MAGYAR KIRÁLYOK KÖNYVE

Átírás

1 MAGYAR KIRÁLYOK KÖNYVE Árpád-házi fejedelmek, Magyarország királyai, Erdély fejedelmei és a kormányzók Összeállította: Buskó András BUDAPEST, 2011 Az Európai Unió Tanácsának magyar és lengyel elnöksége évében 1

2 Habsburgok 2

3 HABSBURG KIRÁLYOK ( ) A Habsburgok zászlaja, mely a kiegyezésig az Osztrák Császárság zászlajaként is szolgált, azután pedig az Osztrák Magyar Monarchia osztrák felének zászlajaként A Habsburg császár címere, számos területével. HABSBURGOK Európai uralkodóház, melynek eredete valószínűleg a 10. századra vezethető vissza, birtokokkal Elzászban és a felső Rajnavidék mellett. I. Rudolf ( ) már német-római uralkodó lett, s megszerezte az osztrák és stájer hercegségeket is. A Habsburgok ősi címere: arany alapon koronás vörös oroszlán. Az első kép fametszet: Stumpfschen Chronik (1548). A második kép: a Habsburg grófok címere I. Rudolfig ( ). Ezt követően a címert VI. Leó ( ), Örményország királya használta. 3

4 I. Rudolf ( ) német király (1273), Habsburg grófja és I. Albert ( ) I. Rudolf fia, német király (1298), Ausztria hercegének címere A 14. században hódításokat eszközöltek a mai Ausztria területén, a 15. sz. közepétől német-római uralkodók voltak szinte egyhuzamban e birodalom megszűntéig (1806) ben alakul meg az Osztrák Császárság. II. Albert ( ) német király (1438), Magyarország és Csehország királya, Ausztria hercege III. Frigyes ( ) Német-római császár (1452), német király (1440), Ausztria főhercege, Stájerország, Karintia hercege 4

5 I. Miksa ( ) Német-római császár (1493), német király (1486), Ausztia főhercege Német-római császár (1530, lemondott 1556), német király (1519), Spanyolország királya, Ausztria főhercege Terjeszkedésük elsősorban nem háborúk, hanem házasodási politikájuk révén ment végbe. I. Miksa császár így szerezte meg Spanyolországot és gyarmatait, s Nápolyt Szicíliával. A Habsburg-ház hatalmának csúcsát V. Károly alatt érte el, majd spanyol és osztrák ágra bomlott: II. Fülöp örököseivel a spanyol hatalom egészen 1700-ig Habsburg kézben maradt. Az osztrák ág I. Ferdinánddal kezdődött, aki II. Lajos mohácsi halála után megszerezte a magyar koronát is. Mária Terézia nő létére a Pragmatica Sanctio (1713) révén uralkodóvá vált, a dinasztia, házassága nyomán, Habsburg-Lotharingiai házként élt tovább. A Habsburg-Lotharingiai házat a 19. sz. eseményei meggyengítették, uralmát csak az Osztrák-Magyar Monarchia létrehozása (1867) volt képes meghosszabbítani. A birodalmat az ébredő a nacionalizmusok aláásták, az I. világháborút követő Párizs-környéki békék ( ) megszüntették. Ekkor jött létre a mai Magyarország is. Az utolsó magyar (Habsburg) király, IV. Károly száműzetésbe kényszerült; fia Habsburg Ottó (sz. 1912). A Habsburgok közel 400 éves uralma alatt Magyarország betagozódott birodalmukba. A magyar nemzeti függetlenségi mozgalmak, melyek az ország szuverenitásának helyreállítását tűzték ki célul, minden esetben eredménytelenek maradtak. A soknemzetiségű Habsburg-monarchia bizonyos mértékig és korlátozott módon a modern, nemzetek feletti európai formációk előképe. 5

6 I. Ferenc József felségcímere Erzsébet királyné felségcímere Irodalom: Hugo Gerard Ströhl: Oesterreichisch-Ungarische Wappenrolle Forrás

7 MAGYARORSZÁG A HABSBURG KIRÁLYOK KORÁBAN Török hódoltság Az 1520-as évek elején az oszmánok nagy lendülettel támadtak a déli magyar végvárrendszerre, és azt sikeresen át is törték. Ezt követte az ország belseje ellen intézett támadás 1526-ban, amely a mohácsi vereséghez és azt követően az egységes Magyar Királyság felbomlásához vezetett. Ekkor még kivonultak a török csapatok Budáról, és Bécs sikertelen 1529-es ostroma után sem maradt megszálló erő az ország középső részén. A kirobbanó magyar belháborúnak véget vetve 1541-ben az Oszmán Birodalom elfoglalta Budát. Ezzel a Magyar Királyság három részre szakadt: a Királyi Magyarországra, a Keleti Magyar Királyságra (1570-től Erdélyi Fejedelemség), illetve a hódoltság területére. A hódoltság igazgatására létrejött a budai vilájet. A következő negyed században a törökök elfoglalták az ország területének 40%-át, amit aztán kisebb-nagyobb hódításokkal tovább bővítettek. A tizenöt éves háború kitöréséig kiterjesztették hatalmukat a Délvidék mellett az Alföld nagy részére és a Dunántúl déli és keleti részére ben megalakult a temesvári vilájet is a megnövekedett terület igazgatására. A tizenöt éves háború nagy pusztítást hozott a hódoltság területén és a határvidéken élők számára, azonban igazi döntést egyik fél sem tudott kiharcolni. Ekkor jött létre az egri és a kanizsai vilájet, valamint a rövid életű győri is. Az Alföldet és a Partiumot tatárok pusztították, ami kisebb települések sorát törölte el a Föld színéről. A 17. században az Oszmán Birodalom fejlődése elmaradt a nyugat-európai államok mögött, és a belső nehézségek a magyarországi területeket sem kerülték el. Az adóterhek egyre növekedtek, ugyanakkor az osztrák Habsburgok ereje egyre nőtt. A század végén is még támadott az Oszmán hadsereg, de Bécset nem sikerült meghódítaniuk. Az 1683-as Bécs előtti vereség után a Szent Szövetség igen gyorsan kiűzte a törököket a Hódoltság túlnyomó részéről. Az 1699-es karlócai béke után már csak a Temesköz maradt török kézen. A török kiűzése és Habsburg abszolutizmus A török uralom alatti országrész településeinek jelentős része a kora újkor során a háborús időszakok pusztításai miatt fokozatosan eltűnt a föld színéről, és a 17. század második felére a terület néhány önvédelemre berendezkedő mezőváros kivételével gyakorlatilag elnéptelenedett. A pusztulás okozója elsősorban nem is a törökök uralma volt, hanem a kegyetlen háborúk, különösen a Habsburgok által alkalmazott idegen zsoldoskatonák szüntelen gyilkolása, fosztogatása. A 17. század második felében Zrínyi Miklós hősies erőfeszítésekkel próbálta megszervezni a törökök magyar vezetéssel történő kiűzését az ország újraegyesítése érdekében. A Wesselényi-féle összeesküvés során a Királyi Magyarország nemessége 1670-ben a Habsburgok ellen fordult, a szervezkedést azonban leleplezték. Thököly Imre vezetésével 1678-tól még egy próbálkozás történt a Habsburgok elleni szabadságharc megindítására a törökökkel szövetségben, azonban 1685-ben ez is elbukott. A 17. század végére a Habsburg vezetés alatt álló keresztény seregek a Temesköz kivételével visszafoglalták a középkori Magyar Királyság törökök által elfoglalt területeit, amit az 1699-es karlócai béke szentesített. A 17. század végén Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz (a Magyar Királysághoz), de közigazgatásilag különállt az ország további területeitől, és az uralkodó által kinevezett kormányzó irányította. Ettől az időtől a teljes Magyar Királyság a Habsburg Birodalom része volt. A függetlenség kivívására tett kísérletet a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc a 18. század elején, amely a kompromisszumos szatmári békével zárult 1711-ben. A 18. század folyamán a Habsburgok német-ajkúak jelentős betelepítésével szilárdították meg magyarországi uralmukat. 7

