ELŐSZÓ 9 BEVEZETÉS 17

Átírás

1

2

3 ELŐSZÓ 9 BEVEZETÉS 17 I. TEREMTÉSMÍTOSZOK 20 Gyermek a lótusz kelyhében - az egyiptomi (heliopoliszi) teremtésmítosz. A hindu vallás teremtésmítosza (India, Visnu Purána). A Világtojás legendája - a pelaszg teremtésmítosz. A finn teremtésmítosz (Kalevala). Az orphikusok teremtésmítosza. A hermupoliszi (egyiptomi) teremtésmítosz. A szétválasztással teremtés mitológiája: ikeristenek és kettősségek - az Atum-mítosz az egyiptomi hagyományban. Uranosz és Gaia története. Az akkád-babilóni teremtésmítosz. A taoista teremtésmítosz. A zurvánizmus teremtéstörténete (Irán). A teremtés hagyománya a sintoizmusban (Japán). A feláldozott Ősisten motívuma - az Edda-ciklus germán teremtésmítosza. A kínai teremtéstörténet. A Rigvéda világkeletkezési hagyománya: a Purusaszukta II. Az ARANYKOR ÉS ELMÚLÁSA 40 A hésziodoszi aranykormítosz. Az egyiptomi aranykormítosz (a Tehén Könyve alapján). Fródi király és a csodamalom (germán aranykormítosz). Dzsamséd király és az Aranykor elvesztése (iráni aranykormítosz). A maori aranykormítosz. A csallóközi tündérek története III. KALANDOK A LÁTHATATLAN VILÁGOKBAN - A BEAVATÁS KERESÉSE 50 Gilgames és a halhatatlanság keresése. A hajótörött története (Egyiptom, Középbirodalom). Bran utazása Avallonba (Írország). Az Argonauták mítosza. Turenn fiaínak története (Írország). Rusztem mazendaráni kalandjai

4 IV. SZENT HÁBORÚK, ISTENI KÜZDELMEK 75 A görög teomachia (istenek és titánok harca). A hettita istenharcok története. Arany Atyácska és Lúdvérc küzdelmei. A gigászok háborúja. Ráma királyfi története V. KELYHEK, SERLEGEK ÉS TÁLAK - A HALHATATLANSÁG TÁPLÁLÉKA 104 Raziel könyve. Az Igazmondás Serlege. Az erős Ihorstein története. Parsifal VI. ÉGI HITVESEK FÖLDI SZERELMEI - A MELUZINMÍTOSZOK 125 Lohengrin. A fókabőr. Sántanu király története. Argyilus királyfi és Tündérszép Ilona története VII. A NAGY ISTENNŐ MITOLÓGIÁJA 142 Istár pokolraszállása. Danel és Akhat története. Lilith: Ádám első asszonya. Aphrodité és Ankhiszész VIII. SÁMÁNOK, MÁGUSOK, ALVILÁGJÁRÁSOK 158 Orpheusz. Zalmoxísz, a trák mágus legendája. Merlin, a varázstudó druida. Völund kovács és a varázsgyűrűk. Jaguárszarvas és Vadász története (majakiese elbeszélés) IX. MEGHALÓ ÉS FELTÁMADÓ HÉROSZOK 184 ízisz, Ozirisz és Hórusz. Démétér és Perszephoné. Adonisz mítosza. Attisz és Kübelé X. Az ARANYKOR VISSZTÉRÉSE 203 Az indiai misztikus hagyomány. Baldur isten története. A perzsa világvégehagyomány. Keresztény jövendölések UTÓSZÓ 223 JEGYZETEK 226 BIBLIOGRÁFIA 229

5 Giordano Bruno, a vértanú alkimista, Friedrích Wilhelm Nietzsche, a meg nem értett filozófus és Mircea Eliade, a szalonképtelen vallástörténész emlékének

6 íme, betelt az idő, amelyet Cúmae dala jósolt: újraszületve az évszázak roppant sora tárul. Eljön a Szűz ismét; már jön Sáturnus uralma, már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt. Óvd csak e most születő csecsemőt, Lúcina, ki majdan véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort, hisz máris testvérbátyád országol, Apolló. IVergilius: Negyedik ecloga - részlet; lakatos István fordításai

7 E könyv megírásának ötletét tanítványaimnak köszönhetem, akik a mítoszok iránti lelkesedésüktől vezérelve rendszeresen számon kérték rajtam egy vallási elkötelezettségtől és anyagelvű előítéletektől egyaránt mentes mítosz-olvasókönyv" létét, ám természetesen ez a tény korántsem jelenti azt, hogy kézikönyvünk kizárólag őhozzájuk szólna. Nem kívánom ezen a helyen tudományelméleti fejtegetésekkel fárasztani az Olvasót, az viszont nélkülözhetetlen, hogy a mitológiakutatás magyarországi állapotáról legalább dióhéjban ne adnék meg itt néhány, a tájékozódást segítő támpontot. Először is, az önsajnáltatás legcsekélyebb szándéka nélkül hívom fel a figyelmet arra a mérföldnyi különbségre, ami a posztmarxista társadalmak valláskutatóját elválasztja nyugat-európai vagy észak-amerikai kollégájától mind tudományfilozófiai helyzet, mind elfogadottság tekintetében. Hiszen ne feledjük, hazánkban néhány évtizede még magától értetődően hangzottak el olyan állítások egyetemi katedrákról, melyek szerint a vallás az emberiség ópiuma, hogy a spirituális léttechnikák, lelki- és szellemi gyakorlatok pusztán az osztályuralom leplezését szolgálják, s hogy az istenek és istennők nem mások, mint a földi uralkodók kozmikus méretűvé duzzasztott tükörképei. A középiskolás fiatal, történelemtanára szavai nyomán álmélkodva jegyzetelhette le füzetébe, hogy a barlangokban meghúzódó előember a természeti jelenségek fenséges ismeretlenségén megrendülve népesítette be képzeletvilágát előbb alak nélküli szellemképzetekkel, később állat- és emberalakú istenségekkel. Megtanulhatta, hogy az őskori mágikus gondolkodásmód hogyan bonyolódott a biológiai evolúciós folyamat mintájára istenek és istennők sokaságait felölelő többistenhitű mítoszrendszerekké, a többistenhit ideológiája viszont hogyan adta át a helyét évezredekkel később az egyetlen, ábrázolhatatlan istenség kizárólagosságát hirdető könyv-vallásoknak, hogy végül a modern kor technikai civilizációjának embere végleg a múzeumok polcaira száműzzön minden vallást, mítoszt, rítust, kultuszt és istenséget. Napjainkban Zeusz és Héra figurái hovatovább 9

