Madárfejűek Társasága NNCL690-3DFv2.0. John Grisham AZ ÍTÉLET ELADÓ. Geopen Könyvkiadó 2003

Átírás

1 Madárfejűek Társasága NNCL690-3DFv2.0 John Grisham AZ ÍTÉLET ELADÓ Geopen Könyvkiadó 2003

2 A mű eredeti címe: John Grisham: The Runaway Jury Doubleday, 1996 John Grisham All right reserved Hungarian translation: Szántó Judit Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2003 Felelős kiadó a kiadó ügyvezető igazgatója Borítóterv: Váradi Gábor Nyomdai előkészítés: Geografika Borítókép: Europress ISBN Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

3 Tim Hargrove ( ) emlékének Köszönetnyilvánítás Újólag hálával tartozom a jelenleg a Mississippi állambeli Biloxiban élő Will Denton barátomnak, amiért számos, a regényem alapjául szolgáló kutatási eredménnyel és megtörtént esettel látott el, valamint elragadó feleségének, Lucynak a tengerparti tartózkodásom idején tanúsított vendégszeretetéért. Köszönet illeti Glenn Huntot (Oxford), Mark Lee-t (Little Rock), Robert Warrant (Bogue Chitto) is, továbbá Estelle-t, amiért több hibát talált, mint ahányra jólesik visszagondolnom.

4 NICHOLAS EASTER arcát valamelyest takarta a keskeny, mobiltelefon-készülékekkel megrakott polc, meg aztán nem is közvetlenül a rejtett kamerába nézett, hanem valamerre bal felé, talán egy vásárlóra vagy esetleg arra a pultra, ahol egy csapat gyerek tolongott a legújabb ázsiai elektronikus játékok előtt. A fényképező negyven méterre állt tőle, és ráadásul a bevásárlóközpont sűrű forgalmát kellett kerülgetnie, a fénykép mégis élesre sikerült: rokonszenves, fiúsan csinos, határozott vonású, frissen borotvált arc látszott rajta. Easter huszonhét éves volt, nem viselt sem szemüveget, sem gyűrűt az orrában, sem rendhagyó frizurát. Semmi sem árulkodott róla, hogy afféle szokványos, ötdolláros órabérért dolgozó számítógépkukac. A kérdőíve szerint négy hónapja áll alkalmazásban, továbbá részidőben egyetemi tanulmányokat is folytat, ámbár háromszáz mérföldön belül egyetlen főiskolán vagy egyetemen sem volt nyoma, hogy beiratkozott volna. Biztosra vették, hogy e tekintetben hazudik. Hazudik hát, ez nyilvánvaló. Ehhez elég jó a felderítő-hálózatuk. Ha a srác valóban diák volna, ők aztán tudnák, hol tanul, mióta, milyen szakon, milyen eredménnyel. Tudnák bizony. Nem, Nicholas Easter eladó egy bevásárlóközpont számítógépkuckójában se több, se kevesebb. Meglehet, hogy abbahagyta tanulmányait, de továbbra is szereti részidős diáknak mondani magát. Talán javítja a közérzetét, valami értelmet ad az életének, vagy egyszerűen csak jól hangzik. Ez idő szerint azonban semmi köze a felsőoktatáshoz, és a közelmúltból sincs erre utaló nyom. Nos tehát: megbízható-e, ez itt a kérdés, amelyet már kétszer is minden oldalról meghánytak-vetettek, valahányszor Easter nevéhez értek az alapjegyzékben, és az arca felvillant a képernyőn. Már-már megállapodtak abban, hogy ártatlan kis füllentésről van szó. Nem dohányzott. A munkahelyén szigorú dohányzási tilalom uralkodott, de egy ízben látták (bár le nem fényképezték), amint az ételbárban tacót eszik egy kolléganője társaságában, aki a limonádéja mellé két cigarettát is elszívott. Eszerint legalábbis nem ádáz antinikotinista. A fényképen látható arc keskeny volt, napbarnított, a csukott száj halvány mosolyra húzódott. A piros munkahelyi egyenzakó alatt fehér inget viselt, ízléses csíkos nyakkendővel. Ápoltnak látszott, egészségesnek. A fénykép készítője még beszélt is vele, azzal az ürüggyel, hogy valamilyen divatjamúlt ketyerét keres; azt mondta, Nicholas értelmes, segítőkész, tájékozott, egyszóval amolyan helyes fiatalember. A kitűzője boltvezető-helyettesnek címezte, de a felderítő ugyanebben az időben két másik alkalmazotton is hasonló szövegű kitűzőt látott. A fénykép elkészültének másnapján csinos, farmernadrágos ifjú nőszemély lépett az üzletbe, és mialatt a számítógépprogramok körül keringett, egyszer csak cigarettára gyújtott. Történetesen Nicholas Easter volt a hozzá legközelebb álló eladó vagy boltvezető-helyettes, vagy nevezzük, aminek tetszik, mindenesetre odament a lányhoz, és udvariasan felkérte, hogy oltsa el a cigarettáját. A lány úgy tett, mintha a felszólítás bosszantaná, sőt egyenesen sértené, és megkísérelte vitára ingerelni a fiatalembert. Easter azonban nem tágított udvarias, tapintatos modorától, s elmagyarázta, hogy az üzletben szigorúan tilos a dohányzás; bárhol másutt kedvére cigarettázhat. Magát zavarja a füst? érdeklődött a lány, jó nagyot szívva a cigarettából. Nem mondhatnám felelte Easter, a bolt tulajdonosát viszont zavarja. Aztán ismételten felkérte a lányt, hogy hagyja abba a dohányzást. A lány elmagyarázta, hogy igazából egy új digitális rádiót szeretne venni, és hozhatna-e a fiatalember hamutartót? 1

5 Nicholas a pult alól üres üdítősdobozt húzott elő, majd előzékenyen elvette a cigarettát, és maga oltotta el. A lány húsz percen át vesződött a választással, és ezalatt elbeszélgettek a rádióról. A lány szemérmetlenül kacérkodott, a fiatalember belement a játékba. A lány fizetett, és otthagyta a telefonszámát. A fiatalember megígérte, hogy jelentkezik. A huszonnégy perces epizódot elejétől végig rögzítette a lány táskájában lapuló kis magnó. Mialatt Easter arcát a falra vetítették, a szalagot mindkét alkalommal lejátszották, az ügyvédek és szakértőik pedig gondosan tanulmányozták. A lány írásos jelentése is ott volt az adatállományban, hat gépelt oldalon: megfigyelt mindent, Easter cipőjétől (elég ócska Nike) a leheletén (fahéjízű rágógumi) és a szóhasználatán át (főiskolai szint) egészen addig, hogy hogyan nyúlt a cigarettához. A lány úgy vélte márpedig ezekben a dolgokban meglehetősen járatos volt, hogy soha nem dohányzott. Hallgatták kellemes hangját, szakszerű eladói modorát, kedves társalgását, és a benyomásuk kedvező volt. Értelmes fiú, és nem gyűlöli a dohányt. Ha nem számíthatott is az eszményi esküdt megtestesítőjének, mindenképpen figyelemre érdemes. Mint ötvenhatos sorszámú lehetséges esküdttel az volt vele a baj, hogy olyan keveset tudtak róla. Annyi kiderült, hogy nem egészen egy éve érkezett a Mexikói-öböl vidékére, de hogy honnan, arról sejtelmük sem volt. A múltját teljes homály fedte. Volt egy bérelt garzonlakása a biloxi bíróságtól nyolc háztömbnyire a házról több fénykép is készült már, és először egy tengerparti kaszinóban pincérkedett. Hamarosan osztónak léptették elő az egyik kártyaasztalnál, de két hónap múlva otthagyta az állást. Nem sokkal az után, hogy Mississippi állam törvényesítette a szerencsejátékot, egyik napról a másikra tucatnyi kaszinó támadt a semmiből a tengerparton, és nyomukban rohamos felvirágzás bontakozott ki. Mindenfelől sereglettek Biloxiba a munkát keresők, és megalapozottnak látszott a feltételezés, miszerint Nicholas Eastert is ugyanaz a cél sodorta ide, mint tízezer társát. Megjelenésében egyedül az tűnt furcsának, hogy oly hamar felvétette magát a szavazójegyzékre es bogárhátú Volkswagene volt, amelynek képe az arcát követően ugyancsak felvillant a falon. És akkor mi van? Huszonhét éves, egyedülálló, Saját bevallása szerint részidőben tanulmányokat folytat az Isten is ilyen kocsira teremtette. A lökhárítón semmilyen matrica. Semmiféle áruló jel, amely valamiféle politikai rokonszenvre, szociális elkötelezettségre vagy akár kedvenc csapatra utalna. Továbbá nincs a kocsin egyetemi parkolási engedély, de még az autókereskedő cégét hirdető, megkopott matrica sem. Az ő szempontjukból a kocsi semmiről sem vallott legföljebb a szegénység határát súroló emberi életről. A vetítőgép kezelője s egyszersmind a társaság legbeszédesebb tagja Carl Nussman volt, chicagói ügyvéd, aki már felhagyott az ügyvédkedéssel, és saját, esküdtszéki tanácsadással foglalkozó céget alapított. Carl Nussman és cége egy kisebb vagyon ellenében bárki számára összeállította a megfelelő esküdtszéket. Összegyűjtötték az adatokat, elkészítették a szükséges fényképeket, hangfelvételeket, és a megfelelő helyszínekre kiküldték a megfelelő, szűk farmerba csomagolt szőkeségeket. Carl és cégtársai a törvény és a szakmai etika szélső határain kóboroltak, de lehetetlenség volt őket fülön csípni. Elvégre a számba jöhető esküdtek lefényképezésében igazán nincs semmi törvényellenes vagy etikátlan. Hat hónappal ezelőtt kimerítő telefonkörkérdést bonyolítottak le Harrison megyében, hogy megszondázzák a közvéleményt a dohányzás kérdéskörében, és megalkossák a tökéletes esküdt modelljét; a vizsgálatot aztán négy, majd öt hónap múlva megismételték. Nem volt célpont, amelyet le ne fényképeztek volna, nem volt rejtett mocsok, amit ki ne ástak volna. Minden számba jöhető esküdtről készen állt az adatállomány. Carl lenyomta a gombot, és a Volkswagen helyén érdektelen felvétel jelent meg egy málladozó vakolatú bérházról; ennek valamelyik zugában lakott Nicholas Easter. Aztán újabb kattanás, és ismét az arc tűnt fel.

