Gunagriha. Sorsnavigátor. A tudatos sorsalakítás kézikönyve Gyakorlati spiritualitás. Gunagriha Sorsnavigátor

Átírás

1 Sorsnavigátor A tudatos sorsalakítás kézikönyve Gyakorlati spiritualitás Gunagriha Gunagriha Sorsnavigátor A tudatos sorsalakítás kézikönyve Gyakorlati spiritualitás Madal Bal, 2010 Második, átszerkesztett kiadás ISBN Minden szerzői jog fenntartva Utánnyomás csak a kiadó engedélyével Tartalom 1. A titok 7 2. Te vagy a varázsló 3. A belső erő Isteni életmód Önfegyelem Spiritualitás Amit eszel az vagy 8. Amit gondolsz azzá válsz 9. Amit érzel, azt magadhoz vonzód Materializmus A hit A spiritualitás mértékegysége 13. Emberi és isteni szeretet A mosoly Jövő nélkül 117

2 16. Az idő Élj a jelenben A szív és az értelem Szíviskola A gyakorlatokhoz Meditáció Utószó Nem fejezet Függelék Héthetes gyakorlatsor A titok 205 Egy végtelen és szerény lény vagyok. Nem is hiszed, hogy én vagyok. Ezen nem csodálkozom, mert Én sem hiszem, hogy én vagyok. Kicsi és nagy egyszerre vagyok, A naggyal a kicsiben lakok. Ha a nagyból kimegyek, csak kicsi vagyok. Ha a kicsiben maradok, a nagy is vagyok. Én csak én vagyok, vagy te is vagyok? A fejem ezt fel nem foghatja, Mert neki ez az ön-ellentmondása. Ti vagytok ti, vagy én is vagytok? Ez lenne hát a titok? Te vagy a varázsló

3 Képzelj el egy életet, ahol a sorsod forgatókönyvét te írod meg, ahol az történik veled, amit pozitívnak tartasz, amit te magad akarsz, ahol te magad alkotod, állítod össze az életed. Képzelj el egy életet, ahol az álmaid valósággá válnak, ahol nincs félelem, ahol a szeretet uralja egész lényedet, és így boldogságban, megtörhetetlen boldogságban élsz; ahol belső békéd kiteljesedése gyönyörrel tölti be léted, függetlenül más emberek magatartásától, mert nincsenek kétségeid, bizonytalanságaid, törhetetlen önbizalommal rendelkezel, hiszen te vagy a varázsló. Azt teszel, amit akarsz, egy varázsló képességével, erejével megteremtett meseéletet. És most nem virtuális életre gondolok, hanem a valós életre. Azt állítom, hogy te máris varázsló vagy, azt állítom, hogy most is mindnyájan egy olyan életet élünk, ahol mi magunk határozunk meg mindent, ami velünk történik, akkor is, ha mi magunk ezt nem tudjuk. Szomorú, hogy inkább rossz sorsot varázsolunk, ami még szomorúbb, hogy ez alól senki sem kivétel, te sem, bármennyire is azt hiszed, hogy a véletlen döntő tényezője létednek, vagy, hogy mások kovácsolják sorsodat. Az ember sajnos ezt nem látja; úgy képzeli, hogy az életét más emberek, és általa nem befolyásolható tényezők szabják meg. Ezért aztán fél a rossztól, majd a félelme által magához öleli a rosszat, és ha már sok rosszat élt át, akkor a jó létezésében is kételkedni kezd. Beletörődik, és elfogadja a "megváltoztathatatlant", mert az élet ilyen, és nincs benne semmi több, mármint több öröm. Realisták leszünk, amely állapot nem sokkal áll a pesszimizmus fölött. A tiszta realista ember logikus gondolkodásának foglya, és képtelen a hitre. A hit viszont nem racionális. Ezért a realista nem tud új világot teremteni, mert nem képes, illetve nem is akar álmodni, persze nagyobb hibákat sem követ el, de száraz és unalmas életet él saját kiszámított, megváltoztathatatlan materiális keretei között. Az idealista álmodik, és meg is valósíthatja álmát, ha elég erősen kapcsolódik hozzá. Az ember egyik legcsodálatosabb eszköze a fantáziája, amelyet sajnos nem nagyon veszünk figyelembe, és gyakran fölösleges dolognak, időpocsékolásnak tekintjük, pedig valójában értékelnünk és ápolnunk kellene. Ugyanis, ha képesek lennénk száz százalékban kontrollálni fantáziánkat, érzéseinket, és azt, hogy mit fogadunk be általuk, és mindent, amit megélünk ellenőrizni tudnánk, vagyis tudatosan élnénk, akkor a fantáziánk vízióvá válna, amellyel saját kényünk-kedvünk szerint tudatosan formálhatnánk világunkat. Most is ezt tesszük, most is valósággá válnak érzéseink, fantáziaképeink, persze csak úgy, amilyen formában most vannak: kaotikusan, válogatás nélkül, ellenőrzés nélkül, házasságot kötve a negatívval. így éljük belső szellemi világunkat, és emiatt természetesen külső életünket is, kaotikusan, válogatás nélkül, ellenőrzés nélkül, társulva a negatívval. Persze ennek nem örülünk, de nem is tudjuk, hogy mi magunk

4 vagyunk saját problémáink forrásai. Ezért aztán másokban keressük és véljük megtalálni az okot. Minden, amit teszünk ahogyan élünk, ahogy gondolkodunk és ahogyan érzünk megszabja sorsunkat, életünket, akkor is, ha tudatosan tesszük ezt, és akkor is, ha csak spontán élünk. És pontosan ez a baj; mert minden pillanatnyi hamisság, minden apró füllentés, minden, akár jó szándékkal megjátszott nem őszinte cselekedet végzetes barázdákat, ha ugyan nem szakadékokat vág sorsunk mezején, amelyeken egyszer majd elkerülhetetlenül át kell kelnünk. Ugyanakkor minden kételyünk és félelmünk a saját művünk, önmagunk által felállított akadályaink, amelyeket a magunk erejéből nem tudunk átlépni. Mi magunk szüljük őket. Ily módon saját csapdáinkba esünk bele. A külső és belső életünk együtt működnek; ha most rosszkedvem van, és ezért nem használok ki egy jó helyzetet vagy nem teszek meg valamit, mert depresszióm nem engedi, az befolyásolja további sorsomat, helyzetemet, negatívan befolyásolt helyzetem viszont belső állapotom ismételt rosszabbodásához vezet, és a kör bezárul. Mindebből arra következtetek, hogy én egy peches ember vagyok, akinek egyszerűen nem jönnek össze a dolgok. Átadom magam a rossz érzéseknek, és anélkül, hogy tudatosulna bennem, tönkreteszem saját sorsomat. Más szóval rossz forgatókönyvet írok magamnak. Ilyenkor persze az ember minden problémájára talál bűnbakot. Az ilyen talált bűnbakok iránti kritika, utálat vagy gyűlölet egész természetünket átformálja, és negatív vágányra tereli. Ezáltal mindenféle rossz dolognak megnyitom magam. Az életem keserű szenvedéssé alakíthatom. Vigaszképp elmondom: nincs olyan helyzet, ahonnan ne lenne visszaút, nincs reménytelen helyzet. Van egy amerikai mondás, mely szerint csak akkor vagy elveszve, ha koporsógyártással foglalkozol, és az emberek többé nem halnak meg. Egyébként mindent meg lehet oldani. De mint szabad akarattal rendelkező varázslók, választhatunk, hogy mit teszünk bele varázskalapunkba, hogy aztán azt megvalósítsuk az élet színpadán. Szabadon választhatunk, hogy milyen varázspálcát használunk, ez a döntés a miénk. Választhatunk szűk értelmünk ereje mint mások kritizálása, az elutasítás, vagy akár a gyűlölet, vagy tágas szívünk mindent befogadó toleráns részvét-szeretet ereje között. Minden ember mind a két varázspálcával rendelkezik. Te is. Varázslatunk eredménye ennek megfelelően alakul. Földi varázslói létünknek van egy kikerülhetetlen törvénye: a varázslás kényszere. Akár akarod, akár nem, akár tudsz róla, akár nem, mindenképpen rákényszerülsz a varázslásra, saját sorsod teremtésére. Pontosan ez a varázslási kényszer az, ami az embert előbb-utóbb a saját természete elleni harcra kényszeríti, illetve egy tudatosan ellenőrzött

