Jövünk!... I am happy!

Átírás

1 Jövünk!... I am happy!

2 szemében is, láttam a csillogást, a fényt, a ragyogást, helyenként egy-két könny-cseppet, majd újra kezet fogtunk egymással, és mindenki gratulált mindenkinek, ami nagyon jólesõ érzés volt. A gratuláció több volt mint egy üres szó, jelentése, tartalma volt. Majd újra elindultunk lefelé, de most már megváltozott a menet, Anikó ment elöl, és a segédkötél segítségével én biztosítottam, ahogy haladt lefelé. A mögöttem jövõ három fiúnál a sorrend megváltozott, innen lefelé a Gábor jött elsõnek, majd középen Maci, és harmadiknak, mintegy sorzárónak Tibor. Ahogy haladtunk lejjebb, valami furcsa vágy kerített a hatalmába, hogy vissza kellene menni, és talán ténylegesen itt kellene maradni az idõk végezetéig, vagy még azon is túl egy picit, várni valami újra, ami sokkal jobb és sokkal szebb lesz, mint ez a világ. Tudom, hogy ez sokak számára meseszerûnek tûnik, de ott fönt ez valami fizikai jelenlétként nyilvánult meg, ami azt jelentette, hogy az ember képes tényleg valami olyan erõ megmozdítására, átlényegítésére, ami valóban létre tudja hozni azokat az álmokat, amelyek szinte minden emberben vannak. De úgy éreztem, hogy nem szabad elragadtatni magunkat, s a realitás talaján kell maradni. Nem véletlenül jött ez a szélfuvallat, mint egyfajta jelzésképpen; az életnek tovább kell menni, és nekünk is tovább kell menni. Hisz még várnak ránk hegyek, várnak ránk tervek az életben. Mikor leértünk a hátizsákhoz, megvártuk amíg a fiúk utolérnek bennünket, pihentünk egy sort, és mikor együtt volt újra a csapat, megkérdeztem a fiúktól, ki az, aki ki akarja próbálni, milyen egy ilyen hátizsákkal itt fönt a hegyen, a gerincek között mászni. Maci jelentkezett, hogy õ megpróbálná, és egészen a Gutiere menedékházig lehozná a hátizsákot. Látható volt rajta, mikor a hátizsákot feltette, ugyan komolyan gondolta, de azzal nem számolt, hogy a zsák súlya és a ritka levegõ, az egy különös házasságba lép egymással, melynek eredményeképpen megszületik a gyengülõ izmok hatása, és megszületik valami érdekes dolog, amit úgy lehetne nevezni, hogy súlyát érzi az ember a hegymászásnak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a többiek nem érezték, sõt nagyon is, hisz ettõl fogva a másik két fiú szinte lehetõséget biztosított számára arra, hogy olyan ütemben menjen, ahogy õ akar, néha még megpróbálták a saját ütemükkel visszafogni, lassítani, hogy több idõt tudjon magának adni, hogy biztosan le tudjon menni, le tudja hozni a zsákot. Ezek azt jelentik, hogy igazából nem akart sietni, vagy rohanni, de próbáltak segíteni neki abban, hogyha eldöntötte a saját szabad akaratával, hogy lehozza a hátizsákot, akkor ne legyen benne olyan törés, hogy félúton esetleg másnak kell átadnia, így gyakrabban mondták neki azt, hogy las-sabban menjen, és próbálja beosztani az erejét. Mi Anikóval 4367 méterig, a Refuge Bivouac Vallot menedékházig meg sem álltunk, itt vártuk be újra a fiúkat, és Maci itt már mondta, hogy nem olyantréfa dolog egy ilyen hátizsákkal itt fönt lenni, érezni lehet a zsák súlyát, ahogy az ember vállába nyomja a vállpántot. Érezni lehet, hogy a légritka levegõ mennyire legyengíti az izmokat, amit annyira nem is vesz észre az ember, amíg csak úgy szólóban mászik, súly és terhelés nélkül. Mikor 4300 méteren kipihentük magunkat, a fiúk azt mondták, hogy õk még egy darabig maradnak és fényképeznek. Mi Anikóval újra elindulunk le egész 4000 méterig. Utána egy nagy lendületet véve a 4300 méter magas Dómnak a csúcsát láttuk szemben, a jobb oldalán megkerültük a csúcstömböt, és a csúcsot, s elindultunk a Dóm túloldalán lévõ lejtõn lefelé a Refuge de L Aig du Gouter menedékházig. Mire megkerültük a Dómot, és végignéztük az egész Bossans gleccsert le Chamonix-ig, láttuk, hogy utánunk már egyre kevesebb csoport ment felfelé, mindenki próbálta arra a ritmusra, arra az idõre idõzíteni a csúcsra érését, amikor