8 Reformkor és szabadságharc A nemzeti öntudatra ébredés nemcsak politikai, hanem kulturális síkon is zajlott. A 19. század első felében Széchenyi István által megindított nemzeti reformmozgalom időszakát reformkornak nevezzük. Erre az időre tehető a nyelvújítási mozgalom és a magyar nyelv irodalmi szintre emelése is, melynek betetőzéseként az 1844-es országgyűlésen a magyar lett az ország hivatalos nyelve. Az 1848-as nemzeti forradalom nyomán Batthyány Lajos vezetésével megalakult független magyar kormány az évezredes társadalmi berendezkedés gyökeres átalakítását vállalta magára. Így az áprilisi törvények megszüntették a nemesi kiváltságokat és a jobbágyságot. Miután a Habsburg-ház teljesen törvénytelen módon visszavonta az 1848-as magyar alkotmányt, Kossuth Lajos vezetésével függetlenségi háború kezdődött. Az 1848-as európai forradalmak sorában legtovább a magyar szabadságharc tartott ki, amelyet a Habsburgok csak Oroszország katonai segítségével tudtak leverni. A népnemzet újkori fogalma alapján, a reformkor és a szabadságharc küzdelmei, majd a szabadságharc bukását követő passzív ellenállás közösségkovácsoló évtizedei során alakult ki végleg a mai magyar nemzet. Kiegyezés A kiegyezés a Habsburg uralkodóház, illetve annak feje, I. Ferenc József és Magyarország politikai vezetői között 1867-ben született megállapodások összefoglaló elnevezése volt. Magyar részről ez négy törvényt jelentett (1867. évi XII., XIV., XV. és XVI. törvénycikk), amiket március 20-án fogadott el az egy hónappal korábban alakult magyar országgyűlés. Az érvénybe léptetéséhez az uralkodónak (Ferenc József) ezeket szentesítenie kellett, aki a fennálló viszonyok miatt erre csak akkor volt hajlandó, ha a magyarok megkoronázzák. Ezért június 8-án a Mátyás templomban sor került Ferenc József magyar királlyá koronázására, ráadásul a magyar rendek egyfajta gesztusként még feleségét, Erzsébetet is megkoronázták. Ennek következtében július 28-án Ferenc József szentesítette a kiegyezési törvényt és ezzel létrejött egy paritás elvű alkotmányos monarchia, az Osztrák Magyar Monarchia, mely 1918-ig, az I. világháború végéig állt fenn. A boldog békeidők A dualizmus korának fél évszázadát boldog békeidőknek is nevezik. A korszak jelképe az uralkodópár volt: az között uralkodó Ferenc József és közkedvelt felesége, Erzsébet királyné ( Sisi ). A korszakot a liberalizmus politikája jellemezte. Eötvös József vallásügyi miniszter 1868-as liberális reformjai keretében a világ első nemzetiségi törvényét és világszínvonalú népiskolai törvényt vezettek be. Az ország a következő évtizedekben az ipar, kereskedelem, a tudományok, művészetek, a társadalmi élet minden területén hatalmas mértékben fejlődött, jórészt behozva a nyugati országoktól való évszázados gazdasági és társadalmi lemaradást ban Buda, Pest és Óbuda egyesítésével létrejött az új főváros. Budapest Európa leggyorsabban növekvő nagyvárosa lett, lakossága húsz év alatt megduplázódva milliósra nőtt. A polgári osztály kialakulását segítette a nagyfokú asszimiláció, amelynek során a nemzetiségek egy része, különösen az ország németajkú lakossága magyarrá vált. A polgári fejlődésben külön megemlítendő a zsidóság szerepe, amely a liberális légkör következtében a 19. század második felében majdnem egymilliós tömegben vándorolt be az országba Kelet-Európából. Míg Nyugat-Európában erősen terjedt az antiszemitizmus, addig Magyarországon az 1895-ös XLII. törvény a zsidó vallás teljes egyenjogúsításáról rendelkezett. A polgárság gyarapodása mellett azonban az iparosodás túl gyorsan lezajló gazdasági és társadalmi átalakulásai a paraszti osztály tömeges elnyomorodását eredményezték. A nincstelen agrárproletárok jelentős része a városokba vándorolt és a rohamosan fejlődő magyar gyáripar munkaerejét adva a munkások növekvő osztályába illeszkedett be. Az elnyomorodó falusiak másik része zsellér lett a kapitalizálódó mezőgazdasági nagybirtokokon. A nyomor előli menekülés útjaként a századforduló éveiben százezrek választották a kivándorlást is, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokba. 8

