KONYVHET LIBRI MINÔSÉG. Az elsô magyar irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre. Ember és gondolat Ágh Attila Kertész Ákos Ujjé, a színházban nagyszerû!

Átírás

1 KONYVHET VI. ÉVFOLYAM 21. SZÁM OKTÓBER 31. Ember és gondolat Ágh Attila Kertész Ákos Ujjé, a színházban nagyszerû! Sári László Az ifjú Lin-csi vándorévei 9. Írófaggató Váncsa István Nyerges András Freud és lovas barátja Tarján Tamás Óramû, bölcs körön FT KULTURÁLIS KÉTHETILAP Az elsô magyar irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre Fotó: Szabó J. Judit LIBRI MINÔSÉG BUDAPESTI KÖNYVESBOLTJAINKBAN, ORSZÁGSZERTE A ÉS A ÁRUHÁZAK KÖNYVOSZTÁLYAIN ONLINE KÖNYVBIRODALOMBAN.

2 A Helikon Kiadó ajánlata Az e kötetben megjelenô munkák közül nem egyet azzal a szándékkal írtam, hogy magamnak és persze azoknak, akiket érdekel megpróbáljam tisztázni, miképpen vált lehetségessé a nemzetiszocializmus térhódítása... Törekvéseim középpontjában az áll, hogy nyomon kövessem a németek nemzeti habitusának azokat a fô fejlôdési vonalait, amelyek lehetôvé tették a hitleri korszak civiliziációvesztési hullámát. (Norbert Elias) A könyv megrendelhetô a Helikon Kiadónál (1053 Budapest, Papnövelde utca 8.), telefonon Varga Istvánnál a es számon, vagy a es faxon, valamint megvásárolható a Helikon Könyvesházban: Budapest, VI., Bajcsy-Zsilinszky út 37. K.u.K.kantson könyveinkbe! A K.u.K. Kiadó újdonságai Koktélvilág Kötve 1400 Ft A világ legízletesebb koktéljaiból ad válogatást ez a különleges gyûjtemény. Nyakkendôk A nyakkendôkötés titkai Kötve 1400 Ft A nagy sikerû könyv ötödik kiadása. Marcello Venturi: Júlia, az élô legenda 176 oldal, kötve 1400 Ft Érdekes és olvasmányos tanúságtétel Európa történetének egyik legintenzívebb idôszakáról a sztálinizmus idején. A szerelmi történeten túl Júlia élettörténete is a könyv. Elsôként írja meg azt, hogy Sztálin a gulágokra juttatta a spanyol kommunistákat, akik Franco elôl menekültek Moszkvába. Külön érdekessége a könyvnek, hogy megpróbál utánajárni annak a legendának, mely szerint Hemingway beleszeretett a nagyon vonzó Júliába, és róla mintázta az Akiért a harang szól Mariajának alakját. A világhírû olasz író és a regény hôsnôje november 8-án 17 órakor találkozik olvasóival a Libri Könyvpalotában. K.u.K. Kiadó 1138 Népfürdô u. 15/E T/F , kukkiado@ax.hu

3 Az elsô magyar irodalmi Nobel-díjas: Kertész Imre Kertész Imre nyerte el a évi irodalmi Nobel-díjat. Azt hiszem, egyöntetûen örül ennek mindenki, akinek az irodalomhoz, a könyvekhez köze van akár íróként, akár olvasóként, akár a sokszínû könyvipar dolgozójaként. Így vagyunk ezzel mi is, itt a Könyvhétben. Örömünk felhôtlen. Ezen mit sem változtat a tény, hogy ismét nyögtük kéthetiségünk átkát: elôzô számunk már nyomdában volt, amikor hírül kaptuk, hogy Kertész Imre lett az idei díjazott, emiatt nem volt módunk elôzô számunkban akár csak egy sorban tudatni olvasóinkkal, hogy mi magunk is mennyire örülünk. Most tudatjuk. Ám hogy hátrányunknak némi elônyét is élvezzük, a két lapzárta és a megjelenés közötti idôben jutott kis idô arra, hogy terjedelmünkhöz és lehetôségeinkhez mérten méltóképpen fejezzük ki, lapunk hasábjain is, személyesen érzett örömünket: készítettünk sebtében egy kis összeállítást az elsô magyar irodalmi Nobel-díjasról. Milyen jólesik, már önmagában is, azt leírni: az elsô magyar irodalmi Nobel-díjas. Hosszú-hosszú évtizedeken át várta, vágyta, reménykedett az irodalmi közélet, hogy nekünk is..., hogy megkapjuk, hogy lesz végre Megírták máshol, mások, hogy ki mindenki volt esélyes, hogy ki mindenkit jelöltek, terjesztettek és ki mindenki jelölt és terjesztett mégis rendre más kapta meg. Most végre megkapta egy magyar író: Kertész Imre. A Nobel-díj egyértelmûen a díjazott személyes teljesítményét ismeri el, és a díj Kertész Imréé. Mégis van talán valamiféle jelképes értelme a díjnak (bizonyára több is, megkockáztatom, ahányan csak értelmezzük, annyiféle), én elégtételnek érzem. Mindazok elégtételének, akik mint Kertész Imre is nem arattak zajos, csinnadrattázó sikereket, az irodalmi, vagy bármilyen divat nem kapta szárnyára ôket, tömeges rajongást, rajongó tömegeket eredményezve, csak csöndesen, elszánt elhivatottsággal teszik a dolgukat, mert azt kell tenniük. Az élet néha rácáfol az ironikus közhelyekre (v.