mi voltunk fent, vagy még utánunk körülbelül fél órával indultak fel az utolsók. Mert az idõ kezdett nagyon megváltozni, s messze lent, a völgyek fölött, már gyülekeztek azok a párafoltok, amelyek délutánra összeállva mindig hatalmas felhõkké tornyosultak. Körülbelül fél óra körül értünk arra a lejtõre, ami már egyenesen a Refuge de L Aig du Gouter menedékházhoz vitt bennünket. Másfél óra határozott, folyamatos menetelés után, fél 12 körül leéretünk a menedékházhoz, kipihentük magunkat, és körülbelül rá egy fél órára a fiúk is utolértek bennünket. Még mindenkin látszott a csúcsélmény hatása, a szemek még most is ugyanolyan fényesek és csillogóak voltak. Ezután mind az öten már leraktuk a köteleinket, cuccainkat egy helyre tettük, és bementünk a menedékházba. Ittunk egy kávét és ettünk egy alpinista tojásos omlettet A la Francia-módra, a már egyszer említett recept alapján. Itt, ahogy leültünk, egybõl elérte az embert a fáradtság, mindenki szótlan magányába burkolózott, és látszott mindenkin, hogy igazából azt szeretné, hogyha egy nagyot tudna aludni, pihenni, és talán majd valamikor fel tudna állni ettõl az asztaltól, és tovább tudna menni. Itt ez azt jelenti, hogy talán egy örökkévalóságig is tudott volna az ember ott pihenni. Ahogy ott ültünk szótlanul, némán, csendesen, próbáltam kérdezgetni a többiektõl, hogy ki hogy élte meg az utat fölfelé és lefelé, de láttam, hogy az elakadó hangok, és a mély szemek tüzében égõ csúcsélmények hatása igazából hallgatásra szólította a csapatot. Miután megettük a kajánkat, közösen úgy döntöttünk, még egy jó félórát maradunk és olyan fél 3 körül elindulunk lefelé 3100 méterre. Igaz, az alapötletet én találtam ki, mivel arra gondoltam, hogy sokkal egyszerûbb lesz 3100 méteren pihenni, ahol már valamivel több az oxigén, mint most kipihenni magunkat. Úgysem tudnánk rendesen aludni, egyrészt az oxigén miatt, másrészt a fáradtság miatt. Akkor holnap még egyszer,erõsebben kellene küzdeni, leereszkedni a falon. Miután az ötletet megbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy elindulunk lefelé, fél három körül összepakoltuk cuccainkat, zsákjainkat, újra kattant a segédkötélnek a karabínerje a beülõnkön, majd kivártuk a legalkalmasabb pillanatot, a Refuge de L Aig du Gouter menedékház korlátjánál támaszkodva - nézve lefelé a mászók hadát, ahogy jönnek és mennek fölfelé, lefelé, - mikor a legkevesebben vannak az ösvényen. Nekiindultunk a 650 méteres falon való lefelémászásnak. Senki nem volt az ösvényen, amikor elindultunk, kivéve azt az egykét hegymászót, akik magányosan indulva elõttünk jó fél órával-órával, valahol az útnak az elsõ egyharmadánál jártak. Utánunk úgy látszott, hogy nem jön senki. Ez azért volt, mert ügyeltünk arra, hogy nehogy a fejünk fölött lévõ társaság vagy na-gyobb tömegû csoport köveket mozdítson ki, ami esetleg problémát okoz. Ahogy haladtunk lefelé, és még izmainkban volt a csúcsélmény okozta érzés és erõfeszítés hatása, ezért úgy éreztük, hogy ugyan lassan, de nem nehézkesen megy a mászás lefelé. Éreztük, hogy izmainkat igénybe veszi az út, de még teljes erõbõl tudtunk koncent-rálni és figyelni egymásra. Körülbelül az út felénél jártunk, olyan háromszáz méterrel lejjebb a Refuge de L Aig du Gouter háznál, mikor észrevettük, hogy a fejünk fölött egy másik, középeurópai országból származó, körülbelül tíz fõs csapat indul lefelé. Úgy gondoltuk, hogy vannak olyan rutinosak, és annyira figyelmesek, hogy nem okoznak semmiféle problémát. De, mint késõbb kiderült, ezt nem jól gondoltuk, és szinte egy hajszálnyira voltunk a tragédiától. Ahogy haladtunk lefelé, és utolértünk 1-2 magányosan mászót, észrevettük, hogy eleinte a tõlünk jobbra lévõ havas meredélyen néha csak egy ping-ponglabda nagyságú kövek zuhannak alá, de késõbb már mint egy futbal

