BIBLIAMAGYARÁZAT. Bevezetõ

Átírás

1 1 BIBLIAMAGYARÁZAT Bevezetõ Jelen bibliamagyarázat célja, azonosítani a Biblia fõ témáit; a tartalmát kronológiailag elhelyezni, és ezekhez lényeges háttér információkat adni. A cél az, hogy a leendõ bibliamagyarázó, a magyarázatát össze tudja kapcsolni a Biblia részeivel, és el tudja azt helyezni hitelvi és történelmi összefüggésekben. ISTEN A Biblia egy olyan könyv, pontosabban könyvek gyûjteménye, amely Istenrõl, Isten és a világ kapcsolatáról szól, különösen az emberrel való kapcsolatáról. Isten szavakkal és tettekkel jelenti ki magát ebben a kapcsolatban. A Biblia szerint Isten nemcsak létezik, hanem megismerhetõ. Isten személyes kijelentésének fényében a Szentírásban, a következõt mondhatjuk el Róla: 1) Isten egy személy, lélek, aki teljesen független a teremtéstõl. Õ mindennek a Teremtõje, az élet egyetlen forrása. Éppen ezért minden élõlény létezése Tõle függ, és minden élõlénynek számot kell adnia Istennek a magatartásáról. 2) Isten természeténél fogva mindenható lélek, aki egyedül erkölcsi jellemében korlátozott. Õ nem eszmék gyûjteménye, hanem egy személy. Egy részrõl Isten mindenekfölött való, és az örökkévalóságban él, másrészrõl közel van azokhoz, akik alázatosak, és engedelmeskednek Neki. 3) Isten a józanész és az értelem forrása. Alapvetõen szent, és különbözik tõlünk, ezért, azokat a tulajdonságokat, melyeket megoszt velünk (szeretet, kegyelem és bölcsesség) a szent szóval kell illetnünk. 4) Isten szuverén, mindenekfölött áll. Eltervez dolgokat, és végre is hajtja azokat a maga idejében, a maga módján. Az intelligenciáját, hatalmát és a bölcsességét ilyen egyszerû

2 módon fejezi ki. Ez azt is jeleni, hogy Isten akarata nem tetszés szerinti, mert annak megvalósulása összhangban van Isten jellemével. 5) Isten háromszemélyû, a Szentháromság. Csak az ember tud közösségben lenni Vele, Szentlelke által. Ráadásul, Isten vágyik az emberrel való közösségre. Éppen ezért készített egy utat, hogy visszataláljunk Hozzá. Elküldte Fiát, aki a Szentháromság második személye, hogy megoldja az ember alapvetõ problémáját: az Istentõl való elidegenedést, ami az ember lázadásának következménye. A Bibliában hallunk arról is, hogy Isten miként készítette el az üdvösség útját az ember számára, hogy megmeneküljön, és élvezhesse az örök közösséget Vele. 2

3 3 A BIBLIA Az Újszövetség szerint: A teljes Írás Istentõl ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre (2 Tim 3,16). De vajon, van erre bizonyíték? Van, és három fõ területen is megtalálható: 1) A próféciák beteljesedése: olyan események történnek meg, amelyeket több száz évvel korábban prófétáltak meg. Ez mutatja, hogy Isten a Biblia egyedüli szerzõje, Õ az, aki a történelmet irányítja. Péter azt mondja: mert sohasem emberek akaratából származott a prófécia, hanem a Szent-lélektõl indíttatva szólaltak meg az Istentõl küldött emberek (2 Pt 1,21). Azok, akik tagadják a jövendölõ próféciák lehetõségét, Dánielt a makkabeusi korszakhoz keltezik, és ragaszkodnak egy második, vagy még inkább egy harmadik Ézsaiáshoz. 2) A Szentírás egysége. Bár különbözõ szerzõk, különbözõ idõkben írták, a könyvek tanítása mégis egyezik. A szerzõk mindannyian rendelkeztek a prófétálás ajándékával, vagyis a Szentlélektõl indíttatva írtak, de különbözõ háttérbõl jöttek: volt köztük király, földmûves, pásztor stb. 3) Tipológia. Minden olvasónak feltûnik a Szentírás különlegessége. Az Ószövetségben leírt események mindegyike tartalmaz szellemi igazságokat, melyek Isten jellemérõl tanítanak minket (az Újszövetségben). Az elbeszé-lésekben megjelennek ezek az objektív szellemi igazságok, tanítások. Ezt az írásmódot, nevezzük tipológiának. Az Újszövet-ségben két igevers beszél errõl: Mindez pedig példaképpen történt velük, figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó idõkben élünk (1Kor 10,11); és Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk (Róm 15,4). Világos, hogy Isten irányította a Biblia szerzõit, azért, hogy a bibliai szövegek késõbb az Õ céljait szolgálják Krisztushoz hasonlóvá tegyenek bennünket, és azok gyakorlati, irányadó tanítások legyenek a hívõk részére. Ez

4 4 azt jelenti, hogy a bibliai szövegeknek elsõsorban morális céljuk van, így szükségszerûen történelmi szempontból szelektívek. AZ ÓSZÖVETSÉG Az Ószövetség felépítése: Az ószövetségi kánon három részre csoportosítható: A Törvény, a Próféták, és egyéb írások. Az irodalom ezen felosztása valószínû Ezsdráshoz nyúlik vissza, aki sorrendbe rakta a könyveket, és lezárta az ószövetségi kánont. A Törvény (tanítás, vagy Izráel alapvetõ katekézise) az alap, melyre minden más épül. Mózes írta, és szerkesztette, bár a Biblia liberális kritikusai megkérdõjelezik ezt. Azt állítják, hogy több, és késõbbi (az egységes királyság, vagy még késõbbrõl, a babilóniai fogság idejébõl való) szerzõi is voltak a Törvénynek. Véleményüket a hegeli bibliamagyarázatra alapozzák, melynek a 19. században volt a virágkora. Azt is állítják, hogy szájhagyomány útján keletkezett sok írás, melyet a skandináv népek szokásainak megfigyelésére alapoznak. A közel-keleti népeknél más volt a szokás: ott már nagyon korán megjelent az írásos dokumentáció. Ha valaki elfogadja, hogy Mózes inkább szerkesztõ, mint szerzõ volt, akkor valószínû-síti, hogy a munkájába beépített különbözõ, a léviták tulajdonában lévõ (írásos) anyagokat, különösen a Teremtés Könyvét (Mózes elsõ könyve). Azt is ki kell emelnünk, hogy a zsidó hagyomány szerint Józsué volt az, aki Mózes haláláról beszámolt, melynek leírása a Második Törvénykönyvben (Mózes ötödik könyve) található. Ha valaki azt is elfogadja, hogy a Pentateuchus-t késõbb (az egységes királyság ideje alatt?) modernizálták, és kissé kijavították a Szentlélek vezetése által ihletett írók, akkor annak azt is tiszteletben kell tartania, amit maguk a könyvek mondanak a szerzõségrõl: Mózes leírta ezt a törvényt, és átadta a papoknak, Lévi fiainak, akik az ÚR szövetségládáját hordozzák, meg Izráel összes véneinek (5Móz 31,9).

