Benedek Elek APRÓ MESÉK

Átírás

1 Benedek Elek APRÓ MESÉK

2

3 Benedek Elek APRÓ MESÉK Pallas Gyöngyös 2004

4 Pallas Antikvárium Kft. 2004

5 A KIS GÖMBÖC Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idõsebb leányának: Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt! Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc: Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! S azzal hamm! bekapta. A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a lánya, küldi a középsõt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc hamm! bekapta. Hej, mérgelõdött a szegény asszony! Hogy õ még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis gömböc miatt. Eredj, leányom mondja a legkisebb leánynak, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom. Fölmegy a kis leány nagy sebesen, de a kis gömböc õt is bekapta. Na megálljatok mondja a szegény asszony, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül. 5

6 Fölszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a kis gömböc õt is hamm! bekapta. Jõ haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: Hé, asszony, hé, hol vagy, merre lettél? Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak. Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott: Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi! S hamm! bekapta a szegény embert is. No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta, puff, leszakadt s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; továbbgurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Még ez sem volt elég a telhetetlen gömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárta. Egy jó hegyes, fanyelû bicska volt a kondásfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélén a kirepedt kis gömböcöt. Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna. 6

7 A KÉTSZÍVÛ KIRÁLYFI HALLOTTÁTOK-E hírét a fekete királynak? Túl volt ennek az országa még az Óperenciás-tengeren is, s akkora volt, hogy az áldott nap soha, de soha le nem nyugodott rajta. De nem lehetett semmi szívbéli gyönyörûsége nagy országában a fekete királynak, mert egyetlenegy fia vala, de ennek akár hiszik kietek, akár nem olyan érzékeny szíve volt, hogyha egy félszeg embert vagy oktalan állatot látott, mindjárt sírva fakadott. Sírás volt szegénynek éjjele-nappala, nem esett jól sem étje, sem itja. Ha meglátott egy vak koldust, a szíve csak elfacsarodék, a könnye keservesen hullott, s mindég meg-megfohászkodék: Istenem, Istenem, mért is van, hogy az a lelkes állat nem szemlélheti a napot, holdat s a ragyogó csillagokat? Ha egy oktalan állatot pillantott meg, akkor is rítt, rõkölt, mint egy kicsi gyermek. Aj, teremtõ Istenem, elbúsulta magát a fekete király. Mit ér neki az az oktalan-nagy ország, mit a nagy sereg cifra katona, ha nem lesz az õ halála után, aki azokat kommandírozza? Hiszen ha az õ fia meglát egy béna katonát, mindjárt ellágyul, kiejti a kardot kezibõl, s szertezüllõdik az a nagy sereg. No, telik-múlik az idõ. Egyszer csak bemegy a kicsi inas a fekete királyhoz, s jelenti, hogy az udvarba egy olyan csudadoktor érkezett, aki meggyógyítaná a felséges királyúrfit. Megörvend a fekete király, s mondja: Mindjárt béhívjátok! Ha meggyógyítja az én drága fiamat, mindent adok, amit csak a szíve kíván. Bémegyen a csudadoktor, s elémondja nagy szaporán, hogy õ egy kerek esztendõnek a leforgásán meggyógyítja a királyúrfit, csak engedje meg a király, hogy magával vihesse a fiút. Nehezére esett ez a 7

8 fekete királynak, de belényugodott. A csudadoktor pedig elvivé magával az érzékeny szívû királyúrfit Bergengóciába. Mire az esztendõ kitelt, a királyúrfinak a régi helyett új szíve volt. A csudadoktor kivette a régit, s egészen más szívet tett helyébe. Hálálkodott a királyúrfi, s kérdé, hogy mit fizessen az új szívéért? Azt mondá a csudadoktor: Ne fizess most nekem semmit, felséges királyúrfi, hanem ígérd meg, hogy mától fogvást, ahány ember sírva fakad temiattad, annyi zsák aranyat adsz énnekem. A királyúrfi meg is ígérte, s azzal elindult hazafelé, az apja országába. De édes jó Istenem, bezzeg más vala-e az új szíve a réginél! Amint menne, mendegélne, meglát az út közepén egy juhászkutyát. El volt lõve a két utolsó lába, ott fetrengett az út porában, kauszolt, vinnyogott, s olyan keservesen nézett a királyúrfira. Még egy esztendõvel ennek elõtte sírt volna a királyúrfi, fölvette, hazavitte volna, hogy ápolják otthon, de most csak félrerúgta az útjából nagy kegyetlenül. Osztég továbbment, hazaért az apja országába, annak is a rezidenciájába. Nem messze az apja palotájától egy vak koldust talált, aki kenyeret kért Isten nevében. De a keményszívû királyúrfi nemhogy alamizsnát adott volna, még elkergette a szegény vak koldust, s botjával húzott is vagy kettõt a hátára. Hazamegy, belép a palotába, apja-anyja elejibe szaladnak, nyakába borulnak, örvendeznek, kérdezõsködnek: hogy telt az esztendõ a csudadoktornál, meggyógyult-e? A királyúrfi pedig nagy mostohán eltaszította magától apját-anyját, s éktelenül lármázott, hogy õt ne háborgassák mindenféle haszontalan kérdéssel. Aj, sírt a király, de még jobban a királyné! Mi lett az õ szívérõl szakadt édes gyermekébõl! Milyen érzékeny, jószívû vala, s milyen kõkemény lett! De aztán ez csak úgy ment minden áldott nap. A királyúrfi minden lelket megríkatott mostoha viseletével. A csudadoktor pedig mindennap pontosan eljött, s mindég felvette a maga zsák aranyát. Egyszer csak azt látta a király, hogy ha ez így tart, az egész ország elkódusodik. Már eligente-elig (alig) lehetett egy zsák aranyat összeszedni, szokotálni. 8

9 A királyúrfi maga is megsokallá a dolgot, s azt mondá egy nap a csudadoktornak: Hallod-e, te csudadoktor! Én már tovább nem gyõzlek fizetni téged, amennyi arany volt az apám országában, mind a te kincseskamarádba került. Azt mondom én neked, add vissza a régi szívemet. Azt felelé pedig erre a csudadoktor: Felséges királyúrfi! Tanuld meg, hogy szív helyébe lehet új szívet tenni, de a régit visszaszerezni soha! A KÉT BORSÖKRÖCSKE EGYSZER volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy nagy tenger, annak a közepén egy nagy sziget; ennek a szigetnek a közepében egy nagy hegy, s a hegy tetején egy ezeregy éves fa. Ennek volt kilencvenkilenc ága, a kilencvenkilencediken fityegett egy kilencvenkilenc rejtekes tarisznya; ennek a kilencvenkilencedik rejtekében volt a Laci bátyám kilencvenkilenc levelû bibliája, s ennek a kilencvenkilencedik levelén olvastam ezt a mesét. A biz a : Hát volt egyszer egy igen-igen szegény ember, szomszédjában lakott még egy nálánál is szegényebb. Az egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták magukat a szegény emberek, s összeboronálták a legényt s a leányt, hogy ha már annyiban van: legyen egy kódustarisznyából kettõ. Azt mondja egyszer az ifjásszony az urának: Hallá-e! Kied, az igaz, hogy nincs pápista hiten, de próbáljon egyet: böjtöljön meg egy pénteket, hátha adna az Isten valamit. Az éfi ember meg is hallgatta a tanácsot, nem eszik egy betévõ falást sem pénteken, hanem az Isten nem adott azért semmit. No, isten 9

