Dokumentumismeret. A dokumentum fogalma és fő típusai. A könyvkészítés rövid története

Átírás

1 Dokumentumismeret A dokumentum fogalma és fő típusai. A könyvkészítés rövid története. A könyvek formai jellegzetességei. A könyvek csoportosítása tartalmuk szerint. Kézikönyvek. Időszaki kiadványok. A dokumentum fogalma és fő típusai Könyvtári szempontból dokumentumnak nevezünk minden információhordozót, függetlenül annak anyagától. (A szó a latin docere igéből származik, amelynek jelentése: oktatni, tanítani.) Írásos dokumentum Olyan dokumentum, amelyben az információ zömét a szöveg hordozza. Képi dokumentum Olyan dokumentum, amely elsősorban kép vagy rajz formájában hordozza az információt. Audio-vizuális dokumentum Olyan dokumentum, mely hangfelvételt vagy mozgóképanyagot tartalmaz. A könyvkészítés rövid története Az írás feltalálása után nem sokkal már alkottak olyan dokumentumokat, amelyeket terjedelmük és összetettségük miatt hasonlíthatunk a könyvhöz. A Sumérok már Krisztus előtt a 4. évezredben ismerték az írást, s azzal különféle ismereteket rögzítettek. A képírásból kialakult ékírással írott, égetett agyagtáblák tekinthetők az emberiség első könyveinek. Az ókori Mezopotámiában ezeknek a tábláknak főleg gazdasági szerepük volt (nyilvántartások, elszámolások stb.), de ékírással bonyolultabb írásműveket is létrehoztak, például lejegyezték a törvényeket. Ékírásos agyagtáblákon maradt fenn az emberiség első irodalmi műve, a Gilgames eposz is. Hasonló agyagtáblákat használtak az archaikus kori Görögországban is. (A trójai háború kora.) Az egyiptomiak a képíráshoz közelebb álló, ún. hieroglif írást használtak, amit kőbe véstek, vagy falakra rajzoltak. A rövidebb idejű tárolásra szánt műveket papirusznádból készült tekercsekre rögzítették. Az egyiptomi papok ezekre jegyezték fel a vallási szövegeket is. A papirusztekercs évezredekig volt használatban, a mai könyv közvetlen elődjeként. Az ókorban az egyiptomiak iparszerűen űzték a papirusz gyártását, és több száz évig ellátták a környező államokat is. A Kis-Ázsiai Pergamonban, mivel ott nem nőtt papirusznád, más anyagokkal kísérleteztek. Állatbőrből készített hártyára kezdtek írni, amit aztán városukról pergamennek neveztek el. A pergamen előnye a papirusszal szemben az, hogy hajtogatni is lehet, mivel rugalmasabb, ezért az ókor végére a pergamen fokozatosan kiszorította a papiruszt. Ezt az anyagot használták az ókori Izraelben is. A hosszabb írásműveket tekercsek formájában tartották, ahogyan az ma is látható a zsinagógákban. A korai középkorban rájöttek, hogy a pergamen jobban kezelhető, ha nem tekerik össze, hanem lapokra vágják és összefűzik. Az összefűzött lapokat fatáblák közé tették és kézírással írták tele. Ezek a kéziratos könyvek a kódexek. A középkor során alakultak ki a mai könyvek formai elemei, részben gyakorlati okokból, részben díszítőelemekként. A kódexek többsége gyönyörű díszítést kapott. A nagy kezdőbetűket kiemelték, kidíszítették, ez volt az iniciálé. A könyv szövegébe apró, részletesen kidolgozott képeket helyeztek el, amelyeket méretük miatt miniatúrának hívtak. Az iniciálék és a miniatúrák célja nem az információ-közlés, hanem a szöveg díszítése. Mivel egy nagyobb kódex elkészítéséhez sok állat bőre kellett, és a készítők hosszú évekig dolgoztak rajtuk, ezért egy-egy kódex hatalmas értéket képviselt. Kódexeket a középkori Magyarországon is készítettek, például Kálti Márk gyönyörűen díszített történelmi könyve, a Képes Krónika is e korból származik. Mátyás király híres könyvtára, a Bibliotheca Corviniana is kódexekből állt, ezeket nevezzük Korvináknak. A távol-keleten kezdetben selyemre rögzítették az írásos és képi információt, de később feltalálták a papírt, ami sokkal olcsóbb alapanyag volt. A selyem használata azonban máig fennmaradt a képzőművészetben. A Kínában feltalált papír növényi anyagokból képzett rostok nemezelésével, majd összepréselésével készül, melyet az elemi szálak súrlódási ereje és egy kémiai kötés, a hidrogénkötés tart össze. Az előállításra Dokumentumismeret - 1 / 5 oldal