5 5 Amikor Mózes leírta egy könyvbe ennek a törvénynek az igéit elejétõl végig, ezt parancsolta Mózes a lévitáknak, akik az ÚR szövetségládáját hordozták: Fogjátok ezt a törvénykönyvet, és tegyétek Isteneteknek, az ÚRnak a szövetségládája mellé, hogy ott tanúskodjék ellened. (5Móz 31,24 26). Mindez alkotja a Szövetség Törvényét, ami Izráel nemzeti sajátossága, a nemzet életének létfontosságú dokumentuma. A Második Törvénykönyv (Mózes ötödik könyve) szövetségi megállapodásként íródott, ami Mózes idejében általános volt a Közel-Keleten, de a késõbbi idõkre már nem jellemzõ (lásd 5Mózes 31,24-26). A második rész, melyet Próféták-nak neveznek, történelmi könyveket tartalmaz, mert szerzõik próféták voltak. Sámuel (Józsué könyve, A bírák könyve); és Ézsaiás (Sámuel elsõ és második könyve, A királyok elsõ és második könyve). A harmadik rész az (egyéb) Írások. Szerzõi Dávid, Salamon, Dániel és Ezsdrás. Ezsdrás próféta fejezte be az Ezsdrás könyvét, Nehémiás könyvét, és A krónikák elsõ és második könyvének írását. Az Írások egy Tekercsek címû alfejezetet is tartalmaz. (Ezeket a tekercseket a Templomban, különbözõ ünnepek alkalmával olvasták fel.) KÁNON: A próféták nemcsak Isten szónokai, és a Szentírás ihletett írói voltak. Ahogy a különbözõ könyveket írták, õk hozták létre a kánont is. Közülük a legnagyobbak Mózes, Sámuel, Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiás, Dániel és Ezsdrás. Voltak, akik néhány korábbi szöveget átszerkesztettek és korszerûsítettek. Nem elhanyagolható tény, hogy õk állapították meg, és egy bizonyos (logikai) rend szerint õk rakták sorba a bibliai könyveket. Az Ószövetség könyvei nem összevissza, véletlenszerûen voltak rendezve. Az elhelyezé-sük általános szellemi igazságok tanítását szolgálta az olvasó számára. Különösen a papoknak, akik a szent iratok könyvtárát gondozták, és azoknak a világi vezetõknek, akiknek a

6 6 társadalomban a bibliai törvényalkotás megvalósítása volt a feladata. A Tóra után következõ irodalom elsõ része a Prófétákhoz, míg második része az Írásokhoz került (királyi könyvek). Az Ószövetség elsõ egysége a Törvény (Tóra), melyet Mózes írt, akit az ószövetségi idõk legnagyobb prófétájának tartottak. Mózes nemcsak megírta a szóban forgó könyveket, hanem kétség kívül, néhány korábban íródott irodalmat melyek különösképpen Mózes elsõ könyvében találhatók, meg is szerkesztett. Ennek bizonyítéka (különösen Mózes elsõ könyvében) a szövegben található, de ezt a liberálisok rosszul értelmezték az ún. dokumentum elméletben. Ezek az írások (valószínû, hogy agyagtáblákon íródtak) Ádám családfájának, és leszármazottainak leírásához nyúlnak vissza. Ha ez így van, és semmi okunk sincs a kételkedésre, akkor a Bibliát jogosan nevezhetjük a világ legrégibb könyvének. Az Ószövetség könyveinek második egységét a Prófétáknak hívják: A Bibliában a Prófétákat idõrendi sorrendben három csoportra osztják:1) a korábbi próféták, 2) a nagypróféták, 3) a kispróféták. Szerzõség: A zsidó hagyomány szerint (amiben nincs okunk kételkedni), Józsué könyve és A bírák könyve, Sámuel próféta munkái (lásd ApCsel 3,24). Józsué jegyezte le Mózes halálát (lásd 5Móz 34). Mózes után õ volt az elsõ, akit hivatalosan is prófétának neveztek. Ézsaiás (lásd 2Krón 32,32) volt a szerzõje Józsué könyve és A bírák könyve után következõ királyi könyveknek (Sámuel elsõ és második könyve, A királyok elsõ és második könyve). Ezeket valószínûleg Jeremiás (Baba Bathra 15a) is szerkesztette. Valójában az Ézsaiás könyvét megelõzõ történelmi könyvek tökéletesen jó bevezetést adnak Ézsaiás próféciáinak. Ezekben a könyvekben Ézsaiás elõször pontosan bemutatja Izráel engedetlenségét, majd késõbbi lázadásait és büntetéseit. A próféciáit azokkal a következményekkel hozza összefüggésbe, melyek az elõdök követésébõl fakadnak. Ha ez

7 7 igaz, akkor ez megerõsíti, hogy Ézsaiás a Szentírás egyik legnagyobb kanonizálója. Ez a Királyok és a Krónikák könyveiben található különbözõ hangsúlyokat is megmagyarázza. Ézsaiás, tézisének megerõsítése érdekében a hangsúlyt Izráel újra és újra megismétlõdõ hitehagyására helyezi, míg a Krónikák könyvének szerzõje (valószínûleg Ezsdrás) rámutat Izráel ideális szervezésének természetére, ahogy a jövõ beteljesülését várja, õt ez a téma foglalkoztatja. Jeremiás írta a Jeremiás siralmait, amely Jósiás, az istenfélõ király halálának megsiratása a gyászban. (2Krón 35,25, de a Zak12,11-re is utal. Nem a Baalért, hanem Jósiás királyért való gyász ez, aki tragikus halált halt Hadad-Rimmónban. Jósiás kísérletet tett arra, hogy megállítsa Nékót, Egyiptom királyát, aki az Asszír Birodalom ellen vonult hadba.) Jeremiás írta a 89. zsoltárt (lásd versek) amiben megemlékezik ugyanerrõl az eseményrõl. Ezzel zárul a Zsoltárok könyvének harmadik szakasza, melynek témája Izráel földjének, Jeruzsálemnek és a Templomnak a pusztulása. Jeremiás valószínûleg át tudta adni Dánielnek (Babilónia zsidó vezetõjének) az általa írt, és megmaradt próféciákat (vagy más, a Templomból kimenekített könyveket). Ennél fogva Dániel, mivel felelõsségteljes személy volt, és õ õrizte Babilonban a szent iratokat, valószínûleg nagyon fontos láncszem volt a kánon kialakításának történetében. Ez tette lehetõvé, hogy Ezsdrás visszavigye azokat Jeruzsálembe a késõbb. Ezsdrás volt az, aki lezárta a kánont, sok szerkesztõi munkát végzett, és a Biblia könyveit a mai (héber) sorrendbe rakta. Az apokrifek. A szó jelentése rejtett iratok, mert azokat nem olvasták fel a zsinagógában nyilvánosan, és nem részei a zsidó ószövetségi kánonnak. Magánoktatásra, tanításra használták. Sehol sincs feljegyezve, hogy valaha is részei lettek volna az ószövetségi kánonnak, abból a nyilvánvaló ténybõl kifolyólag, mert nem feleltek meg a kánoni iratok kritériumainak. Ezek a következõk:

8 8 i) Ismert próféta a szerzõ. ii) A doktrínának összhangban kell lennie a többi Szent Könyvvel. Az apokrif iratok kifejezés a következõket takarja: i) a kánoni könyvekhez hozzáadott különbözõ irodalom, ahogy azok a Septuaginta fordításban megjelennek (Eszter, Dániel, Jeremiás és a Krónikák könyvei). ii) Egyes önálló könyvek, melyek legtöbbje görög fordításban jutott el hozzánk, szám szerint kilenc: 1. és 2. Ezsdrás, Tóbiás, Judit, Báruk, Jézus, Sírák fia könyve (Ecclesiasticus), Bölcsesség Könyve (Salamon bölcsessége), 1. és 2. Makkabeus könyve. Akik elfogadják az apokrif iratok tekintélyét, azt állítják, hogy azok a második (alexandriai) kánon részei, innen van a deutero kanonika kifejezés, de nincs bizonyíték egy második kánon létezésére. A Septuaginta (LXX) és a derivált fordítások tartalmazzák az apokrif iratokat, de mindez nem bizonyítja, hogy a fordítók kanonikus iratoknak kezelték volna azokat. Az õsegyház atyjait is megosztotta ez a kérdés: Jeromos elvetette, de Augustinus elfogadta (noha az ihletettséget másodlagosnak tartotta) az apokrifek iratokat. Mivel Augustinus lett a nyugati egyház legfontosabb tanítója, az õ koncepciója érvényesült. Ezt az irányvonalat csak a reformátorok változtatták meg, akik az apokrifek iratokat külön adták ki (Luther), vagy teljesen kihagyták (Kálvin). Alapvetõen a következõ szempontokat kell figyelembe venni ahhoz, hogy elfogadjuk, vagy elutasítsuk az apokrif iratokat: a) A palesztinai kánon a zsidó igazhitûség véleményét tükrözte: a palesztin zsidók soha sem tették be a kánonjukba az apokrif iratokat. b) Magának, Jézusnak a véleménye, aki nemcsak hogy elfogadta a palesztinai kánon korlátait, de soha nem is idézett az apokrif iratokból. c) A jamniai zsinat (90-100) még nem is mérlegelte annak a lehetõségét, hogy az apokrif iratok kanonizálhatóak vagy sem.

9 9 d) A korai egyház hozzáállása: az Újszövetség nem jegyez fel apokrif idézeteket. Jézus számára, aki palesztinai zsidó volt, a palesztinai kánon könyvei mérvadók (Mt 23,35; Lk 11,51). Jézus utal két mártírra, Ábelre és Zakariásra, akiket az 1Móz 4,8 és a 2Krón 24,20-22 egyenként említ. Ekképpen utalásunk van a mártírokra a palesztinai kánon elrendezése alapján, annak elsõ és utolsó könyvébõl. Jézus mindenre kiterjedõ ismeretet ad arról a történelmi korszakról, amelyet az ószövetségi kánon lefed az elsõ könyvtõl az utolsóig (1Móz 2Krón). A Biblia fõ témája a mennyország visszaszerzése, a halhatatlanság megszerzése, és azok a lépések, amelyeket Isten tesz ennek felismertetése érdekében. Ez ígéretet és áldást (az átok korlátozását) foglal magában: Isten építményének különbözõ elemei úgy vannak elhelyezve, hogy az ezeréves uralom idején a forgatókönyv valósággá válhasson: a megtért emberek egy átváltoztatott földön élnek, ahol Isten közöttük lakik (a Messiás személyében), és Isten áldásait a (pogány) népeknek közvetítik. 1. Az eljövendõ Megváltóra utaló ígéretek a Mózes elsõ könyvében: 1Móz 3,15: az eljövendõ Megváltóról szól. 1Móz 9,25-27: az igerész egyik lehetséges értelmezése, hogy Isten Izrael népe között szándékozott lakni (Sém sátraiban). Az Ábrahámnak adott eredeti ígéret, melyet utódai örököltek. 1Móz 12,1-3: Isten elmondja Ábrahámnak, hogy az õ utódaiból származik majd a megígért Megváltó. 1Móz 49,10: világos utalás az eljövendõ Messiásra: Nem távozik Júdából a jogar, sem a kormánypálca térdei közül, míg eljõ Siló, akinek engednek a népek. Az Ez 21,32-ben is hasonlót találunk. 2. A kivonulás idején tett ígéretek. Mózes Isten prófétája, nem volt hozzá hasonló ember (4Móz12,6-8). Õ mintázta meg az

10 10 Igaz Prófétát. A 4Móz 24,17-18 megprófétálja a Csillag (Messiás) feljövetelét Izráelbõl, aki legyõzi azokat a pogány népeket, akik Izráel elpusztításán fáradoznak. 3. Dávid további ígéreteket kapott. Az 1Móz 12,1-3 az õsatyák kora volt, a 2Sám 7,15-16 Dávidé. Dávid 40 éves uralkodása a mózesi korszak idejéhez hasonlítható. A Templom megalapítása Salamon idejében fontos elõképe az ezeréves uralom eseményeinek. Az Isten által választott jövõbeli uralkodó látható vált Dávid ágán, és a Templomban, az istentiszteleti eszközök között Isten személyes jelenléte jutott kifejezésre. Ebben az idõben kiemelkedõ a bölcsességirodalom, amit az Úr félelme jellemez, hogy a törvény tanításait miként ültessük át a gyakorlatba életünk minden területén (a bölcsesség az erre való képességet jelenti). A földi lét most több lett, mint egyszerû létezés: az élet értelmet nyert, élvezhetõ, örök értékekkel és elkötelezettségekkel egyesíthetõ. Azonban mindez csak akkor válik valósággá, ha a Lélek bennünk él. Azt is fontos megjegyezni, hogy a Példabeszédek könyvében megszemélyesített bölcsesség emberi testet öltött az inkarnációban, ahol János Logosz-a a Bölcsességnek felel meg. János evangéliumának bevezetõjében, a Péld 8 szövegmagyarázata kizárja annak lehetõségét, hogy a 22. versben az alkotott szót használjuk fordításként. Ez az egyik lehetséges fordítása az ott használt igének, de ebben a kontextusban nem a megfelelõ. A Jézus által használt nyelvezet nagy része, mely megnyerõ volt hallgatósága számára, emlékeztet arra, amit a Bölcsesség mond Izráel népének. 4. A próféták, bár sok idõt töltöttek azzal, hogy visszahívják Izráelt a szövetség hûséges megtartásához, a dicsõséges jövõrõl is beszéltek. Ez a fogságot követõen vár Izráel népére, amikor Isten uralkodik majd a nemzetek fölött, miután legyõzték azokat az Úr napján. Az én népem lesztek, én pedig Istenetek leszek én pedig köztük fogok lakni. Ezékiel és Dániel írásait meghatározta ez a gondolat. Ezékiel a Jó Pásztor eljövetelérõl

11 11 beszél, aki egy nap az újraegyesített tizenkét izraeli törzs fölött uralkodik majd, a helyreállított földjükön. Dánielnél az Ember Fiáról (Messiás) olvasunk, aki (bíróként) az ég felhõin jön el. Hatalom, dicsõség és királyi uralom adatik neki, hogy mindenféle nyelvû nép és nemzet tisztelje Õt. Hatalma örök, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg. A fogság utáni próféták teljessé teszik ezt a képet. Az õ királyuk szamáron ül, és üdvösséget hoz. A föld minden nemzetével kész megküzdeni, akik az utolsó napok egyikén, csatára gyûlnek Izrael ellen (Zak 9). 5. Az írások: A Krónikás zárta a kánont, aki Izráel történetén keresztül mutatja be, hogy Dávid házának, a salamoni Templomnak, és az istentiszteletnek a rendje állandó. Ez a rend a tökéletes beteljesülésére vár, amely a Messiás eljövetelével következik be. Sok Zsoltár írja le az ezeréves uralom idejét (Zsolt 2, 18, 20, 21, 45, 72, 89, 101, 110, 132, 144, és az eszkatológikus vagy koronázási zsoltárok 47, ). A TEREMTÉS KÖNYVE Mózes elsõ könyve, a Teremtés könyve két, egyenlõ részre osztható: Az elsõ az õstörténet (1-11), ami az üdvtörténet elõszava, és amivel az egész Biblia foglalkozik. A könyv a világ eredetével kezdõdik, majd kiszélesíti a perspektíváját az egész emberiségre. Elbeszéli a világ és az ember teremtésének a történetét, az ember bûnbeesését és annak következményeit. A gonoszság rendkívüli mértékû megnövekedését, amelynek büntetése a hatalmas özönvíz. Van új kezdet. Noétól és családjától kezdve a föld újra benépesül, de az özönvíz utáni nemzetségtáblázatok segítségével az érdeklõdés középpontja leszûkül Ábrahámra, a választott nép atyjára. A válogatott történetek révén egyes teológiai igazságok hangsúlyt kapnak:

12 12 1. Isten mindennek, így az egész emberiségnek is a teremtõje. Ezért az ember nem lehet öntörvényû, hanem Istennek tartozik elszámolással. 2. Az emberiség nem engedelmeskedett a Teremtõ parancsának, a büszkeség miatt, egy szenvedésbõl, nehézségbõl, szégyenbõl és megosztottságból álló életet kénytelen élni. Isten levette a kezét, és az emberiség egy olyan világban találta magát, amelyben a véletlenszerûség, és a dzsungel törvénye létezik, illetve amit ellenséges lények uralnak. 3. Az ember bûnével szembesülve, Isten az emberiség megbüntetésével fejezte ki haragját. Egy új emberiséget emelt fel, amely embertõl (Noétól) származott, és amellyel irgalmas. 4. Az emberi korrupció növekedése miatt Isten, aki megígérte Noénak, hogy soha többé nem enged még egy özönvizet, hosszú távú irányvonalat vállalt fel, melyben kifejezte hosszútûrését és irgalmát. Megformált egy nemzetet, amely az Õ kiválasztottjától, Ábrahámtól származik. Létrehozta ezt a nemzetet, hogy tanú legyen más népek elõtt, hogy a törvényét megismerjék, és annak engedelmeskedjenek. Ez a törvény Isten jellemének és akaratának kinyilatkoztatása arra nézve, hogy miként éljenek az emberek. 5. A népbõl, amely gyakran hûtlen és csökönyös volt (Isten küldötteinek figyelmeztetése ellenére is), a végén elküldi Fiát, az élõ Igét, hogy Izráelnek, és a többi népnek hirdesse az üdvösségét. Egyedül Jézus, a Messiás. A minden bûnt eltörlõ áldozatával, amely Isten szeretetének, és egyben az emberi gonoszságnak is páratlan kifejezése, kezd teljességében megvalósulni Isten célja a világ megváltására vonatkozóan. Ádám Isten parancsa elleni engedetlensége miatt az egész emberiség Isten ítélete alatt van, és kénytelen megtapasztalni a halált. De a Második Ádám, a Messiás halálának és feltámadásának köszönhetõen az üdvösség útja minden ember részére fennáll. Az elsõ és a második rész alaptémája ugyanaz: a választott vonal túlélése az õket ért legyõzhetetlen, egyenlõtlen támadások

13 13 ellenére. Ez a vonal az Évának tett ígérethez nyúlik vissza a Megváltóról, aki majd az egyik utóda lesz. Isten figyel rá, hogy ez a választott vonal megmaradjon, annak ellenére, hogy néha csak nagyon keskeny menekülési út van. Mind a bûnbeesés, mind az özönvíz látszólag veszélyezteti Isten tervét. A másik fontos téma, hogy ennek a vonalnak tagjai idegenek voltak, akik a társadalom perifériáján éltek, és akiket nagyban megvetett ugyanez az (istentelen) társadalom. A Zsidókhoz írt levélben ugyanez kérdés merül fel (11. fejezet). Mózes elsõ könyvének második része az õsatyák, Izráel nemzet alapító atyáinak történetét tartalmazza (12-50). Ábrahám a hit embere, akinek engedelmességét Isten megjutalmazza, örököst ígérve neki, és az ígéret földjét, amely az utódaié lesz (12,1-25,18). Azt is megígérte, hogy a leszármazottaiból fog eljönni a megígért Megváltó, a Messiás. Ábrahámot nem úgy kell ábrázolni, mint egy nomád pásztort, aki néhány rendetlen kecskét és bárányt terelget, hanem mint egy kereskedõ herceget, aki fejedelmekkel üzletelt, és legalább 318 olyan szolgálója van, akik felügyelik vagyonát, pénzügyeit, és a csordáit. Jákób egy ravasz ember, aki kitúrja a testvérét, és csalással szerzi meg az atyai áldást (Izsáktól), majd Lábán nagybátyját fondorlattal szövi be. Mindez a ravaszság hiábavaló lenne, ha nem õ Isten választottja (hanem Ézsau), a születése elõtt Ábrahámnak tett ígéret örököse (25,19-36). Ábrahám és Jákób között Izsák alakja nem emelkedik ki: az õ élete fõleg az apjával (Ábrahám) és a fiával (Jákób) való kapcsolata révén kerül elõ. Mózes elsõ könyvének második részében sok írás szól azokról a nehézségekrõl, melyek az ígéret beteljesedését akadályozták. Az õsatyák mindhárom felesége meddõsségben szenvedett. Ábrahámnak az idõs kora volt a probléma. Az egyiptomi és palesztinai uralkodók majdnem ellopták

14 14 feleségeiket. Az alábbi akadályokat láthatjuk még: éhínség, a gyerekekkel való problémák és a fáraó népirtás politikája. Jákób tizenkét fia Izráel (Jákób új neve) 12 törzsének elõdei. Mózes elsõ könyvének utolsó része (37-49 fejezetek) különösképpen az egyikük, József a bölcsesség emberének életérõl szól (értsd: a férfi, aki féli Istent; aki az Isten által rendelt alapigazságok szerint éli az életét). Ez a beszámoló jelentõsen eltér az elõtte lévõktõl, látszólag semmiféle isteni beavatkozást nem tartalmaz. Bár ez önmagában is egy tanulság: a bölcs ember erkölcsi tisztasága jutalmat nyer, és Isten jóra fordítja mások gonoszságát, hibáit. Az õsatyákat prófétáknak nevezik (1Móz 20,7; Zsolt 105,15) nyilvánvalóan azért, mert személyesen kapták meg Isten Igéjét. Közvetlenül, látomásban, vagy az Úr Angyalának alakjában (theophania) jelent meg nekik az Úr. Mózes elsõ könyve egy teljes egység: Izráel nemzet õseinek a történelme. Az õsatyák története egy családtörténet, az elõdökre való emlékezés: Ábrahám, Izsák és Jákób. Jahve a nép Istene, Ábrahámé és utódaié, nem adott földrajzi helyek istensége, ami a kánaáni népek körében gyakorlat volt. Ez egy közismert történet: hosszabban elidõzik személyes anekdotáknál és színes részleteknél anélkül, hogy mindezt megpróbálná integrálni az egyetemes világtörténelembe. Az utolsó elemzésben egy vallás története tárul elénk: minden fordulópontot isteni beavatkozás jellemez, és mindegyiket, úgy tûnik, Isten közvetlenül irányítja. A hit szempontjából ez meghatározó, de másodlagos ügyek részletezésével nem foglalkozik. Mindemellett a tények úgy sorakoznak fel egymás után, úgy vannak összegyûjtve és megmagyarázva, hogy azok egy vallási tételt alátámasszanak (Izráel hitvallását): 1) Van egy Isten, aki életre keltett egy népet, és földet adott nekik. 2) Ez az Isten az Úr (JHWH), ez a nép Izráel és ezt a földet az Ígéret Földjének (vagy Szentföldnek a föld, amely Istenhez tartozik) nevezik.