10 neki gondolja magában, legyen a többi után! s megböjtöli a másodikat meg a harmadikat is, s egyszer csak úgy beléjött a böjtölésbe, hogy hét egymás után esõ pénteken nem evett semmit, de semmit az ég alatt. De az Isten csak nem adott semmit a hétnapos böjtre sem. Hm gondolja magában, ez már csak elég volt, ha akart volna adni õ szent felsége, erre adhatott volna! Meggondolkozik a szegény ember, s azt mondja a feleségének: Hallod-e, feleség? Süss nekem egy hamuból sült pogácsát, mert menni akarok az Istenhez, hadd látom: hol a hiba. Süt is az asszony, s a szegény ember útnak indul. Déltájt elért a Herecz-erdõbe. Ott talált egy õsz embert, amint két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem, szántogatott a ciheres parlagon. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi: hogy merre van szándéka? Mi járatban van? Én bizony az Istenhez mennék felel a szegény ember. Hét pénteken böjtöltem, s nem adott érte semmit. Most azt szeretném megtudni, hogy mért nem adott? Abba hiába ne fáradj mondja az õsz ember, hanem én neked adom ezt a két borsökröcskét, ezek után elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit ígérjenek értök. Hazahajtja a szegény ember a két ajándék állatot, s másnap mindjárt erdõbe ment velök. A szekeret innét s túl szedte össze: egyik ember kereket, a másik rudat, a harmadik tengelyt adott, s úgy tákolta össze. Elég az, hogy volt olyan, amilyen. De nem is mert két szál fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még kevesebbet bízott. Hanem ezek táltosok voltak, s mikor meg akará indítani, megszólal az egyik: Hát ezt a két szál fát ki után tette, gazduram? Csak rakja meg a szekeret istenesen, hogy recsegjen alatta, mert mi két szál fával szégyelljük bémenni a faluba! A szegény ember csak csavargatta a fejét, de rászánta magát, s istenesen megrakta a szekeret, amennyi csak ráfért. Amint kiérnének az erdõbõl, találkoznak a gróffal s a falubíróval. Ezek majd hanyattég estek, mikor látták, hogy az a két pirinkó ökör mekkora szekér fát viszen. Kérdi a gróf: 10

11 Mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegény ember? Nem eladó, méltóságos gróf úr felel a szegény ember. Megharagszik a gróf, s azt mondja a szegény embernek, hogy ha egy nap alatt meg nem szántja a Herecz-erdõt, s bé nem veti, s el nem boronálja: ökre nélkül marad. Aj, megbúsulja magát a szegény ember! Mit tudjon csinálni? Egyet se búsuljon, gazduram szólalt meg az egyik borsszemökröcske, csak szerezzen kied ekeszerszámot, a többi a mi dolgunk! No, szerez is a szegény ember. Egyik ad talyigakereket, a más ekekabalát, a harmadik esztekét, kurtavasat, hosszúvasat, s egy picre összeszokotálta az ekét. Elmennek a Hereczbe, s azt mondja ott az egyik ökör: Kied csak feküdjék le s aludjék, gazduram, eligazítjuk mi a többit! A gazda bizony meg is fogadta a szót: lefeküdt, elaludt, s mire felébredt, már szépen el is volt boronálva a szántás. Avval hazaeregéltek, s jelentette a bírónak, hogy készen van a munkával. Kimegy a bíró s a gróf a helyszínre, végigjárják a helyet, de egy hajszál nem sok, annyi hibát sem találtak a vetésben. No, te szegény ember mondja most a gróf, ha mi nekem takarmányom van, gyökerestül, mindenestül be nem takarítod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz, tudd meg! A szegény ember elkezd búsulni, de a borsökröcske ismét megvigasztalja: Egyet se búsuljon, gazduram! Kied csak feküdjék le a barázdába, s aludjék, a többi a mi gondunk! Bé is takarították egy nap még a helyét is a teméntelen sok takarmánynak. Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegény ember nem tudott a tetejébe nézni. Mikor a kastélyhoz értek, bémegyen a szegény ember a grófhoz, s mondja: Méltóságos gróf úr, elhoztam eddig a takarmányt, de ha a kastélyt el nem fordíttatja a helyérõl, nem férünk bé az udvarra. A gróf még ki sem hallgatta jóformán, úgy kivetette a szegény embert, hogy majd megszakadt a nyaka. Meglátták ezt az ökröcskék, 11

12 mozdítanak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s az fenekestül felfordult. A grófot majd megölte a bosszúság. Hallod-e, te szegény ember mondá a gróf, ha te engem be nem vitetsz a pokolba a bíróval együtt, ökröd sem lesz, s magad is csúfot látsz! Látni akarom a poklot, hogy milyen világ van ott! Hej! Búnak adja magát a szegény ember. Hogy tudja õ oda vitetni, mikor soha még a tájéka felé sem járt a pokolnak! Megszólal az egyik ökröcske: Azért sohase búsuljon, gazduram! Oda éppen jó helyre kívánkoznak, megilleti mind a kettõt. Avval a szegény ember eléállott a nagy egész vágás szekérrel, a gróf s a bíró felkászolódtak rá, s elindult a két ökröcske a pokol tartománya felé. Estére kelve a szádához értek. A borsszemökröcskék nekifutottak az ajtónak, beütötték a fejükkel, avval a gróf nagy tempóra besétált, s utána a bíró. No, most, gazduram, rántsa rájuk az ajtót! javallá az egyik. A szegény ember úgy is tett, s a gróf soha ki nem tudott kerülni a világ színére, sem a bíró. A szegény ember pedig a két borsszemökröcskével máig is boldogul él, ha meg nem halt. AZ ÖREGEK AZ öregekrõl mondok mesét, gyermekek, hallgassatok ide! Egyszer egy obsitos katona megy, mendegél hazafelé, s amint megy egy falun keresztül, látja, hogy kint ül a kapuban egy õsz öregember, s bõg keservesen, hogy csak úgy zengett a falu belé. Kérdi az obsitos: Ugyan bizony miért sír kend, öregapám? Jaj, hogyne sírnék, édes fiam, mikor megvert az édesapám. 12