3 labda mérettel megáldott kövek is puskagolyó sebességgel zuhannak alá a mélységbe. Tudtuk, hogy ez veszélyes, mivel közel 200 méterrel alattunk egy keskeny hóhídon kellett átmenni. Mikor elértük ezt az elsõ keresztet, akkor láttuk, hogy valójában ez a társaság, nagyon felelõtlenül és fegyelmezetlenül jön lefelé. Nem számított nekik, hogy alattuk másznak, - azokat a köveket, melyek lazák voltak azokat szemmel láthatóan dobálták, vagy gurították lefelé. Közben elértük az alattunk lévõ hóhidat, amin át kellett menni, s ott álltunk a hóhíd szélénél. Õk fölöttünk, közel 300 méteres magassággal feljebb úgy szórakoztak, - ami magában véve is tragédia, és az emberi jellemnek a hibáját mutatja - hogy leültek és a hómezõre dobálták a köveket, amelyek az általunk használt ösvényen szinte puskagolyó sebességgel elszáguldottak. Bárki belegondolhat, hogy ha egy teniszlabdányi kõ valakit eltalál, az nagyon valószínû, hogy az ott befejezi földi pályafutását. Nem volt más választás, mert elkezdtünk felfelé kiabálni, s ahogy kiabáltunk, a kõdobálók akkor abbahagyták jópofának vélt, de tragédiát okozható cselekvésüket. Ekkor rászóltam Anikóra, hogy most próbálja meg összeszedni minden erejét, és ahogy csak tud, úgy próbáljon átfutni a hóhídon. Most is egy kötélen voltunk, és ahogy csak lehetett, szedtük a lábunkat. Persze a hátizsákkal és egyéb fáradtsággal izmainkban ez a futás úgy tûnt, hogy rettenetesen gyors, de valójában megmosolyogható sebesség volt. Mert ugyancsak nem tudok másra utalni, mint egy beteg csiga álmodozása a sebességrõl. Ahogy átértünk a hóhídon, közvetlenül utánunk átfutott Gábor és Maci. Tibor még egy darabig bajlódott a hágóvasaival, majd õ is átjött. Ekkor azok, akik már ott voltak hosszabb ideje a hóhídnál, egy francia idõsebb úr, illetve egy másik közép-európai országból származó fiatalember, aki a kõdobáló csoporthoz tartozott, látván, hogy nekünk semmi bajunk nem lett, és átszaladtunk, õk is átjöttek, - jobban mondva - átszaladtak utánunk a veszélyes szakaszon, amit egyébként nagyon sok hegymászó könyv, videofilm, ami a Mont Blanc-ról készítenek, az egész csúcs környékének, vagy a Mont Blanc környékének az egyik legveszélyesebb szakaszaként tartják számon. Ennek a hóhídnak a környékén volt a legtöbb kereszt, illetve ennek a 650 méter magas, eléggé omlós sziklafalnak a környékén történt a legtöbb baleset is, amíg ott voltunk. Amikor átértünk a hóhídon, és ismét elértük a sátrainkat, na-gyon vidámnak éreztük magunkat, már szinte annyira fáradtak voltunk, hogy nem éreztük a fáradtságot. Fõztünk egy kávét, elnézegettük a naplementét, a tiszta idõt, de már a felhõkbõl látható volt, hogy rövide-sen meg fog változni az idõ. Azon a napon eléggé korán feküdtünk le, és mély álomba merültünk. Most nem hallottam Tibor és Maci hangját, amint elmélkednek a következõ útszakaszról, mint ahogy felfelé menet tették. Most csak a csend volt kint, és néha éjjelenként hallani lehetett egy-egy jéggörgeteget vagy lavinát, ahogy a környezõ sziklaormokról zúdul alá. Érdekes volt, hogy ezek a lavinák nagyrészt naplemente után, vagy a naplemente környékén jelentkeztek, vagy éjjel, vagy hajnalban. Amikor a hõtágulás illetve a hõmérsékletingadozás a legerõsebb és a legintenzívebb volt azokban az órákban akkor a lavinák a leghangosabbak voltak. De itt már minket igazából nem csak ez ringatott álomba, mint egyfajta hegyi zene, hanem az érzés, amit lehoztunk magunkkal a csúcsról, és szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy azok a pillanatok ott fent, 4807 méteren mindegy, hogy milyen hosszú ideig tartottak, egy EÓN-t foglaltak magukba, egy örökkévalóságot, s mind az ötünknek az életére rányomták a bélyegüket. Mind, valami olyasminek voltunk a részesei, ami örökre megváltoztatta gondolatunkat a világról, a hegyekrõl, az emberekrõl. Ezekkel a gondolatokkal aludtunk el. Befejezés Július 28-án, körülbelül 6 óra-fél 7 körül ébredtünk. Verõfényes napsütéses, és aránylag szélcsendes, nyugodt idõben. A hajnali ébredés után rövidke elmlélkedést folytattunk