15 15 Fontos megjegyezni, hogy ezeket az ígéreteket Isten sohasem vonta vissza, és nem törölte el, bár az Egyház történetének idejére az emberek felfüggesztették azokat. Kijelenti, hogy akik áldják Ábrahámot (és az õ utódait) áldást nyernek, és azok, akik átkozzák, átkozottak lesznek. Még ma is érvényes ez a kijelentés, amely Izrael állam létrejöttében nyilvánul meg. Valójában Mózes elsõ könyve különféle szempontból majdnem közelebb áll az Újszövetséghez, mint a Ószövetséghez, és bizonyos témaköreirõl alig esik szó ismét, amíg azok jelentõsége teljes mértékben kiemelkedhet az evangéliumban. A házasság intézménye, az ember bukása, Kain féltékenysége, az özönvíz ítélete, a hívõnek tulajdonított igazság, az ígéret szerinti és a test szerinti fiak közötti rivalizálás, Ézsau profanitása, Isten népének zarándok státusza, ezek mind túlnyomórészt újszövetségi témák. Végül szimmetria van abban, ahogyan a legkoraibb fejezetek egyes jelenetei és alakjai újra megjelennek a Jelenések könyvében, ahol elérkezik Bábel (Babilon) bukása és az õsi kígyóé... aki megtéveszti az egész földkerekséget (Jel 12:9), és a megváltottak, habár most már inkább veteránként mint ki nem próbált ártatlanként, sétálnak a Paradicsomban az élet folyója és fája mellett. (Kidner: Genesis) kiegészítés Az Éden kertjének sok jellemzõje újra megjelenik a szent sátorban és késõbb a templomban. A bejáratuk kelet felé néz és kerúbok õrzik azt, akik a templom falain is ábrázolva voltak virágokkal és pálma-fákkal együtt. A menóra vagy gyertyatartó az élet fájára emlékeztet. A templom az a hely, ahol az Isten és ember közötti közösség helyreáll. KIEGÉSZÍTÉS 1. A szerkezet könyve Mózes elsõ könyvének anyaga rendkívül régi. Úgy tûnik, hogy a könyv 10 mezopotámiai eredetû agyagtábla forrásanyagának (1-36 fejezetek) és egy egyiptomi eredetû beszámoló (37-50 fejezetek) az együttese. Donald Wiseman a nemzetségek, utódok felsorolásának elõfordulási helyei alapján tagolja Mózes elsõ könyvét (1Móz 2,4; 5,1; 6,9; 10,1; 11,10; 11,27; 25,9-12; 36,1-9; 37,2).

16 16 Wiseman teóriája szerint a Mózes elsõ könyvét különálló táblákról lett fordították, melyek, a nemzetségek felsorolása elõtt leírtakat is tartalmazhatták. Így a világegyetem (1Móz 1) és az Édenkert teremtésének történetét (1Móz 2) egy táblára írhatta Mózes, mint azt, az események egyetlen szemtanúja, maga Isten jelentette ki számára. A bûnbeesés leírását, és az azt követõ eseményeket Ádám írhatta le, mint szemtanú. Ádám ezeket a táblákat aztán Sétnek, az utódjának adhatta tovább. Sét lejegyezhette az 1Móz 5-öt, és a táblákat utódjára, Noéra hagyta. Noé az 1Móz 6-9 részeket jegyezte le, és Sémnek adta a táblákat, és ez egészen így ment Józsefig. József aztán megírta Mózes elsõ könyvének utolsó fejezeteit, a táblákat pedig elhelyezte a fáraó könyvtárában. Mózes, a fáraó palotájában élve, hozzáférhetett ezekhez a táblákhoz, amelyeket anyanyelvére, héberre fordított. A hosszú szájhagyomány teória egyszerûen hibás, mert a skandináv népek szokásain alapul. A Közel-Kelet népei írástudók voltak, már a megalakulásuk nagyon korai szakaszában (néhány tudós Kr.e körüli dátumot ad meg). Más tudósok állítják, hogy egy kulcskifejezéssel kezdõdik mindegyik szakasz ez pedig nem más, mint: ezek a nemzetsége. Ha a 1Mózes 2 képviseli az elsõ 10 eredeti dokumentumot, amit Ádámtól kezdve adtak tovább, akkor az 1Mózes 1-et utólag kellet kommunikálni Mózessel, valószínûleg egy látomásban. Lévi törzsének egyik feladata (mely megelõzte a szentsátori szolgálatba való beiktatásukat) az volt, hogy õrizzék ezeket a feljegyzéseket Izráel Egyiptomban töltött ideje alatt. KIEGÉSZÍTÉS 2: A teremtés szónak Úgy tûnik, hogy a legbiztonságosabb elfogadni a hagyományos értelmezést, de a következõ észrevételekkel, 1) A beszámoló valószínûleg nem a világegyetem teremtésére vonatkozik (bár említi azt futólagosan), hanem a földi élet teremtésérõl szól az. Feltételezi, hogy az univerzum és a Föld bolygó már korábban meg lettek teremtve. Lehetséges, hogy a

17 17 történetet indító kifejezés az ég és a föld nem jelent többet, mint csupán a Föld bolygót annak több atmoszférikus rétegével. 2) Kétségtelenül van polemikus és oktató jellegû elem a történet elõadásában. Pogányságellenes polémia az olyan céllal, hogy korrigálja az eltorzult perspektívát. Ez magyarázza, hogy az égitestek miért csak a negyedik napon kerülnek említésre. 3) Isten hat nap alatt teremtette az életet a Földön, hogy ezzel egy jelentõségteljes mintát adjon az emberi tevékenység számára (6 nap munka és 1 pihenõnap). Minden olyan kísérletet, amely ezt megkerüli, el kell utasítani. Felettébb valószínûtlen, hogy a 6-napos leírás csupán irodalmi vagy liturgiai eszköz lenne, hiszen a 6 munkanap és 1 pihenõnap mintáját aligha lehetett volna megalapozni bármi mással, mint a ténnyel (vö. az Egyiptomból való kivonulást és a Páska ünnepét). Aligha képzelhetõ el, hogy késõbbi idõpontban került volna ez az olvasat a beszámolóba. A KIVONULÁS KÖNYVE A Biblia második könyve címét a benne leírt fõ eseményrõl kapta. Leírja az Ábrahámnak 430 évvel ezelõtt tett ígéret beteljesülését: Izráel nemzet születését és azt, miként kapják meg a Törvényt, a nemzeti sajátosságot. Ezeket a témákat egy másik esemény köti össze: a 40 évig tartó pusztai vándorlás. A könyv tartalmát a következõképpen foglalhatjuk össze: 1-12: A zsidók Egyiptomban : Menekülés Egyiptomból : A Törvény adása a Sínai-hegynél : A Szentély felállítása Mózes az az ember, akit Isten emel ki, hogy kivezesse népét a pusztán át az egyiptomi szolgaságból. Isten hegyén, a Sínaihegyen Mózes kijelentést kap. A hegyhez vezeti Izráel népét a szabadulásuk után. Isten itt jelenti ki magát a népnek nagyon látványosan, szövetséget köt velük, és a törvényét adja nekik