ö.: minden jó elnyeri méltó büntetését): igazságtalanul ritkán, de néha az is megesik, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát. Kiss József A TARTALOMBÓL Kertész Imre Nobel-díjas 5. oldal Illyés Gyula centenáriumára 15. oldal Diószegi Vilmos szibériai naplói és levelei 17. oldal Írófaggató Váncsa Istvánt faggatta Nádra Valéria 22. oldal AZ ELSÔ MAGYAR IRODALMI NOBEL-DÍJAS: KERTÉSZ IMRE (Csokonai Attila, Görgey Gábor, Mátraházi Zsuzsa, Mogyorósi Géza, Nádra Valéria) Az ifjú Lin-csi vándorévei 9. rész Közreadja: Sári László Mindenütt jelen Illyés Gyula centenáriumára (Tarján Tamás) Elhaló sámándobok? Diószegi Vilmos világhírû sámánkutató szibériai naplói és levelei (Sz. Zs.) EMBER ÉS GONDOLAT Ágh Attilával beszélget Nádor Tamás Kertész Ákos Ujjé, a színházban nagyszerû! OLVASÓSZEMÜVEG Nyerges András Freud és lovas barátja ÍRÓFAGGATÓ Váncsa Istvánt kérdezte Nádra Valéria SZEMMAGASSÁGBAN Tarján Tamás Óramû, bölcs körön Könyv, irodalom és iskola a 21. század elején (Pompor Zoltán) SIKERLISTA KÖNYVAJÁNLÓ MEGJELENT KÖNYVEK OKTÓBER Megjelenik kéthetente Ára: 144 Ft Elôfizetôknek: 120 Ft Elôfizetési díj: 2880 Ft egy évre Kiadja: Kiss József Könyvkiadó, Kereskedelmi és Reklám Kft. Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztôk Egyesülésének a tagja Szerkesztôség, hirdetésfelvétel, elôfizetés: 1114 Budapest, Hamzsabégi út 31. Telefon/fax: , telefon: , , konyvhet@axelero.hu Fôszerkesztô, felelôs kiadó: Kiss József Fôszerkesztô-helyettes: Csokonai Attila Lapmenedzser: Könnyû Judit Mûvészeti vezetô: Szabó J. Judit Szedés, tördelés: Recent Stúdió, Blasits Ildikó Nyomás: Grafika-Typopress Nyomda Felelôs vezetô: Farkas Tamás ügyvezetô igazgató ISSN A hirdetésekben közöltekért a kiadó és a szerkesztôség nem vállal felelôsséget Terjeszti árusításban: a Magyar Lapker Rt., a Magyar Könyvklub Rt., a Libri Kft., a Líra és Lant Rt. Külföldön elôfizethetô a Hungaropress Sajtóterjesztô címén: 1117 Budapest, Budafoki út 70., Hungarica E. C., 2013 Pomáz, Pf: 146. Lapunk megjelenését támogatja a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alapprogram. 3

4 AZ ELSÔ MAGYAR IRODALMI NOBEL-DÍJAS: KERTÉSZ IMRE Tények és érdekességek a díjak díjáról Alfred-Bernhard Nobelt élete utolsó évtizedében egy alapítvány gondolata foglalkoztatta: óriási vagyonából a kultúra és a tudomány legkiválóbbjainak a munkáját kívánta jutalmazni november 27-i keltezésû testamentuma rendelkezett hátramaradt vagyonának felhasználásáról. Végrendeletem végrehajtója biztos értékpapírokba fektetendô tôkébôl alapítványt állítson föl, amelynek kamatai évente díjként osztassanak föl azok között, akik az elmúlt évben az emberiségnek a legnagyobb hasznára váltak (...) egy rész azé, aki az irodalomban eszmei értelemben a legkiválóbbat alkotta. Bizonyos jogi részletek eldöntése csaknem öt évet vett igénybe, így a díjakat elôször 1901-ben oszthatták ki. A díjkiosztásra minden év decemberében, az alapító halálának évfordulóján Stockholmban kerül sor, a ceremónián általában részt vesz a svéd király, rendszerint ô adja át a díjakat. Kikötés, hogy a díjat csak még életben lévô tudós vagy mûvész kaphatja meg olvashatjuk a Nobel-díjasok kislexikonában (Bp., Gondolat, 1985.) Két kivétel akad: Hammarksjöldnek, az ENSZ fôtitkárának tragikus balesete után ítélték meg a Nobel-békedíjat, posztumusz irodalmi Nobel-díjat kapott 1931-ben Erik Axel Karlfeldt (svéd költô, ha valaki nem tudná, a Svéd Akadémia titkára, a Nobel-díj Bizottság tagja! Tegyük hozzá: életében háromszor próbálták rátukmálni a díjat, ô visszautasította. Miután meghalt, nem apellálhatott szegény). Az oklevél és az érem a díjazott visszavonhatatlan tulajdona, az akkor is az övé, ha valamilyen okból nem veszi át. Eddig csak (elvi okokból már a szavazás elôtt) Jean-Paul Sartre utasította vissza a díjat ben, illetve 1958-ban, merôben más okból Borisz Paszternak. Ôt a szovjet vezetés kegyetlen választás elé állította: vagy lemond a díjról, vagy számûzik a hazájából. A szovjetellenes Doktor Zsivago szerzôje otthon maradt. De alig két évvel élte túl az ellene indított hecckampányt. Az irodalmi Nobel-díjat négy alkalommal kapták megosztva ketten: 1904-ben a provanszál nyelven író francia Frédéric Mistral és a spanyol José Echegaray y Eizaguirre, 1917-ben a dán Henrik Pontopiddan és a svéd Karl Gjellerup, 1966-ban a német Nelly Sachs és az izraeli Sömuel Jószéf Agnon, 1974-ben a svéd Harry Martinson és Eyvind Johnson osztozott a kitüntetésen. Az elsô irodalmi Nobel-díjas a késô-parnasszista francia költô, René Armand Sully-Prudhomme, akinek a verseit Kosztolányi fordításában olvashatjuk magyarul. Ezekben az esztendôkben nem volt díjosztás: 1914, 1918, 1935, 1940, 1941, 1942, Kertész Imre, ha jól számoltam, a 99. író, aki a világ legrangosabb irodalmi kitüntetését átveheti. Adataim egyik forrása a Nobel-díjas írók antológiája (Bp., Káldor Könyvkiadóvállalat, 1935.). Ebben a majd 600 