arról, hogy vajon havas-e a táj, vagy valami arra tévedt mikulás szórta be porcukorral a hegyeket. Persze ezt az elmélkedést már be lehet tudni a csúcs utáni öröm eufóriájának, ami feledtette velünk bizonyos mértékig a fáradtságot, igaz ebben a tévedésben csak addig éltünk, amíg fel nem vettük összepakolt hátizsákjainkat, mert utána érzékeltük, hogy bizony ez a fáradtság eléggé mély nyomot hagyott bennünk, melynek valójában az esti pihenésre szánt idõ eléggé kevésnek bizonyult. Reggel sátorbontás közben megfõztük kávénkat, megettük arra a napra szánt csokoládéadagunkat, és fél 9 körül elindultunk lefelé. Tervünk szerint már egyenesen a Tramway végállomásig akartunk aznap haladni, és ezt a tervet sikerült is kivitelezni, közel két és fél - három órás gyaloglás után már látható volt a Tramway végállomása. Közben láttuk, ahogy a fejünk felett sûrûsödnek a fellegek, és örültünk, hogy az idõ milyen kegyes volt hozzánk, hogy az alatt az idõ alatt, amíg a hegyen voltunk, szinte kifogástalan mászóidõ volt egész utunk során. Ahogy haladtunk lefelé, és láttuk a felfelé igyekvõk hadát, gondolatban újra elindultunk velük a csúcs felé. Éreztük, hogy milyen álmok kellenek ahhoz, hogy az ember egy-egy ilyen kalandra vállalkozzon. De láttuk a felfelé menõk szemén, hogy nagyon sokan nem tudják elképzelni, hogy mi minden megtörténhet egy-egy ilyen út során. Eszünkbe jutottak azok az emberek, akikkel még a felfelé út legelején találkoztunk, s ezek között volt elég sok fura és mókás fickó. Volt olyan, aki egy szál nejlontáskával, tornacipõvel a lábán indult neki az útnak, s a francia baguette kenyér fele, ahogy kikandikált a nejlontáskából, az volt az útitársa. Volt olyan, aki szandálban

4 vágott neki a hómezõnek, és minden ötödik lépésnél megállt, s nagyvidáman keresett egy éppen nem havas követ, és a szandálja orrát a kõhöz ütögetve rázta ki a talpa és a szandál közötti havat. Volt olyan, aki esernyõt lóbálva, mint egy Rejtõ Jenõ-figura sétálgatott a hómezõn, már csak a kockás öltöny hiányzott róla, és a csapzott figurája, ami talán Rejtõ Jenõ egyik fõhõsére, Vanek úrra emlékeztetett volna. Szóval, így utólag viszzagondolva és haladva lefelé, mögöttünk a csúcsmászás élményével, láttuk, hogy nagyon sokan a maguk mókás álomvilágában vannak. Talán ezek az emberek nem is igazából a hegyre akarnak feljutni, hanem csak valahol önmaguknak akarják bizonyítani, hogy õk is ugyanilyen emberek, mint a többi, csak szeretetre, megértésre lenne szükségük, s akkor nem hóbortos vagy habókos célokat tûznének ki maguk elé, hanem esernyõt lóbálva, lenn, a városok forgatagában is megtalálnák azt az örömet, amely számukra a boldogságot jelenti. Helyette saját magányuk ködébe burkolózva vágnak neki Európa tetejének úgy, hogy közben egy esõkabát sincs náluk. Úgy, hogy a hátizsákból kikandikál a baguette úgy, hogy a legnagyobb havat és jeget egy szandálban próbálják végigmászni. Ezek az emberek valójában - az én véleményem szerint - magányosak. Mindegyik ilyen Rejtõ Jenõ figurát egyedül lehetett látni, magányosan. Azt nem mondom, hogy elesetten, mert a vidámság, az csak úgy sugárzott róluk, - az életöröm, az élni akarás, mindenek felett bizonyítani önmaguknak, hogy õk is emberek, és hogy õk is ugyanolyan értékesek, mint bárki más. Csak hát, az õ életük valahol talán nem kapta meg azt a visszhangjelet, ami arra ösztönözné a környezetüket, hogy igen, én elfogadlak téged ilyennek, amilyen vagy. Helyette õk úgy gondolták, hogy ezt a visszhangjelet megadják saját maguknak, biztosítják saját maguknak az örömet. Úgy, hogy olyan álmokat kergetnek, amin már látszik, hogy halva született ötlet, látszik, hogy kivitelezhetetlen, és látszik, hogy valójában nem a csúcs a fontos számukra, hanem csak saját maguknak valami mély nyomot hagyjanak a saját életükben. Ezek az emberek talán az igazi hõsök. Ezek az emberek talán valami olyasmire vállalkoznak, mint amikor valaki egy