2 használhatnak fát és egyéb cellulóztartalmú anyagokat, például szalmát, rongyot, hulladékpapírt stb. A papírkészítés tudománya a 9. században, arab közvetítéssel eljutott Európába is. A század tájékán megnőtt a könyvekre az igény. Ezért nagy másolóműhelyek alakultak ki, amelyekben nagy számban, de egyszerűbb kivitelben gyártották a könyveket. Nagy szükség volt azonban valami egyszerűbb, gépesíthető módszerre. (A kínaiak ekkor már több mint ezer éve használták a táblanyomást, amivel a fába vésett rajz és írás tükörnyomatát tudták előállítani, viszonylag sok példányban. A kínai technológiát a 15. században ismerte csak meg Európa, valószínűleg arab közvetítéssel.) A megoldást egy német aranyműves, Johannes Gutenbeg alkotta meg, aki feltalálta az ún. szedésnyomást. Gutenberg találmányának lényege, hogy külön betűkből álló, összerakható és szétszedhető nyomóformát használt. Így a nyomóforma az adott lap nyomtatása után szétszedhető és újra felhasználható, ellentétben a táblanyomásos technikákkal. (Pl. fametszet, rézkarc.) A modern könyvnyomtatás 1445-ben született meg, amikor Gutenberg 100 példányban kinyomtatta a Bibliát. A nyomtatott könyv még sokáig hasonlított a kódexre, kézzel díszítették miniatúrákkal és iniciálékkal. Ősnyomtatványoknak nevezzük a könyvnyomtatás feltalálásától kezdve 1500-ig szedésnyomással, vagyis betűnként összerakható nyomóformával Európában készült könyveket. Mátyás király uralkodása alatt, nem sokkal Gutenberg találmánya után megindult a magyar könyvnyomtatás is. Hess András 1473-ban kinyomtatta a Budai krónikát. A 19. század már a tömeges könyvgyártás kora. A reformkori kötetek nagy példányszámban jelentek meg. Voltak ekkor is híres kiadók, némelyikük nevét nem csak könyvei, hanem politikai szerepvállalása is ismertté tette, mint pl. a Landerer és Heckenast nyomdáét, amely fontos szerepet játszott március 15-én, a forradalom első napján. A könyvkészítés újabb forradalma a 20. század végén kezdődött és jelenleg is tart. A digitális, elektronikus adattárolás térhódításával új dimenziók nyílottak meg a könyvek terjesztésében. A modern kor formátuma az e- könyv és a hangoskönyv. Az e-könyv (e-book) elektronikus formában tárolt, főként szöveget (és mellékesen képeket) tartalmazó adatfájl. A hangoskönyv általában előadóművészek által felolvasott, hanghordozón kiadott könyv. A könyvek formai jellegzetességei Manapság a könyvek papírlapokból állnak, amelyek bal szélük mentén vannak összerögzítve, azaz kötve. A kötés legegyszerűbb módja a spirálfűzés, amikor a lapokat egyenlő távolságban kilyukasztják és a lyukakon egy rugalmas anyagból készült spirált fűznek át. A spirálfűzés előnye az egyszerűség (akár otthon is elkészíthető), hátránya az, hogy a spirál kiemelkedik a kötéstáblák síkjából, ezért spirálozott könyvek nehezen tárolhatók egymás mellett könyvespolcon. A ragasztott kötésű könyvek lapjainak szélét egyszerűen összeragasztják. A kereskedelemben kapható könyvek többségénél ezt az eljárást alkalmazzák, mivel olcsó és könnyen