oldalas kötetben rövid életrajzot, bibliográfiát és verseket, ill. néhány oldalas drámavagy prózarészletet találunk az addigi 34 kitüntetettrôl/tôl. A bevezetô tanulmány magáról a névadóról szól, innen tudom, hogy az 1833-ban született Nobel, akármennyire is gyakorlati ember volt, szerette, sôt mûvelte is az irodalmat. Ezt szerencsére jótékonyan ellensúlyozta üzleti érzéke, 129 találmánya, amelyekbôl meggazdagodott. Azt gondolnánk, irodalmi Nobel-díjat próza- és drámaíróknak, költôknek adnak. Nos, e tekintetben is érik meglepetések az embert. Más területen jelentôset alkotott, de szépirodalmi munkássággal éppenséggel nem dicsekedhet Theodor Mommsen (1902) lévén történész és jogász, a filozófus Henri Bergson (1926) és Bertrand Russel (1950), és államférfi, történész, közíró s csupán negyedsorban író a díj 1953-as kitüntetettje, Sir Winston Churchill. Willy Haas Nobelpreisträger der Literatur címû könyvében a filozófia középszerû népszerûsítôjének nevezi az 1908-ban kitüntetett Rudolf Euckent s egyszerûen tévedésnek a kitüntetését. A németek közül az elsô igazából szépíró egyébként Paul Heyse volt (1910). Ôrá ugyanúgy nem emlékszik senki, mint az amerikai Pearl Buck asszonyra (1938), akinek pedig 24 könyve jelent meg egykor Magyarországon! Aki tájékozódni kíván a kitüntetettekrôl, annak a már említett lexikonon kívül csupán egy 1990-es kiadású, K. Jakab Antal által összeállított, Kolozsváron megjelent kiadványt ajánlhatok figyelmébe, az Irodalmi Nobel-díj rendkívül hasznos könyv, és élvezetesek benne a csipkelôdô megjegyzésekkel spékelt mini-biográfiák. Áttekintve a névsort, szembeötlô a skandináv (svéd, dán, norvég, izlandi) szerzôk túlsúlya az elsô évtizedekben. Maga Nobel kortársai közül Björnsont, Ibsent és Selma Lagerlöföt becsülte nagyra. Egyikük nem kapta meg a Nobel-díjat. Abban az évben, amikor Henrik Ibsen még megkaphatta volna, egy másik Henryk, a lengyel Sienkiewicz a Quo vadis?-szal vitte el a pálmát. Thomas Mann a Buddenbrook ház, Frans E. Sillanpää Silja címû regényéért, R.Tagore Áldozati ének címû verseskötetéért kapta meg a díjat, egyébként általában életmûveket jutalmaznak. Mind ez idáig az angol nyelven írók vannak a legtöbben az irodalmi Nobel-díjasok között, az angliaiak és egyesült államokbeliek mellett ide tartozik a tavalyi nyertes Naipaul, az indiai származású trinidadi író csakúgy, mint a délafrikai Nadine Gordimer G. B. Shaw ( ) a Nobel-díjjal járó pénzjutalmat a svéd irodalom (különösen A. Strindberg) angliai népszerûsítésére ajánlotta fel (1991), az ír Yeats (1923), Seamus Heaney (1995), az elsô fekete afrikai, joruba törzsbeli nigériai költô-író-drámaíró, Wole Soyinka (1986), a kisantillákbeli Derek Walcott (1992), a máig egyetlen ausztráliai, Patrick White (1973). Másodikak ha egybe számítjuk ôket a spanyolul-olaszulportugálul írók harmadik a skandináv és a francia csoport, negyedik a német, ötödik az orosz. (Kétségtelenül elôny, ha valaki jól le van fordítva angolra, de a német kiadók is tudnak lobbizni. Ha meg svédül is olvasható a jelölt...!) Hogy hova sorolandó az ír származású Samuel Beckett, aki angolul és franciául egyaránt kiválóan írt, nem tudom. Mi a csehekkel, japánokkal, kínaiakkal, szerbekkel, finnekkel stb. állunk egymás mellett a pontversenyben. A lengyeleknek bezzeg négy Nobel-díjasuk van. Mivel most már telhetetlen vagyok, amikor azt számolgatom, hogy mikor lehet ismét magyar íróé a díj, ôket veszem alapul: Sienkiewiczet kilenc évvel követte W. Reymont, ôt ötvenhat évvel C. Milosz, ôt tizenhat évvel E. Szymborska =91. Vagyis: a dédunokám (mint nyugdíjas külsôs) akár a negyedik magyar Nobel-díjast köszöntheti e lap hasábjain. Csokonai A. 4

5 Szívesen lennének sokan Kertész Imre helyében néhány napja. Talán még irigyei is támadtak nem feltétlenül a pályatársak között, mióta neki ítélték oda az idei irodalmi Nobel-díjat. A hír megérkeztét követô kilencedik napon tartott budapesti sajtótájékoztatón néhányan fel is szisszentek, amikor valaki afelôl érdeklôdött, hogy abból a rengeteg pénzbôl bejelentetten kétszázhatvan-kétszáznyolcvan millióból, amely a Nobel-díjjal jár, fogja-e a magyar irodalmat alapítvánnyal vagy egyéb módon támogatni, s ô azt válaszolta: ilyen tervei egyelôre nincsenek, negyven évnyi bezártság után jó hasznát látja a pénzjutalomnak is. Talán éppen föld körüli utazásra vagy léghajó-vásárlásra költi az összeget, mondta a következô provokáló kérdésre, amely e két variációt vetette fel választási lehetôségként. Megfilmesített Sorstalanság AZ ELSÔ MAGYAR IRODALMI NOBEL-DÍJAS: KERTÉSZ IMRE A nagy Pán meghalt! Egy nap Kertész Imrével