9 A századfordulótól Trianonig Az I. világháborúban Magyarország Ausztria és Németország szövetségeseként, idegen érdekekért kényszerült több százezres emberáldozatra az orosz és olasz frontokon. A háború alatt az angol és francia külpolitika törekedett az Osztrák-Magyar Monarchia egységének megbontására, támogatva a új nemzetiségi mozgalmakat. Az Osztrák Magyar Monarchia vereségének közeledtével, október 28-án kitört az őszirózsás forradalom, és 31-én Károlyi Mihály vezetésével polgári demokratikus kormány alakult. November 13-án IV. Károly király eckartsaui nyilatkozatával a királyság intézménye megszűnt Magyarországon, és november 16-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot. A volt Magyar Királyság területét a köztársasági kormánynak nem sikerült egyben tartania, mert a szomszédos országok, Csehország, Románia és Szerbia igényt tartottak a szlovák, román és délszláv nemzetiségek által lakott területekre, és az antant támogatásával katonai intervenció indult meg Magyarország feldarabolására. Az ország jelentős része francia, román és szerb ellenőrzés alá került. Ez a Károlyi-kormány bukásához vezetett, és március 21-én az ország még magyar kézen maradt részében a kommunisták ragadták magukhoz puccsal a hatalmat. A fiatal Szovjetunió mintájára megszervezett Tanácsköztársaság uralma, a magyarországi proletárdiktatúra mintegy fél évig tartott. A kezdeti katonai sikerek után azonban a több irányból szorongató túlerővel szemben a kommunista hadvezetés is vereséget szenvedett. Magyarország egész területét megszállták a világháborút megnyerő antant-országok csapatai. A korábbi Osztrák Magyar Monarchia területe az I. világháború után számos utódállamra bomlott. A trianoni békeszerződés értelmében a volt Magyar Királyság területének több, mint kétharmada és magyar nemzetiségű lakosságának majdnem egyharmada a környező országokhoz került. A békeszerződés eredményeképp a km² összterületű Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát, (az ország Horvátország nélküli területe km²-ről km²-re csökkent), lakosságának több mint a felét, az 1910-ben még fős ország lakossága főre esett vissza. Forrás 9

10 Habsburg-család A Habsburg-család (1740-ig, illetve a magyar trónon 1780-ig Habsburg-ház; 1745-től, illetve tól Habsburg Lotaringiai-ház) Európa egyik legjelentősebb uralkodói családja volt, amely német királyok, német-római császárok, cseh, magyar, spanyol és portugál királyok sorát adta. A család tagjai emellett különböző időszakokban számtalan itáliai és németországi hercegség, választófejedelemség stb. urai voltak. A család eredete A család eredete a 10. századig nyúlik vissza. Az első név szerint ismert ős Gazdag Guntram volt, bár ő még nem viselte a Habsburg nevet (973-ban halt meg). A Habsburg név a 11. században ragadt az alemann eredetű családra, amikor II. Ottó (meghalt 1111) a mai Svájc területén, Aargau kantonban, az Aare és a Reuss folyók egybefolyásánál fekvő Habichtsburg grófja lett. Más forrás szerint Habichtsburgot Guntram unokája, Werner építtette, aki egyébként 1002-től már strassburgi püspök volt. A vár neve magyarul Héjavárat jelent, és innen ered az ismert Habsburg családi címer is. Birtokaik kezdetben főleg a sváb hercegségben terültek el, amit később elzászi területekkel egészítettek ki (egyes források szerint ezzel ellentétben az elzászi birtokok jelentették a kezdeti törzsterületet). Később a svájci területekről elüldözték őket a svájciak, és ezzel nagyjából egyidejűleg a magyarok és csehek közötti ellentéteket kihasználva megszerezték maguknak első kelet-ausztriai birtokaikat. Stamslot van het huis Habsburg, de Habichtsburg Német királyok és német-római császárok A család első uralkodója I. Rudolf ( ), akit 1273-ban választottak német királlyá ben az augsburgi birodalmi gyűlésen fiainak ajándékozta az Ottokár cseh királytól magyar segítséggel megszerzett birodalmi területeket, Felső- és Belső-Ausztriát, Stájerországot, Krajnát és Karintiát, ezzel kialakítva a család későbbi közép-európai bázisát ben a svájci szabadságharc következtében ottani területeik nagy részét elveszítették. Ezt követően változó, de összességében folyamatosan növekvő birodalmi területek urai. A német királyi címet I. Rudolf fia, I. Albert (1308) halála után elveszítették (közöttük sincs folytonosság: között Nassaui Adolf uralkodott), és csak II. Albert szerezte vissza ban. Császári címet elsőként az ő fia, III. Frigyes ( ) viselt (német királlyá 1442-ben, németrómai császárrá 1452-ben koronázták). Ettől kezdve folyamatosan a Habsburg-házból kerültek ki a német-római császárok 1742-ig amikor VII. (Wittelsbach) Károlyt, választották császárrá ben Mária Terézia férjét I. (Lotaringiai) Ferencet választották meg, így jött létre a Habsburg Lotaringiai ház. 10

