hogy tudniillik azok, akik hamisságokról akarják meggyőzni hallgatóikat, már a bevezetésben képesek legyenek őket jóindulatúvá, figyelmessé és könnyen taníthatóvá tenni, ellenfeleik pedig ne tehessék ugyanezt? Talán úgy illik, hogy az előbbiek lényegre törően, világosan és hihetően adjákelő a hamisat, az utóbbiak viszont úgy beszéljenek az igazságról, hogy közben unalmat ébresztenek hallgatóikban, érthetetlen dolgokat mondanak nekik, s a végén senkit sem győznek meg közülük? Jó lenne, ha az előbbiek szofista érveikkel szorítanák háttérbe az igazságot, és győznének meg a hamisról, emezek meg képtelenek volnának megvédeni az igazságot, és megcáfolni a hamisságot? Amazok talán indítsák csak meg, űzzék tévedésbe hallgatóik lelkét, rémítsék meg szavaikkal, tegyék őket kedvük szerint szomorúvá vagy vidámmá, legyenek képesek bármire feltüzelni őket, emezek viszont lagymatagon és hűvösen ásítozzanak az igazság érdekében? Ki lenne annyira esztelen, hogy így gondolkodjék? 1.2. A RETORIKA KAPCSOLATA MÁS TUDOMÁNYÁGAKKAL A retorika mint kommunikáció A retorika kommunikáció, míg ennek műveletei, annak funkciói vannak. A klasszikus retorika veti fel annak igényét, hogy a kommunikációt mint a beszéd gyakorlati szempontú művészetét, mesterségét vizsgálják. A meggyőző kommunikáció ugyanakkor kiegészítője lett ajellemzően nyilvánosság elé szánt beszédekre kidolgozott retorikai rendszernek. A kommunikáció transzmissziós modellje olyan folyamat, amelyben a gondolatok és eszmék, a szociális viszonyulások újra- és újraformálása, dekódolása történik A konstitutív modellben a kommunikáció minta nyelvjelensége; társadalmi gyakorlat és forma mutatkozik A retorikai modell az üzenet megszületéséhez szükséges elemeket tartalmazza, a kommunikációs modellek (Shannon Weaver 1949, Jakobson 1972) az üzenet viszonyrendszerét ábrázolják. A retorika azt írja elő, milyen legyen, a kommunikáció azt modellálja, milyen lett a beszéd.a szövegnyelvészet tárgya az előbbiekhez kapcsolódva az, mi s milyen lehet a szöveg, beszéd. A retorika szövegtudomány, a szövegnyelvészeti alapvetéseket is tartalmazza. Szövegnek tekinthető az, ami a szövegszerűség ismérveinek eleget tesz: kohézív, koherens (okság és cél viszonyában megjelenthető, az idő, a cselekvés és a valóságismeretek feltárásával), jellemzi a szándékoltság, amely a szövegező; az elfogadhatóság, amely a befogadó részéről mutatkozik, és amely lehetővé teszi az együttműködést. Rendelkezik hírértékkel, eleget tesz a helyzetszerűségnek, és relevánssá válik, az intertextualitás révén pedig szövegtípusokba sorolható. A szövegszerűség ismérveinek eleget tevő szöveg kommunikatív lesz (Beaugrande-Dressler 2000,23 36). A retorika a pragmatika előfutára, a pragmatikai szemlélet és a kognitfv nyelvészet egyaránt újraértelmezi a retorikát A retorika mint nyelvtan, nyelvművelés A retorika sajátos nyelvtan, nyelvművelés, és mint ilyen, a grammatikához is kapcsolódhat. Adamik Tamás meglátása szerint, az antikvitásban a retorika látta el azokat a feladatokat, amelyeket ma a grammatikától várnak el (Adamik 1979, 83). Arisztotelész a Rétorika III. könyvében, a stílus általános kérdéseiről szólva, külön fejezetben fogalmazza meg a nyelvhelyesség öt kritériumát, köztük a kötőszavak helyes alkalmazását, a nemek megfelelő használatát, illetve a többes és egyes szám hibátlan felhasználását, alkalmazását (Arisztotelész 1982,1407b). Ilyen jellegű gondolkodásmódot példáz Szvorényi Ékesszólástana, amikor a körmondatok terjedelmének fejtegetése kapcsán az összetett mondatok tagjairól, elő- /protasis/ és utószakról /apodosis/ beszél 154

165 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS (Szvorényi 1877, 84 86). Később a következő szavakkal tér ki, a ki, mely, mi kötőszavak használatára: ezen visszahozó névmások illesztésénél vigyázattal kell lennünk (uo. 89). A retorika és nyelvművelés kapcsolata mutatkozik Geleji Katona István Titkok titka című, nagy lélegzetű teológiájához (1636) csatolt szövegében, a Magyargrammatikátskában, ahol a helyesfrási megjegyzések mellett számos utalást tesz a helyes /stílusos/ nyelvhasználatra (vö. Szathmári 1968, ). Helmut Bonheim azt álltja, hogy a különféle alakzati eljárásoknak (adjekció/hozzáadás: elején, közepén, végén, detrakció/leválasztás: ua.) nagyjából azok a műveletek felelnek meg, amelyeket a nyelvészek toldalékolásnak neveznek, mikor prefixumot, sufixumot, infixumot vagy ezek kombinációit fűzik a szóhoz, majd felteszi a meglehetősen provokatív kérdést: szükségese kétfajta terminológia? (Bonheim 1977, 73) Douglas Ehninger (1968,1970) a filozófiai és elméleti retorikai iskola követőjeként a retorika rendszerét egyfajta nyelvtanhoz hasonlította, amelynek jellege grammatikus, hiszen a beszéd szerveződésének alapvető szintjeit és formáit, tulajdonságait és további lehetőségeit írja le. A grammatikusjelző a retorika építkezésének rendszerszerűségére is utal (Ehninger 1968, ). A retorika nyelvtana tulajdonképpen a beszédre vonatkozó nyelvművelésként is értelmezhető, amelyben a helyesség fogalmát a nyelven kívüli körülmények is támogatják. A retorikának a stílussal és a stilisztikával való lényegi kapcsolata akár történetén, akár tartalmán keresztül kimutatható (vö. Balázs 1961). A stilisztika egyike azon tudományágaknak, amelyek ezt a kapcsolatot a terminusok többségét megtartva elismerik, hiszen a stilisztika a mai napig egy feltételezett, teljes értékű retorikának a résztudománya lehetne. Általánosan elfogadott az a nézet, mely szerint a stilisztika tulajdonképpen a szónoki beszéd elkészítéséhez szükséges, hagyományosan előírt kidolgozási fokok közül az elocutióból fejlődött ki. Vígh annyiban módosítja, illetve árnyalja ezt, hogy Plett (1987, ) négyféle stílusfelfogáscsoportjából (1. a stílus mint egy szerző vagy feladó kifejezése, 2. a stílus mint a szövegben rejlő minőségeknek az olvasóra vagy hallgatóra gyakorolt hatása: ez a stílus receptív vagy affektív felfogása, 3. a stílus mint a valóság utánzása egy szövegben: ez a stílus mimétikus vagy reflexív felfogása. 4. a stílus mint a nyelv specifikus kombinációja: ez a szöveg szempontjából a kombinatorikus vagy immanens stílusfelfogás) a másodikhoz kapcsolja a kifejezést (elocutiót) (Vígh 1988,300). Vígh úgy gondolja, hogy a stilisztika akkor lépett a retorika helyébe, amikor az elöregedett szabálygyűjteménnyé vált. Emellett a stilisztikák, ékesszólástanok, irálytanok éppolyan gyakorlati tudományok kívántak lenni, de nem a retorika egyszempontúságával, hanem az egész nyelvhasználatra kiterjedve (uo. 295). A retorikából, poétikából kinőtt stilisztika soha nem volt önálló tudomány, hacsak nem lépett ezek helyébe, állapítja meg végül (uo.) A retorika mint szemantika A retorika sajátosjelei és jelvonatkoztatásai miatt a szemantikának is szolgálhat tárgyául. Todorov a trópusokról és figurákról szólva igencsak elmarasztalja azokat, akik a retorika halála után gúnyolódtak azon az aprólékos osztályozó szenvedélyen, amely címkével igyekezett ellátni a szavak mindenjelentésárnyalatát. Ezekatudósok, írókelfelejtkeztek arról, hogy a figurák megfelelnek valaminek". A retorikusoknak a trópusokra és figurákra vonatkozó gondolatai szemantikai jellegűek voltak, s azzal, hogy nem voltak hajlandók folytatni a retorikusok munkáját, az első modern nyelvészek vakságra ítélték tudományukat tárgyának egy nagy részére nézve (Todorov 1977,31). A retorika szemantikája a szemiotikai megközelítésben gyökerezik, a nyelven mint retorikai kódon és annak vonatkoztatásán alapszik. A szemantika mind a logikai szerkesztésben (predikátumkalkulus, kijelentéskalkulus), mind az alakzatok, a megformálás szintjén a retorikai attitűd egyik szempontjaként működik. A retorika tehát mindenre vonatkozhat, ami a szóban, szövegben, a megnyilatkozásban, a beszéd során létrejön. Kibédi Varga Áron (1998, 52) szavaival élve nem más, mint átfogó kísérlet minden emberi beszéd, azaz szóbeli közlés kodifikálására, szabályokba foglalására" A RETORIKA RENDSZERE ÉS ELEMEI A retorika rendszere a maga teljességében az ókori retorika eredménye, amint azt a történeti feltárás során láthattuk. E rendszer elemei a retorikai szituáció összetevőire, a szónokra, a tárgyra és a hallgatóra vonatkoznak. A tárgy témává, majd üggyé válása ré- vénabeszéd részeinek, a sajátos nyelvi kifejezések létrejöttének eszközei és kellékei leírhatóvá válnak. A retorikai rendszerben a szónok háromféle szándékkal (értelmi, mérsékelt érzelmi és szenvedélyeket célzó érzelmi) öt lépésben 1. az inventio (feltalálás, anyaggyűjtés): invenire quid dicas /fellelni, amiről beszélünk/, 155

166 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS 2. a dispositio (elrendezés): inventa disponere /elrendezni azt, amit felleltünk/, 3. az elocutio (kifejezés): ornare verbis /hozzárendelni a szöveghez a szóékítményeket, a figurákat/, 4. a memoria (megtanulás): memoriae mandare /az emlékezetre bízni/, 1. a pronuntiatio (előadás): agere et pronuntiare /taglejtések és dikció, hangosítás/ hozza létre a beszédet. Az utóbbi két lépés nem tartozik szorosan a szöveg előállításához, Roland Barthes (1997,119) ezért nevezi a szöveg dramaturgiájának. A hallgatóság (akroatész) viselkedéséhez igazítva (ítél vagy szemlél) a beszéd faja (genus) háromféle lehet: a) törvényszéki beszéd (genus iudiciale), amely szűkebb értelemben a perbeszédek, tágabb értelemben a döntés meghozatalát célzó beszédek faja. A törvényszéki beszéd ideje a múlt, témája az igazság vagy igazságtalanság, műfajai a vád- és védőbeszédek, a társadalmi drámák ítéletet megfogalmazó beszédei és minden olyan megfogalmazás, amely döntéshez vezet, s amelyet a szigor vagy a megbocsátás indulata vezérel; b) tanácskozó beszéd (genus deliberativum). Idősíkja ajövő, témái az előny vagy a hátrány. Műfajai a politikai beszédek, a választási kampányok beszédei, a reklámok, az erkölcsi intelmek, parainesisek. Indulata a félelem és a remény; c) bemutató beszéd (genus demonstrativum). A bemutató beszéd idősíkja a jelen, funkciója pedig, hogy dicsér vagy elmarasztal. Témakörei a szépség és a rútság, indulatai az öröm vagy gyűlölet. Bemutató beszédekaz alkalmi beszédek, a dicséretek, méltatások, az ismertetők (vö. Plett 1987, ). A három beszédfaj magába olvaszthat másféle, részletesebb beszédtípus osztályozásokat is. Fischer Sándor (1975) például politikai,jogi, tudományos, atársadalmi élethez tartozó, televíziós és rádiós beszédfajokat említ. Ezek közül témájuk és hallgatóságuk szerint valamennyi átsorolható a fenti rendszerbe: a politikai a tanácskozó beszéd kategóriájába, ajogi a törvényszékiébe, a tudományos a bemutatóéba, a társadalmi és tömegkommunikációs megszólalások pedig, az érintett témától függően, a három tf- pus valamelyikébe. A szónok a beszéd meghatározott fajában hozza létre annak szerkezetét, melyet az alábbi részekre tagolhat: 1. bevezetés (exordium vagy principium), 2. elbeszélés (narratio), 3. kitérés (egressus vagy digressio), 4. témamegjelölés és/vagy felosztás (propositio/partitio vagy divisio), 5. bizonyftás (argumentatio vagy confirmatio), 6. cáfolás (confutatio vagy refutatio), 7. befejezés (conclusio vagy peroratio). A kifejezésben az alakzatok eljárásaival él, a tanulásban a képes-asszociációs technikára támaszkodik, az előadásban a szfnészi kelléktárat mozgatja RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS: A MEGGYŐZÉS RETORIKÁJA 156

167 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS A harmadik évezred retorikája válaszút előtt áll: egy újfajta ékesszólás, a meggyőzés és manipuláció elokvenciájának tanává válik, vagy meghatározza a meggyőzés racionális és nyelvi szempontjait, és rendszerré épfti a hatást. Az új retorika már beszédre, frásra és frott beszédre egyaránt vonatkozik. A kommunikáció ma már multimediális és virtuális. A sokkszerűségükkel felvillanyozó szövegek szimbólumokként élnek tovább bennünk. A retorika eszközeinek egy új jelrendszeren kell működnie; azon az új nyelven, amelyen már jobban értjük egymást: az érvényesülés nyelvén, a meggyőzés jelrendszerén. A meggyőzés nem csupán szociálpszichológiai fogalom, tény. Alapja logikai, kifejeződése pragmatikai. Az argumentáció gondolkodásunknak nem csupánjelensége, hanem rendező elve, a narratfv struktúrában éppen úgy jelen van, mint az érvelő szövegekben. A meggyőzés csak akkor válhat tanftható nyelvvé, ha a logika és a pragmatika egybefonható. A formális logikától az analógia logikáján keresztül nyflik meg a matematikai szigorúságú rendszer. A logika, ha van miértje, keretté válik; játékos alkotófolyamattá. Arisztotelész logikája zárt, pontos fogalmakkal dolgozik, szigorúan azonosft és kizár. Mondhatjuk: igazoltat. Aki nem felel meg, azt kidobja. Az analógiás logika megvi- lágftó képeket mutat: ez és ez olyan mint. [...] Az analógiás logika a bölcsesség, a szfv a szeretet, a kör. Az arisztotelészi az ész, a tudás, az ismeret, a négyszög. (Czakó 2002, ) A távolodás a formális logika dedukciójától annak kifejeződése, hogy a retorika önálló rendszer, a logikai törvények alapján szervezi, de nem csupán velük alkalmazza eszközeit. Az indukció ugyanakkor már az analógiás logika felé visz, a retorikai érvforma, az enthüméma pedig jellemzően pragmatikus: a négyszög körré tétele". A retorika alkalmazza a logikát, de nem az ismeretek tisztázására, hanem az akarat megmozdítására. A retorika az ésszerűségnek a képzelethez való igazítása az akarat megmozdítása érdekében. (Bacon 1944, ) A retorika logikája célszerű: a meggyőző hatást indukálja. A gondolatok következtető rendjén kívül nincs más, ami egységes alapot teremthetne az egyedi meggyőzéshez, csak a logikusságjegye. A logika a retorika diszpozíciója, amelyen keresztül a gondolatokat emberekhez, az embereket a gondolatokhoz igazítja (vö. Corbett Connors 1999, I). A retorika a logikára épülő szimbolikus nyelv, amellyel az emberből mint szimbólumhasználó lényből együttműködést váltunk ki. A logikai ismeretek nélkül a retorikai módszer valóban csak formatár. Hiszen a retorikának egyszerre kell a gondolkodásban gyökereznie és a beszédre vonatkoznia A meggyőzés retorikájának tényezői A meggyőzés retorikájának kiindulópontja tehát a retorikai szituáció és annak argumentációra képes összetevői: az éthosz, a pathosz és a logosz. Az éthosz a beszélőre vonatkozik és arra, ahogyan ez a beszédben, szövegben megnyilvánul. Az éthosz nem egyszerűen a személyiség, hanem annak lenyomata a beszéden; a jellemvonások, a szakszerűség, a hozzáértés nyelve, kifejező funkció, emocionálisjegy. Az éthosz is érv, amennyiben a hiteles forrásért fogadjuk el egy közlemény, üzenet, szöveg igazságtartalmát. Az éthosz is alakzat, amennyiben jelenlevővé tesszük ezt a hiteles forrást. Az éthosz beszédrész is lehet a klasszikus retorikai struktúrában. A pathosz a hallgatóra vonatkozik, a hatás kulcsfogalma. A kifejezés szépsége és ereje, hatalma és annak formája. Érv, amennyiben a hallgató bevonását és cselekvésre sar- kallását célozza, alakzat amennyiben a nyelvi formatár legnagyobb része hozzátartozik, valamint, az éthoszhoz hasonlóan, beszédrész. A logosz a retorika logikája: maga a beszéd, a szöveg a szó. A tárgy, amit megragadunk, a gondolkodás rendje, amivel megragadjuk. A logosz tehát mindaz, ami lehetővé teszi az éthosz és pathosz rendszerré való összekapcsolását. A meggyőzés retorikájának központi fogalma nem a beszédfaj, hanem az érvelés, az argumentáció. A rövid üzenetek korában, amikor a beszédhez egy képernyő nyújt nyilvánosságot, amikor a rádióhullámokon a szavak halkíthatók és hangosíthatók, a szöveg műfaját már a hatás foka szervezi. Jó rétor a fejvadász és a szlogengyáros. Nem szövegformákban, hanem szöveghatásokban kereshetjük a típusok taxonómiáját: a beszédrészek kihagyása, a klasszikus struktúrához képest az elhagyás vagy hozzáadás már a meggyőzés alakzattanának része, és a nem a retorika műfajtanáé. 157

168 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS A es tanévtől a retorika kap egy félévet az iskolák 11. évfolyamán. A stúdium célja, hogy a diákok felismerjék és megkülönböztessék a narratfv és argumentatfv szövegeket, képesek legyenek a releváns és hatékony véleményformálásra, a társadalmi boldogulásra. A retorika tehát nem maradhat a beszédek tudománya. A retorikának, a meggyőzés hatásának kódjaként, valóban új nyelvvé kell válnia. Az argumentáció újabb elméletei modelleket szolgáltatnak a nyelvi tudás szintjén arra, hogy a megnyilatkozásban létrejöjjön a hatás. Az argumentációt így nem a beszéd formálja hatásossá, hanem a szónoki szándék, amely a beszédben nyilvánul meg. Az alakzatok rendszerező elve is lehet tehát a meggyőzés és az argumentáció. A meggyőzés retorikája az elrendezést és a beszéd szerkezetét a meggyőző folyamat egységeként, a változás állomásainak kijelölésére, a változások bekövetkeztére alkalmazza. A szerkezetben tehát nem a szövegművet, hanem a hatást keresi. A meggyőzés retorikája tehát a klasszikus retorika meggyőző szempontú átszervezése: a klasszikus hagyomány elemeit a retorikai szituáció miértjén keresztül rendezi. A 20. századi magyar nyelvű retorikai szakirodalom, a retorika oktatásának tankönyvirodalma a logikát legtöbbször igen szűkre szabottan, a logikai alapokon nyugvó retorikai beszédrészeket azonban terjedelmesen tárgyalja. A felsőoktatásban a jogászok, tanftók és tanárok képzésében találjuk meg a retorikát, amelynek felépítése minden esetben más. Ajogászképzésben a logikai és etikai rendszerek, a tanító- és tanárképzésben a beszéd mint struktúra ismerete, a beszédművelés kap hangsúlyos szerepet. A retorikai rendszer azonban e két hangsúlyos rész ötvözetéből válhat csak igazi szövegtudománnyá, társadalmi gyakorlattá, új nyelvvé. A modern szóbeliség és írásbeliség szövegkultúrájában a retorika nem adhatja fel, hogy a nyelvben élő második nyelvként a szóbeli gyakorlat szervezőjévé váljon Népszerű retorika meggyőző módszerek (A világ mint életérzés: egy reklámszöveg elemzése) A népszerű retorikák, a menedzsereknek szánt könyvsorozatok eredményes kommunikációról, sikeres tárgyalásról, hatékony érvelésről szóló kötetei retorikák. Retorikus retorikák, felépftésük nem a bemutató, hanem a tanácskozó beszédfaj szerkezetét követi. Arról szólnak, mi előnyös és mi hátrányos a beszédben, és nem arról, mi szép és mi rút. Hibájuk csupán annyi, hogy nem nyelvi tudást, hanem nyelvi mintátadnak. Az így lehet helyébe az így kell! felszólítását teszik. Olvasóik nem választanak, hanem kapnak: a szavakon keresztül jól jövedelmező állást, barátokat, sikereket. A reklámok szövegezői, a copywriterek, a sajtómegjelenések szervezői, a nagyvállalatok márkanév bevezetését végző, brandingért felelős vezetői ilyen minták. Retorikát használó szakemberek, olyanok, akik által a menedzserképzés példákkal gazdagodhat. Egy rövid üzenetbe, megnyilatkozásba érzést, rációt, felszólítást kódolnak. Az életérzésekből gyúrt óriásplakátok és szignálok, szlogenek és kampányok üzeneteinek mozaikjából áll össze a mindennapi meggyőzés. Ennek felvillantására a reklámfotóhoz kapcsolódó rövid elemzés is lehetőséget adhat. A szlogen a fogyasztás vezényszava. A gyorsuló és rövidülő információcsere nyelvkapuőre (vö. Balázs 1998, 105, 120), norma, amelyhez viszonyítva a vágyaink és oktalanul gerjesztett szükségleteink tárgyát verbalizájuk. Egy áru és a piacon megtalálható, más márkajelű produktum között amint ez Ogilvy nyomán a reklám és marketing szakma vezérelvévé vált nem lehet racionális különbséget tenni. A szlogenek tehát nem a logikusnak, az ésszerűnek szólnak. A szlogenek segítségével és a reklámüzenetek szövegével együtt úgy érezhetjük, hogy élményt, életérzést, jövőt veszünk. A szlogen azonban nem csap be, csak a befogadó szeretne becsapódni. A szlogen retorikai működésének felfedésével ugyanis láthatjuk, mi a szándék, és tudhatjuk, hogy teljesülésével elsősorban kinek az érdekei érvényesülnek. A modern kor médiarajongója a hírektől is szórakozást vár elsősorban, és nem tájékoztatást. A BBC vezérigazgatója a híradót a szórakoztatás műfajának nevezte (vö. Aronson 1998, 88). A néző, hallgató, olvasó, gyűjtőnéven: a fogyasztó rajongani, szeretni, ragaszkodni vágyik. A szlogen hamar hat, egy kis agyvíz, és akár a leggyorsabb porleves már oldódik is: előismeretek, előzmények, hasonlóságok, 158

169 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS az éthosz és a pathosz gyakran irrelevánsan összekapcsolt egyvelegén át valóban a gyomorba kerül. S ott szinte emésztés nélkül, gyorsan felszívódik. A szlogen a retorika etikán kívüli tartományaiban remekműnek számít: logikája induktív, heurisztikán alapuló, analógiát vagy példát alkalmazó, képesen enthümematikus, szinte metaforaszerű. A régi ismeretből a vonzó újat hozza létre, a rövidség (brevitas) erényével rendelkezik. Ez a logika, akár a klasszikus retorika előírásában, a pathosz segítségével érkezik el a tudathoz. Az éthoszt pedig a szlogen pótolja, az íz nem eredeti ugyan, de majdnem az: ha az ismert humorista adja el a sört, akkor mindenki remélhet annak elfogyasztása révén legalább 15 perc hírnevet. A szlogen egy marketingfolyamat állandó kontextusa, amelybe az éppen aktuális termékre vonatkozó üzenet beilleszkedik. Lényeges, hogy közérthető legyen, a közbeszédre épüljön, valószínűségét ne a logikai helyességre, hanem törvényen kívüli bizonyítékokra vagy a nyelv denotatív funkciójára alapozza. Szlogent bogozni jó retorikai gyakorlóterep: a szál végül valóban egyszerű, egyenes vonallá, csomók nélküli alapanyaggá válhat. Ezt így, megfejtve, már bármire hasznosíthatjuk. A szlogen mint argumentáció az összes ismeret alkalmazását mutatja: az érvek, érvformák, enthüméma, toposzok teljes kelléktára sziporkázik bennük. A képen látható reklám, egy mosogatógép reklámja, kiváló példa erre. A szlogent a márkajelzés alatt találjuk: Kompromisszumok nélkül". A kifejezés vét a világosság szövegerénye ellen, de, mint már említettük, ez csupán kontextus, amit majd az aktuális üzenet stimulál meggyőzővé (akár anélkül, hogy ajelentéssel tisztában lennénk). A képi üzenet sivár, egy félig nyitott ajtajú mosogatógépet látunk. Ehhez társul azonban az ösztönző kérdés és az apró betűvel szedett, meggyőző minibeszéd. Melyik nő hajlandó egy életen át hang nélkül mosogatni? A kérdés megformálása, különös tekintettel a kérdőszóra, figyelmet érdemel. Hiszen nem az szerepel, hogy hány? sem az, hogy milyen?. Nem alakítja eldöntendővé a van-e olyan? rákérdezés sem. A melyik a választást implikálja: a rendelkezésre állók közül kijelöl. Egy piaci helyzetet modellál, megelőlegezi a válogatás helyzetét. Az analógia mosogatógép és nő között, ha távolról is, de körvonalazódni kezd. A nő kifejezés funkcionális stilisztikai semlegessége egy objektívnek ható szemszöget emel be a jelentéselemek közé, a hajlandó (meg akarja tenni nem akarja megtenni) a képes (meg tudja tenni nem tudja megtenni) helyett újra egy, már másodlagos választás lehetőségét körvonalazza. Az élet a műszaki nyelv tropizmusával (élettartam) válik majd metaforikussá, a hang nélkül szintén az átértelmezés során válik expresszívebbé, mint a hangtalanul". Nincs ilyen nő. Egyik sem ilyen. A kérdés megválaszolásán továbbhaladva nem torpanunk meg megkérdezni: miért is lenne ez a cél? Miért kellene hang nélkül mosogatni?! A szlogen érvelő játéka nem lenne élvezhető, ha ilyen kritikusan állnánk ahhoz, amit megértettünk. De hol van még a megértés...! Az interrogációra adott válasz: egyik sem, a kizárás kategorikus premisszájával arra késztet, hogy menedéket keressünk, valami megoldást az ellentmondást nem tűrő tagadásra. És akkor, a nyitott szájú mosogatógép képe, a funkcionalitás alapján induktívan formálódó analógia eszközével segítségünkre siet. Az egyik nő sem konklúziójára a minibeszéd utolsó mondata hasonlóan felosztott kategorikus állításként válaszol: Csakis a Miele". Se így, se úgy nem 159

170 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS kötöttünk kompromisszumot. A kontextus élni kezd. Ez is ajándék, amit szeretni lehet: hogy a csakis"-ra, és nem az egyiksem"-re törekszünk. Az analógia (nő-mosogatógép) irreleváns ugyan, sőt a metonimikus szemlélettel (a konyhában dolgozó nő működteti a gépet) még a kérdés is alaptalanná válik, a szlogen és az üzenet mégis működni kezd. A minibeszéd társsá személyesíti a hangtalan mosogatógépet, történetté emeli a gép és használója kapcsolatát. És szellemes kalanddá teszi a reklám olvasását. Valakiknek (nők) az ellenében ugyan, de mosolyt ébreszt. És talán, egy kis házastársak közötti torzsalkodás után, vásárlási kedvet is. A szlogen, az összerántott világkép és az eladható életérzés szimbóluma új szövegtípus: a szövegtest minimális, nem mondatot, hanem megnyilatkozást kell elemeznünk. A retorika választhat: használattá vagy mesterséggé válik. A használat az eszközökre, a mesterség a szellemiségre reflektál. A mesterségben minden lépéshez ideológia, hit, akarás szükséges, célja az alkotás. A használathoz tevékenység szükséges, célja a fogyasztás. A retorika, ha a meggyőzés és hatás struktúráit keresi, a használatot mesterséggé teheti FELHASZNÁLT IRODALOM Adamik Tamás (1979) Az antik retorika szövegnyelvészeti vonatkozásai. In A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. Szerk. Szathmári István, Várkonyi Imre, MNyTK 154. Kaposvár, Arisztotelész (1982) Rétorika. Ford. Adamik Tamás. Budapest, Gondolat Kiadó. Arisztotelész (1997) Nikhomakhoszi etika. Ford. Szabó Miklós. Budapest, Európa Kiadó. Aronson, Elliot (1995) A társas lény. Ford. Erős Ferenc. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Az ékesenszóllás vagy Rhetorica Elemei a romai nyelvre alkalmazva, a tanúló ifjuság s közönséges leczkék számára (1839) Nagyenyed. Bacon, Francis (1944) Advancement of Learning. London, Oxford University Press. Balázs Géza (1998) Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón. Budapest, A-Z Kiadó. Balázs János (1961) Történeti bevezető. In Stilisztikai tanulmányok. Budapest, Gondolat Kiadó. Balázs János (1981) A nyelvi elemzés két európai modellje. InÁltNyTan. 13. Szerk. Telegdi Zsigmond Szépe György, Budapest, Akadémiai Kiadó, Barthes, Roland (1977) A retorikai elemzés. Helikon, Barthes, Roland (1997) A régi retorika. In Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei. 3 kötet, Pécs, Jelenkor Kiadó, Bencze Lóránt (1996) Mikor, miért, kinek, hogyan? I/1. Budapest, Corvinus Kiadó. Beaugrande, Robert de Dressler, Wolfgang (2000) Bevezetés a szövegnyelvészetbe. Ford. Siptár Péter. Budapest, Corvina Kiadó. Bonheim, Helmut (1977) A klasszikus retorika megújítása. Helikon, Corbett, Edward P. J. Connors, Robert J. (1999) Classical Rhetoricfor the Modern Student. New York, Oxford University Press. Covino, William A.(ed.) (1995) Rhetoric: Concepts, Definitions, Boundaries. Boston, Allyn and Bacon. Czakó Gábor (2002) Beavatás. Az eldobható föld. Budapest, Czakó Gábor és a Boldog Salamon Kör kiadásában. Ehninger, Douglas (1968) On Systems of Rhetoric. Philosophy and Rhetoric. 1. kötet, Ehninger, Douglas (1970) Argument as Method: Its Nature, Its Limitation and Its Uses. Speech Mono- graphs Fischer Sándor (1975) Retorika. Budapest, Kossuth Kiadó. 160

171 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Hobbes, Thomas (1998) Logika rétorika, szofisztika. Ford. Bánki Dezső. Budapest, Kossuth Kiadó. Jakobson, Roman (1972) Hang-jel-vers. Ford. Barczán Endre et al. Budapest, Gondolat Kiadó. Kibédi Varga Áron (1998) Retorika és strukturalizmus. In Uő: Szavak, világok. Pécs, Jelenkor Kiadó, Ogilvy, David (2001) Ogilvy a reklámról. Ford. Török András, szerk. Sívó Mária. Budapest, Park Kiadó. Platón (1893) Gorgias. In Platón válogatott művei. 1. kötet. Ford. Péterfy Jenő. Budapest, Franklin Társulat. Platón (1984) Phaidrosz. In Platón összes művei. 2. kötet. Ford. Kövendi Dénes. Budapest, Európa Kiadó. Plett, Heinrich (1987) Retorika és stilisztika. In Kanyó-Síklaki (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, Quintilianusszónoklattana tizenkét könyvben. (1913) Ford. Prácser Albert. Budapest, Franklin Társulat. Shannon, C. E. Weaver, W. (1949) TheMathematical Theory of Communication. Illinois, Urbana. Szathmári István (1968) Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Budapest, Akadémiai Kiadó. Szent Ágoston. A keresztény tanításról. Ford. Böröczki Tamás. Budapest, Paulus Hungarus- Kairosz. Szvorényi József (1877) Ékesszólástan. Vezérletül a remekírók fejtegetése s a szép írásművek kidolgozásában. Pest, Heckenast. Todorov, Zvetan (1977) Trópusok és figurák. Helikon, Vigh Árpád (1988) A stilisztika útjai és lehetőségei. Helikon, Wacha Imre (2000) A retorika kompetenciái. In A. Jászó Anna L. Aczél Petra (szerk.): A régi új retorika. Budapest, Trezor Kiadó, A RETORIKA ÖSSZETEVŐI Amit Madame de T. mond, az mind egy művészet gyümölcse, a társalgás művészetéé, mely egyetlen mozdulatot sem hagy kommentár nélkül, mindennek sajátos értelmet ad; ezúttal például a hölgy megadja a lovagnak a csókot, amiért az esedezik, de csak úgy, hogy beleegyezését a maga módján értelmezi: csupán azért hagyja megcsókolni magát, hogy a lovag gőgjét a kellő mértékben alábbszállítsa. [...] Nem azért társalognak, hogy kitöltsék az időt, hanem éppenséggel a társalgás szervezi, kormányozza az időt, s szabja meg azokat a törvényeket, melyeket tiszteletben kell tartani" (Milan Kundera) 2.1. A RETORIKAI KOMMUNIKÁCIÓ A RETORIKAI SZITUÁCIÓ A retorikai szituáció egy beszéd megszületésénekelőképe, a meggyőző retorikai kommunikáció, pedig a közlésfolyamat megkülönböztetett formája. A retorikai szituáció a meggyőző szöveg köré szerveződik, a retorika kommunikációs helyzete a beszélőből (éthosz), a hallgatóból (pathosz) és a tárgyhoz kapcsolódó üzenetből (logosz) áll. Külön kell tehát választanunk a retorikai kommunikációt, amely a közlés folyamatát sematizálja, és a retorika szituációt, amely a beszéd köré épülő folyamatot mutatja meg. Míg a retorikai kommunikáció a közlésfolyamat sajátos modellje, addig a retorikai szituáció a meggyőző szöveg megszületéséhez szükséges összetevők viszonyrendszerének, valamint létrejöttének, mozgásának és megszűntének folyamataként írható le A retorikai kommunikáció Az Arisztotelész által leírt kommunikációs helyzet három alaptényezőjével olyan viszonyrendszert vázol fel, amelyben értelmezhetővé válik az illőség (kairosz, preopon, aptum, decorum), a tárgyhoz, beszélőhöz és hallgatóhoz való igazodás elve, amely a kommunikatív szöveg szándékoltságának és elfogadhatóságának feltétele. Az illőség valamennyi kidolgozási fokban megjelenik, a feltalálástól az előadásig, és hiba volna 161

172 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS egyedül a szöveg stílusának tulajdonságaként kezelni. A retorika kommunikációs modellje, a retorikai beszédhelyzet nem azonos a totális kommunikáció közlésfolyamatával: Ebben ugyanis a beszélő és hallgató egyidejű, kölcsönös interakciója valósulhat meg. Ugyanakkor nem fogadható el a klasszikus retorikai helyzet sémájaként a következő modell sem: Itt annak az egyoldalú kommunikációnak látjuk a vázlatát, amelyre sem egyidejűség, sem kölcsönösség nemjellemző. Az írott információközlést (kivéve , internet), illetve megszorításokkal a médiakommunikációt írhatjuk le így. A retorikai helyzet sematizált modelljét így rajzolhatjuk meg: A beszélőtől a hallgatóig egyértelmű az információ áramlása, a beszélő szerepe azonban a közlésfolyamat szempontjából nem egyenrangú a hallgatóéval, annak hozzájárulása nem feltétlenül egyidejű vagy kölcsönös (vö. Wacha 1994, 26 30). A retorika kommunikációs modellje tehát olyan közlésfolyamatot ír le, melyben a metanyelvi és poétikai funkció a sikeres meggyőző szövegre irányítja a figyelmet. A retorikai kommunikáció egyszempontú, amennyiben az üzenet sikerességére koncentrál. A retorikai alapon szerveződő szöveg tehát nem műfaja, hanem általános kerete a sikeres kommunikáció megnyilatkozásainak. A közlésfolyamatban megszülető üzenet, a retorikus helyzetben létrejövő beszéd azonban viseli a nem nyelvi tényezők jelenlétének bélyegét is. A klasszikus retorika a nyelvi üzenet meghatározottságára hét kérdőszóval utalt: quis, quid, ubi, quando, quibus auxiilis, cur, quomodo (ki, mi, hol, mikor, milyen segédeszközökkel, miért, hogyan). Azon túl, hogy ezek ajegyek meghatározták az összegyűjtött anyagból témává formálódás folyamatát, s így a beszéd tárgya üggyé (események, személyek, hely, idő és körülmények meghatározó komplexuma) válhatott, jelenlétüket a megnyilatkozás megszövegezéséből, a kijelentések nyelviségéből is érezhetjük. A modern kommunikációtan tízre bővítette a kommunikáció meghatározó tényezőinek (determinánsainak) számát. Így a ki, kinek, mit, miért, mikor, hol, hogyan (szóban/írásban), miképpen (milyen stílusban), kinek a jelenlétében, milyen körülmények között tényezők sorában már három új elemet találunk (vö. Wacha 1994,26-30). A szövegtípusok kommunikációs szempontú leírásában a szakirodalom a következő, szövegen túli tényezőkkel számol: 1. a kommunikáció iránya; 2. a kommunikációs partnerek száma, helyzete, viszonya (jelen vannak-e, hány befogadó van, milyen a társadalmi helyzetük, műveltségük iskolázottságuk); 3. a kommunikációs folyamat típusa (a nyilvánosság foka); 4. a kommunikációs cél (informálás, meggyőzés, érzelemkifejezés stb.); 5. a téma tárgyalásmódja (leíró, érvelő, szemléltető, asszociatív) (vö. Eőry 1995,131). A retorikai beszédhelyzetben a meggyőzés célja válaszol a közlés miértjére. A meggyőző kommunikáció modelljében az üzenet tehát a kitűzött és azonosított célok dialógusát hozza létre. A dialógus-modell a retorikai kommunikáció beszédhelyzetének lehetséges sémáját mutatja be (vö. Zentai 1999,199): 162