Megsajnáltam Kertész Imrét ezen az egyetlen hétvégére korlátozódó magyarországi látogatásán. Akkor már egy hete ostromolta a világsajtó, a Frankfurti Könyvvásáron véres kardként hordozták körül. Itthon elôbb a diplomácia képviselôivel volt protokolláris találkozója, a Kempinsky Hotelban megrendezett sajtótájékoztatóról pedig négy testôrnek kellett kimenekítenie az ôt merô jószándékkal ostromló újságírók gyûrûjébôl, az orra alá tartott mikrofonok erdejébôl, miután majd két órát válaszolt a természetesen csapongó, mert más-más médiától érkezô kérdésekre. Hosszasabban idôztünk a Sorstalanságból készítendô filmnél, amelynek Kertész Imre már publikálta is a forgatókönyvét. Ez a szerzô szerint irodalmi ajánlat, amelyet képi eszközökkel, hanghatásokkal és színészi közremûködéssel a produkció rendezôje, Koltai Lajos fog élôvé tenni. A rendezô elmondta: célszerû lenne az állammal felezni az elôre kétmilliósra becsült költségeken. Az írói naivitás itt gyorsan közbeszólt: szeretné a pénztôl függetleníteni a filmet, olyan finanszírozási megoldásokat találni, amelyekkel ez megvalósítható. Koltai Lajos jelezte, úgy fognak támogató partnereket keresni, hogy kikötik: a forgatókönyv végleges, ahhoz nem lehet hozzányúlni. A többi holocaust-filmtôl, például a Kertész Imre által minden támadástól megvédett Az élet szép címûtôl vagy a Schindler listájától az fogja megkülönböztetni ezt az alkotást, hogy itt nem kívülrôl nézünk majd befelé a szögesdróton, hanem egy ember lelkébôl tekintünk kifelé, miáltal a Sorstalanságra talán kevéssé lesz jellemzô a képi bravúr, bár a magából a mûfajból is eredô látványosságról természetesen nem akarnak lemondani. A rosszra fel kell készülni 5 Hogy mi lesz a film üzenete a fiataloknak? Muszáj megérteniük: mindig fenn kell tartanunk a készenléti állapotot a megpróbáltatásra, mert akármilyen korban élünk, a világ hajlamos arra, hogy a roszszabb irányba haladjon. Többen értetlenkedtek amiatt, hogy Kertész Imre szeret Berlinben élni, sorsából inkább az következnék, gyanították, hogy mesze elkerüli Németországot. A magyar irodalomban hagyomány emlékeztetett Kertész Imre, hogy íróink, költôink valamely nyugati nagyvároshoz kötôdnek, gondoljunk Ady Endre Párizsára vagy a Márai Sándor által a kényszerû távozás elôtt önként választott európai fôvárosokra. Ezeken a helyeken óriási kulturális energia halmozódik fel, kapcsolatba lehet lépni a világ mûvészetével, s feltöltekezve ezekkel az energiákkal, újra örömest térhet haza az utazó alkotó. Németország egyébként példamutatóan demokratikus ország biztosított bennünket az író, aki eloszlatta azt a hazánkban elterjedt tévhitet, miszerint jelölni lehet valakit a Nobel-díjra. Csak az illetô munkásságát szemléltetô dokumentációt szokás letenni a Svéd Akadémia asztalára, tudhattuk meg tôle. Négyszemközt Délután a Magvetô Kiadó helyiségeiben a sajtókonferencia nyüzsgéséhez képest mennyei békesség honolt, bár folyvást zakatoltak a fénymásológépek, érkeztek a kifutók malomkeréknyi virágcsokrokkal és sorban álltak-ültek a négyszemközti beszélgetésre tíz-húsz percet elnyert kollégák. Amint lejárt a megszabott idôhatár, máris kopogtattak az ajtón, figyelmeztetve riportert és interjúalanyt a sietôs befejezésre. Kertész Imre úgy beszélgetett, mintha csak álló délutánra ültünk volna le egymással, mondjuk teázni, mint három évvel ezelôtt, amikor a Frankfurti Könyvvásár elôtt a Könyvhét német nyelvû különszámába készítettem vele anyagot. A keze az este közeledtén már egyre jobban reszketett. Az arca pirtól égett. Hirtelen félteni kezdtem a hetvenhárom éves embert. Legszívesebben arra biztattam volna, pihenjen le inkább a számunkra kiszabott tíz perc alatt. De ô lelkesen merült bele a témába, nem is fogta rövidre a szót. Szabadkozott, amiért nem válaszolta meg faxon elküldött kérdéseimet, ám, mint mondta, már a Nobel-díj hírének másnapján sem lehetett kiigazodni a hozzá érkezett üzenetkazalban. Hulla a szekrényben Mindig is hangoztatta, hogy nem tartja holocaust-regénynek a Sorstalanságot, holott mások annak tekintik. Mibôl ered ez a nézetkülönbség? Ennek a regénynek a nyelvezetén nyomot hagyott az, hogy egy utált diktatúrában írtam. Az egyik diktatúráról szóltam a másik diktatúrában. Ez a véleményem sugárzik a sorok közül. Nyilván ezért nem szerették a korabeli hatóságok ezt a regényemet, szemben más holocaust-könyvekkel, amelyek arra szûkültek, hogy hitet tettek a felszabadító hadsereg és a magyarság mellett. Kötelezô volt elmesélni, hogy igaz, behajtották ôket a vagonba, elküldték Németországba, az ott történteket túlélték, de azért nem sérültek meg, továbbra is jó karban vannak. Nem errôl van szó. Én nem errôl írtam. Arról írtam, ami a XX. században történt. A Sorstalanság a XX. századi diktatúrák könyve, azé a mélységes katasztrófáé, amely ekkor Európában történt. Arról akartam regényt írni, hogy óhatatlanul véget ért valami, kétezer év etikai kultúrája égett el Auschwitzban, Birkenauban, az ott elégetett emberekkel együtt. Tovább nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy humanisták vagyunk, hogy érté-