gépesíthető. Hátránya az, hogy a gyakori hajtogatást nem bírja, ezért a sokat használt könyvek lapjai hajlamosak kipotyogni. Az igényes kivitelű könyvek lapjait cérnával összefűzik. Ez a módszer a legtartósabb, de a legdrágább is. Már a középkorban rájöttek arra, hogy a könyv első és utolsó lapjai könnyen megsérülnek, ezért fatáblákkal védték meg őket. Manapság is az ún. kötéstáblák közé szorítva helyezkednek el a könyv lapjai. Ez az olcsóbb könyvek esetében mindössze egy vastagabb, de azért még hajlékony papírlapot jelent, ezeket nevezzük puhatáblás (paperback) könyveknek. A keménytáblás (hardback) kötés olyan kötéstáblát jelent, ami nem hajlékony. Manapság főként kartonpapírból és bőrből (műbőrből) készül. A fűzött kötésű könyvek általában kemény táblájúak, míg a ragasztottak puha táblásak. Az igényes kivitelű könyveket a kötéstáblákon kívül szépen díszített védőborító is takarja. A védőborító behajtott fülein, vagy ennek hiányában a könyv hátulján, ismertetőt olvashatunk a könyvről, ez az ún. fülszöveg. A könyvet kinyitva észrevehetjük, hogy az első pár lapot nem számozzák meg. A legelső oldal a védőlap, ez még a kötéstáblához csatlakozik, és technikai jelentősége van. Utána következik az előzéklap, amely már információkat tartalmaz, aztán jön a címlap, ahonnan a legtöbbet lehet megtudni az adott könyvről. A címlapon szerepel a könyv szerzőjének neve. Ezt követi a mű címe, majd alatta - ha van - a könyv alcíme. Sok esetben a könyvnek nincs kifejezett szerzője (például egy több író műveiből összeállított gyűjtemény esetében), itt a szerkesztő, összeállító neve szerepel. Ugyanígy előfordulhatnak még más közreműködők is, így Dokumentumismeret - 2 / 5 oldal

3 például rajzolta, fotók, esetleg illusztrálta vagy utalással azokra, akik átnézték, javították, bírálták a könyveket: lektorálta, és bírálta. Ha a mű nem az eredeti nyelven jelent meg, akkor itt szerepel a fordító neve is. A címlap alján van egy nagyon fontos rész, ami a kiadói információkat tartalmazza. Itt találhatjuk a kiadó nevét és a kiadás helyét, évét. Egy könyv gyakran nem önmagában áll, hanem egy sorozat része. Ezt több helyen is jelölni szokták, előfordulhat a címlapon is, de gyakran a címlap túloldalára kerül, más fontos információkkal együtt. A címlap túloldalára (verziójára) legtöbbször a fentebb felsoroltakból a közreműködők egy része kerül. Ezen a verzión találhatjuk meg a kiadási jogokat hivatalosan birtokló nevét, mégpedig a következő jel mellett:. Ez a körbe helyezett C betű az angol copyright kifejezést rövidíti, és arra utal, ki a szerzői jog birtokosa. Ezen a lapon szokott szerepelni az is, hogy hányadszor jelenik meg az adott mű, vagyis a kiadás száma, jelezve azt is, ha a kiadás bővített vagy javított az előzőhöz képest. S végül még egy fontos adat: az ISBN szám, amely nemzetközi egyezmények alapján, a világon egyedileg azonosítja a könyvet. A könyvek csoportosítása tartalmuk szerint Képzeljük el a következő három könyvet a címük alapján: A hajózási jog története Kalózok a világ tengerein A halálfejes lobogó titka Mondhatjuk azt, hogy a három könyv ugyanarról szól, nevezetesen a tengeri rablókról, a kalózokról. Az is sejthető, hogy míg az első szigorú jogtudományi szakmunka lehet, addig a második valamilyen ismeretterjesztő mű, a harmadik pedig szórakoztató olvasmány. Pontosítsuk ezt a csoportosítást: Ismeretközlő műveknek nevezzük azokat a könyveket, amelyek célja, hogy új ismereteket adjanak át az olvasónak. Az ismeretközlés színvonala szerint megkülönböztetünk szakkönyveket, amelyek a