173 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS A retorikai szituáció Az ókori retorikatörténet egyik alapvető fogalmának alapos s egyben vitatott leírását Lloyd Bitzer adja a 20. század második felében. Ahogy a válasz a kérdésre születik meg, úgy válaszol a retorikai szituációra a retorikus szöveg. Lloyd Bitzer úgy véli, hogy a szöveg valójában válasz a helyzetre, így a helyzet szükségszerű feltétele a retorikus szöveg megszületésének (a gondolat Hans Georg Gadamernél (1960) is megjelenik, aki szerint minden szöveg válaszkéntjön létre valamilyen kérdésre). A retorikai szituáció Bitzer szerint nem más, mint személyek, események, tárgyak és viszonyok együttese, amelyben egy tényleges vagy lehetséges szükséglet merül fel, s ezt a szükségletet akkor lehet részben vagy egészen kielégíteni, ha a szöveg, beszéd, amely a szituációban létrejön az emberi döntést és tevékenységet úgy tudja korlátozni és kényszeríteni, hogy az a szükséglet lényegi módosításához vezessen. (Bitzer 1969, 6) A retorikai szituáció három fő alkotóeleme ennek alapján: 1. a szükséglet (exigence), amely a retorikai helyzet szervező elve. A szükséglet csak abban az esetben tekinthető retorikainak, ha képes arra, hogy megváltozzon, és ha a pozitív változáshoz beszédre, közlésre van szükség, vagy az kíséri. Bitzer osztja Arisztotelész nézetét, mely szerint a retorika területe nem a szükségszerű, hanem a valószínű (doxa). Tehát a törvényszerű szükségletek (természeti jelenségek, az idő múlása stb.), amelyeken nem lehet változtatni, nem tartoznak a retorikai vizsgálódás körébe; 2. a hallgatóság (audience), amely azokból és csakis azokból a személyekből áll, akik vagy befolyásolhatók a beszéd által, vagy a változás közvetítőivé válhatnak. A retorika hallgatóság fogalmának két kritériuma tehát az, hogy a) képes legyen a döntéshozatalra, b) képes legyen közvetíteni a döntéshozók felé; 3. a kényszer, korlát (constraint); ez olyan körülményeketjelent, amelyek megakadályozzák vagy befolyásolják a beszélőt abban, hogy képes legyen a szükséglettel foglalkozni. Egy komoly társadalmi pozícióra pályázó személy számára ilyen korlátként jelenhet meg az esetleges negatív beazonosítás. Amerika egyik leismertebb botrány-talkshow-jának műsorvezetője ezért tekintette akadálynak nemzetközi ismertségét, amikor a szenátori címért pályázott ban Bitzer a kényszer fogalmával a források (resources) fogalmát felelteti meg, valamint kidolgozza a retorikai szituáció fejlődési modelljét. A fejlődési modell azokat a szakaszokat ábrázolja, amelyeken keresztül a retorikai szituáció létrejön, majd megszűnik. Bitzer a következő állomásokat rögzíti: 1. eredeti, kezdeti szakasz, amelyben a szükséglet létrejön, és valaki észreveszi; 2. érési szakasz, amelyben a szükségletjelen van, és mind a beszélő, mind a hallgatóság felfigyelt rá; a hallgatóság könnyen megszólítható, és készen áll arra, hogy módosítsa a szükségletet; hozzáférhetők a korlátok is. E szakasz igen rövid ideig tart; 3. romlási szakasz, amelyben az alkotóelemek konfigurációja olyan módon változik, hogy a szükséglet módosítása egyre nehezebbé válik; 4. a megszűnési szakasz, amelyben az összetevők különválnak és eltűnnek, a szükséglet nem érzékelhető. 163

174 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Ha valamely beszélő ez utóbbi szakaszt kívánja megcélozni, nyilvánvalóan hasztalan próbálkozik majd. Bitzer a retorikát a funkcionális interakció kritikai módszerének tekinti, amelyben a szituáció, szituacionalitás lényeges szerepet játszik. A funkcionális interakció alapvetései az alábbiak: az emberek igényeiket és szükségleteiket összehangolják a külső, fizikai világgal; az emberek szükségleteiket összehangolják mentális környezetükkel; a világ, amelyben élünk, mentális és fizikai környezetek együtteséből áll; ha interakcióba lépünk valakivel, akkor felmerül egy szimbolikus, illetve retorikai szempont; mindig van egy szükséglet és egy kielégítés mint a totális környezet pragmatikus alkotóelemei, és a retorikai interakció ezek összekapcsolására irányul. A szituacionalitás szempontja tehát nem tagadja az egyén alkotó aktivitásának hatását és erőfeszítését, mely üzenetek készítésére és előadására irányul, hasonlóképpen nem tekint el a gondolat környezetformáló szerepétől. Sokkal inkább arra utal, hogy a gondolatok és dolgok a valóság részei, és felhívja a figyelmet a pragmatikus kommunikáció és a tényleges, valóságos történelmi állapotok közötti szoros kapcsolatra. Bitzer objektivizmusát, melynek értelmében a szituáció mint az emberi érzékeléstől, felismeréstől és interakciótól független, valóságos dolog létezik, többen bírálták. Richard Vatz szerint egy szituáció sem lehet független attól, aki, ami alkotja és interpretálja, valamint a retorikától, amellyel jellemzi (Vatz 1973,154). Ugyanakkor a szituációra adott válasz és a szituáció létrehozásának kettőssége a beszéd által egyidejűleg érvényesülhet. John Patton a következőképpenjárult hozzá az e témában kialakult tudományos vitához: A retorikai szituációjelentése kettős folyamat, egyfelől a felismerésből (úgy mint az észlelés tisztasága) és pontossága, másfelől az intencionális, művészi, emberi tevékenységből jön létre. (Patton 1979, 49). A retorikai szituáció leírásához segítséget nyújt M. A. K. Halliday (1985) kulcsfogalma, a szituációs kontextus, amely a társadalmi környezet és a nyelv funkcionális szerveződésének viszonyát, kölcsönhatását ragadja meg. A kontextus elemzése három összetevőt mutat: az első az interakció természetére (field), a másik a benne résztvevőkre, az ő szerepükre (tenor) a harmadik a szövegre vonatkozik; annak retorikai műfajára, a kommunikáció csatornájára (mode). A Halliday-féle három összetevős modell tehát a retorikai kommunikáció és a retorikai szituáció vegyülékének tekinthető. A retorikai beszédhelyzet és a retorikai szituáció a meggyőző üzenet feltételrendszerét és folyamatát ábrázolja. A meggyőző üzenetben tehát három összetevő jelenléte érhető tetten: az éthoszé, a pathoszé és a logoszé AZ ÉTHOSZ (ηθοζ) Az éthosznak nincs ereje, hogy hegemón hatalomrajusson, mégsincs hatalom, mely létét és működését hatályon kívül helyezhetné. Honnan az erőtlennek ez az ereje, s honnan erőtlensége? írja Ancsel Éva (1984, 7). A beszédben megjelenőén, ajellem, szavakkal megrajzolva, az éthosz fogalmának évezredes történetét ilyen és ezekhez hasonló definíciók kísérik. Az éthosz nem csupán fogalom, eszköz, hanemjelenség: a hatás, a szándék, valamint a közlő egész jellemének különleges egyvelege Az éthosz fogalmának történeti fejlődése és átalakulása Lüsziasz (Kr. e ) retorikai munkásságához kapcsoljuk a terminus technicus megjelenését, aki az éthopoiia technikájának kifejlesztésével, a beszéddel történő jellemábrázolást tette lehetővé. A retorikai képzés gyakorlatában egyrészt olyan mintabeszédeket (meleté, epideixisz) készítettek, amelyeket a valóságban is élő embereknek tulajdonítottak (éthopoiia), másrészt amelyek régebben élt személyektől származhattak (eidólopoiia), harmadrészt nem létező jellemeket mintáztak (proszópopoiia) velük. Az éthopoiia önmagában is többféle lehetett: erkölcsi, amikor ajellem hangsúlyos benne, és érzelmi, ha az érzelmek határozzák meg döntően, valamint vegyes; ha mindkét összetevő megjelent. Lüsziasz logográfiája ajellem hitelességét a személy sorsára, családi körülményeire, korábbi tetteire való utalással alapozta meg. Amennyiben erre nem volt lehetősége, olyan morális érvekkel élt, amely helyettesítette ezeket, amint erről Dionüsziosz Halikarnasszeusz is beszámol. A szofisták és Lüsziasz bírálójaként Platón 164

175 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS különbséget tesz logográfia és pszichagógia között. A logográfia a szó varázslata: a bűvös eszköz értő használata arra, hogy bármit elhitessünk. A pszichagógia ezzel szemben a filozofikus szónokiság fogalma, az igaz szó tekhnéje. A helyes retorikában az igazság fejeződik ki; az éthosz ebben az értelemben a nyelv, ajellem és az igazság lélekben meglévő harmóniája. Az igazság, amiről a beszédnek szólnia kell, a beszélőben megtestesül, s a beszédnek ezt kell kifejeznie. Iszokratész elismeri, hogy az igazságosság nem tanítható, és...nem létezik egyetlen olyan művészet sem, amely képes lenne felkelteni ajózanságot és az igazságosságot azokban, akik természettől fogva képtelenek az erényre (A szofisták ellen, 21. fordította Adamik Tamás), de az arra való törekvés, hogy valaki jól tudjon beszélni, jobbá és értékesebbé tehet. Az arisztotelészi retorikában az éthosz a bizonyítás erejéhezjárul hozzá, s a beszélőt megbízhatónak mutatja a hallgatóság előtt. A logikai tisztaságon túl három dolog megléte tehet valakit elfogadhatóvá Arisztotelész szerint: a bölcsesség (phronészisz), az erény (areté) és ajóakarat (eunoia) (Arisztotelész 1378a). A három fogalom egyfelől a bizonyítás eszközeinek hármasságát tükrözi, másfelől a retorikai beszéd helyzetének modelljét alkotó beszélővel, hallgatóval és tárggyal feleltethető meg. Az areté a beszélő erkölcsi karaktere, amely a bizonyításban az éthosz forrása. Az eunoia a hallgató felé fordulásban valósul meg, a bizonyítás alkotóelemei közül a pathoszt körvonalazza, a phronészisz, amely a magabiztosság és tapasztalat vonásait ötvözi, a logosz fogalmával korrelál, és a tárgyat idézi. A Rétorika ugyanakkor az emberi természetet bizonyos típusokba sorolja, ismerhetőnek és így a beszéd által befolyásolhatónak tekinti. A római retorikában Cicero újrafogalmazza mindazt, amivel a szónok érzelmeket vált ki. Ilyen a méltóság (dignitas), mindaz, amit elért (res gestae) és az előmenetele (existimatio). A cicerói éthosz eltávolodik a beszélőben megtestesülő igazság képzetétől, a fogalom közelebb kerül a szándékolt hatás alapeleméhez, a pathoszhoz. A Quintilianus-féle éthosz a mesterséggel felruházott, erkölcsös, jó embert jelenti a vir bonus dicendiperitus eszményében. A szónoknak éreznie kell azt, amit majd hallgatóságában felébreszt, az őszinteség benyomása azon múlik, hogy a stílus emelkedettsége az előidézendő, előérzett emóciókból származik-e. Szent Ágoston keresztény retorikája Iszokratészhez hasonlóan vallja, hogy Ha arról van szó, hogy hallgatóságunk engedelmes legyen, a beszéd bármily fenségénél nagyobb súllyal esik latba a szónok magánélete (Szent Ágoston IV ). A vir bonus felidézése mellet Szent Ágostonnál megjelenik a Szentlélek által inspirált hitelesség, egy felsőbb forrás ereje az egyén megnyilatkozásában. A felsőbb inspiráció gondolata már túllép az éthoszon: És ki más biztosíthatná, hogy azt mondjuk, ami szükséges, és úgy mondjuk, ahogyan szükséges, ha nem az, akinek szavainkkal együtt mi is a kezében vagyunk? Ezért hát [...], amikor elérkezik a beszéd órája, jusson eszedbe, hogy a jó lelkületű emberhez inkább az úr mondása illik: Ne aggódjatok előre, hogy hogyan vagy mit beszéltek. Mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Hiszen nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke az, aki beszél belőletek. /Mt 10,19-20/ (Szent Ágoston IV ) A reneszánsz kor főként a római retorika hagyományait ápolja, a ciceróiánus éthosz, a conciliare szándéka él tovább. A makulátlan jellem és a szerénységre képes szónok eszközként használhatja az éthoszt. Machiavelli a Fejedelem (2001, 91) című művében í gy ír:...a bölcs uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik, s ha az okok, melyek miatt ígéretet tett, megszűntek. Ha az emberekjók lennének, ez az elv kárt okozna; de mert gonosz indulatúak, nem tartanák meg adott szavukat veled szemben; így hát neked sem kell megtartanod velük szemben. Különben is a fejedelem mindig talál rá alkalmat, hogy csalárdságát jó színben tüntesse fel. [...] Deeztatermészetétjól el kell titkolnia, és nagy szenteskedőnekés színlelőnek kell lennie: olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának élnek, hogy aki be akarja csapni őket, mindig megtalálja köztük a maga emberét. A 18. századi szakirodalom egyik sajátos vonulatát jelenti a belletrisztikus (Belles Lettres), a széptudományokhoz sorolt retorika, melynek nemzetközi érvényű szintézisét Hugo Blair Lectures on Rhetoric and Belles Lettres című munkája adja (1783). A Kis János fordításában mintegy fél évszázaddal később magyarul is megjelenő és igen nagy hatású tudományos munka két új fogalommal, a passzív és az aktív retorika fogalmával dolgozik. A passzív retorika jellemzője az ízlés, amely finomság és csinosultság együttese (delicacy and correctness), az aktív retorikáé a zsenialitás; az a teremtő erő, amely a végrehajtás tehetségét működésbe hozza. Az éthosz ebben a tekintetben az ízlés része, amely azután megmutatkozik a beszédben mint alkotásban is. George Campbell Philosophy of Rhetoric (1776) c. művének 9. fejezetében az éthosz úgyjelenik meg, mint a hallgatóban a szónokéhoz hasonló érzelmek keltése a beszéd útján. A magyar retorika szakirodalmából Névy, Szvorényi, Szeberényi 19. századi retorika-tankönyveiben nem találkozunk az éthosz bővebb kifejtésével, Góbi Imre (1888, 26 27) Rhetorikája a megindítás eszközei közé sorolja a szónok egyéniségét, s a szónok belső 165

176 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS meggyőződésének kifejezéseként csak mint a pathosz forrását taglalja. Acsay Ferenc, aki Richard Whately alapján 1889-ben a teljes műfajtan részeként naprakész retorikát ír, ismét az igaz jellem és a szerénység szükségességéről és a szavahihető, felkészült szónok éthoszáról beszél ( ). A 20. század az én jelenlétének és kifejezésének problematikájaként dolgozza föl a szavakban megjelenő önkifejező valóságát. Az éthosz jelensége a közlő énje és a külvilág között feltételezhető, és valamiféle szubjektív pszichét reprezentál. A szavaink mi vagyunk, ahogy Arthur Vogel írja: Mint ahogyan testünkben lakozunk, azért, mert mi vagyunk a testünk, ugyanúgy vagyunk saját szavaink is. (1973, 92; vö. Baumlin 2001, 273) A posztmodern retorika a motiváció, nem pedig a logika vagy érzelem szempontjának tekinti az éthoszt, amely a szükségletek, az akarat, a cél, a hiány, a frusztráció, a gyengeség és a vágy forrásaiból táplálkozik (Walter 1964,41). Ez ellen az éthosz ellen, amely tömegeket vonz akár az immorális felé is (gondoljunk a 20. század félelmetes hatású szónokaira), inkább küzdeni kell a kritika és az azonosítás eszközeivel (vö. uo. 43). Kenneth Burke az éthoszt a hallgatóval való azonosulás képességével határozza meg: a hallgató viselkedését, hangját, tónusait, attitűdjét visszaadó beszéddel ezt érjük el, míg Corder, az etika retorikájának képviselője, és Halloran szerint az éthosz önmagunk és a másik vagy mások együttes jelenléte.az éthosz, amely a gyönyörködtetés szónoki szándékának kulcsfogalma, a kifejezés kommunikációs funkcióját látja el. Egyúttal az érvformákat alkotó kijelentésekhez tartozó megerősítésekés igazolások egyik forrása. Az éthosz a retorikai szituáció viszonyrendszerében a kijelentések értéktársításának feltételeit, igazságértékének hitelesítését adhatja meg. Ugyanakkor tekinthető a pathosz szándék- és hatásbeli előképének, úgy is megragadhatjuk, mint a retorikai szituáció érvényességét és a pathosz biztosítékát A PATHOSZ (ραθοζ) Az éthosz a beszélőből ered, a pathosz pedig az, ahogy az éthosz a hallgatóhoz elér. A pathoszban, a szenvedélyeket célzó érzelmi szándék eszközében fejeződik ki a meggyőzés mint a beszéd tulajdonsága és mint a hallgatóra tett hatás. Ugyanakkor a pathosz a nyelvi kifejezés, az expresszivitás retorikai-logikai úton terelt formája, a fennkölt stílus használatának eredménye. A retorikai hármas rendszerek: az éthosz, a pathosz és a logosz; az egyszerű, a közepes és a fennkölt stílus; a tanítás, a gyönyörködtetés és a megindítás szándékai a beszélő, hallgató és tárgy retorikai beszédhelyzetének történeti paradigmáiként is tekinthetők. A pathosz mint az éthosz testvérfogalma, mint az éthosz és logosz együttes kifejezőereje és mint az alakzatos, díszített stílus jellemzője egyaránt, de nem azonos hangsúllyal van jelen a tudománytörténetben és az elméletekben. A pathosz terminusa a görögpaszkhó igével áll kapcsolatban, melynekjelentése kiállni valamit, szenvedni, tapasztalni, általában véve valamiféle állapotba kerülni". A pathosz fogalmában valamennyi jelentéselem tovább öröklődött, a görög retorikai hagyományban is így honosodott meg. A pathosz tehát az emberi léleknek olyan állapota, amely a nyelv és beszéd által a lélekre gyakorolt hatás eredményeképpen jön létre. Ilyen értelemben a pathosz a szenvedély és az érzelmek összevetéséből, egymásra hatásából alakul ki. Ugyanakkora pathosz, bár csupán egyike a bizonyítás forrásainak, nyilvánvalóan magában foglalja az éthoszt és a logoszt is, amennyiben a hallgató lelkének befolyásolása a cél. A pathosz pragmatikai alakzata a pathopoiia, mely egyfelől a szónok lelkének, másfelől a hallgatóság lelkének megindításával éri el hatását. A felkeltett érzelmek többek között a félelem, a gyűlölet, az őrület, a harag A pathosz fogalmának történeti fejlődése és átalakulása A görög Thraszümakhosz (Kr. e. 460) és Gorgiasz (Kr. e ) egyaránt a pathosz retorikai értelmezésére törekedtek. Thraszümakhosz retorikai tárgyú kézikönyvében jelezte, hogy a pathosznak, pontosabban az érzelmekhez fordulásnak a bevezetésben és a befejezésben van leginkább a helye. Gorgiász, aki hozzá hasonlóan nagy hatású szofista szónok volt, úgy vélte, hogy a beszédek olyanok, akár a bódító szerek (pharmaka); félelmet, örömet, elkeseredést keltenek a védtelen hallgatóban, amint azt a Helena dicsérete című beszédében kifejtette. 166

177 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Platón az emberi lelket három részre osztotta: nousz, az értelem és az ész, ahol az okok és a szellem lakoznak, a thümosz, a lélek és szív, ahol a szellemmel átitatott szenvedélyek uralkodnak, és az epithümétikosz, a rekeszizom alatt található hely, ahol a testi vágyak, kívánságok találhatók (vö. Állam 435b 441a). A pathosz a kebelbe zárt szenvedélyes szellem megnyilvánulása, keveréke akaratnak, oknak, szellemnek és szenvedélynek. Az arisztotelészi retorikában a pathosz a döntés, az ítéletalkotás motivációja, minthogy az emberek különböző ítéletei azon múlnak, hogy örömöt vagy fájdalmat éreznek-e. Tizenhatpathét állapít meg, nyolc kontrasztpárban, amelyek a motiváció forrását adhatják. Ezek: 4.1. táblázat a harag 1. a szelídség; 2. + a barátság/szeretet 2. a gyűlölet; 3. + a félelem 3. a bátorság; 4. + a szégyen 4. a szégyentelenség; 5. + a hála 5. a hálátlanság; 6. + szánalom 6. jogos felháborodás; 7. + nagylelkűség 7. irigység; 8. + versengés 8. lenézés. (vö. Arisztotelész 1378b 1389a) A pathék tárgyalásához Arisztotelész az érzelmeknek ( hogyan lesz valaki haragossá, milyen emberekre szoktak haragudni és mi miatt, 1378a) és a hozzájuk kapcsolható enthümémáknak és ellenérveknek katalógusát adja, amelyben a pathosz eszköztára leírható rendszerként mutatkozik. Az egyéni pathé a meggyőződésen alapszik, ezért képes egy meggyőződés alapjait megváltoztatni, és a hallgatóságot elmozdítani egyik érzésről a másikra. Arisztotelész szerint a szónok lényegi feladata, hogy feltárja a háttérben meghúzódó, a meggyőződést alkotó, nem felfedett elemeket. Azarisztotelészi éthosz-fogalom összetevője, a jó akarat explicit kifejeződése a pathosszal történik, az érzelemkeltés tárgykörébe tartozik. 167

178 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Arisztotelész tehát nem gyengébb érzelmek (éthosz) és erősebb érzelmek (pathosz) között tesz különbséget, hanem az érzelmek forrása (éthosz) és az érzelmek felhasználása és hatása (pathosz) között. A római retorika pathoszát a színpadiasságjellemzi; a pathosz a szónoki hatás kelléke, és nem lényegi valója lesz: De nem elég részvétkeltéssel kedvezően hangolnunk a bírák lelkét én például kisgyermeket tartok karjaimban védőbeszédem közben; vagy más alkalommal, amikor felszólítottam az előkelő vádlottat, hogy mutatkozzék meg a nyilvánosság előtt, magasba emeltem kisfiát, és a fórumot fölverte a sírás, jajgatás. (Cicero 38.) A hatályosság kelléke, amely a lelket borzolná, néha megnevetteti a hallgatóságot. Quintilianus ír arról az esetről, amikor a patetikus csúcspontnál két rabszolgának kellett behoznia a halott ember viaszképét, de, mert nem tudták, mi az, és hogyan kellene viselkedniük, ki-be járkáltak a képpel, a derülő hallgatóság előtt (vö. Green 2001, 559). Cicero a görög ethikon eszközét szelíd, kellemes hangvételűnek írja le, a pathetikont azonban hevesnek, csupa tűznek, melynek jellegzetes vonása a sodró lendület: ez a szónoki beszéd legfőbb hatalma (37.). A cicerói szónoknak éreznie kell azt a hatást, melyet a hallgatóknak címez: ez adja meg hitelét. A hiteles forrás pátoszának fogalma azonban különös módon önmagát magyarázza: a pathoszt, amit a hallgatóság érez, a hiteles szónok hasonló érzései teszik őszintévé, a szónok hitelessége viszont azon múlik, hogy képes-e a patetikus érvelésre. A Deoratore című munkájában Cicero a szónok hármas szándékaként a tanítást (docere), ajóindulat elnyerését (conciliare) és az érzelem (movere) felkeltését jelöli meg. Az Oratorban ezeket módosítja, a tanításból bizonyítás (probare), ajóindulat elnyeréséből gyönyörködtetés (delectare), az érzelmek felkeltéséből megindítás (flectere) lesz. Jól látszik az esztétikai szempont egyre erőteljesebbjelenléte; a beszélőről és hallgatóról a beszédre eltolódó figyelem igenjelentős és a retorika történetét nagyban befolyásoló mozzanat. Cicero második szándék-hármasságából eltűnik a részletekre való összpontosítás: nem csupán ajóindulat, nem pusztán az érzelmek kézben tartása a cél. Megindítani immár az egész embert, az egész hallgatóságot kell. A C. Herenniusnak ajánlott rétorika a bevezetéshez és a befejezéshez kapcsolja a pathoszt: a szánalom, az érzelem felkeltését. A kézikönyv a pathosz módszertanát és alkalmazását formulákhoz, alakzatokhoz és szövegrészekhez köti: így az taníthatóvá, elsajátíthatóvá válik. Egyúttal az esztétikai szempontú megközelítés révén a pathosz funkcionálisan a kifejezőerőhöz, az alakzatokhoz, majd az alakzattanhoz kapcsolódik, és önálló retorikái iskolát indít el (vö. Rhétoriquegénérale, 1970). A pathosz a középkorban, Szent Ágostonnál megszűnik az ésszerű és ésszerűtlen hatás tárgyának lenni: az akarat (voluntas) irányításának eszköze és a szeretet kifejezése lehet. Augustinus ugyanakkor a cicerói stílusminősítéseket a cél szerint tovább tisztázza. Míg Cicero mindhárom szándékot és stílusnemet a meggyőzés hatásának kiváltására szánta, addig Augustinus az egyszerű (humilis) stílust a tanítás szándékához, a közepes (mediocris) stílust a gyönyörködtetéshez, ajó szeretetéhez, a fennkölt (gravis) stílust az akarat irányításához kapcsolta. A páthoszt a moralitással kötötte össze, ettől nem veszélyes az okoskodáson kívül eső hatás. A humanista Daniele Barbaro Dialogo della Eloquenza című művének (1557) eszménye az ékes beszédű úr, akinek a bölcsesség és a szívekhez szólás képessége ad felhatalmazást a városállam vezetésére, igaz keresztény és szent szónok, akinek pathosza is emelkedett és morális. A reneszánsz Rudolfus Agricola az affectus fogalmát mint a lélek kitörését jellemzi (De inventionedialecticae, 1479 körül, 1515 posztumusz kiadás). A pathosz egyfajta társadalmi dísz, az ítéleteket az alapozza meg, akire vonatkoznak. Agricola szerint egynémely nyelvi kifejezés nem csupán ajelentésénél, hanem szerkezetekbe kapcsolódásánál, hangoztatásánál fogva (elocutio) képes a pathosz létrehozására. Az érzelmek felkeltése kapcsolódhat érzelmektől fűtött emberek leírásához, különösen akkor, ha a leírás maga tükrözi az érzelmeket, valamint a dialektika topikája képes a patetikus hatás kiváltására. A fogalom később, a páduai Antonio Riccoboni 1588-asParaphrasis című írásában is megjelenik, ahol a megindítás képességeinek szolgálatában álló eszközöket jelenti. A 17. század egyik összefoglaló munkájában Bartholomaeus Keckermann az érzelmeket és az akaratot, annak irányítását teszi retorikája (Systema rhetoricae, 1606) fő mozgatórugójává. A retorika elsődleges célja, hogy bármire rávegye a hallgatót. A karteziánus filozófia hatására élesen szétváló érvelés és pathosz két irányba visz: az érvelő szövegek tanulmányozása és a szorosabb értelemben vett retorika, a rábeszélői erő vizsgálatának, valamint a szöveg kidolgozottságának, nyelvi gazdagságának leírása felé. Campbell művének első fejezetében utal arra, hogy az érvelésnek nincs szüksége a pathoszra, hogy célhoz érjen, de élnie kell a pathosszal ahhoz, hogy hatást érjen el (Campbell 1776,1. 7). 168

179 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS A korai 20. századi retorika elmélete az érzelmek helyett az érzékekhez fordul. I. A. Richards a pathosz pszichológiájának alapelemeként az engram fogalmát hozza létre, amely az elme által rögzített beállítódásbeli és asszociációs komplexum. A szónok által az engramra való bárminemű utalás előhívja annak egészét, és ezzel mentális válaszokat hív elő. A hallgatónak ugyanakkor az a feladata, hogy a saját előismeretein alapuló elvárásait félretegye annak érdekében, hogy az interpretációból megértse a beszélő szándékát. A Richards által megalkotott engram fogalmának újszerűsége az emelkedett stílustól ismét az éthoszhoz való közelítés. Ebben az éthoszban már a hallgatóság éthosza is megjelenik, egyfajta együtt-létezésként. A Toulmin-féle érvelési mező és a perelmani új retorika egyértelműen a háttérismeretek a kontextusok és a beállítódás pszichológiai tényezőinekjelenlétére hívja fel a figyelmet. Az új, argumentációs retorika az érvelés kontextusának tekinti a pathoszt, amennyiben az nem a tragédiák érzelemfelkeltését, hanem érzékek és benyomások egymásra vonatkoztatását célozza. A modern retorika alakzattana szenvtelen műveletrendszerek megalkotásával, az argumentatív szemlélet az érvelés újrafelfedezésével már nem használja a pathoszt. Mindent rendszerbe állít ugyanakkor, ami azt létrehozza. Tehát minden a pathosz felé vezet. Ahogy Arisztotelész mondja (1356a), még a logosz is A pathosz mint az érvelő szöveg összetevője A magyar szónoklás történeténekjelentős rétoraitól olvasható beszédekjó minták, ami a beszéd szerkezetét, az érvrendszerek alkalmazását illeti, de a modern olvasó és beszélő számára pathoszukés az abból fakadó közönségsiker távolinak tűnik. Ami elismerésünk annak a hagyománynak szól, melyben ők nagy szónokokként maradtak meg. A gondolat közvetítésének tisztasága, az éthosz Pázmány vagy Kossuth, Kölcsey vagy Deák beszédeiben megkérdőjelezhetetlen. Pathoszuk azonban a mai hallgató számára már nem hatás, hanem hagyomány. A szó elszáll (verba volant) fenyegetése ellen az éthosz és a logosz véd: az éthosz emlékezni, a logosz fejben tartani segít. A pathosz pedig nem a szót vési be, hanem a pillanatot és gondolatot: a beszédhelyzet pillanatnyi egészét és összetevőit. A pathosz tehát szükségképpen több mint érzelmek felkorbácsolása: ha az éthosz a motiváció, és a logosz a prezentáció eszköze, akkor a pathosz az alkalmazásé A LOGOSZ (λογοζ) A meggyőzés harmadik pillére, az argumentáció kerete. Aszó és mindaz, amit a szóval elérhetünk. A logosz dekódolásához a retorikai nyelv működését kell megértenünk. A logosz a retorika története során az érvelés szerkezetének, a nyelv racionalitáshoz és a hatáshoz való közelítésénekjelensége volt. A korai görög retorikusok a szó tanárának, orthosz logosznak nevezték magukat, a retorika a szó mestersége volt (logón tekhné). A többjelentésű logosz tehát a szóra, a szövegre és mindarra a helyzetre vonatkozott, amelyben érveltek. Prótagorasz (Kr. e ), a szofista retorika alapvetéseként és a döntésre szánt beszéd szubsztanciájaként, minden tárgyban két logoszt (logoi) határoz meg, és a gyengébbik logosz erősebbé tételére szólítja hallgatóit. A tárgyban meglévő kettősség az állításokat az ellentétük tagadásából fakadó erővel is felruházza. Prótagorasz úgy tartotta, hogy a gyengébbik logosz megtámogatásával a tárgy addig fel nem tárt tulajdonságait is megismerhetjük. Dissoi logoi (Kr. e. 4. sz.) című munkájában kifejti, hogy minden lehetjó is, meg rossz is, igazságos és igazságtalan, igaz és hamis, bölcs és oktalan. A szónok ezek megragadásával voltaképpen elszakad a tárgytól, annak valódi természetétől, és létrehozza a beszéd valóságát, a beszéd és közlés önálló birodalmát. A logosz tanulmányozása ugyanakkor a világban fellelhető viszonyok megismerésére is szolgálhat, a szubjektív emberi megítélésekkel szemben. Gorgiasz a Nemlétezőről szóló munkájában kifejti, hogy a logosz nem egy a létezők között, hanem a beszéd hatalmának művészete. Platón a logográfia és pszichagógia megkülönböztetésével létrehozza a logosz addigi gyakorlatának filozófiai-pszichológiai ellentétét, a pszichagógiát. Míg a logosz a szó hatalma a szofistáknál, addig Platónnál a tudás és igazság manifesztálódása, amelynek nem szubsztanciális tulajdonsága a beszéd. Arisztotelész retorikai szintézise a logosz számára a retorika mesterségén belüli, és nem azon felüli helyet biztosít.a logosz a bizonyítékok feltalálásának rendszere, amely az érvhelyeket, toposzokat is magában foglalja. A logosz működésével jön létre az enthüméma és az érvelés egésze, amelyhez az éthosz és a pathosz is kapcsolódik. A logosz a klasszikus retorika kognitív fogalma a világról, és pragmatikai fogalma a beszédről. A logoszhoz kapcsolt toposzok Cicerónál (Topica, Kr. e. 44), Quintilianusnál (Institutio oratoria, , ) egyre nagyobb figyelmet kapnak, később elméletük, toposztanként, önálló diszciplínává válik. Quintilianus a logoszhoz kapcsolt érvelés tipológiáját is megalkotja, amikor érveket, példákat és jeleket különböztet meg. 169

180 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Az egykori erő és hatalom, mely az értelemre és a beszédre támaszkodik, kellékké szűkül, két irányban: az érvek és bizonyítás forrásai, és a bizonyítékok szervezése felé. Az argumentáció mint eredmény felfogásában az érvelési modellek az ésszerű, egyúttal hatásos gondolkodás viszonyában írják le a logoszt. Létrejön a kommunikációs ésszerűség fogalma (Habermas 1989), amely a kommunikációs partnerek szükségszerű feltételezéseinek ésszerűségi normáit tartalmazza. Megszületik tehát a retorikán kívül értelmezett, a világot és annak tényeit a kommunikátorokkal összekötő logosz. Az irodalomelméletben (P. de Man, N. Frye) ezzel párhuzamosan megjelenik a logosz nélküli retorika, az alakzatok tana, a képzelet nyelvének eszköze (vö. Wells 2001, ). A logosz tehát a szóból épít gondolatot, a gondolatból szót. A retorikai rendszer része, azé a rendszeré, amelyet egyúttal értelmez. A logoszt a logika, az enthüméma, az argumentáció és az érv fogalmaiban találhatjuk meg. Értelmezésének állomásait és szintjeitjelentik a formális logika érvformái, a logika és a pragmatika találkozójával létrejövő enthüméma, az argumentáció modelljei, az érv és a szöveg egésze. A logoszt tehát a továbbiakban a (I.) logika az (II.) argumentáció, valamint a (III.) szöveg és annak elrendezése szintjén tárgyaljuk FELHASZNÁLT IRODALOM 22 híres beszéd (1995) Budapest, Móra Könyvkiadó. Acsay Ferenc (1889) A prózai műfajok elmélete. Budapest, Kókai Lajos. Ancsel Éva (1984) Éthosz és történelem. Budapest, Kossuth Kiadó. Arisztotelész (1982) Rétorika. Fordította Adamik Tamás. Budapest, Gondolat Kiadó. Baumlin, James S. (2001) Ethos. In Thomas O' Sloane (ed.): Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press. Bitzer, Lloyd (1969) The Rhetorical Situation. Philosohy and Rhetoric, Bitzer, Lloyd (1980) Functional Communication: A Situational Perspective. In White, E. E. (ed.): Rhetoric in Transition: Studies in the Nature and Uses of Rhetoric. Pennsylvania, University Park, Blair Hugó rhetorikai és aesthetikai leczkéi. Némely kihagyásokkal és rövidítésekkel angolból Kis János... által. (1838) Buda. Brinton, Alan (1981) Situation in the Theory of Rhetoric. Philosophy and Rhetoric, Burke, Kenneth (1962) The Rhetoric ofmotives. Berkeley, University of California Press. Campbell, George (1988) The Philosophy of Rhetoric. Edinburgh, Kiadta: Lloyd Bitzer, Carbondale. Cicero, M. T. (1987) A szónok. Cicero válogatott művei. Ford. Kárpáty Csilla. Budapest, Európa Könyvkiadó. Corder, Jim W. (1978) Varieties of Ethical Argument. Freshman English News, Eőry Vilma (1995) Stílusrétegek, szövegtípusok. In Laczkó Krisztina (szerk.): Emlékkönyv Szathmári István 70. születésnapjára. Budapest, Gadamer, Hans Georg (1960) Wahrheit und Methode. Grundzüge einer philosophischer Hermeneutik. Tübingen, Mohr. Góbi Imre (1888) Rhetorika agymnásiumok VI. osztálya számára. Budapest, Franklin Társulat. Green, Lawrence D. (2001) Pathos. In Thomas O' Sloane (ed.): Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press. Habermas, Jürgen (1989) The Structural Transformation of the Public Sphere. Translated by Thomas Berger- Frederick Lawrence. Massachusets, Cambridge University Press. 170

181 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Halliday, M. A. K. Hasan, R. (1985) Language, Context and Text: Aspects of Language in a Social-Semiotic Perspective. New York, Oxford University Press. Halloran, S. M. (1975) On the End of Rhetoric, Classical and Modern. College English, Imre Mihály (szerk.) (2000) Retorikák a reformáció korából. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó. Kundera, Milan (1996) Lassúság. Fordította Vargyas Zoltán. Budapest, Európa Könyvkiadó. Machiavelli (2001) A fejedelem. Budapest, Kossuth Kiadó. Névy László (1895) Rhetorika. A prózai műfajok elmélete. Budapest, Eggenberger-féle Könyvkereskedés. Patton, John (1979) Causation and Creativity in Rhetorical Situations: Distinctions and Impli- cations. QuarterlyJournal of Speech, Perelman, Cháím Olbrechts Tyteca, Lucie (1969) The New Rhetoric: A Treatise on Argumentation. Translated by John Wilkinson, Purcell Weaver. USA, University of Notre Dame Press. Perelman, Chaím (1982) TheRealmofRhetoric. Translated by William Kluback. London, University of Notre Dame Press. Richards, I. A. (1936) The Philosophy of Rhetoric. New York, Oxford University Press. Szeberényi Lajos (1849) Szónoklat-tan. Alapos útmutatás nyilvános beszédekben és a parlamenti vitatkozásokban. Pest, Heckenast Gusztáv. Szent Ágoston: A keresztény tanításról. Fordította Böröczki Tamás. Budapest, (s. a.), Paulus Hungarus Kairosz. Szvorényi József (1877) Ékesszólástan. Vezérletül a remekírók fejtegetése -sa szép-írásművek kidolgozásában. Pest, Heckenast Gusztáv. Toulmin, Stephen (1958) The Uses of Argument. Cambridge, Cambridge University Press. Vatz, Richard E. (1973) The Myth of the Rhetorical Situation. Philosophy and Rhetoric, Vogel, A. (1973) Body Theology. New York. Wells, Susan (2001) Logos. In Thomas O'Sloane (ed.): Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press. Whately, Richard (1963) Elements of Rhetoric Kiadta Douglas Ehringer, Carbondale. Zentai István (1998) A meggyőzés útjai. Budapest, Typotex Kiadó. Zentai István (1999) A meggyőzés csapdái. Budapest, Typotex Kiadó. 3. LOGIKA ÉS ÉRVELÉS Egyébként az emberek természettől fogva eléggé képesek az igazság felismerésére, s többnyire el is találják az igazságot. (Arisztotelész) 3.1. A LOGIKA A logika azon törvényeket tárgyalja, melyeket az emberi értelemnek gondolkodás közben követnie kell, ha helyesen akar gondolkozni; a szónoklattan pedig avval foglalkozik, hogyan találhatunk alkalmas érveket, s hogyan kell őket alkalmasan elrendeznünk. (Acsay 1889, 502) A retorika logikája két úton nyeri érveit: deduktív vagy induktív okoskodás révén. 171