5 életmódra. Ide akkor jut el az ember, amikor rájön arra, hogy az éppen folyamatban lévő tettei, gondolatai és érzései meghatározzák sorsát. Ez nem mindig vehető észre, mert a varázslás és az idő nem direkt szinkronban mennek. Általában az idő megkésve követi a "varázsigénket". Az emberekben ez nehezen válik tudatossá, bárha többnyire érezzük, hogy hogyan kellene élnünk, de mindenki számára nehéz az önmagával vívott harc. Ezért légy kedves, részvétteljes, megértő és szeretetreméltó minden emberi lénnyel! Egyiküknek sem könnyebb a sorsa, mint a tiéd, és mindenkinek le kell küzdenie saját korlátait, ha nem most, akkor később. A lelki fejlődést nem lehet kikerülni, csak az időt tudjuk húzni és ezáltal szenvedéseinket halmozhatjuk. A belső erő 1987-ben történt, hogy elkezdtem keresni a belső erőt. Tulajdonképpen nem is tudtam, hogy mi az, de éreztem, hogy nekem erre van szükségem. Akkoriban még hipnózissal is foglalkoztam, azért, hogy nagyon sikeres fogorvos legyek, és minden hipnóziskezelés után teljesen ki voltam készülve. Úgy éreztem, mintha kicsavartak volna, nem maradt bennem semmi belső tartás, semmi erő. Ezért gondoltam, hogy nekem belülről hiányzik az erő, tehát belső erőre van szükségem. A hipnózis egyébként jól ment volna, csak ez a belső gyengeség volt, ami végül visszatartott attól, hogy nagy hírnévnek örvendő milliomos legyek. Tehát nekem sürgősen belső erőre volt szükségem, mert az életem értelmére, vagyis pénzre ment a dolog, így elkezdtem a belső erő után kutatni. Többször is eljártam ezoterikus könyvesboltba, hogy a belső erővel kapcsolatos információkat találjak. Viszont egy szót sem találtam róla! Ilyen könyv nem létezett, úgy látszik, addig még nem írtak erről, de még csak más könyvben sem találtam utalást a belső erőre, hogy mi is lehet az tulajdonképpen, amit keresek. Mi is az az erő, vagy képesség, mely segítségével egy ember mindent kibír, illetve elbír, mindegy, hogy milyen pszichikai megterhelésnek teszik ki? Mi is az az erő, amely mindig jókedvet és belső egyensúlyt képes adni? Hát nem egy belső erő, amely minket belülről tesz erőssé? Az ember csak másodsorban anyagi lény, elsősorban lelki, aki önmagán belül él így mindenki a saját maga világát éli, de nem csak éli, hanem alkotja, formálja, és átalakítja életét, vagy jobbra, vagy rosszabbra. Erről sajnos az ember többnyire nem tud semmit, és azt képzeli, hogy minden az anyagon múlik.

6 Az ember tudatlanságában azt képzeli, hogy belső gazdagsága egyenes függvénye külső gazdagságának. Vagyis úgy gondolja, hogy beteljesülés utáni éhségét testi vagy anyagi dolgokkal meg lehet szüntetni. Evés, ivás, dohányzás, élvezeti cikkek fogyasztása, vagy a vagyon halmozása nem fog soha beteljesüléshez vezetni, mert az anyagi dolgok végesek, viszont az ember belső éhsége a végtelenség után sír. Rossz irányba keresve az ember kiég, tönkremegy. Akárhol figyelmesen körülnézel az élet mindig ezt igazolja. A belső gazdagság nem vásárolható meg pénzért ugyanúgy, mint ahogy belső erőt sem árusítanak a közértben, de még az ezoterikus boltban sem. Az életben azt látjuk, hogy a milliárdos alól ugyanúgy csúszik ki a talaj, mint a koldus alól. A nagy gazdasági válságok idején a gazdag ember talán gyakrabban vet véget életének, mint a szegény. Érdekes módon mintha a pénz általában a belső erő rovására menne, legalábbis egy idő után; persze itt is van kivétel. A sok pénz azonban nagyon sok ember belső értékeit megrontja, mert az anyagi gazdagsággal, és a vele járó hatalommal megnő az ember egója is, túlértékeli személye fontosságát, és a külvilággal alkotott egészséges harmóniáját túlburjánozza büszkesége és felsőbbrendűségi érzése. Nem mindenki érett a külső gazdagságra sem, ezt nagyon sok lottó milliomos példája jól mutatja. Mindezeket összevetve igaz a mondás, hogy a pénz nem boldogít, esetleg néha megnyugtat, bárha a pénz hiánya sem tett még senkit boldoggá. Persze így nézve a szegénység sem erény, ami után törekedni, vagy amit elfogadni kellene. Belső erejüket tekintve az emberek között érthetetlenül hatalmas különbségek vannak. Képzelj el egy testileg gyenge kis asszonyt, aki már a második gyermekét temette el, és mégsem omlik Össze; aki még mindig tud mosolyogni, és megvan hozzá a képessége, mondjuk úgy: belső ereje, hogy keserű sorsa ellenére méltó módon élje az életét. Azután képzelj el egy nagy, erős férfit, akit megcsal a felesége, ezért megöli őt, azután öngyilkos lesz. Ehhez hasonló dolgokat naponta látunk. Vagy például van, aki nem tudja elfelejteni gyermekkori lelki traumáját, egész életében szenved tőle, és tönkreteszi saját és társai sorsát is, míg ott van a sorstársa, aki tudja, hogy megtörtént vele a dolog, de képes elhatárolni magát az eseménytől, nem az szabja meg életét, és még csak nem is zavarja őt. És mi más határozná meg a csodaszámba menő gyógyulásokat, ha nem a belső erő? Mi köze van ezeknek az anyagi és élettani törvényekhez? Tényleg csak szerencse kérdése, hogy valaki meggyógyul a halálos betegségből, amelybe ezer sorstársa belehal? Valahol kell lennie valaminek, egy ezt meghatározó törvénynek. Egy ismerősöm mesélte az USA-ban a nagyapjáról, hogy megbetegedett. Az orvos közölte a szomorú diagnózist: rákot állapítottak