6 Az ötvenhatosról tehát csak ez a három képünk van jelentette ki elégedetlenül Carl, és dühös pillantást vetett a fényképészre, számtalan magánkopójának egyikére, aki már elmagyarázta, hogy lebukásveszély nélkül nem tudta volna még egyszer lekapni a srácot. A fényképész a hátsó falnál ült, szemben a hosszú asztallal, amelynél az ügyvédek, a segédeik és az esküdtszéki szakértők foglaltak helyet. A fényképész unta magát, és legszívesebben megpattant volna. Péntek este hét óra volt, s a falon még mindig csak az ötvenhatos díszlett; száznegyvenen még hátravannak. Rémes hétvége ígérkezik. A fényképésznek nagyon jól jött volna egy ital. Féltucatnyi ügyvéd, gyűrött ingben, feltűrt ingujjal, firkálgatta véget nem érő jegyzeteit, olykor fel-felpillantva Nicholas Easter Carl mögött látható arcára. A legkülönfélébb esküdtszékszakértők pszichiáter, szociológus, grafológus, jogászprofesszor és így tovább rakosgatják a papírokat, és lapozták lármásán a három centi vastag kinyomtatott kötegeket. Nem igazán tudták, mit kezdjenek Easterrel. Hazudott, és titkolta a múltját, de papíron, no meg a falon azért mégis elfogadhatónak látszott. Talán nem is hazudik. Talán tavaly mégiscsak tanult valamilyen olcsó kelet-arizonai előkészítőben, csak éppen ez az adat még nem került elő. Adjatok esélyt a srácnak, gondolta a fényképész, de a véleményét megtartotta magának. Ebben a tanult elmékkel és drága öltönyökkel zsúfolt helyiségben ő lenne az utolsó, akinek adnának a véleményére. Neki nem az a munkája, hogy megszólaljon. Carl még egyszer szúrósan ránézett, majd megköszörülte a torkát, és így szólt: Ötvenhetes. Ifjú anya verítékben fürdő arca villant fel a falon, és a helyiségben lévők közül ketten is fojtottan elkuncogták magukat. Traci Wilkes közölte Carl, mintha Traci már régi barátnőjük volna. Az asztalon surrogtak a papírok. Harminchárom éves, férjezett, két gyermek anyja, orvosfeleség, két countryklub, két fitneszklub, egész sor társasági klub. Carl, miközben a vetítő gombját csavargatta, emlékezetből darálta a fenti adatokat. Traci lángvörösre gyúlt arca helyett most egész alakos képe jelent meg, amint a járdán kocog, kihevülten pompázva rózsaszín-fekete, rugalmas műszál dzsoggingjában, makulátlan Reebok cipőben, legújabb divatú fényvisszaverő napszemüvege fölött fehér napellenzővel, hosszú haja takaros lófarokba fésülve. Kocogás közben könnyű babakocsit tolt, benne csecsemővel. Tracinek létformája volt, hogy izzadjon. Napbarnított, virulóan egészséges nő volt, ha nem is olyan vékony, mint ezek után elvárhatnák; volt néhány rossz szokása. Újabb kép: Traci a fekete Mercedes kombijában, amelynek minden ablakán gyerekek és kutyák néznek ki. Aztán Traci, amint élelmiszerrel tele szatyrokat rakódik be a kocsiba, majd Traci másik edzőcipőben és szűk sortban, egész megjelenésével a lankadatlan sportosság képzetét árasztva. Őt könnyű volt követni, mert a végkimerülésig hajtotta magát, és soha nem tartott annyi szünetet, hogy körülnézzen. Carl végigszaladt a Wilkes-ház képein: tekintélyes, háromszintes kertvárosi építmény, amelyről messzire ordít, hogy orvos lakja. Ezekre nem fordított sok időt; a legjavát a végére tartogatta. És íme, megjelent Traci, újból izzadságban fürödve, amint egyedi tervezésű biciklijétől néhány méterre a parkban ül egy fa alatt, félrevonulva a világtól cigarettával a szájában! A fényképész bárgyún vigyorgott. Ez a száz méterről lekapott felvétel, amelyen az orvos felesége lopva bagózik igen, ez volt a mesterműve. Fogalma sem volt, hogy Traci cigarettázik, csak éppen maga is lazán elszívott egyet egy gyaloghíd mellett, amikor a nő arra robogott. Fél óráig kószált a parkban, amíg meg nem látta, hogy Traci leáll, és a kerékpárra akasztott szatyorba nyúl.

7 Néhány röpke pillanatra, amíg a fa alatt üldögélő Tracit nézték, a helyiségben derűsre váltott a hangulat. Aztán Carl így szólt: Azt hiszem, bátran elmondhatjuk, hogy az ötvenhetes megfelel. Valamit feljegyzett egy papírlapra, majd kortyolt a papírcsészében maradt állott kávéból. Hát persze hogy Traci Wilkes megfelel! Ki ne venne be az esküdtszékbe egy orvosfeleséget, amikor a felperes ügyvédei milliókat követelnek? Carl voltaképpen csupa orvosfeleséget szeretett volna, de tudta, hogy ez hiú ábránd. Az, hogy a nő még lelkes dohányos is, csupán hab a tortán. Az ötvennyolcas hajógyári munkás volt a pascagoulai Ingalls cégnél ötvenéves, fehér bőrű, elvált, szakszervezeti tisztségviselő. Carl a falra villantotta az illető Ford kisteherautójának fényképét, és éppen összefoglalta volna az életrajzát, amikor nyílt az ajtó, és Mr. Rankin Fitch lépett a szobába. Carl elhallgatott. Az ügyvédek villámgyorsan kiegyenesedtek a székükben, és lenyűgözve meredtek a Fordra, közben eszelős iramban jegyezgetve, mintha többé az életben nem lenne alkalmuk hasonló járművet látni. Az esküdtszéki tanácsadók is lázas iramra kapcsoltak, és végre értelmes szavakat jegyezgettek, gondosan ügyelve, nehogy az újonnan jött férfira tévedjen tekintetük. Fitch itt van a helyiségben. Fitch visszajött. Lassan becsukta maga után az ajtót, néhány lépést tett az asztal felé, és ránézett, vagy inkább acsargón rámeredt az ott ülőkre. Sötét szeme alatt duzzadt bőrtáskák lógtak. A homlokát végigszántó mély barázdák összehúzódtak. Széles mellkasa lassan hullámzott; néhány másodpercig az egész helyiségben ő volt az egyetlen, aki lélegzett. Fitch szája csupán evéshez-iváshoz nyílt ki, beszédhez csak olykor, mosolyhoz soha. Fitch dühös volt, mint rendesen, ez senkit sem lepett meg, mert ez az ember még alvás közben is dühöngött. De vajon ezúttal szitkozódik és fenyegetőzik-e, netán tárgyakat vág a földhöz, vagy csak szimplán fortyog a felszín alatt? Fitchnél az ember soha nem tudhatta előre. Megállt az asztal szélénél két fiatal ügyvéd között, akik alacsonyabb részesedésű cégtársi minőségükben is kellemes, hat számjegyű fizetést mondhattak magukénak, és történetesen a saját szobájukban tartózkodtak, míg Fitch Washingtonból jött idegen volt, betolakodó, aki immár egy hónapja morog és csahol az ő folyosóikon. A két ifjú ügyvéd mindazonáltal nem mert ránézni. Hányas? kérdezte Carltól Fitch. Ötvennyolcas vágta rá szolgai készséggel Carl. Kapcsoljon vissza az ötvenhatosra förmedt rá Fitch, Carl pedig szélsebesen tekergette a gombot, amíg Nicholas Easter arca ismét meg nem jelent a falon. A nagy asztalon mindenütt szaporán zörögtek a papírlapok. Mit tud róla? kérdezte Fitch. Ugyanazt felelte Carl, másfelé fordítva tekintetét. Hát ez óriási. A százkilencvenhat között hány szfinx van még? Nyolc. Fitch horkantott, s lassan ingatta a fejét. Mindenki várta, hogy kitörjön a vulkán. Ehelyett néhány másodpercen át lassan simogatta aprólékos gonddal megnyírt, őszesfekete kecskeszakállát, Carlra nézett, kivárta, amíg a pillanat súlya mindenkiben tudatosodik, majd így szólt: Éjfélig folytatják, majd reggel hétkor újra kezdik. Vasárnap ugyanez a menetrend. Azzal a tömzsi alak sarkon fordult, és kigurult a helyiségből. Az ajtó becsapódott. Tapintható volt a megkönnyebbülés, majd valamennyien, az ügyvédek, az esküdtszéki tanácsadók, Carl és a többiek egyazon ütemben az órájukra néztek. Most kapták meg a parancsot, hogy a következő ötvenhárom órából harminckilencet ebben a helyiségben töltsenek, már ismert arcok felnagyított fényképét bámulva, s rögzítve