182 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS 3.2. A DEDUKTÍV ERŐ A dedukció vagy visszakövetkeztetés az információ rögzítésének, további általánosításának, aktualizálásának módja, az argumentáció egyik lehetséges formája. A deduktív okoskodás során általános igazságok alá egyedi tényeket, fogalmakat rendelünk annak érdekében, hogy a kiinduló igazságot még általánosabbá tegyük. A deduktív erő eszköze a szillogizmus. A szillogizmus a formális logika érvformája. Jellemzően olyan szerkezet, amely három állításból, két premisszából és egy következtetésből áll. Az érvényes és helytálló szillogizmusokban ezek a premisszák relevánsan megalapozzák, bizonyítják a konklúziót A premissza és a konklúzió A premissza az az állítás vagy kijelentés, amely a bizonyítékot tartalmazza, a konklúzió az az állítás, amely a bizonyítandó tételt tartalmazza. Ezen állításoknak vannak a mondatban jelölőik, olyan szavak vagy szócsoportok, amelyek bevezetik, és ezáltal megmutatják a konklúziót, illetve a premisszákat. A konklúziójelölők mint például az így, tehát, ebből következik, arra következtethetünk segítenek megtalálni a konklúziót. A premisszajelölők például annak fényében, azon oknál fogva a premisszák felismerésében igazítanak el. Egy érvelésben a konklúzió más formális logikai struktúrával, újabb szillogizmussal összekapcsolva válhat premisszává, ekkor 1. proszillogizmusról beszélünk. A proszillogizmusok érvelése az úgynevezett létraérvelés. A kifejtett, mintegy szöveggé formált szillogizmus az 2. epikheiréma, amely végigrajzolja és szemléletesen bővítve fejti ki a bizonyítandó tételt: 172

183 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Érvényesség és helytállóság Az érvelés és a szillogizmus vizsgálatakor formai és tartalmi szempontokat vehetünk figyelembe. Formailag helyes a szillogizmus és az argumentáció, ha a premisszák megfelelően támasztják alá a konklúziót. A szillogizmus tartalmilag akkor helyes, ha premisszái igazak. A formai szempont teljesülése érvényessé, az erre épülő tartalmi szempont érvényesülése helytállóvá teszi a szillogizmust. A formailag helyes érvelés tehát érvényes, a formailag helyes és tartalmilagjó, igaz érvelés helytálló lesz. Az érvényes érvelés tesztje az, ha megvizsgáljuk, hogy a premisszák igazsága esetén igaznak kellene-e lennie a konklúziónak. Ha erre a kérdésre a válasz igen, akkor a szillogizmus érvényesnek tekinthető. A helytállóságnak két feltétele van: az, hogy a szillogizmus érvényes legyen, tehát a premisszákból következzen a konklúzió, másfelől, hogy az összes premissza igaz legyen. Tehát a szillogizmus lehet 1. érvényes és helytálló, 2. érvényes, de nem helytálló, 3. nem érvényes és nem helytálló. Nem lehet azonban egyszerre helytálló, de nem érvényes. A szillogizmus formája a befogadó számára igazsággá tehet hamis állításokat, ha érvényes az érvelés. Ugyanakkor 173

184 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS a nem érvényes és nem helytálló szillogizmusoknak is lehet igaz vagy elfogadható a konklúziója, de az érvformában felhasznált bizonyítékok ezt nem, vagy nem relevánsan támasztják alá, tehát a struktúrától független az igazságértékük. Például: A turizmus Szombathelyen is számottevő hasznot termel, de Sopronban mégjelentősebb. Sopron környékén járva sok embertől hallottam, hogy a szállodák tele vannak külföldiekkel, és magam is láttam, hogy az ismert helyeken nagy a forgalom. Néhányan, akik régóta itt élnek, azt is mondták, hogy Szombathely tulajdonképpen a soproni idegenforgalom hatásait élvezi. A konklúzió: Sopron idegenforgalma nagyobb, mint Szombathelyé. A következtetés igaz, de a szillogisztikus érvelés nem érvényes, mert a premisszák a szállodák tele vannak, nagy a forgalom nem támasztják alá lényegien és megfelelően a konklúziót. Szent Ágoston így ír erről (II ): Előfordul azonban olyasmi is, hogy egy állítás hamis, a következtetési eljárás azonban mégis igaz. Tegyük fel, hogy elfogadjuk ezt az állítást: ha a csiga állat, van hangja". Ha tehát elfogadtuk, és bizonyítást nyert az is, hogy a csigának nincs hangja, akkor, minthogy a következtetett tétel miatta kiinduló tételt is el kell vetnünk, végül az lesz a következtetetésünk, hogy a csiga nem állat. Ez az állítás ugyan hamis, de a hamis tétel elfogadása által mégis helyes kapcsolat jött létre a következtetés egyes lépései között. Azaz: egy állítás igazsága önmagából meríti érvényességét, egy következtetésé azonban a következtetést végrehajtó ember véleményéből, s abból, hogy elfogad egy állítást. [.] azért foglalunk igaz következtetésbe hamis állítást, hogy az az ember, akinek a tévedését ki akarjuk javítani, megbánja, hogy elfogadta azt a bizonyos tételt, amelynek a következményéről belátja, hogy elvetendő. Ennek alapján már könnyű elfogadnunk, hogy ugyanúgy, ahogy a hamis állítások esetében is lehetségesek igaz következtetések, az igaz állítások esetében is lehetségesek hamisak. A formális logika háromféle deduktív érvformát különböztet meg: a 1. kategorikus, a 2. feltételes vagy hipotetikus és a 3. választó vagy diszjunktív szillogizmust A kategorikus szillogizmus A kategorikus szillogizmusban az állítások kategóriákat viszonyítanak kategóriákhoz. A közöttük lévő viszony lehet univerzális és partikuláris, mindenre vonatkozó vagy egyedi, lehet bennfoglaló (inkluzív) vagy kizáró (exkluzív). Kategorikus szillogizmusnak tekintjük azokat az állításokat vagy kijelentéseket, amelyek vagy megerősítenek, vagy tagadnak valamit anélkül, hogy feltételeketjeleznének, vagy alternatívákatjelöl- nének meg. Az állítások négy lehetséges fajtáját az ABC ékezet nélküli első négy magánhangzója jelöli: A állítás: Minden ember halandó = univerzális állítás. Modellje: Minden B az C. E állítás: Egyetlen ember sem halandó = univerzális tagadás. Modellje: Egyetlen B sem C. I állítás: Némely ember halandó = partikuláris állítás. Modellje: Némely B az C. O állítás: Némely ember nem halandó = partikuláris (egzisztenciális) tagadás. Modellje: Némely B nem C. A jelölő magánhangzók kiválasztásának oka, hogy az állításokat jellemző két latin ige vokálisai: AFFIRMO (állítom, megerősítem), ehhez kapcsoljuk tehát az A és az I állításokat; NEGO (tagadom), ehhez kapcsolódik az E és az O állítás. Az állítások osztályozásához mennyiségi és minőségi szempontokat is rendelünk. A mennyiségi vizsgálat alapján egy állítás univerzális vagy partikuláris, a minőségi szempont érvényesítésével állító vagy tagadójellege írható le. Az univerzális állításokat a minden, semmi névmások alakjai, állító és tagadó formái (mindegyik, semelyik, minden egyes, egyik sem), a negatív predikációt, a partikuláris állításokat a néhány, némely, sok, kevés névmások, számnevek alakjai, jelentésbeli változatai jelölik. Az univerzális állítások más 174

185 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS állításokat is tartalmaznak. Az a megállapítás, mely szerint minden ember halandó értelemszerűen azt is állítja, hogy nincs olyan ember, aki ne lenne halandó, illetve azt, hogy nem igaz, hogy némely ember nem halandó. Az univerzális tagadás esetén annak állításával, hogy egyetlen ember sem halandó, azt is kijelentjük, hogy nincs olyan ember, aki halandó lenne, valamint hogy nem igaz, hogy némely ember halandó. Az A állítás ellentéte az O állítás, az I állításnak pedig az E állítás mond ellent. Mindkét esetben a párok egyik tagja pontosan azt tartalmazza, ami a másik tagadásához szükséges. 1. Ha az A állítás igaz, az I állításnak is igaznak kell lennie; hasonlóképpen, ha az E állítás igaz, az O állításnak is igaznak kell lennie. Ha tehát minden ember halandó, akkor néhány ember természetszerűleg az, amennyiben pedig egyik ember sem halandó, akkor ennek értelemszerű részeként néhány ember sem halandó. 2. Ha az I állítás igaz, akkor abból semmilyen dedukció, visszakövetkeztetés nem lehetséges az A állításra; hasonlóan az O állítás igaz volta esetén ez érvényesül az E állításra is. Ha megállapítjuk, hogy némely ember halandó, ebből nem következtethetünk arra, hogy minden ember az. Másképpen, a partikuláris állításból nem következtethetünk az univerzális állítás igazságára; azt bizonyítanunk kell. 3. Ha az A állítás igaz, akkor az E hamis; és ugyanígy, ha az E állítás igaz, akkor az A állítás hamis. A priori elvként érvényesíthetjük, hogy valaminekállításával annak ellentétét tagadjuk. Ennek felismerése a szillogizmus dekódolásában, létrehozásában vagy cáfolásában is szerepet játszhat. A bizonyító enthümémák egyik érve az ellenkezőjükből származik: azt kell ugyanis megnézni, hogy valaminek az ellenkezőjére az ellenkező állítás érvényes-e; ha nem érvényes, cáfolható, ha érvényes, bizonyítható [...]»Ha jelen bajok oka a háború, akkor békével kell azokat orvosolni«... (Arisztotelész 1397a) 4. Ha az A állítás hamis, ebből nem következtethetünk az E állításra; így, amennyiben az E állítás hamis, nem vonhatunk le belőle következtetéseket az A állításra. Amint azt a 3. pontban megállapítottuk, egymásnak ellentmondó állítások nem lehetnek egyidejűleg igazak. Hiába mondanak azonban ellent egymásnak, mindkettő lehet hamis. Ilyen módon, ha hamisnak tekintjük azt, hogy egyetlen ember sem halandó, abból nem következik, hogy minden ember halandó lenne. Ebben az esetben ez az állítás is hamis lehet. 5 Ellentmondó állítások esetén (A és O, E és I), amennyiben az egyik igaz, a másik szükségképpen hamis. Ennek alapján az alábbi lehetőségek valósulhatnak meg Ha A állítás igaz, akkor O állítás szükségképpen hamis Ha A állítás hamis, akkor O állítás szükségképpen igaz Ha O állítás igaz, akkor A állítás szükségképpen hamis Ha O állítás hamis, akkor A állítás szükségképpen igaz Ha E állítás igaz, akkor I állítás szükségképpen hamis Ha E állítás hamis, akkor I állítás szükségképpen igaz Ha I állítás igaz, akkor E állítás szükségképpen hamis Ha I állítás hamis, akkor E állítás szükségképpen igaz. 6. Amennyiben az I állítás igaz, ebből nem vonhatunk le következtetést az O állításra; hasonlóképpen, ha az O állítás igaz, ebből nem következik az I állításra nézve semmi. Ha az I állítás hamis, akkor az O állítás igaz, ha az O állítás hamis, az I állítás igaz. Az alárendelt ellentmondások (szubkontráriák) esetében mindkét állítás lehet igaz, de nem lehetnek egyidejűleg mindketten hamisak. 175

186 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Tehát, ha némely ember halandó, annak igazsága egyszerre teljesülhet a némely ember nem halandó állításának igazságával, de nem következtethetünk egyikből a másikra. Valójában egyik a másik tagadásából következtethető ki. A fenti megállapításokat összegzi és ábrázolja a szembenállások négyzete: A kategorikus állításokból álló érvelések gyakran fordulnak elő a mindennapi kommunikációban: Premissza: Minden gyermek szereti a meséket. Premissza: Minden meseszerető ember fantáziája élénk. Konklúzió: Minden gyermek fantáziája élénk. Premissza: Egyetlen sikeres üzletember sem kezdő már a szakmájában. Premissza: Egyetlenkezdő sem tudja még, mi az érvényesülés útja. Konklúzió: Egyetlen sikeres üzletember sem tudja, mi az érvényesülés útja. Egzisztenciális állításokból (bizonyos tulajdonságú dolgok létezését állító kijelentésekből) is létrejöhet következtetéssor, mint alább: Premissza: Némely érv merő ostobaság. Premissza: Némely ostobaság többet használ, mint a bölcsességek. Konklúzió: Némely érv többet használ, mint a bölcsességek. Kategorikus szillogizmusnak tehát azon két premisszából álló következtetéseket nevezzük, amelyek három tulajdonságot tartalmaznak (B, C, D), és premisszáik, valamint konklúziójuk a fent bemutatott, kategorikus állítások típusának valamelyikéhez tartozik. Az első két premisszából következik a következtetés. A kategorikus szillogizmus három terminusra épül: főterminusra, amely a következtetés állítmányi része; mellékterminusra, amely a konklúzió alanya; középső terminusra, amely mindkét premisszában megjelenik, de nem található meg a konklúzióban. (A formális logikában a fő- és mellékterminusjelölésére az S, P, a középső terminusjelölésére az M betűjelet használják.) A szillogizmus három állítását az érvforma szempontjából nagy premisszának, kis premisszának és következtetésnek (konklúzió) tekintjük. A nagy premissza az, amely a főterminust, a kis premissza az, amely a mellékterminust tartalmazza. Az alábbi klasszikus példában tehát a következő megfigyeléseket tehetjük. 176

187 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS 1. Minden ember halandó. Nagy premissza, amely a főterminust: halandó, foglalja magában. 2. Szókratész ember. Kis premissza, amely a mellékterminust: Szókratész, tartalmazza. 3. Szókratész halandó. Következtetés, amely a fő- és a melléktémát is tartalmazza a predikatív szerkezetben. A séma terminusai és az azokat tartalmazó állítások, amelyeket e fenti szillogizmus is példáz, a mindennapi kommunikációban felcserélődhetnek. Nyilvánvalóan természetesebb kijelentésnek hat, ha az alábbi módon fogalmazunk: Szókratész megfog halni, hiszen őis ember, mint mi, valamennyien. A szillogizmusból itt már hiányzik az odaértett főterminus, mely szerint az ember halandó. Azt azonban, hogy az első tagmondat a következtetés, a magyarázó tagmondat kötőszava mutatja. A kategorikus szillogizmus három tulajdonságot ábrázoló, elvont szerkezete az alábbi módon ábrázolható: P1 (B, C) P2 (C, D) K (B, D) 4. A SZILLOGIZMUSOK ÉRVÉNYESSÉGÉNEK ELLENŐRZÉSE (A VENN-DIAGRAMOK GRAFIKUS MÓDSZERE) A fenti séma alapján létrehozható szillogizmusok száma igen nagy (256), ám csak kicsiny hányaduk helyes. A logika helyességi vizsgálatának egyik eljárása a Venn-diagramok grafikus módszere. A John Venn által kialakított grafikus módszer monadikus, avagy egyargumentumú predikátumok és belőlük képzett, egyszerű kvantifikációs állítások ábrázolására alkalmas, valamint a következményrelációk eldöntésére. A Venndiagramokat események, emberek, helyzetek, koncepciók egybevetésének, valószínű teljesülésének módszereként széles körben alkalmazzák. A grafikus eljárás alapvető feltétele a három terminus, három lényeges elem megléte. A tulajdonságokat ez esetben körökként, halmazokként rajzoljuk meg. A Venndiagramok a megjelenített tartalmak összevetésével a premisszák, kijelentések érvényességét és a konklúzió relevanciáját, érvényességét mutatják meg. Egy kategorikus állítás két tulajdonságot tartalmaz, így két, egymást metsző körrel rajzoljuk meg viszonyukat. Az ábra három tartományra oszlik, amelyeken a kategorikus állítások valamennyi típusa megmutatható. A B kör C-t nem metsző részében azok a tulajdonságok helyezkednek el, amelyek csak B tulajdonsággal rendelkeznek. A B és C kör egymást metsző cikkelye a mindkét tulajdonsággal bíró dolgokat, fogalmakat tartalmazza. 177

188 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS A C kör B kört nem metsző halmazrészében csak C tulajdonságú dolgok vannak. A állítások tartalmát a következők megfontolásával jeleníthetjük meg: 1. kategorikus Minden B az C. (A állítás, univerzális, állító), 2. Egyetlen B sem C. (E állítás, univerzális, tagadó). Az 1-2. kijelentések egyúttal ellentéteik tagadását is állítják, tehát azt, hogy 1. nincs olyan B, ami nem C, illetve azt, hogy 2. nincs olyan B, ami C. Az ábrázolás szempontjából az univerzális állítások arról szólnak, hogy bizonyos tulajdonságú dolgok nem léteznek. A nem létezőket mutató körcikkelyt ilyenkor besötétítjük: 1. Minden B az C. A diagram csak annyit mutat meg a B tulajdonságú dolgokból, amelyek teljes egészében C tulajdonságúak is, vagyis csak a metsző körcikkelynyi részt hagyja szabadon. A C kör üres tartományairól ilyenkor nem rendelkezünk információval. 2. Egyetlen B sem C. Ebben az esetben tagadjuk, hogy lenne olyan B, amely C is, a besötétített halmazrészt tüntetjük el. Az egzisztenciális, illetve partikuláris állítások (I és O állítások, állítók vagy tagadók) bizonyos tulajdonságú dolgok létezését vagy nem létezését, hiányátállítják, ilyenkor a megfelelő tartományba xjelet teszünk. 3. Némely B az C. 178

189 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS 1. Némely B nem C. 4. Némely B nem C. A Venn-diagramok jól mutatják a szembenállások négyzete alapján kidolgozott szabályszerűségeket is, hiszen az ábrázolás kétféle módja lehetővé teszi, hogy több állítás közös diagramját is létrehozzuk: 1. Minden B az C. 3. Némely B az C. A következtetés helyessége és érvényessége a benne megjelenő harmadik tulajdonság megjelenítésére szolgáló harmadik kör megrajzolásával, a premisszák közös ábrázolásával fog kiderülni. Premisszák rajza (bal) és Konklúzió rajza (jobb) Amennyiben az első diagramon ábrázolt két premissza rajza tartalmazza, fedi a másik diagramon láttatott konklúzió rajzát, akkor helyes a következtetés. Ha ugyanis a konklúzió rajza látható a premisszák diagramján, 179

190 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS akkor a következtetés tagadásának rajza már nem fér rá a diagramra, tehát nincs olyan lehetőség, amely a premisszák és a következtetés igazságát megfordítaná. Nézzük a kategorikus állításokból fentebb létrehozott kategorikus szillogizmusok Venn-diagramjait ahhoz, hogy dönthessünk helyességükről! P1: Minden gyermek szereti a meséket. BC P2: Minden meséket szerető ember fantáziája élénk. CD K: Minden gyermek fantáziája élénk. BD Modellje: Minden B az C. Minden C az D. Minden B az D. Diagramja: Premisszák rajza (bal) és Konklúzió rajza (jobb) A premisszák Venn-diagramja kimutatja, hogy a konklúzió rajzát fedi, tartalmazza a premisszák rajza. A következtetés megjelenik a premisszákban, tehát azok releván- san támasztják alá a következtetést; itt érvényes és helytálló kategorikus szillogizmusról van szó. Az univerzális tagadó állításokból létrehozott szillogizmus vizsgálata hasonlóképpen történik: P1: Egyetlen sikeres üzletember sem kezdő már a szakmájában. BC P2: Egyetlen kezdő sem tudja, mi az érvényesülés útja. CD K: Egyetlen sikeres üzletember sem tudja, mi az érvényesülés útja. BD 180

191 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Modellje: Egyetlen B sem C. Egyetlen C sem D. Egyetlen B sem D. Diagramja: Premisszák rajza (bal) és Konklúzió rajza (jobb) A diagramon megjelenített premisszák ábrája nem tartalmazza a következtetés diagramját, tehát a konklúzió nem következik a premisszákból. Egzisztenciális állítások vizsgálatánál a következőt tapasztalhatjuk: P1: Némely érv merő ostobaság. BC P2: Némely ostobaság többet használ, mint a bölcsességek. CD K: Némely érv többet használ, mint a bölcsességek. BD Modellje: Némely B az C. Némely C az D. Némely B az D. Diagramja: 181

192 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Premisszák rajza (bal) és Konklúzió rajza (jobb) Az előző példához hasonlóan itt ismét azt látjuk a Venn-diagram ábrázolásának segítségével, hogy a premisszák nem tartalmazzák a konklúziót, az érvelés tehát nem érvényes. Egy olyan szillogizmus esetén, amely vegyesen tartalmaz univerzális és partikuláris vagy egzisztenciális állításokat, a grafikus elemző módszer ugyanígy alkalmazható: P1: Minden munkahelyi program kötelező. BC P2: Minden, ami kötelező, unalmas és élvezhetetlen. CD K: Néhány munkahelyi program unalmas és élvezhetetlen. BD Modellje: Minden B az C. Minden C az D. Néhány B az D. A diagram alapján a szillogizmus érvényesnek, helyesnek tekinthető, mert a metsző körcikkek fedik egymást. 182

193 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS 4.1. AZ ELOSZTÁS SZABÁLYA Egy kategorikus szillogizmus érvényességét az elosztás szabályának alkalmazásával is ellenőrizhetjük. Egy fogalom akkor tekinthető elosztottnak, ha az adott kategória valamennyi részéről és eleméről mond valamit. Az elosztott témát vagy fogalmat másképpen univerzálisnak, a nem elosztott témát vagy fogalmat partikulárisnak is nevezhetjük. A fogalom elosztottságának eldöntésekor segítségünkre vannak a mennyiségüket jelölő szavak, névmások, valamint az az alapelv, amely szerint minden tulajdonnév (például Szókratész), minthogy az adott dolog egészére utal, elosztottnak tekinthető. Az A és E állítások alanyai, valamint az I és O állítások állítmányai szükségszerűen elosztottak Az állítmány elosztottságának vizsgálatához a legkézenfekvőbb az alábbi két megállapítást alapul venni: 1. Egyik állító premissza állítmánya (Avagy I) sincs elosztva. 2. Minden tagadó állítás állítmánya ( E vagy O) elosztott. A állítás Abban a kijelentésben, hogy minden ember halandó, nyilvánvaló, hogy a halandóság tulajdonsága az adott osztály vagy csoport valamennyi tagjára vonatkozik. Ugyanakkor mégsem jön létre fogalmi egyenlőség az emberi lények és a halandó lények között, ez utóbbiak magukban foglalják az előbbieket. Az eredeti állítás ilyen módon minden emberre, de nem minden halandóra vonatkozik, tehát az ember fogalma elosztott, míg a halandóság fogalma nem az. E állítás Az univerzális tagadó állítás (Egyetlen ember sem halandó) esetén a két fogalom kapcsolat nélkül, külön áll, halmazaik egyike sem foglalja magában a másikat. Vagyis az emberek minden egyes tagja ki van zárva a halandó lények mindegyikét magába foglaló csoportból. Mindkét fogalom a maga teljességében mutatkozik, mind az alanyként, mind az állítmányként megjelenő fogalom elosztott. I állítás A partikuláris állítás szerint némely ember halandó, tehát van olyan mező, amely mindkét fogalom része, ilyen módon tehát az emberek egy része és a halandók egy része egy és ugyanaz. Ez esetben nyilvánvalóan sem az alany, sem az állítmány nincs elosztva. 183

194 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS O állítás A partikuláris tagadásban (Némely ember nem halandó) az ember fogalma nincs felosztva, hiszen nem vonatkozik a csoport összes tagjára. Az állítmányként szolgáló fogalmat azonban ez nem szűkíti le, így a halandó itt elosztott témának tekintendő. Az érvényes szillogizmusok hat feltételnek felelnek meg, ezek a szabályok a forma helyességét biztosítják: 1. Három és csakis három téma, fogalom vagy dolog lehetjelen a szillogizmusban. 2.A középső terminust legalább egyszer el kell osztani. 3. A konklúzióban nem lehet a terminust vagy a dolgot elosztani, ha korábban nem osztottuk fel a premisszákban. 4. Nem vonható le következtetés két partikuláris premisszából. 5. Nem vonható le érvényesen konklúzió két tagadó premisszából. 6. Ha a premisszák egyike tagadó, a következtetésnek is tagadónak kell lennie. A Venn-diagram grafikus módszerével már láttuk ezeknek a szabályoknak a működését. Vizsgáljuk tehát meg a választott szillogizmusban a feltételek teljesülését! P1. Minden ember halandó. P2. Szókratész ember K. Tehát Szókratész halandó. 1. A szillogizmusban három és csakis három dolog, téma vagy fogalom jelenik meg: ember, Szókratész, halandó. Az ember középső témája kétszer fordul ugyan elő, de a jelentett mindkét esetben ugyanaz. 2. A középső témát egyszer legalább el kell osztani. A fenti szillogizmus középső témája az ember, amely a nagy premisszában mint felosztott fogalom szerepel (minden ember), tehát a feltétel itt is teljesült. Az osztatlan középső hibája mutatható meg az alábbi példában: Minden egyetemista törekvő.mindenb az C. Minden fiatal törekvő.mindend az C. Minden fiatalegyetemista.mindend az B Ha a középső terminus a két állító premissza állítmányát adja, akkor bizonyosan 184

195 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS nem lesz elosztva, és így logikus következtetés nem vonható le a premisszákból. 3. E szerint a szabály szerint a konklúzióban található elosztott fogalmat már korábban el kell osztani ahhoz, hogy az érvelés érvényes legyen. A példában a következtetés: Tehát Szókratész halandó, tartalmaz egy elosztott fogalmat, a tulajdonnevet. Látjuk azonban, hogy a fogalom a kis premisszában már elosztott formában szerepelt. A halandó, a korábbiakban lefektetett alapelv alapján (1. egyik állító premissza állítmánya sincs elosztva) nem elosztott fogalom. A szillogizmus tehát a harmadik szabálynak is megfelel. E három szabályszerűség érvényesülése általában azt jelzi, hogy az érvelés érvényes, de a további elemzés még alaposabbá teheti a vizsgálatot. 4. A példában a premisszák mindegyike univerzális, tehát a feltétel, mely szerint két partikuláris premisszából nem vonható le következtetés, kielégítően teljesült. 5. Egyik premissza sem volt tagadó, így a két utolsó szabályhoz is igazodott a szillogizmus; annak érvényességéről mindent kizáróan megbizonyosodtunk A hipotetikus vagy feltételes szillogizmus A mindennapi kommunikáció során gyakran találkozunk a másik típusba tartozó feltételes vagy hipotetikus szillogizmusokkal. A feltételes szillogizmus kezdő állítása egy antecendesből és egy következtető tagmondatból, előtagból és utótagból áll, amely a ha-akkor szerkezetben szervezi az érvformát. A feltételes szillogizmus előtagjának igazságtartalmában benne van a következtetés tagmondatának igazsága is, például: 1. Ha rákos, akkor meg fog halni. Ugyanakkora második, következményes tagmondat igazsága nem feltétlenül jelenti az előtag igazságát: 2. Ha megfog halni, akkor rákos. Nyilvánvaló, hogy a rákon kívül sok más oka lehet annak, ha valaki meghal. Hasonló, derűsebb példa a következő: 3. Ha képes szülni, akkor biztosan nő és 4. Ha nő, akkor biztosan tud szülni. Egy feltételes állításban a feltételezett igazságot a deduktív erő az egyedi esettel erősíti meg, minta következőkben: 1. P1. Ha rákos, akkor meg fog halni. P2. Rákos. K. Tehát meg fog halni. 3. P1. Ha képes szülni, akkor biztosan nő. P2. Képes arra, hogy gyermeket szüljön. K. Tehát nő. Ugyanakkor, a következő érvelések már első olvasás után is megkérdőjelezhetők: 2. P1. Ha rákos, akkor meg fog halni. P2. Meg fog halni. K. Tehát rákos. 185

196 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS illetve 4. P1. Ha képes szülni, akkor nő. P2. O nő. K. Tehát képes szülni. A hipotetikus szillogizmus érvényessége tehát az alábbiakban modellálható: Ha B, akkor C B. Tehát C. Nem érvényes formáját pedig az alábbi séma mutatja: Ha B, akkor C. C. Tehát B. Vizsgáljuk meg a következő négy hipotetikus érvelést! A feltételt tartalmazó premissza, az antecedens ugyanaz, de a szillogizmusok más-más formát mutatnak: 1. Ha Gurmel Gergely szerepel a színdarabban, a nézők nagyon élvezik az előadást, jól szórakoznak. Gurmel Gergely szerepel a színdarabban. A nézők élvezik az előadást, jól szórakoznak. Ha B, akkor C. B. C. 1. Ha Gurmel Gergely szerepel a színdarabban, a nézők nagyon élvezik az előadást, jól szórakoznak. A nézők élvezik az előadást, jól szórakoznak. Gurmel Gergely szerepel a színdarabban. Ha B, akkor C. C. B. 2. Ha Gurmel Gergely szerepel a színdarabban, a nézők nagyon élvezik az előadást, jól szórakoznak. A nézők nem élvezik az előadást, nem szórakoznakjól. (Tehát) Gurmel Gergely nem szerepel a színdarabban. Ha B, akkor C. Nem C. Nem B. 186

197 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS 3. Ha Gurmel Gergely szerepel a színdarabban, a nézők nagyon élvezik az előadást, jól szórakoznak. Gurmel Gergely nem szerepel a színdarabban. (Tehát) A nézők nem élvezik az előadást, nem szórakoznakjól. Ha B, akkor C. Nem B. Nem C. A megállapított érvényesség modelljéhez viszonyítva, példáinkról az alábbiakat mondhatjuk: 1. az első következtetés érvényes, és ha a premisszák igazak, akkor a következtetés is igaz, tehát az érvelés helytálló. Ezúttal azonban annyit jelenthetünk csak ki biztosan, hogy érvényes az érvforma; 2. ez az érvelés nem érvényes, hiszen a fentiekben már megállapítottuk, hogy az utótag állítása második premisszaként nem megalapozottá, érvénytelenné teszi a következtetést; 3. a szillogizmus érvelése érvényes, hiszen az egyik premissza tagadó, tehát a konklúzió is tagadó (lásd a kategorikus szillogizmus hat alapszabályát); 4. ebben az esetben a szillogizmus érvelése nem érvényes, mert az előtagot tagadjuk, de ezzel nem zárjuk ki azt, hogy a nézők élvezzék az előadást. Ugyanakkor a második és negyedik érvelés érvényessé formálható, amennyiben a csak ha, hacsak nem megszorító kifejezések bekerülnek a premisszákba: 2.1. Csak ha Gurmel Gergely szerepel a színdarabban, akkor élvezik a nézők az előadást és szórakoznakjól. A nézők élvezik az előadást, ésjól szórakoznak. Gurmel Gergely szerepel a színdarabban Csak ha Gurmel Gergely szerepel a színdarabban, akkor élvezik a nézők az előadást és szórakoznakjól. Gurmel Gergely nem szerepel a színdarabban. A nézők nem élvezik az előadást, és nem szórakoznakjól. A feltételes érvelések érvényessége mindezek alapján a következő kritériumokban ragadható meg: amennyiben a kis premissza (a második premissza) 1. állítja az előtagot, a feltételes premissza előzményét); a következtetés érvényes /1. példa/; 2. állítja a következményt (az utótagot, a feltételes premissza következményét); a következtetés érvénytelen /2. példa/; 3. tagadja a következményt; a következtetés érvényes. /3. példa/; 4. tagadja az előtagot; a következtetés érvénytelen. /4. példa/ A feltételes érvelésekben tehát két gyakori hibát szoktunk elkövetni: az előtag tagadását és az utótag állítását. Három feltételes állításból is születhet érvényes hipotetikus szillogizmus, mint az alábbiakban: Ha szereted Szabó Magda regényeit, akkor értesz ajó könyvekhez. Ha értesz ajó könyvekhez, akkor az önéletrajzi ihletésű modern magyar prózát is kedvelni fogod. Ha szereted Szabó Magda regényeit, akkor az önéletrajzi ihletésű modern magyar prózát is kedvelni fogod. 187

198 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS A szabály az alábbi modellel állapítható meg ebben az esetben: Ha B akkor C. Ha C akkor D. Ha B akkor D. Nézzük meg ugyanakkor az előtag-utótag felcseréléséből létrehozott szillogizmust! Ha szereted Szabó Magda regényeit, akkor értesz ajó könyvekhez. Ha az önéletrajzi ihletésű modern magyar prózát kedveled, akkor értesz ajó könyvekhez. Ha szereted Szabó Magda regényeit, akkor kedveled az önéletrajzi ihletésű modern magyar prózát. Nem érvényes az érvelés, még akkor sem, ha a következtetés igazsága önmagában elfogadható. Ahogyan nem érvényes az alábbi változat sem: Ha szereted Szabó Magda regényeit, akkor értesz ajó könyvekhez. Ha szereted Szabó Magda regényeit, akkor az önéletrajzi ihletésű modern magyar prózát is kedveled. Ha értesz ajó könyvekhez, akkor kedveled az önéletrajzi ihletésű modern magyar prózát. Nem érvényes feltételes állításokból álló szillogizmusok azok, melyek az alábbiak szerint leírhatók: Ha B, akkor C.Ha B, akkor C. Ha D, akkor C.Ha B, akkor D. Ha B, akkor C.Ha C, akkor D. A feltételes szillogizmusok, amennyiben helytállók, összekapcsolódhatnak és szillogizmusláncot is alkothatnak: Ha a szavak használata nem helyes, akkor a fogalmak értelme zavaros, nem lehet szabatosan cselekedni; ha nem lehet szabatosan cselekedni, akkor az erkölcs és művészet nem virágzik, a büntetés értelmetlen; ha a büntetésnek nincs értelme, a nép nem tudja hová lépjen, és mit tegyen. A bölcs első dolga, hogy fogalmait szavakká, szavait pedig tettekké tegye. (Kung ce) A választó szillogizmus A választó vagy diszjunktív szillogizmus esetében a kiinduló állítás egy választó mondat, amely egymást kölcsönösen kizáró fogalmakat tartalmaz. Az alternatíva egyik tagjának tagadásával a másikat állítjuk. Ha tehát igaznak fogadunk el egy vagy állítást és a vagy egyik oldalán található terminust tagadjuk, akkor a másik oldalon lévő állítást el kell fogadnunk. Természetesen csak abban az esetben, ha azok egymást kizárják. Hiszen egy olyan választó mondat, amelyben az alternatíva fogalmai nem zárják ki kölcsönösen egymást, például Katalin vagy építészmérnök, vagy építtető, az egyik tagadása nem vezet a másik igazságának elfogadásához. Nézzünk egy példát és vonjuk el az érvényes sémákat! A spaniel kutyakölykök barnák vagy feketék lehetnek. BC Nem barnák a kiskutyák. B A most született spanielkölykök feketék. C Tehát: 188

199 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS B vagy C. Nem B. C. A diszjunktív szillogizmusok további érvényes formáit az alábbiakban ábrázoljuk: A szillogizmusok hatékonysága az érvelésben A logikai sémákból építkező érvelés, a logikus közlemény hatásaira vonatkozó kísérletek korai eredményeiről Knower számol be 1936-ban. Kétféle szöveget közölt a hallgatókkal, az egyiket logikai elvek alapján szervezett, a másikat meggyőző formában: érzelmeikre, szükségleteikre apellálva. A kétféle elrendezési mód nem mutatott lényeges különbséget a beállítódás megváltozásának elérése szempontjából. A későbbi kísérletek (Lefford 1946, Feather 1964) azonban kimutatták, hogy a formális szillogizmusok érvényességüktől független elfogadása vagy elutasítása jellemzően függ attól, hogy a befogadónak van-e előzetes tudása, szubjektív elfogultsága a következtetéssel kapcsolatban. Tehát a befogadó konklúzióval kapcsolatos beállítódásának erőssége szoros összefüggésben van azzal, hogy a logikai szerkezetet érvényesnek tekintse. Ugyanakkor a szillogizmusok érvényességének megítélésére való képesség általában segíti a véleményformálás képességének létrejöttét (vö. Bettinghaus 1977,188). Hegel szerint minden, ami értelmes, hármas dedukción alapul (vö. Fónagy 1990, 1.. A formális logikai gondolkodás tehát egyfelől lehetővé teszi, hogy a meggyőzés tudatos szervezés eredményeképpen szülessen meg, másfelől pedig, hogy a dekódoláskor elemeire tudjuk bontani az argumentációt, és külön tudjuk választani az általa kiváltott hatás racionális és emocionális részét. A logikával felvértezett szónok, ha valóban járatos a logikában, nem bővít, hanem a dolgot egyszerűen fejezi ki, mert nyilvánvalóan az ésszerűségre és a tiszta észre van tekintettel, és arra vágyik, hogy pusztán csak a dolgot ismerje meg. De heves érzelmet, amire a szónok kiváltképpen törekszik, puszta magyarázattal és bizonyítással nem lehet elég hatásosan kelteni, hanem egyszerű magyarázatoknál és bizonyításoknál bővebb előadásra van szükség. (Keckermann, vö. Imre 2001,190). A szillogizmusok megszerkesztettségüknél fogva gondolatalakzatokat is létrehozhatnak a transzmutáció és az immutáció műveleteinek segítségével. Szillogisztikus alakzat a chiazmus ( Magyarországon nem a rendőrségnek van köztársasága, hanem a köztársaságnak rendőrsége"), az irónia, az enthümémához kapcsolódó formák, valamint a paradoxon: csak az képes hatalmasan hatni, ki saját korának embere, míg ellenben ki korát megelőzi, csak halála után él, ki pedig korától elmaradt, élve is halott. (Kossuth Lajos: A korszerű az igazán hatékony augusztus 20.) 189