7 meg nála. Felvázolta a lehetséges kezeléseket is. "Doktor úr, sajnálom, de nekem nincs időm rákosnak lenni.", mondta az öregúr, faképnél hagyva a doktort. Gondolom, hogy valami kevésbé időigényes kezelésnek szívesen alávetette volna magát, de az ismertetett gyógymódokra nem futotta az idejéből, majd kezelés nélkül is elmúlt a betegsége. Hasonló dolgokat nap mint nap tapasztalunk. nem zár ki semmifajta vallást, nem zár ki semmifajta vallást, De azt is nap mint nap érezzük önmagunkon, illetve önmagunkban, hogy belső erőnk ingadozik, hogy ha tragédiák nem is következnek be, mégis sokszor szomorúan járjuk életutunkat, anélkül hogy okunk lenne a bánatra. Néha elég a borús idő, egy emlék, egy eltört kedvenc bögre, egy ajtócsapódás, egy karcolás az autón, akármi, hogy elrontsa a napunkat. Vajon a belső erőnk elfogyott, vagy átfordult a negatív oldalra? Sokszor, ha valaki a környezetünkben rosszkedvű, átvesszük a hangulatát, vagy hagyjuk, hogy egy jogos vagy jogtalan kritika lehangoljon, ami mind belső gyengeségünket mutatja. Ezenkívül természetesen fizikai hogylétünk is megszabja belső erőnk készenléti állapotát. Gondoljunk csak arra, amikor náthásak vagyunk, hová, és milyen mértékben süllyed le kedélyállapotunk. Muszáj ennek így lennie? Vajon tényleg a környezetemnek kell meghatároznia, hogy vidám, boldog vagyok-e? Miért nem tudja az ember saját hangulatát irányítani? Hiszen ez olyasmi, ami csak ránk tartozik. Tulajdonképpen ebbe nem szólhatna bele senki, mégis kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Nagyon sérülékenyek vagyunk. Valóban környezetünknek, sorsunknak kiszolgáltatva kell élnünk? Ha az ember néhány év után képes élettársa elvesztését elfogadni, és ismét mosolyogni, teljes életet élni, akkor miért nem képes ugyanerre pár nap vagy hét után? Mi ez a belső erő, amely olykor fantasztikusan ellenáll, és győz, máskor pedig minden ellenállás nélkül hagyja legyűrni magát egy semmiség által? Azt látjuk nap mint nap, hogy a gyengeség emberi; igen, de az ellentéte, az erő is az. Erre is nap mint nap számtalan példát láthatunk. Ki dönti el, hogy milyen legyen a kedélyem? És miért nem én? Mi alapján dönti el a természet, hogy kinek mennyi jut ebből a bizonyos belső erőből? Tudjuk-e befolyásolni, és ha igen, mi által, hogy belsőleg is erősek legyünk? Lehet a belső izmokat is edzeni, mint a testünket, vagy ezt egyszerűen a véletlen dönti el? Vajon létezik egy belső rendszer, amellyel a belső gazdagságunkat igenis ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani? Vagy tényleg csak a szerencse, a pech és a káosznak kell életünket irányítani? Hol keressem a belső erőt, ha keresni akarom azt? Hogyan tanuljak meg boldognak lenni/ Miért kellene hagynom, hogy a negatív érzéshullámok megbénítsanak engem, ha vannak emberek, akik nem hagyják, hogy az enyémhez hasonló helyzetben ez történjen velük? Vannak, akiket

8 egyáltalán nem is önt el efféle negatív hullám az adott esetben. De miért nem? És engem miért? Ezek és ehhez hasonló kérdések vetődtek fel bennem, amikor a belső erőt kerestem. Aztán elkezdtem meditálni, vagyis visszavonulni a belső csendbe; kezdtem megváltozni, és ezáltal sok mindent megláttam. Saját magamat tanulmányozva, sok mindenre rájöttem, ami az emberben lezajlik, miközben a belső erőt szerettem volna valahogy megfogni, összefogni, megfogalmazni. Rájöttem, hogy a belső erő nem egyetlen fajta erő, amit önmagában birtokolni lehet. Úgy gondoltam, hogy a belső erő sok, belső értéket képviselő tulajdonság és képesség gyűjtőneve, mint ahogy a virágcsokrot is egy szóval fejezzük ki, pedig sok és sokféle virág alkothatja. Ez is igaz valahol, azonban a belső erőt nem lehet így csokorba fogni, sem részekre választani, mert a belső erő önmagában egy hatalom. Ha valakiben belső erőt érzékelünk, akkor a belső hatalom jelenlétét látjuk benne. Egy hatalom, amelyet megidézhetünk, és kényünk-kedvünk szerint meg is tarthatunk magunknak, sőt szolgánkká tehetjük, ha nincsenek belső gyenge pontjaink, amelyek sajnos a legtöbbünkben ilyen-olyan formában megvannak. Ezeknél a gyenge pontoknál a belső erő elakad, vagy megszűnik, vagy éppen átfordul a negatív oldalra. A belső hatalom nem akar gyengeségekkel együtt létezni, ezért ha jelen is volt, visszavonul. Ilyen gyenge pontok lehetnek a gondolkodásunkban, az érzéseinkben, nem is beszélve számtalan vágyunk gyengítő szerepéről. Íme egy gyakorlat, amelyet, mint a többieket is a Mesteremtől tanultam. Ha padlón vagy Egy napon, amikor padlón vagy, ahogy mondani szoktak, vagy egyszerűen rossz napod van, kezdd el a mosolyodat erőltetni és ismételd állandóan: boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, egy igazán boldog napot élvezek. Hálás vagyok azért, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok... Akkor elképzeled, és megidézed, hogy milyen érzés, amikor boldog vagy. Idézz fel egy napot, eseményt életedből, amikor igazán boldog voltál, kapaszkodj abba, és ismételd azt, ami most nincs. Boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok... Eközben mosolyognod kell, akkor is ha sírsz közben! Tudom, hogy most sokat követelek, tudom, hogy nem könnyű ezt megtenni, amikor az egész tudatodat átadtad a rossznak, kifeküdtél áldozatnak, mint a kecskebéka az úthenger elé, és teljesen értelmetlennek tartod, hogy felállj, legszívesebben csak a halál gondolatával foglalkoznál.

9 De pontosan ezt az átadást a rossz iránt kell megállítanod. Ez egyedül csak tőled függ, senki mástól. Hidd el nekem! "Betegséged" ápolása nem segít helyzeteden, nem változtat meg sem embert, sem folyamatot az életedben. Egyedül te hagyod magad esni, senki más. Ebben a "padlón vagyok" állapotban nagyon sok az önsanyargatás, önsajnálat, ami viszont csak az ego tulajdonsága, nem az igazi lényedé. Valójában nem te, az igazi én ítéled magad önkéntes fogságra. Ezt lényednek csak az ego része, az értelmed által megformált éned teszi veled. Tehát igenis lehet tenni ellene, és ha nem is hiszel benne, akkor is tedd meg, csak próbaképpen. Ha kitartóan megteszed, akkor rájössz, hogy a belső erő mindenkori partnered, és elválaszthatatlanul rendelkezésedre áll, ha társulsz vele. Rájössz, hogy nem kell önként hátat fordítanod neki. Nem kell a kárhozatba taszítanod önmagad! Nem kell elfogadnod az önsanyargatást! Nem kell így gondolkodnod: Hát akkor csak azért is legyen rosszabb és rosszabb, majd ha meghalok, meglátja a világ, hogy pótolhatatlan vagyok. Helytelen, a világ nélküled is megvolt egy pár évtizeddel ezelőtt, és ugyanúgy nélkülözni is tud majd egy pár évtized múlva. A világban csak a magad boldogságáért vagy, semmi másért. Hidd el nekem! Ha nagyon határozott vagy, és tényleg gyors sikert akarsz, akkor ki kell nevetned énednek azt a részét, amely ezen gondolatoknak adja magát. Figyeld csak meg, hogy működik, és milyen gyorsan. Úgy fog felállni a kis béka, mintha nem is lett volna szó az úthengerről. Isteni életmód Isten a világot tökéletesnek teremtette. A természet zsenialitása felülmúlhatatlan, és az ember a természet része. így az ember is, mint élőlény, zseniálisan tökéletes teremtmény, amely a természet szabta ideális feltételek között tökéletesen működik. Az ember a természet ereje által egészségesnek és boldognak teremtetett. Ha természetének, és a természetnek megfelelően élne, akkor mindig egészségesnek és boldognak kellene lennie, mert neki is, mint minden élőlénynek a Földön tudnia kellene, hogy számára mi a tökéletes tennivaló. De akkor mi a baj velünk? Miért vannak fizikai fájdalmaink? Miért vannak lelki problémáink? Elszakadtunk a természettől, elszakadtunk a Teremtőtől, vagyis elvesztettük kapcsolatunkat Istennel? Vagy lehet, hogy még meg sem teremtettük ezt a kapcsolatot? Lehet, hogy nem tudjuk Istent, a forrásunkat megfelelő szinten értékelni? Mindenképpen felmerül a kérdés: miről beszélek? Milyen Istenről van szó? Mit értek vagy mit nem értek azalatt, hogy Isten? Isten nem azonos