8 Tom és Jerry alakjaival azonos létezési szintre helyeződtek, azaz a mítosz és a fikció fogalmai közé nagyjából egyenlőségjel került. Az elmúlt évszázad vallástörténet-tudománya hivatalos álláspontjának - az érthetőség kedvéért némileg sarkított - alapképlet-rendszere tehát az alábbihoz hasonló: mítosz = fikció; kitalált, nem valós történet; mitológia = képzeletszülte alakok, események, történetek összefüggő láncolata; kultusz = a mitológiában szereplő elképzelt létformák felidézésére, távoltartására, kérésére vagy kényszerítésére szolgáló emberi cselekménysorozat; vallás = a modern tudomány megjelenését megelőző kultúrtörténeti korszakok kezdetleges, tudományelőtti világmagyarázata. A mítoszokkal mind a mai napig hivatásszerűen foglalkozó irodalmárok szerint a mitológia irodalom, régesrég halott kultúrák régesrég halott egyénei által megteremtett, a korabeli életérzést, világnézetrendszert megnyilvánító műalkotás, sőt, önálló műfaj, mint a regény, a novella, vagy a vers. Ennek megfelelően az irodalmár beállítottságú mítoszkutatók a mítoszértelmezést" műelemzési problematikának értékelik, azaz a Grál-hagyomány és mondjuk egy Maupassant-novella elemzéséhez ugyanazon módszert alkalmazzák. A művészettörténész a mítosz képzőművészeti leképeződéseit, szoborrá, domborműve vagy sírfestménnyé válásának folyamatát vizsgálja; az esztéta számára viszont a műélvezet, a gyönyörködtetés, a befogadók lelki válaszreakcióinak szemszögéből érdekesek a mitikus alkotások. A szociológus lelki szemei előtt már látja a mítoszt elbeszélő-eljátszó rítuson résztvevő egykori közösséget, amelynek összetartását, csoportkohézióját" éppen a törzsi-nemzetségi-nemzeti hagyomány, a saját mitológia segíti elő - legalábbis a szociológiában közkedvelt, úgynevezett funkcionalista elmélet szerint. S megint csak máshogy vélekedik a tudománytörténész: szerinte a mítosz a kor tudományos nívóján még nem értett oksági láncolatokat torzítva visszatükröző, leíró és eredetmagyarázó rendszer. Ő az alkímiában a modern vegytan csíraállapotát látja, az indiai ájurvédikus gyógyászatot pedig az újkori Nyugat orvostudományi ismereteihez viszonyítva értékeli. A laikus Olvasó a felsorolt mítosz-megközelítési" módozatokban egyetlen közös tulajdonságot találhat: a mítoszt mindegyik értelmezés csupán annyiban tartja értékesnek, amennyiben az valamilyen célt" szolgál, valamire való" - 1) magyaráz, 2) gyönyörködtet, 3) közösségi összetartozást támaszt alá, 4) tanít-nevel, 5) erkölcsi normarendszert alkot, illetve ennek megóvásában játszik szerepet, 6) az önkifejezés egy különleges változataként segíti az archaikus kultúrák emberében lejátszódó érzelmi-tudati folyamatok megnyilvánítását. Voltaképpen mindegyik értelmezés a modern ember egyéni és társadalmi igényeit vetíti ki a mitikus rendszerek névtelen megalkotóira. Mindegyik értelmezés előfeltételezése, hogy az őstársadalmak embere a modern korokéval azonos létfelfogással, énképpel, társadalomeszménnyel, esztétikával, logikával rendelkezett. Hamis előfeltételezésből kiindulva persze nem csoda, ha hamis végkövetkeztetésekre 10

9 jutunk. A mítoszokat eleven mivoltukban megélő hajdani őseink értetlenül bámulnának, vagy éppenséggel felbőszülnének arra a feltételezésre, hogy a mítoszokat világmagyarázat, gyönyörködtetés, moralizálás, nevelés, társadalmasítás, esetleg önkifejezés céljából alkották. A felsorolt tényezőket célként ugyanis csak a felvilágosodás korszakát követő modern európai bölcselet ismeri. Az ősi korok életszemléletében ezek legfeljebb a mítoszok szeretetreméltó mellékhatásai" lehettek, ám maga a mitológia köszöni szépen, nagyon is jól megvan akár nélkülük is. A modern ember szerint a mitikus világ az anyagi valóság idealizált szellemképe. Az archaikus ember szerint az anyagi valóság a mitikus világ Földre tükröződő torzképe. A modern ember szerint az istenek világát az emberek teremtették, saját emberi világuk képmására. A hagyományok embere szerint az emberek világát az istenek teremtették, saját isteni világuk képmására, ebből következően minden, a halandók világában megnyilvánuló dolog, fogalom, történés és esemény isteni előképpel (mintával) rendelkezik. Ha a halász, zsákmányát megszerzendő kievez csónakján a tengerre, akkor viselkedése az Első Halász, avagy a Halászisten létmódját idézi; a szőlő szüretkor kitaposott nedve pontosan úgy csordul a dézsába, ahogyan egykor, a mitikus időkben a titánok által meggyilkolt Dionüszosz vére; minden férfi Ég, és minden asszony Föld, nemi egyesülésük pedig világteremtéssel egyenértékű. A modern kor embere a hétköznapi" cselekedeteket - például egy seb kitisztítását, egy étel elkészítését, egy ház alapjainak lefektetését - és a vallásos" cselekedeteket - imát, templomi szertartáson való részvételt stb. - egymástól teljesen elkülönülten kezeli; az archaikus felfogás számára ennek a különbségtételnek semmi értelme nincsen, hiszen eszerint minden emberi cselekedet (így a hétköznapiként felsorolt összes példa is) szakrális jelleggel bír. A fentieket egy példával érzékeltetve: az akkád-babilóni hagyományban jól ismerjük a fogfájás eredetének mítoszát, amely elbeszéli, hogy a teremtés hajnalán Samas napisten minden élőlénynek megszabta a maga táplálékát, ám a féregről elfeledkezett; az apró állatka ezért sírva járult a hatalmas istenség elé, aki, bosszankodva önnön feledékenységén, jobb híján az emberi fogat ajánlotta fel neki élelemül; fenntartotta azonban saját jogát arra, hogy ha bármely halandó fogfájás esetén hozzá imádkozik, megszüntethesse a kínokat. A babiloni orvoslásban ezért a fog kezelése során a papok elmesélték ezt a mítoszt a betegnek, felidézve Samas napisten könyörületességet, miáltal a gyógyítás (foghúzás) rítusként, imaként, egy istenség előtti hódolatként, illetve a mitikus időkben az istenek egykori közellétének újramegéléseként jelenítődött meg. A kontraszt kedvéért képzeljük el, hogyan reagálnánk, ha valaki jelenkorunkban, például Magyarországon egy fogorvosi kezelést vallásos, mi több, az Aranykort megidéző folyamatsornak értékelne... A fenti ellentétpár tökéletesen érzékelteti a szakrális (szentségben létező) és a deszakralizált (varázstalanított, a szent közelségétől megfosztott) létmód közötti különbséget. A varázstalanított élet- és énfelfogás az emberi mivolt egy mellőzhetetlen elemét, a szentség utáni vágyat, a szentben megnyilvánuló ön- és világmegismerést próbálja kiiktati, ez a törekvés pedig, mint minden természetellenes 77