200 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS A szillogizmus érvényességének ismerete a beszédlogika épülését, a csúsztatások értő felismerését szolgálhatja. A szillogizmus érvényes és helytálló formáiból mind az érvelés előállításában, mind annak dekódolásában törekedhetünk az igazság kifejezésére, értelmezhetjük a manipulációt. A szillogizmus linearitásának és a digitalizáció kommunikációjának összevetéséből ugyanakkor Nyíri Kristóf arra a következtetésre jut, hogy A szóbeli gondolkodás operacionális: nem általánosító szillogizmusokban mozog; nem érzékel elvont logikai azonosságot vagy ellentmondást; konkrét célok, fizikai műveletek mentén szerveződik. (Nyíri 2000, vö. Balázs 2002, 70). A retorika szempontjából a szillogizmus tehát a gondolkodás tisztaságának lehetséges biztosítéka és kifejeződése, mely a retorikai nyelv szerves része AZ INDUKTÍV ERŐ Az indukció az egyedi ismeretből állapít meg általánosabb tudást. Ez az új ismeret többet ér, mint azok, amelyek bizonyítékként alátámasztják. Minden bizonnyal indukcióval jutottunk arra a tételre is, hogy minden ember halandó, hiszen nem volt egy partikuláris példa sem, amely ennek ellentmondott volna. Az indukciót nem az összes eset ismeretében, hanem példának tekinthető ismeretek alapján hozzuk létre. Ezek az ismeretek származhatnak tapasztalatból és elméletből, külső vagy belső forrásból. A természettudomány következtető módszere induktív, a matematikáé deduktív. A deduktív érvelés az általánosból a különösre, az egyetemesről az egyedire irányítja a figyelmet. Az indukció és a dedukció összekapcsolódik, amennyiben az indukció szolgáltathatja a dedukció főtételét, s a dedukció altétele is az indukció útján bizonyosodik be. Míg a dedukció az ismeret értelmezésének és osztályozásának, addig az indukció az ismeret megszerzésének gondolati folyamata: Valamennyi ismeretünket ugyanis indukció útján szerezzük; a legegyszerűbbet úgy, minta legösszetettebbet. (Acsay 1889, 193) Az indukció vizsgálatának módszere két eszközön: az analógián és a különbségtételen múlik. Ezt egészítheti ki az, ha egy bizonyos változással párhuzamosan bemutatjuk, hogy a bizonyítandó fogalom is a várható módon változott: ez a változtatás módszere. Az analógia a hasonlóság vagy megegyezés módszere, amelyet példákkal alkalmazunk, és amellyel a hasonlóság bármely külső, belső, körülmény-, viszony és szempontbéli meglétét mutatjuk meg. Ugyanakkor ez nem elegendő erő valami elfogadására. Az analógia az összehasonlítás alapjára utal, tehát bizonyos mértékben, ha csak erre épül az induktív érvelés, olyan kétértelmű és könnyen cáfolható lehet, akár a metafora a szónoki szövegben. Az analógia általános szerkezete ez: Az analógiával tehát azt feltételezzük, hogy amennyiben két dolog, fogalom egy szempontból hasonlít egymásra, akkor hasonlítani fognak egy másik szempontból is. Például: Aki így vezet a városban, mások testi épségét veszélyeztetve, őrült sebességgel, annak el kellene venni ajogosítványát, vagy még inkább le kellene csukni, mielőtt igazán gyilkos lesz belőle. 190

201 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Aki ilyet tesz, annak el kell venni ajogosítványát. Eddig a pontig az analógia megfelelőnek látszik. Azonban, ha a gyorshajtás konklúziójának a veszélyeztetés premisszáját tekintjük, vagyis azt, hogy az illetőt le kell csukni, akkor látnunk kell, hogy az alkalmazott analógia kiterjesztése túlzó, a két dolog közötti különbség nyilvánvalóvá válik. Ha tehát egy ifjúnak a számára ismeretlen szerelem érzését úgy írjuk le, hogy a szerelem sötét verem, nyilvánvalóan csupán az érzés egy adott irányát mutatjuk meg. Az ő értelmezésében ugyanakkor a fogalom egészére vonatkozik az analógia: a szerelem teljes mértékben kilátástalannak, negatívnak tűnhet. Átformálva, egy deduktív érvelés nagy premisszájaként még tisztábban meg fog mutatkozni az analógia egyoldalúsága: P v Minden szerelmes sötét veremben érezheti magát. P 2. Péter szerelmes. K. Péter sötét veremben érezheti magát. Az analógia megtalálása jellemzően nem ad elégséges erőt az induktív érvelésnek. Fontosabb a különbözés módszere, vagyis hogy megtaláljuk, miben más a két fogalom, dolog, ebből ugyanis könnyebben megragadhatjuk az ok-okozati összefüggést. A különbözés egy feltételezett analógia tagadásának feltételezése, s ilyenkor az indukció folyamata az oksági viszony felfedezésére irányítja a figyelmet. Az alábbi példában ezt tapasztaljuk: Az egyetemi hallgatónak problémája adódik az intézményi szabályzattal. Nyilvánvaló, hogy amikor saját helyzetét latolgatja, hasonlóságokat, és különbözéseket keres az esetek összevetésében: A dékán úr eddig még a nem különösebben eredményes diákok számára is engedélyezte egyszer, hogy negyedszerre is felvehessenek egy vizsgát, ha háromszor megbuktak. Én már háromszor buktam, most mennék negyedszer, de eddigi tanulmányaim során nagyon jól teljesítettem. Dékán úr nekem is engedélyezni fogja, hogy ismét levizsgázzak." Az analógia kézenfekvő, a különbözőség pedig tovább erősíti a konklúzió valószínűségét. Nem lehetetlen ugyan, hogy a dékán megtagadja az engedélyt, de minden bizonnyal különösnek találnánk. Azt az érvelést nevezzük induktíve erősnek, amelyben a bizonyítékok, ha egyszerre élnek az analógia és a különbözés eszközével, valószínűvé teszik a konklúziót. Mivel a jó és a rossz forma elkülönítése itt nem olyan egyértelmű, a deduktív érvelésben alkalmazott érvényesség és helytállóság fogalmait ezúttal nem használhatjuk. Az induktív érvelés kulcsszava tehát, formailag és tartalmilag, a valószínűség A valószínűség A valószínűség korrigált valóság, az, amely ajózan ész számításai szerint a legtöbb esetben minden bizonnyal bekövetkezik. Ilyen értelemben megismételhető, kategorizálható, ellentétben a realitással, a ténnyel, amelynek az a hibája, hogy egyedüli, nem ismételhető, és nem általánosítható (vraisemblance-vrai, Rapin 1675, vö. Kibédi Varga 1998, 49-51). A valószínűség ezek szerint nem annyira a valóságra hasonlít, mint az eszmei valóra. A valószínűség fogalmában, amely úgy mutatja a dolgokat, ahogyan lenniök kellene, megnyilatkozik az általánosra és a rendre való törekvés (vö. Kibédi 1998,50). A valószínűség valójában metafizikai norma, ideológiai, eszmei közös nevező. A retorikai beállítódás a valószínűségen alapszik, az elvárhatón és elfogadhatón. Feltételezhető, hogy a retorikai eufemizmus nem a megnyilatkozás, mondanivaló enyhítését szolgálja, hanem a valószínűség látszatát erősíti, ha például a komoly elké- sést egy munkaebédről azzal magyarázzuk, hogy teljesen elfeledkeztünk az eseményről, akkor nem pusztán a társasági viselkedés szabályai ellen vétettünk, hanem a retorikai-logikai érvényesség ellen is. Nem valószínű ugyanis, hogy valaki a munkájávaljáró programot munkaidőben elfelejti. A valószínűség fogalma a logikában a matematika és statisztika módszerével határozható meg. A valószínűség kiszámítható. Ha a vizsgált események között minden esemény egyformán valószínű, akkor az erre az eseményhalmazra vonatkozó valamely A állítás P(A) valószínűsége: P(A) = a kedvező esetek száma / az összes esetek száma. 191

202 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Kedvező az az eset, amelyre A állítás igaz. Egy olyan eseménysorozatban, amelyben két pénzérmét dobunk fel egyszerre, egymás után, egy kétforintost és egy ötforintost, a következő esetek lehetségesek: kétforintos: fejfejírásírás ötforintos:fejírásfejírás Az összes lehetséges variációból egyszer teljesülhet az, hogy mindkét érme azonos felével van fölfelé, vagyis a négy, egyenlően valószínű esetből egyszer: ennek mindössze negyednyi, 25 százalékos a valószínűsége. Annak a valószínűsége, hogy egyik érmén az írás, másikon a fej lesz fölül 50 százalék, hiszen, amint látjuk, az összes valószínű eset felében ez következik be (Zentai 1999,173). Ha tehát két pénzérme dobálása kapcsán mérlegeljük a lehetséges változatokat, akkor az A állítás ( legalább egyszer írást dobok"), esetében a kedvező, vagyis az állításra nézve igaz esetek száma három, az összes eseteké négy. Tehát 3/4 = 75 százalék a valószínűsége annak, hogy két érmét dobálva legalább egyszer az egyik, az írott felével lesz felfelé. Egy állítás esélye, vagyis valószínűségének lehetősége az alábbi módon ábrázolható: A állítás esélye = a kedvező esetek száma / kedvezőtlen esetek száma. Ez az esély a fenti esetben 3:1 aránypárban állapítható meg. A valószínűség és annak lehetősége, az esély fogalmai természetesen összefüggenek. Bármely kijelentés valószínűsége nagyobb, mint ugyanennek a kijelentésnek bármely más kijelentéssel való együttes állításáé. Ez az úgynevezett konjunkciós szabály, amelyet a mindennapi kommunikáció során számtalanszor megszegünk (Zentai 1999, ). Az előzetes ismeretek alapján az alábbi négy állításból legtöbbször az asszociációinkhoz legközelebb állót, és nem a legvalószínűbbet (1) választjuk. Ez azonban a figyelmes beszélő számára felhatalmazást adhat a cáfolatra. Tekintsük a következő példát! Margit 54 éves hajadon. Érettségi után elvégezte a Külkereskedelmi Főiskolát, de soha nem dolgozott a saját szakmájában. Zenerajongó, naponta több órát tölt zenehallgatással. Rendszeres olvasója a Burda varró magazinnak. 1. Margit a főiskola elvégzése óta nyelvtanárként dolgozik. 2. Margit azért olyan sikeres nyelvtanár, mertjó a hallása. 3. Margit a klasszikus zenét szereti, különösen Bachot. 4. Margit tanárként dolgozik, ott takarékoskodik, ahol tud, ezért ruháit is maga varrja. A valószínűbb állítás az, ami kevesebbet állít. A fenti példából ez az 1. állítás. Képzettársításaink sokszor és sokféleképpen befolyásolják következetéseinket, és sokszor teszik támadhatóvá érveléseinket, amennyiben az a valószínűn alapszik. A rövid szöveg alapján a Margitról kialakított képünk ugyanis közelebb áll a 2., 3., 4. állításokhoz. A valószínűség érzékelése magasabb szintű gondolkodási sémáink alapján, heurisztikák működésével történik. Heurisztikának nevezünk minden olyan szabályt, következtetést, érzékelést, elvet, amely egy bizonyos fajta szituációban többnyire érvényes, de nem mindig az. Az ember szinte minden gondolatmenetében heurisztikus eljárásokat követ, így képes az összes lehetőség és következmény végiggondolása nélkül döntéseket hozni, elhatározásokrajutni, véleményeket alkotni (vö. Mérő 1997, 105). Az egyik ilyen heurisztika a rögzítés és igazítás heurisztikája, amely során bizonytalan helyzetekben történő ítéletalkotáskor az adott jelenség kezdeti megfogalmazásából, kezdeti részletszámításból megragadunk valamely kiindulási értéket vagy fogalmat, és ehhez igazítjuk döntésünket. Kísérletek mutatják, hogy a határidőket ilyen alapon alul-, a sok lépésből álló folyamatok végső kihozatalát viszont túlbecsüljük. Egy kísérletben a vizsgált személyek fele azt a kérdést kapta, hogy 10 százaléknál több vagy kevesebb az afrikai országok aránya az ENSZ-ben. A másik csoporttól ugyanezt kérdezték, azzal a különbséggel, hogy itt 65 százalék volt a viszonyítási alap. Ezután mindkét csoporttól azt kérdezték, hogy pontosabban mennyi lehet az afrikai országok aránya. Akik az első kérdésben 10 százalékhoz viszonyítottak, azok itt átlagosan 25 százalékot becsültek, akiknek az első kérdés 65 százalékról szólt, azok átlagosan 45 százalékot mondtak (a valóságban kb. 30 százalék, a kettő közé esik a helyes arány). Tehát a magasabb kezdő arány magasabb becslési értékekre 192

203 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS vezetett a második kérdésre adott válaszokban (Mérő 1997, 243) A rögzítés és igazítás heurisztikája pszichológiai realitás, tehát egyike gondolkodási sémáinknak. A hozzáférhetőség heurisztikáját olyankor alkalmazzuk, amikor egy esemény, történés valószínűségét emlékeink vagy tapasztalataink alapján kell megbecsülnünk. Ezekben az esetekben a rendelkezésünkre álló belső forrásainkból válogatunk, és annak megfelelően határozzuk meg az esemény valószínűségét, hogy mellette vagy ellene találunk-e több példát. Ha valami elromlik egy gépkocsiban, elsőként a leggyakrabban meghibásodó alkatrészt vizsgáljuk meg. Ha visszafordulunk az útról, mertajeges felületen balesetet szenvedett gépkocsit látunk, akkor ezt a heurisztikát használtuk (Mérő 1997, ). Kahneman és Tverskye kettő mellé harmadik alapheurisztikaként a reprezentativitást veszi fel. A reprezentativitás heurisztikájával diagnózisokat állapítunk meg, és az alapján ítélünk, hogy az illető eset, tény, körülmény, személy mennyire felel meg a tényről, esetről, körülményről alkotott tipikus képnek, s hogy az adott eset mennyire képviseli az elvont esetet. Ha egy személy képzettségét nem ismerjük, de tudjuk, milyen beosztásban és hol dolgozik, valamint rendelkezünk hozzá kapcsolható, előzetes ismeretekkel és benyomásokkal, akkor valószínűsíthetjük, hogy mi a végzettsége. Ezeka heurisztikáka gondolkodás sémáihoz, a mintázatérzékeléshez kapcsolódnak. Bár eredményeik sokszor helyesek, mégsem teljesen racionálisak logikai, illetve matematikai értelemben. Felmerülhet a kérdés, hogy ebben a formában valóban léteznek-e, vagy csak egyéb gondolkodási folyamatok lecsapódásai, hogy egymástól függetlenül vagy együttesen működnek-e közre a döntéshozatal folyamatában? A heurisztikáka logikai-retorikai eszközrendszerben is megnyilvánulnak. A rögzítés-igazítás heurisztikája a közlemény sorrendiségének tudatosságában, illetve abban, hogy a kiinduló tétel általános és ismert igazság legyen, tehát törvényszerűen továbbléptesse a figyelmet. A hozzáférhetőség heurisztikájához az induktív érvelésből a példa, a reprezentativitás heurisztikájához a dedukció fogalma kapcsolható Az induktív érvelés elfogadhatóságának ellenőrzése Az érvelés induktív erejét és elfogadhatóságát az M-E-I módszerrel vizsgálhatjuk. Az eljárás voltaképpen olyan folyamat, amelyet az érvelés alapos végiggondolásakor mindannyiszor végrehajtunk. A módszer elnevezése azon kérdések kezdőbetűjéből áll össze, amelyeket ilyenkor felteszünk. 1. Megfelelőek-e a bizonyítékoka konklúzió bizonyításához? 2. Elegendőek-e, hogy garantálják a konklúzió elfogadását? 3. Igazak-e? Az első kérdés a bizonyítékok relevanciája felől tudakozódik, arról, hogy azok valóban olyanok-e, amit a következmény levonása megkíván. A második kérdés mennyiségi és minőségi kritériumokat vet fel, vagyis azt, hogy mindent magukba foglalnak-e a bizonyítékok ahhoz, hogy a konklúziót igazolják. Minthogy az induktív érvelés a valószínűre, és nem a valóra támaszkodik, a harmadik kérdés kapcsán elegendő azt eldöntenünk, hogy valószínű-e a premisszák igazsága. Ha mindhárom kérdésre (megfelelő-e?, elegendő-e?, igaz-e?) igen a válasz, akkor az induktív érvelés elfogadható. Vizsgáljuk meg a következő esetet! Boldizsár középiskolás, fáradékony fiú, kitűnő matematikából, minden dolgoza- tátjelesre írja meg. Másnap témazárót írnak matematikából, ezért a fiú sokat tanul, és időben lefekszik. Az édesanyja ebből arra következtet, hogy a holnapi té- mazárójól fog sikerülni. A M-E-I módszer alkalmazásával kiderülhet, hogy M: a bizonyítékok relevánsak (sokat tanul, kipiheni magát), de E: távolról sem elegendőek, hiszen sok miden hozzájárulhat ezen kívül ahhoz, hogy Boldizsár sikeresen tegye tanúbizonyságát felkészültségének. A második kérdésre így nemmel válaszolhatunk, tehát induktíve nem tekinthetjük erősnek az édesanya érvelését. Alkalmazzuk a módszert egy másik esetre is! Egy adott műsorban érdekes témát vetett fel a műsorvezető és azt alaposan, kimerítően és élvezetesen tárgyalták a meghívott vendégek. Egy másik csatornán ugyanez a műsorvezető ugyanezzel a stábbal hasonlójellegű, 193

204 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS beszélgetős programot készít. Ebből az következik, hogy túlzottan magamutogató emberről van szó, aki bármit megtesz azért, hogy állandóan képernyőn legyen, és képes megfelelni annak, amit a csatornák vezetői elvárnak tőle. Nem érdemes tehát megnézni a másik műsorát. A bizonyítékok nyilvánvalóan irrelevánsak, tehát az első feltétel nem teljesült. Így az induktív érvelés még akkor sem erős, ha a bizonyítékok elegendőnek bizonyulnak A DEDUKCIÓ ÉS INDUKCIÓ PRAGMATIKAI ÉS KOGNITÍV SZEMPONTÚ MEGKÖZELÍTÉSE A kognitív nyelvészeti megközelítésben nagy jelentősége van az igazság fogalmának, így a logikának is. Sperber és Wilson (1986), amikor a világ reprezentációjának leghelyesebb módját vizsgálta, nagy jelentőséget tulajdonított azoknak következtetéstípusoknak, amelyek ebben a reprezentációs folyamatban megvalósulnak. A pragmatikai folyamatok, feltételezésük szerint, jellemzően deduktív jellegűek, abban az esetben, hogyha releváns következtetéseket szülnek. N. Goodman (1983) filozófus az alábbi pontokban különböztette meg a dedukciót az indukciótól: 1. a dedukció szabályokon nyugszik, benne és általa a tapasztalattól függetlenül igaz premisszák igaz konklúziót eredményeznek; 2. az indukció a tapasztalatokon alapuló premisszákból von le következtetéseket; 3. a dedukció univerzális törvényekből, törvényszerűségekből indul ki; 4.az indukció az egyesből igyekszik eljutni az univerzális törvényszerűségekig. Az egyestől az általánosig haladó okfejtés azonban hibás következtetéshez is vezethet, például: Láttam egy szőke nőt. Láttam még egy szőke nőt. Sok szőke nőt láttam. A nők többsége szőke; 5. a dedukcióval azt magyarázzuk, hogyan lehetséges a tapasztalattól eleve független premisszákból igaz következtetéseket levonni, a logikai séma eredményességét bizonyítva; 6. az indukció esetében azonban az a feladatunk, hogy bebizonyítsuk, képesek vagyunk egy partikuláris premisszából általános konklúziót levonni; 7. dedukció a logikai érvényesség problémájához, és ezen keresztül a demonstráció kérdéséhez kapcsolódik; 8. az indukció az érvényesjövendöléseket létrehozó szabályok megalkotására törekszik, ha léteznek ilyenek. Az induktív logika tehát jóval kevésbé ragadható meg. Goodman módszere a kivetít- hetőséggel operál, amikor a következő tapasztalásra vonatkozik a jövendölés, A következő nő, akit majd látok, szőke lesz. Ennek beigazolódásával képesek leszünk esetleges szabályszerűséget létrehozni. A régóta szabályrendszerben létező dedukció és a valójában nem megalkotott indukció közül a világ megismerésében és interpretálásában valószínűsíthetően a dedukciónak meghatározó a szerepe. Sperber és Wilson szerint tehát a pragmatikai folyamatok, amelyek a megnyilatkozások interpretációjára vonatkoznak, következtetési folyamatok, s mint ilyenek, részben deduktívak. A deduktív logika két fajtája a kijelentéskalkulus és a predikátumkalkulus. A kijelentéskalkulust a korábbiakban a Venn-diagramok módszerével elemeztük, a predikátumkalkulust az elosztás eljárásával. A kijelentéskalkulus elemzetlen kifejezésekkel foglalkozik, és az állítások közötti kapcsolatot vizsgálja, a következő műveleteket határozva meg: konjunkció, diszjunkció, implikáció és negáció (e műveletek a predikátumkalkulusban is meghatározhatók). A konjunkció esetén két állítás összekapcsolása csak akkor lesz igaz, ha az állítások egyenként igazak. Amennyiben ez így van, akkor érvényesül a bevezetési szabály, mely szerint, ha egyik és másik állítás is igaz, akkor bevezethető a konjunkció, és a létrejövő, két állításból álló kijelentés is igaz lesz; 194

205 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS a kiküszöbölési szabály, amely az összekapcsolt állítás esetében a szétválasztást is megengedi, hogy újra két kijelentést kaphassunk. Tehát ha a süt a nap és a Gergely a kertben van kijelentések igazak, akkor arra következtethetünk, hogy igaz az, hogy süt a nap, és Gergely a kertben van. Amennyiben a süt a nap, és Gergely a kertben van kijelentés igaz, dedukálhatjuk azt is, hogy süt a nap, és azt is, hogy Gergely a kertben van. A diszjunkció bevezetéséhez két állítás közül az egyik igazsága elég ahhoz, hogy a másikkal egy választó kijelentésbe kerüljön. A kijelentéskalkulus diszjunkciója ugyanakkor megengedő, mert ha az egyik állítás hamis a választásban, akkor következtethetünk arra, hogy a másik állítás igaz. Tehát ha a Gergely játszik vagy a Gergely alszik kijelentések egyikéről tudjuk, hogy igaz, akkor azt is tudjuk, hogy a másik hamis. Az implikáció a feltételes mondatoknak felel meg (vö. Hipotetikus szillogizmus). Az implikációhoz két szabály tartozik, amelyet alkalmazhatunk: 1. a hipotézis Gergely hazaér igazságából és az egész (materiális) implikáció igazságából ha Gergely hazaér, az édesanyja nagyon boldog a következtetés igazságára juthatunk: az édesanyja nagyon örül; 2. ennek megfordításaként, ha tudjuk a feltételezés és az implikáció hamisságát, a következtetés hamisságát is tudhatjuk. A negáció szabálya aztjelenti, hogy egy állítással az ellentétének tagadását is állítjuk, tehát ha igaz az, hogy Gergely hazaér, akkor az a kijelentés hamis lesz, mely szerint Gergely nem ér haza. Sperber és Wilson az interpretációs folyamatok alapjául a kijelentéskalkulust tette meg, annak természetesen nem minden szabályát alkalmazva. Egyúttal a megközelítéshez használt dedukciót módosították a hiedelem fogalmának beemelésével, és ezzel egyfajta relatív interpretációt hoztak létre. Elismerik ugyanis, hogy az egyén világról alkotott reprezentációjában szereplő előfeltevések a hiedelmek (vö. valószínűségek), és nem a tudás körébe tartoznak. Ugyanakkor ez eltávolodást jelent a formális dedukciótól, és közeledést az indukcióhoz (Reboul-Moeschler 2000, ). A kognitív-pragmatikus logikai szemlélet tehátjól mutatja a dedukció és indukció együttesjelenlétét a tudatban és a világhoz való reprezentációs igényünkben A MEGHATÁROZÁS, DEFINÍCIÓ Mit értünk retorikán? Mit értünk a szónoklattanon? Mi a beszéd művészete? A válaszok elemzés, körülírás, hasonlítás, példák és adatok rendszerezése és összekapcsolása révén fogalmazódnak meg. Ha meg tudjuk határozni azt, amiről beszélünk, képesek leszünk az ismeretek vonatkozó halmazát a logika és a retorika rendszereiben újabb ismeretek vagy látszatismeretek előállítására hasznosítani. A meghatározás a szónoki szándék kifejeződése abban az értelemben, mit tesz a szónok a dologgal, fogalommal, tárggyal annak érdekében, hogy a célközpontú szöveg számára újra létrehozza, jelenvalóvá tegye. A meghatározás vagy definíció az a rendszer, amelyben a megadott viszonyok mindegyikéből érvek hozhatók. A meghatározás az általános megfogalmazására törekszik, nem a most, hanem a rendszerint vagy a mindig áll a középpontjában. Ebben az értelemben deduktív, folyamatában és a valószínűség alkalmazásában ugyanakkor induktív. A meghatározás, más terminussal élve az értelmezés, nem ad több értelmet egy fogalomnak, hiszen a szövegekből származó ismeretek és a szöveg befogadójának, felhasználójának fejében tárolt valóságismeretek egymásra hatásából születik meg a szöveg értelme (vö. Beaugrande Dressler 2000, 28). A meghatározás voltaképpen ezt a valóságismeretet rögzíti ésjeleníti meg a szövegben, tehát szorosabb következtető magatartásra készteti a befogadót A definíció fogalma és elemei A meghatározás a tárgy fogalmának biztosítása, az ismeret összefoglalását és szükséges leszűkítését, érvforrássá alakítását végezzük el vele. A definíció nem érv; az érv forrásaként működhet. A meghatározás arra a kérdésre válaszol, hogy mi a tárgy. A formális meghatározás, amelynek alapjait Arisztotelész Topikájában találjuk, feltárja a fogalom, tárgy vagy dolog valóját, és egyúttal megkülönbözteti mindentől: megmutatja a dolog alapvető természetét. A meghatározandó dolgot (definiendum) fajba vagy általános nembe, osztályba (genus) soroljuk, majd hozzáadjuk a megkülönböztető jegyeket (differentiae). Valójában egyfajta indukciót végzünk, 195

206 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS amelyben egyszerre érvényesül a hasonlítás és a különbségtétel. Az arisztotelészi definíció szemantikai egyenlőséget teremt a predikáció fogalmai között. Helyességének megállapítására így könnyen alkalmazható a megfordítás, az alany-állítmányi viszonyban álló részek felcserélése. Az alábbi példában ezt látjuk: A taxi géperejű bérkocsi. A géperejű bérkocsi taxi. Ha azonban hiányzik a specifica differentiae, és csupán ennyit mondunk: A taxi géperejűkocsi, akkor nyilvánvalóan nem helyes a meghatározás, hiszen megfordításával: agép- erejű kocsi taxi, jóval többjárműre utalunk. Az alábbi példából ugyanez tűnik ki: Az ember racionális állat. A racionális állat ember. De: Az ember kétlábú állat. A kétlábú állat ember. A megkülönböztetőjegyekegy definícióban általában egy vagy több okot tartalmaznak az alábbi négy ok közül: 1. ható ok (causa efficiens): akitől vagy amitől a dolog származik, ami létrehozta, amiből ered; 2. anyagi ok (causa materialis): maga az anyag, amiből a dolog készült, létrejött; 3. alaki ok (causa formalis): a dolog saját formája, alakja, a személy jelleme, megkülönböztető tulajdonsága; 4. célok vagy végok (causa fnalis): a dolog, fogalom céja, rendeltetése. Például: atoll egy írásra alkalmas (végok), általában műanyagból vagy fémből készült (anyagi ok), hosszúkás szerszám (alaki ok), amelyet kézi vagy gépi gyártással (ható ok) hoznak létre A definíció fajtái Az arisztotelészi, formális definíciót egyes szerzők bölcseletinek is hívják, hiszen racionalizáció útján a legközelebbi nemet, valamint a faji, osztálybeli különbséget foglaljuk össze velük (genusproximum és specifica differentia). A definíciónak más eljárásai is vannak, amelyeket az értelmezés, átértelmezés szónoki tevékenységéhez kapcsolhatunk (vö. Névy 1895, 40-42). Az egyik ilyen módszer a dolog szinonimával vagy rokon értelmű kifejezésekkel történő átírása (paraphrasis). Arisztotelész e módszert azon az alapon kérdőjelezte meg, hogy ellentmond a definíció egy frázisból álló rövidsége elvének. Bizonyos, hogy a rokon értelmű kifejezések megvilágítják ugyan, de nem tárják fel pontosan a dolog valóját. Annak magyarázataként, mi az, hogy álszent mondhatjuk, hogy szemforgató, képmutató, megjátszós, hamis". Ebből a szinonimasorból a fogalom egészének lényegét nem, a fogalommal kapcsolatos attitűdöt annál inkább megértjük. A szinonima mint definiáló eszköz ugyanakkor értelemszerűen a valamirejellemző tulajdonságok értelmezésekor alkalmazható legkönnyebben. Egy fogalom ajelhez kapcsolódó etimológiai fejtegetéssel is meghatározható. Itt, hasonlóképpen az előbbiekhez, nem a jelentett áll a meghatározás középpontjában, hanem a nyelvi kifejezés, amely számos redundáns vagy irreleváns következtetés levonását is eredményezheti. A körülírás (periphrasis) és a leírás (descriptio) az arisztotelészi definícióhoz hasonlóan az azonosító és megkülönböztető jegyeket fűzi egybe, hosszabb leíró, elbeszélő formában. 196

207 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Az átírás és a körülírás egyszerre is érvényesülhet a definícióban, amint azt Weöres Sándor Önéletrajz című művében tapasztalhatjuk: Mi történt volna: ez volt életem. Csukott szem. Nyílt száj. Állandó csoda. Láthatatlan hegyek. Hab. Lótetem. Rét. Völgy. Posvány. Virágzó laboda. (Hallgatás tornya, 1956) A definíció lehet hasonlításon alapuló, amelyben a hasonlítás részleteit körülírjuk: Életünk, mondta Püthagorász, az olimpiai játékok sokadalmához hasonlít. Egyesek testi ügyességüket mutogatják, hogy elnyerjék a szemek dicsőségét; mások odaviszik a portékájukat, hogy nyereséggel eladják. És vannak, mégpedig nem is a legrosszabbak, akik nem keresnek más hasznot, mint hogy lássák, miként és miért csinálják mindezt, s hogy mások életének nézőiként a magukét megítéljék és igazítsák. (Montaigne: XXVI. A gyermekek neveléséről) A példa vagy példázat az elvont, egy szóban, kifejezésben nehezen megragadható fogalmak, jelenségek meghatározásában, körülírásában alkalmazható. A példával a dolgot, fogamat megerősítő történet elbeszélése növeli a szemléletességet, de terjedelmével véthet a rövidség erénye ellen. Kiderülhet, hogy az emberi szellem teremtette formák és alakzatok [...] fontosabbak, mint manapság hisszük, hinni akarjuk, hinni merjük. Erről eszembe jut egy történet. [...] Egy este egy hölgy lépett be a New York-i Dior szalonba, a Fifth Avenue-n, és egy kalapot keresett, amely illene elegáns haute couture estélyi ruhájához. Nyilvánvalóan sietett a színházba vagy valami fogadásra. Idegesen turkálta kalapok között, de egyik se nyerte meg a tetszését. Christian Dior, aki történetesen épp ott volt a szalonban, figyelte erőlködését, majd egy idő után megőrizve inkognitóját felajánlotta segítségét. Vett egy darab tüllt, és megpaskolva kicsit innen, kicsit onnan, behorpasztva egy csöppet itt s kanyarítva rajta valamicskét ott, néhány pillanat alatt egy pompás fejdíszt varázsolt elő. A hölgy hápogott a gyönyörűségtől. Óh, nagyszerű, ezt elviszem. Mennyivel tartozom érte? kérdezte az ismeretlen mestertől. Ötezer dollárral, asszonyom"-válaszolt Dior. Óh, nem! Ez képtelenség! Ilyen sokat kér ezért a... semmiségért? Ezért a trivialitásért?" Ahogy gondolja, asszonyom válaszolt Dior. Azzal fogta a hajéket, széthúzta, kisimította, és egy egyszerű kis kendőt hajtogatott belőle. Fogadja ezt el mint cégünk ajándékát. Jó estét, asszonyom mondta, és eltávozott. (Hankiss Elemér: Az emberi kaland) A meghatározás lehet rámutató (osztenzív), amelyet a szöveg deiktikusan jelöl. Ez az mondjuk, és a meghatározandó dologra mutatunk. Ezt láttuk az idézett Weöres Sándor-vers első sorában: Mi történt volna: ez volt életem. Ez a módszer viszonylag egyszerű, ám nehezen alkalmazható elvont fogalmakra, ilyenkor inkább példákra mutatunk rá, tehát példázzuk, és nem mutatjuk a fogalmat. A negatív meghatározás az, amely ismétlődve mondat- és gondolatalakzatokat hoz létre a szövegben. A negatív megkülönböztetéssel erős stílushatást érhetünk el, különösen akkor, ha tagadást állító pozitív meghatározással egészítjük ki (Bencze 2001,172) például: A boldogság nem azt jelenti, hogy valamit megszerezzünk, hanem azt, hogy tudjuk, mire nincs szükségünk. (Tatiosz) 197

208 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS.a nyelv nem tudomány, a szó, beszéd nem bölcsesség. Kulcsa a tudományoknak, út, mód, eszköz a bölcselkedésre. (Kármán József ) A meghatározás lehet feltételes, az utótag meghatározandó fogalmával egy fajba, nembe tartozó fogalom meghatározásán nyugvó, következtető jellegű, párhuzamos szerkesztésű: Ha a történetírás a nemzeti tudatot ápolja, s a múlt emlékét őrzi, a szónoklat a közvéleményt vezérli, a nemzeti akaratot irányítja s ajövőt készíti elő. (Négyesy 1907, 290) Az egyes meghatározásfajták, a definíció különféle értelmező, elemző és leíró módszerei kiegészíthetik egymást, induktív-deduktív viszonyokból álló értelmi egységeket létrehozva: Nem csak az asszonyok szoktak elvetélni, és nem csak magzatot. Valószínű, hogy majd' minden ember elvetél néhányszor. Kiszakad belőle egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság sűrű és nehéz vérzés kíséretében. De nem minden vetélés merő veszteség. Aki egyszer viselős volt, az már örökre tud valamit. (Ancsel Éva: Utolsó bekezdések) A definíció létrehozásában az alábbi elveket kell szem előtt tartani: A meghatározójegyeknek, fogalmaknak tisztábbaknak, érthetőbbeknek kell lenniük a definiálandó fogalomnál. Semmit nem világít meg egy retorikában kezdő számára az a definíció, mely szerint az enthüméma csonka szillogizmus, amelyből hiányzik az egyik premissza". A meghatározás ne a fogalmat ismételje, a meghatározandó fogalom, dolog ne forduljon elő többször ugyanabban vagy más szóalakban, kerüljük a tautológiákat. Azonban a tautológiák sokszor látszólagosak. Abban a kijelentésben, hogy Az üzlet az üzlet, az önmagával való magyarázat többletjelentést eredményez. A meghatározó jegyek ismétlése egyúttal még erőteljesebbé teheti a definíciót, például Az olyan önkényt, mely fölött éppen nincs más önkény, nevezik törvényesnek (Osvát Ernő). A meghatározó jegyeket minél tömörebben ragadjuk meg A definíció alakzatai A definíciók különleges fajtáinak tekinthetők azok az óind ítéletalakzatok, amelyek esztétikai funkciót is betöltő logikai struktúrák. Helyességük logikai értelemben megkérdőjelezhető. Tévítéletet, tágabb értelemben téves meghatározást hoz létre az állítmányok azonosságán és párhuzamosságán alapuló alakzat (arthántaranyása): a lótusz sárga, mint a láng, és úgy éget, mint a láng, amely tekinthető explicitté formált metaforának, szillogizmussá formált enthümémának. Az ok tagadása vagy látszólagos tagadása a vibhavana, mint Villon költeményében (Apró képek balladája): Tudom, hogy a férgek megesznek, csak azt nem tudom, ki vagyok. Az okozat vagy eredmény tagadását vagy el nem fogadását (visesotki) egy kisfiú kérdése példázza: Tudom, hogy a dinoszauruszok kihaltak, de most miért nem él belőlük egy sem?" Fónagy Freudtól hoz példát (Időszerű dolgok háborúról és halálról, 1915), aki szintén egy kisfiútól idéz: Tudom, hogy a papa meghalt. De nem tudom, miért nem jön reggelizni." Ítéletalakzat ugyanakkor a helyes gondolkodási formát követő ekavali, amelyen a hipotetikus szillogizmusból létrehozott szillogizmusláncot értjük, illetve a racionális következtetés (anumana), vagyis az induktíve erős érvelés (Fónagy 1990, 38). A definíció alakzatainak tekinthetjük az ismétlések típusait, az 1. anaforát, 2. epiforát, 3. symplokét, 4. reddíciót, a 5. reduplikációt, a 6. gradációt és 7.geminációt. 1. Az anaforában ugyanazon elem jelenik meg az egymást követő sorok elején: Köszönjük neki a példaadást, a nagy érvényesség mai példázását, hogy mindenkoron csak az lehet szép, ami igaz. Köszönjük neki a forradalmi merészséget, a dacos kitartást, ahogy a zűrzavar veszélyeiben is megszólaltatta ennek az örök igaznak és szépnek új zengésű hangját. Köszönjük neki a hit vonzó varázsát, hogy mindenek ellenére is van miért dolgozni 198