8 emlékezetükben majdnem kétszáz ember nevét, születési idejét és legfontosabb statisztikai adatait. És senkiben nem élt a legcsekélyebb kétség sem, hogy a parancsot hajszálpontosan teljesítik. Nem, kétségnek itt nem volt helye. Fitch lement a földszintre, ahol már várta a sofőrje, egy José nevű nagydarab férfi. José fekete öltönyt, fekete westerncsizmát és fekete napszemüveget viselt; az utóbbitól csak zuhanyozáskor és lefekvéskor vált meg. Fitch kopogás nélkül benyitott egy ajtón, és megszakított egy órák óta zajló értekezletet. Négy ügyvéd és válogatott segédszemélyzetük nézte a felperes első tanúinak videoszalagra felvett vallomásait. Amikor Fitch berontott, a szalag szinte azonnal leállt. Néhány kurta szót vetett oda az egyik ügyvédnek, majd elhagyta a helyiséget, Joséval a nyomában átment egy keskeny könyvtáron, majd újabb folyosóra kiérve újabb ajtón rontott be, hogy újabb ügyvédcsoportot rémítsen halálra. A Whitney & Cable & White cég a maga nyolcvan ügyvédjével a legnagyobb volt a Mexikói-öböl partvidékén. A céget gondos rostálás után maga Fitch szemelte ki, s a választás többmilliós honoráriummal kecsegtette őket. A milliókhoz azonban csak úgy juthattak hozzá, ha előzőleg elviselik Rankin Fitch kíméletet nem ismerő zsarnokoskodását. Amikor Fitch meggyőződött róla, hogy immár az egész épület tud ittlétéről, és remegve követi mozgását, eltávozott. Megállt a járdán, beszívta a meleg októberi levegőt, és várta Josét. Három háztömbbel arrébb, egy régi banképület felső szintjén kivilágított hivatali irodasort látott. Az ellenség még dolgozik. Odafenn bújnak össze az egyes szobákban a felperes ügyvédjei, szakértőkkel tanakodnak, szemcsés fényképeket tanulmányoznak, vagyis nagyjából ugyanazt művelik, mint az ő emberei. A per hétfőn kezdődött az esküdtszék összeállításával, és Fitch tudta, hogy amazok is nevekkel meg arcokkal kínlódnak, és törik a fejüket, ki a fene az a Nicholas Easter, és honnan jön. És itt van még Ramon Caro, meg Lucas Miller, meg Andrew Lamb, meg Barbara Furrow, meg Dolores DeBoe... Kik lehetnek ezek az alakok? Csak az ilyen Mississippi-szerű, isten háta mögötti helyen állhat össze efféle elavult lista a szóba jöhető esküdtekről. Fitch eddig már nyolc perben irányította a védelmet nyolc különböző államban, ahol mindenben számítógépet használtak, a listákat karbantartották, és ha a slapajok átnyújtották az esküdtek névsorát, az embernek nem kellett törnie a fejét, hogy ki van még életben és ki patkolt el közülük. Fitch kifejezéstelen arccal meredt a távoli fényekre, és azon töprengett, hogyan osztják majd el a pénzt a falánk cápák, ha történetesen ők nyernek. Hogy a fenébe tudnának valaha is megegyezni, kinek mi jusson a véres tetemből? A per maga barátságos kis civódás lenne ahhoz a gégemetsző mészárláshoz képest, amely menten kitörne, ha az ítélet a javukra szólna, és megkaparintanák a zsákmányt. Gyűlölte valamennyiüket, és kiköpött a járdára, majd rágyújtott, szorosan vaskos ujjai közé csíptetve a cigarettát. José odahajtott a járda széléhez a sötét ablakos, csillogóvillogó, bérelt Suburban terepjáróval. Fitch szokása szerint az utasülésen foglalt helyet. Amikor elhajtottak a régi bank előtt, José is felnézett az ellenséges ügyvédek irodájára, de nem szólt semmit, mert gazdája irtózott minden öncélú fecsejtől. Elhajtottak a biloxi törvényszék, majd egy többé-kevésbé elhagyott diszkontáruház mellett; Fitchnek és társainak ez utóbbiban is volt egy titkos irodájuk, olcsó, bérelt bútorral berendezve, a padlón frissen felszórt fűrészporral. A tengerparton ráfordultak a 90-es útra nyugat felé, és lassan evickéltek tovább a sűrű forgalomban. Péntek este volt, a kaszinók zsúfolásig telve balekokkal, akik a kosztpénzt játszották el, s nagy terveket szőttek, miként fogják másnap visszanyerni. Gulfporton, Long Beachen és Pass Christianon át végre kivergődtek Biloxiból, majd letértek a tengerpartról, és hamarosan egy lagúna közelében áthajtottak egy biztonsági ellenőrző ponton.

9 A SZÉLESEN terpeszkedő, modern tengerparti házból fehér lécekből rótt móló vezetett az öböl mozdulatlan, náddal benőtt vizéig; a legközelebbi homokos partszakasz innen két mérföld távolságra volt. A móló mellett hat méter hosszú horgászjacht horgonyzott. A házat egy New Orleans-i illetőtől bérelték, aki az olajszakmában volt érdekelve három hónapra, készpénzért, minden fölösleges magyarázkodás nélkül. Ideiglenes rejtekhelyül szolgált, ahol néhány nagyon fontos ember megszánhatott egy-egy éjszakára. A teraszon, magasan a víz fölött négy úr hörpölte az italát, és próbálta társalgással múlatni az időt a látogató megérkezéséig. Bár mesterségük rendes körülmények között ádáz ellenségekké tette őket, ezen a délutánon már mind a tizennyolc lyukon végighajtották a golflabdát, utána grillezett rákot és osztrigát fogyasztottak, most pedig együtt iddogáltak, bámulták az alattuk sötétlő vizet, és egyformán undorodtak a helyzettől, amely arra kényszerítette őket, hogy péntek este itt ücsörögjenek, otthonuktól távol, a Mexikói-öböl partján. De hiába, üzletről volt szó létfontosságú ügyről, amely szükségessé tette a fegyverszünetet, és a közös golfozást már-már kellemes időtöltéssé varázsolta. Mind a négy úr egy-egy hatalmas nyilvános részvénytársaság igazgatótanácsi elnöke volt. Mind a négy társaság rajta volt a Fortune magazin ötszázas toplistáján, mindegyik részvényeit jegyezték a New York-i tőzsdén. A legkisebb az elmúlt évben hatszázmilliós, a legnagyobb négymilliárdos forgalmat bonyolított le. Mind a négy rekordnagyságú profittal, tetemes osztalékokkal, elégedett részvényesekkel és teljesítményükért milliókkal díjazott elnökökkel büszkélkedhetett. Mind a négy vállalat afféle konglomerátum volt különféle részlegekkel, széles termékskálával, zsíros reklámköltségvetéssel, és mind a négy jellegtelen nevet viselt, amilyen például a Trellco vagy a Smith Greer, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy eltereljék a figyelmet a rideg valóságról: igazából és lényegében dohánytársaság volt mind a négy. A pénzügyi körökben csak a Négy Nagyként ismert csoport mindegyik tagja könnyűszerrel visszavezethette a maga eredetét 19. századi, Észak- és Dél-Carolinában, valamint Virginiában tevékenykedő dohányüzérekig. Cigarettát gyártottak négyen együtt az Egyesült Államokban és Kanadában forgalmazott teljes cigarettamennyiség kilencvennyolc százalékát. Gyártottak egyebet is, mondjuk emelőrudat, kukoricapelyhet vagy hajfestéket, de csak a felszín alá kellett kukkantani, hogy kitessék: a profitjuk a cigarettából származott. Sor került fúziókra, névváltoztatásokra és különféle magakellető, közvélemény-puhító üzelmekre, de a Négy Nagyot az utóbbi időben mégis sikeresen elszigetelték és sárral dobálták a különféle fogyasztói csoportosulások, az orvosok, sőt még egyes politikusok is. És legújabban az ügyvédek is rájuk uszultak. Az áldozatok túlélő családtagjai arra vetemedtek, hogy hatalmas összegű kártérítésre pereljék őket, mivel állításuk szerint a cigaretta tüdőrákot okoz. Eddig tizenhat perre került sor, és a dohánymágnások sorra megnyerték őket, de a nyomás nőttön-nőtt, és mihelyt akad esküdtszék, amely néhány milliót megítél egy özvegynek, elszabadul a pokol. A pernyertes ügyvédek vérszemet kapnának, és szüntelen vernék a tamtamot, arra biztatva a dohányosokat és az elhunyt dohányosok rokonságát, hogy csatlakozzanak, és addig üssék a vasat, amíg meleg. Az urak, ha magukra maradtak, kötelességszerűen általában másról beszéltek, de most a szesz megoldotta a nyelvüket, és a keserűség kicsapott belőlük. A terasz korlátjához dőlve meredtek a vízre, és versenyt átkozták az ügyvédeket meg az amerikai magánjogi károkozási rendszert. Mind a négy vállalat milliós összegekkel pénzelt Washingtonban olyan csoportokat, amelyek e jogrendszer megváltoztatására törekedtek, és siker esetén megóvhatták volna a hozzájuk hasonló vállalatokat mindennemű peres eljárástól. Muszáj volt 2