10 szándék, óhatatlanul torzulásokat okoz úgy a társadalom működésében, mint az egyéni életsík felületén. Azon emberi közösségek, amelyek a 21. században is megőrizték a Nyugat divatja szerint lesajnálandó szakrális mentalitást, nem meglepő módon mentesek maradtak a saját hagyományaikat elpusztító, fejlett ipari társadalmakat jellegzetesen sújtó kórtünetektől (öngyilkosságok lélekszámhoz képesti magas számaránya, alkoholizmus, fiatalkori drogfogyasztás, nihilizmus, depresszió, egyéni pszichózisok stb.). Elmaradottnak, szegénynek mondott hagyományőrző országok lakóival beszélgetve több esetben hallottam azt a megállapítást, hogy végtelenül sajnálják a nyugati (európai) embert. Nos, a diagnózis valóban hátborzongató, hiszen fejlettnek" európainak", felvilágosodottnak" nevezett világképünk tarthatatlanságát tárja elénk... Az embert körülvevő világ megismerésével kapcsolatban további mélyreható különbségeket emelhetünk ki a mítoszteremtő és a varázstalanított létmódok felfogása között. A modern ember számára a megismerés egyenlő a racionális (ésszerű) és empirikus (érzéki) eszközökkel való információszerzéssel. Ha tehát a ma embere tudni szeretne valamit egy dologról, akkor vagy gondolkodik róla, vagy megérinti, kézbe veszi, megvizsgálja, megszagolja, tehát érzékei segítségével kísérli meg mivoltát kideríteni, tulajdonságait megismerni. Az ősi korok embere számára a világ megismerése önmaga rejtett dimenzióinak feltárásával, titkos ösvények végigjárásával, az Aranykorban jól ismert, a történeti korokban már nehezen elérhető valóságok megközelítésével - azaz beavatással! - volt azonos. Beavatás volt az ábécé elsajátítása, egy szobor kifaragása, vagy egy matematikai fejtörő megfejtése; őseink számára minden tanulási, megismerési és alkotási folyamat misztériumjelleget öltött. A modern ember szerint a kezemben tartott pohár víz bizonyosan létezik", mivel meg tudom fogni, szagolni, ízlelni, tapintani; ellenben például ízisz istennő bizonyosan nem létezik", hiszen vele nem tudom végigcselekedni ugyanezt. Egy ókori egyiptomi számára viszont éppen a víz érzékelhető természete teszi bizonytalanná annak létezését - inkább érzékeli létezőnek például a víz istenét-istennőj ét, mint magát az anyagot -, viszont ízisz érzékelhetetlen, megfoghatatlan mivoltából nemcsak nem következtet az istennő képzeletbeliségére", hanem ellenkezőleg, ezért tartja őt erősebben, biztosabban létezőnek. A modern felfogás szerint a mítosz hihetetlen, az archaikus felfogás szerint viszont sokkal hitelesebb, mint az embert körülvevő anyagi világ. Ebből adódik, hogy a mítoszok makacs hallgatásba burkolózva őrzik tovább titkaikat, ha mítoszt és valóságot" szétválasztva, előbbit a nem valóság" kategóriájába utalva közelítünk hozzájuk. A modern ember szélsőségesen egyénközpontú: számára inkább értelmezhető egy konkrét (történeti vagy kortárs) személy létezése, mondjuk VII. Ptolemaiosz Kleopátráé; az ősi korokban viszont az egyéni lét kérdése a szimbolikus lét árnyékában maradt - Kleopátra egyénisége helyett inkább a Királynő mint archetípus figuráját érzékelték. Eszerint egy konkrét királynő például annyiban volt szép, igaz és jó", amennyiben megfelelt a királynőszimbólum eszményképének. A Tarot bölcsessége például éppen ezt a sajátosságot, a szimbólumok elemi valóságteremtő 12

11 és -felidéző, mágikus erejét használja mind sorselemzés, mind tanítás és gyógyítás céljából. Ugyanennek a tételnek a következménye egyrészt, hogy az ősi műalkotások ritka kivételektől eltekintve anonimak (szerzőjük kiléte ismeretlen), másrészt hogy a háromdimenziós görög eszménytől eltérően a görögség előtti művészet még egyéniesítés nélkül, általánosítva, a szimbólumok beszélőképességére támaszkodva ábrázol. A modern ember szeme felcsillan, ha azt hallja, valamely mítosznak itt az anyagi síkon is van valóságalapja" - például ha a régészek feltárják Tróját, vagy megtalálni vélik Noé bárkájának gerendáit -, hiszen a megfoghatóság" az újkori gondolkodásmód szerint a hitelesség" alapvető ismérve. Az őskultúrák embere számára a mai tudományosság bizonyítékszomja" érthetetlen, sőt visszatetsző volna. Számára semmivel nem igazabb" az özönvíz története abban az esetben, ha az említett bárka darabjait megtalálják; és semmivel sem kevésbé igaz", ha az ominózus darabok éppenséggel soha nem kerülnek elő. A modern mítoszkutatók mítoszkutatás iránti buzgalmukban csupán egyetlen tényezőről, éppen a mitológia anyagfeletti, logikafeletti és történelemfeletti mivoltáról látszanak elfeledkezni. A mítoszoknak keletkezést", szerepet" funkciót" tulajdonító, a mítoszokat kétes valóságértékű, vagy bizonyításra szoruló történeti adalékokként kezelő álláspontnak ez az abszolút sebezhető Akhilleusz-sarka, amely miatt az egész materialista mítoszmegközelítési hozzáállás elvérzik, pláne, ha azt egy, a mítoszok komolyan vételére is hajlandó kutató lövi keresztül a kételkedés nyílvesszejével. Az Európa boldogabbik felén évtizedes hagyományokra visszatekintő, ideológiai befolyásoktól mentes (objektív) vallástörténet-kutatás az elmúlt esztendőkben 180 fokos módszertani váltás megtételére kényszerült, mivel a legújabb antropológiai, bölcselettörténeti és néprajztudományi eredmények fényében egyre tarthatatlanabbá vált az ősvallás-értelmezésekre addig mesterségesen ráerőltetett, anyagelvű kényszerzubbony: a villámlást rettegve figyelő, rettegése során istenekről fantáziáló ősember története és társaik. A fordulat azonban - mint minden jelentős ugrás az emberiség szellemtörténete során - fájdalmas következményekkel jár: tudományágak tűnnek el a süllyesztőben, olvadnak össze, vagy éppenséggel keletkeznek helyettük merőben újak, tudománytörténeti szent tehenek" válnak nevetségessé; dogmák roppannak, katedrák törnek, akadémiai császárok fejéről gurul messze a tabukból, tiltásokból, megkérdőjelezhetetlen igazságokból" összetákolt korona. A keletkezés és pusztulás világában ezek teljességgel természetes következmények; az élőlényekhez hasonlóan a történeti koroknak, a tudományos elméletrendszereknek is van születésük, ifjúkoruk, delelőjük, aggkoruk és haláluk. A kedvenc teóriájuk kivénhedéséről tudomást venni nem akaró, azokat végvonaglásukban is tűzzel-vassal (vérrel) védelmező, az új megközelítéseket inkvizítori lelkesedéssel üldöző tudósok a buddhista példázatban szereplő Gautamíhoz hasonlatosak: ez az asszony halott fiát karjaiban tartva kilincselt házról-házra, mindenhol orvosságért könyörögve, ha pedig valaki a gyermek eltemetését javasolta, haragosan támadt 13