18 18 (szabályokat az élethez, melyek az Õhozzá tartozó nemzetet illetik meg). A szövetségkötés célja egy új, eddig nem létezõ kapcsolat kiépítése: Izráelt Isten különleges tulajdonának nevezik, papok királyságának, szent nemzetnek. Izráel látványosan el lesz választva Isten szolgálatára a körülötte élõ népektõl, csakúgy, mint a papok a többi embertõl. Nem sokkal ezután a nép megszegi a szövetséget, amikor az aranyborjút imádja mely nem más, mint a bálványimádás egyik formája, amit Egyiptomban ismertek meg. De Isten megbocsát nekik, és megújítja velük a szövetségét. Ezután pedig útmutatásokat ad számukra arról, miként kell, hogy imádják Õt a pusztában. Némely útmutatás szigorúsága sokkolhat minket, de ne felejtsük el, hogy Isten szent, és nem engedhette meg, hogy a szentsége csorbuljon a meg nem újult nép lázadó magatartásától. A másik tényezõ Izráel népének kiskorúsága volt: Isten szigora nélkül nem tudtak volna nemzetként megmaradni. Mózes második könyvében nagy hangsúly van a földi eseményekkel párhuzamosan futó szellemi harc természetén. Isten meg akarja szégyeníteni az egyiptomiak isteneit. Majdnem mindegyik csapás során egy-egy egyiptomi istenség kerül ítélet alá, és bizonyul tehetetlennek. A Nílus szent volt az Egyiptomiaknak, és a fáraót egy megtestesült istennek tartották. Ahhoz, hogy Isten népe megszabadulhasson, a szellemi ellenségeiket kellett legyõzni, amit egyedül Isten tudott csak végrehajtani. A csapások egy természetes utat (ok és okozat kapcsolat) követnek, kivéve az elsõszülöttek halálát. Mind az események komolyságában, mind pedig az idõzítésükben látható egy csodálatos elem: Isten a teremtés rendjét használja a saját érdekei szerint. A Kivonulás e tipológiáját a Jelenések könyvében is megtaláljuk, ahol szintén ugyanez az ok és okozat közti kapcsolat irányítja a Jelenésekben leírt katasztrófákat, amelyeket majd valószínûleg egy nukleáris háború követ. Mózes második könyvének eseményei, melyek Izráel népének nemzetté válásához vezettek (2Móz 19,3-6), egy sokkal nagyobb Kivonulásra mutatnak, amely közel 1480 évvel késõbb

19 19 kell, hogy megtörténjen. Amikor Jézus Megváltóként vérét ontotta, mint a húsvéti bárány, hogy megmentse azokat, akik a Sátán és a bûn fogságában vannak. Így a cselekedete által, azokat, akik hisznek Õbenne új néppé vagy nemzetté tette: Isten népévé. Õk a jobb ígéret földjét, a mennyei Jeruzsálemet öröklik majd. Exkurzus 1. A kivonulás útvonala Az látszik a legjobbnak, hogy a hagyományos útvonalat képviseljük. Úgy tûnik, hogy az izraeliták a Manzala-tótól délre keltek át a tengeren, ahova az említett helyek (Szukkót, Pí- Hahírót és Baal-Cáfon) által jelzett irányvonal mutat. A kivonulás idején az átkelés helye egy árapályos tengeri torkolat része lehetett. Bizonyos újabbkeletû állítások azonban olyan útvonalat valószínûsítenek, amely a Sínai-félsziget közepén haladt át, és a Vörös-tengeren való átkelést Észak-Arábiának azon vidékére teszik, ahol a Sínai-hegy kellene, hogy legyen. A következõ ellenvetések vannak erre: 1. A tengeren való átkelés idõzítése nem tûnik megfelelõnek. Nem valószínû, hogy a fáraó harci kocsisokból álló hadserege az egész Sínai-félszigeten átvonult volna, mire utolérte az izraelitákat. 2. A táborozási helyek nevei jól illeszkednek a part mentén haladó dél Sínai útvonalhoz. A felvetett másik útvonal mentén nem voltak ismert oázisok. 3. Annak ellenére, hogy állítólag kocsi kerekeket fedeztek fel a Vörös-tenger alján, ilyen leletekre adódhat más magyarázat is. Ha az izraeliták nem ragadtak le a feltételezett átkelési helyen levõ szilárd tengerfenéken (vélhetõleg víz alatti hegygerinc), akkor valószínûtlen, hogy az egyiptomiak elsüllyedtek volna ott. 4. A midianiták nem egy adott helyen letelepedett nép volt, hanem vándoroltak nagy területeken át (beleértve a Sínai-

20 20 félszigetet), így hibás lenne azt feltételezni, hogy tartósan Észak- Arábiában éltek õk. Exkurzus 2. A kivonulás dátuma Úgy tûnik, hogy számos tényezõ egy korábbi idõpontra, i.e körüli kivonulásra mutat (lásd Kronológia). Két bibliai utalás van, amelyek lehetõvé teszik számunkra a dátum meghatározását: 1Kir 6:1 és Bírák 11:26. Az 1Kir 6:1-ben arról olvasunk, hogy Salamon a templom építését uralkodásának negyedik évében kezdte el, ami a kivonulás után 480 évvel volt (nem számítva a Bírák korabeli hitehagyás idõszakait). Salamon uralkodása jelentõs bizonyossággal datálható körülbelül i.e között, így uralkodásának negyedik esztendeje i.e. 967-re tehetõ. A bibliai kronológia szerint a kivonulás 480 évvel azelõtt történt, vagyis i.e körül, vagy mondjuk egyszerûen i.e ben. Ha 40 évet hagyunk Izráel pusztai vándorlására, akkor i.e körülre tehetõ az izraeliták belépése Kánaánba. A másik bibliai szöveg Bírák 11:26 arra utal, hogy az izraeliták már 300 évvel Jefte (az egyik vezér) ideje elõtt letelepedtek Transzjordániában. Jefte bírói volta közös megegyezéssel i.e ra datálható. Így az izraeliták Jordántól keletre való letelepedése 300 évvel korábbra, vagyis i.e körülre tehetõ. A földrajzi utalás Ramszesz városra, lehetséges, hogy egy késõbbi frissített formája a város nevének. A Ramszesz és Pitóm városokkal kapcsolatos régészeti bizonyítékok úgy értelmezhetõk legjobban, ha a 2Móz 1:11 igevers az izraeliták sanyargatásának a kezdetét jelzi (körülbelül az i.e. 18-ik században), nem pedig a kivonulás idejét. Úgy tûnik, hogy az Amarna-levelek (a kánaáni vazallusok és egyiptomi hûbéruraik közötti levelezés) idejével egyezik az izraeliták i.e körüli honfoglalása. Ez igazolja a hódításról szóló bibliai feljegyzéseket és a régészeti leleteket egyaránt. Úgy tûnik, hogy sok korábbi felmérés felületes volt, és sok archeológiai helyszín tévesen lett azonosítva a korábbi régészek által. A Biblia-tudósok pedig, akik

21 21 lehettek volna bölcsebbek, nagyon elsiették a következtetések levonását. LÉVITÁK KÖNYVE A könyv pontosabb leírása a papi kód lenne, mivel az alapvetõen a papok számára írt kézikönyv. Lévi törzsébõl nem mindenki, csak egy bizonyos család, Áron leszármazottai voltak papok. Néhány tudós azonban úgy gondolja, hogy a nemzet egészének íródott a könyv, hogy helyes módon tudjanak áldozatokat bemutatni, hogy a papok elszámoltathatóak legyenek, és hogy a titkos ismeretekre hivatkozva ne tudják a népet kizsákmányolni. A papoknak kellett tanítani, és érvényesíteni az Izráeliek mindennapos életével kapcsolatos szabályokat. Érdekes megjegyezni, hogy Lévi törzsének egyedülálló genetikai jellemzõje van. Isten kiválasztotta Izráelt, hogy papság népe és szent nemzet legyen: vagyis egy nép, amelyet elválasztott az Õ szolgálatára. Aki közben tud járni más nemzetek érdekében, aki tanítja õket Isten akaratára, vezeti az istentiszteletben, és tükrözi a szent jellemét annak, Akihez tarozik. A könyv témája, hogy miként lehet egyénként, és nemzetként is fenntartani a kapcsolatot Isten és Izráel között, amit a Kivonulás közben fektettek le. Mózes harmadik könyvében látjuk, hogy Isten maga adja meg ennek eszközét, az áldozati rendszert. A könyv csúcspontja a szent sátor elkészítése és annak fölszentelése. Mostantól Isten az emberek között lakozik és elkezdõdik az áldozati rendszer, amely a szövetség folytatódásának az eszköze a bûnök bocsánata által. Úgy tûnik, hogy a léviták írástudó, igehirdetõ és félig-meddig papi hivatása megelõzte a kivonulást, és már Egyiptomban elkezdõdött. A lévitai törzs tagjai ez idõ alatt, kétségtelenül magukra vállalták az õsatyák tradícióinak megõrzését, és azok tanítását a közösség részére. Lehetséges, hogy alapvetõ papi feladatokat láttak el, még a Sínai-hegy elõtt. Késõbb azonban egyedül Áron utódainak adatott meg Isten szolgálatának