10 védekezniük az állítólagos áldozatok zagyva és ostoba támadásai ellen. Úgy látszott azonban, nincs segítség, és most itt vannak egy porfészekben, valahol Mississippi legeldugottabb vidékén, ahol újabb pert kell végigkínlódniuk. A bíróságok egyre erősödő ostromának elhárítására a Négy Nagy pénzalapot létesített, amelyet egyszerűen csak Alapként emlegettek. Az Alapnak nem volt határa, s nyomot sehol se hagyott; egyszerűen nem létezett. Most, hogy már nem babra ment a játék, az Alapból fedezték az eljárási költségeket: a legjobb és leggátlástalanabb ügyvédeket, a legsimulékonyabb szakértőket, a legravaszabb esküdtszéki tanácsadókat fogadták fel belőle. Az Alap felhasználási körét semmilyen szabály nem korlátozta, és tizenhat győzelem után egymás között néha már azon tűnődtek: létezik-e valami, amit az Alap nem érhet el. Mind a négy vállalat évi hárommilliót szivattyúzott ki az üzletből, és kerülő utakon addig mozgatta a pénzt, amíg el nem jutott az Alaphoz. Nem volt olyan számvizsgáló, könyvszakértő vagy revizor, aki valaha a titkos kassza nyomára bukkant volna. Az Alapot Rankin Fitch kezelte, akit testületileg megvetettek ugyan, mindazonáltal odafigyeltek rá, és ha kellett, még meg is fogadták a szavát. És vártak rá. Ha azt mondta, gyűljenek össze, összegyűltek. Parancsára szétoszlottak, majd újból visszatértek. Tűrték, hogy rángassa őket mindaddig, amíg nyerésben van. Fitch eddig nyolc pert nyert meg nekik, két továbbit pedig általa szervezett eljárási szabálytalanság címén semmissé nyilváníttatott, de erre a mesterkedésre természetesen nem volt semmilyen bizonyíték. Fitch egyik segéde lépett a teraszra, újabb italszállítmánnyal; mind a négy pohár tartalmát egyéni igények szerint keverték. Az urak éppen a maguk adagjáért nyúltak, amikor valaki megszólalt: Itt van Fitch. A négy pohár egyszerre emelkedett a magasba, majd koppant ismét a tálcán, miután az urak hatalmas korttyal megacélozták magukat. Mind a négyen gyorsan behúzódtak a dolgozószobába. Fitch utasítására José a bejárati ajtó előtt állította le a kocsit. Fitchnek egy újabb segéd ásványvizes poharat nyújtott át, jég nélkül. Újabban nem fogyasztott alkoholt, noha egy bárka is elúszkálhatott volna a mennyiségen, amelyet korábbi életében magába döntött. Az ásványvizet nem köszönte meg, sőt tudomást sem vett a segéd jelenlétéről, egyenesen a hamis kandallóhoz lépett, s ott várta, hogy a négy úr helyet foglaljon körülötte a pamlagon. Újabb segéd óvakodott előre, kezében tányér a megmaradt rákkal és osztrigával, de Fitch türelmetlenül intett, hogy távozzon. Kósza pletykák szerint ő is evett néha, bár eddig még senki sem kapta rajta, ám a kigömbölyödő mellkas, a vastag derék, a kecskeszakáll alatt duzzadó toka és egész köpcös alakja némi támpontul szolgált. Másfelől az is igaz, hogy mindig sötét öltönyben járt, zakóját soha nem gombolta ki, és mesterien értett hozzá, hogy terjedelmét a jelentős ember méltóságával viselje. Kivárta, amíg a négy fejes elhelyezkedik, csak akkor szólalt meg: Miheztartás végett közlöm, hogy a védelem teljes gárdája ezekben a pillanatokban is megállás nélkül dolgozik, és a hét végén sem pihen. Javában zajlik az esküdtek szűrése. A védelem képviselői kijelölve, a tanúk felkészítve, a szakértők megérkeztek. Kis csend lett, éppen csak annyi, hogy a jelenlévők meggyőződjenek róla: Fitch egyelőre befejezte mondanivalóját. És mi a helyzet az esküdtekkel? kérdezte D. Martin Jankle, a társaság legnyugtalanabb tagja. Nagy múltú vállalatát korábban hosszú éveken át Union Tobaccónak vagy közkeletű rövidítéssel U-Tabnak hívták, de a piackutatást követő homlokzattisztítási munkálatok során újabban a jellegtelen Pynex nevet vette fel. A most készülő per hivatalosan Wood kontra Pynex címen zajlott, vagyis a rulett kerekének kiszámíthatatlan forgása Jankle-t penderítette a tüzes székre. A Pynex a maga kétmilliárdos tavalyi forgalmával a harmadik volt a sorban; amellett az utolsó negyedévben történetesen a négy közül nekik volt a legnagyobb

11 készpénztartalékuk. A pert balszerencsésebben nem is időzíthették volna. És ha a csillagok állása még kedvezőtlenebbre fordul, az esküdtszék hamarosan felnagyított fénymásolatokon láthatja a Pynex pénzügyi helyzetét a csinos, rendezett számoszlopokat, amelyek nyolcszázmillió dollár többletet mutatnak ki készpénzben. Dolgozunk rajtuk felelte Fitch. Nyolcukról elég lazák az adatok. Közülük négyen, úgy lehet, eltűntek, vagy már nem is élnek. A másik négy él, és hétfőn várhatóan meg is jelennek a bíróságon. Egyetlen kezelhetetlen esküdt is végzetes lehet jelentette ki Jankle, aki, mielőtt az U-Tabhoz került volna, Louisville-ben ügyvédkedett, és mindig szívósan igyekezett emlékeztetni Fitchet, hogy többet ért a joghoz a másik háromnál. Ezzel magam is tisztában vagyok csattant fel Fitch. Muszáj ismernünk az egész társaságot. Amit lehet, megtesszük. Nem a mi hibánk, hogy ebben az államban nem tartják karban az esküdtek névsorát. Jankle nagyon húzott az italából, és rámeredt Fitchre. Ez a fickó elvégre nem több jól fizetett biztonsági verőembernél közelébe sem jöhet egy nagyvállalat igazgatótanácsi elnökének. Nevezheti magát, ahogy tetszik szaktanácsadónak, ügynöknek, vállalkozónak, a lényeg az, hogy az ő alkalmazottjuk. Kétségtelen, hogy ez idő szerint súlya van, és mert ő nyomkodja a gombokat, hát felvág és ugat, de a rohadt életbe, akkor sem több felfuvalkodott csirkefogónál. Ám ezeket a gondolatokat Jankle megtartotta magának. Egyéb? kérdezte Fitch, mintha Jankle eredeti kérdése szót sem érdemelne, és mintha azt mondaná: ha nincs semmi lényegi közlendője, akkor okosabb, ha befogja a száját. Megbízik ezekben az ügyvédekben? kérdezte Jankle, immár nem először. Ezt már letárgyaltuk hangzott a válasz. Attól még újratárgyalhatjuk, ha szükségesnek látom. Voltaképpen miért nyugtalankodik miattuk? kérdezte Fitch. Hát csak mert... mert idevalósiak. Értem. Tehát bölcsebbnek tartaná, ha New York-i vagy esetleg bostoni ügyvédekkel hoznánk össze az itteni esküdtszéket? Azt nem, csak hát... még soha nem védtek dohányügyben. A Mexikói-öböl partvidékén eddig még nem voltak dohányügyek. Valami kifogása van? Csak aggaszt a dolog, ennyi az egész. Az egész körzetben ők a legjobbak mondta Fitch. Akkor miért dolgoznak ilyen olcsón? Aha, szóval magának olcsók. A múlt héten még a védelem költségein izgatta magát. Döntse el végre, mi a véleménye. Tavaly a pittsburghi ügyvédek négyszáz dolláros óradíjat kaptak. Ezek az ürgék kétszázért dolgoznak. Ez az, ami aggaszt. Fitch kis fintort vágott Luther Vandemeer, a Trellco igazgatótanácsi elnöke felé. Úgy látszik, valamiről lemaradtam mondta. Komolyan beszél a barátjuk? Eddig ötmillió dollár költségnél tartunk, és attól fél, fogamhoz verem a garast? Fitch Jankle felé intett. Vandemeer mosolygott, és felemelte a poharát. Oklahomában hatmilliót költött makacskodott Jankle. És nyertünk. Nem emlékszem, hogy az ítélet után bárkinek panasza lett volna. Én most sem panaszkodom. Csupán hangot adtam az aggályaimnak. Nagyszerű! Máris visszamegyek az irodába, összetrombitálom az ügyvédeket, és közlöm, hogy az ügyfeleimnek nem tetszik a számla. Na, nézzétek, fiúk mondom majd, tudom, hogy meggazdagszanak rajtunk, de miért nem fejnek meg alaposabban? Az ügyfeleim