13 Ne mondja kend! Hiszen kend is van legalább százesztendõs, csak nem é1 az édesapja? Hát, ha nem hiszed, fiam, eredj, menj be az udvarba. Nézd meg, éppen fát vág az apám! Bemegy az obsitos, s hát csakugyan ott van egy még öregebb ember, s vágja a fát, hogy egy legény sem vághatta volna különben. Köszönti az obsitos: Adjon isten jó napot, öregapám! Ugyan bizony hogy volt lelke megverni a fiát? Hát hogyne vertem volna meg, mikor nem fogadott szót a nagyapjának! Ne te, ne, mit beszél kend?! Hát még az apja is é1 kendnek? Hogyne élne! Eredj csak be a házba, ott ül a góc alatt, s pipázik. Nézd meg, ha nem hiszed! Bemegy az obsitos. S hát csakugyan ott ül az öregember a góc alatt. Nagy füstöket eresztget a pipájából, s morgolódik az unokájára, hogy így, meg úgy, csak még egyszer ne fogadjon szót neki, majd hátraköti a sarkát. Köszönti az obsitos az öregembert, s kérdi: Ugyan bizony, öreg apámuram, hány esztendõs lehet kigyelmed? Hej, édes fiam, azt én nem tudom. Hanem menj el a paphoz, aki keresztelt. Az majd megnézi a matrikulában. De már, öregapám, ne tréfáljon, csak nem é1 még az a pap is, aki kendet keresztelte? De biz Isten, Krisztus úgy segéljen, él biz az, fiam. Ha nem hiszed, nézd meg! Bizonyosan otthon találod, mindig olvassa a Bibliát. Elmegy az obsitos a paphoz. Hát az csakugyan ott ül az asztalnál. Elõtte az öreg Biblia. A szemén egy nagy okuláré, s babukol, olvasgat belõle. Szerencsés jó napot kívánok, tisztelendõ szentatyám! Hozott Isten, édes fiam! Hát mi jóban jársz? Talán bizony páros életre készülsz? 13

14 Nem készülök én most, tisztelendõ szentatyám, hanem azt szeretném megtudni, hogy ez s ez az öregember hány esztendõs lehet? Biz azt én, édes fiam, könyv nélkül nem tudom, hanem mindjárt megnézem a matrikulában. Feláll a pap. Megy a könyvestékához, hogy kivegye a matrikulát. Azám! A téka be volt zárva. Na, édes fiam mondá a pap, erõsen sajnálom, de a matrikulát elé nem vehetem, mert nincs itthon a kulcs. Magával vitte az édesanyám a szõlõbe! Ha a papnak az anyja a kulcsot el nem vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna. Itt a vége, fuss el véle! A KIRÁLYKISASSZONY CIPÕJE HOL volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges szép királykisasszony, de olyan szép, hogy a napra lehetett nézni de rá nem. Jártak is az apja házához hercegek, királyfik a világ minden tájékáról, körülvették a világszép királykisasszonyt, mondtak neki mézesmázos szavakat, de annak ugyan beszélhettek: az egyik fülén be, a másikon ki, nem hallgatott rájuk. Egyhez sem volt egy kegyes jó szava, s mennél jobban bizonyította ez is, az is, hogy így meg úgy tejbe-vajba fürösztgetné, s tenyerén hordaná, ha az õ felesége lenne, annál nagyobbakat kacagott rajtuk, hogy a palota is csengett belé. Volt egy a hercegek s királyfik közt, aki tetszett neki egy kicsit, de ennek sem sok öröme telhetett abban, mert õt még a többinél is jobban kikacagta a szívtelen királykisasszony. Hát telt-múlt az idõ, a hercegek s királyfik is nagy elszontyolodva ide s tova elszéledtek, kettõ-három ha még ott maradt a palota körül. Egyszer hogy volt, hogy nem, én bizony nem tudom, 14

15 de gondolom, hogy úgy volt, ahogy volt, hát mondom az történik, hogy két bolhácska ugrik a királykisasszony tenyerébe. Nosza, a királykisasszony se rest, összeszorítja a markát, s a két bolhácskát beleereszti egy zsíros bögrébe, hogy ott nagyra nevekedjenek. Bizony ha odaeresztette, ott jó konyhára kerültek, s esztendõre, kettõre úgy megnövekedtek, hogy a bõrükbõl pompásan kitellett volna egy pár cipellõ. Mit gondolt, mit nem a királykisasszony, behívatta a mészárost, a bolhákat megnyúzatta, a bõrüket a vargával kicserzette, s a csizmadiával fáintos egy pár cipõt csináltatott. Mit gondolt, mit nem ismét, kihirdette ország-világ elõtt, hogy aki kitalálja, bármiféle rendû ember legyen, hogy az õ cipõje miféle bõrbõl vagyon csinálva: annak lesz a felesége. Bezzeg összegyûltek, verõdtek ismét a hercegek, királyfik s mindenféle válogatott legények a világ minden tájékáról, glédába állottak az udvaron, s úgy találgatták, hogy miféle bõrbõl vagyon a királykisasszony cipõje. Hiszen mondtak ezek mindenféle bõrt, de egy sem találta el az igazit. Hanem az a herceg, aki egy kicsit a királykisasszonynak is tetszett, fogta magát, felöltözött koldusruhába, valahogy belopódzott a királykisasszony hálókamrácskájába, s ottan elbújt a kályhalyukba, hátha majd este a királykisasszony beszél a szobalánynak a cipõjérõl. Az bizony éppen úgy is lett, ahogy gondolta. A királykisasszony nagyokat kacagott a sok bolond feleleten, amit egész nap hallott, s azt mondta a szobalányának: Meglásd, soha senki ki nem találja, hogy bolhabõrbõl van a cipõm! No, azt ugyan nem, míg a világ s még két nap mondta a szobaleány is. Hiszen éppen eleget tudott a herceg. Másnap õ is a többi legények közé vegyült koldusruhában, s mikor a sor rákerült, megmondta egy szóra: Felséges királykisasszony, bolhabõrbõl vagyon az a cipõ! 15

16 Hej, uramisten, elhalványodék színében a királykisasszony, reszketett, mint a nyárfalevél, de a szavát nem akarta megmásítani, s azt mondta: Eltaláltad, te koldusember, s én a szavamat meg sem másolom: feleséged vagyok ez órától fogvást. Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket! Jól van mondá a koldusruhába öltözött herceg, hát csak vesd le, lelkem, feleségem, szép selyemruhádat, öltözz te is koldusruhába, mert úgy illünk egymáshoz! Akart, nem akart, koldusruhába öltözött a kevély királykisasszony, s ment az urával a falu végére, egy piszkos kalibába, ez volt a lakásuk ezentúl. De még ez sem volt elég, az urával reggeltõl estig koldulni kellett, hogy járjon, este tüzet rakjon, vacsorát fõzzön, olyant, amilyent lehetett, s amilyen kitelhetett. Azám, még ez sem volt elég: jön egy hajdú a kalibához, s beszól nagy hangosan: Hé, koldusasszony, eredj tüstént ennek s ennek a hercegnek a földjére kapálni! Mit volt mit tenni, elment nagy keserves könnyhullatások közt. Azután az ura is elment, de nem koldulni, nem is kapálni, hanem ment egyenest a palotájába, ott felvette ragyogó cifra ruháját, s úgy ment ki a kapásokhoz. Mert hát az õ földjére küldték kapálni a koldusasszonyt. Ott a kapásokat egyre biztatta a herceg, a feleségét pedig folyton szidta, becsmérelte, hogy ilyen meg olyan napszámos, földet sem érdemelne vacsorára, nemhogy juhhúsos kását, pedig szegény asszonyról csak úgy csurgott a verejték. Na, elkövetkezik a vacsora ideje, asztalhoz ültetik a napszámosokat, s úgy láttam, mint ma, ezüstkanalat, -villát, -kést tesznek mindenkinek a tányérjához. De a herceg még nem elégelte meg, azt akarta, hogy a felesége megemlegesse a kevélységét, megtanított egy napszámosasszonyt, hogy annak a koldusasszonynak csúsztasson egy ezüstkanalat a zsebébe. Hiszen lett haddelhadd vacsora után, mikor az inasok látták, hogy hibádzik egy ezüstkanál! Nosza, sorban megmotozták mind a napszámosokat, s hát Uram, Jézus, ne hagyj el! megtalálták a koldusasszonynál. Hiába szólt, 16