209 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS és küzdeni: utolsó percig szembeállni a világ és a test árulásával. (Illyés Gyula beszéde Babits Mihály ravatalánál) 2. Epifora, amikor ugyanazon elem jelenik meg a sorok végén: Amikor az államból az egyetértés eltűnt, a szabadság eltűnt, a hűség eltűnt, a barátság eltűnt: a köztársaság is eltűnt. (Cornificius 4. XIII. 19.) 3. Asymplokéban az anaforát és epiforát együtt alkalmazzuk: Kik azok, akika békeszerződést gyakran megszegték? A karthagóiak. Kik azok, akik Itáliát meggyalázták? A karthagóiak. Kik azok, akik azt akarják, hogy megbocsássunk nekik? A karthagóiak. (Cornificius 4. XIV. 20.) 4. Agemináció ugyanazon szavak vagy szócsoportok ismétlése a mondat meghatározott helyén, többnyire az elején: Ő szerette helyettünk az emberiséget, s ő szenvedett értünk az emberektől. Ő szítja fel a mi borunk mérgét, s ő fizette le értünk a nyomorúság adóját. (Móricz Zsigmond: Gyászbeszéd Ady Endre ravatalánál) 5. A reduplikáció a fokozásos ismétlés egyik formája, amikor egy szószerkezet, mondat utolsó tagja vagy tagjai ismétlődnek a rákövetkező szintaktikai csoport első tagjaként: Nem én gondoltam ki, és nem én tanácsoltam; nem tanácsoltam, és ilyesmit tenni nem én kezdtem; nem én kezdtem, és nem én hajtottam végre; nem hajtottam végre, és nem helyeseltem. (Cornificius 4. XXV.) 6. A reddícióban az ismétlés mintegy zárójelet alkot: Szerelmedért / Feldúlnám eszemet / És annak minden gondolatját, / S képzelmeim édes tartományát; / Eltépném lelkemet/ Szerelmedért. (Vörösmarty Mihály:Ábránd) Meghatározó jellege van az antitézis, paradoxon, oximoron gondolatalakzatainak A definíció szövegnyelvészeti megközelítése A szövegtanban a szöveget eredményező műveleti megközelítés egyik fázisa a cél kitűzését és a szövegtípus megválasztását szorosan követő (vagy azzal időben részlegesen egybeeső) eszme körvonalazásának fázisa. A meggyőzés során olyan eszmék megtalálása a cél, amelyek vonzóak a befogadó számára, vagy amelyek a befogadó szemléletét hasznos módon tudják megváltoztatni. A körvonalazást követően a fejlesztés fázisa szolgálja a körvonalazott eszme meghatározását. Ilyenkor az ismeretterekben, az elmében tárolt, belsőleg szervezett alakzatokban végzünk keresést. A cél az, hogy közelebbről megragadjuk, további részletekkel gazdagítsuk, és más eszmékkel összekössük az adott eszmét (vö. Beaugrande-Dressler 2000,65-66). A klasszikus retorikában ez az állomás valójában az elrendezés, a diszpozíció kidolgozási foka. Ennélfogva a diszpozíció során állítjuk elő a választott témából az álláspontot, és kerítjük el a szükséges érvforrásokat. A definíció tehát nem a feltalálás, hanem az elrendezés eredménye, nem a kifejezés szabályszerűségei, hanem a gondolkodás műveletei irányítják LOGIKUS ELLENTMONDÁS SZÓNOKI TŰZ. AZ ELME ALAKZATA A mi korunk undorodik az egyszerűségtől, és a kifejezésmódban valami olyan pompás dolgot igényel, hogy azt többnyire nem hallja meg a képzetlen szónok, aki nem ismeri azt, hogy miként kell acumenek által a beszédet elevenné tenni. Beszéljünk tehát az elmeélről, elmésségekről (acutus vagy acumen), hogy alkalmazkodjunk a közízléshez. (Beckher, vö. Imre 2001,337) Az acumenek, az elme alakzatainak tana a középkori retorikai elméletbenjelenik meg, s egyfelől az ékesszólás, másfelől a szokványos logikától elszakadni kívánó okoskodás, okfejtés igénye mutatkozik meg benne. A gondolatalakzatok között szerepel, másképpen ajátékosság elemeként emlegetik. Galfred von Vinosalvus a szónoki művészet tüzének nevezte a középkorban, később, a reneszánsz udvari ember művelt beszédének ékességeként emlegették. Gyökereit a római ezüstkorban keresik, később elméletét gazdagítja Gracian vagy Jacobus Masenius (Imre 2001, 434, vö. Historiches Wörterbuch der Rhetorik 1992, ). A retorikai acumen és története a logika ésszerűségének és a retorika hatásának összekapcsolódását mutatja. A nagyítás, a szójáték és a metafora kapcsán emlegetett alakzat tulajdonképpen logikai alapokon nyugvó, szellemes ellentmondás: össze- hangzó disszonancia vagy disszonáló összehangzás. Törekvés arra, hogy a logika a szavakjátékában váljon könnyedebbé. Az acumen logikai forrásokból táplálkozik, de valójában együtt hangoztatja és együtt érti az ellentmondó tagmondatokat, értelmi egységeket. Az acumen meghatározása szerint akkor beszélünk elmésen, ha a mondat alanya és állítmánya egyik részről illik, másik részről nem illik egymáshoz. Az acumennel szellemességet, szójátékot nyerünk, a logikához stílust, a stílushoz élesnek tűnő elmésséget, például A nők vigaszt nyújtanak, amire nélkülük soha nem lenne szükségünk". 199

210 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Az acumenek forrásai az érvekhez hasonlóan érvhelyek vagy locusok (definíciók, felsorolások, okok, hasznosságok, valószínűségek, hatások). A definíciót eredményező etimológia is lehet az acumen forrása: Te, bár elvesztetted szemeidet, mivel Lucia vagy, soha nem fog neked hiányozni a fény. Az acumen a metaforához is kapcsolódat, és továbbértelmezett chiazmusként, keresztalakzatként is megjelenhet: Scaevola fegyvertelenül és megcsonkítva vetett véget a háborúnak, és a csonka, égett kezével két királyt is legyőzött. (Seneca, 66. levél). Az acumen a meghatározásban akkor jelentkezik, ha az alany-állítmány, illetve a szintaktikai egység, egységek elemei ellentétes értelműek: Jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység és mily tömör a hígság és mily komor a vígság (Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke) A dolog részeinek egymáshoz viszonyításából is születhet acumen: Cicero, amikor meglátta öccsének, Quintus Cicerónak hatalmas mellképét, amelynél maga Cicero kisebb volt, így szólt: Öcsém félben nagyobb, mint én egészben. (vö. Imre 2001, 345). Az acumen származhat az okokból, amikor az okozat és ok látszólagos egyezését vagy felcserélését végezzük el: Ez a kőszobor hűen tükrözi azt, amilyen volt. Hiszen kőszívű volt. Ravasz László így fogalmaz a szónoklatról a Beszéd mint műalkotás című előadásában (1938,34): A beszéd azáltal van, hogy lesz. Akkor kész, amikor meg is hal." Az acumen lehet feltételezésen és annak következményén alapuló: Ha ennek az asszonynak szép lenne az arca, a testét is érdemes volna kicserélni. A megelőző és következő dolgok, azok időrendi-térbeli felcserélődése is elmésséget eredményez: A földet nem az őseinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön (Greenpeace szlogen). A hasonlítás, az analógia logikusnak tűnő alkalmazása is létrehozhat acumeneket, ha kisebbet a nagyobbhoz vagy a nagyobbat a kisebbhez hasonlítjuk: [az] ékesség [...] férfias, erős és tisztes legyen, asszonyias simasággal vagy feltűnő kendőzöttséggel ne kaczérkodjék, hanem vér s velővel tessék (Quintilianus 1856,168). Az acumen használatára, vagyis a logikusan szellemesnek tűnő szónoklathoz többek között az alábbi útmutatást adja az Orator Extemporaneus szerzője: a szónoklatban rövid, szellemes meghatározásokat használjunk; ahhoz, hogy a szónoklat elmés legyen, hasonló dolgokat gazdagon helyezzünk el benne; a hasonlítás minél tömörebb legyen, mellőzze a hasonlító szót; az elmés beszédben az acumen a metaforákhoz, allegóriákhoz, antonomáziához stb. Kapcsolódjon (vö. Imre 2001, ). Georgius Beckher az acumenek szükségességéről így ír: II. válasz: a szónoknak kell acumeneket használni. Ugyanis Cicero is a híres szónokokkal kapcsolatban sokakat dicsér, akik e dologban jeleskedtek, és elmarasztalja azokat, akik egyáltalán nem használnak acument. Ő maga is gyakran használt acumeneket. A politikusoknak, akiknekállamügyekben kell véleményt nyilvánítani, mégis úgy tűnik, hogy a tehetségnek eme játéka nem célszerű, ha állandóvá válik. Ugyanis ezektől az emberektől világos és komoly beszédet várnak, nem pedigjátszadozást a szavakkal. Azért mégse mellőzze teljességgel ezeket, csak őrizkedjen a homályos dolgoktól, a túlzásoktól, a mesterkéltségtől, a könnyelmű, illetve a csípős kijelentésektől. Ugyanis ha homályos a beszéde, ki érti meg; ha túloz, homályosságot hoz magával; ha mesterkélt, megvetést, ha könnyelmű, nevetést, és végül, ha csípős, haragot szül. (Beckher, vö. Imre 2001, 338) A logikai szerkezet tehát gondolkodási keret, a szónoklattan ebben a keretben mozogva a kifejezés esztétikumát és a felfedezés örömét kínálja többletként a befogadónak. A logikai tévedést a retorika az esztétikum szintjére emelheti. Míg a gondolkodási formákat a valóságelv (Realitatsprinzip), addig az ezekre épülő gondolatalakzatokat az örömelv (Lustprinzip) irányítja (Fónagy 1990, 38) AZ ENTHÜMÉMA (ενθυμημα) 200

211 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Az enthümémák a beszélő és a hallgató együttes munkálkodásával jönnek létre. S mert közös tevékenység által létrehozott alakzat, az enthüméma szorosan egyesíti a beszélőt és a hallgatót, és a lehető legerősebb bizonyítékot szolgáltatja. (Lloyd Bitzer 1959, 408) Az enthüméma és a logikai szerkesztés Arisztotelész hozza létre azt az alapfogalmat, amely a logikus gondolkodást a retorikus hatással kötheti össze, s amely a retorika meghatározójellegévé vált az ókortól napjainkig. Amint azt az ókori retorika története során megismerhettük, Arisztotelész a dialektika érvformáját (szillogizmus) dolgozza át a retorika számára úgy, hogy kommunikációs helyzetbe emeli a beszédet. A szillogizmus, amennyiben helytálló és releváns, nem állít újat, fogalmai egymástól teljesen lefedettek. Az enthüméma ( az elmében meglévő") csonka szillogizmus, amelyből hiányzik az egyik premissza, fogalmai tehát egymástól nem lefedettek. Meglévő premisszái lehetnek: 1.gnómák vagy maximák (bölcsességek, általános igazságok): Okos ember más kárán tanul, de maga még nem ember, csak gyerök (Fekete István: Tüskevár); 2. tekmerionok (valódi, szükségszerűen a tartalomra utaló jelek): Azt viszont mindenki tudja, hogy Magyarországon a milliárdokatsikkasztókat rács mögé szokták dugni. XY-nal ezt nem tették (V. Kulcsár Ildikó, Hölgyvilág, IV. 1.); 3. eikonok (valószerűségek): Még a nyomorult féreg sem tűri, hogy lábbal tapodják. A magyar nép nem leszen, nem lehet gyávább a féregnél (Kossuth Lajos: Kiáltvány a néphez); 4. szemeionok (jelszerű utalások): Kedvesem, annyit mondtál, amennyit a bölcs férfi mondana (Arisztotelész: Rétorika 1418a). (Vö. Barthes 1997, ) Iszokratésznál már nem teljes érvformát találunk, hanem enthümémát, amelyben a ki- maradtelem kikövetkeztethető: Ha minden neveléssel foglalkozó hajlandó volna igazat mondani, és ha nem ígérne nagyobbat annál, mint amit majd teljesít, akkor a nevelőknek nem lenne olyan rossz hírük az átlagemberek között."(a szofisták ellen) Fontos, hogy az enthümémából kikövetkeztethető állítás egyezzen a szónok által megtervezettel, és a retorika igényei szerint a becsületet és tisztességet szolgálja. Az enthüméma értelmezhetőségét az egyszerű stílus szolgálja. Az enthümémákból álló láncolata sorites, amelyet Szvorényi József 1858-as Ékesszó- lástanában okfejlesztésnek fordít. A szerkesztésnek e módja lehetővé teszi, hogy az enthümémák, láncszemekként, egymásból fejlődjenek ki, például Azonban kevés érdemet teszek az életre, mely gyalázattal bélyegezve van; s valamint magam csak addig szeretek élni, míg a becsülettel folytatott pálya önérzését kebelemben hordhatom: úgy nem tartom méltónak oly élet megtartásáért fáradozni, mely birtokosát csak közutálat tárgyává tehetné (Kölcsey Ferenc: Védelem P.J. számára. 1812). Az enthümémával együtt további, rendeltetésükben hasonló alakzatok az apodeixis, amelyben okot szolgáltatunk egy állításhoz: Adósa vagyok görögnek és barbárnak, bölcsnek és tudatlannak. Ezért, amennyiben rajtam áll, kész vagyok, hogy nektek, rómaiaknak is hirdessem az evangéliumot (Pál apostol levele a rómaiakhoz 1,14-15), a ratiocinatio, a kérdésekkel történő okoskodás, amelyben egy állítást annak okairól, igazságáról szóló kérdés, majd a kérdésre adott válasz követ: Hiszen a római ékesszólás legkiválóbbjai sem tagadták, hogy e művészetet csak olyan ember tanulhatja meg, aki képes gyorsan tanulni. És hogy ez igaz-e, azt miért kellene még külön is kutatni? Hiszen még ha bebizonyosodnék is, hogy megfelelő idő ráfordításával a gyengébb képességűek is elsajátíthatják a szónoklás tudományát, akkor sem tulajdonítanánk a dolognak akkora fontosságot, hogy érettebb vagy éppen élemedett korú embereket terheljünk ilyesfélék megtanulásával. (Szent Ágoston IV. 3. 4) az expeditio, amelyben több okot visszautasítva, elvetve támasztjuk alá végül az állítást. Ez kérdéssel is összekapcsolódhat: Vagy okvetetlenkedő, arcátlan és kötekedő vagyok? Nem rendelkezem olyan anyagiakkal, amelyek ilyenné teszik az embert. Vagy talán túlságosan büszke és erőszakos vagyok? Ezt még vádlóm sem 201

212 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS állítaná, ha nem akarná még ezzel is szaporítani hazugságainak számát. [...] Ezért, tisztelt tanács, ne bánjatok velem, az ártatlannal úgy, mint azokkal, akik sok bűnben vétkesek, hanem hozzatok rólam ugyanolyan ítéletet, mint a korábbi tanácsok. (Lüsziasz: A nyomorék érdekében, 24. beszéd) Az enthüméma és a metafora A metafora a nyelv mindenütt jelen lévő eleme. Nélküle nem juthatunk tovább három szokásos folyamatos társalgási mondatnál [...]. Világunk kivetített világ, amely- nekjellegzetességeit saját életünkből kölcsönözzük.»csak azt kapjuk, amit adunk.«a nyelvi metafora folyamatai [...] cserefolyamatok, amelyek egy olyan érzékelt világra helyeződnek rá, amely már maga is egy korábbi, öntudatlan metaforának a terméke. (Richards 1936, 90,109) Az enthüméma csonka szillogizmusként az érvek felhasználásával és a közhelyek odaértésével, a kikövetkeztetett, rejtett érv megtalálásával a metafora alakító eljárását idézi. Aki az enthümémát értelmezi, az nem csupán dekódolja a hallott állításokat, hanem kódolja, előállítja a hiányzó érvet, amelyet a valószínűség és a közös helyek ismeretében tesz. A 20. századi metafora-felfogásban megjelenik az enthümémával való párhuzam, hiszen a szókép értelmezésében is a név átvitelének alapját, a hasonlítás forrását kell megtalálni (vö. Danto 1991, ) A szóképben az összehasonlítás alapjának (tertium comparationis), a retorikai eszközben a kontextus, az érvelésmező ismeretére lesz szüksége a hallgatónak. A metafora az ékes kifejezés (elocutio), az enthüméma a gondolkodás, elrendezés (dispositio) alapegysége. Az enthüméma kihagyja a harmadik elemet, ezzel gondolkodásra, interaktivitásra sarkallja a hallgatóságot, ugyanakkor lehetőséget teremt olyan rejtésre, implikálásra is, amiért, ha nem akarja, a szónoknak nem kell vállalniaa felelősséget (manipuláció). Az enthüméma hiányzó eleme a meglévőhöz képest mindig valami újat tartalmaz. Az enthüméma nem csupán a premisszái igazságából fakadó konklúziót reprezentálja a csonka szerkezetben, hanem a megalkotója és befogadója közötti komplex kölcsön- viszonyt is magában foglalja (vö. Danto 1991,133). A szándékosan keltett űrt be kell töltenie a saját következtetéseivel, amelyeknekjellemzője, hogy bárki levonhatná őket. Nem mindenki, hanem bárki, s ez a különbségtétel teszi hallgatóvá azt, aki valóban levonja a következtetést. Nem információkat fogad el, hanem további visszacsatolás hiányában is elvégzi a következtető munkát, részt vesz a folyamatban. A retorika azért enthümematikus, mert nem a kimondáson, hanem az oda-, beleértésen alapszik. Retorikai értelemben az enthüméma formája nem kiegészíthető vagy bővíthető, csak átalakítható és csökkenthető. Az enthüméma logikai alapvetésű, de pszichológiai érvforma: feltevésekre, bizalomra, együttműködésre épít, önmaga lesz a megoldandó szükséglet, amely a retorikai helyzet létrejöttét is ösztönzi Az enthüméma és a pragmatika Míg a szillogizmus használatakor a szóban forgó dologra irányul az érvelés, az enthümémában valójában ajelen lévő hallgatóra irányul az érvelés. Ezért amíg a szillogizmus időtlen érvényű, az enthüméma pillanatnyi érvényű, függ a körülményektől (circumstantiae). (Bencze 2002, 33). Az enthümémából kikövetkeztethető, rejtett érv vagy állítás jellegének leírásához a pragmatika egyik, Grice által 1975-ben bevezetett, lényeges fogalma, az implikatúra természetének vizsgálatával is közelebbjuthatunk. Grice már korábbi, 1957-es cikkében jelezte, hogy az interpretációjócskán túlmutat az alapjául szolgáló mondat konvencionálisjelentésén. Amennyiben tehát a nyelvet nem tisztán konvencionális szemszögből vizsgáljuk, és nem pusztán kódszerű jelentésnek tekintjük, akkor szükség van a mondat és az interpretációja, vagyis a megnyilatkozás fogalmainak elkülönítésére. Grice, Searle-el ellentétben nem csupán a mondatokra és az azokat alkotó szavak konvencionálisjelentésére épít, hanem arra, hogy a beszélő a mondat kimondásával hatást akart gyakorolni partnerére azáltal, hogy a hallgató felismeri ezt a szándékot. A mondat természetes értelme, jelentése tehát az, amikor a benne foglalt jelenségek tüneteikkel vagy következményeikkel állnak kapcsolatban, például Ha a csengő megszólal az iskolában a szünet előtt, az azt jelenti, hogy vége az órának. A nem természetesjelentés, amely a megnyilatkozás sajátja, pedig az, amikor a beszélő által közölni kívánt tartalom és az ezek közlésére használt mondatok között létesül kapcsolat, például A hajad egy szénaboglya. Ezek szerint a nem természetes jelentés nem korlátozódik arra, amit a neki megfelelő mondat állít. Elkülöníthetjük tehát a mondat konvencionális nyelvi jelentését a megnyilatkozás interpretációjától. Kétféle eszköz áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy többet közöljünk, mint amit mondunk: egy konvencionális eszköz, amely a konvencionális implikatúrát hordozza, valamint egy társalgási eszköz, amely a társalgási implikatúrát hozza magával. Egy mondat jelentése az, amit mond, az implikatúra pedig az, amit közlünk. Amit közlünk, nem mindig azonos azzal, amit mondunk. A következő három példából kitűnik az implikatúrák megkülönböztethetősége: 202

213 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS a) A nők nagyon érzékenyek. (Minden nő nagyon érzékeny) b) Judit nő, tehát nagyon érzékeny. c) Judit nő... nagyon érzékeny. Az első esetben a mondat éppen annyit mond, amennyit közöl, a mondat konvencionálisjelentése kimeríti a megnyilatkozás interpretációját: nincs implikatúra. A második mondat kétféle közlést Judit nő és Judit nagyon érzékeny tartalmaz, ugyanakkor közli azt is, hogy Judit azért érzékeny, mert nő, vagyis a nők nagyon érzékenyek: van tehát implikatúra. Ez az implikatúra azonban konvencionálisan, a tehát kötőszó használatával jelenik meg, kikövetkeztetéséhez nincs szükség egyedi kontextuális feltételekre, így konvencionális implikatúrának tekinthetjük. A harmadik esetben a mondat ismét többet közöl, mint amit mond. Ez esetben a többletközlést, mely szerint a nők nagyon érzékenyek, már nem egy szó, kötőszó konvencionálisjelentése hívja életre, hanem a befogadó: így válik társalgási implikatúrává (vö. Reboul-Moeschler 2000, 60-64, Levinson 1992, ). Az enthüméma hiányzó állítása pragmatikai szempontból hasonlít a társalgási imp- likatúrára Az enthüméma jellege és az implikatúra Grice megállapítása szerint az implikatúrák tulajdonságai viszonylagjól meghatározhatók. E tulajdonságok közül az első, legfontosabb jellemző a törölhetőség vagy a meg nem valósulás tulajdonsága. A kommunikáció során bekövetkező félreértés oka legtöbbször az, hogy az alkalmazott premisszák közül az egyik hamis, így a következtetés is azzá válik. Az implikatúrák hátterében álló következtetések esetében nem az a fontos, hogy a premisszák igazak-e vagy hamisak, hanem az, hogy a társalgó felek ismerjék őket, és azonos igazság- vagy valószínűségértéket társítsanak hozzájuk. Az implikatúrák így többféle igazságértékhez is kapcsolhatók, és nem tükrözik a megnyilatkozás azon vonatkozását, amelyben a beszélő azt kívánja, hogy a hallgató egy bizonyos igazságértéket kapcsoljon hozzájuk. Az implikatúrák tehát nem igazságfeltételesek. Egy, az implikatúrához tartozó következtetés akkor nem valósítható meg, ha további premisszák hozzáadásával eltörölhetjük. A deduktív következtetésre tehát nyilvánvalóan nem illik ez a tulajdonság, hiszen az érvényes kategorikus, hipotetikus vagy diszjunktív szillogizmusok következtetése további premisszák hozzáadása ellenére is helyes lesz. Az indukció jellege ugyanakkor más, hiszen ha az alábbi érvformához 1. Tíz tollat találtam már a fiókban. 2. Mind a tíz kék színű. 3. Ezért minden toll kék a fiókban. hozzáadjuk a tizenegyedik alkalommal megtalált, ezúttal piros tollra vonatkozó mondatot, akkor a következtetés megvalósíthatatlan, érvénytelen lesz: 1. Tíz tollat találtam már a fiókban. 2. Mind a tíz kék színű. 3. A tizenegyedik toll piros. 4. Ezért minden toll kék a fiókban. A pragmatikai implikatúra természete tehát az induktív érvformáéra hasonlít, és rokon az enthümémával. Az implikatúra második tulajdonsága, hogy nem leválasztható. Grice ezen azt érti, hogy az implikatúra nem választható le a megnyilatkozásról olyan módon, hogy a megnyilatkozást (szinonimikusan) átfogalmazzuk. Az implikatúra tehát nem a nyelvi formához, hanem a megnyilatkozás szemantikus tartalmához tartozik. Ugyanakkor létrejöhet olyan, más természetű pragmatikai implikáció (előfeltevés) is, amely a nyelvi megformálás függvénye, nem a jelentésé, mint az alábbi példában: 1. Jánosnak nem sikerült a kitűzött célt teljesítenie. 203

214 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS 2. János megpróbálta teljesíteni a célt. 3. János nem teljesítette a célt. Az 5. állítás pragmatikai implikációja (vagy előfeltevése) lehet a 6. állítás, míg a 1.állítás, amely az 5. állítással szemantikai korrelációban van, és az igazságértékei egyenlők, nem tartalmaz következtetést a 6. állításra nézve. Az implikatúrák tehát jellemzően nem leválaszthatók, kivéve a társalgás logikájához tartozó Modor maximája alatt létrejövők, amelyek a megnyilatkozás formájához kapcsolódnak. Ez a megkülönböztetés mutatja meg a társalgási implikatúrák és általában a pragmatikai következtetések (előfeltevések) eltérő természetét. Az enthüméma e tekintetben az előfeltevésekre hasonlítjobban, hiszen a megnyilatkozás szinonim átváltásával a kikövetkeztetendő érv eltűnhet, átalakulhat. A következő enthümémából: Hiába szeretne Julia Roberts továbbtanulni. A színésznőnek ideje sem lenne egyetemre járni. (Nem csupán az időhiányzik Julia Robertsnek.) A rejtett, kikövetkeztethető érv eltűnik az átformálással: Hiába szeretne Julia Roberts továbbtanulni. A színésznőnek nincs ideje egyetemre járni. Az implikatúra harmadik tulajdonsága, hogy kiszámítható. A kiszámíthatóság értelmében minden vélt implikatúrához kidolgozható egy érvelés, a megnyilatkozás értelmének és az együttműködési alapelv együttes tekintetbe vételének megfelelően. Az enthümémára nézve ez a pragmatikai megállapítás a rejtett premissza visszakövetkeztethetőségének tulajdonságát, az érvforma helyreállításának lehetőségét erősíti meg. Az implikatúra továbbá nem konvencionális, nem része a nyelvi kifejezések konvencionálisjelentésének. Tehát a kontextusban létrejövő implikatúra kiszámításának alapjául szolgáló mondat szó szerinti jelentését vagy értelmét ismerjük, amelynek nem része az implikatúra. A konvencionalitás pragmatikai elvetésének az enthümémára vonatkozó tanulsága tehát ugyanaz, mint a retorikai megkülönböztetés lényeges gesztusa: hogy a premisszák jelentése nem fedi teljes egészében a hiányzó premissza jelentését (ellentétben egy deduktív, érvényes szillogizmussal). Az implikatúra ötödik jellemzője, hogy egy egyjelentésű kifejezés különféle alkalmakkor más és más implikatúrákat hozhat létre, így az adott alkalomhoz tartozó implikatúrák sora nem teljesen meghatározható. Az implikatúrák tehát rendelkeznek a meghatározhatatlanság jellegével is, hiszen más és más kontextusban, beszédhelyzetben más és más implikatúrát indít el például az a kijelentés, hogy Kati egy tyúkanyó (vö. Levinson 1992, ). Az enthümémára is jellemző ez a kontextualitás, beszédhelyzet-függőség, ebben az értelemben tehát az enthüméma a pragmatika implikatúra-fogalmával rokonságot mutat. Az enthüméma következtetései ilyen módon a szerkesztés szerint a szillogizmusokhoz, és a kifejtettebb epikheirémákhoz, ajelentés szerint a metaforához, az érvelőhöz és befogadóhoz való viszony alapján pedig a pragmatikához kapcsolhatók AZ ARGUMENTÁCIÓ Az argumentáció olyan okadatolás, amely egy gondolat vagy cselekvés megváltoztatására irányul és egy álláspont igazolására szolgál. A bizonyítás az alátámasztott és igazolt kijelentésekből alakul ki, amelyekben a bizonyítékok éppúgy megkérdőjelezhetetlenek, mint az általuk bizonyított álláspont. Az argumentáció különböző szempontú vizsgálatában a jelenség más és más jellemzői mutatkoztak alapvetőnek. A 20. század második felében kialakult egy olyan elméleti keret, amelyben a bizonyítás mint szempont- és eszközrendszer érvényesülhet. Daniel J. O'Keefe megkülönböztette az argumentációt mint valamely érv létrehozását és az argumentációt mint valamely érvek ütköztetését. Ebből a szétválasztásból született meg a bizonyítás mint eredmény (product) és mint folyamat (process) kettőssége. Ehhez a fogalompárhoz kapcsolta John Wenzel harmadikként az argumentációnak mint a létrehozás szabályos rendjének, eljárásának (procedure) felfogását. A bizonyítás három megközelítését a kognitív értelmezés egészíti ki, mely szerint az argumentáció a szöveg létrehozójában, a közlőben az interakció előtt játszódik le. Az argumentáció értelmezésében elsőként az argumentáció elméleti megközelítéseit, majd a klasszikus retorikai bizonyítást, végül az érvet és annak osztályozásait tekintjük át Az argumentáció mint eredmény 204

215 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Az érvelő, argumentatív szöveg abban különbözik az elbeszéléstől vagy leírástól, hogy álláspontot fogalmaz meg, s ennek indoklására, igazolására törekszik. A szövegtípus vizsgálata leginkább a formális logika elvein alapszik, és a bizonyítás érvényességét és helyességét, helytállóságát vagy éppen ezek ellenkezőjét állapíthatjuk meg vele. A vizsgálat tehát a bizonyítás formájának értékelésében, az érvformák fajtáinak azonosításában, logikájuk formai tisztaságának megkérdőjelezésében vagy megállapításában valósul meg. A bizonyítás alapvető szervező elve a szillogizmus, amely egyszersmind alkotóeleme is. Az argumentatív szöveg kritériumai tehát nem a retorikai, hanem a logikai, dialektikus szemléletet érvényesítik. A modern filozófiai, informális logikai, pragmatikai szemlélet áttörést hozott abban a tekintetben, hogy megkérdőjelezte az argumentatív szövegben a szillogizmus központi szerepét. E téren a retorikai elméletet jelentősen befolyásolták Stephen Toulmin és Chaim Perelman filozófiai megalapozottságú munkái A FILOZÓFIAI MEGKÖZELÍTÉS Mindkét jelentős elmélet tulajdonképpen elveti a szillogisztikus követelmény szempontját, és úgy tekinti, hogy a szillogizmus nem megfelelő keret az argumentáció számára. Úgy vélik, hogy a szillogizmus zárt struktúra, amely csupán újraszervezi az ismereteket, hiszen a következmény előzményeinek már meg kellett jelenniük a premisszákban. Nyilvánvaló egyúttal, hogy, míg a szillogizmus a dedukció eszköze, s így a formális logika eleme, addig a retorikai szituációban létrejövő szövegek többsége induktív; az ismertről egy kikövetkeztetett ugrással jutunk el a következtetésig Stephen Toulmin argumentációs modellje Stephen Toulmin újszerű argumentációs modelljéről a retorika történetének fejezetében már esett szó. Ezúttal a modell természetét, és annak továbbfejlesztését tárgyaljuk. A toulmini modell terminológiája magyarul még nem egységes, így az angol fogalmak magyar megfelelőire helyenként több változatot is adunk. Toulmin a The Uses of Argument (1958) című munkájában olyan modellt alkotott meg, amely az argumentáció vizsgálatában helyettesítheti a szillogizmust. Elkülönítette a bizonyítás két fajtáját, a formális és a gyakorlati (formal-practical) okadatolást. A formális eljárást a logika, a matematika és az asztronómia használja, és olyan igazságokra épül, amelyek már korábban léteztek. A gyakorlati vagy tényleges (substantive) okadatolás középpontjában azonban az argumentáció áll, az az érvelés, melyet nem a helyesség/helytelenség, érvényesség/érvénytelenség kategóriájában értékelünk, hanem aszerint, hogy releváns vagy irreleváns, erős vagy gyenge, indokolható vagy indokolhatat- lan-e. Az argumentáció a tényállástól, adattól (data) a garancia, biztosíték támogatásával (warrant) az állításig (claim) vezet. Ez a bizonyítás fő útvonala, amelyben a tényállástól az állításig eljutva a biztosíték válik a mentális ugrást segítő elemmé. Az argumentáció szerkezeti alapjaihoz három további elem társul: a támogatá (backing) a biztosítékban foglaltakat erősíti meg, a megengedés (rebuttal) bizonyos ellenvetések előrevetítésével korlátozza és egyúttal megerõsíti az állítást, a minõsítés (qualifier) pedig az állítás erősségét fedi fel. A következőképpen írhatjuk le az argumentációs modell összetevőit: a tényállás, adat: arra a kérdésre válaszol, mi az, amiből kiindulhatunk; az állítás: következtetés; a garancia, biztosíték: a mentális ugrás, amely által a tény az állítással összekapcsolódik. Megállapításai kulturális tapasztalatainkból és személyes megfigyeléseinkből, közös és egyéni ismereteinkből származnak. A biztosíték egy valószínűnek tűnő részkövetkeztetés is lehet. Annak a tényállásnak, mely szerint egy klub női sportolói a világversenyeken rendszeresen jobban teljesítenek a férfiaknál, a hazai minősítő versenyeken azonban mindig rosszabb eredményt érnek el, biztosítéka lehet egyfelől az, hogy a hazai versenybírák negatívan 205

216 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS elfogultak a női versenyzőkkel, illetve az, hogy a nemzetközi elbírálás pozitív megkülönböztetésben részesíti őket; a támogatás: igazolás, amely a biztosítékban foglaltakat erősíti meg; a megengedés: ellentételezéssel az állításhoz kapcsolódik ( hacsak nem"). Ezzel az engedmény és elfogadás kulcsfogalma épül be az argumentációba. Eltérő véleményeket közelít, elismerve az ellentétes érv cáfolhatatlan részét. Feltételezve és elfogadva tehát, hogy egy ponton az eltérő vélemény igazsága nem megdönthető, az ellenvélemény többi pontja hitelesen cáfolhatóvá válik. A cáfolat így az argumentáció készítőjének állítását biztosítja, és az ellenvéleményt képviselők számára elfogadhatóvá válik. Ha tehát az argumentáció a női sportolók hazai gyengébb szereplését elfogadhatóan igazoló ellenvélemény egy részét (labilisabb az idegzetük, gyengébb a fizikumuk) elismeri úgy, hogy saját álláspontját nem adja fel, hanem az ellenvéleménynek e részét is felhasználja (a bírák nem a nőkkel, hanem ezekkel az adottságokkal elfogultak), akkor nem gyengül, hanem erősebbé válik; a minősítés: rögzíti és hitelesíti az argumentáció létrehozója által az állításnak tulajdonított erősség fokát. A Toulmin-féle modell (lásd a 329. oldalon) voltaképpen egy enthümémává szűkített szillogizmus, amelyben a bennfoglalt kijelentések kifejezésével bővítjük az argumentációt. Az implikált részek megtalálása nem formális logikai visszakövetkezetések útján történik, hanem az argumentáció sajátos kontextusából fakad. Toulmin már 1958-ban kidolgozza az érvelési mező fogalmát, amelyet így definiál: két érvelés akkor tartozik azonos mezőhöz, ha a tény és a következtetések mindkét érvelésben ugyanolyan logikai típusba tartoznak. (Toulmin 1958, 14) Azt azonban, hogy milyen kategorizálás során jönnek létre ezek a típusok, ekkor még nem részletezte. Toulmin argumentációjának bírálatai (Hample, Lewis) arra irányították a figyelmet, hogy a létrehozott modell csupán a klasszikus, formális szerkezet behelyettesítése. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a toulmini modell a hármas struktúrától eltérve (nagy premissza, kis premissza, következtetés) az interkontextusok létezésének igazolásával (biztosíték, támogatás) egy viszonylagosságokat figyelembevevő, pragmatiku- sabb elméleti keretet dolgoz ki Toulmin modelljének alkalmazása és továbbfejlesztése Wayne Brockriede (1974, ) feldolgozta és alkalmazta a Toulmin-féle modellt, és tovább humanizálta". A logika relevanciáját a társadalmi interakció alá rendelte, az emberben létező érvelésre hívta fel a figyelmet. Megítélése szerint az argumentációra az alábbi jegyek jellemzők: 206

217 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS tartalmaz kikövetkeztetésen alapuló ugrást vagy ugrásokat; két- vagy annál több lehetséges állítást kell tartalmaznia; az állításokkal kapcsolatos bizonytalanság nem lehet teljes, de nem lehet nulla fokú sem; az állításnak vállalnia kell a konfrontációt; közös előismereteken, közös asszociációkon, közös valóságon, közös beszédhelyzeten vagy kontextuson kell alapulnia. Brockriede argumentációja is felveti az igényt Toulmin modelljének további árnyalására. A hatkomponensű modellben ugyanis semmi nem támasztja alá és magyarázza meg, hogy a tényállást, adatot milyen alapon és miért fogadjuk el igaznak és megkérdő- jelezhetetlennek. Toulmin maga a belátás eredményének tartotta ezt, de ugyanakkor eltekintett tárgyalásától (vö. Toulmin 1958, 97). A tényállást tehát hasonlóképpen hitelesíteni, igazolni kell. Ha például azt állítjuk, hogy egy hallgató nagyon tehetséges, és ezért minden lehetőséget meg kell teremteni számára, hogy kibontakozhasson, akkor a szóban forgó személy tehetségességét igazolnunk kell ahhoz, hogy állításunk elfogadható legyen, példákkal, adatokkal, eredményekkel. Jay G. Verlinden (1998) a hat összetevőt kiegészítette a hitelesítőkkel (verifiers), amelyek a tény alátámasztásán túl azt is lehetővé teszik, hogy az igény, állítás ne a tényállást igazolja, hitelesítse. A hitelesítők lehetnek 1. explicitek, 2. implicitekés 3. kikövetkeztetettek. 207