12 az illetőre, azt sikoltva, hogy a fiú él! Tudd meg, Gautamí, ami keletkezik, az el is múlik," - hangzik erre Buddha bölcsessége, aminek hallatán az anya végre megnyugodva, a múlt konzerválásának hisztérikus szándékával felhagyva adja át szeretett gyermeke holttestét a tűznek. A Mester szavai képessé tették Gautamít arra, hogy hagyja elszállni az idő sólyomszárnyain azt, ami megbéklyózta lelki-szellemi továbbhaladását. Vajon az öszszehasonlító vallástörténet ma még forradalmian" ható felismerései képessé teszik-e a modern tudományt arra, hogy szabad szellemmel, derűs szívvel pillantson a gyászosnak egyáltalán nem mondható jövőbe ahelyett, hogy nagymúltú, ám végelgyengülésben kimúlt elméletek tetemeibe kapaszkodna görcsös ragaszkodással? Költői kérdés, egyelőre, amelyet nem mi, a dolce stil nuovo gyanakvással övezett szószólói fogunk megválaszolni, hanem maga a tudomány iránt érdeklődő laikus közönség. Ez a közönség érdektelenségével, közönyével bünteti a tudni vágyó emberrel és az önnön vizsgálati tárgyával való szerves kapcsolatot egyaránt elvesztett, elefántcsonttornyaiba zárkózott, hivatalos" tudományt. Már a jelenkori magyar lakosság tudomány iránti érdeklődését vizsgáló szociológusoknak is feltűnt, hogy az ezoterikus klubok előadásai sokkal nagyobb hallgatói létszámmal és mérhetetlenül élénkebb dialógusnívóval működnek, mint a nyilvános akadémiai megszólalások. Az érdeklődők egész egyszerűen oda mennek, ahol valami újat, valami mást kapnak utolsókat rúgó elméletek kétségbeesett életre injekciózni próbálása és a tudománytalan" teóriák elleni, több félelmet, mint magabiztosságot eláruló dühös kirohanások helyett. Bojkottpolitika, de hatásos... Ne csodálkozzunk hát, ha hazánkban olyan a mítoszkutatás helyzete, mint Mohamed koporsójáé: önálló vallástörténeti tanszék és kutatóintézet hiányában szakágunk irodalommal, történelemmel, művészettel, vagy néprajzzal foglalkozó intézményekre kénytelen rászívnia magát, mint kőrisre a fagyöngy. Hasonló a vallástörténész pozíciója: ha belül akar maradni a hivatalos vallástudomány" soványka, ám annál hűvösebb körén, a ne szólj szám, nem fáj fejem" filozófiáját kényszerül alkalmazni; ha viszont még hisz afféle tündérmesékbe illő dolgok létezésében, mint igazság", következetesség" bátorság", vagy a tudomány szabadsága" akkor tapasztalnia kell, hogy az ezoterikus-spirituális érdeklődésű közönség sokkal-sokkal befogadóbb, érettebb és érdeklődőbb elmével közelíti meg a mitológiát, mint az állítólagosán tudományos körök. Ha az Olvasó most mosolyog, úgy igaza van. A vallástörténész is mosolyog ilyenkor, ha pedig elég elkötelezett, akkor keserűség nélkül, és legfeljebb egy-egy álmatlan éjszakáján ötlik elméjébe a szabad mítoszkutatás 20. századi prófétája, Mircea Eliade figyelmeztetése:...ha a vallástörténészek félénksége megmarad, hivatásunk, a mítoszkutatás megszűnik önálló tudományként létezni.." A ma már művei képében minden nagyobb könyvesboltban jelenlévő, ám hivatalos körökben még mindig fejcsóválást érdemlő, tudománytörténeti rosszcsontnak" tartott nagy mitológus másik elgondolkodtató látomása pedig így hangzik: Hamarosan elérkezik az idő, amikor a vallástörténet-tudomány az emberiség spirituális újjá- 14

13 születésének, egy modernkori új humanizmus megjelenésének, egy világméretű új Reneszánsz megszületésének kulcsa és inspirálója lesz..!' 1 Az Eliade által leírt Vízöntő-kori ébredést követően a fent ismertetett vallástudományi alapfogalomrendszer valószínűleg a következő módon fog kinézni: mítosz = a szellemvilágból származó valóságelemekre (ideákra) irányuló képek, jelképek és kódok rendszere; mitológia = szellemi síkon végbemenő jelenségek leíró vagy elbeszélő gondolatfolyamatba öntött összefüggő láncolata; kultusz = az isteni és emberi között valaha meglévő azonosság visszaállítására, az Aranykor felidézésére irányuló megnyilvánulás; vallás = az ember eredendő törekvése a szent élményének folyamatos megtapasztalására, az őseredeti boldogság, az istenélmény újramegtalálására. Könyvünk megjelentetésével az ismeretterjesztésen kívül éppen ezt az új humanizmust, az általunk aranykor-forradalomnak nevezett globális világnézeti irányváltás előkészítését kívánjuk szolgálni. Hálásak lehetünk az Erőknek, amiért éppen a jelenkor itt és most"-jában tölthetjük napjainkat, hiszen egy világkorszakváltás - ráadásul éppen egy Vaskor-Aranykor átmenet - szellemi tanúiként létezni bizony nem mindennapi lehetőség! E megismételhetetlen kaland átéléséhez azonban meg kell értenünk, hogy a mitológia elsősorban nem a tudományos katedrákra tartozó kutatási terület, hanem az emberiség közös szellemi erőtényezője, hiszen a mitológia alapvető, a modern tudomány által még fel nem ismert bölcsességeket tárol az Univerzumról, annak felépítéséről, bolygónk évmilliárdos történelméről, az ember fizikális és anyagfeletti szervrendszereiről, élőlénytársainkról és önmagunkról, a mitológia az ezotéria alapvetően fontos segédtudománya" az ezoterikus megvalósítási irányzatok (jóga, tantra, védánta, Tarot, Grál-misztika, asztrozófia, teozófia, antropozófia, rózsakeresztesség, reiki, harcművészetek stb.) forrása, éppen ezért ismerete mellőzhetetlen minden spirituális ösvényen haladó élőlény vagy közösség számára, a mitológia olyan, példaértékű történeteket tartalmazhat, amelyek segíthetnek bennünket életutunk kisebb-nagyobb feladatai megoldásában, kérdéseink megválaszolásában, létküldetésünk és sorsunk tudatosításában, a mítoszhősök - vagyis az istenek és istennők még arra is képesek, hogy közvetlen tanítómestereinkké, pszichológusainkká és barátainkká váljanak. Kevesen gondolnák, ám a mitológia közvetlen gyakorlati - önismereti és terápiás - jelleggel is bevethető" a jelenkor embere általános lelki-szellemi teljessége érdekében; gondolunk itt a Magyarországon e sorok írója által vezetett mitológiai csakrameditációkra, illetve a mítoszterápia és mitikus szimbólumterápia módszertanára és gyakorlati eredményeire. A könyvünk címében szereplő Aranykor világszerte elterjedt, ősi jelkép. A hagyományok szerint valaha, Földünk ifjúkorában az élet csírája fény formájában 15

14 érkezett bolygónkra a Kozmosz ismeretlen méhéből, hogy itt lények és létformák sokaságának legyen kútforrása. Úgy tartják, az embert közvetlenül a Fényhazából származó erők (nevezzük őket akár isteneknek, akár angyaloknak) alkották meg egy Európától messze Nyugatra elterült, kontinens nagyságú paradicsomi szigeten, ahol fajtánk első nemzedékei egy boldog, halhatatlan, szeplőtelen létezésmódot élveztek számlálatlan időfeletti időkön át. Ez az ember teremtését közvetlenül követő világkorszak az Aranykor, melynek helyszínét, a tündérszép, ám egy világkatasztrófa során elveszített ősföldrészt a mítoszok számos néven emlegetik: Atlantisz, Avallon, Dilmun, Atzlán, Boldogok Szigete, Elízeum, Fehér Sziget, Tündérország, Boldog Birodalom, Aranyos Szegelet, Nyugathon. A Platón Kritiasz című művében szereplő, a mitikus Atlasz titán és gyermekei által uralt Atlantisz ily módon az Aranykor szimbóluma; a szigeten virágzó civilizációk pedig az emberi létállapot történelem előtti, mitikus-mágikus stádiumai. Magát Atlantiszt a mítoszok az Almák Szigetének is nevezik (az Avallon és az Elízeum fogalmak magyarra fordítva szó szerint ezt is jelentik). Az élet- és tudásalma az ezotériában a gömbszerű tökéletességet is megnyilvánítja, hiszen az Aranykor a gömbszerűség, a tökéletesség időszaka volt - azt is mondják, az Aranykorban még minden út egyenesnek bizonyult", azaz az élőlények és a szellemvilág között még állandó, közvetítőt nem igénylő, idő- és térfeletti kapcsolat állt fenn. Az Aranykor elmúlásakor elsüllyedt vagy elrejtőzött Atlantisz megtalálása hasonlót jelent, mint az egyszarvú szarva tövében növő karbunkuluskő birtoklása: a Tökéletes Tudás, a Minden Titkok Értése megvalósítását, tehát az ön- és világmegváltás, az ezotériában abszolúciómk nevezett állapot bekövetkeztét. A mi álláspontunk szerint a mitológia ismerete segít a küszöbön álló Aranykort megvalósító tudatállapot egyéni és emberiség szintű elérésében, így az önnön belső Atlantiszunk eléréséhez vezető átjárókapuvá válhat. A Tudást megtestesítő Szófia istennő nevében ajánljuk tehát ezt a reményeink szerint sok izgalmas vitát kiváltó könyvecskét azoknak, akik évezredek óta a Sziget megtalálásán munkálkodva szálltak és szállnak szembe minden idők tudománytörténeti inkvizítoraival: a szabad, senki és semmi által nem béklyózható megismerés mártírjainak. Budapest, október