11 1806-ban a Német-Római Szent Birodalmat megszűntnek nyilvánították, és II. Ferenc német-római császár I. Ferenc néven felvette az Ausztria császára címet, amit 1918-ban az Osztrák Köztársaság kikiáltásakor és a Habsburg-dinasztia trónfosztásakor I. Károly császár (IV. Károly néven magyar király) veszített el. A spanyol Habsburgok A Habsburgok által uralt területek Európában a Mühlbergi csata után (1547), a The Cambridge Modern History Atlasban (1912) zöld színnel jelölve, a Német-római Birodalom és a Castiliai Újvilági területeket nem tartalmazza a térkép ban Miksa császár fia, Szép Fülöp, aki ekkor apja megbízásából már Németalföld uralkodója volt, Johannát, a kasztíliai király lányát vette feleségül, miközben húga, Margit Don Juan aragóniai trónörököshöz ment férjhez. Don Juan 1497-ben meghalt és Fülöp felesége Johanna lett a trón örököse. A kasztíliai királyság, amelyben forma szerint Johanna (később őt nevezték Őrült Johannának) uralkodott, illetve az Aragóniai királyság ugyan formálisan megtartotta különállását, lényegében azonban ekkor már végbement a spanyol területek egységesítése. Szép Fülöp 1506-ban meghalt, de 1516-tól idősebbik fia, I.Károly [1] lett a spanyol király, aki apai nagyapja, I. Miksa császár 1519-ben bekövetkezett halála után a német területeket is megörökölte (német király 1520-tól, császár 1530-tól). Ő maga, miközben egy hétéves időszakot leszámítva helytartói útján kormányozta Spanyolországot, elsősorban német birodalmi ügyekkel (emellett pedig főleg Itáliával és Németalfölddel) foglalkozott, közép-európai tartományait benne az ausztriai hercegségeket és az időközben megszerzett magyar és cseh királyságokat öccsére, Ferdinándra bízta. Károly 1556-ban visszavonult az uralkodástól, és birodalmát kétfelé osztotta: a spanyolországi korona annak ekkor már terjedelmes tengerentúli birtokaival valamint Nápollyal és Németalfölddel együtt fiáé, II. Fülöpé lett, míg a német császári címet és a németországi birtokokat Ferdinánd kapta meg. Az utolsó spanyol Habsburg uralkodó II. Károly volt ( ), aki gyermektelenül hunyt el és végrendeletében XIV. Lajos unokáját, Fülöpöt, Anjou hercegét tette meg örökösévé. Az ezt követő spanyol örökösödési háborúban a Habsburgok és szövetségeseik (például az angolok, Marlborough herceg vezetésével) többször is győzelmet arattak a franciák felett. A katalánok és az aragóniaiak Károly főherceghez, és 1706-ban spanyol királlyá is választották. Őt azonban I. József császár halála után (VI. Károly néven) német-római császárnak is megválasztották, ekkor Anglia és a Habsburg Birodalom szövetsége felbomlott, és végül V. Fülöpöt ismerték el spanyol királynak (utrechti egyezmény), amivel a spanyol korona véglegesen a Bourbonok kezére jutott. 11

12 A Habsburgok és Magyarország A magyar történelemben elsőként I. Albert lánya, Ágnes jelent meg, aki III. András felesége volt. Az Árpád-ház kihalása után noha a birodalmi felfogás szerint ennek alapján jogot formálhattak volna a magyar trónra I. Albert német király Károly Róbertet támogatta a másik két aspiránssal, a cseh II. Vencellel és Bajor Ottóval szemben. A magyar trónon az első Habsburg-házi uralkodó között Albert király volt (V. Albert néven osztrák uralkodó herceg, II. Albert néven német-római király, I. Albert néven cseh király), aki a feleségének, Luxemburgi Erzsébetnek, Zsigmond magyar király és német-római császár leányának jogcíme révén jutott a magyar trónra. Az ő fia lett V. László, magyar és cseh király. V. László halála után 1459-ben egyes főurak III. Frigyest is magyar királlyá választották, de koronázására nem került sor (noha a korona László révén az ő birtokában volt), hanem Hunyadi Mátyás lett a király ban a bécsújhelyi békében Frigyes elismerte Mátyást, visszaszolgáltatta a magyar koronát, viszonzásul Mátyás örökösének ismerte el Frigyest, amennyiben nem születik fiúgyermeke. Ennek ellenére a két uralkodó között az 1470-es években újabb háborúk zajlottak, amelyek során Frigyes kénytelen volt elismerni Mátyást cseh királynak, majd elveszítette ausztriai tartományai egy részét is, amelyeket csak Mátyás halála után sikerült visszaszereznie. Noha Mátyás halála után a Habsburgok több jogcímen is igényt formálhattak volna a magyar trónra, a magyar rendek Jagelló Ulászló cseh király mellett döntöttek. A dinasztikus kapcsolatok azonban tovább szövődtek: Ulászló lánya, Anna I. Ferdinándnak, V. Károly császár öccsének lett a felesége, fia II. Lajos pedig Ferdinánd húgát, Máriát vette el. (A mohácsi csata és II. Lajos magyar király halála után V. Károly az özvegy Máriát Németalföld helytartójává nevezte ki). Ennek alapján I. Ferdinánd (1526-tól cseh király, 1531-től német király, 1558-tól német-római császár) igényt formált a magyar trónra december 16-án meg is választották, illetve november 3-án megkoronázták. A rendek egy része (tkp. a köznemesi párt) azonban Szapolyai János erdélyi vajda személye mellett döntött, akit szintén megkoronáztak (1526. november 11.). Tizenkét éven át tartó belháború következett, amelynek során egyik fél sem tudott felülkerekedni a másikon. A két király végül 1538-ban a váradi békében megegyezett, hogy János halála esetén Ferdinánd örökli a trónt. Szapolyai 1540-ben bekövetkezett halála után a Habsburgok szinte egyszerre érték el két célkitűzésüket, és jutottak a cseh és a magyar korona birtokába, amelyeket 1918-ig meg is tartottak. Egyéb birtokok és címek A család tagjai különböző időszakokban a következő címeket viselték: Habsbsurg-ház Ausztria hercege, később főhercege Stájer herceg, később főherceg Karinthia hercege Tirol grófja Burgundia hercege Németalföld hercege A spanyol ág 1580 és 1640 között portugál uralkodókat is adott. Habsburg-Lotharinghiai-ház Toscana nagyhercege, Németalföld hercege, Würzburgi választó, Kölni választó, Salzburgi választó, Parma hercege, Modena hercege, Mexikói császár. Erdély nagyfejedelme 12

13 A család fontosabb uralkodói A Habsburg-család birtokainak címerei 1555-ben I. Rudolf német király ( ) III. Frigyes német-római császár ( ) I. Miksa német-római császár ( ) V. Károly spanyol király, német-római császár ( ) I. Ferdinánd német-római császár, magyar és cseh király ( ) II. Fülöp spanyol király ( ) II. Miksa német-római császár, magyar és cseh király ( ) II. Rudolf német-római császár, magyar és cseh király ( ) Mátyás német-római császár, (II. Mátyás néven) magyar és cseh király ( ) II. Ferdinánd német-római császár, magyar és cseh király ( ) III. Ferdinánd német-római császár, magyar és cseh király ( ) I. Lipót német-római császár, magyar és cseh király ( ) I. József német-római császár, magyar és cseh király ( ) VI. Károly német-római császár ( ), III. Károly néven magyar, II. Károly néven cseh király Mária Terézia főhercegnő, magyar és cseh királynő ( ) II. József német-római császár, magyar és cseh király ( ) II. Lipót német-római császár, magyar és cseh király ( ) II. Ferenc német-római császár ( ), 1804 után I. Ferenc néven osztrák császár, magyar és cseh király I. Ferdinánd osztrák császár ( ), I. Ferdinánd néven osztrák császár, magyar és cseh király (1848-ban lemondatták). I. Ferenc József osztrák császár, magyar és cseh király ( ) I. Károly osztrák császár ( ), IV.Károly néven magyar, III. Károly néven cseh király Más fontosabb családtagok József nádor ( ) Magyarország nádora. Habsburg Ottó trónörökös (1912 ) 1961-ben lemondott trónigényéről Jegyzetek 1. Azonos a nálunk V. Károly ( ) néven ismert német-római császárral 13