12 magasabb számlát követelnek. Nyomják már meg a tollukat! Micsoda olcsójános-társaság maguk? Így megfelel? Nyugi, Martin szólt közbe Vandemeer. A per még meg sem kezdődött. Ne féljen, mire leléphetünk innen, visszasírjuk a régi ügyvédeinket. Jó, jó, de ez a per más, mint a többi. Ezt mindnyájan tudjuk. Jankle hangja elhalt, ahogy felemelte a poharát. Négyük közül neki egyedül voltak alkoholproblémái. Vállalata fél évvel ezelőtt diszkréten elvonókúrára fogta, de a készülő per nyomása alatt ismét összeroppant. Fitch mint valamikori szesztestvér tudta, hogy Jankle bajban van. Néhány hét múlva tanúskodásra kényszerül majd. Ő pedig, mintha nem lenne amúgy is épp elég gondja, most még azzal is vesződhet, hogy D. Martin Jankle addig józan maradjon. Ügyfele gyengesége viszolygással töltötte el. Felteszem, a másik fél ügyvédei készen állnak jegyezte meg egy másik igazgatótanácsi elnök. Ezt bízvást feltételezheti vonta meg a vállát Fitch. Vannak épp elegen. Az utolsó összeszámlálás alapján nyolcan. Az ország nyolc legnagyobb, károkozási ügyekre szakosodott cége állítólag fejenként egymillió dollárt hozott össze a dohányiparral való nagy leszámolás költségeire. Ők szemelték ki a felperest, egy Jacob L. Wood nevű ember özvegyét. Ők szemelték ki a helyszínt, Mississippi állam tengerparti sávját, mert az államnak különösen előnyös károkozás elleni törvényei voltak, és mert a biloxi esküdtszékek időnként kivételes nagylelkűségről tettek bizonyságot. A bírót ugyan nem ők szemelték ki, de nagyobb szerencsével nem is járhattak volna. A tiszteletre méltó Frederick Harkin felpereseket képviselő ügyvéd volt, mielőtt egy szívroham folyományaképpen megpihent volna a bírói pulpituson. Ez nem volt közönséges dohányügy, és a ténnyel minden jelenlévő tisztában volt. Mennyit költöttek? Erről nem tájékoztattak felelte Fitch, bár egyes híresztelések szerint a hadikasszájuk nem olyan tömött, mint ahogy állítják. Lehet, hogy néhány ügyvédtől nem sikerült összeszedni az előzetes befizetéseket. De az biztos, hogy milliókat költöttek. És tucatnyi fogyasztói érdekvédelmi csoport sompolyog körülöttük ugrásra készen. Jankle megcsörgette a jégkockákat, majd az utolsó cseppig felhajtotta az italát. Már a negyedik pohárnál tartott. A helyiségben néhány pillanatra csend lett. Fitch csak állt és várt, az elnökök a szőnyeget tanulmányozták. Meddig fog tartani? kérdezte végül Jankle. Négy-hat hétig. Errefelé hamar összeállítják az esküdtszéket. Szerdára minden valószínűség szerint meglesznek. Allentownban három hónapig tartott motyogta Jankle. Ez itt nem a préri, kispajtás. Nagyon szeretné, ha három hónapig tartana? Dehogy, én csak... szóval... A folytatás a semmibe veszett. Meddig maradjunk a helyszínen? érdeklődött Vandemeer, és ösztönösen az órájára sandított. Az nekem mindegy. Akár már most elutazhatnak, vagy ha úgy tetszik, megvárhatják, amíg összeállítják az esküdtszéket. Úgyis Jettel közlekednek. Ha jónak látom, meg tudom találni magukat. Fitch letette ásványvizes poharát a kandalló párkányára, és körülnézett. Egyik percről a másikra mehetnékje támadt. Van még valami? Síri csend. Helyes. Fitch kinyitotta az ajtót, valamit odaszólt Josénak, azzal már el is tűnt. A többiek némán

13 bámulták a méregdrága szőnyeget. Nyomasztotta őket a hétfő és még sok egyéb. Végül Jankle kissé reszketeg kézzel cigarettára gyújtott. Wendall Rohr akkor kaszált először a törvényszéken, amikor két nyílt vízi olajbányász megégett az öbölben a Shell egyik fúróállványán. Majdnem kétmilliót zsebelt be, és ennek nyomán egykettőre olyan törvényszéki ügyvédnek érezte magát, akivel érdemes számolni. Tudta, hogyan költse el a pénzét, újabb és újabb ügyeket ragadott magához, és mire betöltötte a negyvenet, megvolt a saját, harapós kedvű cége, és a tárgyalótermek erős embereként tisztes hírnévnek örvendett. Később a drog, egy kellemetlen válás, valamint néhány ügyetlen beruházás néhány nehéz évet szerzett neki, és ötvenéves korára ő is, mint milliónyi más ügyvéd, tulajdonjogi okiratok ellenőrzésével és bolti szarkák védelmével foglalkozott. Amikor azonban az azbeszt rákkeltő hatásának leleplezése nyomában perek hulláma söpört végig az öböl vidékén, Wendall újból jól helyezkedett. Másodszor is vagyont szerzett, s megfogadta, hogy ezt már nem engedi ki a kezéből. Új céget szervezett, többhelyiséges, fényűző irodát rendezett be, még új, fiatal feleségre is szert tett. Szakított a piával meg a fűvel, és nem csekély energiáját arra fordította, hogy nagyvállalkozásokat fogjon perbe megkárosított polgárok nevében. Második nekifutásra még nagyobb törvényszéki hírnevet szerzett magának. Amúgy szakállt növesztett, olajozta a haját, radikális meggyőződést vallott, és az előadókörutak szervezőinek kedvence lett. Celeste Wooddal, Jacob Wood özvegyével az a fiatal ügyvéd hozta össze, aki a halálra készülő Wood végrendeletét fogalmazta. Jacob Wood ötvenegy éves korában hunyt el, miután közel harminc éven át napi három csomag cigarettát szívott el. Halála előtt termelési ellenőr volt egy hajógyárban, ahol évi negyvenezer dollárt keresett. Kevésbé becsvágyó ügyvéd mindössze a dohányzás egy újabb áldozatát látta volna Jacob Woodban, egyet a számtalan sorstárs közül. Rohr azonban időközben befészkelte magát abba az ügyvédi körbe, amelynek tagjai minden idők legmerészebb ügyvédi álmait szövögették. Mind termékfelelősségi keresetekre szakosodtak, mind szilikonos mellpótló-beültetésekből, fogamzásgátlókból és azbeszt okozta károsodásokból szerezték millióikat. Mostanában pedig évente többször is összeültek, hogy megtanácskozzák, miképpen férhetnének hozzá Amerika legnagyobb kártérítési aranybányájához. Amióta a világ világ, semmilyen törvényesen előállított termék nem ölt meg annyi embert, mint a cigaretta, és a gyártóknak olyan mély volt a zsebük, hogy a pénz megpenészedett benne. Rohr teremtette elő az első milliót, majd további hét cég is csatlakozott hozzá. A csoport minden bonyodalom nélkül szerzett további támogatást a Dohányellenes Harci Köteléktől, a Füstmentes Világért Küzdők Egyesült Ligájától és a Dohányzási Ártalmak Elleni Alaptól, valamint tucatnyi más fogyasztói érdekvédelmi csoporttól és ipari megfigyelő szervezettől. Megalakították a felperesek ügyvédi tanácsát, amelynek elnöke és kijelölt bírósági szóvivője korántsem meglepő módon Wendall Rohr lett. Csoportja a lehető legvisszhangzóbb harsonaszó közepette már négy évvel korábban keresetet nyújtott be a Mississippi állambeli Harrison megye körzeti bíróságához. Fitch felmérése szerint a Wood kontra Pynex ügy az ötvenötödik volt a maga nemében. Ebből harminchatot a legkülönbözőbb okokból elutasítottak. Tizenhat tárgyalásra került, és a dohánytársaságok felmentésével ért véget. Két ügyet eljárási hibák miatt semmissé nyilvánítottak. Egyezség egyetlen alkalommal született. Még nem akadt felperes, akinek valamelyik cigarettaperben egyetlen pennyt is megítéltek volna. Rohr elmélete szerint az ötvennégy megelőző ügy egyikében sem állt a felperes mögött hasonló erőcsoport, és a felperest még soha nem képviselték olyan ügyvédek, akik győzték volna pénzzel az esélyek kiegyenlítését. Fitch ezt készséggel el is ismerte. Rohr hosszú távú stratégiája egyszerű volt és nagyszerű. Körülöttük szerte a nagy Amerikában vagy százmillió dohányos él; no persze nem mind szenved tüdőrákban, de épp