6 AZ ELSÔ MAGYAR IRODALMI NOBEL-DÍJAS: KERTÉSZ IMRE zôdik, hogy törés után vagyunk, értik, tiszta tekintettel kell megítélni a múltat s nullpontról újraindulni. Magyarország még nem nézett szembe a szekrényben rejlô hullával. A hazai társadalom eddig elutasította a konszenzust, az arra való reflexiót, hogy olyanokat irtottak ki a haláltáborokban, akik esetleg Nobel-díjasok lehettek volna. Az író ábrázol keink vannak, s azok a felvilágosodásból származnak. Semmiféle vallással nem áltathatjuk magunkat, hiszen Isten nem akadályozott meg semmit. Én magam hívô vagyok, de az Isten szót grammatikai problémának tartom, mert köztudott, hogy azokban az indogermán nyelvekben, amelyeket Európa kilencven százaléka beszél, s amelyekben hímés nônemû szavakat különböztetnek meg, Isten mindig férfi. Többet nem tudunk meg róla. Annak az idôs bácsinak képzeljük el, akit Michelangelo ábrázolt csodálatosan. Ez az Isten Nietzsche szerint meghalt. E kijelentését félre szokták érteni, mert valójában egy kultúra pusztult el. Arra a gondolatra, hogy Isten meghalt, a klasszika-filológus Nietzschét az a felkiáltás késztette, hogy a nagy Pán meghalt. A görög mitológiában szerepel a monda, amely szerint ment egy hajó a görög szigetek között, és valahonnan az erdôbôl egy kiáltást hallottak a hajósok: a nagy Pán meghalt. Ez azt jelenti, hogy meghalt a görög kultúra. A Isten halála Nietschzénél azt jelképezi, hogy meghalt a keresztény kultúra, mármint amit ennek nevezünk, tehát a keresztény zsidó értékeken alapuló konszenzus. Ezt Nietschze idejekorán felismerte és ezért alapvetô filozófusa a XX. századnak, méghozzá annak a kornak, amely után a halál bekövetkezett. Azt a világtraumát nem lehet egyhamar kiheverni. Én tulajdonképpen errôl írtam regényt, arról az embertípusról, amely ezt a rettenetes összeomlást a háttérben megélte, de akár sorsot, akár sorstalanságot csinált belôle, a mi korunkban mindenképpen számot kell vetnie azzal, hogy milyen kultúrában és milyen etikai törvények között él. A nyugat-európai szellemi, mûvészi értékeken, a filozófián ér- A magyar irodalomból kit érdemesítene arra, hogy Nobel-díjat kapjon? A megbántódás elkerülése végett talán szûkítsük le a kört a már eltávozottakra! Többeket, például Krúdy Gyulát, de ha távolabb tekintünk az országhatárokon, meg kell állapítani, hogy Kafka sem kapott Nobel-díjat. Nem gondolja, hogy a Sorstalanság németországi sikeréhez annak mûvészi értékei mellett hozzájárult a nemzeti bûntudat is? - Akkorra, amikor német nyelven 1996-ban megjelent a könyvem, ez a bûntudat megváltozott. A németek, már nem arra voltak kíváncsiak, hogy mi történt, hanem arra, hogy miként történt valójában ez a dolog. Az olvasói levelek szerint, amelyeket Németországban rengeteg fiataltól is kaptam, szinte egyöntetûen mind azt állítják, hogy a könyvem elolvasása után megértettek valamit, amit addig nem fogtak fel. Hogy mi zajlott le és hogyan, azt nem tudták meg a moralizáló és a bûnöket felhánytorgató mûvekbôl. Annak az embernek persze, aki a halál torkában volt, és akinek kiirtották a családját, el kellett mondani a saját történetét, meg kellett szólalnia, el kellett mesélni, hogy mi történt vele. De ez még nem irodalom. Nem született talán olyan regény eddig, amely valóban abból indult ki, hogy a mûvésznek nem az a feladata, hogy kérdezzen, hanem az a feladata, hogy ábrázoljon. Én pedig erre törekedtem. A könyvet persze nem a német közönségnek írtam, és nem is a magyarnak, mert semmilyen közönségem nem volt akkor. Csak éreztem, hogy írnom kell. Nem bántja, hogy azt a paksamétát, dokumentációt, amellyel a Svéd Akadémia figyelmét felhívták az Ön mûvére, nem a magyarok tették oda az asztalra? - Nem, mert tudom, hogy Nyugat-Európában ezeknek a dolgoknak menetük van, amelyet Magyarországon nem ismernek. Fontos, hogy amikorra belépünk az Európai Unióba, ilyen komoly gazdasági, politikai és kulturális kérdésekrôl tájékozott legyen az ország. Már ránk kopogtak a kiadó emberei, fejeznénk be a trécselést, egyórás portrémûsor felvételére jött a televízió, utána következik a dedikálás, az elôadás... Túl sietôsre sikeredett a kézszorításunk. Ez nem volt igazi kézfogás szól utánam Kertész Imre. Visszaintett, s újra búcsúzkodtunk, most már ügyet sem vetve a sürgetô napirendre. A két bejáratú szoba másik ajtaját már a következô látogatónak nyitotta ki, amikorra én éppen az ajtófélfa melletti fogashoz értem. Egy pillanatig meghökkenten nézett, de amikor ráeszmélt, hogy szembetalálkozásunk véletlen, nem megint én kopogtatok nála, olyan kacagásban tört ki, amilyent eddig csak gyerektôl hallottam. Vagy olyan felnôttôl, aki hosszan tartó átok alól szabadult meg. Mátraházi Zsuzsa 6