14 Habsburg-ház A Habsburg-házba vagy Habsburg-dinasztiába a Habsburg-család uralkodói címet viselő tagjai tartoztak 1437-től 1740-ig, a Habsburg-család férfiágon való kihalásáig, illetve a magyar királyi trónon 1780-ig, Mária Terézia haláláig. A Habsburg-ház két fő ága az osztrák Habsburgok és a spanyol Habsburgok voltak. Az osztrák Habsburgok legfontosabb uralkodói címei közé tartozott a német-római császári és a magyar királyi cím. A Habsburg-házat a Habsburg Lotaringiai-ház követte a császári és magyar királyi trónon (1740, illetve 1780). A spanyol Habsburgok a spanyol és portugál királyi címet birtokolták. III. Frigyes ( ) I. Miksa ( ) V. Károly ( ) I. Ferdinánd ( ) II. Miksa ( ) II. Rudolf ( ) Német-római császárok a Habsburg-házból Mátyás ( ) II. Ferdinánd ( ) III. Ferdinánd ( ) I. Lipót ( ) I. József ( ) VI. Károly ( ) Magyar uralkodók a Habsburg-házból Albert ( ) V. László (1440/ ) I. Ferdinánd ( ) lásd: I. Ferdinánd német-római császár! Miksa ( ) lásd: II. Miksa német-római császár! Rudolf ( ) lásd: II. Rudolf német-római császár! II. Mátyás ( ) lásd: Mátyás német-római császár! II. Ferdinánd ( ) lásd: II. Ferdinánd német-római császár! III. Ferdinánd ( ) lásd: III. Ferdinánd német-római császár! I. Lipót ( ) lásd: I. Lipót német-római császár! I. József ( ) lásd: I. József német-római császár! A II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc alatt az ónodi országgyűlés döntése értelmében megfosztották a magyar tróntól ( ). III. Károly ( ) lásd: VI. Károly német-római császár! Mária Terézia ( ), III. Károly leánya férfiágon kihalt a Habsburg-család. Mária Terézia férjével, Lotaringiai Ferenccel megalapította a Habsburg Lotaringiai-dinasztiát. Magyar uralkodók a Habsburg Lotaringiai-házból II. József ( ), Mária Terézia legidősebb fia. II. Lipót ( ) I. Ferenc ( ) V. Ferdinánd ( ) I. Ferenc József ( ) IV. Károly ( ) Spanyol királyok a Habsburg-házból I. Károly ( ) lásd: V. Károly német-római császár! II. Fülöp ( ) III. Fülöp ( ) IV. Fülöp ( ) II. Károly ( ) Portugál királyok a Habsburg-házból o o o I. Fülöp ( ) lásd: II. Fülöp spanyol király! II. Fülöp ( ) lásd: III. Fülöp spanyol király! III. Fülöp ( ) lásd: IV. Fülöp spanyol király! 14

15 Az Oszmán Birodalom létrejötte és terjeszkedése Az Oszmán Birodalom az opusz-török 400 családos törzsből ered, amely az Aral-tó vidékéről menekült Kis-Ázsiába, ahol a Szeldzsuk Szultánság fogadta be és telepítette le a törzset. A terjeszkedések Oszmán gázi (uralkodói cím, jelentése igazhitű) ( ) uralkodásának idején indultak meg, aki Bursába helyezte át központját, és a nomád állattartásból élő népet katonaállammá szervezte (minden férfi hadköteles), mely lehetővé tette a terjeszkedést, melynek legfőbb célja a termésátlagok növelése volt. Ugyanis az Oszmán Birodalomban minden terület az uralkodóé (gázi, később szultán) volt, így nem alakult ki a feudális földmagántulajdon, az alattvalók csak szolgálati birtokokat kaptak, amit bármikor elvehetett tőlük az uralkodó, így teljes rablógazdálkodást folytattak, azaz nem fejlesztették termelőeszközeiket és a módszereiket. Tehát a termésátlagok növelésének egyetlen módja a termőterületek kiterjesztése volt. Terjeszkedésük sikerének három alapvető oka volt: Bizánc hanyatlása, a Balkánon lévő gyenge délszláv kisállamok, és a dzsihád, amely ideológiai alapot adott a terjeszkedéshez. Oszmán halála után Orhán lép a trónra ( ), aki már a szultán címet viseli ben elfoglalja Gallipolit (így egyenes útja lesz Európába), valamint Ankarát (amely a kis-ázsiai uralmat biztosította neki). A következő uralkodó I. Murád szultán ( ) folytatja a hódításokat: 1361: Drinápoly elfoglalása (mely ezek után a birodalom központja lesz), 1371: Marica-folyó völgye, vagyis Makedónia meghódítása, 181-ben Szófia elfoglalásával Bulgáriát is hatalma alá vonta, végül 1386-ban Szerbia fővárosát Nist is meghódította. A délszláv államok egyesült hadserege még megkísérelt szembeszállni a birodalommal, ám 1389-ben az I. Rigómezei-csata során, I. Murád halálának ellenére, vereséget szenvedtek. Ennek az lett a vége, hogy Magyar Királyságunk megkapta szomszédnak a törököt. I. Murád nevéhez fűződik a birodalom államszervezetének és hadseregének a megszervezése: 2 beglerbégséget hozott létre, melyek közigazgatási területek voltak, a Ruméraihoz az európai, míg az Anatóliaihoz a kis-ázsiai területek tartoztak. A bégségeket egy-egy pasa vezette. A hadseregben elkülönítette a lovas és gyalogos katonákat. A lovas katonák a szpáhik, a meghódított területekből szolgálati birtokokat kaptak (tímárbirtok). A gyalogos katonák, a janicsárok pedig zsoldos katonák voltak, akiket kis koruktól katonának nevelnek. Gyakran az Európából elrabolt gyerekeket (a gyerekrablást a törökök devsirmének nevezték) képezték ki ilyen fanatikus katonákká. A janicsárok nem nősülhettek és kaszárnyákban kellett élniük. 15