17 hiába esküdözött, hogy õ nem tette, semmiféle nemzetsége sem volt tolvaj: megfogták s vitték a sötét tömlöcbe. No, hanem most már csakugyan elég erõs volt a lecke. Alighogy bezárták a tömlöc ajtaját, mindjárt ki is nyittatta a herceg, bement a feleségéhez, aki úgy sírt akkor is, mint a szakadó záporesõ. Ott aztán a herceg szép gyöngén megfogta, s fölvezette a palotába a feleségét. Mondta neki: No, most már ne sírj többet, öltözz fel újra szép selyemruhádba. Lásd, én is felvettem drága szép ruhámat. Mert úgy tekints rám, hogy én voltam az a koldus, akinek te felesége lettél. Elmondta aztán azt is, hogy a kályhalyukban hallgatta ki, miféle bõrbõl való a cipõje. Bizony nem tette volna, ha szépszerével hozzámegy vala feleségnek. Na, száz szónak is egy a vége, olyan szépen megbékültek s összemelegedtek, hogy öröm volt látni. Én legalább láttam, ti is megnézhetitek bátran. Holnap legyenek a ti vendégeitek! A TÜLÖKVÁR HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás tengeren túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, túlonnan túl, még azon is túl, volt egyszer egy király. Ennek a királynak annyi vára volt, hogy szerét-számát sem tudta már. Egyszer, amint ott üldögélt a palotája tornácán, elkezdette számolgatni, sorolgatni, hogy mi mindenféle vára van neki. Hogy van már neki aranyvára, ezüstvára, gyémántvára; van neki favára, de még üvegvára is; van neki mindenféle vára, csak tülökvára nincs. No iszen, ha nincs, majd lesz. Mindjárt kihirdettette az országban, hogy ki ami tülköt talál, mind hordja az õ udvarába. Hej, gyerekek, ha láttátok volna, mi történt erre! Megmozdultak a népek mindenfelé, szedték-vették a tülköt, ahol találták, s vitték a király 17

18 udvarába, ki ölben, ki talyigán, ki hatlovas szekéren. Vitték, ha jól láttam, még bársonyhintón is. Hát egyszer csak annyi a tülök, hogy nem fér a király udvarában. Eh, gondolja a király, minek nekem tülökvár? Azzal úgy, ahogy odahordatta azt a rengeteg sok tülköt, mind elhordatta, s belehányatta a Tiszába. Ha majd az a sok tülök mind elázik, csak gyertek, jelentsétek nekem, s tovább mondom a mesémet. AZ ARANYMOZSÁR VOLT egyszer a világon egy szegény öregember, annak a szegény öregembernek egy szép és erõsen okos leánya. De olyan szegények voltak, mint a templom egere, talán még annál is szegényebbek. Mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. S amikor volt, akkor is csak hamuban sült kenyér volt. Elmegy egyszer az öregember szántani, s amint kettõt-hármat térül-fordul a földön, nagyot csendül az ekevas, s kivet egy színarany mozsarat. Hej, megörül az öregember, félbehagyja a szántást, indul haza, de meggondolja magát: ha mozsár van itt, törõnek is kell lenni, s turkálni kezdi az ekevassal a földet, hátha megtalálja a mozsártörõt. De bizony hiába turkálta, nem találta meg. Hiszen, gondolta, sokat ér ez törõ nélkül is. Elmegy haza, s mutatja a leányának nagy örvendezéssel, hogy mit talált. Na, édes leányom, többet nem éhezünk, viszem ezt a mozsarat a királynak. Tudom, megveszi jó drága pénzen. Mondja a leány: Ne vigye el, édesapám, mert meglássa kigyelmed, hogy a király majd megkérdi, hol a mozsár törõje. Még azt hiszi, hogy lopta kigyelmed, s tömlöcbe vetteti. 18

19 Beszélhetett a leány, elment az öreg, s meg sem állott, míg a királyhoz nem ért. Köszön illendõképpen, s a király fogadja, s kérdi: Mi járatban vagy, te szegény öregember? Én bizony, felséges királyom, amint a földecskémen szántottam, egy aranymozsarat találtam, s elhoztam felségednek ajándékba. Na, ez igazán szép portéka mondja a király, s jól megnézte kívül-belül, hogy igazi színarany-e? Az volt bíz az, igazi színarany. Hát a törõ hol van? kérdi a király. Mondja az öregember: Kerestem én azt is eleget, felséges királyom, de nem találtam meg. Bezzeg hogy nem találtad meg, ilyen-olyan teremtette pattogott a király, mert bizonyosan loptad a mozsarat is! Hiába mondta a szegény ember, hogy így meg úgy, hogy világon való életében soha senkinek még egy kötejét sem lopta el, hívatta a király a katonákat, ezek közrefogták a szegény embert, s vitték a tömlöcbe. Amint kísérték a katonák az öregembert, elkezdett sírni keservesen: Hej, édes leányom, lelkem, leányom, mért nem hallgattam a te szavadra! Nemhiába mondtam mindig, hogy nincs több olyan okos leány a világon, mint te. Hallotta ezt a király belsõ inasa, fut a királyhoz, s jelenti, hogy mit mondott az öregember. Egyszeriben parancsolja a király, hogy hozzák fel az öreget. Viszik az öreget a király színe elé, s kérdi a király: Miféle okos leányod van neked? Igaz-e, amit mondtál, hogy nincs több oly okos leány a világon, mint a te leányod? Mondtam, felséges királyom, s meg sem is másolom. Na, jól van mondja a király, majd meglátjuk. Hozd ide a leányodat, s ha megteszi, amit mondok neki, feleségül veszem. Hazamegy az öregember a leánya után. Mondja neki, hogy mi történt, hogy mer-e szerencsét próbálni? 19

20 Csak gyerünk, édesapám mondja a leány, majd megsegít az Isten! Fölmennek a királyhoz, s a király azt mondja a leánynak: No, te leány, azt hallottam, hogy a legokosabb leány vagy a világon. Hát, ha úgy elmégy elõttem, hogy se felöltözve, se levetkõzve, se kocsin, se gyalog ne légy, feleségül veszlek. Jól van mondja a leány, megpróbálom, felséges királyom. Azzal elment haza az apjával. Otthon levetette a ruháját, s magára vett egy hálót; Ennek a hálónak négy sarkát szépen odakötötte a kocsisaroglyához. Így indult el a királyhoz. Jött a király is hatlovas hintón, szembe a leánnyal, s amikor meglátta, felültette a hintajába, vitte a palotába, ottan felöltöztette szép aranyos ruhába. Mondta neki: Amit kívántam, megtetted; te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket. Mindjárt papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak. A cigányok húzták, a legények rúgták. Táncolt az öreg is, táncolni kellett nekem is. Így volt, mese volt. CSALI MESE EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani, s amint egyet-kettõt fordul, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú: Nézze, apámuram, nézze, egy kulcsot találtam! Az ám, egy kulcs mondja a szegény ember. Ejnye, de jó volna, ha egy ládát is találnál hozzá! 20