22 22 kiváltsága a szent sátorban. A hely, amit Isten kiválasztott arra, hogy oda helyezze nevét, és ott lakjék (5Móz 12,5). A szentség fogalma az egyik kulcs ahhoz, hogy Mózes harmadik könyvét megértésük. Egy tárgy vagy egy személy akkor szent, ha a tárgyat Isten tiszteletére használják, vagy a személyt felszentelték az Õ szolgálatára, és így Istenhez tartozik. Mózes harmadik könyve bõvebben szól a szent hajlékban történõ istentisztelet rendjének részleteirõl, amelyek csak röviden kerültek említésre Mózes második könyvében. Míg az utóbbi utasításokat adott a különféle elõírásokra és a szent sátor kivitelezésére vonatkozóan, Mózes harmadik könyve elmondja, hogy a papok miként viseljenek gondot a szent hajlékra és a Nagy Király tróntermére. Ez a dokumentum egy alapvetõen fontos jogi értekezés, mivel azokat a rendelkezéseket tartalmazza, amelyek szerint kellett irányítani a zsidó nemzet vallási és civil életét, miután Kánaán földjét elfoglalták. Mózes harmadik könyve egy jól összeállított referenciakézikönyv az ószövetségi papság számára, és két fõ részbõl vagy témából áll, amelyeknek sarkalatos pontja a 16-ik fejezet, ahol az évenkénti engesztelési napra vonatkozó rendelkezések találhatók. Az elsõ 15 fejezet nagy vonalakban vázolja az áldozati alapelveket és eljárásokat a bûn eltávolítására és az egyes személyek Istennel való közösségének helyreállítására vonatkozóan. Az utolsó 11 fejezet pedig az etikára, az erkölcsre és a szentségre teszi a hangsúlyt. A könyvön végigvonuló téma Isten szent voltának rendíthetetlen kihangsúlyozása, és ehhez kapcsolódik annak igénye, hogy az izraeliták saját életükben példázzák ezt a lelki tulajdonságot. A szöveg tartalma papi jellegû, és ezért foglalkozik az izraeliták szövetségi kötelezet-tségeivel olyan szinten, amelyhez hasonló nem található máshol a Tórában. Az engesztelés napjának megtartásához kapcsolódó rendelkezések és eljárások jól illusztrálják ezt a tendenciát. (R.K. Harrison: Leviticus)

23 23 Ezt megláthatjuk a tábor elrendezésében: Helység Személy a Szent Sátor papok a tábor nép a tábor külterülete akik átmenetileg isztátalanok puszta tisztátalan lelkek Minél közelebb van valami Istenhez, annál szentebbé válik. Ez a Szent Sátor elrendezésében is látszik: Helység a pitvar a szent hely a szentek szentje Személy léviták papok a fõpap Mózes harmadik könyvének fõbb részei: 1. A különbözõ fajta áldozatok bemutatásának szabályai: a. Általános tanítás az áldozatokról (1-5) b. Eligazítás a bemutatással kapcsolatban (6-7) 2. Áronnak és fiainak pappá szentelése, és az elsõ áldozatok bemutatása az újonnan felállított szentélyben (8-10) 3. A szertartási tisztaságot szabályozó törvények sora, melyek a következõket tartalmazzák: a, tiszta és tisztátalan ételek és állatok, b. szülés, c. poklosság embereken, a ruhafélék és a házak beszennyezõdése, d. folyások a nemi szervekbõl, 4. Rendelkezések az engesztelés napjára, 5. A szentség törvénykönyve.

24 24 SZÁMOK KÖNYVE A könyv héber címe ba-midbar, melynek jelentése a pusztában, mivel a Sínai-hegytõl az Ígéret Földjének határáig való vándorlást beszéli el. Mózes negyedik könyve a hûtlenség, a lázadás, a hitehagyás és a frusztráció komplex története, ellentétbe állítva Isten hûségével, jelenlétével, gondoskodásával és béketûrésével. Mindamellett sok más témát taglaló anyagot is tartalmaz. A kivonulás után, fõleg vallási és hadászati okokból nem közvetlen útvonalon mentek az Ígéret Földjére. A tengerpartot a filiszteusok foglalták el, és Isten meg akarta próbálni a zsidókat. Az izráeliek két év alatt is megtehették volna az utat, de az engedetlenségük miatt ehhez még 38, összesen 40 év kellett. Mózes negyedik könyve elvisz minket a Sínai-hegytõl az Ígéret Földjének eléréséig. A könyv népszámlálással kezdõdik és végzõdik, innét kapta a címét. A Sínai-hegyen, amit a nép 3 hónap vándorlás után ért el, Isten kijelenti magát egy drámai szövetségkötési szertartásban a népnek. Itt tudják meg, hogy Isten mit kíván az Õ imádásával kapcsolatban, a papságon keresztül, egy központi szent helyet, a szent sátort fenntartva, a léviták rendjének segítségével. Miután a törvényt megkapta a nép, Izráelben egy rendezett, katonai fegyelem kezdõdött. Sajnos a pusztai vándorlást különbözõ lázadások szakították meg, melyek vagy Mózes, mint vezetõ ellen irányultak, vagy valamilyen módon a bálványimádásba való visszaesésben jelentek meg. Minden egyes alkalommal Isten vagy csapással, vagy katonai vereséggel büntette a népet, melyek megsemmisítették a nép egy részét. Végül Isten megesküdött, hogy azt a generációt nem engedi be az Ígéret Földjére, és a csontjaik a pusztában maradtak. Mikor a leszármazottak elérték Kádes-Barneát, kiküldtek egy felderítõ csapatot, akik nagyon ijesztõ beszámolóval tértek vissza. Egy zendülés tört ki ezután, amelynek eredményeképp

25 25 Izráelnek még 38 évet kellett várnia. Csak Józsué és Káleb léphetett be az Ígéret Földjére ebbõl a nemzedékbõl. Érdekes megjegyezni, hogy a hely, ahol ezeket az éveket töltötték (Kádes oázisa), az egyetlen oázis volt azon a környéken, mely ennyi embert el tudott látni. Még az ítéletben is gondoskodott Isten a népérõl. A nép folyamatos lázadása ellenére, Isten csodálatosan gondoskodott róluk: 40 éven át, minden nap elegendõ élelemmel látta el az egész népet! Még Mózes is bûnhõdik az elbizakodottsága miatt (Isten elõjogát magának merte követelni), és meghal a honfoglalás estéjén. Mózes negyedik könyvében a közbenjárás fontossága kerül fókuszba. A szent Istennel szembekerülõ bûnösöknek szükségük van valakire, aki közbenjár értük. Szükségük van egy áldozati rendszerre, de egy közbenjáróra is. Mózes és a papok ezt teszik. A móábiakat, Bálákot és Bálémot tartalmazó szakasz Isten egyetemes szuverenitását hangsúlyozza. Bálám, az idegen próféta semmi többet nem mondhat annál, amit Isten engedélyez neki, hogy mondjon. Izráelre vonatkozó nevezetes próféciájában az egyik üzenet elõre tekint az eljövendõ Messiásra, aki csillagként jelenik meg. A jelenések könyvében Jézus ezt a címet magának tulajdonítja: Én, Jézus, küldtem el angyalomat, hogy ezekrõl bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetek elõtt. Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, (Dávid családjának leszármazottja vagyok) a fényes hajnalcsillag. (Jel 22,16). Ez a 4Móz 24, 17-et idézi. Mózes negyedik könyvének szellemi tanulságai: 1. Isten a népe között lakik. 2. Isten megfegyelmezi a népét, mikor erre szükség van. 3. Isten az emberi lázadás fölött is uralkodik: nem pusztítja el õket teljesen. Õ irányítja a történelmet. 4. Isten szent, és nem tolerálja a riválisokat. Ahhoz, hogy közösségben legyünk Vele, az Õ általa rendelt módon kell közelednünk Hozzá.