10 azzal, akit a templomokban keresünk, és akit a szertartásokban vélünk megtalálni. Istent nem is lehet a vallási dogmák szűk keretei közé bepréselni, és milyenségét pusztán az értelmünkre támaszkodva leírni. Persze meg megérteni sem lehetséges, mert ahhoz értelmünk túlságosan korlátozott. Isten nem lehet az a valaki sem, akitől félnünk kell, mert megbüntet bűneink miatt. Ha ebben hiszel, akkor legfeljebb a bűnben hiszel, de nem Istenben. Az sem Ő, aki tőlünk távol, valahol az égben van; akinek végtelen hatalma miatt koldusnak, alacsonyabb rendűnek, könnyen megsemmisíthető kukacnak kell éreznünk magunkat. Isten nem mumus, akit félelemkeltésre használva megalapozhatjuk, vagy megőrizhetjük emberi erkölcseinket. Istent a materializmus sem tagadhatja meg, mert akkor Önmagát tagadja meg. Istent nem tagadhatja meg az evolúcióelmélet sem, mert ismét csak önmagát tagadja meg. A materializmus, az evolúció nemcsak hogy megférnek Isten mellett, hanem valamiképpen ugyanazon dolog részei is. Isten végképp nem az, akinek a nevében ezreket és százezreket gyilkoltak és gyilkolnak meg, csak azért, hogy saját istenüket másokra erőltessék, vagy mások istene iránti gyűlöletüket kifejezzék. Isten nem is az, akit a különböző vallások maguknak kisajátítanak, áruba bocsátanak, egymást konkurálva túlkiabálják, mint a piaci kofák. Isten nem az, akiért vallásháborúkat lehet vívni, mert azáltal csak istentelenebbé válik az ember. Sri Aurobindo, a nagy jógi azt mondja: "Mennyi gyűlöletet és butaságot is képesek az emberek, elegánsan becsomagolva vallásnak nevezni." Meg kell különböztetnem Istent és a vallást, ezért egyáltalán nem az emberi értelem érdekeinek megfelelően megformált "Teremtőről" beszélek. Az emberek megszokták, legalábbis Európában, hogy ha az Isten szó elhangzik, akkor a vallás vagy az egyház fogalma társul hozzá. Ez azért van, mert az egyházak monopolizálták Istent, és sok országban még az állam is támogatja monopolhelyzetüket. Sokkal több vallásos állam létezik napjainkban, mint azt gondolnánk, még a világ nyugati felén is, annak ellenére, hogy az emberek többsége nem vallásgyakorló. Az állami hatalom, az állami erőszak szívesen társul vallásokkal, hogy hatalmát megerősítse. Ez alól Magyarország szerencsére kivétel. A modern értelemben vett vallásszabadság először a korabeli Magyarország területén valósult meg, pontosabban Erdélyben. De valójában mi is az Isteni? Az, ami tökéletes, aminél nem lehet jobb, egy "non plus ultra." Ezt értette az ember időtlen idők óta az Isten kifejezés alatt, és ezért kereste Istent az ősidők óta, mert az emberben erősen él a tökéletesség utáni vágy. Függetlenül attól, hogy az ember mit cselekszik, mit él át, jót-e vagy rosszat, mindig a tökéleteset próbálja megalkotni, arra törekszik, de ha nem is törekszik, mindenki arról álmodik. Ezen törekvése

11 miatt cseréli ki az ember a régit újra, függetlenül attól, hogy az jó-e még, vagy sem. Itt az ember az utóbbi időben átesett egy kicsit a ló túlsó oldalára, mert most már azt képzeli és éli is, hogy mindent meg is kell csinálnia, ami lehetséges. De mindent megtéve, ami lehetséges, az ember túlságosan kihasználja és felhasználja a Föld tartalékait, ezzel tönkretéve saját életterét. A tökéletességet az embernek nem csak a külső dolgokban, hanem saját természetében is keresnie és építenie kellene, ahhoz, hogy tökéletesség utáni álma beteljesüljön. Az ember tökéletesség utáni vágya nem függ a vallásától, de még csak istenhitétől sem. Mindenkinek keresnie kell azt, hiszen legtöbben érezzük, illetve tudjuk, hogy akár tudatos, akár nem tudatos tökéletlenségeink baklövéseink valódi forrásai. Figyeljük meg! Jóllehet az ateista tagadja Isten létét, de vágyik arra, hogy ó is tökéletes, vagyis isteni legyen, még abban is, hogy tökéletesen bizonyítja istentagadását. Az isteni törvények minden emberre érvényesek, ha törődik Istennel, ha nem. Mindegy, hogy valaki hisz vagy nem hisz Istenben, gyakorol-e valamilyen vallást, vagy sem, imádkozik, vagy sem; ha az illető tökéletessé akar válni, ha az életelve a jóság, és a jóságában próbálja nagyságát megvalósítani, akkor ő isteni életmódot él. Ez az ember már nem tartja helyesnek az elvet, hogy a cél szentesíti az eszközt. Önmagában azt utánozza, és úgy próbál élni, amit isteninek nevezünk, akkor is ha ő nem föltétlenül így fogalmaz vagy ebben hisz. így olyan fonák helyzettel is találkozhatunk, hogy egy istentagadó esetleg jobban szolgálja az Istenit, mint egy hívő, mondhatnám azt is, hogy istenibb, mert egyszerűen jobb. Isten pontosan úgy ott van az ateistában is, mint a hívőben, vagy bármiben. Isten a tökéletes tökéletesség, ami az egész világon mindenben megtalálható. Isten maga a természet. Isten maga az anyag, illetve az anyag mögötti, az anyagot összetartó energia. Ő az, aki összetartja az Univerzumot. Ő a transzcendentális valóság is. Isten így egyben a legkisebb és a legnagyobb a látható világon belül, és azon kívül is. Isten az atom és a galaxis, Isten a hangya és az elefánt. Isten nagysága nem csak azért felmérhetetlen, mert Ő a végtelen, hanem azért is, mert minden teremtményében, így a pici hangyában is a maga teljességében tökéletesen benne van, irányítja és átéli teljességében annak életét. Ez a "Minden", amit Istennek nevezünk a külső (fizikai) és belső (lelki) törvényekkel és szabályokkal tartja fenn a harmóniát Önmagában, a Mindenségben, a világűrben, a természetben és annak minden apró alkotóelemében, így bennünk, emberekben is. Egyik ilyen belénk táplált törvényszerűség például az is, amiről most beszéltem, a tökéletesség utáni törekvés, de persze nagyon sok ilyen törvény létezik. Természetesen bár a törvények itt vannak, azok azonnali betartása