218 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS 1. Az explicit hitelesítők típusai lehetnek a következők: argumentatív hitelesítők (argumentative verifiers), amelyek érvelik, bizonyítjáka tényállást. A fenti példában hivatkozhatunk tehát a hallgató eredményeire, érdemjegyeire, előmenetelére ahhoz, hogy tehetsége bizonyított legyen; értelmező hitelesítők (citational verifiers), amelyek a tényállás származásának forrásával támasztják alá igazságát. Ez utóbbinak előképét adja a Brockriede és Ehninger leírásában a tekintélyelvű argumentáció részeként szereplő biztosíték. Ebben az érvelésben a biztosíték a két vagy annál több tényszerű jelentésből vagy véleménynyilvánításból álló tény forrásának megbízhatóságát támasztja alá (Brockriede-Ehninger 1960, 51). Az állításban ez a tény ismétlődik meg, már a biztosíték igazoló érvényével. A tényállás tehát azért igaz, mert hiteles forrásból származik. Ha tehát a tehetséges diák professzora állítja, hogy hallgatója tehetséges, akkor a tényállást az értelmező hitele teszi igazzá számunkra. (A klasszikus retorikában a szakértőre hivatkozó argumentum ad verecundiam is ezt az eszközt használja fel); a befogadó személyes élményeire, tapasztalataira utaló tapasztalati hitelesítők(experimential verifiers), amelyek igazolják, hogy az a bizonyos esemény, érzés, élmény megtörténhet. (Hiszen Te is tudod, milyen az, amikor csak a körülményeken múlik, hogy valamit végig tudj csinálni...); a közös ismeretekből származó hitelesítők (common knowledge verifiers), amelyek általánosságokon, közhelyeken, közös asszociációkon alapulnak (Minden tehetség mögött kell hogy álljon valaki, mindenkinek kell egy lökés, hogy elinduljon); az érvelő saját személyes hátteréből következő hitelesítők (personal back- ground verifiers), amelyek rokonságban állnak az értelmező hitelesítőkkel; a bizonyítékok gyűjtésének rendjéből származó hitelesítők (procedural verifiers), amelyek úgy támasztják alá a tényt, hogy annak megszerzésére, az adatok begyűjtésének módszerére hívják fel a figyelmet. Ebben az esetben a tényálláshoz való hozzáférés módszere lesz elfogadható és ismerős a befogadó számára, ebből nyeri igazoló erejét, például: Úgy jutottam el eddig a felismerésig, hogy először megkérdeztem mindenkit, aki tudott erről a hallgatóról, azután összehasonlítottam ezt a megszerzett eredményeivel és az erről készült hivatalos iratokkal...; a bemutató hitelesítők (demonstrative verifiers), amelyek példázzák, hogyan jön létre az adat, tény. A hirdetések és reklámok a nyilvánvalóbbá tétel miatt gyakran bemutatják, milyen könnyű használni például egy konyhagépet, milyen gyorsan hat egy gyógyszer stb. (Ilyen egy tehetséges ember. Nem érvényesek rá a hétköznapi élet szabályai. Későn kel, nem törődik a külsejével, a maga ritmusában él.) Az explicit hitelesítők tényálláshoz kapcsolása esetén észre kell vennünk, hogy a Toulmin-féle modell további részletezésével valójában visszajutunk a klasszikus retorikai bizonyításhoz is, melynek kiindulópontja és érvforrása a definíció. A hitelesítők meghatározzák, elkülönítik és azonosítják a tény igazságát és elfogadhatóságát. Bencze Lóránt definíciótípusai között szerepel az értelmező definíció, amely a tény explicit értelmező hitelesítővel való összekapcsolásának felel meg (Bencze 2001, 173). Tehát a definíciónak érvelésbe helyezett, a retorikai szituációra és a kontextusra érzékenyebb újrafogalmazását kapjuk meg a tényhez kapcsolható hitelesítőkkel. A mindennapi érvelés gyakori jelensége, hogy az érvelő nem adja meg az adat, tény elfogadásának logikai alapját és a legtöbb esetben a befogadó ezt nem is igényli. Ekkor implicit célzások (cues) helyettesítik az explicit hitelesítőket. 2. Az implicit hitelesítők vagy célzások az alábbi típusokba sorolhatók: őszinteségi célzások (sincerity cues), amelyek a verbális és a non-verbális csatornákon is megnyilatkozhatnak. Ezzel az adat forrásából következő hitelesség válik hangsúlyosabbá. A közlő céloz arra, hogy hisz a tény igazságában, vagy a közlést kísérő metanyelvi, testnyelvi jelrendszerrel erősíti meg a tényt. (Én meg vagyok győződve arról, hogy...; hangsúlyozó célzások (emphasis cues), olyan nyelvi és nem nyelvi (extralinguális és metanyelvi) többletüzenetek, amelyek jelzik, hogy a beszélő az adat igazságáról meg van győződve. (Én mondom! A tehetség a legfontosabb! A tehetség mindennél fontosabb!); 208

219 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS a hitelességi célzások (credibility cues), amelyek a forrás hitelességével, az éthosz- szal vannak összefüggésben, s melyek implicit megfelelői lehetnek az értelmező hitelesítőknek és a személyes háttérből következő hitelesítőknek; a pontossági célzások (accuracy cues), amelyek az érvelő tényének adatának meglapozottságát érzékeltetik. E célzásoka pontosított, a részletezett számadatok, források említésével jönnek létre (csak a mindennapi érvelésben megkülönböztethetők, szakmai, tudományos bemutató beszédfajban explicit hitelesítőnek számítanak!). Ha egy tanár a diákjainak azt mondja, hogy majdnem az egész osztály jól vagy kitűnően szerepelt a vizsgákon, állítása valamivel bizonytalanabb hitelű (sok diáknak később csalódást okozhat), mintha így szólna: az osztály diákjainak 83 százaléka szerepelt kiválóan, 8 százaléka jól, s a maradék 9 százalék is átment a vizsgán. Ez utóbbi esetben a tanár informáltsága pontos, az adatok az érvelésben adattá, ténnyé válhatnak a megerősítő célzások (confirmation cues) nem explicit forrásokra hívják fel a figyelmet, például többen is azt állítják és hiszik, hogy nálam van azoknak a feketelistája, akik nem vették fel a munkát. (Ez a célzástípus rokonságot mutat az argumentum ad nauseam, az argumentum adpopulum és a közvélekedésre való hivatkozás irreleváns érveléseivel, lásd irreleváns érvek). Acélzások Verlinden által megállapított csoportja a mindennapi érvelés sokfélejelenségét mutatja: a logikai irrelevanciákat, a szöveg elő- vagy közreadásában érvényesülő metanyelvi funkciók jelenlétét. Ez már valóban eltérést jelent a logikai struktúrától, hiszen nem marad meg az érvelésnél mint szövegeredménynél; az érvelést mint folyamatot vagy megnyilatkozást is értelmezi. 3. A hitelesítők harmadik csoportjában a befogadó által kikövetkeztetett hitelesítők találhatók; azok, amelyeket a befogadó az érvelő irányítása nélkül is az érveléshez illeszt. Ezekre a befogadói következtetésekre, feltételezésekre az érvelő természetesen számíthat, amikor a tényállás megalapozását végzi. A kikövetkeztetett hitelesítőka meggyőződésre, normára, a befogadó kompetenciájára támaszkodnak és az összevetésből származnak. Ezeket a meggyőződéseket az alábbi típusokba soroljuk: az érvelés forrásának hitelességében való meggyőződés. Ez a forrás hitelességének harmadik vetülete a kitágított érvelési modellben: előismereteken és előzményeken, valamint az etikus hatáson alapszik; a hiteles forrás típusában való meggyőződés, amely valójában a loci"-ra összpontosít, arra, honnan, és nem arra, kitől, miből származik a tény. Aki azt hiszi, hogy igaz, ami nyomtatásban megjelent; a hiteles forrásra alapozza meggyőződését. Ha tehát valaki azért hiszi el az olvasott hírt, mert azt kedvenc újságában olvasta, akkor a hiteles forrásban való meggyőződése támasztja alá a tényállást.(a megközelítés azonban sok esetben irreleváns, hiszen a forrás hitelességét azzal támasztja alá, ahol a forrás számára hozzáférhető: egyik hitelességét a másikkal magyarázza; körben forog); az illőségi normában való meggyőződés a stílushoz, az érvelő elvárható elokúciójához kapcsolódik, megnyilvánulásait nyelvi-stilisztikai és társadalmi normákhoz viszonyítja. Egy kicsiny mozzanat is olyan irreleváns háttér-következtetéseket indít el, amelyek alátámasztják a tényállást. Ha egy érvelő szegényes ruhában, ápolatlanul jelenik meg, akkor az illőségi normában való meggyőződés segít majd a befogadónak a tény elfogadhatóságára nézve következtetéseket levonni; az előzetes meggyőződés és a tény kongruenciájára alapított meggyőződés a közös tudásból, közös ismeretekből, közhelyekből merít; ha kifejezzük, a közös tudásból származó és az explicit hitelesítőhöz lesz hasonló; a személyes tapasztalatokkal egybehangzó tényből származó meggyőződés az előbbihez hasonlóan explicit formában, a személyes tapasztalatból és háttérből származó hitelesítőknek felel meg; a tényről való előismeretek teljes hiányából, tudatlanságból eredő meggyőződések a hozzá nem értésből származnak. A tényállást, adatot az ismeretek hiányára és a forrás megkérdőjelezhetetlenségére hivatkozva fogadják el, például egy elektromos berendezés használati utasítását olvasva. A kikövetkeztetett hitelesítők, meggyőződések egyfelől irrelevánsak, valójában tehát nem lehetnek részei a relevanciaértéken alapuló toulmini argumentációnak, másfelől viszont a klasszikus retorika által az elmélet és gyakorlat számára létrehozott érvelési forma, az enthüméma felé mutatnak Chaim Perelman argumentációs retorikája 209

220 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS A Perelman-féle retorika bemutatását a retorika nemzetközi történetében olvashattuk. E fejezetben a nagyhatású, érvelő retorikai eszközök még részletesebb feltárására törekszünk. Chaim Perelman a méltányosság, az igazságosság szabályát építette bele az argumentációba az érvelés érvényességének alapjaként. Argumentáció-elméletének kiindulópontját az a retorikai közelítés adja, amely szerint a tradicionális, klasszikus retorika a stílus tanulmányozásával foglalkozik az ésszerű okoskodás formáinak feltárása helyett. Ez, Perelman és szerzőtársa, Lucie Olbrechts-Tyteca szerint az arisztotelészi epideiktikus vagy ünnepi beszéd leírásának félrevezető elemzéséből fakad (vö. Perel- man-olbrechts-tyteca 1969, 47 51, Perelman 1982, ). Az új retorika a perelmani értelemben olyan, a neoretorikát ellenpontozó elmélet, amelynek tárgya az argumentáció. Az érvelés az ő felfogásában a következtető eljárások azon tana, amely képessé tesz arra, hogy ajóváhagyásra szánt tétel iránt a tudat ragaszkodását és elfogadását ösztönözzük és növeljük (Perelman-Olbrechts-Tyteca 1969, 4) Elméletében, Toulminhoz hasonlóan, szétválasztja az argumentációt a demonstrációtól. Az utóbbi nyelvezete, jelrendszere kétértelműségeket kizáróan matematikai, személytelen, számítás eredményekéntjön létre, amely kalkuláció a szabályokhoz illeszkedő következetés levonásával valósul meg. Axiómái a befogadó egyetértése nélkül is igaznak tekinthetők, a minél teljesebb felfogásra és a bizonyosságra épülnek. Ezzel szemben az argumentáció a természeténél fogva többértelmű nyelvi jelrendszerre épül, a következtetést a tétel elfogadását célzó kísérletek alapozzák meg. Következtetése nem az abszolút igazság, hanem a valószínű; olyan premisszából indul ki, melyet a hallgatóság elfogad. Célja a tudatok találkozása (meeting of minds). Személyes, a minél teljesebb megértésre törekszik, a valóság interpretációjának minél több változatát kell feltárnia. A Perelman-féle argumentáció lényegi része a hallgatóság, hiszen minden bizonyítást, érvelést egy adott hallgatóság viszonyában kell megszervezni. A beszédet hallani, a könyvet olvasni kell (vö. Perelman 1982, 10 11). Perelman és Olbrechts-Tyteca tévesnek tartják a hallgatóság felé fordulást mellőző tudományos szövegek tényekre alapozottságát, és megjegyzik, hogy a tények soha nem beszélnek magukért, csak a hallgatóság beleegyezésével válhatnak valóban ténnyé (Perelman-Olbrechts-Tyteca 1969, 17). A hallgatóság mindazoknak összessége, akikre a beszélő érvelésével hatást akar gyakorolni (uo. 19). A hallgatóság kétféle lehet: univerzális és partikuláris. Az univerzális hallgatóság az összes gondolkodó és kompetens ember, a partikuláris hallgatóság pedig az emberek bármely alapon szerveződő csoportja, függetlenül attól, hogy gondolkodók vagy kompetensek. Ez utóbbi lehet egy adott időpontban fizikailag jelen lévők csoportja, akiknek az érvelést címezzük, és lehet olyan megkülönböztetett csoport, amelyre a beszélő hatást kíván gyakorolni. Az univerzális hallgatóság valójában a beszélő által létrehozott koncepció, mely kultúra- és társadalomfüggő. Feltételezhetjük tehát, hogy valamennyi beszélőnek saját univerzális hallgatósága van. Az univerzális hallgatóság tulajdonképpen a beszélő önmagával folytatott vitájának eredményeképpen, a partikuláris hallgatóságon túlmutató érvelés révén jön létre (uo. 30). Az univerzális hallgatóság a beszélő szándékában gyökerezik: hogy valamennyi vagy csupán néhány emberi lény figyelmét és odaadását kívánja magának. Az univerzális hallgatóság tehát egyfajta norma, amely ajó és rossz érvelések megkülönböztetésére alkalmas. Az argumentáció kiindulópontjai mindig a hallgatóság által elfogadott premisszák, amelyek egyik fajtáját tények, igazságok, elvárásokon alapuló valószínűségek és feltételezések alkotják. Az argumentáció kiindulópontjának másik típusába az értékek, a hierarchiák és a preferenciák tartoznak. Az a kijelentés, hogy Magyarország kis ország, a Perelman-féle rendszerben ténynek tekintendő, az az állítás azonban, hogy a Kis országok barátságosabbak és vendégszeretőbbek, már értékítéletnek számít, ezért kifejezett preferenciának tekinthető. Az értékeket további két osztályba sorolhatjuk: az elvont és konkrét értékek körébe. Az elvont értékek nem kapcsolódnak egy adott személyhez vagy szervezethez (például boldogág, szabadság, tisztesség, élet). Ezek akkor válnak konkréttá, ha egy adott tárgyhoz, személyhez vagy szervezethez kapcsolódnak, például: A Viszkis rablónak is joga van a szabadsághoz. Míg az elvont értékek megkérdőjelezhetetlenek, a konkrétak tárgyi vagy személyes vonatkoztatása már megkérdőjelezhető. Valamilyen mértékben minden érvelés értékek ütköztetését tartalmazza. A halálbüntetés vagy az abortusz témájában létrejövő érvelés nyilvánvalóan értékközpontú, de a definíció is értékeket társít a meghatározandó dologhoz. A hierarchiák a fontosság rendjében szervezett értékek, amelyek segítenek értékek egyidejű jelenlétében döntést hozni. A hallgatóság értékhierarchiájának ismerete támogathatja az érvelőt meggyőző szándékában. A hierarchia lehet homogén és heterogén, az előbbiben az értékek között fokozatbeli, mennyiségbeli eltérés van csupán (többjó, kevesebb rossz), az utóbbiban különféle értékfajták kapcsolódnak össze. Ezek a hierarchiák bonyolultabbak, mint homogén társaik, hiszen szükségszerűen értékek konfliktusát kell feloldaniuk. A legtöbb 210

221 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS ember az igazságra törekvést és a részvétet egyaránt fontosnak tartja, de egy orvos bejelentése a hozzátartozóknak, melyből rokonuk halálos betegségéről értesülnek, minden bizonnyal értékek közötti választásra fogja kényszeríteni a beszélőt és a hallgatót egyaránt. A preferenciák csoportja, a loci communes, amelyet Arisztotelész közhelyeknek, Giambattista Vico szónoki témának nevez, valójában a toposzokat (topoi), érvhelyeket jelenti. A Perelman-féle elmélet hat közös helyet sorol fel: a mennyiségét, a minőségét, a sorrendét, a létezőét, a lényegét és a személyét. Az a beszélő, aki a minőség toposzából meríti értékhierarchiáját, nyilvánvalóan valaminek az egyedisége, különlegessége mellett fog érvelni (vagy ennek ellentéte mellett). Az argumentáció fontos mozzanata a választása rendelkezésre álló, lehetséges kiindulópontok között. Az argumentáció elemeiből történő szelekció során előkerülnek azok, amelyekre a figyelmet összpontosítani kell. A perelmani új retorika egyikjellemző jegye ajelenlét, ami nem más, mint a figyelembevétel által jelenlévővé tenni valamit. Az adott érvre, állításra fordított gondos figyelem a nyelv segítségével jelenlevővé teszi azt, ami valójában nincs is ott (Perelman-Olbrechts-Tyteca 1969,117). Már George Campbell (Philosophy of Rhetoric, 1776) tárgyalja az idő, hely, kapcsolatok és személyes érdeklődésjelenségeit, amelyekáltal egy esemény hat ránk, ésjelenlévővé válik a tudatunkban. Ajelenlevővé tétel, a retorikai prezentáció, a téma valóságossá tétele olyan retorikai eljárások és alakzatok révén valósul meg, mint az amplifikáció, amely ajelentőssé változtatás, s így a klasszikus retorikai bizonyítás fő technikája. A metabolák, ugyanazon dolgok más szavakkal való kifejezései, pontosítják a gondolatot. Cornificius Rhetorica ad Herenniumához is kapcsolódva, Perelman a hypotyposist (szemléletesség) említi, amellyel úgy ábrázoljuk a dolgot, mintha a cselekmény vagy dolog a szemünk előtt történne, illetve volna. Ehhez szükséges, hogy összefoglaljuk mindazt, ami a dolog előtt, után és alatt történt, és ne hagyjuk figyelmen kívül a következményeket és a körülményeket (4. LV. 68.). Kiegészíthetjük ezt a Cornificius által jellemrajzoknak nevezett alakzatok közül ajelenlét megerősítését eredményező beszélgetéssel ( megszólaltatunk valamely személyt, s beszéde tükrözi jellemét 4. LII.), és a megszemélyesítéssel ( egyjelen nem levő személy szerepeltetésével, úgy, mintha ott volna 4. LIII. 66.). Jelenlevővé tesz az idő enallagéja; az idősík felcserélése, amivel ajövőben bekövet- kezőtjelen időben mutatjuk be, például ha beszélsz, halott vagy (vö. Perelman 1982, 1., vagy Képzeljük el a sötétjövőt: mindenki csak magával van elfoglalva, a fiatalok saját érvényesülésükért mindenkin átgázolnak, nincs remény a tisztességes elképzelések megvalósítására". Ezek az alakzatok csakis akkor érik el a létrehozásukra irányuló szándék beteljesülését, ha az érvelés megteremti a hallgatóságban az elfogódottságot, az állásponthoz való ragaszkodást. Az alakzat mint díszítés csupán a stílus bravúrja, üres kérkedés (Perelman 1982,39). A 20. századi, Perelman-féle új retorika az alakzatokat az argumentáció alá rendeli, és így válik a liege-i p csoport Rhétoriquegénérale-jának antitézisévé, egy retorikai szintézis kommunikáció-központú alapvetésévé. Az argumentáció eljárásainak két fő kategóriája az 1. összekapcsolás és a 2. szétválasztás (disszociáció). Az előbbi esetben a premisszák felé irányuló figyelmet és elfogadást visszük át a következtetésre, a szétválasztás módszerével pedig a nyelv vagy valamilyen hagyomány által eredetileg összekapcsolt fogalmak elhatárolását végezzük el. 1. Az összekapcsolás eszközei a kvázilogikus érvek, amelyek a szillogizmusra hasonlítanak, és az argumentum ad logicam, a logikus elrendezés alapján elfogadott állítás jelenségére építenek. Céljuk más, mint a szillogizmusé, a tételről vagy állításról való meggyőződést, és nem a megbizonyosodást kívánják elérni. A valóság szerkezetén alapuló érvek a szekvencia és az egyidejű létezés, egyidejűség (ko- egzisztencia) viszonyrendszereit alkalmazzák. A valóság bizonyosjelenségeit a bekövetkezés rendje strukturálja, ennek eredménye az ok-okozat viszony. Ugyanakkor a személyek és tetteik között fennálló viszony az egyidejűségen alapszik, az idő tényezője ilyenkor nem releváns a viszony megítélésében. Az oksági kapcsolat mindig szekvenciális, akár az ok-okozat, akár az okozat-ok rendjében tekintjük. Az emberi cselekvések indoklásaiban felhasznált okok számos esetben motivációk és hajlandóságok, esetleg képességek, ilyen értelemben tehát nem egzaktak. Az oksági érvelésjellemző példája a pragmatikus érv. A pragmatikus érv esetében feltételezzük, hogy egy cselekvés értékét következményei fogják meghatározni, például: A tandíj bevezetésével a diákok egyre több munkát kénytelenek vállalni, kevesebb idejük jut majd a tanulásra. Vagy: Az Európai Unióhoz való csatlakozással biztosítjuk helyünket a dinamikusan fejlődő, jóléti államok között. Amennyiben ezek a következményekjók, a cselekvés, illetve álláspont elfogadhatóvá válik. A pragmatikus érv igazsága relatív, a tandíj bevezetését vagy az európai csatlakozást nem abszolút értékekhez, hanem pragmatikus következmények értékeihez kapcsoljuk. A csúszka- vagy csúszós lejtő érvelés (slippery slope argument) az események történése mentén következtet vagy következtet vissza, például: a késői terhesség-megszakítások tiltása érvényt szerezhet a 211

222 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS középsőterminusban történőterhesség-megszakítások igazának, azután a korai megszakítások tiltásának, végül pedig az abortusz egésze betiltásának. Ugyanakkor a csúszkaér- velés-azt állítjuk, hogy egy eseményt elkerülhetetlenül követ események egész láncolata, melyet végül egy katasztrofális esemény zár le a formális logika szerint az irrelevancia esete, érvelési hiba. Míg a szekvencián alapuló érvek az idő tényezőjével teremtenek kapcsolatot dolgok és események között, az egyidejű viszonyok nem függnek az időbeliségtől, koegzisz- tencián alapulnak. Tipikus példája ennek a személy és a tettei között meglevő kapcsolat. Egy ember több annál, mint önnön tettei vagy azok összessége, e kettő közötti kapcsolatból mégis feltételezhető, hogy a tettekben az ember manifesztálódik, (például: Aki így viselkedik, attól nincs mit várni) (vö. Perelman-Olbrechts-Tyteca 1969, 293). Az érvelések másik csoportja nem leképezi, nem követi, hanem rekonstruálja, létrehozza a valóságot, ezek közé tartozik a) a példával, illusztrációval és modellálással történő argumentáció és b) az analógiát és metaforát alkalmazó érvelés. Perelman kettős osztályából kitűnik, hogy a valóságot létrehozó érvelések az indukció klasszikus módszerével jönnek létre: az analógia és példa, a metafora és a modell egymást értelmező fogalmak. A klasszikus retorikában az analógia a bizonyítás eszköztárának, a metafora a stílus eszköztárának része, de az elrendezés, diszpozíció szintjén az eljárás, mellyel létrejönnek, azonos. A Perelman-féle elmélet eredménye, hogy az évszázadok során a hatásos kifejezéstől elválasztott, esztétikai szövegminőségjegye, a metafora, ismét természetes alkotóeleme lesz az érvelő szövegtípusnak. A metafora tehát nem alakzat, hanem argumentációs eljárás, s mint ilyen nem a benyomásszerűséget, hanem a meggyőző hatást növeli. 2. A szétválasztás eljárásainak alkalmazása az argumentációban az összeférhetetlenség elkerülését célozza. Ha a lopás bűn, de csókot lopni szabad, akkor a lopás fogalmát, illetve magát a szójelentést kell szétválasztani (meghatározással), a lopásra mintjogszerűtlen elsajátításra, és a lopásra, mint nem engedélyezett, félénk kezdeményezésre. Az I. és II. terminusként elnevezett, szétválasztott párokat Perelman a filozófiai látszat és valóság fogalompárjának felelteti meg. Az I. terminus a látszatnak felel meg, a II. terminus a valóságnak. A fenti érvelés első tagmondata tehát az I. terminus, ami nélkül nem érthetnénk meg a II. terminust sem. A két fogalom egymásra utalásával és szétválasztásával megszüntetjük az összeférhetetlenség érzését (Perelman 1982,127). Olbrehts-Tyteca a humor forrásának tekinti a szétválasztás megfordítását, például: Nem tudok lélekben itt lenni, ezért testben vagyok itt; a valóságost a lehetségesre vonatkoztatja. Másik szétválasztó eljárásként Olbrechts- Tyteca (1974,170) a paradoxont említi. A paradoxon valószínűsége a szétválasztások szétválasztásából következik, s a látszólagos és valóságos oly mértékben felcserélhetővé válik általa; hogy az egyiket már nem tudjuk a másiktól megkülönböztetni. Példáinak egyike így szól: A rendőr leinti az autóst: Kérem ajogosítványát, igazolványait! szól kimérten a rendőr. De biztos úr-védekezik a sofőr-, hiszen nem követtem el szabálytalanságot! Nem mondtam, hogy elkövetett-válaszol a rendőr-, de olyan lassan és körültekintően vezetett, hogy azt mondtam magamban, ennél biztosan nincsjogosítvány. A Perelman- és Olbrechts-Tyteca-féle új retorika az argumentáció interakcióját a szöveg, beszéd egészére tágítja. A különálló érveléseket a szöveg részeiben úgy helyezi el, hogy azok a hallgatóságot állapotba hozzák. Néhány argumentáció a bevezetésbe kerül, hogy a hallgatóságjóindulatát, figyelmét és érdeklődését felkeltse. Az érvelő azután eldönti, hogy az álláspontot, a tételt a bevezető végén vagy később tárja fel, attól függően, hogy az mennyire ijesztő és milyen mértékben válthat ki ellenállást. Ha kisebb ellenállásra számíthatunk, hamarabb előterjeszthetjük a tételt, majd az idő vagy a természet rendjében adhatjuk elő érveinket. Az új retorika bírálói (többek között a holland Frans H. van Eemeren, Rob Groo- tendorst és Tjark Kruiger) elismerték, hogy egy koherens, újszerű retorikai elmélet született, ugyanakkor hiányolták az irrelevanciák tárgyalását, a hallgatóság és az érvelési technikák részletesebb és pontosabb összekapcsolását. Ugyanakkor Crosswhite megvédi az elméletet, mondván, az érvelési hibákat az érvelés elméletén belül és nem kívül kell keresni. Az irreleváns érv tehát az, amely látszólag meggyőzi az univerzális hallgatóságot, végül azonban mégsem képes erre. Helyette csakis a partikuláris hallgatóságot győzi meg (Crosswhite 1993, 391). Az új retorika a klasszikus rendszer argumentáció-központú újraértelmezése. Pragmatikus, amennyiben a retorikai szituációhoz igazítja az argumentáció létrejöttét, és kiterjesztő, amennyiben az argumentációt a 212

223 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS retorikus szöveg egészére jellemző szerkezetnek tekinti. Ugyanakkor ez az elmélet nem ad új rendszert: a klasszikus eszköztár más terminológiai alapon történő újjászervezéséből a filozófiai pragmatika és a retorikai filozófia egysége születik meg AZ INFORMÁLIS LOGIKAI MEGKÖZELÍTÉS Az informális logika képviselői, C. Hamblinés D. Walton a hibásnak tartott érvelésekre fordítottak nagyobb figyelmet, és megállapították, hogy az érvelés formája és kontextusa teszi elfogadhatóvá őket: foglalkoztak a nyelvhasználat, ajelentés és az emberi tapasztalat jelenségeivel, hogy az érvelések érvényességét meghatározzák. Az informális logikában az argumentáció mint eredmény vizsgálatának és elméleteinek lényegi jellemzője a formális dedukció szillogizmusától való elfordulás és az érvelésben résztvevők együttműködésének kiemelése A STÍLUSELMÉLETI ÉS ALAKZATTANI MEGKÖZELÍTÉS A görög lexisz szó, amelyet hagyományosan a stílus megnevezésére használtak, három fogalom ötvözetét mutatja: a gondolat, a szó (mindkettő a logosz jelentéséből) és a beszéd fogalmát (legein). Stendhal szerint a stílus az, amikor a gondolathoz minden adott körülményt hozzárendelve létrehozzuk a hatást, annak a hatásnak az egészét, amelyet a gondolat hatásának szántunk ( Le style est ceci: ajouter a une pensée donnée toutes les circonstances propres a produire tout l'effet que doit produire cette pensée. vö. Corbett 1998, 338). Astílusazelokúció kidolgozási fokának, a kifejezésnek eredménye: nincs stílustalan szöveg. A stílus az illőség és dünamisz révén a retorikai szituációnak és a meggyőzésnek jellegzetes jegye. A formális logikától távolodó, a hatásra törekvő retorika nagy hangsúlyt fektet a megmunkálásra, arra a stílusra, amellyel akármilyen hallgatót meg lehet nyerni. Az élőbeszéd hatékonysága jobban függ a stílustól, mint a tartalomtól (vö. Arisztotelész 1982, 1403b). Az expresszivitás a retorika értelmezésében az a csatorna, amelyen a logosz (szó) megmutathatja az éthoszt (szónok személyisége) és bírhat a pathosszal (emelkedettség). A stílus eltérés- (écart) felfogásában a nyelvi formatár a megszokottól való különbözésében hordozza a stílusteremtő erőt. A nulla fokhoz (degrézéro) képest a nyelv elemeinek díszítő és meggyőző célzatú újraszervezéséből születő nyelvi alakzatok, szóképek hozzák létre az eltérést. A retorika alakzatai a szöveg kidolgozottságának, a megmunkálásnak jelei. Az alakzatok (schemák) a szóképekkel kiegészülve az elrendezett szöveg hogyanjának megformálói. Az elocutio kidolgozási fokához tartoznak, s elméletük és gyakorlatuk olyan tudományos terület, amelyet a retorikából kiindulva később a stilisztika tudományága tár fel és rendszerez, a stílust és alkotóelemeit leírva. A stílus retorikai vizsgálata egyfelől a grammatikai alapokon (körmondatok szerkesztése, alá- és mellérendelések párhuzamossága, kötőszavak megléte és elhagyása), másfelől az alakzatokon múlik. A stílushoz kapcsolódóan Teophrasztosz az, aki elsőként számol négy stíluserénnyel és három stílusnemmel (vö. Adamik 1998, 77 85). Arisztotelész két stíluserényéhez (világosság és illőség) a görögösség (helléniszmosz, később, a rómaiaknál latinismus) és az ékesség elvárásait rendeli. Arisztotelész a közepes stílusnemet írja le: Mert a beszéd egyfajtajel, úgyhogy ha nem tesz világossá valamit, nem tölti be funkcióját. És ne legyen tárgyánál se alacsonyabb, seszárnyalóbb, hanem hozzá illő legyen. (Arisztotelész 1982,1404b) Ez a szónoki beszéd kívánatos stílusa, amelyhez minden bizonnyal Teophrasztosz illeszti az egyszerű és fennkölt stílusnemek leírását. A stílusnemek az argumentatív eszközök hármasságának (logosz, éthosz, pathosz) megfelelőiként is felfoghatók. Az alakzatok tana Arisztotelésztől Cornificiuson, Pszeudo-Longinoszon, Vicón, Du Marsais-n, Fontanier-n keresztül a liege-i m csoport retorikájáig vagy Heinrich Plett retorikai rendszeréig nagyarányú fejlődésen és többféle rendszerezésen ment keresztül. A klasszikus retorikai hagyomány az alakzatokat az egyes szavakon (in verbis singulis), illetve az egymáshoz fűzött szavakon (in verbis coniunctis) és a gondolatokon vizsgálta, összetételük szerkezeti és jelentésbeli eltéréseinek figyelembevételével. Az így létrejött csoportok karakterét a szintaktikai, szemantikai vagy pragmatikai jelleg adta meg Az 1970-ben megjelent Rhétoriquegénérale, majd hét évvel később a Rhétorique de lapoésie a metaboláknak nevezett alakzatok kidolgozásának lehetséges, kitágított kereteivel foglalkozik. A 20. század általános retorikája olyan formatan, amely elsősorban a költői nyelvjelenségeinek osztályozását nyújtja. A mű a nyelv nyersanyagából négy fokozaton keresztül épül föl, amelyetgrammatizáltságnak, retorizáltságnak, stilizáltságnak éspoétizáltságnak nevezünk (vö. Vajda 1998, 413). 213

224 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS A retorizáltság minden költői műfaj elemzéséhez elengedhetetlenül szükséges. Amennyiben a felsorolás szintjei hierechikusan támaszkodnak egymásra, bármely szövegműfaj és típus második elemi jegye a retorizáltság. Természetesen nem minden grammatikai jelenség válik retorizálttá, és továbbhaladva, nem minden retorikai eszköz válik stílusalkotóvá. Ugyanakkora retorikai szövegszerűség feltételeként is megjelennek az alakzatok. A Rhétorique générale szerzői a három nyelvi szint (fonetikai-morfológiai, szintaktikai, szemantikai) mellett negyedikként a logikai szintet tekintik az alakzatok fő csopor- tosítási elvének. Ametaplazmusok, metataxisokésmetaszemémákcsoportjai közvetlenül a nyelvi kódot érintik, a metalogizmusok, a nyelvi kódot érintetlenül hagyják, és vizsgálatuk a kontextus vagy érvelésmező ismeretében történhet meg. A szintekhez a műveletek négy kategóriája társul: így jön létre az a rendszer, amelyben egy-egy alakzat, leírható. Az a kijelentés, hogy Ez a könyv egy kicsit vastag, elfogadható úgy is, mintami minden retorizáltságot nélkülöz, amennyiben megfelel a valóságnak, de lehet kicsinyítés (litotész) is, ha a könyv nagyon vastag, és irónia, ha a könyv vékonyka (vö. Vajda 1998, 416). Az elhagyást, hozzáadást, valamint ezek együttes alkalmazását, a paradigmatikus tengelyen érvényesülő helyettesítést és a szintagmatikus tengelyen érvényesülő permutáció műveleteit tovább részletezhetjük. Az elhagyás lehet részleges és teljes, a hozzáadás egyszerű vagy ismétlő, a helyettesítés részleges, teljes vagy negatív, a permutáció akármilyen vagy inverziós. A metabolák összefoglaló táblázatát (az alosztályok nélkül) a Rhétorique générale (1970, 94 95) alapján az alábbiakban foglalhatjuk össze (vö. A metabolák vagy retorikai alakzatok általános táblázata): 4.2. táblázat - 1. tábla Müveletek'\ Metaplazmusok Metataxisok Metaszemémák Metalogizmusok Elhagyás Hozzáadás Helyettesítés Permutáció Charles W. Morris hármas szemiotikai koncepciója alapjánjönnek létre a modellt árnyaló újabb osztályok és alosztályok. Ebben a megközelítésben ajel és jel közötti viszony szemioszintaktikus, a feladó/vevő ésjel közötti viszony pragmatikus, ajel és annak referenciája közötti viszony pedig szemioszemantikus. A hármas szint alakzati vonatkoztatásából a retoricitás másodlagos grammatikája jön létre. A nyelven végzett átalakítások vagy meghagyások az elsődleges nyelvi normához képest egy másodlagost hoznak létre; az alakzat tehát, mint azt előbb láttuk, elsőként a grammatikalitásból a retoricitás felé viszi a kifejezést. A három alakzati kategória a morrisi felosztás nyomán tehát a szemioszintaktikus, a pragmatikus és a szemioszemantikus. Az alakzatok szemioszintaktikus modelljében a nyelvi szintek és a nyelven végzett műveletek egymáshoz és a nyelvi szabályokhoz (azok megtartásából vagy elvetéséből származó) viszonyított szintjei és típusai alapján az eddigieknél jóval több alakzat leírása válik lehetségessé táblázat - 2. tábla Az alakzatok szemioszintaktikus modellje I. Nyelvi műveletek Szabályokat megszegő Szabályokat tartó II.Nyelvi 1. Hozzáadás 2. Elhagyás 3. Helyettesítés 4. Permutáció 5. Egyenlőség szintek 1. Fonológiai 2. Morfológiai 214

225 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS 3. Szintaktikai 4. Szemantikai 5. Grafémikai 6. Textológiai 7. Intertextológiai 4.4. táblázat - 3. tábla A szemioszintaktikus modell fő kategóriái I.Nyelvi műveletek Szabályokat megszegő Szabályokat tartó II. Nyelvi szintek Metabolák Izotópok 1. Fonológiai Metafonémák Izofonémák 2. Morfológiai Metamorfémák Izomorfémák 3. Szintaktikai Metataxémák Izotaxémák 4. Szemantikai Metaszemémák Izoszemémák 5. Grafémikai Metagrafémák Izografémák 6. Textológiai Metatextémák Izotextémák 7. Intertextológiai Meta-intertextémák Izointertextémák Az alakzatok száma és besorolása korról korra változik, de bizonyosan jelentős teret hódított el a szemantikaiesztétikai szempontú vizsgálat az argumentatív szövegtől. Az alakzattan és alakzatelmélet a retorikai elmélet, míg a meggyőzés a retorikai gyakorlat tartalmát adja. Az alakzatok, s különösképpen a metafora egyfajta nyelvi tudást (logosz) is megmutat: az enthümémához hasonlóan olyan fogalmakat kalászol össze, amelyek közt a hasonlóság alapjának felfedezése a váratlanság, a megismerés izgalmát nyújtja, a felismerés örömét ígéri, a meggyőzéshez vezethet. A trópus, a figura olyan rácsozat, amelyen át egy gondolatot, a beszélő álláspontját szűrve kapjuk meg. Az alakzat a retorikus szövegben nem a poézist táplálja. Már Arisztotelész figyelmeztet, hogy a költőieskedéssel a stílus fagyosságát érjük el a szövegben. Kell ugyan használnunk efféle szavakat, mert eltérnek a megszokott használattól, és különösséget kölcsönöznek a stílusnak, azonban mértéket kell tartani, mert nagyobb kárt okoznak a keresetlen beszédnél; ez utóbbi ugyanis híjával van az ékességnek, amaz viszont rosszul alkalmazza. (Arisztotelész 1982,1406a). Az alakzatok a nyilvánvaló és a homályos egyensúlyát biztosíthatják, a dolgok hasonló megértetésével a meggyőzésre készítenek elő. Az alakzatok retorikai jelentősége Pszeudo-Longinosz (Afenségről, XV. 9) szerint az, hogy lendületet és szenvedélyt visznek a beszéd szavaiba, és amikor az érvelő részekhez kapcsolódnak, nem csupán meggyőzik a hallgatót, hanem szolgálójukká teszik. Quintilianus az alakzatokat kimondottan az érvelés logoszához, éthoszához és pa- thoszához rendelte. Az alakzat ebben az értelemben tovább növelte az érvelés hitelességét, segítette az érzelmek felizgatását, és elnyerte a támogatást az ügyhöz (vö. Institutio oratoria IX, i). A figura, az alakzat tehát a hagyományos használattól művészi módon eltérő beszédforma (uo. IX, i.11). Egyúttal azonban az várhatótól eltérő, racionális beszédforma 215