14 elég ilyen akad köztük, hogy Rohr és csoportja a nyugalomba vonulásáig se fogyjon ki a tennivalóból. Csak az első ügyet kell megnyerni, utána hátradőlhetnek a karosszékben, és várhatják a csődületet. Nem lesz olyan utcai hamburgerárus, akinek gyászoló özvegye ne hozakodna elő újabb tüdőráküggyel. Rohrnak és csoportjának más dolga sem lesz, mint hogy szemezgessen közülük. Az irodasor, ahonnan Rohr az ügyeket vezérelte, a bíróságtól nem messze, egy régi banképület három felső emeletén helyezkedett el. Pénteken késő este benyitott egy sötét szobába, és a hátsó falnak támaszkodva nézte, ahogyan a San Diegóból jött Jonathan Kotlack a vetítőgépet működteti. Kotlackra hárult az esküdtszék tagjainak lenyomozása és megszűrése, bár a kikérdezés oroszlánrésze Rohrra várt. A szoba közepén végighúzódó hosszú asztal kávéscsészékkel és iratkötegekkel volt teleszórva. Az asztal körül ülők gyulladt szemmel meredtek a falon megjelenő újabb arcra. Nelle Robert (ejtsd franciásan, Roh-beernek), negyvenhat éves, elvált, egyszeri nemi erőszak áldozata, foglalkozására nézve bankpénztáros, nem dohányzó, erősen elhízott tehát Rohr esküdtszéki filozófiája értelmében alkalmatlannak minősül; kövér nőktől minden esküdtszéket mentsen meg az ég. Rohrt nem érdekelte, mit gondol magában Kotlack. Ő elvből nem válogatott be dagadt nőket, kivált, ha még egyedülállók is. Többnyire szűkmarkúak, és hiányzik belőlük az együttérzés képessége. A neveket és az arcokat már rég rögzítette emlékezetében; befogadóképességének határára ért. Annyit tanulmányozta az egész társaságot, hogy már a könyökén jöttek ki. Lopva elhagyta a helyiséget, a folyosón megdörzsölte a szemét, és lement a lépcsőn a pazarul berendezett tanácsterembe, ahol a dokumentációs bizottság a New Orleans-i André Durond irányításával most is lázasan rendezgette a több ezer iratot. Ez idő szerint, péntek este tíz óra tájban, Wendall H. Rohr jogi irodájában negyvennél több ember robotolt. Durond meg ő néhány percig figyelték az ügyvédjelölteket, s közben váltottak néhány szót. Aztán Rohr távozott, s immár élénkebb léptekkel indult a következő helyiségbe. Adrenalinszintje végre kellően megemelkedett. Az utca másik végén a dohánygyárosok ügyvédei éppily lázas iramban tüsténkedtek. Nincs is izgalmasabb a nagy tétre menő pereskedésnél.

15 A BILOXI BÍRÓSÁG tárgyalóterme az első emeleten volt. Csempézett falú lépcső vezetett a napsütötte, átriumszerű előtérig. A falakat csak a minap festették újra vakító fehérre, a padlót frissen viaszolták. Hétfő reggel nyolc órakor már gyülekezett a tömeg az előtérben, a tárgyalóba nyíló nagy, kétszárnyú faajtó előtt. Az egyik sarokban kis csoport verődött össze: csupa sötét öltönyös, meglepően hasonló küllemű, ápolt fiatalember, rövidre nyírt, olajosan fénylő hajjal; legtöbbje vagy szarukeretes szemüveget, vagy a jól szabott zakó alól kilátszó nadrágtartót viselt. A Wall Street délre delegált, dohányrészvényekre szakosodott pénzügyi elemzői voltak, akik azt kapták feladatul, hogy kísérjék figyelemmel a Wood kontra Pynex ügy kezdeti fejleményeit. Egy nagyobb és percről percre duzzadó, lazább csoport az előtér közepén álldogált. Minden tagja sután szorongatott egy papírdarabot: az esküdtszékbe szóló behívót. Közülük csak kevesen ismerték egymást, de a behívók elárulták nevüket, és hamar megeredt a nyelvük. A tárgyaló előtt fojtott, nyugtalan társalgás kezdődött. Az első csoport sötét öltönyös tagjai ezzel szemben elhallgattak, és figyelték a majdani esküdteket. A harmadik csoportra, amely az ajtót őrizte, egyaránt jellemző volt az egyenruha és a komor tekintet. Nem kevesebb, mint hét rendőrt jelöltek ki, hogy biztosítsák a tárgyalás első napjának zavartalanságát. Ketten az ajtó előtt babráltak a fémdetektorral. További kettő rögtönzött íróasztal mögött papírokat vizsgált. Telt házra számítottak. A további három papírcsészéből kávét szürcsölt, és figyelte az egyre növekvő tömeget. A rendőrök pontosan fél kilenckor nyitották ki a tárgyaló ajtaját, ellenőrizték minden egyes esküdt behívóját, majd mielőtt beengedték volna őket, mindet megvizsgálták a fémdetektorral, a hallgatósággal pedig közölték, hogy egy darabig még várniuk kell. A közlés az elemzőkre és az újságírókra is vonatkozott. A tárgyalóban, amelynek párnázott padjai körül a járásokban takarosan elrendezett összecsukható székek sorakoztak, mintegy háromszázan fértek el. A korláton túl, az ügyvédek asztalai körül hamarosan további harminc-egynéhány fő szorong majd. A körzeti törvényszéki jegyző, aki választás útján nyerte el tisztségét, és ez esetben nőnemű volt, újból ellenőrizte a behívókat, mosolygott, sőt néhány ismerős esküdtet még meg is ölelgetett, és gyakorlott mozdulatokkal terelte őket a padsoraikba. Gloria Lane-nek hívták, és immár tizenegy év óta volt Harrison megye törvényszéki jegyzője. A világ minden kincséért sem mulasztotta volna el az alkalmat, hogy mutogasson, irányítsa a forgalmat, magában összeegyeztesse az arcokat a nevekkel, mindenkivel kezet szorítson, kit-kit érdeme szerint méltasson figyelemre, és néhány percig sütkérezzen a rivaldafényben elvégre eddigi pályafutása legizgalmasabb peréről volt szó. Három fiatalabb női beosztottja segédkezett munkájában, és mire az óra kilencet ütött, valamennyi esküdt annak rendje-módja és saját sorszáma szerint már ott ült a helyén, és buzgón töltögette a kiosztott kérdőíveket. Mindössze ketten hiányoztak közülük. Ernest Duly a hírek szerint először Floridába, majd onnan a másvilágra költözött; nyoma veszett viszont Mrs. Stella Gail Ridehousernek, aki 1959-ben iratkozott fel a választói névjegyzékbe, de amióta Carter megverte Fordot, egyszer sem jelent meg a szavazóhelyiségben. Gloria Lane mindkettőjüket hivatalosan eltűntnek nyilvánította. Tőle balra az elsőtől a tizenkettedik sorig foglalt helyet száznegyvennégy számba jöhető esküdt, míg a jobb oldalán, a tizenharmadiktól a tizenhatodik sorig ült a további ötven. Gloria rövid tanácskozást folytatott az egyik fegyveres rendőrrel, majd Harkin bíró írásos utasítása értelmében beengedtek negyven nézőt, akik a terem hátsó végében foglalhattak helyet. A segédjegyzők összeszedték a gyorsan kitöltött kérdőíveket, és tíz órakor beszivárogtak a népes ügyvédcsapat első tagjai. Ők nem az elülső ajtón érkeztek, hanem valahonnan hátulról, 3