7 AZ ELSÔ MAGYAR IRODALMI NOBEL-DÍJAS: KERTÉSZ IMRE Görgey Gábor levele Kertész Imrének Imre, hanyas vagy? 1929-es? Képzeld, én is! Ôrület, amit mi átéltünk. És túléltünk. Te még mélyebb sebeket kaptál, mint én, Auschwitz-cal és szeretteink gyárilag elôkészített kiirtásával nem lehet összevetni semmit, az én kitelepítésemet a szüleimmel 1951-ben, teljes kifosztatásunkat, Rákosi-korabeli munkaszolgálatomat sem, pedig elég volt az is. De a ti pokoljárásotok minden képzeletet felülmúl. Pokoli idôket éltünk át, de íme, itt vagyunk. Nekünk még emlékeink vannak, az abszolút ántivilágból is, gyerekkorunk Horthy-Magyarországáról, aztán a Német gratulációk Kertésznek Az októberben 54. alkalommal megrendezett Frankfurti Könyvvásár több aspektusból is különleges volt a korábbi évek hasonló nemzetközi rendezvényeihez képest. Magyar szempontból Kertész Imre irodalmi Nobel-díjának jól idôzített bejelentése volt a legnagyobb szenzáció Németországban. Julian Nida-Rümelin a német kormány távozó kulturális államminisztere, mielôtt saját kérésére visszatért volna a göttingeni egyetem filozófiai tanszékére professzornak, még megnyitotta az 54. Frankturter Buchmesse-t, melynek idei fôszereplôje Litvánia volt. Az irodalmat imádó Nida-Rümelin gyönyörû felesége is írónô, így a politikus-tudós az elkövetkezô években sem szakad el világháborúról, majd a rettenetes vészkorszakról, amit Te a családoddal az emberiség történetének legabszurdabb és legpedánsabban megtervezett népirtása áldozataként éltél át. Srácok voltunk a felszabadulás utáni kurta demokráciakezdemény éveiben, majd a sztálini rettenet következett. Ötvenhat eufóriája és bukása. A megtorlás évei után a kádári kompromisszum bukdácsoló évtizedei. Aztán a sosem várt (habár mindig remélt) összeomlása a szovjet birodalomnak, és a mi zsenge demokráciánk, melyrôl hamarosan kiderült, mennyire 54. Frankfurter Buchmesse a könyvek világától: láthatóan jól érezte magát parolázva a standokon, a magyar kiadóknál is. A tömeg a szokásosnál nagyobb volt az idén. Az októberi Majna-menti könyvshow rekord számú érdeklôdôt csábított a vásárvárosba. A 265 ezer fôs frankfurti publikum tekintélyesebb része szakmai vendégként tekintette át a több tízezernyi új címmel elôrukkoló, nemzetközi kínálatot. Örömteli tendencia a szakemberek szerint, hogy a szeptember 11. óta megtorpant turizmus helyét részben ismét a szellemi utazás veszi át. A 21. században megint divat lett az olvasás és a német nyelvterületen, az NSZK-ban, Ausztriában és Svájcban továbbra is kötöttek (azonosak) a könyvtarifák. A rivalizáló kiadók helyzete így sem mindig könnyû, mert az EU-ban átlagosan 9 10 százalékos munkanélküliség a házigazda Németországban 3,9 millió polgárt érint ezen az ôszön. Rengetegen a betûn spórolnak A fiatalok olvasásra szoktatásának fontosságát hangsúlyozta az idei Pisa-tanulmány. A képregények népszerûségének gyors növekedése a sok információ, kevés szöveggel mentalitás terjedését tükrözte Frankfurtban is. Toplistás frankfurti sztárok A 16 év alattiak körében Joanne K. Rowling Harry Pottertörténetei még világszerte hódítanak, s ott vannak a bestseller-listákon: a brit írónô sorozata óriási lökést adott az ifjúsági irodalomnak, még ha egyesek aggódva is figyelik a varázslatos sztorik káros melléhatásait. A szakácskönyveknél és a helyes életmóddal kapcsolat mûveknél, krimiknél is nagyobb figyelem övezte a Frankfurter Buchmessén Dieter Bohlen önéletrajzi kötetét, melyet Katja Kessler segítségével vetett papírra a germán popsztár. nem tudunk bánni vele. (Merjük remélni, hogy nem elvetemültségünk, csupán az archaikus demokráciahiány tapasztalatlansága miatt.) Én ezért dühös voltam nagyon, dühömet folyamatosan ki is öntöttem újságtárcáimban Te pedig kétségbeesetten kivonultál a köztérrôl, mély csalódottságban. De igazi írónak ez a rossz közérzet is aranybánya. Neked is az volt. Írtál és írtál, nem szaporán, de kínlódva és megfontoltan. Elkeseredett remekmûveket. A rettenetes idôkrôl, melyeket átéltünk. A csodálatos idôkrôl, melyeket