21 Na, ez annyiban maradt. Tovább szántanak, kettõt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja magát a fiú: Nézze, apámuram, megtaláltam a ládát is. Próbálják a kulcsot, hát jól belétalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egy kurta farkú egerecske. Ha az egérkének hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartott volna. Hát jól van na, mondok mégis hozzá egy versecskét: Mese, mese, mátka, fekete madárka, úri bunda, kopasz egér ugorjon a nyakadba. Mese, mese, fakakas, bújj a lyukba, ott hallgass, Kata, Kata, két garas, neked adom, csak hallgass. FÉLSZ VOLT egyszer egy király, s annak a királynak egy olyan kedves kutyája, hogy azt a világ minden kincséért másnak nem adta volna. A királynak egyetlen leánya volt, azt is eljegyezte a szomszéd királyfi. Ennek a királyfinak erõsen megtetszett a kutya, hanem a királytól nem is merte kérni. Nem is kérte a királytól, hanem kérte a jegybéli mátkájától, addig kérte, addig istenkedett neki, hogy egyszer sem a király, sem a királyné nem volt otthon, odaadta a kutyát a királyfinak. Hazajõ a király, s hát nincs kutya. Hej, lett nagy felfordulás a 21

22 palotában, keresték a kutyát mindenfelé, tûvé tették a palota minden zegét-zugát, kidoboltatták a városban s az egész országban, hogy aki a kutyát elékeríti, nagy jutalmát kapja, s aki elvitte, karóba kerül a feje. Hiszen dobolhatták, a kutya nem került elé. Hanem a királyfinak sem telt nagy kedve a kutyában, mert a nevét elfelejtette megkérdeni, s hiába szólott hozzá, még a fülét sem mozdította. Elküldi az inasát a királykisasszonyhoz, hogy kérdezze meg titokban a kutya nevét. Az inas el is megy, aztán fölmegy a palotába, de a királykisasszonyt nem találta egyedül; bent volt a szobában az apja is, az anyja is. Megijedt az inas, nem mert szólni a kutyáról a király jelenlétében, töri a fejét, hogy mit mondjon. Õ bizony egyet gondolt, s azt mondja: Azért küldött az, mondd meg nekem azt, minek hívják azt. A királykisasszony mindjárt átlátott a szitán, tudta, hogy a kutyáról kérdezõsködik az inas. Azt felelte neki: Amint te állasz ott, úgy ülök én itt. Mondjad neki azt, annak hívják azt. Hazamegy az inas, s jelenti a gazdájának, hogy mit üzent a királykisasszony. Sokáig törte a fejét a királyfi, hogy vajon mi lehet a királykisasszony beszédjének az értelme. Addig gondolkozott, hogy mégis kitalálta. Bizonyosan gondolta magában, az inas is félt, amikor meglátta a királyt, meg a királykisasszony is félt. A kutyának hát bizonyosan Félsz a neve. Mindjárt szólította is a kutyát: Hopp ide, Félsz! Hát csakugyan, a kutya felszökött, odaszaladt a királyfihoz, nyalta a kezét-lábát, hízelkedett neki. Hiszen az így jól van, ahogy van, hanem amikor az inas elment a király palotájából, a király mindjárt vallatóra fogta a leányát, hogy mit beszéltek egymással. De hiába faggatta szép szóval, hiába csúf szóval, a királykisasszony nem vallotta meg az igazat. Úgy felháborodott ezen a király, hogy szörnyû haragjában kikergette a leányt a házából, ki az országából. Fel is út, le is út, menj, amerre a szemed lát! 22

23 Elbujdosott a szegény királykisasszony, ment hegyeken-völgyeken, erdõkön-mezõkön keresztül, s addig ment, mendegélt, míg a királyfi városába nem ért. Na, ott éppen jó helyre ért, a királyfi mindjárt papot hítt, összeesküdtek, lakodalmat csaptak, hét nap s hét éjjel mindig szólt a muzsika, folyt a bor, mint a patak. Telt-múlt az idõ, éltek nagy békességben, szerették egymást, mint két gilicemadár, s Isten megáldotta szép gyermekekkel õket. Híre ment ennek az öreg királyhoz, lassan lecsillapodott a haragja, befogatott bársonyos hintajába, s ment a feleségével, hadd lássák a leányukat. Elmennek az öregek, de lett nagy öröm, édes istenem, mikor a leányukat megtalálták! Hanem az öreg király nem tudta még most sem elfelejteni, hogy akkor meg akkor a leánya nem mondta meg az igazat. No most, édes leányom, megmondhatod, ami elmúlt, elmúlt. Meg is mondom én most, édesapám, de biz akkor nem mondhattam volna meg, mert ha megmondom, karóba kerül az uramnak a feje. Így tudta meg a király, hogy hová került a kedves kutyája. De csakhogy megtalálta a leányát, a kutyáját többet nem sajnálta, nagy örömében a királyságát, az országát is a vejének adta, hadd legyen neki két országa. Így volt, vége volt, mese volt. AZ ARANYPÁLCA VOLT egyszer egy öreg király s annak három fia. A fiúk megegyeztek, hogy elmennek országot-világot látni, de hárman háromfelé. A legidõsebb azt mondta, hogy õ megy napnyugatnak, mert ott aranyfák vannak, s azokról õ aranyleveleket szed. A középsõ azt 23

24 mondta, hogy õ északnak megy, s onnét drágaköveket hoz. A legkisebb azt mondta, õneki nem kell semmiféle kincs, megy a tengerre, hogy ott lásson, halljon s tanuljon. Hát csakugyan elindult a három fiú háromfelé, a legkisebb tengeren utazott, egy nagy hajón. De már mentek egy esztendeje, még mindig nem értek szárazföldet, az élelmük mind elfogyott, s a híja volt, hogy éhen haljanak. Egyszer mégis elértek a tenger túlsó partjára, s egy sziklás helyen kikötöttek. Ott a királyfi kiszállott a hajóból, ment, maga sem tudta merre, s addig ment, mendegélt, míg a szörnyû éhségtõl s fáradtságtól leroskadott a sziklára, s elaludott. Alszik a királyfi egy napot, kettõt, talán többet is, s egyszer csak érzi, hogy valaki szép gyöngén simogatja az arcát. Fölveti a szemét, s hát egy olyan szép tündérleány állt elõtte, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Kérdi a leány: Hát te hogy kerülsz ide? Elmondja a királyfi úgy, amint történt. Na mondja a tündérleány, gyere az édesanyámhoz, az talán ad enni neked s az embereidnek is. Hazamennek, s a tündérkirályné mert az volt a leány anyja kivesz a ládából egy rózsás keszkenõt, s mondja: Tündérkendõ, parancsolom, étel-ital rajtad álljon! Egyszeriben tele volt a kendõ étellel-itallal. Aztán adnak mindenféle enni- s innivalót a királyfinak, hadd vigyen az embereinek is. Megköszöni szépen a tündérkirályné jóságát, elbúcsúzik tõlük, el különösen a leánytól, s mondja neki lelkes szóval: Visszakerülök én még ide, tündér-királykisasszony, s velem jössz te akkor. Gyere, gyere mondotta a tündér-királykisasszony, veled megyek akkor. S hogy a királyfi el ne felejtse, nekiajándékozta a tündérkendõt. Továbbment a hajón a királyfi, s addig mentek, míg egy szigethez nem értek. Kiment a szigetre, ott a tündérkendõt leterítette, s mondta: Tündérkendõ, parancsolom, étel-ital rajtad álljon. 24