12 nem feltétlenül kötelező, mert az egyik törvényszerűség épp az ember viszonylagos szabad akarata, amely értelmével együtt adatott neki. Tudniillik, a szabad akarat nélkül az értelem nem is lenne értelem. Hiszen attól értelem az értelem, hogy szabadon dönthet, jót is és rosszat is. A szabad akaratot azért nevezem viszonylagosnak, mert mégsem élhet az ember "míg világ a világ", az isteni törvényekkel ellentétben. Ennek előbb-utóbb olyan horderejű következményei lesznek az egyén életében, vagy a társadalomban, amelyek megváltoztatják az ember gondolkodását, ami után be fogja tartani a saját kárán megtanult, és számára fontossá vált isteni törvényt, akkor is ha ő azt nem isteni törvénynek ismeri fel. Lehet például, hogy az ember keserű tapasztalatai folytán egy kicsit szelídebb lesz, amit nem föltétlenül nevez isteninek, bárha az. A szabad akarat határai sokszor nagyon tágak, mivel mind Isten, mind az Ő türelme végtelen. Szabad akaratunk ellenére az isteni törvények keretében élünk, és azok határait megsértve sokszor szenvedünk. Sajnos mi, emberek soha, vagy csak ritka kivétellel tudunk a jó dolgokból tanulni. Ha az ember túl nagy jólétben, biztonságban él, akkor nem az isteni tulajdonságokat fejleszti magában, hanem az "önző én" tulajdonságait, mint a büszkeség, a felsőbbrendűség érzése, és így tovább. Leginkább az állatok világában látható, hogy az ott működő tökéletes összhang és rendszer csak a látható mögött rejlő aktív intelligenciával tartható fenn. Isten létére legkönnyebben az állatvilágában lehet bizonyságot találni, mert ott nincs értelem, amire rá lehetne fogni a megvalósuló folyamatokat. És mivel nincs értelem, nem zavarja össze a dolgokat, ehelyett csodálatos rendek és rendszerek valósulnak meg, mint például a méhek vagy a hangyák világában. Az ember erre nem figyel, mert gondolkozásában a természet az természetként, Isten pedig Istenként, egymástól elválasztva van jelen, illetve többnyire Istent valami elvontnak képzeli, mondhatnám természetellenesnek. A természet külső, látható és belső, láthatatlan, megszámlálhatatlan törvényei mind Isten szabályai, mint például a gravitáció, vagy az emberi lelkiismeret törvényszerűségei. Ha az ember vét ezen törvények ellen, szenvedést okoz magának. A fáról leugorva kezét vagy lábát töri, míg a gonosz cselekedettől, előbb vagy utóbb lelkileg, vagy akár fizikailag is szenvedni fog. Minél belsőbb síkon hat a törvény, illetve minél érzékenyebb síkon helyezkedik el a mentális vagy a pszichikai világban, annál nehezebben ismerhető fel az ember számára, hiszen hatásai nem azonnal érezhetőek, nem szemmel láthatóak, mint amikor csontja törik a gravitáció miatt. Azonban minél láthatatlanabb síkon szegjük meg az isteni törvényt, hatása annál erősebb, komplexebb. Ha a gravitáció erejének teszed ki magad, eltörik a lábad, majd begipszelik, idővel pedig meggyógyul, hogy újra futni tudj. Ha viszont nem őszinte

13 belső hozzáállással vagy mások iránti rossz indulattal építesz fel egy folyamatot az életedben, akkor ez egész sorsodra negatív hatással lesz, amitől akár életed végéig is szenvedhetsz. Vagy ha egy erős negatív energiával társulsz, például félelemmel vagy gyűlölettel élsz évtizedeket, ezek megbetegíthetnek, akár meg is ölhetnek. Ez valahol azt jelenti, hogy az az ember, aki leugrik a fáról, azért, hogy kipróbálja, vajon tud-e repülni, nem követ el olyan mértékű önkényes, buta baklövést, mint az, aki érdekből szerelmet vall, házasságot köt, vagy csalással lendíti fel üzletét. Egész biztos, hogy az utóbbi többet szenved, csak nem látja, mikor és hogyan rontotta el az életet, míg az előbbi számára minden nyilvánvaló, és a kórházi napok után túl is van a nehezén. Az isteni törvényszerűségeket felismerve és velük harmóniában élve az ember nagyon gyorsan pozitív változást tapasztalhat, akkor is ha még régi "varázslásainak" nem pozitív következményeivel kell élnie egy ideig. Itt egyaránt gondolok belső világunk, érzéseink békével telt harmóniájára és fizikai jólétünkre. A belsőt mindig követi a külső. A külső mindenben a belső megnyilvánulása. Saját élettörténetem élő bizonyítéka ennek. Az ember a belső világát érintő törvényszerűségeket részben már ősidők óta ismeri, és ősidők óta harcban áll önmagával, hogy betartsa-e ezeket a törvényeket, vagy sem. Ez tulajdonképpen a külső érdekek és a belső értékek közötti harc. Például az adott ígéret feladása egy előnyösebb anyagi helyzetért. Ez azért van, mert a materialista értelem csak kifele orientált és vak ahhoz, hogy belülről tudná látni az összefüggést a két dolog között. Ez a harc tépelődésként jelenik meg, ami annak a következménye, hogy az ember szabad akarata nem elég erős saját természetének megváltoztatásához. Vagyis nem tud nemet mondani a benne lakó kísértő erőknek. Tulajdonképpen erről a belső harcról szól az élet. Az élet nem a mulandó örömökért létezik, mélyebb értelme, illetve célja van. Aki ezt nem akarja figyelembe venni, ráfizet, mint a repülést gyakorló ember. A belső tépelődés egyébként ideális táptalaj a vallás számára, mert az ember úgy érzi, hogy saját felelősségét átruházhatja vallásának törvényeire, illetve képviselőire, akiktől viszont a lelkiismeret-furdalás alóli felmentést várja el. Persze az ember nem, vagy csak későn jön rá arra, hogy egy bizonyos vallási felekezethez való tartozás, amivel bizonyos mértékig lerója vallási kötelezettségeit, nem teszi őt istenibbé. Bárha lehet, hogy az ember átmenetileg boldogabb azzal, amit az a hit hoz magával, hogy valami jót tett. Az ember boldogsága azonban nem vallásában van elrejtve, hanem az emberre vonatkozó isteni törvényszerűségek betartásában. Vagyis az ember boldogsága saját önfegyelmének függvénye. Mivel Isten mindenben ott van mert hiszen teljes egészében Ő maga alkotja mindkét valóságot, az anyagit és a transzcendentálist is, ezért