15 Ebben a könyvben mítoszokat, mégpedig tér, idő és kulturális közeg szempontjából egymástól akár jelentős távolságra eső emberi közösségek alkotta mítoszokat talál az Olvasó. Mitikus történetek, rítusok, hagyományok és szimbólumok leírásával számos, a tudományos ismeretterjesztés célját szolgáló közkedvelt munka foglalkozik, magyar és idegen nyelven egyaránt, ám ezek a vallástörténeti kézikönyvek tudományágunk szorosabban vett tárgyával - nevezetesen magukkal a mítoszokkal - rendszerint az alábbi szempontok valamelyike szerint bánnak: a legegyszerűbb módszernek megfelelően egyes könyvekben a mítoszok közvetlen elbeszélései találhatók; a szerkesztésre vállalkozó vallástörténész ilyenkor vagy a mítoszt tartalmazó klasszikus nyelvű szentirat szó szerinti fordítását közli, vagy pedig a mítosz eredeti szövegét a kortárs olvasó számára is érthető, elbeszélő jellegű olvasmánnyá, elbeszélő történetté vagy történetek füzérévé alakítja (az első módszerre példa a Vekerdy-féle 1965-ös Rámajána-kiadás, az utóbbira a Baktay Ervin feldolgozta, méltán közismert Mahábhárata-verzió lehet); más munkák ennél - tehát a puszta szövegkiadásnál, illetve a mítoszok irodalmiasításánál - mélyebbre hatolva a mitikus történetek valamely álláspont, elmélet, tézis szerinti értelmezésére is vállalkoznak (erre a legtökéletesebb precedens a kiváló brit mitológus, Róbert Graves teljes életműve lehet, többek között A görög mítoszok című kétkötetes írásával, illetve A héber mítoszokkal); vannak művek, amelyek egyetlen kultúrkör mitológiájának legismertebb mítoszait mutatják be értelmezési vállalkozással egybekötve, avagy anélkül (mint a Helikon, illetve a Kossuth Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetek, amelyek a monokulturális mivoltukat egyértelműsítő Germán és kelta mítoszok, Perzsa mitológia és hasonló címeket viselik); ismét más művek az olvasóval az összehasonlító módszertan eredményeit is megosztva a kulturális közegtől függetlenül azonos narratív, ikonográfiái vagy szimbolikus motívumok bemutatását is megkísérlik (e könyvtípus világviszony- 77

16 latban legnagyszerűbb példája Mircea Eliade Vallási hiedelmek és eszmék története című háromkötetes műve, amely, bár a történeti folyamatot követve, sőt kultúránként veszi sorra a mítoszokat, mégis elkerüli az egymástól elszigetelten történő bemutatás, illetve az evolucionista látásmód csapdáját); és végezetül vannak tipikusan szimbolológiai könyvek, amelyek egyetlen kép, jelkép vagy motívum globálisan előforduló megjelenési formáit, illetve a hozzá fűződő történeti, lelki és szertartásrendi képzeteket tárják fel (ilyen például Carl Gustav Jungnak A filozófusok fája, amely a fa, a Világtengely mitológiában és misztikában megnyilvánuló szimbólumának gazdag értelmezésén keresztül a jelkép metafizikai megfejtésének, felnyitásának" kísérletét is tartalmazza). Jelen könyv egyik fent említett sémát sem követi; ezek közül ugyanis némelyek kifejezetten a hagyománykutató vagy vallástörténész olvasók továbbléptetését célozzák (így Eliade háromkötetes remekműve), mi viszont ezúttal az abszolút nem szakmabeli, ám a nem anyagi világokból eredő információk számára befogadó Olvasót szeretnénk megszólítani. Az eddig megjelent mitológiai könyvek általában kultúránként mutatják be és beszélik el a mítoszokat. Az egyetemes mitológia kulturális közösségek szerinti felosztásának hátránya azonban egyfelől az, hogy az olvasókat egykultúrás" beállítottságra, egészen pontosan szellemi egyoldalúságra sarkallhatja (a csak indiai mítoszokat tartalmazó könyvek például a nem vallástörténész számára könnyen azt sugallhatják, hogy a reinkarnációban, a halál utáni újraszületésben való hit hindu sajátosság, pedig lélekvándorlásos mítoszok szép számmal akadnak az egyiptomi, a babiloni, a germán, a kelta és a kaukázusi mitológiában is), másfelől pedig az, hogy a mítoszokban megbúvó fontos jelképek értelmezését jelentősen megnehezíti (a Gilgames-történet bölcseleti mondanivalója sokkal érthetőbb, nyilvánvalóbb a Grál-legendakör ismeretében, mint anélkül). E sorok írójának többször volt alkalma megtapasztalni a magyarországi tudományos életben annyira jellemző agyon-analizáltság ( szakbarbárság") következményeit: például egy egyiptológus kollégám tökéletesen ismerte a Ré napisten születését elbeszélő egyiptomi lótuszmítoszt, ugyanakkor ennek a szanszkrit nyelvű Visnu Puránában található ikertestvérét" nem, amelyben pedig hajszálra pontosan ugyanazok a motívumok (ősdomb, lótusz, istengyermek) szerepelnek, ugyanazon bölcseleti mondanivalóval, mint a fáraókori verzióban. (Szinte felesleges hozzátennem, hogy a legtöbb indológus természetesen úgy olvassa a Visnu Purána ominózus szövegrészét, hogy közben esze ágában sincs az elbeszélés egyiptomi párjának utánajárni). Valaki könnyedén rávághatná, hogy a megoldás a két, különböző kulturális területen jártas kolléga egymással való konzultálása lenne (ősdomb- és lótuszügyben), azonban ez az ötlet egyáltalán nem oszlatja köddé abbéli meggyőződésünket, hogy az egyes szűkebb területek szakértőin - indológusokon, egyiptológusokon, asszíriológusokon, görög filológiai szakembereken, régészeken és nyelvészeken - kívül igenis szükség lenne totális szellemtörténeti rálátással rendelkező polihisztor tudósokra, bölcsészek mellett pedig bölcsekre, még akkor is, ha 18