25 Volt mindjárt étel-ital, bõven, s elkezdett falatozni. Amint ott falatozik, odajön egy öregasszony, s kéri könyörögve, hogy adjon neki egy falást isten nevében. Mondta a királyfi: Csak üljön le, nénémasszony, egyék-igyék, van itt minden, hál istennek. Leül az öregasszony, eszik a sok mindenféle jóból, s egyszerre csak felállt, s hát nem öregasszony többet, hanem egy szépséges, szép tündér. Mondja a királyfinak: Köszönd, hogy ennem adtál, királyfi, mert most ez a kendõ nem volna a tied. Nesze, hogy olyan jó voltál hozzám, adok neked egy tarka köpönyeget. Ha ezt a köpönyeget megrázintod, ott, ahol egy zöld darabja esik le, egy gyönyörû szép kert lesz, ahová egy kék darab esik, ott egy nagy tó lesz. Ahová pedig egy fehér darab esik, ott egy nagy palota lesz. De ha összecsapod a kezedet, s azt mondod: Kert, tó, palota, tûnjetek el, legyetek megint köpönyeg! a kert is eltûnik, a tó is, a palota is. Megköszöni a királyfi a szép ajándékot, visszamegy a hajóra, s mennek tovább. Aztán érnek egy másik szigethez. Arra is kimegy a királyfi, ott is leteríti a tündérkendõt, s elkezd falatozni. Amint falatoznék, odajön egy öregember, s kéri könyörögve, hogy adjon valamit Isten nevében. Annak is adott a királyfi jó szívvel, ettek-ittak, s vígan voltak. No, te királyfi mondotta az öregember, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy aranypálcát. Látod-e, a végén van egy ezüstgomb. Ha ezt lecsavarintod, csak parancsolni kell, s annyi huszár sétál ki belõle, s a huszárok után annyi baka, hogy egy országot is elborítnak. Ha meg nincsen szükséged rájuk, csak parancsolnod kell nekik: Vissza! Szépen a pálcába visszamasíroznak. De már tovább nem is ment a királyfi, innét visszafordult hazafelé. Csak annál a szigetnél állott meg, ahol a tündér-királykisasszony lakott. A tündér-királykisasszonyt a hajóra vette, s úgy vitte haza az édesapja országába. 25

26 Haza, csakhogy az ország nem volt többé az apjáé. Mikor éppen a tenger partjához ért a hajó, akkor szaladott arra az öreg király, s kiáltott messzirõl a fiának: Vissza, fiam, vissza, csak menjünk arra, amerrõl jöttél, elvette az ellenség az országomat. De bizony nem megyek én vissza mondotta a királyfi, s kiszaladott a hajóból a szárazföldre. Azzal lecsavarintotta az aranypálcáról az ezüstgombot, s hát csak úgy omlott ki a rettentõ sok huszár s utána annyi baka, hogy még a föld is rengett alattuk. Hiszen ezek úgy elpusztították az ellenséget, hogy még hírmondónak sem maradt abból. Akkor aztán a királyfi kiválasztott magának egy szép tágas helyet, ott megrázintotta a tarka köpönyeget. Annak a zöld darabjából egy gyönyörû szép zöld kert lett, a kék darabjából egy szép kerek tó, még hattyúk is úszkáltak benne, a fehér darabjából pedig lett egy gyémántpalota, de olyan, hogy messze földrõl csudájára jártak. Hej, istenem, örült az öreg király! Lám, lám mondotta az öreg király, mégis te hoztad a legdrágább kincset, édes fiam. A legidõsebb fiam hozott arany falevelet, de az ellenség el is vitte; a középsõ fiam hozott mindenféle drágakövet, egy egész hajóval, azt is elvitte az ellenség. Te csak egy pálcikát hoztál, édes fiam, s lám, ezzel megmentetted az országomat, áldjon meg a jó Isten! Hanem egy kicsit mégis megrökönyödött az öreg király. Mit csinálnak azzal a rengeteg sok katonával, mibõl tartják el? Mondta is a fiának: Az ország megvolna, fiam, de mindenbõl kipusztítja ez a sok katona. Egyet se búsuljon, édesapám mondta a királyfi, nem kell azokat eltartani! S csak kiáltott a katonáknak: Vissza! s nagy trombita- s dobszóval mind visszamasíroztak a pálcába. No, most már igazán nem volt az öreg királynak semmi búja-baja. Hívatták a papot, hadd adja össze a királyfit a 26

27 tündér-királykisasszonnyal. Azután jöttek a cigányok, húzták, ahogy tudták, hét nap s hét éjjel állott a lakodalom. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. AZ ÖRDÖG ÉS A TÓT FIÚK HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás tengeren innét, csak ide nem messze volt egy szegény tót ember, s annak három fia. Azt mondja egyszer az öreg tót a fiainak: Na, fiaim, eleget éheztetek már itthon, menjetek országot-világot látni, de el ne kerüljétek Magyarországot, mert ott kolbászból fonják a kertet. Ott van csak jó dolga a szegény tót legénynek. Elindult a három legény, de velük ment az apjuk is. Kivezette õket egy magas hegynek a tetejére, onnét megmutatta nekik szép Magyarországot. Lássátok, ez az az ország, ahol kolbászból fonják a kertet. Ott elbúcsúzott tõlük, visszafordult a falujába, a fiúk pedig le a hegyen, neki Magyarországnak. Hanem, hogy szavamat össze ne keverjem, az apjuk erõsen a lelkükre kötötte, hogy elébb valahol állapodjanak meg, s tanuljanak meg jól magyarul, mert különben felkopik az álluk. Mennek, mendegélnek a fiúk hegyeken-völgyeken által, s találkoznak egy emberrel. Kérdi az ember: Hová, merre fiúk? Mondják a fiúk: Megyünk magyarul tanulni. No, akkor ne is menjetek tovább, álljatok be hozzám. Nálam három nap egy esztendõ, s azalatt megtanítlak én titeket magyarul. 27