témát szakmai (tudományos) alapossággal tárgyalják, illetve ismeretterjesztő könyveket, amelyek tárgyilagosan, jó színvonalon, de az átlagos műveltségű ember számára is érthető módon mutatnak be egy témát. Irodalmi műveknek nevezzük azokat a könyveket, amelyek célja elsősorban nem az új ismeretek átadása, hanem a szórakoztatás, illetve a művészi élmény nyújtása. A kategórián belül szépirodalmi műveknek nevezzük azokat, amelyben a téma feldolgozása művészi színvonalú, szórakoztató irodalmi műveknek azokat, amelyek mindössze kikapcsolódást nyújtanak. A gyakorlatban a fenti csoportokba sorolás sokszor nehéz. Egyrészt mind a szakkönyveknek, illetve ismeretterjesztő könyveknek lehet a másik csoportba már-már átnyúló része, másrészt sokan egy-egy szórakoztató könyvet inkább tartanak ismeretterjesztőnek. Az is előfordul, hogy egy vitatott művészi értékű művet egyesek szépirodalomként, mások szórakoztató irodalomnak olvasnak. Előfordul, hogy egy mű megítélése és funkciója az idők folyamán megváltozik. A múlt században Verne könyveit a felnőtteknek szánta. Sokan elsőrangú szépírónak, mások kitűnő ismeretterjesztőnek tartották őt. Ma már könyveit a gyerekek olvassák nagy szeretettel, és kétségtelen, hogy sokat tanulhatnak még ma is belőlük. Kézikönyvek Az ismeretközlő műveken belül speciális csoportot alkotnak azok, amelyeknek különleges feladatuk van: az alapvető eligazítás az ismeretek között. Jó, ha mindig kéznél vannak, talán ezért is hívják őket kézikönyveknek. E kézikönyveknek ma már egyre több változatuk létezik digitális formában is. Tekintsük át a legfontosabb kézikönyveket: A lexikonok az ismerteket rövid címszavakban tárgyaló kézikönyvek. Céljuk egy-egy szó, vagy kifejezés értelmének tömör, lényegre törő elmagyarázása. A lexikonokban a szócikkek betűrendben követik egymást, tekintet nélkül a tartalmukra. Az enciklopédiák az ismereteket nagyobb tematikus egységekben tárgyalják. A tartalmilag összetartozó dolgok itt egymás mellé kerülnek. A lexikonhoz képest az enciklopédia nagyobb terjedelmű, tanulmány jellegű cikkeket tartalmaz. Az enciklopédia modern mintapéldája a mindenki által ismert Wikipédia. Dokumentumismeret - 3 / 5 oldal

4 Mind lexikonban, mind enciklopédiában találhatunk általános, az ismeretek teljességét átfogó, sokkötetes kiadványokat és tömör kivitelű, egy-két kötetes változatokat is. Ez utóbbiakat gyakran emlegetik kislexikonként, vagy kisenciklopédiaként is. Léteznek olyan típusok, amelyek csupán egy-egy szakterületet dolgoznak föl, így például a földrajz, a biológia vagy éppen a technika szaklexikonjai, illetve szakenciklopédiái. A szótárak talán a kézikönyvek legnagyobb csoportja, hiszen már a létező nyelvek sokasága is rengeteg szótártípusú segédkönyvet hív életre. A gyakorlatban legtöbbször kétnyelvű szótárakat használunk, amelyekben egy adott nyelven megtalálható címszavakhoz rendelik a másik nyelv megfelelőit. Persze a jó kétnyelvű szótár nem pusztán egyszerű,,szószedetet'', hanem nyelvtani besorolással, példákkal is segíti az adott nyelvvel dolgozó munkáját. A szótárak másik csoportja, az egynyelvű szótáraké. Ezen kézikönyvek címszavai és szócikkei ugyanazon a nyelven íródtak. Erre legjobb példa egy nyelv ritkábban használt szókincsét bemutató értelmező szótár. Hasonló a helyesírási kéziszótár is, amelyek címe jól jelzi feladatát. Talán kevésbé ismert az idegen nevek kiejtési szótára, amely nagyon sok idegen személynév, földrajzi név stb. helyes kiejtését adja meg. A nyelvtannal hivatásszerűen foglalkozók használják az etimológiai