14 játékába mindent és mindenkit belevon, törvényeit mindenen és mindenkin végrehajtja. Még rajtad is. Az ember elsősorban azért nem foglalkozik Istennel, mert nem látja, és elképzelni sem tudja Őt az anyagi világban. A transzcendentális világ pedig jobb esetben egy teljesen különálló, esetleg elképzelt túlvilágként jelenik meg számára. Ezért az ember nem is lát Istenben semmi előnyösét, sem az anyagi jólétével, sem pedig lelki boldogságával kapcsolatban. így marad inkább a kézzelfogható valóságnál, és az istenkép inkább egy nevelés eredményeként kialakuló, néha terhes kötelességeket magában hordozó vallásként van jelen, amelytől sokszor csak hagyománytiszteletből vagy félelemből nem válik meg. Csak akkor próbál az ember néha elképzelt Istenéhez fordulni, ha nagy bajban van, és sürgősen csodára lenne szüksége. De lehet akkor venni az első úszóleckét, amikor már itt az árvíz? A másik dolog, amiért az ember istenhite elvész, vagy ki sem alakul, azért van, mert az ember saját gondolati elvárasai szerint állítja fel istenképét. Van a rossz és van a jó. Hányszor halljuk, hogy ha létezne egy irgalmas Isten, nem engedné, hogy ez és ez a dolog megtörténjen. A logikus értelmezés szerint egy Isten által szabályozott életben nem lehetne szenvedés, mert Isten a jó, az ördög a rossz, és ha Isten az erősebb, akkor csak a jó létezhetne életünkben. Mindent elválasztunk és csak úgy tudunk látni. Az emberi értelem semmit nem lát a belső világból, nem ismeri a lélek világát, nem látja annak folytonosságát, nem látja az életeket áthidaló belső valóságot, és ezért nem látja az életeket áthidaló belső igazságot sem. Egyszeri életének tükrében nem láthatja, hogy a lélek, illetve a belső lény számára a testtől való leválás csak egy felvonás a végtelen hosszú életében. Az ember csak egy pillanatnyi jelenet szereplőit látja, és ennek következtében a forgatókönyv ezen kis részében csak tettest és áldozatot lát. Persze én nem vitatom, nem könnyű belátni vagy legalább beérezni az anyag vagy az idő mögé, és ezért az újjászületés elméletét is csak egy hitnek mondhatjuk. Nem könnyű a dolgok mélyére látni, vagy tapasztalatokat szerezni, de hányan próbálják meg? Elenyésző mennyiségű ember veszi a fáradtságot, hogy önmagába, saját belső világába nézzen. Belső spirituális tapasztalatok, konkrét belső érzések nélkül, vagyis belső vezetés nélkül egy erős istenhit a gyakorlatban sajnos nagyon sokszor félresiklik. A pusztán a dogmák diktálta, tisztán értelemben élt vallásgyakorlás legtöbbször a fanatizmus süppedő mocsarába fullad, és így az eredeti, szép Isteni célok inkább romboló tevékenységbe torkollanak. így aztán Istent az emberiség a történelem folyamán szemétládává degradálta le. Ez a folyamat sajnos még mindig nem állt meg, ezért nem csodálkozom, hogy vannak emberek, akik az Isten szó hallatára a hátukat mutatják.

15 Végül is mivel minden Isten, mindenben Ő van, ezért a lehető legegyszerűbb, legkönnyebb és legközelebb, saját magadban Őt megtalálni. Próbálj az érzéseidre hallgatni, próbáld meg Istent, vagyis a tökéletességet utánozni, azt, amit te magad annak képzelsz, vagy szívedben annak érzel. Ne másokat utánozz, légy feltétel nélkül olyan, amilyennek a tökéletes világot, a tökéletes embert szeretnéd látni! Ez az isteni életmód. Önfegyelem Válj azzá, amit Istentől elvársz, vagyis válj tökéletessé. Vagy ha nem megy, akkor legalább utánozd azt! Ez nem egy vallás, hanem az univerzum törvényei szerinti életmód. Ennek a gyakorlását nem egy dogma szabályozza, hanem saját lelkiismereted, saját felismerésed, tudatod folytonos fejlődése. Ha így állsz hozzá az élethez, akkor az isteni törvények keretében egyszerűen boldog vagy, és garantáltan megszűnnek problémáid. Ez isteni életmód, egyszerűen kifejezve spirituális életmód. Mi teszi az emberi életet emberivé? Az önfegyelem. Az embert a társadalmi fejlődése rákényszeríttette az önfegyelem gyakorlására. A társadalom előírásait az embernek követnie kell, mert ha nem teszi, akkor a közösség megbünteti, bezárják, vagy akár meg is ölik. így az ember kénytelen állati ösztöneit, érdekeit, vágyait bizonyos keretek közé szorítani. Az önfegyelem a kiút az állati birodalomból. Minimális önfegyelmet a környezetünk követel, de én ennél többről beszélek. Ez persze nem a legkönnyebben megvalósítható életmód. Ha az összes, az életünkben megjelenő vágynak életteret adunk, és ezeknek megfelelően életvitelünket mindig ide-oda kanyarítjuk, az nem isteni élet. Ennek csak az lesz az eredménye, amit a nóta is mond, hogy az embert vágyai vezérlik, nem pedig elvei. De már Buddha óta minden igaz próféta azt tanítja, hogy a vágy és a szenvedés egyazon szendvics teteje és alja, amelyet csak együtt lehet fogyasztani. Az isteni élet az önfegyelem kiteljesedésének az útja. De ha az embernek önfegyelmet kell gyakorolnia, akkor rövid távon nézve azt képzeli, hogy ezzel az életmóddal nem jár jól, illetve elesik sok örömtől és boldogságtól, amelyekkel a vágyak hitegetik. Azonban hosszú távon ez egyáltalán nem igaz, sőt az ellenkezője az igaz. A vágyak mindig a csalódás hordozói. Az életben - ha a kísértésnek engedünk, és hátat fordítunk kötelességeinknek, adott szavunknak, megszegjük ígéreteinket, leépítjük belső értékeinket, csak azért, hogy újabb vágyaink után futhassunk - számolnunk kell azzal, hogy majd a később benyújtott számlát is ki kell fizetnünk, amely biztos nem okoz majd nekünk

16 boldogságot. Lehet, hogy nem látjuk tisztán az összefüggéseket, lehet, hogy már nem is emlékszünk, de valamiért szenvedünk. Ilyenkor persze Isten a hibás, Őt hibáztatjuk, mondván, hogy Ő vert meg minket. Mindig ha nem látjuk az okot, Istent okoljuk. Pedig csak egyszerűen a természet belső törvényei reagálnak az általunk kibocsátott energiára. Ugyanúgy, mint ahogy a vágyak a csalódás hordozói, az Önfegyelem a beteljesülés futára. Amikor az ember nekikezd valaminek az életben, kétféleképpen állhat a dologhoz: van a "szeretnék" és az "akarok". Ha szeretnél a lottón nyerni, mint minden ember a földön, az egy dolog. Én is szeretnék, de nem vásárolok lottószelvényt. Ha viszont lottószelvényt is vásárolsz, akkor már tettél valamit, akkor akarat van a "szeretnék" mögött, tehát esély is van, még akkor is, ha az a lottó esetében elenyésző. Ha "akarsz", akkor azért hajlandó is kell légy valamit adni, tehát teszel érte. Persze, ha tényleg "akarsz", akkor a legjobb, ha mindent adsz, aki vagy, teljes önodaadással állsz neki a dolognak. Ez a dolog az, amely az akaratot "materializálja", erővé teszi. Az önfegyelem az akarat végrehajtója. Ha valaminek nekifogsz az életben, mindig jól gondold meg, valóban akarod-e? Mert ha csak szeretnéd, mint az emberek milliói, akkor csak idődet és energiádat fecséreled, viszont ha akarod, akkor hatalmas esélyed van, mert akkor hajlandó vagy érte fizetni is. Az isteni törvényszerűség is a kapitalizmus alapján megy. Az egyéni erőfeszítés az Isteni Kegyelem mágnese. Ha nem spirituális módon él az ember, akkor már teljesen a vérében van, hogy minden megjelenő buktatónál feladja elhatározását. Az önfegyelem a szabadon engedett értelemben csak egy csökevényes szerv, olyan mint a vakbél. Az önfegyelmet azért kerüljük, mint a pestist, mert általában valamilyen lemondással jár, azt pedig az ember nem kedveli. A lemondást fájdalmas élményként éljük meg, legyen bármilyen apróság is, legalábbis egy fegyelmezett élet elején. Ez a fájdalmas élmény önsajnálat képében lép be a pszichébe. Miért fáj a lemondás? Azért, mert minden lemondás egy kötődést rángat, tép, szakít szét bennünk. Ha viszont a belső világunk tükrében néznénk az életünket, látnánk, hogy a kötődés gyengeség. Kötődéseink által megalkuvók, megvásárolhatók, sőt zsarolhatók vagyunk, egyszóval gyengék. Ha őszintén megvizsgáljuk életünket, akkor látjuk, hogy ez fájdalmasan igaz. Az önfegyelem gyengeségünk pusztítója, tehát mindenben külső vagy belső sikerünk fundamentuma. Minden sikeres ember tudja, hogy sikerének titka az önfegyelme, ugyanúgy minden sikertelen ember is, ha őszinte tudja, hogy sikertelenségének oka önfegyelmének a hiánya. Erről eszembe jut Petőfi. Ezek a sorok, és az egész vers mi más, ha nem felhívás az önfegyelemre?