28 Ott maradnak a fiúk, kitelik az esztendõ. De ugyan keveset tanultak. A legidõsebb nem tudott egyebet ennél a két szónál: Mi hárman. A középsõ csak ennyit tudott: Egy sajtért. A harmadik csak annyit tudott: Az az igazság. Hát mindegy, amennyit tudtak, annyit tudtak: mentek tovább. A falutól nem messze volt egy erdõ, bemennek abba, s hát mit látnak! Ott fekszik az út közepén a gazdájuk. A szeme be volt hunyva, meg volt halva. Nézik, nézik a legények, nem tudják elgondolni, hogy s mint került ide a gazdájuk ilyen hamar, hiszen amikor eljöttek tõle, még otthon volt, s lám itt fekszik az úton megölve. Amint ezen tanakodnak, odajön egy zsandár, s kérdi tõlük: Hát azt az embert ki ölte meg? Felel a legidõsebb: Mi hárman. S miért öltétek meg? Egy sajtért. No bizony, ha megöltétek, viszlek is a tömlöcbe. Mondotta a legfiatalabb: Az az igazság. Azzal csak elindítja a zsandár a három tót legényt, kíséri a város felé. De még egy jó hajításnyira sem mentek, felugrik a holt ember nagy kacagással, s szalad utánuk. Visszanéznek a legények, de szemük-szájuk elállott a nagy csudálkozástól, mert ördög volt az, igazi ördög, nem ember, aki utánuk szaladott. Csak most tudták meg, hogy ördögnél laktak. A zsandár egyszeriben eleresztette a fiúkat, az ördög is elszelelt nagy kacagva, s aztán meg sem állottak a fiúk, míg Magyarország kellõs közepébe nem értek. Ott egy helyen, ahol éppen kolbászból fonták a kertet, megállottak, onnét többé el sem mozdultak. Ha a kolbász még el nem fogyott, még ma is ott vannak. 28

29 Aki nem hiszi, járjon utána. HÁROM KÍVÁNSÁG EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember, annak felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek. Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, fõz valami vacsorát, de bizony nem volt mibõl. Még a víz föl sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a feleségének nagy örömmel: Hej, feleség, ha tudnád, mi történt. Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután minden, amit szemünk-szájunk kíván. Ugyan, ne tréfáljon kend mondta az asszony, talán bizony kincset talált? Meghiszem azt. Hallgass csak ide! Amint jövök az erdõbõl, mit látok az út közepén. Belerekedt a nagy sárba egy kicsi aranyos kocsi, a kocsi elõtt két mókus, s a kocsiban olyan szép asszony ült, amilyent még világéletemben nem láttam. Bizonyos tündér lehetett. Mondja nekem az a tündér: Te jó ember, segíts ki a sárból, s bizony nem bánod meg! Hát én hogyne segíteném? mondtam én. Azzal megfogtam az aranyos kocsit, asszonyostul, mókusostul kikaptam a sárból. Akkor aztán tövirõl hegyire kikérdezett engem, van-e feleségem. Mondtam én: van bizony. Gazdag vagyok-e. Mondtam én: biz én szegény vagyok, mint a templom egere. No bizony, ha szegény vagy, mondd meg otthon a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, akármit, s mind a három kívánsága azonnal teljesül. 29

30 Hallá-e mondta az asszony, ne tréfáljon, mert nincs kedvem a tréfára. Jól van, jól, hát próbáld meg, kívánj valamit. Hát jól van, kívánok. Ó, uramistenem, bárcsak egy rõfös kolbász kerülne ide! Abban a szempillantásban a kéménybõl leereszkedett egy nagy lábos, s a lábosban egy rõfös kolbász volt, szépen összetekeredve. Látod, hogy igazam volt mondta a szegény ember. Hanem most már valami okosabbat kívánjunk, mert látod, hogy teljesedik. Szegény ember elévette a pipáját, még volt egy kicsi dohánya, teletömte. Gondolta, ha pipára gyújt, majd valami okosabb jut eszébe. Benyúlt a tûzbe, hogy szenet vegyen ki a pipájára, de olyan ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábos felfordult, s a kolbász kifordult a hamuba. Fölpattan az asszony, elkezd lármázni. Jaj, de ügyetlen kend, bárcsak az orrára nõne ez a kolbász! S ahogy ezt kimondta, már ott is lógott az urának az orrán a rõfös kolbász, úgy odaforrott, hogy azt szépszerivel levenni nem lehetett. Hej, uramteremtõm, megszomorodtak mind a ketten, most már mit csináljanak, mit kívánjanak harmadiknak. Mondja az ember: Elõbb ezt a kolbászt vegyük le. Próbálja az asszony, nem tudja levenni. Hát bizony ezt le kell venni mondja az asszony. Egy kicsit az orrából lecsippentünk, nem olyan nagy baj az! De már azt nem engedem! Bizony, ha nem, akkor járjon kend a kolbásszal! De már azt nem teszem, hogy az egész világ csúfja legyek. Istenem, istenem, mit tudjanak csinálni. Tudod mit, asszony, mondja az ember, kívánd azt, hogy a kolbász essék le az orromról. Mit gondol kend, hiszen az a harmadik kívánság lenne! Pedig én mi minden jót akartam kívánni, sok ökröt, lovat, sok földet, szép házat s mindent! 30

31 Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Hamar kívánd, hogy a kolbász essék le az orromról. Mit volt mit tenni, a szegény asszony mégiscsak azt kívánta, hogy az ura orráról essék le a kolbász. Mikor aztán leesett, a hamut szépen lemosta róla. Úgy megették egy leültükben, hogy egy falat sem maradt belõle. Evés közben szépen megbékültek, s többet a szegénység miatt nem veszekedtek, hanem dolgoztak sokat, sokat. Lett aztán ökör is, ló is, lett föld is, lett szép ház is. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. AZ OKOS LEÁNY HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy okos leány. De ez olyan okos volt, hogy az okosságának a híre még a királyhoz is eljutott. A királynak annyit beszéltek a fülébe a leányról, hogy befogatott a hintóba, a leányért küldött, s elhozatta az udvarába. Felviszik a leányt a palotába, ott a király fogadja, s mondja neki: No, te leány, hallottam a hírét a nagy eszednek, hát, ha olyan nagy az eszed, van nekem a padláson százesztendõs fonalam, fonj nekem abból aranyfonalat. Felelte a leány: Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, van az édesapámnak százesztendõs sövénykerítése, csináltasson nekem abból orsót, s akkor én is megfonom az aranyfonalat. Tetszett a királynak ez a felelet, s mindjárt más kérdést gondolt ki: Hát jól van, leányom, az elsõ kérdésemre jól megfeleltél, mondok mást. Van nekem a padláson száz lyukas korsóm, foltozd meg azokat. 31

32 Én jó szívvel mondja a leány, csak elébb felséged fordíttassa ki a korsókat, mert azt tudja bizonyosan, hogy semmit sem szoktak a színérõl foltozni, hanem a visszájáról. Mondja a király: Okos volt a második felelet is. Még adok néked egy kérdést, s ha arra is megfelelsz, itt a kezem, feleségül veszlek. Csak mondja, felséges királyom. Hát én azt mondom, hozz is, meg ne is, legyen is, meg ne is. Gondolkozik egy kicsit a leány, azzal kifordul az ajtón, megy a konyhába, ott a szakácsnétól kér két szitát. Aztán megy az udvarra, ott éppen röpködött egy sereg galamb, megfogott egyet, a két szita közé tette, s úgy ment fel a király színe elé. Itt van, felséges királyom. Fogja a király a két szitát, hogy nézze meg, mi van benne. Abban a pillanatban a galamb kirepült. Na, lássa, felséges királyom, hoztam is, nem is, volt is, nem is. De már erre olyan erõsen megtetszett a királynak a leány, hogy egyszeriben hívatta az udvari papját, összeesküdött a leánnyal. Elõ a cigányokat, lett nagy lakodalom, eltartott egy hétig, talán kettõig is. Én is ott voltam, egyet jót táncoltam. Aki nem hiszi, járjon utána. A DÖGLÖTT EGEREK VOLT egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember egyszer tarisznyát vetett a vállára, a tarisznyába egy darab kenyeret, egy kicsi paprikás szalonnát, no meg egy kulacs bort, s kimegy a szõlõbe. Ott, ahogy kiment a szõlõbe, kiveszi a lájbija zsebébõl a réznyelû bicskáját, elõszedi a kenyeret, a szalonnát, s megeszi mind egy befaló falásig. 32