szótárakat, amely egy-egy nyelv szavainak történeti eredetét világítják meg. Nagy segítséget adnak az írásművet készítő, fogalmazást író emberek számára a szinonimaszótárak, amelyek az ugyanazon fogalomhoz tartozó rokon értelmű szavakat adják meg. A szakszótárak a lexikonok testvérei, amelyek egy-egy szakma vagy tudományterület speciális neveinek, fogalmainak betűrendbe szedett szócikkeit tartalmazzák. A bibliográfia egy adott témában megjelent dokumentumok címeit és egyéb adatait tartalmazó jegyzék. Általában rövid bibliográfiát találhatunk az ismeretközlő művek végén is, az ajánlott olvasmányok jegyzékét. Vannak azonban olyanok, amelyek évente számba veszik az egész nemzet könyvtermését. Ilyen hazánkban a Magyar Nemzeti Bibliográfia. Az egyes szakmáknak, tudományágaknak is vannak bibliográfiai kiadványai, amelyek felsorolják az adott terület műveléséhez szükséges legfontosabb szakirodalom címeit. Az atlasz térképek, szemléltető ábrák, adatok könyv alakú gyűjteménye. Ismerhetjük a földrajzóráról, így nem kell különösebben bemutatni. Vannak speciális atlaszok is: a közlekedési információkat tartalmazó autós atlaszok, vagy például a történelmi atlaszok, amelyek a múlt korszakait mutatják be térképekre vetítve. Az adattárak egy-egy témakör, tudomány vagy szakterület adatait, tényeit gyűjtik össze. Közismert példája a Négyjegyű Függvénytáblázat. Az adatokat ezek a kiadványok igyekeznek jól szerkesztetten, gyorsan visszakereshetően bemutatni. Gyakran alkalmaznak táblázatokat, grafikonokat. Ezekből az adattárakból általában csak a számszerűsíthető tényeket ismerjük meg, azok értelmezésével, magyarázatával nem foglalkoznak. Időszaki kiadványok A történelem folyamán egyre nagyobb lett az igény, hogy bizonyos ismeretek minél hamarabb jussanak el a felhasználókhoz. Erre a szerepre a könyv, mint hordozó, nem volt alkalmas, mivel a több száz oldalas munkák megírása, szerkesztése, nyomdai munkálatai olyan sok időt vesznek igénybe, hogy gyakran a bennük foglalt információ egy része a megjelenésre már elavul. Másrészt van olyan információ is, amely csak ideig-óráig érdekes, így kár lenne értékes, hosszú távra előállított könyveket áldozni rájuk. Ezért aztán létrejöttek, majd a felvilágosodás idején a mai formájukban megjelentek a hírlapok, folyóiratok. Mivel legfontosabb tulajdonságuk az, hogy több-kevesebb rendszerességgel jelennek meg, ezért összefoglalóan időszaki kiadványoknak hívjuk őket. Manapság a könyvekhez hasonlóan ezeknek is van egyedi, nemzetközi azonosítójuk, az ISSN szám. Az időszaki kiadványok közé tartoznak a naponta megjelenő napilapok, a heti rendszerességű hetilapok, az általában 1-2 havonta megjelenő folyóiratok, de ide számítjuk az éves rendszerességű évkönyveket, almanachokat is. A napilapok a gyors tájékozódás leghatékonyabb nyomtatott eszközei. Többségük a hét minden napján utcára kerül. (Hazánkban vasárnap a legtöbb lap nem jelenik meg.) Tartalmuk többnyire általános jellegű, gerincüket a közélet hírei alkotják. Vannak olyan napilapok is, amelyek a gazdaság, vagy éppen a sportélet híreivel foglalkoznak. A napilapokat nem csupán tekintélyes méretű lapnagyságuk, hanem sajátos szerkezetük is megkülönbözteti a többi kiadványtól. Címoldal helyett fejlécük van, ahol a megjelenési információk legfontosabbjai találhatók. A lap végén van általában a kolofon, ahol egy keretben találjuk a szerkesztőség, a kiadó és a nyomda adatait. A sajátos megjelenést a nagy lapmérethez igazodó több hasábos tördelés okozza, ami a kényelmesebb olvasás végett az amúgy nagyon hosszú sorokat keskenyebb nyomtatási szélességre bontja. További jellemző a főoldalon található kiemelt vezércikk, amely a nap legfontosabb témájával foglalkozó írás. Dokumentumismeret - 4 / 5 oldal