16 AZ OSZMÁN BIRODALOM TERJESZKEDÉSE II. Murád ( ) I. KIALAKULÁSA ÉS A XIV. SZÁZADI HÓDÍTÁSOK : A Szeldzsuk Szultánság válsága idején muzulmán nomád török törzsek érkeztek Kis-Ázsiába, melyek a dzsihád nevében a keresztény Bizánci Császárság ellen harcoltak. A széthulló szeldzsuk területeket fokozatosan elfoglaló törzseket Oszmán emír ( vezér, ) egyesítette. Osman Gazi Fia, Orhán a tengerig szerezte meg Kis-Ázsia északkeleti részét Nikaiával, majd 1352-ben csapatai Gallipolinál átkeltek Európába, így kialakult a birodalom két fő része: az ázsiai Anatólia és az európai Rumélia, mely a hadszervezet kialakításánál is szerepet játszott. Ő vetette meg a korábbi törzsi állam fejlettebb kormányzati és szervezeti alapjait, a közigazgatást. Az első szultánnak nevezett uralkodó, I. Murád ( ) foglalta el Drinápolyt és új fővárosává tette, ezzel megkezdte a balkáni államok meghódítását: először Bulgáriát, majd Rigómezőnél Szerbiát győzte le (1389). Fia, I. (Villám) Bajezid Nikápolynál visszaverte Luxemburg Zsigmond magyar király nemzetközi lovagseregét, majd elfoglalta Vidint (1396), így Bulgária is teljesen török fennhatóság alá került. A magyar határon (az Al-Dunánál) aztán kb. 50 évre megállt a terjeszkedés, de ehhez más szerencsés okok is vezettek: a törököket a keletről érkező Timur Lenk (a Sánta ) mongol hadai 1402-ben Ankaránál tönkreverték. Ez a vereség visszavette az oszmán hódításokat, de kb. három évtized után már vissza is szerezték az átmenetileg függetlenedő területeket. 16

17 II. AZ OSZMÁN BERENDEZKEDÉS: A török terjeszkedés sikerének alapja az állam központosított belső felépítése volt. A birodalom területe teljesen a az uralkodó, a szultán tulajdona volt, ő egyszerre volt állami és később vallási vezető is (kalifa), alatta állt a nagyvezír, aki a hadjáratokban katonai parancsnokként (szerdár) helyettesíthette és sok más udvari méltóság, katonai parancsnokok. A több mint 100 ezres reguláris tömeghadsereg két fő eleme a lovas szpáhik és a gyalogos janicsárok voltak (jeni cseri= új sereg). A könnyűlovas szpáhiknak a katonáskodás fejében szolgálati (vagy adomány)birtokokat adott, de ezeket bármikor visszavehette (nem voltak örökíthetők). A zsoldos janicsárság volt a török hadsereg legfélelmetesebb része, jól kiképzett, íjjal, majd puskával felszerelt gyalogosok voltak (a 1500 körül kb fő, mintegy felerészben a keresztények gyerekadójából). A seregben korán megjelentek a tűzfegyverek, a tüzérség, később flotta. A birodalom a folyamatos hódításból tartotta fenn magát (meghódítani és letarolni a földet). A meghódított területet vilajetekre (tartományokra), azokat szandzsákokra, majd náhijékre osztották fel. A vilajeteket a pasák (beglerbégek) irányították, a szandzsákok élén bégek álltak. A hadsereg fenntartására szükséges pénzt az adók beszedéséből biztosították, a hivatali apparátus fontos tagjai voltak az adóösszeíró és adószedő defterdárok, akik kíméletlenül beszedték a keresztényektől (ráják) a fej- és földadót (dzsizja, haradzs). Vitás ügyekben a kádik (bírók) ítélkeztek a Korán alapján (sariajog, az ulemák a vallástudósok, a muftik a Korán jogi értelmezői). III. TERJESZKEDÉS A XV. SZÁZADBAN: I. Mehmed konszolidálta az államot, majd II. Murád alatt újra elkezdődött a hódító politika, de nyugaton szembetalálkozott a Hunyadi János által megreformált magyar haderővel. A várnai és rigómezei vereség (1444, 1448) környékén a magyar állam belharcai is egyre nehezebbé tették az ellenállást. II. (Hódító) Mehmed (vagy Mohamed, ) 1453-ban tüzérsége segítségével személyesen foglalta el Konstantinápolyt, Isztambullá nevezve ide helyezte a szultáni udvart ( Fényes Porta ), az egykori kis török állam pedig egy hatalmas birodalommá nőtte ki magát. Így bátrabban támadt Magyarországnak, de az 1456-os nándorfehérvári ostrom és Hunyadi János általi legyőzetése a szultán életének nagy kudarca volt. Ezután a törökök az évtizedekig nem támadták komolyabban Magyarországot. A Hunyadiak után a korábban megosztott Boszniában is a török lett az úr, megszületett a mohamedán délszláv nép, a bosnyák (az adózás elkerülése érdekében az albánok nagy része is az iszlám követője lett). A két román (vlach) fejedelemség, Havasalföld és Moldva évszázadokig ellenállt magyar és lengyel segítséggel, de a XV. sz. végére szintén kénytelenek voltak behódolni a töröknek, igaz, őket csak hűbéres viszony kötötte, mely a fejedelem kinevezését, az évi adó beszedését, a katonai lépések szultáni beleegyezését és a katonai segítséget tartalmazta. IV. A XVI. SZÁZAD NAGY HÓDÍTÓI ÉS A HÓDÍTÁS HATÁRA: A XV-XVI. század fordulóján uralkodik I. Szelim ( Rettenetes, Vad, ), aki az egész Közel- Keletet lerohanta. Elfoglalta Mekkát is, így lettek ettől kezdve az oszmán szultánok az iszlám kalifái. II. ( Nagy vagy Törvényhozó ) Szulejmán ( ) kelet helyett inkább nyugatra koncentrált, egyrészt a Földközi-tengerre, másrészt Pest-Buda, távlatokban pedig Bécs elfoglalása volt a célja ben miután II. Lajos magyar király a Habsburg segítségben bízva megtagadta a béke megújítását seregei elfoglalták Nándorfehérvárt, átütve a déli végvárrendszert, majd 1526-ban, Mohácsnál szétverték a Magyar Királyság véderőinek jelentős részét. Ekkor még csak a Szerémséget birtokolták, bár már Budát is elérték. Az I. Ferdinánd ( ) ellen Szapolyai János királlyal ( ) létrejött szövetség idején nem hódítottak tovább, csak a Habsburgok fővárosa, Bécs ellen vezettek sikertelen hadjáratokat (1529, 1532). Szapolyai halála után a Habsburgok orra előtt vette birtokba 1541-ben Budát, mint új vilajetszékhelyet. Bár a Habsburgoknak volt esélye az országegyesítésre, a 17