17 utóbbiak rejtélyes okoknál fogva az európai katedrákról ezredfordulónkra végleg kipusztulni látszanak. A mítoszokat alábecsülő és az Olvasót anyagelvű (materialista) tendenciák felé befolyásoló írói hozzáállások útvesztőit elkerülve nem marad más számunkra, mint a teljeskörű összehasonlító módszer következetes alkalmazása. Egyetlen, jól meghatározott célunk ugyanis az, hogy az érdeklődő közönség ne csak műveltségét emelő adatokat, vagy esztétikai gyönyörködtetését szolgáló tényezőket lásson a mítoszokban, hanem megtanulja érteni, érezni, becsülni, majd megfejteni, befogadni, s végül saját létküldetésére vonatkozóan megvalósítani azokat. Ennek jegyében és érdekében könyvünkben az alábbiak szerint végezzük el a mítoszok szerkezeti elrendezését: nem kultúránként ( sumer, egyiptomi, hettita, kánaáni, görög stb. mítoszok"), hanem alapmotívum és bölcseleti tartalom szerint csoportosítjuk a mitikus elbeszéléseket (teremtésmítoszok, aranykormítoszok, hősmítoszok, avatási mítoszok, eredetmagyarázó mítoszok, köldökmítoszok, Állatok Ura-mítoszok, meluzinmítoszok stb.); ebből adódik, hogy az egyes főcímek alatt térben, időben, kulturális közegben eltérő emberi közösségektől származó mítoszok is megtalálhatók (az Égi hitvesek földi szerelmei - a meluzinmítoszok" című fejezetben például egymás alatt szerepel egy, a Mahábhárata című indiai eposzból származó történet, egy izlandi legenda és egy magyar népmese); az elbeszélt mítoszokat értelmezés követi, amelyet jelen sorok írója mint René Guénon, Mircea Eliade és Hamvas Béla tanításait meggyőződésből követő mítoszkutató, mint pedig vallásfilozófus és misztikus kíván megvalósítani, szem előtt tartva azt a tényt, hogy bármennyire is sok" mítoszt ismerünk és fogunk itt bemutatni, végső célunk a sokaság" mögött húzódó Egyetlen, az információtömegen keresztül az örökkévaló Tudás (philosophia perennis) szemlélése; az értelmezés végén, mintegy összefoglalásképpen, az elbeszélt történetek szellemi-lelki tanításait tolmácsoljuk, szubjektíven, ám lehetőség szerint érzelgősségtől és elfogultságtól mentesen. Ezek a tanítások elsősorban tanulságok, konklúziók, melyek egyfelől a mítoszok gyakorlati életvezetési útmutató"-szerepét tárhatják fel, másrészt segíthetik a lelki-szellemi ösvények iránt érdeklődő Olvasó tájékozódását; a közérthetőség kedvéért néhol további kiegészítő magyarázatokat, megjegyzéseket fűztünk bizonyos fogalmakhoz, idegen eredetű kifejezésekhez, idézetekhez - ezeket a felső indexbe tett számmal jelzett hivatkozásokat a könyv végi Jegyzetekben találhatják. 19

18 Az emberi megismerés alapvető sajátossága az eredet felkutatásának, megtalálásának és újramegélésének olthatatlan vágya. Ha valamit meg akarsz érteni, akkor mindenekelőtt értened kell a szóban forgó dolog keletkezésének mibenlétét" - hangzik az európai bölcselet többszáz éves alapszabálya, és ennek megfelelően még a világi tudomány jelenkorában is tudósok ezrei foglalkoznak az irodalom, a nyelvek, a zene, a szerves élet, a növény- és állatfajok, vagy épp a csillagrendszerek eredetével, létrejöttének mikéntjével (görög szóval genezisével). A mítoszok világa az élő és élettelen dolgok eredetének kérdésén túl szenvedélyes érdeklődéssel foglalkozik a teljes létezés származásának kérdéskörével (görögül ez az ontogenezis, a léteredet-tan", amely elsősorban azt vizsgálja, hogyan született a nemlétezésből létezés, tehát honnan van maga a lét"). A lét eredetének vizsgálatán túl a mitológia jellegzetesen a következő, a modern fizika és csillagászat számára is alapvető fontosságú kérdésfeltevésekre ad választ a képek és szimbólumok nyelvét használva: A létezés és nemlétezés kettősségének megjelenése előtt mi volt az a közös gyökér, amely már tartalmazta mindkettejük csíráját? (Ennél a problémánál a mítoszok gyakran alkalmazzák az androgün Ősisten jelképét. Számos teremtésmítoszban a kettősségek előtti Teljességet egy kétnemű, a hím és a női princípiumot egyszerre önmagában foglaló Lény vagy Állapot jeleníti meg: ilyenkor a teremtés gyakran az Ősisten önnemzésével, az androgün Teljesség kettéhasadásával, vagy ikrek születésével megy végbe. A létrejött két fél - ikeristenek, iker-őselvek vagy ikervilágok - a teremtett világ ellentétpárokból való felépítését szimbolizálja.) Hogyan keletkezett a tér? Hogyan keletkezett az idő? (A mítoszok tanítása szerint a tér és az idő megjelenését egy téridőt, dimenziókat nélkülöző, alaktalan, minőségtelen, leírhatatlan Káosz uralma előzte meg, amelyet 20

19 leggyakrabban a víz, mint formátlannak érzékelt elem testesít meg Ősvízként, Ősóceánként, Őstengerként, vagy a velük azonos értékű, megfelelő istenfigura formájában. Az Ősvíz mozgékony, változékony, megfoghatatlan, nem tartalmaz irányokat vagy égtájakat, éppen ezért önmagában alkalmatlan a további világok megteremtésére. Szükséges tehát az Első Szilárd Pont létrehozása, amelyhez képest immár értelmet nyernek az irányok (fent, lent, jobbra, balra), az égtájak (észak, dél, kelet, nyugat), illetve az időbeli dimenziók (múlt, jelen, jövő). Ez az abszolút Kiindulópont, az Origó megalkotásának misztériuma. Számos mítosz drámai motívumokkal ábrázolja azt a folyamatot, amikor a teremtő istenség kétségbeesetten keresi a Káosz felületén az Első Szilárd Pont megalkotásának lehetőségét - a leghíresebb ezek közül a Kalevala elbeszélése Ukko istenről, aki kacsa alakjában helyet keres az Őstengeren, ahol leszállhatna és lerakhatná a világ alsóbb rendszereit magában rejtő tojását. A mitológiában az Első Szilárd Pontot gyakran a tenger mélyéről felhozott földdarab, az Ősdomb, vagy a Világfa szemlélteti; a mítoszokban rendszeresen megjelenő Kert, melynek közepén a csodálatos Fa áll, valójában a teremtett Mindenség egészét reprezentálja.) Melyek azok a folyamatok, amelyek előrevetítik a teremtett világ majdani megsemmisülését, azaz visszatérését a teremtés előtti (kaotikus) állapotba? Melyek azok az erők, amelyek a rendezett világ szerkezetét, működését és fennállását veszélyeztetik? (Ez a kérdéskör tulajdonképpen az istenharcokról szóló fejezet mítoszainak értelmét magyarázza meg. Általános álláspont a mitológiában, hogy a teremtéssel a Káosz nem semmisül meg, hanem mintegy a létrejött dolgok színfala mögé húzódik, várva azt a sérülékeny" pillanatot, amikor újra kifejtheti áldatlan hatását. Vannak mítoszok, amelyekben a teremtés voltaképpen az androgün, nemnélküli, minőségnélküli állapotot szemléltető Ősisten(pár) szétválasztása, nemekre, minőségekre való szétdarabolása; ez a történet síkján általában úgy jelenik meg, hogy egy ölelkező istenpárt egy harmadik istenség elválaszt egymástól, megteremtve hím és nőstény, fent és lent önjogú különállását, tehát magát a Rendet. Ám a szétválasztott pár sóvárogva várja önnön újraegyesülését, amely viszont a teremtett világ pusztulásával egyenértékű. Az archaikus kultúrák emberei rettegtek az olyan napoktól, óráktól, alkalmaktól, amikor a Mindenségre kényszerített Rend megsérülhet, ezáltal a Káosz újra előbújhat"; látni fogjuk, hogy az ilyen pillanatokra a hasonlósági mágián alapuló rítusok, szertartások megdöbbentően gazdag arzenálját tartották fenn. Más mítoszokban viszont az istenek által megalkotott világot a Káosz régi uralmát képviselő ellenséges lények - például démonok egy csoportja - azonnal megtámadják, azzal a céllal, hogy azt a teremtést megelőző stádiumba rántsák vissza: az istenháború az istenek részéről ilyenkor tehát a Rend fenntartásáért, illetve a Káosz erőinek visszaszorításáért folyik.) 21