szál fürdõnadrágban besétál az oroszlánbarlangba, az elsõ hangra, amikor az oroszlán jólesõen tudatja a külvilággal, hogy most kezdek éhes lenni. Nos, ezek az emberek az elsõ ilyen hangra kiváncsian és naívan azt kezdik el feltételezni, hogy ez biztosan nem oroszlán volt, hanem valami éhes kiscica egy 100 W-os mikrofonba morrantott bele, aminek csak valójában az lehet a célja, hogy jelezze a külvilággal, hogy szegény, milyen éhes, és jó lenne, ha valaki egy tál tejet melegítene neki. Nos, ezek az emberek talán képesek arra is, hogy egy tál tejet melegítsenek az emberevõ oroszlánnak, és talán képesek arra, hogy egy naív kézmozdulattal megsimogassák, hiszen abban is hisznek. Ez talán sugárzott is róluk, ahogy haladtak felfelé, hogy egyetlenegy szempillantásukkal vagy kézmozdulatukkal meg tudják szelidíteni a dühöngõ-emberevõ fenevadat. Ez a hegy ugyan nem dühöngõ, de emberevõ. Mint említettem, a mi túránk elõtt pár nappal öt ember tûnt el a hegyen, de nagyon sokan jártak már pórul ott. Most az utunk során is többször voltunk tanúi olyan eseménynek, mikor a lezúduló kõgörgetegek embereket találtak el, és azok jajongva, sikongatva rogytak térdre a hóban, s ezáltal be is fejezték erre az évre tervezett túrájukat. Nos, igazából ezek a naívak azok, akik nem a fizikai teljesítményt nézik elsõsorban, sõt talán utolsó sorban sem. Hanem csak azt, hogy álmukat valamilyen útonmódon elérjék, de igazából ebben az álomban óriási veszély rejlik, ez a veszély pedig abban tud megnyilvánulni, hogy õk azt szeretnék, hogy a világ észrevegye, hogy õk is léteznek, nekik is arra van szükségük, mint bárki másnak, a szeretetre, a nyugalomra, a békére és a boldogságra. De valahogy ezek az emberek olyan világban és olyan környezetben élnek, amire még csak véletlenül sem lehet rámondani, egy freudi elszólásképpen, hogy ez reális, hisz az az ember, aki egy szál baguette-tel, nejlontáskával a kezében indul el oda, ahol éjszakánként -20 fok is elõfordulhat - nyáron természetesen - vagy dühöngõ kilométeres szélvihar. Nos, ezek az emberek nagyon távol állnak a realitástól, de lehet, hogy õk látják a világot úgy, ahogy minden embernek látni kellene, békésnek, nyugodtnak, és talán úgy hogy minden embernek éreznie kellene magában valami héroszi naívságot arra, hogy egyetlenegy kézmozdulattal, egyetlenegy szempillantással meg tudna szelidíteni bármilyen dühöngõ fenevadat. Ezek az emberek képesek tüzet kérni a tûzokádó sárkánytól, majd nagy vidáman megkérdezni tõle, hogy; Ne hozzak esetleg egy poroltót? Mert a forró lángnyelvek a torkodnak valamilyen problémát okoznak! Ezek az emberek ugyan most ott, a hegyen úgy tûntek, hogy naívak és felelõtlenek, de látszott rajtuk, - mindegyiken igazából -, hogy egyik sem éri el a csúcsot, mint fizikai teljesítmény. Azokban a pillanatokban, ahogy haladtak elõre, nem volt réveteg a tekintetük, mint nagyon sok olyan hegymászónak, aki idõre akarja a hegyet legyõzni, vagy fizikai teljesítményként akarja elérni, hogy otthon meg tudja mondani szomszédainak a fényképeket mutogatva, hogy No lám ezt mi is meg tudtuk csinálni! Hanem ezeknek az embereknek a szemük valami furcsa derût sugárzott, ami nagyon keveseknél látszott azok közül, akik a csúcs közelében jártak már. Ezek az emberek a naívságukkal, a boldogságukra való hajlammal, a béketûrésükkel,

5 s a mindent elfogadó beletörõdésükkel valami olyan erõt hordoztak, olyan erõt nyilvánítottak meg mások felé, ami megdöbbentõ embersze-retetrõl talán, vagy álomhûségrõl tanúskodik? Nehéz lenne ezt így utólag meghatározni. De egy biztos, ezek az emberek örökké gyerekek maradnak, s örökké bennük marad az az álmodozó kisgyermek, akinek valójában mindig bent kellene maradnia minden emberben, s ez kellene hogy irányítsa az ember napi tetteit és gondjait. Akkor nem lennének háborúk, nem lennének veszekedések. Akkor esetleg egy-egy homok szembe szórással el lennének intézve a világ legnagyobb