17 Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány gyönge báb, Mit kény és kedv szerint lök A sors idébb-odább. Félénk eb a sors, csak csahol; A bátraktól szalad, Kik szembeszállanak vele... Azért ne hagyd magad! Ha férfi vagy, légy férfi, S ne szád hirdesse ezt, Minden Demosthenesnél Szebben beszél a tett. Építs vagy ronts, mint a vihar, S hallgass, ha műved kész, Mint a vihar, ha megtéve Munkáját, elenyész. Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited, És ezt kimondd, ha mindjárt Véreddel fizeted. Százszorta inkább éltedet Tagadd meg, mint magad; Hadd vesszen el az élet, ha A becsület marad. Ha férfi vagy, légy férfi, Függetlenségedet A nagyvilág kincséért Árúba ne ereszd. Vesd meg, kik egy jobb falatért Eladják magokat. "Koldusbot és függetlenség!" Ez légyen jelszavad. Ha férfi vagy, légy férfi, Erős, bátor, szilárd, Akkor, hidd, hogy sem ember Sem sors könnyen nem árt. Légy tölgyfa, mit a fergeteg Ki képes dönteni,

18 De méltóságos derekát Meg nem görbítheti. (Petőfi Sándor, Pest, január.) Ez azért jutott eszembe, mert gyermekkoromban, úgy 10 éves korom körül, amikor felfedeztem, hogy hol is élek, a kommunista Romániában - vagyis a hazugságban -, Petőfi verseit szavalva nyeltem könnyeimet és készültem mártírként meghalni a szabadságért. Ezek a versek voltak akkor a mantráim, és ezek a mantrák indították el bennem a belső sírást, aminek folytán Ausztriába kerültem. Úgy látszik belső lényem nem sokra tartotta az esetleges mártíromságomat. Spiritualitás A továbbiakban többször olvashatod majd ezt a kifejezést: spirituális. Spirituális alatt első lépésként azt értem, amikor valaki a belső világával, a belső lényével is foglalkozik. Megpróbál azzal kapcsolatot teremteni, azáltal, hogy igyekszik tudomásul venni a belső lényéből jövő jelzéseket, amelyek érzések formájában mindenkiben jelentkeznek. Tehát olyan módon él, hogy érzéseinek sokaságában kiigazodjon, megtanulja, hogy melyik érzés honnan ered, és mit akar közölni, melyik jön az értelemtől, melyik a vágytól és melyik az intuíciótól. Mondhatnám úgy, hogy megtanulja, hogyan mozogjon tudatosan és akaratlagosan érzésvilágában és ezen keresztül uralja életét. Ami az érzéseket illeti, a könnyebb érthetőség kedvéért hadd mondjak neked egy példát az állatvilágból. Vegyük a patkányt. A patkánynak nincs értelme, de az itteni példa szerint épp ez a szerencséje, mert ez segít neki a túlélésben. Szóval tudjuk, hogy ha egy városból a patkányok elmenekülnek, akkor ott valami baj fog történni, általában földrengéstől vagy árvíztől kell tartani. A patkány veszélyt érez, és menekül. Gondolom ilyenkor egy rossz érzése keletkezik, ami miatt elszalad a környékről. Ha nekünk rossz érzésünk van bármivel is kapcsolatban, akkor esetleg megpróbálunk rájönni, hogy mi az oka, vagy van-e egyáltalán racionális oka rossz érzésünknek, és értelmünk hoz egy döntést, nem hallgatva a buta érzésekre. Többnyire viszont nem is akarjuk a rossz érzés és egy adott helyzet közti kapcsolatot tudomásul venni, hogy ne kelljen változtatni a helyzetünkön, vagy lemondani arról, amire vágyunk. A patkány csak egy állat, mégis túléli a katasztrófákat. Az állatvilágban példák végtelen sorozatával találkozhatunk, mivel ott nem az értelem uralkodik, ezért az érzés szabadon diktál. Például a 2004-es indonéziai

19 szökőár idején a parthoz közel lévő elefántok elrohantak egy magaslatra, kitépve a cölöpöket, amelyekhez ki voltak kötve, még mielőtt az ár látható lett volna. Egyenesen hihetetlen az ember számára, hogy a méhek milyen csodás rendszerben élnek, vagy hogy a pici hangyák államhoz hasonló rendszereket és szövetségeket hoznak létre, értelem nélkül, pusztán érzéseik által irányítva. Az ember sem kevesebb, mint az állat, neki is vannak érzései, de nem tudja őket kellőképpen kihasználni, mert a gondolatok, melyek durvábbak, erősebbek, gyorsabbak, jobban az előtérben vannak, mint az érzések, elvágják a gondolkodó ember tudatát az érzések világától. így az ember a városban marad, és a fejére esik a tégla, ellentétben a patkánnyal, amely a katasztrófa után ismét elfoglalja régi életterét. Az ember, ha kellőképpen értékelne a természetben, és különösképpen az állatvilágban zajló történéseket, akkor már régen rájött volna arra, hogy le van maradva, illetve zsákutcába jutott, az értelem zsákutcájába. Régen rá kellett volna jönnie, hogy itt vitathatatlanul az anyagi, a fiziológiai élet mögötti rejtett intelligencia uralkodik, illetve irányít. Rá kellett volna jönnie, hogy az állatok hiányzó értelmét Valaki oly módon pótolja, amire az okos ember nem képes. Arra is rá kellett volna jönnünk viszont, hogy nem vagyunk alacsonyabb szinten, mint az állatok, ezért ez az irányítás nekünk is rendelkezésünkre kell hogy álljon. Mi is kellene érezzük számunkra a tökéletest, mert minden élőlény érzi, nem pedig kigondolja azt. Ez nem azt jelenti, hogy a spiritualitás abból áll, hogy a patkány szintjét kell megvalósítanunk, közel sem. Viszont ha az ember megtanulja meghallani "belső hangját", akkor az érzéseivel értelmi döntéseit ki tudja egészíteni, mert megérzi, hogy mi a helyes, mi a tökéletes. Az hogy 2 2 néha 5, vagy csak nulla, azt csak az érzések képesek közölni, az értelem nem, mert értelmesen nézve csak négy lehet az eredmény. Tulajdonképpen az ember akkor kezd tökéletes lénnyé válni, amikor érzésvilága megnyílik. Ha a külső tudás és a belső rejtett tudás, a bölcsesség kéz a kézben jár, csak akkor lesz képes az ember tökéletes döntéseket hozni. Addig teljességében ki van szolgáltatva a vágyak kísértésének, a gondolatok tévedéseinek. Einstein is előnyben részesítette az intuíciót az értelemmel szemben. Úgy emlékszem azt mondta, hogy az intuíció az, ami számít, igaz, hogy ő túlszárnyalta az emberi értelem határait. Az intuíció teszi az embert tökéletessé. Az intuíció az értelem fölöttese. Az értelem az intuíció üzenetét sohasem kételyezi meg, minden egyebet igen. Az intuitív értelem minden ember rendelkezésére áll, de csak a gondolatai mögött, illetve azok nélküli állapotában. És pontosan ez a fonák helyzet a nehézség. Vagyis az, hogy az ember egy csodálatos eszközzel áldatott meg, az értelemmel, amely azonban működése által elválasztja az embert a még csodálatosabb képességétől, az intuíciótól. Az ember kell