átéltünk. Nyakig benne voltunk a történelemben, és író annál nagyobb ajándékot nem kaphat, mint hogy bôségesen van mirôl írnia. Nem fogy ki soha. És Te írtad nagyszerû regényeidet. Melyeket itthon alig vettek észre. Mert nem volt látványos és botrányos, amit alkottál, csak egyszerûen nagyszerû. Nem villogtál, nem sziporkáztál, nem csináltál hatásos flikk-flakkokat. A szolid elbeszélô próza eszközeivel remekeltél. Te biztosan meg fogod érteni, mit akarok mondani: igazi, jó, tartós angol szövetbôl készítetted mûveidet. Tudtam, hogy egyszer kiderül ez a hatalmas minôség. Boldog voltam, amikor a német kiadók és olvasók fölfedezték, kicsoda Kertész Imre, és kézrôl kézre adtak Németországban. És most itt a hatalmas finálé, mint egy hatalmas operában. Imre, hanyas vagy? 1929-es? Szörnyû volt? Nekem is. Nem baj! Maradandó hírt adtál a szörnyûségrôl és ezáltal himnusz lett belôle. Büszke vagyok, hogy kortársad, kollégád, barátod lehetek. Mindannyiunk Istene áldjon meg a hôsi tettért, hogy végre megszerezted az elsô Nobel-díjat az elárvult, de oly nagyszerû magyar irodalomnak. A Modern Talking együttes, szôke macsója Semmi más, csak az igazság címû fotókkal illusztrált 20 eurós vallomása az Egy milliomos szoknyavadász visszaemlékezései alcímet kaphatta volna. Bohlen gitározáson edzett csuklója, jól bírta a strapás-mosolygós dedikálást az elsô százezer példány napok alatt elfogyott a Heyne Verlag bestsellerébôl. A toplisták élén mégsem a zenész életmûvész, hanem Diana Gabaldon áll az NSZK-ban. Az amerikai írónô A lángoló kereszt címû regénye egy Highland Saga ötödik része. Az idôutazásos, skóciai történelmi sztorik kiötlésekor sokat segített az alkotónak, hogy civilben mélytengeri biológiával, állattannal foglalkozó egyetemi professzornô, akit komputer-specialistaként is sokra tartanak az USÁ-ban. Új kötete 1280 oldalas (ára: 29,90 euró/körülbelül forint) és a Frankfurti Könyvvásár idején kelt el belôle az NSZK-ban a 160 ezredik példány. Régebbi mûveivel együtt már bô 3 millió könyvét vásárolták meg a németül olvasók. Teljesen más kategóriában sikeres 7

8 AZ ELSÔ MAGYAR IRODALMI NOBEL-DÍJAS: KERTÉSZ IMRE Az elsô fordítás 1990-bôl Peter Scholl-Latour. A német külpolitikai újságírás háborúkban edzôdött öreg fenegyereke Az új évezred átka címû kötetét hozta el a Majnametropoliszba. Rokon témában adta ki a Stefan Aust Cordt Schnibben páros a Szeptember 11. Egy terrortámadás története címû könyvet. Az egy évtizede elhunyt egykori nyugatnémet kancellárról Willy Brandt címmel írt biográfiát Peter Merseburger. Kapkodták Frankfurtban. A vásárvárosban töretlen népszerûségnek örvendett ôsszel a hajdani, Béke Nobel-díjas szocdem vezér barátja, Günter Grass is. A 75. születésnapja alkalmából Gerhard Schröder régi-új kormányfô által is személyesen felköszöntött, irodalmi Nobel-díjas alkotó Hátramenetben címû tavalyi regénye még mindig toplistás, így az örökifjú német író sok idôt szentelhet másik nagy szerelmének, a festészetnek. Kertész Imre Míg a németek Theodor Mommsentôl (1902) Thomas Mannon (1929) és Heinrich Böllön (1972) keresztül az 1999-ben kitüntetett Grassig már többször is büszkélkedhettek irodalmi Nobel-díjas alkotóval, addig nekünk magyaroknak Kertész Imre hozta meg ezt a dicsôséget. A német nyelvterületen és fôleg az NSZK-ban már ismert szerzô jutalmazásának október 10-i híre tûzvészként söpört át Frankfurton egészen Berlinig. Az ösztöndíjjal éppen a német fôvárosban tartózkodó novemberben 73. születésnapját ünneplô mûvészt szabályosan megrohanta a nemzetközi sajtó. Prôhle Gergely, hazánk berlini nagykövete óriási virágcsokorral, kézzel írt levélben az elsôk között gratulált Kertész Imrének, és a magyar zsurnalisztáknak is örömét fejezte ki a rangos kitüntetés felett. A németül kitûnôen beszélô irodalmi Nobeldíjasunk a Frankfurti Könyvvásár alatt és azóta is több száz hosszabb-rövidebb rádió-, tévé- és újságinterjút adott. A Sorstalanság várhatóan még karácsony elôtt felkerül az európai bestseller-listákra. A tekintélyes, hamburgi Der Spiegel magazin ekképpen méltatta októberben Kertészt: Micsoda út attól az áprilisi naptól, hogy fiatal, 15 esztendôs magyar zsidóként kiszabadult a buchenwaldi koncentrációs táborból, addig a csütörtökig, amikor 13 óra körül telefonhívás érkezett Stockholmból Berlinbe, tájékoztatva a 72 éves Kertész Imrét arról, hogy ô kapja az idei irodalmi Nobeldíjat! Az 1,1 millió euróval járó elismerést elôször ítélték egy a holocausztot túlélô és azt irodalmi krónikásként felelevenítô írónak. Fômûve, a Sorstalanság (új német fordításban Roman eines Schicksallosen vagyis Egy sorstalan