problémái is, mint az óvodában, mikor a gyerekek összevesznek dacból, és méregbõl rettenetes nagy kegyetlenséggel egymás szemébe szórják a homokot. Utána újra nagy vidáman együtt tovább játszanak. Míg a mai ember ezt a gyerekességet kiûzte saját magából, elzavarta. Amit úgy is lehetne mondani, hogy elpusztította, és ennek a halott álmok világa lett az eredménye. Így már nagyon kevesen mernek nekivágni szandálban, vagy egy esernyõt lóbálva, vagy egy baguette-tel csak úgy álmaik földjére. De egy biztos, hogy szinte mindenki ezeket az embereket jegyzi meg, ezeket az embereket próbálja meg ugyan elfelejteni is, de nem tudja. Mert ezek az emberek nyomot hagynak benne, olyan nyomot; õk igazából harcosok, õk igazából az álmodók, õk igazából a bátrak, hisz mindenféle emberi realitást félretéve olyan dologért szállnak síkra saját magukkal szemben, ami felszínre hozza a bennük szunnyadó gyermeket, a bennük szunnyadó kalandort, a bennük szunnyadó örök álmodozót. Õk hisznek abban hogy fent a csúcson forró szauna várja õket, s õk hisznek abban, hogy azok az emberek, akik a hegyre mennek, valójában mindenki szereti a másikat, és senki nem haragszik senkire. Õk hisznek abban hogy a televízió híreiben azok a feszültségek, amiket világgá kürtölnek, valójában csak tévedések, sehol nem bánt senki senkit, sehol nincsenek gyógyíthatatlan betegségek, sehol nin-csenek éhezõk, sehol nincsen probléma, hanem mindenhol, mindenki jól megvan egymással. Valójában ez van, hogy a hírek azt sugallják, hogy mindenhol a világban feszültség van és háború, hogy ez valójában csak valakinek az idióta tévedése, aminek az az eredménye hogy egy-két embert megszédítsenek. Ezek az álmodozók hisznek abban, hogy eljön majd egyszer egy olyan idõ, amikor tényleg csak olyan emberek járnak az utcákon, a hegyekben, és mindenhol, és csak olyan emberek lesznek akik szeretik a másikat, és nem bántani akarják. De ha bántani is akarják, egy-két homokszórással el lehet intézni minden problémát. Nos, ahogy haladtunk lefelé, és újra találkoztunk az ilyen vidám emberekkel, megálltunk, nézegettük õket, majd haladtunk tovább s közben eleredt a szemerkélõ esõ, s láttuk hogy fölöttünk a csúcsok között már hatalmas szürke felleg vette át a terepet. Megszûnt a jó idõ, és az egyre szemerkélõ esõben elértük a Tramway végállomását. Ismét 2300 méteren voltunk, ismét éreztük a civilizáció vonzását, láttuk a turisták hadát, akik nagy vidáman a Tramway-jel fölkapaszkodnak kényelmesen üldögélve a vonat fülkéjében, idáig a 2300 méterig. Megcsodálják a hegyet, megisznak egy-két üveg sört, majd nagy vidáman leereszkednek, és úgy érzik, hogy már tudják, hogy egy hegyen mit lehet érezni, mit lehet megtapasztalni, s hogy mirõl szól a hegy. Persze voltak, akik furcsa pillantással kísértek minket, ahogy eléggé termetesre nõtt hátizsákjainkkal ott csoszogtunk, mint valami fáradt álomkeresõk a zajos forgatagban. De aztán, amikor össze-pakoltuk hátizsákjainkat, és nagy vidáman nekiálltunk beszélgetni, várni a vonat indulását, láttuk, hogy a szemükben ezeknek a csodálkozóknak valami furcsa fény villan. Amit úgy is lehetne nevezni, hogy bánat, hogy õk lemaradtak valamirõl, s próbálják magukat be-csapni, hogy itt 2300 méteren pontosan tudják!? Mi az ott fent! Igaz, ahogy elnéztek minket is, és más olyan harcolókat, akik most jöttek le a hegyrõl, látszott rajtuk, hogy csak becsapni tudják magukat, érezni pontosan nem lehet. Csak azoknak, akik már jártak olyan helyzetben, az életben, ami a saját életük hegyeinek a csúcsát jelenti. Persze, így utólag bárki mondhatná, hogy én most kritikát próbálok azokra mondani, akik nem jártak a hegyekben. Ez így nem igaz. Azoknak az embereknek a szemébõl, akik saját hegyük csúcsát megmászták, pontosan látszot, és az üres álmokat elengedik, hanem tudnak harcolni és mernek harcolni saját álmaikért. Ezek az emberek úgy néztek ránk, mint saját maguk dolgaira. Tudták, hogy