18 várháborúk idején, a 40-es években, ben (Drégely, Temesvár, Szolnok, Eger), majd a szultán utolsó, 1566-os hadjáratában (Szigetvár) fokozatosan kiszélesedett, jobban védhetővé vált az újonnan létrehozott török Hódoltság. Ezzel a Magyar Királyság három részre szakadt, Szapolyai örököseinek (Izabella, János Zsigmond, illetve Fráter György) pedig Erdély és Kelet-Magyarország jutott, mely 1571-ben a Habsburgok által is elismert, a román fejedelemségekhez hasonló státuszú oszmánoknak hűbéres, önálló fejedelemséggé válik. A birodalom terjeszkedésének tetőfokát tehát Szulejmán uralkodása alatt érte el, amikor határai a Perzsa-öböltől egészen Magyarországig és Egyiptomtól a Kaukázusig húzódtak, s az Indiai-óceánon a portugál gyarmatosítók fölé kerekedtek. A terjeszkedés hatósugara nagyjából az ekkor elért határvonal volt, melyet az 1568-ban aláírt drinápolyi béke rögzített; Bécs elfoglalása már megoldhatatlan feladatot jelentett az oszmán seregnek. Halálával és a részeges II. Szelim trónra lépésével a birodalom alapcéljai iránt kevésbé elkötelezett szultánok kerültek a hatalomba. A hódítások megtorpannak, lelassulnak (az 1571 lepantói tengeri vereség, az közti 15-éves háború, majd az es hadjárat), a birodalom hosszú hanyatlása veszi kezdetét. Forrás: 18

19 Az Oszmán birodalom szultánjai A tulajdonképpeni török történelem (a szeldzsuk-török korszak) a XI. században, a rumi szultánság virágzásával kezdődött. A belső-ázsiai törökök oguz törzsszövetsége a X-XI. században nyugatra vándorolt, s a szeldzsuk nevű csoportjuk Iránból kiindulva hatalmas birodalmat épített ki. Anatóliába azután hatoltak be, hogy Manzikertnél 1071-ben legyőzték a bizánciakat. Az egyik itteni oguz fejedelem, I. Oszmán meghódította a környező területeket, és 1300 körül megalapította az oszmántörök államot. Az oszmán-török történelem első szakasza állandó terjeszkedéssel telt, háborúk, szövetségkötések és területvásárlások útján. Oszmán és utódai, Orhan; (ur ), I. Murád ( ) és I. Bajazid (Bayezid; ) alatt szinte egész Anatólia területét meghódították. A Bizánci Birodalmon belüli különféle frakciókkal kötött szövetségek folytán az oszmán-törökök 1346 körül hídfőállást létesítettek Európában, majd betörtek Trákiába, Macedóniába, Bulgáriába és Szerbiába. Murád 1361-ben Trákiában elfoglalta Drinápolyt (ma Edirne), s a birodalom új fővárosává tette ben Rigómezőn (Koszovo Polje) szétverte a szövetséges balkáni államok hadseregét, és ezzel véglegesítette a térség fölötti oszmán uralmat. Bajazid a kairói kalifától megkapta a szultáni címet re úrrá lett az összes megmaradt nyugat-anatóliai türkmén fejedelemségen, és birodalmához csatolta őket ben bekebelezett több kelet-anatóliai türkmén államocskát, majd visszatért Európába, s 1393-ra leverte balkáni vazallusai lázadását. Megszállta Bulgáriát, és először vezetett be ezen a területen közvetlen oszmán ellenőrzést. Ezután Konstantinápolyt kezdte ostromolni, de válaszképpen a magyarok összeurópai keresztes hadjáratot szerveztek az oszmán-török állam ellen ban a törökök Nikápoly (Ninbolu) mellett, a Dunánál szétverték a támadó kereszteseket. Európán úrrá lett a rettegés, s a Dunától délre fekvő területek szilárdan török kézbe kerültek ben az utolsó anatóliai türkmén állam, Karamán oszmán-török meghódítására is sor került. Az oszmánok terjeszkedésének egy időre gátat vetett a korszak nagy hódítója, a csagatáj török hátterű Timur ben Ankaránál könnyűszerrel szétverte az oszmán-török hadsereget. Timur halála (1405) után birodalma testvérviszályba hanyatlott, mégis hosszú évek teltek el, mire az oszmánok visszaszerezték régi birtokaikat. A Timur fogságába esett Bajazid halála után örökösödési harc nyomta rá bélyegét az oszmán államra is. Végül 1413-ban I. Mehmed kerekedett felül. II. Murád ( , ) és II. Mehmed ( , ) alatt a birodalom visszaszerezte a Dunától délre fekvő európai területek fölötti uralmat, miután november 10-én Várnánál vereséget mértek a támadó keresztes hadseregre. Az oszmánok előrenyomulásának a Balkánon már csak Albánia volt képes ellenállni Kasztrióta György (Szkander bég) vezetésével. Szkander bég és Hunyadi János szövetségét azonban 1448-ban, a második rigómezei csatában legyőzték a törökök április 6-án megkezdődött Konstantinápoly ostroma, s a város május 29-én jutott török kézre; a rá következő években pedig a birodalomhoz csatolták Moreát (a Peloponnészoszt), Trapezuntot, Boszniát, Albániát, a Krím-félszigetet és más egyéb területeket. Konstantinápoly meghódításával új korszak kezdődött az oszmán történelemben. A hódítás során a szultán megkímélte a várost a nagyobb pusztítástól. Adókönnyítéseket vezetett be, hogy Isztambulba vonzza a kereskedőket és kézműveseket, így sok ezer keresztény, zsidó és muszlim telepedett le a fővárosban. Az oszmán-török uralom alatt a főbb vallási csoportok létrehozhatták autonóm közösségeiket (millet), amelyeken belül a szultán védelmét élvezve megőrizhették saját vallási törvényeiket, hagyományaikat és nyelvüket. A növekvő Oszmán Birodalom intézményrendszerének kialakulásában éppúgy szerepet játszottak a nomád török hagyományok, mint Bizánc, a balkáni államok és az Abbászida iszlám civilizáció mintái. Az iszlám közigazgatási és pénzügyi struktúra alapvető intézményét, a mukátaa-rendszert a szeldzsuktörök hagyományból örökölték. E rendszer keretében az uralkodó osztály tagjai jogot kaptak a szultáni jövedelmek egy-egy meghatározott töredékének begyűjtésére és arra, hogy e jövedelmet a szultán által kijelölt célokra maga használhassa föl. A mukátaa-birtokoknak három típusa létezett: a timár, az emánet és az iltizám. A timárt hagyományosan hűbérbirtoknak szokás fordítani, de csak felületesen 19