5 A hetilapokat a napilapoktól a megjelenés gyakoriságán túl az is megkülönbözteti, hogy általában nem általános tartalmúak, hanem valamilyen témára specializálódtak. Van olyan, amelyik még őrzi a napilapok formátumát, de többnyire kisebb méretű, ragasztott, vagy fűzött alakban jelennek meg. Van közöttük szakmai lap, praktikus információkat közlő (például műsorújságok), hobbi magazin és könnyed szórakoztató kiadványok is. A szakmai és tudományos információk legfontosabb megjelenési helye a folyóirat. Jellegzetességük a nagyobb terjedelem ( oldal) és a komolyabb tartalom, ill. az ehhez igazodó kivitel. Bár itt is megfigyelhető néhány általános témakörű kiadvány, a többség szigorúan szakosodott. Vannak kifejezetten szakfolyóiratok, ismeretterjesztő folyóiratok, szórakoztató és hobbi lapok. (A modern tudományos folyóiratok ősei a tudós levelezések. A késő középkor óta rendszeresen megfigyelhető, hogy az egyes témák kutatói levelezés útján cserélték ki nézeteiket. Innen jött az ötlet, hogy egy azonos témában levelező kutatók leveleit rendszeresen nyomtatásban is közre adják.) A folyóiratokban lévő tudásra a megjelenés után évekkel is szükség lehet, ezért ezeket a kiadók ellátják éves tartalomjegyzékkel, név- és tárgymutatóval. A tudományos folyóiratokat külön is feldolgozzák, mégpedig szakterületenként. Ezek a speciális bibliográfiai kiadványok minden egyes cikkről tartalmaznak egy rövid kis összefoglalót (referátumot) és sokféle, a visszakeresést lehetővé tevő mutatókkal látják el őket. Az évkönyvek eredetileg a történeti események feljegyzésének ókori és középkori formái voltak. Manapság valamely testület, intézmény évi működéséről szóló beszámolókat, illetve valamely intézmény kiadásában évenként megjelenő, tanulmányokat vagy szépirodalmat tartalmazó időszaki kiadványokat értjük alatta. A legújabb kor időszaki kiadványai az internetes hírportálok és blogok. A Világháló által nyújtott, a nyomtatott sajtónál sokkal gyorsabb és olcsóbb tömegkommunikációs lehetőség az időszaki kiadványok kiadóinak figyelmét sem kerülte el. Manapság a legtöbb napilaphoz tartozik hírportál, de egyre nagyobb a szerepe azoknak, amelyek csak online formában jelennek meg. A blog egy olyan, periodikusan újabb bejegyzésekkel bővülő weboldal, amely ezek sorozatából áll. A bejegyzések leggyakrabban fordított időrendi sorrendben vannak, azaz a legfrissebbek elöl. A blogok többsége nyilvános weblapként működik bármely internethasználó által elérhetően. (Az eredeti weblog kifejezés a web és log -napló szavak összetételéből keletkezett, ebből rövidült a mára bevetté vált blog alakká.) A blogok témája sokrétű: lehet személyes, egyéni napló, de lehet egyéni vagy csoportos politikai véleménynyilvánítás, továbbá a szakmai, vagy üzleti jellegű kommunikáció eszköze is. Ennek megfelelően a szerzők köre az alkalmi szerzőktől a nagy írói közösségekig, sőt vállalatokig terjed. Sok blog teszi lehetővé a látogatóknak nyilvános megjegyzések írását az egyes bejegyzésekhez, ami közösségek kialakulásához vezethet. A blogok gyakorlatilag semmiféle formai vagy tartalmi megkötéssel nem rendelkeznek, bár többségük döntően szöveges bejegyzésekből áll. A blogok esetében mint általában a weblapoknál nagyon jelentős a hipertext (linkelés) használata, amely a bejegyzések kontextusba helyezését segíti elő. Dokumentumismeret - 5 / 5 oldal