6 mi milyen áldozatot követel, és hogy mennyi mindenbe telik egy álom megvalósítása. Közben a vonat megérkezett, felpakoltunk rá, s elindultunk vissza, le a civilizációba. Oda, ahol a televízió híreiben szinte percenként szerepel, hogy a társadalom, a kultúra, a civilizáció hogyan falja fel saját magát. Oda, ahol az emberek bizonygatják egymásnak, hogy ki kit szeret, és nem éreztetik, ahogy azt kellene. Oda, ahol a szép szavak fontosabbak, mint az érzések, oda, ahol a beszélgetésnek és a kommunikációnak az a formája a legfontosabb melyben a beszélgetés arról szól, hogy azt mondom, amit hallani szeretnél, és nem azt mondom amit gondolok. Oda, ahol látni lehet, hogy egy kultúra és egy civilizáció szinte beteges haláltusáját vívja a túlélésért. Oda, ahonnan valójában mi is jöttünk, de próbáltunk megtenni valamit azért, hogy egy röpke, törékeny élet alatt átérezzünk valamit abból, hogy milyen egy hópihe sorsa, mikor fújja, fújja a szél. Csak kavarog önfeledten, nyugodtan, álmodozva. Hisz mi is csak álmodunk, s lehet hogy csak egy álom volt, hogy fenn jártunk, valahol, ami lehet hogy nem is létezik. Hisz lehet, hogy ez az egész világ csak egy nagy álom, s egyszer mindenki felébred, s arra fog gondolni, hogy ez az álom, vagy melyik álom a valóság? S nehéz lesz eldönteni, hogy az álmok álmodnak-e minket, vagy mi álmodjuk-e az álmokat? Most, hogy a hegy ismét valóságból álommá vált és mögöttünk van, furcsa visszagondolni, hogy jártunk Európa tetején. Azonban nem csak a kín és a gyötrelem emlékei jutanak eszembe hanem, most is érzem orromban a hó szagát, ahogy a kerozin szélcsendes idõben szinte elviselhetetlenül büdössé teszi. Persze erre mindenki mondhatná, hogy hogy kerül a csizma az asztalra, hogy kerül ide a büdös hó? Hát egyszerû: ma már a XXI. század kultúrája önhittségébõl, hiúságából, vagy vélt uralmából kiindulva úgy érzi ura a természetnek és, hogy a Mont blanc környékén lévõ reülõterekhez leszálló gépek itt kiengedhetik üzemanyagfeleslegüket. De ezekkel együtt már most biztosít valamit a jövõnek: egy aprócska dolgot; az élet- tér hiányát. Ez önmagában véve targédia, hogy a mai kultúra csak arra képes, hogy megszabja saját érdekei határait, de arra képtelen (életképtelen), hogy meglássa és - nem kell elvárni, hogy egyszerre fel is ismerje - csak csodálja az élet titkait: a természetet, a jogot az élethez. De szerencsére a Föld, Gálya bölcs. Az utikönyv elején a hegymászó felszerelés között látható egy lepke fotója. Ugyan kicsit misztikusnak tûnik, de ez a lepke a csúcstól, 4807 méter magasról egészen 3800 méterig ott röpködött körülöttünk, ami bizonyítja, hogy az élet él és élni akar, függetlenül attól, hogy a Föld egyik élõlénye ezt hogy gondolja. Az ember nem ura a természetnek, nem volt az soha, és nem is lesz az soha. Ugyan a hegymászás öncélú dolog - ez így is van - de öncélja mindenkinek, hogy megpróbál szembe nézni saját belsõ félelmeivel és azokat értve elfogadja, hogy a világ nem érte van, õ csak része a világnak, ugyanúgy mint a fák, a madarak, mint egy másik ember, mint a ma még a játszótér libikókáján játszó gyermek, vagy a szülõszobán új életet adó asszony, vagy a brazil szobrász, az inuit prémvadász, vagy a Wall street-i tõzsdeügynök..., mind mind társa az életben. És ezt csak akkor lehet felismerni, ha embertársainknak a jogát ismerjük el az élethez, azt ami eredendõ, és nem azt, amit törvények és diktatúrák szabnak meg. Számomra a hegy megmutatta, hogy a lepke a legfontosabb, mert az maga az élet, és kívánom mindenkinek, merjen a saját álmaiért harcolni, nagy komolyan apró mosolyokért bármit feláldozni, bármit ami fogysztói igényt szolgál ki. A szabadság nem a fogysztásból áll, az mások elvárásainak a teljesítése. A szabadság alkotás, remekmû, út a békéhez. Jó utat minden harcolónak kik apró mosolyokért kockára teszik létüket! A hegyek még mindig állnak, s mindig lesznek kik fennt állnak a felhõk felett a csúcson.