226 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS is, amennyiben az érvelésekre vonatkoztatjuk. Ennek alapján az érvelések, érvek létrejöttében kimutathatók az alakzatok létrehozásához szükséges műveletek. Hozzáadáson alapulnak a proszillogizmusok, a sorites és az epikheirema, elhagyáson az enthüméma, az irreleváns érvelések közül a hamis dilemma, az elégtelen okra való hivatkozás. Helyettesítésen alapulnak: az interrogatio, subiectio, addubitatio, a kérdés további fajtái, az irreleváns csúsztatás vagy a nézőpont váltogatása. A permutáció műveletével hozhatók létre a hipotetikus érvelések, az irreleváns post hoc és cum hoc ergo propter hoc érvelések stb. Az ismerttől eltérő információ biztosítja a meggyőzés tudatot átszervező hatását. Ahogy a tudat meglévő ideáit az elrendezés, az érvek sorrendjének változtatásával alakíthatjuk, úgy alakul ki a normához képest a másodlagos, retorizált nyelv. Az alakzatok eljárásai és rendszerműveletei tehát alkalmazhatók a meggyőzés leírásában is. Feltételezhetjük, hogy a meggyőzés során, egy álláspont elfogadásához vagy a meglévő információkból veszünk el, vagy azokhoz adunk hozzá, helyettesítjük vagy permutáljuk őket. A meggyőzés során megváltozik a befogadó észlelése, érzelmi viszonyulása, véleménye, cselekvése, összességében a hozzáállása. A meggyőző szöveg az alakzatok rendszerezése alapján az alábbiakban képzelhető el: 4.5. táblázat - 4. tábla A meggyőzés fázisai A meggyőzés műveletei Észlelés Érzelem Vélemény Cselekvés Elhagyás Hozzáadás Helyettesítés Permutáció Az észlelés megváltozására így az elhagyás módszerével hathat az információ visszatartása, a bevezetés vagy elbeszélés elhagyása, a szöveg kihagyásos, elliptikus szerkesztése. Az érzelem megváltozására hathat a forrás vagy hiteles forrás mellőzése, a véleményre hathat annak érdek nélkülisége, a cselekvésre a felszólítás hiánya is. A hozzáadással az észlelés fókuszát az információ ismétlésével rögzítjük, az érzelmet több hiteles forrással vagy hosszabb kitérés beépítésével, a véleményt több példával és kapcsolódó érdekek említésével, a cselekvést többszörös felszólítással változtathatjuk meg. A helyettesítés kategóriájában az analogikus információkkal alakítjuk az észlelést, az érzelmet a közlő és a befogadó felcserélésével (Önökkel is előfordult már, hogy úgy érezték...), a véleményt az indukció alkalmazásával, a cselekvést a felszólítás kijelentéssel vagy kérdéssel történő helyettesítésével módosíthatjuk. A permutáció az egyes változásfázisokban az üzenet vagy részei sorrendjét cseréli fel. Úgy tekinthetjük tehát, hogy az alakzatokra vonatkozó nyelvi műveletek az argumentatív kód egészének leírására alkalmasak. Az alakzatot tehát nem a retorika anyagraktárának részeként, hanem a retorikus hatás kiváltójaként, a meggyőzés eljárásának szerves elemeként tárgyaljuk. Ezért az alakzatokat nem célszerű külön rendszerként, struktúraként kezelni, sokkal inkább a retorikai szituációhoz (éthosz, páthosz, logosz) kapcsolva a szándékolt hatás nyelvi megjelenítőiként, az argumentáció kifejeződéseként tekinthetjük őket. Így mutatkozhat meg az alakzatok funkcionális és alkalmazott jellege. Tágabb értelemben tehát minden alakzat argumentatív, amennyiben a retorikus szöveget uraló meggyőző szándék használja fel. (Lásd az 5. táblát!) A GENERATÍV MEGKÖZELÍTÉS A GENERATÍV RETORIKA Az argumentáció mint eredmény elemzési módszerének elméleti keretét a 20. század második felében megjelenő generatív retorika szolgáltathatja. Émile Guieu 1974-ben megjelent tanulmányában a szöveg 216

227 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS elemzésének logikomatematikus eljárásait taglalja. Francis Christensen ennek megfelelően hozza létre a generatív retorika fogalmát, Guieu sémáit felelevenítve. A generatív retorika a mondatok, bekezdések és bekezdésekből álló szövegegységek elemző technikája, amelynek alapvető létrehozási folyama- taa hozzáadás (vö. Graves 1984,110). Az argumentációk elemzésének eljárása az argumentumok, illetve érvelési egységek elkülönítésével kezdődik. A tulajdonképpeni érvelésben csakis premisszák és a konklúzió vagy konklúziók maradhatnak. Az elemzés feltételeként a kérdő formájú, interrogatív érveket állításokká alakítva és a kontextustól elválasztva, mintegy szillogizmusként tekintjük. Az érvformában megkülönböztethetünk kötött és független premisszákat. Az előbbiek egymást feltételezik a konklúzió alátámasztásában, az utóbbiak önmagukban állnak, és más független premisszákkal kapcsolódhatnak össze. Az egymás mellé rendelt, kötött premisszák kötőszava az és (et), a függetleneké a vagy (ou). Az argumentáció fő tagja 1. a konklúzió, alárendelt tagjai 2. a premisszák. A Benoit-nál idézett példában, mely a retorika születésének korából, a vagyonjogi perek idejéből (Kr. e. 467) származik, a következőképpen alkalmazhatjuk a fenti módszert: Ez az én földem: itt van eltemetve az apám. Mi a valószínűsége annak, hogy az ellenfelem földjében lenne eltemetve? A kérdés átalakításával az enthümémát a kérdésre adott válasszal és a kikövetkeztetett premisszával kiegészítjük: Nincs nagy valószínűsége annak, hogy az ellenfelem birtokán lett volna eltemetve. Az érvelés teljes formája így szillogisztikus lesz. Az argumentáció az alábbiak szerint ábrázolható: 5. tábla Metabolák vagy retorikai alakzatok általános táblázata A két alárendelt premissza (2) kötött, hiszen egymást feltételezik, ahhoz, hogy a konklúzió megalapozott legyen. A példa szerint az ellenfél a következőket válaszolta: Ellenfelem apja csatában halt meg, és szokásainknak megfelelően a csata helyszínén lette eltemetve, amely az én birtokom, és nem a saját földjén." A fenti elemzésben kiegészíthetjük az érvelést a válaszban talált érvekkel, melyeknek jelölése a cáfolatotjelző felkiáltójel és a hármas szám lesz. 1. Ez az én földem. és 2. Az apám itt van eltemetve. és 2. Nincs valószínűsége annak, hogy az ellenfelem birtokán lettvolnaeltemetve. 217

228 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS és!3. Ellenfelem apja csatában halt meg. és!3. Szokásainknak megfelelően a csata helyszínén lett eltemetve. A generatív retorika tehát a felszíni szerkezet tanulmányozásából az argumentum mélyszerkezetére nézve további megfigyeléseket tud tenni, és több érvformát is egymás viszonyában ábrázolhat. A független premisszákat Kelley (1990, 98) Carl Sagantól vett érvelése példázza: A tudomány a kísérletezésen alapul, azon az akaraton, hogy kétségbe vonjuk a régi tanokat és egy olyan nyitottságon, amely lehetővé teszi, hogy olyannak lássuk a világot, amilyen valójában. Ebből következően a tudomány bátorságot igényel. Az argumentáció generatív modellje az alábbi: 1. A tudomány bátorságot igényel. 2. A tudomány a kísérletezésen alapul. vagy 2. Azon az akaraton alapul, hogy kétségbe vonjuk a régi dogmákat. vagy 2. Azon a nyitottságon alapul, amely lehetővé teszi, hogy olyannak lássuk a világot, amilyen valójában. A generatív retorika elemző módszere a kontextus leválasztásával és a szillogizmussá való kiegészítéssel a formális logikai-matematikai megközelítéshez nyúlik vissza A KOMMUNIKÁCIÓELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉS A NARRATÍV PARADIGMA Walter Fisher 1984-ben először vetette fel, hogy ajó magyarázat, az elfogadható érvelés inkább egy meggyőző történetre hasonlít, mint bizonyítékok helyesen szerkesztett egységére. Az 1940-es évek végétől meginduló kommunikációelmélet fordított tudományfejlődési folyamatában gyökereit a retorikai hagyomány elméletébe és gyakorlatába is engedte megkapaszkodni. A filozófiai, antropológiai, pszichológiai, irodalomelméleti társadalomkritikai hatásokat, amelyeket a kommunikációelméleti, megközelítés szervessé ötvöz, a retorika is visszatükrözi. A retorikai kritika alapvetése az elszakadás a logika és a szabályok rendszerszerűségének meghatározó elvétől, és törekvése a többszintű kapcsolatkeresés a gondolkodás és közlés, a szándék és a társadalmi viszonyok, valamint ezek összessége között. Walter Fisher a narratív paradigma fogalmának bevezetésével kiegészíti Burke motivációs retorikáját, amely a logikus érvelést dramatizált szövegben írja le. A narráció, Fisher meghatározása szerint: olyan szimbolikus cselekedetek szavak és/vagy tettek összessége, amelyek sorba rendeződnek, és jelentést hordoznak mindazok számára, akik élik, alkotják és értelmezik őket. (Fisher 1987, 24, vö. Griffin 2001, 304). Fisher azt vallja, hogy a filozófia leszálló, míg a technológia felszálló ágban van, s csak az a tudás értékelhető, amely a fizikai világban megragadható. A dolgok működésének megértése érdekében egy leírásnak vagy formálisan logikusnak (műszaki), vagy szakértelemmel körvonalazottnak kell lennie. Ezt a fajta gondolkodásmódot Fisher a racionális világ paradigmájának nevezi. Ezzel kapcsolatban öt feltevést fogalmaz meg: 1. az ember alapvetően racionális; 2. döntéseinket érvek alapján hozzuk; 3. érvelésünk menetét a beszédhelyzet típusa (jogi, tudományos, törvényhozói) határozza meg (vö. érvelésmező); 4. a racionalitást tudásunk és érvelési képességünk határozza meg; 5. a racionális világ tele van logikai rejtvényekkel, amelyeket racionális elemzés révén fejtünk meg. A paradigma feltevései azonban a közlésekben elhangzott történetek legtöbbjét abszurddá vagy értékelhetetlenné tehetik. Az emberi kommunikáció megértéséhez ezért egy újfajta fogalmi keret bevezetése szükséges. A paradigmaváltással Fisher a narrációt helyezi az interpretáció középpontjába, a narratív paradigma öt feltevését pedig az alábbiakban határozza meg: 1. az ember alapvetően történetmondó; 218

229 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS 2. döntéseinket helyes érvelések alapján hozzuk meg; 3. a történelem, az életrajz, a kultúra és ajellemvonás határozza meg azt, mit tekintünk helyes érvelésnek; 4. a narratív racionalitást a történetek összetartó ereje és hitelessége határozza meg; 5. a világ történetek sorozata, amelyből mi kiválasztással folyamatosan újrateremtjük saját életünket. A narratív paradigma szerint az érvelés hitelesnek tűnő vagy azzá formált narráció, történetmondás, amelynek helyességét cselekedeteink és meggyőződéseink alapján mindannyian felismerhetjük. Fisher szerint a narratív ésszerűség alapján megformált történetek egyformán jók, az elfogadáshoz azonban még két kritériumot rendel: a narratív koherencia és a narratív hitelesség fogalmát. A narratív koherencia a történet valószínűségét mutatja meg; azt, hogy mennyire vág össze más történetekkel, illetve elvárható-e benne, hogy a szereplők hitelesen viselkedjenek. Ebben a tekintetben a Fisher-féle koherencia a retorikai valószínűség (egy egyedi történetet egy másikkal összevetve teszek valószínűvé egy harmadik történet számára) fogalmával cseng össze. Egy történet pedig akkor hiteles, ha a befogadók korábbi tapasztalatai alapján igaznak hat. A narratív struktúra akkor hiteles (a történet szempontjából azonosulást elősegítő), ha biztosítani tudja a helyes érvelési logikát. Az érvelési logika szintén öt értékfüggő témakörre épül: 1. az üzenetben, történetben megjelenő értékrendre; 2. az értékrend döntéseinkre gyakorolt hatására; 3. a felvetett értékrendhez való csatlakozás lehetséges következményeire; 4. az adott hallgatóság értékrendjével való átfedés mértékére; 5. a hallgatóság által az erkölcsi magatartás ideális alapjához való illeszkedés mértékére. Az utóbbi két témakör nehezen meghatározható tartalmához Fisher bevezeti az ideális hallgatóság fogalmát, az állandó nyilvánosságét, amely képes az öt témakörben az érvelés helyességét, a történet hitelességét és koherenciáját megállapítani. Az ideális hallgatóság olyan időfeletti közösség, amely hisz az igazság, ajóság, a szépség, az egészség, a bölcsesség, a bátorság, a mértékletesség, az igazságosság, a harmónia, a rend, a lelki közösség, a barátság és a Kozmosszal való egység értékeiben hogy ezeket még a maguk sokféleségében is képviselni tudják, akár a»való életben is (1987, , vö. Griffin 2001,309). A Fisher-féle ideális hallgatóság a Perelman által univerzális hallgatóságnak nevezett, nem elitista alapon szerveződő koncepcióval mutat rokonságot. Azzal, amelyhez a beszélő az érvelést igazítja, s amelyhez képest az érvelést módosítja, ha partikuláris hallgatósághoz beszél. William Kirkwood Fisher narratív paradigmájának kritikájaként arra utal, hogy a narratív hitelesség követelménye, hogy ajó történetek ne vagy ne szükségszerűen haladják meg azt, amit az emberek már eleve hisznek és értékelnek. Így az író vagy beszélő igazodik a hallgatóhoz, és nem fordítva. Ez ellentmond a lehetőség retorikájának"; tagadja a közlő világ- és társadalomteremtő lehetőségeinek végtelenségét Az argumentáció mint eljárás E felfogás alapvetése, hogy az argumentáció eltér az egyet nem értés kifejezésének más módjaitól. Önmagában egy adott vélemény viszonyában létezőellenvélemény normaként vonatkoztatható az argumentációra. Az, hogy az ellenérvelő cáfolatára számíthat, az érvelőt minél erősebb, megkérdőjelezhetetlen érvelések létrehozására ösztönzi. Ez az érvelési verseny a harcos retorika támadóinak elsődleges szempontja, amikor azt állítják, hogy az érvelési módszerekben az emberi tényező elsikkad, a közlés etikája háttérbe szorul. Figyelmen kívül hagyják azonban, hogy aki valami mellett érvel, egyúttal mindig valami ellen is érvel, tehát szükségképpen szabályozza a saját, illetve a másik támadásának erejét, így végeredményben nincs valódi érdeksérülés. A legismertebb eljárási szabályok a jogi és természettudományos érvelésre vonatkoznak, de majd minden tudományágnak és szakmának megvannak a sajátos módszerei, csakúgy, mint a személyes és közéleti érvelésnek. Az eljárás rendjének szabályozása mindenesetben ugyanazzal acéllal történik, mint amit az érvek érvényes formáinak megalkotásakor a formális logika érvényesít. Az utóbbi időben ezen a téren a pragmatikus szemlélet határozta meg az elméleti megközelítés keretét. Frans van Eemeren és Rob Grootendorst pragmadialektikus megközelítése a beszédtett-elméleten alapszik. Ennek segítségével olyan sztenderdeket hoznak létre, melyek megmutatják, hogy a szöveg, beszéd mennyiben felelt meg a vitát, ellenvéleményeket megoldó ideális szövegnek, beszédnek. Ez a megközelítés egyfelől az elemzési módszert, másfelől az elkészítésre vonatkozó irányelveket nyújtja az érveléshez. Douglas Walton (1995) érvelési hibákat vizsgáló 219

230 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS elmélete a társalgás típusainak célszerű felosztásán (információszerző párbeszéd, meggyőző párbeszéd) alapszik. A cél normájának kidolgozásával a párbeszédek kontextusa fogja meghatározni, hibás-e az adott érvelés. Az érvelők által létrehozott dialógus típusának meghatározásával egyúttal megalkotható az adott típus helyes érvelési eljárásának szabályrendszere is Az argumentáció mint folyamat Az argumentáció mint folyamat elméletét az 1970-es évektől élénkülő kommunikációs kutatások alapozták meg. A mindennapi kommunikációs helyzetekben létrejövő ellentétek és megoldásuk vizsgálatával az argumentáció mint az ellentétek, ellentmondások leszűkülésének vagy kiterjedésének, majd megszűnésének folyamata mutatkozott meg. Az argumentáció ilyen értelemben az interakció egy típusa (vö. Zarefsky 2001, 33 37). Az argumentatív folyamat forrásai az argumentációt eredményként és eljárásként értelmező megközelítések. Ugyanakkor az elmélet az argumentációs helyességet funkcionális fogalomként tekinti, így a meggyőzést mint szándékot és hatást vizsgálja. Az argumentáció három alapvető vetületét feltáró tudományos vizsgálatok felvetései természetesen összekapcsolhatók: az argumentáció mint eredmény létrehozásának szabályos rendjén alapul, és folyamatként realizálódik az interakcióban. Mégis, az argumentáció ezekben az elméleti keretekben különbözik a klasszikus retorikai hagyomány érvelésétől. Míg az előbbiekben a szemléletet, addig az utóbbiban az eszköztjelenti. Az argumentatív szemlélet ajelrendszereken és csatornákon megvalósuló összes közlés leírását célozza, és a hermeneutika értelmező módszere felé közelít. A klasszikus retorikai hagyományt az alkalmazás és gyakorlatközpontúságjellemzi, amelynek lényegi gesztusa a felhasználás és az alkotás.az érvelésen vagy érvmezőn az érvet körülvevő és meghatározó kontextust értjük. A mező elmélete szemben áll a formális logika azon felfogásával, mely szerint léteznek univerzális szempontok az érvelés erősségének meghatározására. A mező fogalma Stephen Toulmin 1958-as munkájában jelenik meg először, amelyben a szerző még nem tisztázza a logikai típusjellemzőit. Később, a Human Understanding (1972) című értekezésében úgy határozza meg a logikai típust, mint racionális vállalkozást, s míg korábban a fogalom formálisnak tűnhetett, addig e művében leszögezi, hogy a mezőket nem érvelések, hanem emberek határozzák meg. Ebben az értelemben tehát a figyelmet a szövegről és a következtetésről a tevékenység vagy eljárás felé tolja el. Álláspontja szerint az okadatolás gyakorlata a kompakt tudományokban, mint az atomfizika, eltér attól, amit a diffúz tudományok (történelem), a lenne tudományok (irodalomelmélet), a fegyelmezetlen (kommunikáció) és a fegyelmezhetetlen (művészetek) tudományok terén alkalmazhatunk. Ennek alapján tehát az érvelés tárgya határozza meg azt a mezőt, amely körülveszi. Az érvelési mező fogalmának másfajta megközelítése a cél szerinti osztályozás. Douglas Walton (1999) dialógustípusokat különített el az alapján, hogy az érvelések mire irányulnak, s ezzel kiemelte az argumentáció céljának jelentőségét. McKerrow más elnevezéssel él, amikor érvközösségekről (argument communities) beszél. Az általa megnevezett fogalom annyiban tér el a mező terminusától, hogy a közösségek csakis emberekből állnak, nem természettudományos alapon szerveződnek és léteznek. A mezők vagy közösségek tehát nem logikai alaponjönnek létre; nem formális kategóriák. Ezért a formális logika mezőfüggetlen szabályai helyett az érvelők interszubjektív és nem objektív szabályokat keresnek az érvelés minősítésére (vö. Zarefsky 2001, 37 41) A KLASSZIKUS RETORIKAI BIZONYÍTÁS ÉS AZ ÉRV Cicero szerint a bizonyítás által nyer ügyünk hitelt, tekintélyt és a beszéd általa kapcsolódik a szilárd bizonyossághoz (vö. Szabó Szörényi 1997, 43). A bizonyítás nemcsak érvelés: több eszközzel is rendelkezünk álláspontunk igazolásához. Az elvontabb argumentatio (érvelés) helyett használhatjuk a görögpiszteisz vagy latinprobationes (bizonyítás) terminusokat is. A retorika eszközrendszere Teisziasz Koraxot követő szövegtagolása nyomán veszi fel a beszédrészek sorába a bizonyítást, azt a beszédrészt, amelyet később az ókori retorikaszerzők a tétel (elbeszélés) bizonyításaként is ismertetnek. A bizonyítás a retorikai szöveg szíve: ez különbözteti meg az epika és a próza minden más műfajától. A bizonyításban mutatkozik meg a retorikai gondolkodás és célszerűség lényege: a láttatás és meggyőzés, a hallgató gondolatainak irányítása. A bizonyítás az éthoszból, a pathosz- ból és a logoszból áll össze azzá, ami végül a szöveg hatásosságát eredményezi. Egy közlés elfogadásához a szociálpszichológiai megfigyelések szerint három tipikus ok vezethet: a bizonyító erejű érv, a pozitív hangulatkeltés és a nyereség vagy jutalom, kellemetlen vagy kellemes következmények említése (vö. Szabó 1998, 65). A felsorolt fogalmak 220

231 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS megfeleltethetők a logikus (= érv), etikus (= pozitív hangulatkeltés) és a patetikus (= következmények említése) összetevőknek. A beszéd a döntés végett születik, szögezi le Arisztotelész (1982, 1377b), aki Rétorikájában tulajdonképpen beszédfajtól függetlenül a tétel (protheszisz) és bizonyítás (piszteisz) jelentőségét emeli ki, azok természetének pontos leírásával. A bizonyításnak két fajtája ismert a klasszikus elméletben, 1. az úgynevezett művészeten kívüli (piszteisz atekhnoi) és 2. a művészeten belüli (piszteisz entekhnoi). A bizonyítás vizsgálatakor a klasszikus retorikai hagyomány a külső-belső források leírását nyújtja. A külső bizonyítékok használata független a mesterségbeli retorikai tudástól, a feltalálástól, az elrendezéstől és a kifejezéstől. Ezek a bizonyítékok a beszédtől függetlenül léteznek, nem a szövegben, a kifejezés és a forma révén születnek meg. Ide tartoznak: 1. a törvények (nomoi, leges); a) az előítéletek (azonos jogalapon történt döntések) (praeiudicium); b) a pletykák (ha kellő kritikával kezeljük őket) (rumores); 2. a szerződések (pacta); 3. a tanúk (testes); 4. az eskük (horkosz); 5. a vallatások (baszanoi). A művészeten kívüli bizonyítékok tehát érvek és adatok, ex-dedukciók vagy indukciók, olyan állítások, amelyek igazolás nélkül elfogadhatók, hovatovább, amelyek igazolása gyengíti hitelességüket, például: A szabályzat 5. pontja alapján a könyvtárban minden héten kétszer szolgálatot kell teljesíteni, ellenkező esetben megszűnik a bentlakással járó jogviszony. Ez olyan dolog, ami egyébként sem meríti ki az embert. És különben is, jó könyvek közelében lenni kész élvezet. A cselekedet (ti. könyvtári szolgálat) végrehajtására nyilvánvalóan a szabályzat és a szerződés szorítja a befogadót, nem a művészeten kívüli bizonyíték indoklását szolgáló állítások. Ezek ugyanakkor magyarázkodásnak tűnnek, és gyengítik a szabályzat forrásának hitelességét. A művészeten belüli bizonyítékokat a módszer szolgáltatja, ezeket mi hozzuk létre. Céljuk a gyönyörködtetés és a tanítás, forrásai pedig a szónokjelleme, a hallgatóra tett hatás, és maga a beszéd. A művészeten belüli bizonyítás eszköze az érvek, ajelek és a példák Az érvek Az érv a belső bizonyítás alapvető eszköze, amelyet gondolataink sorozatában az igazság és valószínűség leszármaztatására használunk. Az érv erősség, ok és okadatolás. Mindazt, ami a tárgy kifejtésére és bebizonyítására szolgál, érvnek vagy bizonyítéknak nevezzük. Az érv tehát nem csupán ok, hanem bármely állítás, mely valamit támogat. Az érveket forrásaik, logikai származtatásuk, kifejtettségük, kommunikációs és pragmatikai szerepük szerint is osztályozhatjuk AZ ÉRVEK FORRÁSAIK, TOPOSZAIK SZERINT Az érvekhez rendelt általános szempontok, közös helyek a toposzok (tónoi, loci), amelyeket az érvek kincsestárának is tartottak (thesauri argumentorum). A toposzok tana ugyanakkor az ókori retorika egyik legbonyolultabb fejezete, és a megkülönböztetett tudományos figyelem ellenére sem lehet csupán egyféle meghatározással illetni. A toposz szó első jelentése Arisztotelésztől származik, aki az érv tartalmilag még üres, bárhol alkalmazható formájának, forrásának tekintette. Az ókorban ugyanakkor él egy másik toposzértelmezés is, mely szerint a toposz az egyes műfajokhoz tartozó kellékek gyűjtőneve. A lírai és bukolikus költészet fő toposzai a rózsa, jácint, fülemüle, hattyú, a Múzsák, fecske, furulya, folyók, barlangok, virágok, tücsök, tavasz stb. A toposz tehát itt is azt a helyet, kategóriát jelöli, ahonnan az érvelő, költő elindítja a gondolatait. Az előbbi esetben ez a hely formai, a második esetben tartalmi, ezt Lechner (1974) systematic vagy 221

232 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS analytic topicnak, illetve subject topicnak nevezi (vö. Kibédi Varga 1983, 569). A harmadik toposz-fogalmat E. R. Curtius hozza létre a toposz mint közhelyszerű gondolat, hasonlat vagy általános igazság értelmezésével. Ezzel a szabadon alkalmazható, tulajdonképpen üres kategóriák helyére egyedi, rögzített gondolatsort helyezett, de legalábbis a gondolatra irányította figyelmet a meglévő kategória helyett. Az ugyanakkor korántsem biztos, hogy a kategóriák nem egyedi példákkal vannak tele, tehát minden bizonnyal a Curtius-féle megközelítés szerves része lehet a toposz meghatározásának. Kibédi Varga Áron (1983, 570) az alábbi módon ábrázolja a toposz fogalmai közötti különbséget: Míg a formai toposz a struktúrából indul ki (meghatározás, ok-okozat, következmény), addig a másik kettő középpontjában tárgyak és gondolatok állnak. A toposztan tehát a hagyomány által szentesített tudás tökéletes tárháza (Kibédi Varga 1983,571). Lexikon jellegénél fogva, önálló toposzgyűjteményekben volt hozzáférhető (Luis degranada [1598] Silva locorum communium; Theodore Zwinger [1565] Theatrum vitae humanae; Etienne Binet [1621] Essay des Merveilles de la Nature). A klasszikus retorikában a közhelytoposz a beszéd felépítéséhez, a formai és tartalmi toposz fogalmai az érveléshez és bizonyításhoz kapcsolhatók. Ennek hagyományai alapján az érveket vehetjük személyből (locus a persona), így annak: életkorából; neméből (Quintilianus szerint a férfi alkalmasabb az útonállásra, a nő a méregkeverésre ); családjából, nemzetségéből, közegéből (egy hős tulajdonságát családi örökségként említhetjük); neveltetéséből, iskoláiból; külső megjelenéséből, testalkatából (külsőből lehet következtetni a hajlamra); életviteléből; foglalkozásából (magán vagy hivatalos ember), szakértelméből; jellemvonásából (fukar, önmegtartóztató, pazarló); vagyoni helyzetéből; nevéből; korábbi tetteiből, mondásaiból. Érv vehető tehát mindabból, ami személyes körülményeire jellemző, és ami a témához kapcsolható, ugyanakkor magából a tárgyból, a dologból (locus a re) is. Érvet meríthetünk továbbá a cselekmény, esemény, történet: idejéből (korszellem, történelmi időpont, közös /idő például aratás/) (locus a tempore), helyéből (megszentelt hely, nyilvános hely, magánház, tájleírás) is (locus a loco). Az érvet a cselekményhez, történéshez kapcsolódó eszközökből (locus ab instrumento) is vehetjük, továbbá az okból és következményből is (locus a causa). Az ok lehet: anyagi, lélektani. Elfogadható, hogy ha valamely ok meghatározható okozatot szült, ugyanaz az ok hasonló okozatot fog szülni. 222

233 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS A következmény toposza az, amikor feltételezzük, hogy ha valaminek a következménye értékes, maga a dolog is az. Az érvet származtathatjuk a cselekedet, történés végrehajtásának módjából (locus a modo), azazhogy szándékos vagy szándéktalan. A19. századig ívelő retorikai szakirodalom felosztása szerint, tehát léteznek külső vagy tekintélyből vett (loci extrinseci) érvek, valamint belső vagy tárgyi (loci intrinseci) helyekből származtatott érvek. A belső érveket a tárgyból és mesterségből vesszük, a külső érveket a tárgy külső viszonyaiból és vonatkozásaiból. Acsay (1889) ezt felülbírálja, valamint részben cáfolja a művének alapjául szolgáló Richard Whately Elements of Rhetoric (1828) című művének logikai felosztását is, mely szerint az érvnek három fajtája van: az a priori érv, amely okból következtet az okozatra, a másodlagos érv, mely az okozatból következtet az okra, s a további típusok: ajelek és példák. Acsay szerint az érvek fontossági sorrendje nem elfogadható, s a valódi érvekre fordít nagyobb figyelmet. A valódi érv az, amely ok-okozati összefüggésekre épül. Ha okozati összefüggést nem tudunk megállapítani, akkor más forrásokhoz folyamodunk: az analógiához, egybevetéshez, különválasztáshoz vagy példához (vö. Acsay 1889, ). Az érvek forrása tehát lehet a hasonlóság (locus simili) és az ellentmondás is (locus contrario), amint azt a dedukció és indukció premisszái között is láthattuk már. Mintegy 110 esztendővel később Szálkáné Gyapay Márta is a származtatás módjának kategóriájával adja meg az érveket, amelyek lehetnek definícióból levezett érvek, ok-okozati összefüggésből származó érvek, körülményekből levezethető érvek, a fortiori érvek, a bizonyítékból származó érvek (Szálkáné 1999, 79 97). Az érveket fel szokták osztani 6. tábla Acsay Ferenc felosztása az érvekhez AZ ÉRVEK MINTA LOGIKAI ELJÁRÁS EREDMÉNYEI Az érvek építőelemek és szövegegységek, amelyek a retorika pragmatikájában, a meggyőzésben a kontextus és a grammatikai, alakzati szerkesztés kettős kódolásában érvényt és hitelt adnak a mondanivalónak. Az érvek egyszerre egységei és eredményei is a szillogizmusnak, az enthümémának és az epikheirémának. Az érv felhatalmazását egyfelől az induktív, másfelől a deduktív következtetés sora adja. Az érvek mint állítások valójában az elrendezés által nyerik el szerepüket, döntésre sarkalló hatásukat. Igazságtartalmuk, a bizonyítandó állásfoglalás igazságához való hozzájárulásuk nem magából az érvből, hanem annak formájából származik (vö. Black 1998, 78). Az érvek okoskodás (racionalizáció) révén létrejövő állítások, amelyek bizonyos feltételek teljesülésével kétségbevonhatatlan megállapításokon nyugszanak. Érv lehet minden olyan megállapítás, ami további bizonyításra nem szorul (deduktív vagy induktív érvelés következtetése): De ha magadat nem védelmezed: az Isten maga sem védelmez meg. (Kossuth Lajos: Kiáltvány a néphez); amit a közvélemény is elfogad (deduktív vagy induktív érvelés első premisszája): Férfitul azonban többet lehet, többet szabad követelni, s kivált olytul, ki vezetői szerepre emelkedik. (Széchenyi István: A magyar Akadémia körül); 223

234 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS aminek az ellenfelünk sem mond ellent (induktív valószínűség): Nem akarom Kossuth Lajos érdemeit lekicsinyelni, de nagy emberek is elkövetnek hibákat, és mi éppen nekik tartozunk azzal, hogy őszintén beszéljünk róluk. (Károlyi Mihály beszéde a londoni Magyar Klub márciusi ünnepségén, március 14.); ami már be van bizonyítva (induktív vagy deduktív következtetés): Az emberi nem szerencsétlenségei között nem legutolsó fokozaton áll az, hogy a legüdvösebb intézkedéseket azon korszakban, mellyben létrehozattak, élvezni alig lehet. (Beöthy Ödön beszéde a nagyváradi és rozsnyói körlevelek ügyében); ami elfogadott az adott nép körében (induktív valószínűség): Valamint kevés népet találunk, mely minden egészen idegent oly határozottan visszautasítana, mint a magyar... (Eötvös József: Kazinczy Ferenc, emlékbeszéd); amit többszörösen ismételünk (proszillogizmusokban): De Brutus mondja, hogy nagyokra tört, / S Brutus derék, becsületes férfiú. (W. Shakespeare: Julius Caesar) AZ ÉRVEK PRAGMATIKAI JELLEGE Arisztotelész logikus etikus, patetikus érvekről beszél, ez a modern retorikát is meghatározó pragmatika vizsgálati kategóriáinak is előképe. A John Langshaw Austin által 1955-ben, a Harvard Egyetemen tartott William James-előadásokban előterjesztett beszédtett-elmélet a közlés három szintjét határozza meg. A retorikai-pragmatikai összevetés alapján, a logikus érv a kimondott és a gondolkodás sorába rendelt szó, szósor (lokúció), az etikus érv a kimondásához társított szándék (illokúció), a patetikus érv a kimondással járó hatás (perlokúció) megfelelője. Lokúciósérv lehet tehát a művészeten kívüli bizonyíték, a tény, a szillogizmus, illokúciós érvnek tekinthetjük az enthü- mémát és alakzatait, perlokúciós érvnek pedig az interrogációt és a pátosz alakzatait. A célirányos beszéd tudományaként leírt retorika így a beszédben megvalósuló gondolatot a beszéddel megvalósuló gondolkodáshoz köti. Az argumentáció és az annak eredményeképpen létrejövő hatás pedig már pragmatika (vö. Adamik 1979, 90) ÉRVEK A KOMMUNIKÁCIÓBAN Az antik görög-latin retorika vetette meg annak a funkcionális leírásnak is az alapját, amely a közlésfolyamatban a tájékoztatás, a kifejezés és a felhívás meglétét mutatja meg. Esztétikai, stilisztikai formatára pedig, a poétikai és metanyelvi funkciók létjogosultságát teremti meg. Mindezek alapján az érvek másfajta osztályozásában az etikus, patetikus és tárgyias érvtipológiát ajakobsoni kommunikációs funkciókkal átfogalmazva emocionális, esztétikai és racionális érvekről beszélhetünk. Az érvek kategóriáit ebben az esetben a nyelvi megformálás minősíti át. Emocionális érveknek tekinthetjük a szavakon vagy a mondatokon elvégzett műveletek eredményeit, ha a közösséghez fordulást, a közönséggel való kapcsolatteremtést célozzák. Ezek a kifejezés (elocutio) tárgykörébe tartoznak, és jól bizonyítják a stílus meggyőző erejét (vö. Szabó-Szörényi 1997, ). Az emocionális érvek eszközei: a nagyítás, a túlzás, a leírás, a körülírás, személyhez fordulás, a kérdés. A racionális érvek formatárába tartoznak: a számszerű adatok, a pontosítás, a toposzok, a megengedés, a szónoki kérdés, a hasonlat, a példa, a fokozás. Az esztétikai osztály jellemző eszközei a bővítés, a kicsinyítés, az eufemizmus, a kötőszóhalmozás és elhagyás, a szóképek (vö. Tremmel 58) AZ ÉRVEK ELRENDEZÉSE, ELŐTERJESZTÉSE Az érv mint a közlemény erős eleme többlethangsúlyt kaphat a szövegen belül elnyert helyéből. A többlethangsúly egyfelől alakzati szerkesztettségéből, az ismétlések, párhuzamosságok, fokozások, analógiák, zeugmák és chiazmusok eredményeképpen, másfelől a pozícionálás révén jön létre. A sorrend, az elrendezés a klasszikus retorikában a narratio szövegrészéhez kapcsolt ordo, amely természetes és mesterséges lehet. Az elrendezés azonban logikai sémákat is követhet, így az induktív, deduktív, ok-okozati, problémafelvető rendet. Cicero javaslata szerint a bizonyításban az erős okot kell elsőként felhozni, mert ha ezzel meggyőzzük, már könnyebben bánunka hallgatósággal. Ugyanígy az utolsó is legyen cáfolhatatlan, s a gyengébb érvek az első és utolsó közt helyezkedjenek el (vö. Vígh 1981, ). Quintilianus csak az erős bizonyítékok megtartására int, de elképzelhetőnek tartja a csekélyebbtől fontosabbig haladó bizonyítást is. Szeberényi Lajos azonban arra figyelmeztet, hogy gyengébb érvvel csak akkor kezdjünk, ha biztosak vagyunk a dolgunkban. Véleménye szerint az igazán hasznos taktika, ha az erős érveket részletesen (bővítve) tárgyaljuk, a gyengéket pedig összevonjuk (Szeberényi 1849, 86). Az érvek világos előadásához Cornificius (2. XVIII. 27.) az alábbi tanácsokat adja: 224