20 GYERMEK A LÓTUSZ KELYHÉBEN - az egyiptomi (heliopoliszi) teremtésmítosz Kezdetben nem volt más, mint a nemeket, alakokat, irányokat kaotikus összeviszszaságban tartalmazó Ősóceán, a Nun, amelyet az egyiptomiak női mellekkel rendelkező szakállas férfiisten (androgün, tehát kétnemű lény) képében ábrázoltak. A Nun sötét, fortyogó, hullámokat vető végtelenségében borította be a teremtés előtti állapot teljességét, mígnem ismeretlen méhében titokzatos folyamat vette kezdetét, és az óceánból kiemelkedett az Első Domb, a Mindenség Közepe. A Domb adott teret a voltaképpeni teremtésnek, fáraókori nyelven a szép tepinek ( első alkalom"), amelynek során lótuszvirág csírája sarjadt felületén. A lótusz növekedni, majd bimbózni kezdett, a bimbó virággá serdült, amely érett szépségében pompázva kibontotta égnek emelt szirmát: és íme, a virág kelyhében ott ült a Napgyermek, azaz a később a Mindenséget uraló Ré napisten csecsemő képében. A gyermek a világra csodálkozva tágra nyitotta szemeit, amelyekből a Káosz minden sarkát nappali derűbe borító fényesség áradt szerteszét - ez volt az első Reggel, az immár nem sötét, nem ismeretlen Univerzum életének legelső pillanata. Születését követően Ré napisten kilépett a lótusz kelyhéből, felment a Domb közepén emelkedő, égig érő Benben-kőre, körülnézett, és látta, hogy egyedül van az Univerzumban. Ekkor vágyat érzett, kezével megérintette szívét és gyermekek fakadtak testéből: Su, a levegő istene és Tefnut, a pára istennője. Az isteni fivér és nővér szerelemben forrottak eggyé, és létükből újabb isten-testvérpár származott: Geb, a Föld istene és Nut, az Égbolt istenasszonya. Geb és Nut szintén szerették egymást, olyannyira, hogy állandóan ölelkeztek, ám ez nem egyezett az ősisten Ré terveivel, aki maga kívánta benépesíteni a Mindenséget élőlények sokaságával. Ezért Su megragadta lányát, Nut istennőt, és felemelte őt a Világ felső boltozatához úgy, hogy talpai a keleti, kezei pedig a nyugati horizontot támasztották. Amikor az istennőt szédülés fogta el, Su úgy döntött, örökre tartani fogja leánya testét, Ré pedig csillagokkal és csillagképekkel borította be az Égbolttá vált istenleány éjfekete ruháját. Azóta Ré napisten hajnalonta, mint Napgyermek felhág a Benben-kőre, a Világ Közepére, majd onnan indul el nappali bárkáján az ég legmagasabb pontja felé. Délben a zenitre ér, ahol Ré-Harakhtivá, aranyló ragyogású, élete delén lévő, erős férfivá válik. A bárka délután Nyugat felé halad, s ha elérte a horizontot, Ré mint Atum jelenik meg, botra támaszkodó, ősz öregemberként. A Napisten éjjel az Alvilágot, a holtak birodalmát világítja meg, enyhet és ragyogást hozva ezzel a lelkek millióinak. Ré éjszakai bárkája az alvilági Níluson halad; a vizet pedig minden éjjel ki akarja szívni a hajó elől Apóphisz, a gonosz kígyó, hogy másnap ne kelhessen fel a nap az élők világában, s örök legyen a sötétség. Ám a nagyerejű Széth isten, Geb fia, ott áll a bárka orrában, és lándzsájával minden éjjel ledöfi a szörnyeteget. Geb és Nut ölelkezéséből származott Ozirisz, Izisz, Széth és Neftisz, a legszebb, legismertebb egyiptomi mítosz hősei, akik egyben az óegyiptomi avatási rítusok legfontosabb szimbolikus alakjaivá váltak. 22

21 A HINDU VALLÁS TEREMTÉSMÍTOSZA (India, Visnu Purána) A Mindenség megalkotása előtt az Okozati Óceán kezdetet, véget, irányt és dimenziót nem ismerő felületén ringatózott Ánanta ( végtelen") kígyó összetekeredett gyűrűin nyugodva Visnu isten, a Mindenség jótevője, egy sem nem álomszerű, sem nem ébrenléti tudatállapotban (jóga-nidra). Az Óceán habjai közül kiemelkedett köldöke, amelyből a teremtés első mozzanataként gyönyörű lótuszvirág sarjadt elő. A lótusz kibontotta kelyhének szirmait, amelyek között ott ült a gyermek Brahma, a teremtő isten. Brahma körülnézett mind a négy irányba - így keletkezett négy arca -, és látta, hogy egyedül van. Ekkor meglátta a sötétségben lágyan derengő, hófehér lótuszvirágot, amelyből született. - Vajon honnan kerültem ide? - töprengett. - És hogy került ide ez a lótusz? Értelme ekkor megvilágosult, és megszólalt bensejében a válasz. Megértette, hogy léte a létezés egy magasabb forrásának eredménye. Áhítattal fordult oda Visnuhoz, Minden Létezés Ősokához: - Mit kell tennem, ó, Mindenség Ura? - Gyűjsd össze erőidet egyetlenegy pontba! - hangzott a válasz. Brahma ekkor gondolatait egyesítve egyetlen pontra koncentrált és elérte az összeszedettség legmagasabb fokát. Tudása határtalanná tágult, erői végtelenné lettek. Ekkor megosztotta az addig ismeretlen, vég nélküli teret, az Ákáshát, és megalkotta a Három Világot: a Földet, a Levegőeget és a Mennyboltot. Brahma azonban egyedül érezte magát és élő, létteli teremtmények után sóvárgott. Előhívott hát magából négy ős-szellemet és reájuk parancsolt: - Folytassátok, amit elkezdtem! Teremtsetek, alkossatok! A szellemek azonban nem kívántak teremteni, hanem visszavágytak lételőtti, mozdulatlan állapotukba. Brahma ekkor iszonyatos dühre lobbant. Szemei villámot lövelltek, homlokából tűz szikrázott elő, a tűz pedig fiúgyermekké alakult, az első istenséggé, aki panaszosan üvöltve, tombolva fordult apjához, a teremtő Brahmához: - Adjál nekem nevet és lakóhelyet! - Rúdra lesz a neved, azaz Bömbölő - válaszolta Brahma, - mert születésed után rögvest bömböltél, ordítottál. Lakóhelyed pedig minden létező dolog lesz, mert te vagy az Életerő. Eredj, teremtsél, sokasodj és szaporodj! Rúdra szaporodni kezdett, ám olyan lények áradtak ki belőle, amelyek olyanok voltak, mint ő: szilajok, féktelenek és vadak, így pusztulással fenyegették a világot. Ekkor Brahma így beszélt Rudrához: - Hagyd abba az efféle teremtést! Szállj magadba, összpontosíts egyetlen célra, akkor majd megérted önmagad és a teremtés igazi lényegét. Rúdra így is tett. Világkorszakok millióin keresztül csak vezekelt, egyetlen célra összpontosítva, míg végül eljutott a létezés gyökerének megismeréséig. A szellem igába hajtását, a gondolatok összeszedését mind a mai napig igázásnak, azaz jógának nevezik - ettől kezdve Rúdra lett a jóga ura, akit immár nemcsak Bömbölőnek, hanem Jóindulatúnak, Sivának is szólítottak. Feladata az lett, hogy pusztító 23