7 A következõ harcba indulók

8 Olyan nagyon nem vagyunk fáradtak...!... Menjünk vissza!... Csak elõtte legalább két napot aludjunk egybe!

9 Most értünk le!... Újra a kiindulóponthoz.... S ezért az érzésért valóban fel kell menni a csúcsra!

10 A Karaván Kiadó eddig megjelent könyvei: Czanik Csaba Árpád: Lázadás Ár: 1750 Ft Egy könyv, mely már júniusában elõrevetítette az Amerikai Egyesült Államok elleni szeptember 11-i támadást, és lehetséges, hogy az események háttere és azok további alakulása is benne van?! A Lázadás elgondolkodtató segítség arról, hogy az egyén, és a kultúrát képviselõ társadalom más kultúrákkal hogyan tud együtt élni, vagy ha felrúgja az együttélési normákat, annak milyen morális vagy pusztító kövtekezményei lehetnek. A legszörnyûbb dolog a fenti változások eredményeként fog bekövtekezni. Ezek az emberekben történnek meg. Ez a kataklizma sorozat vizsgára teszi az ember morális és érzelmi identitását. Az egyre tornyosuló elõjelek - melyek az 1920-as évektõl érzékelhetõek - bebizonyítják, hogy az ember csak félúton halad az intelligencia felé. A katarzis akkor fog bekövetkezni, amikor a világ számos helyén kitörnek a helyi háborúk. Ezeket valójában profitorientált üzletemberek szítanak, kizárólag saját vagyonuk gyarapítása érdekében. Egyre több fegyvert kell majd eladni, és egyre több lesz a magát államfõnek tituáló üzletember. Olyan világot hoznak létre, melyet a nagy tömeg is szépnek vél, és sajnos csak késõn jönnek rá, hogy becsapták õket, és csak mások vagyonát növelték vak hitükkel. Ti-Tonisza láma: Kõszikla Ár: 2800 Ft Regény a lélek nagyságáról, az élet halhatalaságáról, a tan felismerésérõl, Ázsia hegyei között, valahol mélyen Tibetben. Egy tibeti láma visszaemlékezése a reinkarnáció útvesztõibe, hogy milyen utakat jár végig az, aki a halhatatlan lélek tökéletességére törekszik, és ezen belül hogyan épül fel az emberek viszonyrendszere rokoni fokon, családi vagy baráti kötelékben. Milyen jelentõsége van az elõzõ életek tapasztalásainak, illetve ezek a kapcsolatrendszerek hogyan szövik át az utat, mely elvezet a tökéletes halhatatlanság felismeréséhez, melynek végén az embert önmaga isteni állapotának felismerése várja. A könyv igazából nem egy vallásról szól, hanem az emberi lélek és a vallások kapcsolatáról. Czanik Csaba Árpád: A Falevél Ár: 2990 Ft Reinkarnációs kalandregény, mely egy fejlõdõ lélek izgalamas utazásait írja le a reinkarnáció útvesztõiben az õskortól 1754-ig, miközben idõhurkokkal eljut egye - bek mellett Atlantiszba, és 2600-ba is. A rendkívüli fordulatokban gazdag regény igazán izgalmas és érdekes olvasnivaló, mely elgondolkodtató információkat tartalmaz a reinkarnáció mûködésérõl. Látta kedvesét a fedélzeten, hallotta a hangját, s nézte a hullámokat, s az aggódása egyre erõsebb lett. Messze keleten hatalmas viharfelhõket vett észre, de a felhõk nagyon messze voltak, s õ csak a magasságból látta, hogy kezdõdik a baj. Tudta, hogy lent a matrózok és a hajón ülõk nem látják a felhõket. Elsõ pillanatban arra gondolt, hogy valami asztrál erõ gerjesztésével figyelmezeteti, hogy térjenek el az útiránytól, mert vihar közeleg. De aztán tudatosodott benne régi mesterének szava, hogy nem változtathat a jövõn, bármit is lát, azt mindig el kell fogadnia, bármit is hall, azt titokként kell kezelni, hacsak maga a hang vagy a kép nem teszi lehetõvé, hogy másoknak is elmondja. Tel.: 06/99/ Cím: 9400 Sopron, Színház u. 14. Fax: 06/99/ karavan0@axelero.hu Ez a közel 200 nagyméretû, sokat mondó színes fotót tartalmazó album megismerteti Önnel egy magyar hegymászócsapat kalandos útját, önerõbõl való feljutásának történetét Európa tetejére, a Mont Blancra. Az albumból kiderül, hogy milyen belsõ vívódásokon kell átmennie, és milyen külsõ erõfeszítéseket kell tennie annak, aki fel akar jutni Európa tetejére, a 4807 méter magasan lévõ Mont Blanc csúcsra. Érdekes gondolatmenete és sokat mondó képanyaga a hegy megmászására serkent mindenkit, akiben a kalandvágy csak egy egészen kicsiny csírája is benne lakozik, és meg akarja mérettetni magát a heggyel, és saját belsõ vívódásaival. Szabadságának ajándékaként érezheti a Boldogságot a csúcson!