16 a bírói pulpitus mögül, ahol két ajtó vezetett kisebb helyiségek és irodák valóságos labirintusába. Egytől egyig sötét öltönyt és a helyzethez illő, ünnepélyesen bölcs arckifejezést viseltek, és mind megpróbálkoztak közönyt színlelve jól megnézni maguknak az esküdteket. Iratkötegeket vettek szemügyre, suttogva tanácskoztak egymással, vagy igyekeztek úgy tenni, mintha sokkal nagyobb horderejű kérdések kötnék le figyelmüket, míg végül sorra letelepedtek a maguk asztalához. Jobboldalt állt a felperes asztala, mellette a védelemé. Az asztalok és a hallgatóságot tőlük elválasztó fakorlát közötti térség minden talpalatnyi helye székekkel volt telizsúfolva. A tizenhetes sort, ismét csak Harkin utasítására, üresen hagyták, a tizennyolcadikban pedig mereven ücsörögtek a Wall Street-i fiúk, és bámulták az esküdtek hátát. Mögöttük néhány újságíró kapott helyet, az utána következő sorban helyi ügyvédek és egyéb kíváncsiskodók szorongtak. Rankin Fitch a leghátsó sorban ült, és úgy tett, mintha újságot olvasna. Újabb és újabb ügyvédek érkeztek, majd a két fél esküdtszéki szakértői foglalták el helyüket a korlát és az ügyvédi asztalok között egymáshoz préselt székeken, és menten hozzáláttak a kényelmetlen feladathoz, hogy belebámuljanak százkilencvennégy gyanakvó, vadidegen arcba. A szakértők először is azért tanulmányozták az esküdteket, mert ennek fejében zsebelhették be hatalmas összegű tiszteletdíjukat, másodszor pedig azért, mert állításuk szerint képesek voltak rá, hogy a testbeszéd áruló megnyilatkozásaiból csalhatatlanul következtessenek az illető jellemére. Így hát csak néztek-néztek, és szorongva várták, hogy valaki összefonja karját a mellén, másvalaki idegesen piszkálja a fogát, gyanúsan oldalra billentse a fejét, avagy egyéb sokatmondó mozdulattal vetkőztesse pőrére a lelkét, és leplezze le legféltőbben titkolt előítéleteit. Jegyzeteket firkáltak, és némán vizslatták az arcokat. Nicholas Easternek, az ötvenhatos számú esküdtnek az átlagosnál több aggodalmas pillantás jutott. Az ötödik sor közepén ült, frissen keményített khakiszínű nadrágban, begombolt gallérú ingben rokonszenves, kifogástalan külsejű fiatalember. Olykor-olykor körbepillantott, de figyelmét inkább a hosszú napra magával hozott puha kötésű könyv kötötte le. Senki másnak nem jutott eszébe, hogy olvasnivalóról gondoskodjon. A korlát közelében további székek találtak gazdára. A védelem nem kevesebb, mint hat esküdtszéki szakértőt vonultatott fel, hogy figyeljék az arcok rángatózását és az aranyérre utaló feszengést. A felperesnek csupán négy ilyen tanácsadó állt rendelkezésére. A legtöbb esetleges esküdtnek csöppet sem volt ínyére ez a méricskélő vizslatás, és tizenöt kínos percen át dühös fintorokkal viszonozták. Aztán a pulpitus közelében ülő egyik ügyvéd elsütött egy élcet, és a nevetés oldott valamit a feszültségen. Az ügyvédek súgtak-búgtak, fecserésztek, az esküdtek azonban nem mertek megszólalni. Az ügyvédek közül legutolsónak természetesen Wendall Rohr lépett a terembe, és szokás szerint előbb lehetett hallani, mint ahogy megpillanthatták volna. Mivel sötét öltönye nem volt, kedvenc nyitónapi viseletében jelent meg: szürke kockás sportzakó, elütő árnyalatú szürke nadrág, fehér kötött mellény, kék ing, piros-sárga török mintás csokornyakkendő. Éppen egyik jelöltjét hordta le valamiért, amikor elhaladtak a védelem ügyvédei előtt; tudomást sem vett róluk. Végül hangosan odaszólt valamelyik kollégájának, majd amikor érzékelte, hogy a közfigyelem rá irányul, lehetséges esküdtjeire szegezte tekintetét. Igen, ezek itt az ő emberei, a per pedig az ő saját külön pere, amelyet szülővárosában indított azzal a feltett céllal, hogy egy szép napon itt állhasson az ő saját bírósági termében, és igazságot követeljen a maga népétől. Két esküdtnek odabólintott, egy harmadiknak szívélyesen intett. Ismerte ezeket a fiúkat-lányokat. Egyesült erővel napfényre hozzák majd az igazságot! Megjelenése felzaklatta a védelem esküdtszéki szakértőit; bár személyesen még egyikük sem találkozott vele, kimerítő eligazítást kaptak hírnevéről és tekintélyéről. Látták, ahogy némely esküdt rámosolyog; személyes ismerősök, semmi kétség. Az egész társaság felengedett, testbeszédük elárulta örömüket. Rohr maga volt a testet öltött helyi legenda.

17 Fitch a leghátsó sorban hangtalan átkot mormolt. Végre fél tizenegykor egy rendőr berontott a pulpitus mögötti ajtón, és elkiáltotta magát: A bíró! Tessék felállni! Háromszáz ember ugrott talpra, miközben a tiszteletre méltó Frederick Harkin fellépett a pulpitusra, majd felszólította a hallgatóságot, hogy foglaljon helyet. Bírónak meglehetősen fiatal volt: ötvenéves demokrata, akit a kormányzó jelölt tisztére, mert elődje nem töltötte ki hivatali idejét; majd a választók is megerősítették a kinevezést. Mivel korábban felpereseket képviselt, azt rebesgették, hogy bíróként is az ő oldalukon áll, ez azonban nem volt igaz, csupán védői körökben kéjesen terjesztett pletyka. Valójában Harkin afféle derék mindenes tagja volt egy kis ügyvédi cégnek, amely nemigen tűnt ki törvényszéki sikereivel. Keményen dolgozott, de igazából mindig a helyi politizálás izgatta, s ebben a játékban volt a legügyesebb. Képességeinek jutalma volt a bírói kinevezés, amely immár évi nyolcvanezer dollárt hozott a konyhára többet, mint amennyit ügyvédként valaha is megkeresett. A leendő szavazókkal zsúfolt törvényszék látványától minden választott tisztségviselő szíve átmelegedett volna, s a tiszteletre méltó Frederick Harkin sem leplezhette széles mosolyát, amikor szívélyesen üdvözölte barlangjában az esküdteket, mintha csak önként sereglettek volna ide. Azután rövid beszédben figyelmeztette őket jelenlétük fontosságára; eközben a mosoly már lehervadt ajkáról. Nem éppen a lágyszívűségéről vagy a humoráról volt híres; könnyen váltott át komoly hangra. Meg is volt rá minden oka. Vele szemben annyi ügyvéd ült, hogy el sem fértek az asztaloknál. A benyújtott akták szerint a felperest nyolcan, a védelmet kilencen képviselik. Négy nappal korábban egy lezárt bírósági teremben Harkin már kijelölte az ülésrendet. Ha majd az esküdtszék tagjait megválasztják, és a tárgyalás megkezdődik, mindkét fél részéről csak hat-hat ügyvéd foglalhat helyet az asztaloknál. A többieknek be kell érniük a székekkel, amelyeken most az esküdtszéki szakértők kuporogtak éber tekintettel. A bíró kijelölte azt is, hol ül majd a két fél: Celeste Wood, az özvegy, illetve a Pynex képviselője. Az írásba foglalt ülésrend bekerült abba a kis eljárási brosúrába is, amelyet a tiszteletre méltó Frederick Harkin ez alkalommal állított össze. A keresetet négy évvel ezelőtt nyújtották be, s azóta is mindkét fél buzgón bővítette a maga bizonyítási anyagát, mígnem mostanára az iratok tizenegy jókora dobozt töltöttek meg. Mindkét részről milliókat költöttek, amíg a mai napig eljutottak. A tárgyalás legalább egy hónapot vesz majd igénybe. Fred Harkin tárgyalójában ez idő szerint az ország jó néhány legcsillogóbb és legönhittebb jogászi tehetsége gyűlt egybe, s a bíró szilárdan eltökélte, hogy egy pillanatra sem engedi ki kezéből a gyeplőt. Maga elé húzta a pulpituson lévő mikrofont, és röviden ismertette a tárgyalás menetét, de csak tájékoztatás céljából; hadd hallja ez a népség, mi szél hozta ide őket. Azt mondta, hogy a tárgyalás több hétre is elnyúlik, majd közölte, hogy az esküdteket nem különítik el. Kifejtette, hogy bizonyos személyek a törvény által szabályozott indokok alapján mentességet élveznek az esküdtszéki kötelezettség alól, és megkérdezte, nem csúsztak-e át hatvanöt éven felüliek a számítógépen. Hat kéz emelkedett a magasba. A bíró csodálkozni látszott, és kifejezéstelen arccal nézett Gloria Lane-re, aki vállat vont, mintha mindennapos üzemi balesetről volna szó. A hat személynek jogában állt azonnal eltávozni, és öten éltek is a lehetőséggel. Maradtak száznyolcvankilencen. Az esküdtszéki szakértők tollat ragadtak, és kiikszelték a neveket. Az ügyvédek komor képpel jegyzeteltek. Mármost nézzük, vannak-e körünkben vakok? kérdezte a bíró. Úgy értem, akiket hivatalosan is vakká nyilvánítottak? A hangvétel könnyed volt, néhányan el is mosolyodtak. Miért is érezné kötelességének egy vak, hogy esküdtnek jelentkezzen? Ilyen esetre még nem volt példa. A középtájékról, a hetedik sor egyik széléről lassan a magasba emelkedett egy kéz. A

18 hatvanhármas számú esküdt volt: bizonyos Mr. Herman Grimes, ötvenkilenc éves számítógép-programozó, fehér bőrű, nős, gyermektelen. Mi az ördögöt jelentsen ez? Tudta-e valaki, hogy ez az ember vak? Az esküdtszéki szakértők közelebb húzódtak egymáshoz. Herman Grimes fényképanyagában volt egy felvétel a házáról, és kettő róla magáról, amint ül a ház verandáján. Három éve lakott a körzetben. Kérdőíve semmilyen testi fogyatékosságról nem tett említést. Kérem, álljon fel, uram mondta a bíró. Mr. Herman Grimes lassan, zsebre dugott kézzel felállt. Lazán, hétköznapi módra volt öltözve, normálisnak látszó szemüveget viselt. Nem látszott vaknak. Szíveskedjék megmondani a sorszámát! A bírónak, az ügyvédekkel és szakértőikkel ellentétben, nem kellett az esküdtek minden apró-cseprő adatát megjegyeznie. Izé... hatvanhárom. És a neve? A bíró a kinyomtatott számítógépes oldalakat lapozgatta. Herman Grimes. Harkin megtalálta a nevet, majd a felé emelt tengernyi arcba nézett. És hivatalosan vakká van nyilvánítva? Igen, uram. Nos, Mr. Grimes, törvényeink értelmében önt nem terheli esküdtszéki kötelezettség. Joga van távozni. Herman Grimes nem mozdult, még csak meg sem rezzent, csak nézte a semmit, és azt kérdezte: Miért? Hogyan, kérem? Miért kellene távoznom? Mert vak. Ezt magamtól is tudom. És a helyzet az, hogy vakok nem lehetnek esküdtek... jelentette ki Harkin jobbra, majd balra pillantva. Ön távozhat, Mr. Grimes. Herman Grimes alaposan megfontolta válaszát. A teremben mélységes csend honolt. Végül így szólt: Ki mondja, hogy vakok nem vehetnek részt az esküdtszék munkájában? Harkin már nyúlt is az egyik jogi kézikönyvért. Alaposan felkészült erre a perre. Már egy hónapja nem tárgyalt ügyet, és hivatali helyiségeibe zárkózva böngészte az előterjesztési szabályokat, az iratokba való betekintés rendjét, a vonatkozó törvénycikkeket, a legújabb eljárási előírásokat. Amióta a pulpitusra került, esküdtszékek tucatjait állította össze, a legkülönfélébb ügyekhez a legkülönfélébb embereket, és azt hitte, őt már nem érheti meglepetés. Hát persze hogy már az első tíz percben csapdát állítanak neki, és mi sem természetesebb, mint hogy ez olyankor történik, amikor a teremben egy gombostűt sem lehetne leejteni! Ön tehát ragaszkodik ehhez a kötelezettséghez, Mr. Grimes? kérdezte, könnyedséget erőltetve magára, mialatt lapozgatott, és közben lopva oda-odasandított az előkelő jogászi gyülekezetre. Mondja csak meg nekem, miért nem lehet esküdt egy vak! Mr. Grimes hangja immár nyíltan ellenséges lett. Ha így szól a törvény, akkor hátrányos megkülönböztetést alkalmaz, és panaszt fogok emelni. Ha nincs rá törvény, és csak megszokásból zárnak ki, akkor pedig még a mai napon benyújtom a keresetet. Aligha lehetett kétséges, hogy Mr. Grimes otthonos a jog berkeiben.