20 találjon egy módot arra, hogy mindkét képességét használni tudja. Tulajdonképpen a spiritualitásban erre megy ki a játék. A spiritualitás nem dualitás. Az érzések síkja csak egy dolog, a spirituális ember egyebet is próbál élni, mégpedig az egységet. A spirituális ember megpróbálja életvitelén keresztül az egységet élni, vagyis nem határolódik el másoktól, mások helyzetétől, mert látja, és érzi is, hogy bennünk emberekben ezerszer annyi közös dolog van, amely összekapcsol minket, mint amennyi szétválaszt. Ha csupán értelmünkkel vizsgáljuk az életet, akkor mindig a különbségeket helyezzük előtérbe, és ezáltal sokszor kizárunk másokat az életünkből, ugyanakkor Önmagunkat is bezárjuk, beszűkülünk; és minél beszűkültebb az ego, annál inkább szenvedünk, mert az ego olyan, mint a spanyolcsizma: feszítésre szorul. Tehát minél több embert és tőled idegen dolgot zársz ki magadból, minél több más felfogású, más kultúrájú, más vallású vagy nemzetiségű embertől tartod távol magad, annál nagyobb az esély arra, hogy szenvedni fogsz, mert annál magányosabb leszel, beszorulva szűk világodba. Az ember pedig olyan lény, aki csak a tágasságban tud beteljesedni, nem pedig az elzárkózásban. Persze most a belső tágasságról beszélek. A belső tágasság nem más, mint az ember tudatának kiterjedése, és ezt a spirituális gyakorlatok tudják elindítani. A spiritualitás tulajdonképpen az egocentrizmus ellentéte. Nézzük meg egy kicsit az egocentrizmust. Az egocentrizmus egy helytelen életszemléletünkből ered. Az ego az értelem terméke, természetünk és nevelésünk eredménye. Itt most egy kicsit ismételném magam, hogy az értelem határait, korlátait jobban szemléltessem. Mint már említettem hipnózisban az ember olyan dolgokra is emlékszik, amelyek éber állapotában ködbe vesznek. Ugyanakkor az is ismert tény, hogy hipnózisban ki tudjuk kapcsolni fájdalomérzetünket, ezt az orvosok nap mint nap használják is. Hipnózissal leszokhatunk dohányzásról vagy más szenvedélyeinkről, esetleg meg is gyógyulhatunk betegségekből stb. Hogyan lehetséges, hogy hipnózisban, mikor nem is önmagunk vagyunk, ahol csak értelmünk alapvető funkciói működnek, ahol szabad akaratunkat valaki másnak átadtuk, a korlátlan tudás és természetfölötti erők területére jutunk, uraljuk őket, ennek ellenére éber, vagyis "teljesen" tudatos állapotunkban, jóllehet szabad akarattal vagyunk megáldva, képességeink korlátozottak? Vajon merre kell valójában keresnünk a teljes tudatosságot? Az értelmünk, melyet mi kincsünknek tartunk, elvakít minket, illetve kizár valamiből, ami tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Mondhatnánk ügy is, hogy működése által önmagába zár, és ott megetet egy kicsi, értelmi képességcinknek megfelelően többé vagy kevésbé korlátozott

21 "énecskével". Más szóval, nem látod a fától az erdőt. Mihelyt azonban akaratunkat önként átadjuk, vagyis az egónkat feladjuk, mint a hipnózis folyamán, amelyben fellazul makacsos én-érzésünk, rögtön tágasabb tudatnak örvendhetünk. Tetszik vagy sem, egy tudat-börtönben élünk - ami valójában tudatlanság -, egy meghatározott korlátozott térben, ahol meghatározott mértékű szabad akarattal rendelkezünk, amely elhiteti velünk, hogy tökéletes szabadságban létezünk, és életvitelünket mi magunk irányítjuk. De ha belső, tágas tudásunk rendelkezésünkre állna, amelyet a hipnózis példájából láttunk, de amelyből értelmünk kizár, akkor teljesebb információk birtokában más döntéseket hozhatnánk, életünket teljesen más szemszögből néznénk, és valószínű, hogy jelenlegi "szabad" akaratunkat is újraértelmeznénk. Honnan láthatom helyesen önmagamat, logikusan működő értelmem kényszerzubbonyából, vagy elcsendesített elmém tágasságából? Akkor ki is vagyok? Az, akit értelmem határain belül énemnek tekintek és behatárolok, vagy ennél több, az, aki az előbbiek mellett értelmem határain kívül vagyok, akinek a határait belátni sem vagyok képes? Tehát valójában a határtalansághoz lenne közöm? Anyagilag nézve, mint az Anyaföld gyermeke, az univerzum gyermeke is vagyok. Végül is miért lenne lehetetlen, hogy ezt a tényt szellemileg átérezhessem, vagy átélhessem? Gondoljunk csak az atomfizika jelenlegi kvantumkutatásaira és azok felfedezéseire, mármint, hogy a kvantumok, az anyag legkisebb részei egymással kommunikálnak. A legdöntőbb tényező az igazság felismerésében a nézőpont, az, hogy honnan nézem a dolgokat, kintről, vagy csak bentről? Most mondok egy példát arra, hogy önmagunkat talán csak egyszerűen rossz szemszögből ítéljük meg, ami miatt az egocentrizmus egy elkerülhetetlen és helyes életmódnak tűnik. Ha azt állítom nektek, hogy holnap reggel a Nap nyugaton fog feljönni, és keleten nyugszik le, akkor ü nem is fogjátok kinyilvánítani a rólam alkotott véleményeteket, egyszerűen hátat fordítotok nekem, és azt gondoljátok majd, hogy felejtsük el ezt az embert, szegény nem tudja, mit beszél. Persze igazatok is van. Az élettapasztalat titeket igazol, hiszen nap mint nap látjátok, hogy a Nap keleten kél, és nyugaton megy le, immár évezredek óta. Ez egy olyan igazság, amire mérget vehetünk, mert a Nap holnap sem fog cserbenhagyni bennünket, hogy csak az én kedvemért nyugaton keljen fel. De vajon helytálló igazság-e ez? Tényleg mérget vehetünk erre? Nem, mert ennek az igazságnak az az alapja, hogy a Földet helyeztük a központba, vagyis a geocentrizmus elmélete. A valóságban azonban nem a Föld a központ, hanem a Nap. Ha pedig ilyen szempontból nézzük a dolgot, akkor