26 26 5. Az Ószövetség Istene az Újszövetség Istene: egy szent, de szeretõ és kegyelmes Isten. MÁSODIK TÖRVÉNYKÖNYV A Sínai-hegynél Isten szövetséget kötött az újonnan formált Izráel nemzetével. Ez a szerzõdés azon egyezmény modelljére hasonlított, amelyet a hettita királyok kötöttek hûbéres államaikkal. Isten, mint egy nagy király megmentette õket a rabszolgaságból, így most már Hozzá tartoznak. Az izráeliek egyetértenek ezzel és a szövetséget jóváhagyják. Isten egy hivatalos egyezséget köt velük. Õ a hûbérúr, és az izráeliek hûbéresei. Annak érdekben, hogy élvezni tudják áldásait, védelmét és jóindulatát, engedelmeskedniük kell, és feladni az összes bálványimádást (vagyis nem keveredhetnek más népekkel). A szövetségi feltételek szerint, ha megszegik az egyezséget, akkor számûzetés és elhurcoltatás lesz a büntetésük. Isten más nemzeteket fog használni ennek megvalósítására. Idõrõl-idõre ezt az egyezményt újra áttekintették és megújították (a Második törvénykönyv jelentése ez: a szövetség megújítása és nem egy második törvény). Mózes ötödik könyve lejegyzi a szövetség megújítását (az új nemzedék javára) a honfoglalás elõestéjén, a pusztai vándorlás után (Mózes negyedik könyve). Azonban Mózes ezen az alkalmon kibõvíti a törvényt, melyhez Izráel népének hozzájárulását kell adnia. Ezeknek az igéknek az alapján kötött szövetséget az ÚR parancsára Izráel fiaival Mózes Móáb földjén, azon a szövetségen kívül, amelyet a Hóreben kötött velük. (5Móz 28, 69). Gyakori figyelmeztetéseket ad a bálványimádással, illetve az ezzel járó tiltott gyakorlatokkal kapcsolatban. Mivel teokratikus, Mózes ötödik könyve egy prédikációban jelenik meg. Mózes folyamatosan a nép hûségéért könyörög. Lényeges, hogy ezt a könyvet olvassák fel a sátoros ünnepen

27 27 (Szukkót) minden évben, ami az eredeti használatára utal, a szövetség megújításának szertartási formájára. Mózes ötödik könyve, Mózes Izráel népéhez intézett beszédeinek sorozata, melyek Móáb földjén hangzottak el. A hosszú pusztai vándorlás után ott álltak meg, hogy belépjenek és elfoglalják Kánaánt. A könyvben feljegyzett legfontosabb témák közül néhány a következõ: (1) Mózes felidézi az elmúlt negyven esztendõ nagy eseményeit. Felhívja a nép figyelmét arra, hogy emlékezzenek meg arról, miként vezette Isten õket a pusztán át, hogy engedelmeskedjenek Istennek, és legyenek Hozzá hûségesek. (2) Mózes áttekinti a Tízparancsolatot, és kihangsúlyozza az elsõ parancsolat jelentését, arra hívva a népet, hogy egyedül az Urat imádják. Aztán áttekinti a különbözõ törvényeket, melyek Izráel életét irányítják az Ígéret Földjén. (3). Mózes emlékezteti a népet Isten velük kötött szövetségének jelentésére, és arra hívja õket, hogy újítsák meg a szövetségüket a kötelezettségeik teljesítésében. (4) Józsuét bízzák meg Isten népének következõ vezetõjévé. Miután elénekli az Isten hûségét ünneplõ éneket, és áldást mond Izráel törzseire, Mózes meghal Móáb földjén, a Jordán folyótól keletre. Természetesen Mózes halálának ezen feljegyzését nem írhatta Mózes, hanem valószínûleg Józsué, az õt követõ elhívott utód jegyezte le. A könyv nagyszerû témája az, hogy Isten megmentette és megáldotta a választott népét, akit szeret. A népének erre emlékeznie kell, szeretnie kell Istent és engedelmeskedni Neki, hogy életük legyen, és továbbra is áldás kísérje õket. A könyv kulcsverse azokat a szavakat tartalmazza, melyeket Jézus valamennyi parancsolat legnagyobbikának nevezett: Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl és teljes erõdbõl! (5Móz 6,4-6) Magyarázat Az egyezmény (vagy szövetség) tipikus felépítése: 1. A bevezetés megnevezi az egyezmény szerzõjét.

28 28 2. A két fél múltbeli kapcsolatának felidézése, az egyezmény legutolsó aláírása óta eltelt idõre vonatkozóan. 3. Feltételek, amelyek részletezik a felek kölcsönös felelõsségeit. 4. Záródokumentum, amely elmagyarázza az egyezményt, és rendelkezik arról, hogy a hûbéresek milyen rendszerességgel olvassák el azt. 5. Az istenségek felsorolása, akik az egyezmény tanúi voltak. 6. Átkok és áldások, melyek betegséggel, halállal, elhurcolással stb. fenyegetik a hûbéreseket, ha megszegik az egyezményt, de boldogulást (életet) és jólétet (áldást) ígérnek, ha engedelmeskednek annak. Az ilyen egyezmények célja az volt, hogy biztosítsák a hûbéres uralkodó vagy állam teljes elkötelezettségét a hûbérura felé. Bizonyos kifejezéseket használnak az engedelmes hûbéres magatartásának jellemzésére. A jó hûbéres menjen utána Urának, félje, szeresse Urát, és engedelmeskedjen Ura hangjának. A lázadó hûbéresrõl azt mondják, hogy bûnt követ el (értsd: lázad). Ez a frazeológia gyakran visszaköszön az Ószövetségben, még az Újszövetségben is. A próféták által közölt, az eljövendõ ítélettel kapcsolatos fenyegetések gyakran visszhangozzák a szövetség átkait. Az egyezmény ilyen mintájának rövidebb változatait a 2Móz részében; a Józs 24-ben és az 1Sám 12-ben találjuk, de legrészletesebben Mózes ötödik könyvében, a következõképpen: 1-3: Történelmi bevezetõ a közös kapcsolatok áttekintése. 4-6: Feltételek. 27: Záródokumentum. 28: Áldások és átkok. A szerzõdés ilyen formája megfelel a Mózes idejében kötött egyezményekkel, de a késõbbi idõkre ez nem jellemzõ. Így Mózes idejére datálhatjuk az anyagot. A kiválasztás célja, hogy Izráel tanúskodjon azoknak a nemzeteknek, akik emiatt nyernek majd áldást, Mózes