19 A korlát egyik oldalán kétszáz kisember ült, akiket a törvény ereje citált ide. A másik oldalon foglalt helyet a törvény maga a magasan a többiek fölött ülő bíró, a nagyképű, kellemetlen, betűrágó ügyvédek, a jegyzők, a rendőrök, a törvényszéki szolgák. Mr. Herman Grimes a besorozottak nevében kemény csapást mért a hatóságra, és társai kuncogással, nevetgéléssel jutalmazták érte. Ő azonban rájuk sem hederített. A korlát túloldalán az ügyvédek is mosolyogtak, a lehetséges esküdtek példáját követve, de közben izegtek-mozogtak és a fejüket vakargatták, mert fogalmuk sem volt, mi most a teendő. Életemben még ilyet nem láttam sustorogták. A törvény úgy szólt, hogy a vak személyt fel lehet menteni az esküdtszéki kötelezettség alól, és mihelyt a bíró a megengedő szócskát meglátta, gyorsan úgy döntött, hogy kiengeszteli Mr. Grimest, és majd később intézkedik. Mire jó az, ha az ember ellen a saját tárgyalójában tesznek panaszt? Van más mód is rá, hogy kizárja az esküdtek közül ezt az ürgét. Majd megbeszéli a saját jogászaival. Ha jól meggondolom, Mr. Grimes, önből szerintem kitűnő esküdt lesz. Kérem, foglaljon helyet. Herman Grimes bólintott, mosolygott, és udvariasan így szólt: Köszönöm, uram. A szakértők elnézték, ahogy Herman Grimes lassan visszaereszkedik a helyére, és magukban azt latolgatták: mit várhat egy ember egy vak esküdttől? Miféle előítéletek élhetnek benne? Melyik fél javára hajlik majd? Ebben a játékban, ahol nem voltak szabályok, széles körben elterjedt a felfogás, miszerint a testi fogyatékos esküdtek kiválóan szolgálják a felperes érdekeit, mert jobban tudják, mi a szenvedés. De persze akadt számtalan kivétel is. Rankin Fitch a leghátsó sorból hasztalan tekergett jobb felé, hogy elkapja Carl Nussman tekintetét elvégre Nussman már eddig is egymillió-kétszázezer dollárt zsebelt be, hogy összeállítsa nekik az eszményi esküdtszéket. Nussman, jegyzettömbbel a kezében, ott ült szakértőinek gyűrűjében, és fürkészte az arcokat, olyan képet vágva, mintha ősidők óta tisztában lett volna Herman Grimes fogyatékosságával. Holott fogalma sem volt róla, és Fitch ezt nagyon jól tudta. Ez a kis adat valahol átcsúszott szélesre szőtt felderítési hálójukon. Vajon mi egyebet hagytak még számításon kívül? tűnődött Fitch. Csak tartsanak szünetet, lenyúzza a bőrt is Nussman képéről. Nos, hölgyeim és uraim, lépjünk tovább folytatta a bíró hirtelen élesebb hangra váltva. Most, hogy a hátrányos megkülönböztetés vádjának azonnali veszélyét elhárította, gyorsabb ütemet akart diktálni. Az esküdtszék összeállításának újabb, kissé hosszadalmas szakasza következik. Ki kell térnünk egyéb olyan egészségi problémákra, amelyek esetleg lehetetlenné teszik esküdti feladatuk teljesítését. Nincs szándékunkban, hogy bárkit is kínos helyzetbe hozzunk, de ha van valamilyen fizikai bajuk, beszélnünk kell róla. Kezdjük az első sorral. Gloria Lane odaállt az első sor melletti járásba, egy hatvan év körüli férfi pedig felemelte a kezét, majd felállt, és a korlát kis lengőajtaján át a túloldalra lépett. Az egyik törvényszéki szolga a tanúk székéhez vezette, és félretolta a mikrofont. A bíró a pulpitus szélére húzódott, és lehajolt, hogy suttogó szavakat válthasson a férfival. A két fél részéről egy-egy ügyvéd közvetlenül a tanúk széke mögé állt, hogy a közönség semmit se láthasson. A törvényszéki írnok is melléjük nyomakodott, majd amikor mindenki elfoglalta a maga helyét, a bíró halkan megérdeklődte, mi baja van az illetőnek. Porckorongsérve volt, és levelet is hozott magával a kezelőorvosától. Megkapta a felmentését, és nagy sietve elhagyta a tárgyalót. Mire Harkin ebédszünetet hirdetett, tizenhárom embert bocsátott el egészségügyi okokból. A teremben immár tespedt unalom honolt. Fél kettőkor majd megy tovább a verkli; még sok lesz az unatkoznivaló.

20 Nicholas Easter egyedül hagyta el a törvényszéket, és elsétált az onnan hat sarokra lévő Burger Kingig, ahol Whoppert és kólát rendelt, majd beült egy ablak melletti bokszba, nézte a szemközti kis játszótéren hintázó gyerekeket, átböngészte a USA Todayt, és komótosan evett, hiszen másfél órája volt rá. A szőke lány, aki első találkozásukkor, a számítógépkuckóban feszes farmert viselt, most buggyos nadrágban, bő pólóban és új Nike cipőben jelent meg, vállán kis sportzsákkal. Kezében a tálcával sétált el a boksz mellett, és hirtelen megtorpant; úgy látszott, most ismeri fel a fiatalembert. Nicholas... mormolta, megjátszott bizonytalansággal. A fiatalember ránézett, s egy pillanatra zavartan tétovázott: valóban, mintha már találkoztak volna... De a lány neve kiment a fejéből. Nem emlékszik rám mondta lány kedves mosollyal. Úgy két hete ott jártam a boltjában, hogy vegyek egy... Aha, hát persze! mondta a fiatalember, gyors pillantást vetve a lány szépen lebarnult lábára. Digitális rádiót vett. Pontosan. A nevem, ha már elfelejtette volna, Amanda. És ha jól emlékszem, megadtam a telefonszámomat is. Nyilván elhagyta valahol. Nem ülne le? Köszönöm. A lány helyet is foglalt, és hozzálátott a burgonyasziromhoz. Még megvan a száma. Sőt a helyzet az... Ne fárassza magát. Biztosra veszem, hogy többször is hívott. Csak elromlott az üzenetrögzítőm. Nem, nem, még nem hívtam. De készültem rá. Naná kuncogott a lány. Tökéletes fogsora volt, és láthatóan szerette mutogatni. A haját lófarokban viselte. Meséljen, mit keres errefelé? kérdezte a fiú. Aerobikórára megyek. És előtte chipset szokott enni? Miért ne ennék? Nem is tudom. Csak olyan furcsa. Szükségem van a szénhidrátra. Vagy úgy. Dohányozni is szokott aerobik előtt? Előfordul. Szóval ezért nem telefonált? Amiért cigizek? Nem, nem erről van szó. Ugyan, Nicholas, ne hamukázzon. Túl fogom élni! A lány továbbra is mosolygott, és erőltette a játékos hangnemet. Hát nem bánom. Tényleg átfutott a fejemen. Sejtettem. Randizott már valaha olyan lánnyal, aki dohányzik? Tudtommal még nem. És miért nem? Hogy is mondjam... Talán nem akarom más szájából beszívni a füstöt. Nem tudom. Nem szoktam ezen törni a fejemet. A lány újból burgonyaszirmot kezdett rágcsálni. Maga még soha nem dohányzott? kérdezte, és fürkészően nézett a fiú szemébe. Dehogynem. Egyszer minden srác kipróbálja. Tízéves koromban elcsórtam egy csomag Camelt a vízvezeték-szerelőtől, aki a házunkban dolgozott. Két nap alatt a végére jártam, rosszul lettem tőle, és azt hittem, rákot kaptam és meg fogok halni. Harapott egyet a hamburgerjéből.