235 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS ne időzzünk a kelleténél többet az egyes érveknél; ne térjünk vissza időről időre ugyanazon érvekhez; ne hagyjuk félbe a megkezdett érvelést; ne ugorjunk egyik érvelésről a másikra. Az érvek hangsúlyossága ismétlésük gyakoriságán is múlik, egy érvet a többszöri ismétlés is hitelessé tehet, és a hallgatóság gondolataiban sikerrel rögzíthet. A retorikai alakzatok ismétlő formái közül az érvelés pragmatikáját érvényesítheti agradáció és a reddíció. A gradáció a fokozásos elrendezéssel, a reddíció a széli, elején-végén hangsúlyos szerkesztéssel él A jelek. A jelek típusai Ajel a retorika számára funkcionálisjellegű, de a Quintilianus-féle osztályozásból továbbhaladva, Augustinus hosszabb fejtegetései után önálló elméletté is fejlődik, a szemiotika tudományágává. Ajel olyan érzékileg felfogható jelzés, amely akár időben eltolva, más tárgyi tartalmat jelölhet, tehát kikövetkeztethető belőle a tartalom. A vér, Quntilianus példájával élve, a gyilkosságra utalhat, ahogyan azt Arany János Tetemre hívás című költeményében is láthatjuk. Ajelek említése, ajelzés szóbeli közreadása akkor bizonyító erejű, ha a további specifikálódásával is tisztában vagyunk. Amikor a szónok azt kéri: nézzenek védencem ártatlan szemeibe, olyan nem szükségszerű jelre hívja fel a figyelmet, amit a vádló majd ellenkező tartalommal is megtölthet. Nem szükségszernek tehát azok ajel- zések, amelyekből nem egyértelműen következtethetünk a jelöltre. Az, hogy egy komoly összegeket sikkasztó, perbe fogott személy mindig feltűnően jól öltözötten, gazdagon ékszerezve jelenik meg a nyilvánosság előtt, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az eltulajdonított pénzből lett gazdag, s ez fordítva is igaz. Ha valaki nem beszél választékosan, még nem jelenti azt, hogy ne tudna okosat mondani stb. A szükségszerű jelek (például ha egy asszony képes a természetes táplálásra, teje van, akkor bizonyosan szült, ha gyülekeznek a felhők, akkor eső lesz) egyértelműen utalnak a mögöttes tartalomra. Ajelek szükségszerű vagy nem szükségszerű voltának ismerete sokban segíthet esetleges ellenfelünk megcáfolásában is A példák. A hasonlítás fajtái A bizonyítás erejét a példa is adhatja. Ami a formális logikában az indukció, az a retorikában a példa. Arisztotelész szerint két, azonos nemhez tartozó állítás vagy történés közül az ismertebb a példa (1982,1352b). Cornificius a Rhetorica ad Herenniumban így határozza meg: a példa múltbeli tett, mondás meghatározott névvel való illetése; képes hasonlat, egy forma bizonyos vonatkozásban hasonló formával való egybevetése. Ékesebbé teszi a gondolatot, amikor semmi másért, csupán a szépségért alkalmazzuk; érthetőbbé, amikor azt, ami homályos, világosabbá teszi; hihetőbbé, amikor valószínűbbé teszi; szemléletessé, amikor mindent oly világosan fejez ki, hogy a dolog szinte kézzel fogható. (Cornificius 4. XLIX. 62). Példa lehet valamely megtörtént dolog, megemlékezés, egy ismert történet elbeszélése, amelyből tanulság származik: közéleti, tapasztalati, hitregei vagy történeti tény (vö. Névy 1895, 52 54). A példa az induktív bizonyítás eszköze. Az indukció során az egyeditől haladunk az általános felé, amely valamennyi hallgató számára elfogadható. A példa a témát, ügyet általános érvényűvé teheti annak a hasonlóságnak az alapján, amely az ügy és a példa között nyilvánvalóvá válik. A példa lehet rövid célzás vagy kifejtett példázat. Alapja a hasonlóság, a hasonlat, amely a beszéd formájaként valami hasonlót visz át valamely dologra egy másik attól eltérő dologról. Hasonló példával egyenlőről egyenlőre mozdítjuk a figyelmet (két azonos nemű, fajú, típusú fogalmat rendelünk egymás mellé). Az egyenlőtlen példákban lehetővé válik a kicsinyítés és nagyítás. Nagyobbról kisebbre vesszük a példát, amikor így szólunk elrontott dolgozatán kesergő, ifjú barátunkhoz: Péter okosabb és neki sem sikerült. Kisebbről tágítjuk nagyobbra a figyelmet, ha az ember sorsát egy ország történetének analógiájával mutatjuk be. Perelman és Olbrechts-Tyteca (1969) megkülönböztette a példát az illusztrációtól, amennyiben a példa a megkérdőjelezhető általánosítás, az illusztráció a szemléltetés és tisztázás céljait szolgálja. Amikor tehát a példa az eset előadását megelőzi, akkor retorikai példának, ha azt követi, illusztrációnak nevezzük. A két funkció elválasztása a példa általánosításában nyilvánvalóan nem hoz lényeges változást, ugyanakkor az elméleti kontextusokban hasznát vehetjük. A példa az alakzatok, trópusok közül a hasonlat (parabola, simile) rokona. 225

236 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS A példát ne vegyük idegen forrásból és ne vegyük sok forrásból. Hibás a példa Cornificius szerint (2. XXIX. 46), ha pontatlan, megcáfolható, erkölcstelen, kisebb vagy nagyobb, mint kell. Az ókori görögök, latinok példatárakat forgattak, hogy beszédeikhez mindig megtalálják az illő példát A belső bizonyítékok és a hozzáállás megváltozásának folyamata Az észlelés, az érzelmi beállítódás, a vélemény és a cselekvés megváltozása a beállítódás, vagyis a mindenkori cselekvések módosításának szükséges fokozatai. A belső, művészeten belüli bizonyítékok természete, felhasználhatósága eltérő, e bizonyítékok a meggyőzés céljához azonbanjól alkalmazhatók. Ennekalapján feltételezhetjük, hogy ajelek, az érvek és a példák a változásfolyamat egy-egy fokozatához köthetők. A tartalomra utalásjegyével ajel a percepciót, az észlelést módosíthatja. A példa szemléletessé tesz, ékesít, tisztáz, közelebb hoz: általa a hallgató érzelmi beállítódása változhat. Az érvek, szillogizmusok és enthümémák a hallgató verbális konceptualizációjának, véleményének átformálásához vezethetnek azáltal, hogy a közös helyekből (common locii) kiindulva, a logika rendjét alkalmazva, beleértések segítségével a gondolatot irányítják. A jellel tehát elmozdítunk, az érvvel azonosítunk, a példával láttatunk. Például: Milyen szegényes az öltözéke, látszik, hogy nincs, aki gondoskodjon róla! Ismertem egy embert, aki mindenét inkább másoknak adta, mégis elhagyták, nem maradt még tisztességes egzisztenciája sem. Így számíthatsz másokra! Az ősorsa is másképp alakulhatott volna. A művészeten belüli bizonyítás e három eszközével, a művészeten kívüli bizonyítékok felhasználásával olyan bizonyítást készíthetünk, amely egyszerre hat az érzelmekre, az értelemre, egyszerre gyönyörködtet és tanít. Hibás azonban a bizonyítás, ha nem lehetséges, ha hamis okoskodáson alapul, ha azt, ami csak egy dologra lehet igaz, több dologra is vonatkoztatjuk benne (vö. Cornificius 2. XXVII XXIX. 46) A cáfolás és a retorikai kérdés A cáfolás (refutatio) beszédrészének létrehozására akkor van szükség, ha a hallgatót más, ellenkező hatás is érheti, ha ellenvéleményen van, ha várható, hogy mást is megtudhat majd az ügyről. Cáfolni négyféle ellenvetéssel lehet, vagy magából a bizonyítékból, enthümémából, vagy hasonlóból, vagy az ellenkezőjéből, vagy a már hozott ítéletekből (vö. Rhetorica adherennium, II. Könyv). A cáfolás a bizonyításhoz fűzve az enthüméma egy sajátos átformálását, a retorikai kérdést hasznosítja, amelynek elnevezései már a klasszikus retorikai alakzattárban sokszínűséget mutatnak attól függően, milyen céllal és beszélői kifejező szándékkal építjük bele a választ. A retorikai kérdés választalansága ( szuggesztivitása, vö. Birkenbihl 1998, ) olyan pragmatikai tulajdonsággal bír, olyan performatív jelleget nyer, ami a hallgató irányított válaszrealizációjában összpontosul. Az interrogáció (retorikai kérdés) a cáfolásban a meggyőzés közvetlen eszközévé válik. Arisztotelész így ír szükségességéről: Ami a kérdezést illeti, alkalmazása akkor célszerű, amikor az ellenfél már kifejtette ellenkező álláspontját, és egyetlen kérdéssel ki lehet mutatni annak lehetetlenségét. [.] amikor két dolog közül az egyik világos, továbbá nyilvánvaló, hogy az ellenfél megengedi a másikat, ha megkérdezzük. A kérdező azonban, miután a kérdésre adott válasszal az egyik premissza birtokábajut, ne kérdezzen rá a másikra, mely nyilvánvaló, hanem vonja le a következtetést. [...] Továbbá, ha azt akarja kimutatni, hogy az ellenfél ellentmond önmagának, vagy állítása paradox. Negyedszer, amikor az ellenfél csak szofisztikus választ tud adni. (Arisztotelész 1982,1419a) A szónoki kérdés tökéletesíti a befolyást. A csonka szillogizmust (enthümémát) tovább szűkíti, egyetlen megnyilatkozássá; egyfajta csökkentéssel, a lényeges elem elhagyásával logikai-retorikai gesztust gyakorol. A kérdésként kifejezett premisszára adott válasz és az abban rejlő információ (implikatúra), hiányzó premissza megtalálása egyaránt a hallgató feladata. A kérdés által a válaszadás ki- és elkerülhetetlensége és a válaszban rejtett, bennfoglalt tartalom a hallgatót szorosabb gondolati nyomkövetésre bírja. Tehát nem a válasz magától értetődő, hanem a logikai séma, amit, ha sorrendiségében követ a befogadó, végül úgy érezheti, ő találta meg a helyes megoldást. Megadja a választ egy kérdésre, ami sohasem létezett valójában, csak a szónoki stílus virtuéma (szociális viszonyulást kifejező) mivoltában. A válasszal egyúttal elismeri a kérdésben rejtett (implicit) módonjelen lévő előfeltételezéseket, s ezzel jóváhagyja a kérdés érvényességét (vö. Zentai 1998,113). A kérdés pedig attól érvényes, hogy a válasz egyértelmű. Arisztotelész ezt ragadja meg, amikor a válaszra várt premisszáról beszél, de ez a premissza még nem a következtetés, hanem annak közvetlen előidézője. Figyeljük meg Eötvös József Kazinczy Ferencet méltató beszédében amely október 27-én hangzott el, a Magyar Tudományos Akadémián, a Kazinczy születésének 100. évfordulójára tartott ünnepségén a bizonyító, cáfoló kérdések formáját! Vajon fejlődhetik-e irodalmunk, ha nyelvünkre nézve azon szegény alakokat fogadjuk el kánonképpen, melyeket a 17. század íróinál találunk? A nemleges válasz és a válasz által állítássá 226

237 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS visszaértékelődő retorikai kérdés következtetése már irányítja Eötvös következő kérdését: Ha, midőn más előbbre haladott nemzetekkel a mívelődés mezején versenyezni akarunk, nem gondoskodunk arról, hogy nyelvünk minden eszmék kifejezésére s továbbfejlesztésére éppoly alkalmas eszköz legyen, minővé más nemzetek saját nyelvöket fejlesztették? Példát vehetünk a II. Philippikából is. Hát nem látjátok, hogy Philipposznak mára rangja is összeférhetetlen a szabadsággal? Mert minden király, minden zsarnok ellensége a szabadságnak és a törvénynek. Démoszthenész két premisszát pótolt retorikai kérdésével. Cicero így bizonyít Antonius ellen első Philippicájában: Rátérek C. Caesarra, összeírt atyák. Ha Ő nincs, melyikünk maradt volna életben? ; vagy később: Attól félünk tehát, hogy az, akinek csodáljuk kivételes okosságát, ostobaságot fog elkövetni? Mert ugyan van-e annál nagyobb ostobaság, mint a veszedelmes hatalmat a gyűlöletes fegyveres erőt és az esendő és bizonytalan uralomvágyat elébe helyezni az igazi, komoly és maradandó dicsőségnek? Vajon, ha ezt belátta mint gyermek, ha idősebb lesz, máshogy fogja látni? Ettől cseppet sem kell félni. Az utolsó állítás megerősíti a kérdésre adott implikált válaszok bizonyosságát. Az eldöntendő kérdések logikai paradigmájában nincs nem tudom és nem értek hozzá felelet. A válasz a bizonyítási beszédrészben nem választható, a látszatalternatívát a kérdő forma biztosítja. A kérdésekkel történő cáfolásban rávilágíthatunk új tartalmi elemekre úgy, hogy a még nem elfogadottakat a megértés előfeltevéseként mutatjuk meg, s így a hallgató észrevétlenül egyezik bele egy cáfolt nézet megdőlésébe. A kérdés mint a válasz meghatározásának eszköze gyakori fogás az írott vagy beszélt sajtóban, a politikai kommunikációban, a tájékoztatás egyes fórumain. Tágabb értelemben a provokáció, verbális agresszió, a sértés vagy vitatkozás eleme lehet olyan módon, hogy a válasszal ismerteti el a tartalmi előfeltevéseket. Ebben a sajátos kérdés-felelet játékban a kérdező többet mond, a válaszadó pedig inkább visszakérdez, hogy az egyenrangú együttműködés és ennek grice-i előírásai teljesüljenek. A kérdő modalitású mondatok olyan beszédcélt, olyan verbális funkciót teljesítenek be, amelyek nem a válaszadást, hanem a beismerést, a vallomást, a titkok felfedését, az önkritika gyakorlását érik el a válaszadónál. Mint azt Montágh hangoztatta: soha nem a felszólító mód fejezi ki a leghatározottabb felszólítást, sokkal inkább a kijelentő vagy a kérdő. Ezek a látszólagos kérdések tehát nemcsak új információk indikátorai, hanem a kérdésben foglalt tartalmak információértékűjóváhagyásához szükséges eszközök. A cáfolás a bizonyítás és természetesen az implikatúrák elismertetése útján a manipuláció eszközei. 1. A túl sokat állító kérdésben bármely válasz az összes, kérdésben foglalt előfeltevést elismeri igaznak, például: Még sokszor ígér olyat a kormány, amit nem lehet betartani? Mind az igen, mind a nem válasz nyilvánvalóan kerülendő, hiszen mindkettővel az alábbi állításokat igazoljuk: a) a kormány legalább egyszer ígéretet tett; b) ezt az ígéretet nem tartotta be. Ha valakitől ezt kérdezzük: Ezt a hangnemet otthon szokta meg?, azzal egyértelművé tesszük, hogy hangneme nem pozitív, hogy családi hátterének tulajdonítjuk ezt a szemtelen hangvételt, azt viszont nem tesszük számára világossá, mi volt a kérdés. A kérdő módra azonban válaszolni fog a kérdezett, igennel vagy nemmel, és legalább annyit elismer a mi előfeltevéseinkből, hogy stílusa kívánnivalót hagy maga után. A túl sokat állító kérdés megválaszolásában koncentrálhatunk a kérdezés rejtett beszédaktusának funkciójára. A kérdés valótlanságát, előfeltételeinek érvénytelenségét is bebizonyíthatjuk, s ezt a kérdezőn számon kérhetjük (vö. Zentai 1999, ). Tehát az előbbi kérdésre így válaszolhatunk: Hajól értettem, ön sértő szándékkal kifogásolta a hangvételemet, kifogásait azonban nem fejtette ki számomra érthetően. Kérem, pontosítsa mit kíván megtudni tőlem ezzel kapcsolatban! 2. A túl általános kérdés nem határozza meg a válaszban kért információ pontos mennyiségét és relevanciáját, ezzel túl tág keretet szab a beszélgetés menetének, a válaszadó ilyenkor átveheti és legtöbbször át is veszi a dialógus irányítását. A Mit gondol a bokszoló vereségéről? Kérdés bizonyára válaszkérdést vagy pontosítás kérését fogja indukálni, így: Pontosan mire gondol? A szakember vagy a barát véleményére kíváncsi? 3. Az agresszív kérdésben foglalt előfeltevések elismerése nem tanácsos, még akkor sem, ha a kérdezőnek van alapja a kérdés artikulálásához. A Te mindig csalsz? kérdésben egyértelmű a sértés, az agresszió és a provokáció gesztusa, ugyanakkor indokolatlanul szűkre szabja a válaszadás lehetőségeit (vö. Zentai 1999, 215). A válaszban erre és csakis erre kell fordítanunk figyelmet, és a kérdés alaptalanságára, a szándék sértő mivoltára 227

238 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS kell reflektálnunk: Ez sértő feltételezés, s bármit válaszolok, elismerem, hogy volt alapod megkérdezni ezt, így inkább visszakérdezek: miért akarsz megbántani? Az agresszív kérdés gyakran visszakérdezéshez vezet, ez azonban csak fokozza a dialógus feszültségét, ezért mindig szükséges jelezni, hogy a kérdés valódi funkcióját értettük és ennek fényében reagálunk kérdéssel. 4. A választó kérdéssel olyan látszólagos alternatíva elé állítjuk a válaszadót, amelyből ott és akkor nem választhatjól. Az, hogy nem írták ki az eredményeket a tanszék sajátos politikája vagy csak nem volt kedvük hozzá? A válaszban meg kell mutatnunk, hogy a felkínált alternatívák egyike sem elfogadható és a kért információt csak ezután adhatjuk meg: A tanszék politikája a hallgatók pontos tájékoztatása, amelyet ön is tapasztalni fog e hét második felében, ha elfárad a hirdetőtáblához. 5. A figyelemelterelő kérdésben a kért és várt információt a válaszadó úgy adja meg, hogy nem is veszi észre, hiszen a kérdő módra, és nem a kérdezett tartalomra figyel. Beterjesztette ezt mint módosító javaslatot? A válaszban az igennel a beszédpartner ajavaslat milyenségét is elismeri, ami nem szükségszerűen állt szándékában. Ilyenkor ismét tisztázhatjuk, hogy a kérdező valójában mire kíváncsi. 6. A komplex kérdés tulajdonképpen kérdések sorozata, látszólag egymáshoz kapcsolódó folyamatosságban, valójában azonos gesztust erősítve: Jó lenne tudni, hogy elkészül-e végre a burkolás, vagy tovább halogatják; ha igen, akkor ezzel az a céljuk, hogy több pénzt csiholjanak ki belőlem, vagy csak bosszantanak? Ezekre a kérdéskomplexumokra az egyes kérdések sajátos természetének megfelelően kell válaszolni, így elkerülhetők a további hasonló támadások. A retorikai kérdés felhasználásának módját és arányát egyrészt a kitűzött és kívánt cél elérése, másrészt a szűkebb értelemben vett retorikai szituáció és beszédhelyzet, nem utolsósorban pedig a beszédmű faja, felépítése és stílusa határozza meg Irreleváns érvelések Mindenesetre a tapasztalat is gazdagon tanúsítja, hogy a kifejtésnek és a bizonyításnak az összeszorított rövidsége, ahogyan a dolgokat a logika tárgyalja, nem tesz olyan hatást a hallgatóság lelkére, és nem hatja meg olyan mélyen lelkét és érzelmeit, minta kifejezésbeli gazdagság és a szónoki bőség. (Keckermann, vö. Imre 2001,190) Az érvforrások igazságértéke relatív (Vígh 1981,513), így a retorikai érvelés a logika kritériumai szerint nem is mindig helyes. A mindennapi élet gyorsan zajló eseményei közepette csak kevés időnk van mérlegelni az érvelésekben előforduló érvek fontosságát, odaillőségét. (Zentai 1999, 85) Az álláspont elfogadásához nem minden érv szolgáltat elegendő alapot, a retorikai forma és az érvelésmező együttesen azonban sokszor hatásosabbá teszi az irreleváns érvelést. Az irreleváns érvelésben a formális logika bírálata szerint a bizonyítékok nem járulnak hozzá relevánsan a következtetés levonásához, a következtetés azonban mint tapasztaljuk gyakran valószínű és elfogadható, egyszersmind igaz is. Az irreleváns érvek között számos olyan található, amely a forma, az állítások sorának vagy a történések sorának értelmezésével, használatával éri el hatását. Ilyen az argumentum ad logicam eljárása, amikor pusztán az érvelés szerkezetére alapozzuk annak igazságértékét. Az okságon alakuló érvelések irrelevanciáját gyakran okozza, hogy az események egymásutániságát vagy egymással egy időben való bekövetkeztét tekintjük bizonyító erejűnek. Ez történik apost hoc ergopropter hoc, az egymás utáni bekövetkezés közötti okság, és a cum hoc ergopropter hoc az egymással egyidejű történések közötti okság feltételezése esetében. Az irrelevanciákjellemzőeka személyből vett érvelésekre, amikor az érv forrását mint az állítás igazságértékét határozzuk meg. Erre példa az argumentum ad lasarum, amely esetében valakit szűkös anyagi helyzete miatt tekintünk megbízható forrásnak, vagy az argumentum ad misericordiam, amikor szánalmat keltünk iránta. Gyakori érvelés az argumentum ad verecundiam, a szakértőre hivatkozás és a személy korábbi tetteihez, megnyilatkozásaihoz kapcsolódó, támadó jellegű ad hominem érvelések. A személyhez kapcsolódó irreleváns érvek között találhatjuk a sznobizmusra való apellálást és a csoportnyomásra való hivatkozást Az időből vett érvelések irreleváns formáira példa az argumentum ad antiquitatem, amely a hagyományra, a múltra hivatkozik, vagy az argumentum ad novitatem, amely az újdonság erejével érvel (vö. Zentai 1999, ) Az irreleváns érvelések típusai és szerkezeti elemzése A beszélő cselekedetei vagy korábbi tettei alapján nem fogadjuk el vagy tartjuk hamisnak az állítást (argumentum ad hominem tu quoque). Premissza: van valami kivetnivaló a másik személyében vagy helyzetében. 228

239 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Konklúzió: a másik érvelése hibás. Hiába mondja, hogy nem érdemelte meg a jegyet, aki ennyit bukott már vizsgán, az ne magyarázzon." Az álláspont elutasítása azon az alapon, hogy a beszélő egy esetleg nem is létező hibájára vagy tulajdonságára mutatunk rá (gyalázkodó személyeskedés). Premissza: a másiknak feltételezhetően van valamiféle hibája. Konklúzió: a másik érvelése ezen az alapon nem fogadható el. Mondhat nekem bármit, aki tele van tetoválásokkal. Azon érvek összessége, melyek a bizonyítás hiányára épülnek, és a nem tudásra apellálnak (argumentum ad ignorantiam). Premissza: azt állítjuk, hogy még nem bizonyítottak vagy cáfoltak egy álláspontot. Konklúzió: az álláspontnak igaznak kell lennie. Korlátoltság azt állítani, hogy nincsenek földönkívüliek. Még a szkeptikusoknak sem sikerült kielégítő magyarázatot találni a különféle rejtélyesjelenségekre, amelyeket velük hozunk kapcsolatba. Az állítás igazságát arra alapozza az érv, hogy azt sokszor állítják (argumentum ad nauseam). Premissza: azt állítjuk, hogy sokan hangoztatnak egy álláspontot. Konklúzió: az álláspontnak igaznak kell lennie. Akikkel csak beszéltem, mind azt mondták, hogy érdemes a családalapítással addig várni, amíg elvégzem az egyetemet. Az állítás igazságát arra alapozza az érv, hogy azzal sokan egyetértenek (argumentum adpopulum). Premissza: egy állítással sokan egyetértenek. Konklúzió: az állítás igaz. Mindenki tudja, hogy Petőfi a legnagyobb magyar költő. A cáfolattól való eltekintést, csúsztatást, lényegtelen elem bevonását tartalmazó érvelés (ignoratio elenchii). Premissza: nem tud a másik olyat mondani, ami cáfoló erejű lehetne. Konklúzió: az állítás hamis. És mi van akkor, hogyha most elvesztette ezt a tárgyalást?! Gondolj csak arra, hány sikere volt már, és hány embert mentett meg a börtöntől! Az érvelés erkölcsi elfogadhatóságát arra alapozzuk, hogy más vagy mások ehhez hasonlóan cselekedtek (más is ezt csinálja). Premissza: azt állítjuk, hogy valaki ehhez hasonló cselekedetet hajtott már végre. Konklúzió: a cselekedet nem kifogásolható. Nincs semmi rossz abban, amit tettem. A választási ellenfelem már kétszer nyert mandátumot ilyen módon. Abból a feltételezésből, hogy az egész rendelkezik bizonyos tulajdonsággal, arra vonatkozó érvelés, hogy a rész is bír ezekkel ajegyekkel, vagy fordítva (felosztás hiba). Premissza: a rész vagy egész rendelkezik bizonyos tulajdonsággal (ez rendszerint vitathatatlan). Konklúzió: minden egyes része az egésznek (az egész) rendelkezik vagy rendelkeznie kell ugyanazzal a tulajdonsággal (ez rendszerint vitatható). Úgy hallottam, hogy ez egyjó képességű csoport. Nos, a maga gyenge felelete után ezt kétségbe vonom. 229

240 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Az érv az állítás eredetéből, forrásából következtet annak igaz vagy hamis voltára (genetikus hiba). Premissza: az állítás eredetére nézve megállapít valamilyen tulajdonságot. Konklúzió: az állítás ezen az alapon igaz vagy hamis. Ha valaki kopasz, akkor ne beszélje be, hogy feltalált egy hajnövesztő szert. Az érvelő álláspontját az elhallgatott érvekre való hivatkozás alapján utasítjuk el (audiatur et altéra pars). Premissza: az álláspont igazolására szolgáló érveket nem ismertették. Konklúzió: az álláspont hamis. Nem fejtette ki, hogy milyen következményei vannak az általa javasolt intézkedéseknek, ezért az intézménycsomag egészében és minden ellenvetés nélkül elutasítható. Nem elégséges bizonyítékok alapján okadatolunk egy eseményt (non causapro causa). Premissza: bizonyos, nem feltétlenül releváns ok állítása. Konklúzió: ennek alapján az okozat állítása. Túl sokáig várnak az esküvővel: nem biztosak a kapcsolatukban. Körben forgó érvelés (petitioprintipii). Premissza: egy olyan állítás, amely csak akkor lehet igaz, ha a következtetés igaz. Konklúzió: arra következtet, aminek az igazságát már a premisszákban feltételeztük. Sándor közismert személyiség, ezért sokszor szerepel a televízióban. A választási lehetőségek közül a valódit kizáró, hamis vagy valószínűtlen választási lehetőséget kínáló érvelés (hamis dilemma). Premissza: két egymást nem kizáró állítás feltételezése (több választási lehetőség kizárásával). Konklúzió: az egyik választás kényszerű elfogadása. Vagy nem készültél, vagy megint blöffölsz. Nem elfogadható biztonsággal, nem megfelelő magyarázatot adunk egy adott tényre (ad hoc magyarázat). Premissza: nem vagyunk biztosak az okban. Konklúzió: az álláspontot bármi alátámaszthatja. Megbuktam ugyan a vizsgán, de ez csak véletlen volt. Olyan események között feltételezünk kapcsolatot, amelyek valójában nem következtek be, de megtörténhettek volna (kontrafaktuális hipotézis). Premissza: a feltételezett esemény B következménnyel járt volna (gyakran hallgatólagos). Konklúzió: A-nak nem lehetett volna más következménye. Ha nem te lettél volna a csapatkapitány, megnyertük volna a meccset. A véletlen eloszlás szerint annak magyarázata, hogy ami hosszútávon hibaként vagy kifogástalanul létezett, az rövid távon megjavul vagy elromlik (gambler s fallacy, szerencsejátékos tévedése). Premissza: annak állítása, hogy valami hosszú távon valahogyan létezett. Konklúzió: akkor rövid távon másképpen fog létezni. Ezen a héten csupa jó történt velem, úgyhogy holnap biztos bekövetkezik valami rossz. 230

241 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Annak állítása, hogy a dolgok minősége, színvonala egyenes arányosságban áll anyagi értékükkel; a drágább jobb elve (argumentum ad crumenam). Premissza: valami drágább. Konklúzió: ezért jobb is. A lehető legjobbat választotta, ennél magasabb színvonalon kivitelezett lábbelink nincs is, amint ezt az árcédulán is láthatja. A következtetést olyan premisszákból vonjuk le, amelyekkel nem áll logikai kapcsolatban (non sequitur). Premissza: valaminek az állítása (rendszerint tény vagy tapasztalat). Konklúzió: valami másnak ezen az alapon történő állítása. Mindig fehér ruhát hord, biztosan mindene a tisztaság. Két esemény vagy történés között egyidejűségük miatt ok-okozati viszonyt feltételező érvelés (cum hoc ergo propter hoc). Premissza: annak feltételezése, hogy két esemény azért történik egy időben, mert kapcsolat van közöttük (gyakran hallgatólagos). Konklúzió: egyik esemény a másik miatt következik be. Éppen akkor találkoztunk, amikor a rádióban megszólalt a kedvenc dalunk. Akkor tudtam, hogy ő az igazi. Két egymást követő esemény között ok-okozati viszonyt feltételező érvelés (post hoc ergopropter hoc). Premissza: annak feltételezése, hogy két esemény azért következik be egymás után, mert kapcsolat van közöttük (gyakran hallgatólagos). Konklúzió: egyik esemény a másik miatt következik be. Nem csoda, hogy balesetet szenvedtem, éppen előtte bántottam meg valakit, igazságtalanul. Az érvelés elfogadásáért az érvelő a maga iránti szánalomra apellál (argumentum ad misericordiam). Premissza: aki nehéz helyzetben van, nem hibáztatható, bármit állíthat (rendszerint hallgatólagos). Konklúzió: az állítás ezen az alapon elfogadható. Biztosan megérti, hogy bármennyire igyekszem, néha elkésem, hiszen tudja, hogy mindkét gyerekkel sok a gondom, otthon is rengeteget dolgozom, és autóm sincsen, amivel hamarabb beérnék. Egy bizonyos cselekedet következményeképpen kényszerítő retorzió kilátásba helyezése (argumentum ad baculum). Premissza: annak állítása, hogy egy cselekedet fenyegető következményekkel járhat. Konklúzió: annak állítása, hogy a cselekedetnek nem szabad bekövetkeznie. Ha nem akarod, hogy mindenki messze elkerüljön, néha moss fogat! Valamilyen tulajdonság vagy tárgy birtoklásával egy értékesnek tartott csoporthoz tartozást helyezünk kilátásba (sznobizmusra apellálás). Premissza: annak állítása, hogy bizonyos csoport rendelkezik valamilyen tárggyal, tulajdonsággal, amely jellemzi. Konklúzió: annak állítása, hogy ennek a tárgynak, tulajdonságnak a birtoklásával a csoport tagjává válhat valaki. Használjon Ön is Szagorkánt, hogy a legsikeresebbek közé tartozhasson! 231

242 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS Az elfogadás érdekében a múltra, régiségre vagy hagyományra hivatkozva érvelünk (argumentum ad antiquitatem). Premissza: annak feltételezése, hogy a cselekedetek, dolgok hagyományának ideje és minőségük között egyenes arányosság van. Konklúzió: annak állítása, hogy ami régi, jó. Már a rómaiak is ezt a módszert alkalmazták az arc ápolására, ezért cégünk ennek alapján dolgozik. Az elfogadás érdekében az újdonságra hivatkozva érvelünk (argumentum ad novitatem). Premissza: annak feltételezése, hogy a cselekedetek, dolgok újdonsága, frissessége, újszerűsége és a minőségük között egyenes arányosság van. Konklúzió: annak állítása, hogy ami új, jó. Ez a legújabb fejlesztés eredménye, csak erre szabad áldozni. Irreleváns érv valójában nem létezik: az állítás irreleváns, érvformába illesztett, okokozati, következtetési, analógiás elrendezését hívhatjuk így. Az irreleváns érvelés csupán az érvformát alkotó állítások viszonyrendszerében tekinthető logikailag hibásnak, az érvelésmező és az argumentáció mint szövegrész szempontjából nem. Az irreleváns érvelések voltaképpen a manipuláció eszközei is. A manipuláció, amely a rejtett információ el nem ismeréséből fakad, az enthümematikus szerkezeten alapszik. A gondolkodásra késztető kihagyásos enthüméma erejét a ki nem mondott, hanem odaértett érv adja, amelynek explicitté tétele kiemelheti az érvelés egészének irrelevanciáját, és leleplezi a beszélő manipulatív szándékát. Az alapvető irrelevancia esete a csúsztatás, amely valamely mellékes körülmény odaértésével és bevonásával a figyelmet eltereli a tárgyról. Hasonlóképpen a manipuláció eszköze lehet az álláspontok váltogatása, amellyel a vitapartner támadását is könnyen megzavarhatjuk, hiszen időközben egy másik álláspontot vállalva nem ismerjük el az eredeti kiindulópontot. A fenyegetésre hivatkozás is olyan odaértéseket feltételez, amelyeknek tényleges bekövetkeztéről a befogadó nem tud ugyan, de kilátásba helyezésük félelmet kelt benne, és ez győzi meg. Az irreleváns érvek vagy érv-implikátumok esetenként érvényes és helyes logikai formákba tagolódnak. Ezzel találkozunk egy elsősorban a lakossági szférát megcélzó bank hirdetésében: Ha az ön számára az ügyfél nem az ügyfele, hanem az ügy maga, akkor ön vagy a munkatársunk, vagy az ügyfelünk. A hipotetikus szillogizmus első premisszáját minden bizonnyal az előtag állításával fogjuk kiegészíteni, ami érvényes formát hoz létre: Számomra az ügyfél nem az ügyfele, hanem az ügy maga. A következmény azonban egy irreleváns érvelést tartalmaz, a hamis dilemma hibáját: hiszen nem csupán ez a két választás lehetséges. Az irrelevanciák fajtái a klasszikus érvforrások valamennyi területét érintik, számuk igen nagy, vitatható érvényük ellenére igen sikeresek a bizonyításban és az érvek létrehozásában. Az irreleváns érvelések azonban olyan csapdák, amelyek bármikor megfogalmazó- jukellen is bevethetők, egyúttal visszakérdezéssel, cáfolással, interrogációval hatástalaníthatók. A logikailag hibás érvelések és a Cornificius által megfogalmazott, retorikailag hibás érvelések között átfedések és eltérések is találhatók. Az eltérések a kategorikus szillogizmusok fő premisszájának kritikájára vonatkoznak, valamint etikus szempontokat vesznek figyelembe A C. Herenniusnak ajánlott retorikában (2. XX XXIX. 46) foglaltak szerint az érvelés akkor hibás, ha a tételt mindenkire vonatkoztatjuk, akkor is, ha nem lenne szükséges: Minden szerelmes bolond is (A állítások); ha a tétel valamiről, ami ritkán fordul elő, azt állítja, hogy lehetetlen: Nincs olyan okos ember, aki ilyet tenne (E állítások); ha a tételben kijelentjük, hogy minden tényezőt felsoroltunk, pedig van, amit mellőztünk: Nyilvánvaló, hogy nem voltak ellenségei, ezért ők nem ölhették meg, és az is nyilvánvaló, hogy rablók sem jártak nála, ezért azok sem ölhették meg. Így bizonyos, hogy te ölted meg ; 232

243 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS ha a tétel hamis felsoroláson alapul, tehát kevesebbet sorolunk fel ott, ahol több van: Két olyan dolog van, ami boldoggá tehet minket: a szerelem és a pénz (hamis dilemma); ha a tételben foglalt állítás túlságosan messzire nyúlik vissza: Minden rossz döntés hátterében a butaságot és a hatalomvágyat találjuk (genetikus hiba, argumentum ad antiquitatem); ha az indoklás hamis vagy nem szükségszerű okot ad meg: A tél mindenkit rosszkedvűvé tesz (non sequitur, ad hoc); ha a tétel önmagát fogalmazza újra, tautologikus: A túlzott karrierizmus nagyobb kárt okozhat, mint a visszavonulás, mert a törtetés és a mindenáron való törekvés új feladatok teljesítésére veszélyes lehet (circulus viciosus); ha több okot tartalmazó dolgot egy másik biztosjeleként alkalmazunk: Biztosan szerelmes a fiúba, mert mindig elpirul, ha találkoznak (non sequitur, csúszka hiba); ha a tétel banális védekezést foglal magában: Az, hogy nem sikerült a vizsgám, a véletlen műve volt (ad hoc); ha a tételt az ügy megtörténte után adjuk elő: Ha akkor nem felejtem el biztosítani őt a támogatásomról, akkor most minden biztosan másképpen alakul (kontrafaktuális hipotézis); ha az indoklás valamely művészeti vagy tudományágat, szakmát, foglalkozást egy művelője miatt ócsárol: Milyen sport az, amelyben letolt nadrággal, a nézők felé fordulva ünnepelnek egy-egy sikeres lövést? (felosztás hiba); ha az indoklás vagy érvek bárki érzületét sérthetik: Ilyen tisztességtelen ember mint te, ne merjen rólam ítéletet mondani (argumentum ad hominem, gyalázkodó személyeskedés). A Cornificius-féle felosztás tehát arra int, hogy a kategorikus állításokkal és a nem egyértelmű logikai összekapcsolásokkal legyünk óvatosak: a helyes és hibás logika tehát egyaránt lehet meggyőző és hibás retorikai érvelés. 7. Tábla 233

244 A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS 8. Tábla 9. Tábla 4.9. FELHASZNÁLT IRODALOM 22 híres beszéd. (1995) Budapest, Móra Könyvkiadó. Acsay Ferenc (1889) A prózai műfajok elmélete. Budapest, Kókai Lajos. Adamik Tamás (1979) Az antik retorika szövegnyelvészeti vonatkozásai. In Szathmári István, Várkonyi Imre (szerk.): A szövegtan a kutatásban és az oktatásban.mnytk 154. Kaposvár, Adamik Tamás (1998) Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Budapest, Seneca Kiadó. Adamik Tamás (2002) A példa és az enthüméma Arisztotelész szerint. In A. Jászó Anna L. Aczél Petra (szerk.): A klasszikus retorikai bizonyítás. Budapest, Trezor Kiadó, Adamik Tamás (2002) Chaim Perelman és a gyakorlati érvelés. In A. Jászó Anna L. Aczél Petra (szerk.): A modern retorikai bizonyítás. Budapest, 2003, Trezor Kiadó Ancsel Éva utolsó bekezdései. (1993) Budapest, Pesti Műsor Lap- és Könyvkiadó Kft. Arisztotelész (1982) Rétorika. Ford. Adamik Tamás. Budapest, Gondolat. Arisztotelész (1997) Nikhomakhoszi etika. Ford. Szabó Miklós. Budapest, Európa Könyvkiadó. Austin, John L. (1991) Tetten ért szavak. Ford. Pléh Csaba. Budapest, Akadémiai Kiadó. Balázs Géza (2002) Szofisztikus szillogizmusok (Bölcselkedő okkötések). In A. Jászó Anna L. Aczél Petra (szerk.): A klasszikus retorikai bizonyítás. Budapest, Trezor Kiadó, Barthes, Roland (1997) A régi retorika. Ford. Szigeti Csaba. InThomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei. 3. kötet, Pécs, Jelenkor, Beaugrande, Robert de Dressler, Wolfgang (2000) Bevezetés a szövegnyelvészetbe. Ford. Siptár Péter. Budapest, Corvina Kiadó. Beckher, Gergius (2000) Orator Extemporaneus, Ford. Szalai Zsuzsanna, Czeglédi Sándor. In Imre Mihály (szerk.): Retorikák a reformáció korából. Csokonai Könyvtár. Források. 5. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, Bencze Lóránt Aczél Petra (2001) Mikor, miért, kinek, hogyan? 2. I II. Hét szabad Művészet Könyvtára, Budapest, Corvinus. 234