33 Aztán fogja a kulacsot, s egy hajtásban kiissza mind egy cseppig. Üres volt a tarisznya, üres a kulacs is, mehetett szépen haza. Amint megy, mendegél hazafelé, látja, hogy az út szélén egy csomó döglött egér fekszik. Megállott, gondolkozott, tûnõdött magában, hogy ugyan bizony micsoda szerencsétlenség érhette ezeket az egereket, hogy így egymásra döglöttek. De hát hiába gondolkozott, úgy sem tudta volna feltámasztani, ment tovább. Amint egy pár lépésre haladott, meggondolkozik: Ejnye mondja magában, fölveszek egy pár egeret, beteszem a tarisznyámba, jó lesz a macskának. Visszafordul, fölvesz három egeret, a tarisznyájába teszi s hazaviszi. De mire hazament, egészen megfeledkezett az egerekrõl. Letette a tarisznyáját, aztán vacsorához ült. Egyszerre csak hozzá súrlódik a macska, elkezd dorombolni, hízelkedni. Ejnye mondja a szegény ember a leányának, most jut eszembe, hogy három döglött egeret hoztam a macskának, eredj, leányom, vedd ki a tarisznyából. Szalad a leány, benyúl a tarisznyába, s hát uramteremtõm, nem volt abban egér, hanem volt a három egér helyett három ragyogó fehér ezüsttallér. Fut az apjához, s mondja nagy örömmel: Nézze, apámuram, egér helyett tallért találtam a tarisznyában. Az ám, ez igazán tallér mondja a szegény ember. Hej, istenem, megörült, de nagyon. Gondolta, hátha a többi egerek is ezüsttallérrá változtak. Futott ki a mezõre, egyenest oda, ahol a döglött egereket találta. De bizony oda hiába futott, mert az egereknek híre-pora sem volt. Ha azok az egerek el nem tûntek volna, az én mesém is tovább tartott volna. 33

34 A RÁC, A RÓKA MEG A SZARKA EGYSZER egy rác ember kiment az erdõbe, ott egy fa alatt tüzet rakott, s kolbászt sütött. Mi dolga akadt, mi nem, leteszi a kolbászt, félremegy, s azalatt odavetõdött egy róka, fölkapta a kolbászt, s elszaladt vele. Nekiáll a róka, hogy megegye a kolbászt, s abban a pillanatban leröppen egy szarka, kikapja a kolbászt a róka szájából, s fölrepül vele egy fa tetejére. Szalad a rác a kolbász után, s hát látja, hogy ott fityeg a szarka csõrében. Gondolkozik, mit csináljon, hogy a kolbászt visszakapja. Õ bizony gondolja magában levágja a fát. De megint mást gondol, azt gondolja magában, hogyha a szarka meglátja a fejszét, elrepül. Fogja magát, a fejszét a háta mögé dugja, s felkiált a szarkának: Dáj szarkica, kalbászica, nincsen nálam szekerica. (Add ide, szarkácska, kolbászocskát, nincsen nálam fejszécske.) Hanem a szarkának több esze volt, mint az embernek, s úgy elrepült a kolbásszal, hogy hûlt helye sem maradott. Ha a szarka el nem repült volna, az én mesém is tovább tartott volna. A KÚT EGYSZER a magyar ember egy kerek vizesgödröt ásott az udvarában. Arra vetõdött a német, s kérdezte: 34

35 Mit ás kend, atyafi? Vízigödröt mondotta a magyar ember. Gut, gut mondta a német. Nem kút ez mondta a magyar ember, hanem vízigödör. Gut, gut mondotta ismét a német. Hát ha kút, legyen kút mondotta a magyar ember. Így lett a vizesgödörbõl kút. TRÉFÁS MESÉK EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy ember. Ennek az embernek három fia volt. A legidõsebbet hívták Gyûszûnek, a középsõt Fésûnek s a legkisebbet Haddelnek. Mondja egyszer az ember Gyûszûnek: Eredj, fiam, menj el országot-világot látni, tanulj valamit. Elment Gyûszû, oda volt egy álló esztendeig, bejárt országot-világot, sok mindent látott, de hogy mit látott, mit nem látott, arról én nem mesélek. Elég az hozzá, hogy egy esztendõ múlva visszakerült az apja házához. Amint Gyûszû hazajött, mondta az ember a középsõ fiának: No, édes fiam, Fésû, most már menj el te is, láss országot-világot, ne maradj hátrább a bátyádnál. Elment Fésû is, bejárt országot-világot, jártában-keltében sok mindent látott. De hogy mit látott, mit nem látott, arról semmit sem mesélt, én sem mesélek nektek. Elég az, hogy egy esztendõ múlva visszakerült, s akkor az ember mondotta a legkisebb fiának annak a... hogy is hívják, no... ejnye, nem jut eszembe a neve... (Valaki a hallgatók közül közbeszól: Haddel.) 35

36 No jó, hát akkor elhagyom. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy süket, egy vak és egy kopasz fejû ember. Ezek hárman nagy erõs barátságban éltek, mindig együtt jártak-keltek. Amint egyszer mennek, mendegélnek rengeteg erdõn keresztül, megszólal a süket ember: Hallgassatok csak, valamit hallok, bizonyosan útonállók! Megszólal a vak is: Azám, nézzétek, én valamit látok. Nagyot kiált erre a kopasz ember: Uccu, bizony szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk! A JÓ TANÁCSOK VOLT egyszer egy szegény legény. Ez a szegény legény gazdag leányt kapott feleségül, de nem sok öröme volt a gazdagságban, mert az asszony mindig felhányta, hogy övé minden az utolsó szegig, az urának nincs semmije, s ha õ hozzá nem ment volna, egész életére szegénynek marad. Megunta ezt a szegény ember, mit gondolt, mit nem, tarisznyát vetett a nyakába, s otthagyta a feleségit, ott a kicsi fiát is, s elment világgá szerencsét próbálni. Azt határozta magában, hogy addig vissza nem tér, míg sok-sok pénzt nem szerez. Ment, mendegélt a szegény ember, hegyeken-völgyeken át, erdõkön-mezõkön keresztül, s találkozott egyszer az úton egy öregemberrel. Köszönti az öregembert, ez fogadja, s kérdi: Hová, merre, öcsém? Mondja a szegény ember: Én bizony elindultam szolgálatot keresni, ha valahol felfogadnának. 36