22 energiáit a létkörforgás (szamszára) szolgálatába állítsa, és a Mindenséget szilaj táncával oldja vissza a lét gyökereihez minden világkorszak végén. így állt fel az Univerzum és az azt fenntartó isteni Hármasság: a teremtő Brahma, a világfenntartó Visnu és a pusztító Siva. Brahma végül kettéválasztotta önmagát és létrehozta az Őspárt, Szvajambhut és asszonyát, a százalakú Satarúpát. Az ő ölelkezésükből származik minden: az ősbölcsek, a dévák, a daitják, a dánavák, illetve a világ további létmódjai, egészen az emberekig. Magyarázat Megdöbbentő a hasonlóság e két, térben és időben egymástól távol eső kultúra (az egyiptomi és az óind) által ránk hagyományozott mítosz között, mind a motívumok, mind a bölcseleti mondanivaló tekintetében. A teremtés előtti Káoszt, az okok, irányok, létmódok és minőségek eredőjét mindkét történetben víz, mégpedig végtelennek ábrázolt ősóceán szemlélteti. Nun androgün mivolta egyértelműsíti a sugallni kívánt tanítást: az ellentétpárokat (férfi-nő, száraz-nedves, tűz-víz, jó-rossz, meleg-hideg, fent-lent stb.) tartalmazó világ megjelenése előtt volt egy állapot, amely még nem ismerte a kettősségeket, hiszen minden később megjelenő dolgot önmagába sűrítve, differenciálatlan, egységes egészként hordozott. Az óind mítoszban ugyanezen információt Visnu fejtámasz-kígyója, Ánanta neve szemlélteti, akinek alakja az európai és a közel-keleti mítoszanyagban is visszaköszön (gondoljunk az idő véghetetlenségét jelképező egyiptomi ureuszkígyóra, a germán mitológia világot körülérő Mitgard-kígyójára, a héber hagyományban megjelenő, testével a zenitet átölelő Leviatánra, vagy az ophita gnosztikusok Uroborosz-kígyó szimbólumára). Az ellentéteket egységben tömörítő lételőtti stádiumot érzékelteti Visnu sem nem álom, sem nem ébrenlét jellegű tudatállapota is (más mítoszokban a teremtő isten önkívületben vizionál, esetleg elragadtatottan táncol vagy énekel, hiszen a Mindenség megalkotása önmagában véve is sámánnak való, profán tudati helyzetben végrehajthatatlan feladat). A modern, hivatalos természettudomány által képviselt elmélet, amely szerint az őslevesnek" nevezett biokémiai anyagkoncentrátumból származnak a szerves élet építőkövei, tökéletesen összecseng a mitológia tanításával, amely a földi élőlények bölcsejének a vizet tartotta. A misztika szerint a magzatvíz voltaképpen az egykori Ősóceán analóg megnyilvánulási formája, ily módon minden édesanya méhe az Univerzum teremtés előtti éjszakájával (a Káosszal), az abban fejlődő magzat pedig a létrejövő Világmindenséggel azonos. Az archaikus gondolkodásban azonban az analógiák oda-vissza működőképesek, tehát ha a gyermek egyenlő a Kozmosszal, akkor a Kozmosz is egyenlő Gyermekkel (Világgyermek, Fénycsecsemő, Napmagzat), aki téridőfizikai pontossággal az Első Szilárd Ponton jelenik meg. Az újszülötteket, a gyermekeket minden ősi tanításrendszer az újonnan létesült, ifjú és bűntelen Univerzum képmásainak tartotta. Mindkét fenti mítosz a domb-köldök" 24

23 jelképet használja az Első Szilárd Pont megjelenítéséhez - az egyiptomiban ez az Ősdomb, az indiaiban Visnu isten hasa, illetve köldöke. Az Ősdombbal azonosított Világköldök az egyetemes misztika közismert allegóriája (az ilyen, a teremtés kiindulópontját jelentő köldökfétist omphalosznak nevezzük). A régiek úgy tekintettek a köldökre, mint az emberi test abszolút spirituális középpontjára; a köldökcsakra pontosan ezért azonosul a Nappal, a bolygórendszerek misztikus középpontjával. A Csándóghja Upanisad szerint a világ úgy növekedett körülötte [az Első Szilárd Pont körül], mint a méhmagzat az anyja köldöke körül". Köldök alakú kultusztárgyat imádtak Pessinusban (Kis-Ázsia), a Nagy Sándor által is megtekintett sziwai (egyiptomi) Ammon-jósdában, illetve a régészettudomány tanúsága szerint az Apollón hatalomátvétele előtti, archaikus Delphoiban is. A virágszirmok közt kuporgó gyermek az egyetemes művészettörténet által jól ismert, népszerű, gyönyörű jelkép: a kehely ilyenkor természetesen az anyaméhet jelenti (a nő-virág azonosítás világszerte elterjedt szimbolikája szerint ábrázolják a klitoriszt Indiában is nyolcszirmú lótusznak, illetve visznek virágot mind a mai napig ajándékba a nőknek), a benne rejtőző istenke allegóriája pedig még a mesevilág képzeteit sem hagyta érintetlenül (gondoljunk itt Andersen bájos kis hősnője, a tulipán kelyhében nevelkedett Hüvelyk Panni figurájára). Fontos továbbá, hogy Ré és Brahma a két történetben egyértelműen ugyanazt, mégpedig a teremtést közvetlenül végrehajtó ősisten alakját jelenítik meg. Ré is, Brahma is gyermekistenek, csecsemő-héroszok, akik alapvető tulajdonságukként mindketten androgünök, éppen ezért lehetséges, hogy önnemzéssel teremtsenek. Mindkét isten egyszerre apja is, anyja is az Univerzumnak. Az indiai mítoszban jellegzetes, hogy Brahma teremtésének első, alakkal és névvel is rendelkező teremtménye éppen a Pusztítás (Rudra-Siva) 2 - ez fejlett dialektikus gondolkodásmódra (az ellentétek feszüléséből adódó erők ismeretére) enged következtetni. Szvajambhu és Satarúpa, az őspár megfeleltethető az egyiptomi mitológia őspárjai bármelyikének, közvetlen analógiái azonban a fenti mítosz tekintetében Su és Tefnut. Megalkotásuk azt az ezoterikus tant sugallja, amely szerint az osztatlanoszthatatlan Isten elsőként az ellentéteket (hím-nő, fent-lent, forró-hideg stb.) árasztja ki önmagából. Tanítás A létezés előtti állapot a Nem-Kettősség világa, amely sem nem lét, sem nem nemlét. Ennek leképeződése az elemek világában a víz, az élőlények fénytestén pedig a még nem aktivált (szunnyadó) Kundaliní. A teremtés az Első Szilárd Pont megszületésével azonos. Ennek jelképe a dolgok világában (és a mágiában) a Hegy, a Domb, az Oszlop, az emberi testen a köldök, a fénytesten a plexus solaris (köldökcsakra). A Dombon megjelenő Virág (lótusz, rózsa stb.) az Anyaméh, maga a Nagy Istennő, akit ízisznek, Istárnak, Aphroditénak, Boldogasszonynak hívnak, de millió más 25