20 hasonlít az európai feudalizmus ezen intézményére. A timár-birtokos a jövedelem egészét saját használatára tarthatta meg - fizetség vagy zsold helyett -, s cserébe békeidőben igazgatnia kellett a birtokterület ügyeit, háború idején pedig katonai szolgálatra kötelezték. Az emánet esetében a birtokot megkapó személy (emín, megbízott ) a teljes adóbevételt átadta a kincstárnak, s cserében az államtól állandó fizetést kapott. Az emín egyedüli kötelessége az emánet ügyeinek intézése volt. Az iltizám - a mukátaa leggyakoribb típusa - félúton állt a timár és az emánet között: a birtokos (mültezim) a begyűjtött adóbevételnek csak egy részét tarthatta meg saját használatára, a másik részt át kellett adnia a kincstárnak. A mültezimnek sem volt más feladata a birtok ügyeinek intézésén kívül, de fizetést nem kapott, ezt helyettesítette az adó nála maradó része. Anatólia és az arab tartományok nagy részét iltizám formájában osztották ki a birtokosoknak.. Meghatározó szerepe volt a devsirme-rendszernek: a Balkánról keresztény gyermekeket gyűjtöttek össze, és az iszlámra térítették őket, majd egész életükben katonáskodniuk kellett. A rendszert II. Murád alakította ki, hogy letörje a régi oszmán-török arisztokrácia erejét; egyre több hatalmat adott az idegen eredetű - főleg keresztény rabszolgákból és renegátokból álló - réteg kezébe. A birodalmi hadsereg új elitalakulata (lásd janicsár) közvetlenül a szultánnak volt alárendelve, és Murád azzal is erősítette a janicsárok befolyását, hogy az újonnan meghódított területek nagy részét nekik juttatta birtokul. II. Mehmed szilárdította meg azt az elvet, hogy viszonylag kis létszámú uralkodó osztály - a kormányzat és a hadsereg valamennyi tagja - köteles elfogadni a szultán személyes rabszolgájának státusát. Az oszmán elmélet szerint a szultán - úgy is, mint az állam megtestesítője - rendelkezhetett a birodalom minden javával és a kiaknázásukhoz szükséges hatalommal, az uralkodó osztály kötelessége az volt, hogy ezeket a javakat gyarapítsa és megvédje, az alávetetteké, azaz a rájáké (reaya) pedig az, hogy ezeket a javakat létrehozzák, és egy részüket adók formájában az uralkodó osztálynak juttassák. I. Szelim (Selim) idején ( ) az oszmán-török terjeszkedés megint lendületet vett ben Szelim legyőzte a mamlúkokat, s ezzel egy csapásra megkétszerezte a birodalom területét, bekebelezve Szíriát, Palesztinát, Egyiptomot és Algériát. Iránt azonban nem tudta véglegesen alávetni hatalmának, bár 1514-ben Csaldiránnál szétverte az iráni Szafavida-dinasztia hadseregét. Fia, I. (Nagy) Szulejmán (Süleyman; ur ) idején élte fénykorát a birodalom. Ekkor az európai oszmán terjeszkedés fő hadszíntere Magyarország és a Földközi-tenger térsége, a törökök legfőbb európai szövetségese pedig a Habsburgok nagy ellenlábasa, Franciaország volt. A szultán elhódította a Habsburgoktól Magyarország nagy részét, elfoglalta Tripolit, délkeleti irányban Mezopotámián át egészen a Perzsa-öbölig terjesztette ki a birodalom határait, s az oszmán hadiflottát a Földközi-tenger keleti medencéjének vezető erejévé tette ben elfoglalta Nándorfehérvárt (Belgrád), s ezzel megnyílt számára az út Magyarország belseje felé. Mohácsnál 1526-ban döntő győzelmet arattak, majd 1541-ben bevették Budát. Megszállták Magyarország déli és középső részét, Erdélyt pedig vazallus fejedelemséggé tették (lásd török hódoltság; Erdélyi Fejedelemség). A következő csaknem másfélszáz évben a magyarországi végvárak kulcsszerepet játszottak a török feltartóztatásában, de állandósultak a török-lengyel összecsapások is. A lepantói ütközetben (1571) a keresztény szövetség szétzúzta a török flottát, de a következő évtizedekben a birodalom visszanyerte hegemóniáját a Földközi-tenger keleti medencéje fölött ben elfoglalták Tuniszt, 1578-ban a marokkói Fezt, 1669-ben pedig a velenceiektől Krétát. III. Murád ( ) elfoglalta a Kaukázust, és elszakította a meggyengült Irántól Azerbajdzsánt. A birodalom ekkoriban ért terjeszkedésének végső határára - a további hódításokat egyebek közt az utánpótlási útvonalak hosszúsága is lehetetlenné tette -, miközben egyre nyilvánvalóbbá lettek a közigazgatás és a társadalom válságtünetei. A királyi Magyarországgal folytatott tizenöt éves háború ( ) utáni béke ugyan még szentesítette a status quót, de a konfliktusban már megmutatkoztak a törökök gyengülésének jelei. Szulejmán utódai nem bizonyultak tehetséges uralkodónak; egyre nőtt a birtokos réteg hatalma; megtorpant az ipar és kereskedelem fejlődése. A gazdaságot súlyos infláció sújtotta: Európába a felfedezések és hódítások nyomán Amerikából került be az arany és ezüst, s a kelet-nyugati kereskedelem haszna is egyre inkább a Nyugatot gazdagította. A XVII. században bevezetett reformok sem tudták megfékezni a hanyatlást. 20