regénye a szerzô, M. G.) már régen világraszóló, s ez is egy hosszú út volt. Ennek a könyvnek a keletkezési- és hatástörténete maga is felér egy regénnyel. Az egykori auschwitzi és buchenwaldi fogoly Kertész, 15 évvel szabadulása után, 1960-ban, Budapesten látott hozzá, hogy papírra vesse történetét. A sztálinizmus megtapasztalt önkénye adta az utolsó lökést a könyvíráshoz: Kertész újságíróként elvesztette az állását, s az 1956-os magyarországi felkelés leverése eszébe juttatta, hogy mire képes a kegyetlen hatalom az emberekkel szemben. Ekkor lett eléggé érett ahhoz, hogy Auschwitzról írni tudjon. A kis példányszámban, Magyarországon elôször ben megjelent, majd 1990 óta németül is olvasható Kertészregény és a szerzô kálváriáját számos sajtóorgánum felelevenítette e hetekben. A szerénységét, humorát a Frankfurti Könyvvásáson is megmutató magyar irodalmi Nobel-díjasról Marcel Reich-Raniczki az NSZK rettegett-szeretett (lengyel származású) kritikusa, a Frankfurter Allgemeine Zeitung nagy öregje is elismerôen szólt a német tévében, varázslatos -nak nevezve Kertész stílusát. * 2002 utolsó hónapjaiban jó magyarnak lenni Németországban. Az embernek léptennyomon gratulálnak az irodalmi Nobel-díjas honfitárshoz, s 13 esztendôvel a berlini fal megrepedése után, a németek Magyarország EU-csatlakozását üdvözlik leginkább. A megkérdezettek 71 százaléka látna minket mielôbb örömmel az Európai Unióban. Remélhetôleg ebben a kultúránknak is szerepe van, s mostantól már nemcsak a Gulasch-Tschikos-Plattensee-Piroschka (vidám) közhely terjed rólunk, hanem irodalmi hírünk is, melybôl Kertészen kívül Márai Sándor, Esterházy Péter, Mora Terézia, Nádas Péter, Konrád György, Dalos György (stb.) is kiveszi a részét két franfurti Buchmesse között is. Mogyorósi Géza (Németország) 8

9 AZ ELSÔ MAGYAR IRODALMI NOBEL-DÍJAS: KERTÉSZ IMRE A sorstalanságról Beszélgetés Dalos Györggyel Dalos György író 1995 és 1999 között a berlini Magyar Ház igazgatója volt, munkái gyakran elôbb jelennek meg német, mint magyar nyelven. Egyetlen irodalmi elismerését, az Adalbert von Chamisso-díjat is a vendéglátó országban kapta 1995-ben. Jelenleg is Berlinben él. Mint az ottani kulturális viszonyok ismerôjét, ôt kérdeztük meg arról, hogyan alakult német nyelvterületen az idén Nobel-díjjal kitüntetett Kertész Imre Sorstalanság címû regényének sorsa? Még létezett a Német Demokratikus Köztársaság, amikor a Rütten és Loening könyvkiadó megjelentette a Sorstalanságot, 1990-ben, Jörg Buschmann fordításában, Mensch ohne Schicksal címmel. Maga Kertész nem volt túlzottan elégedett ezzel az átültetéssel, mert némiképp megfinomította azt a képet, amit ô rajzolt a világról, enyhítette-szépítette számos kifejezését, iróniáját pedig jószerivel eltüntette. Az érintett könyvkiadót nemsokára privatizálták s ez egyebek közt azzal is járt, hogy a Kertész-könyvet kivonták a forgalomból. Másfél évvel késôbb a Rowohlt megjelentette Kertész Kaddis a meg nem született gyermekért címû, 1990-ben született könyvét, melynek fordítói Buda György és Kristin Schwamm voltak. A kötet mérsékelt üzleti, ám annál nagyobb szakmai sikert ara- 9 tott, feltûnôen jó, elismerô recenziókat kapott csaknem minden mértékadó német lapban. Talán ennek is köszönhetô, hogy ez a kiadó rászánta magát a Sorstalanság újrafordíttatására. A regény, amely Christine Virag munkája nyomán a Roman eines Schicksallosen címet kapta, s éppen abban különbözött elônyére a korábbi átültetéstôl, amivel Kertész Imre elégedetlen volt, ezúttal már meghozta a valódi áttörést. A Spiegel nagy feltûnést keltett interjút közölt az íróval, majd hamarosan megjelent németül a Gályanapló is. Nádas Péterrel együtt Kertész Imre ettôl kezdve a Rowohlt házi szerzôjének számított. A frankfurti Schwerpunktra mindkettôjüktôl életmû-kiadást jelentetett meg, aminek természetesen ismét komoly visszhangja volt. Ilyen elôzmények után került arra sor, hogy tudomásom szerint 1997-ben a Rowohlt tett javaslatot a Svéd Királyi Akadémiának Kertész Nobel-díjjal való kitüntetésére. Javaslatot tenni egyébként minden olyan intézménynek vagy könyvkiadónak joga van, amelyik az adott irodalmi alkotást angolul, németül vagy svédül tudja prezentálni. Hogyan fogadta a német közvélemény azt a nem mindennapi esetet, hogy német könyvkiadó egy magyar írót javasol a Nobel-díjra? Külön pikantériája ennek a javaslatnak, hogy Kertész Imre regénye a német történelemnek egy nem éppen dicsôséges idôszakában játszódik. Vajon ez a körülmény nem zavarta a német olvasókat? Heinrich Böll Nobel-díja óta nem volt a német közvéleményben olyan mérvû konszenzus, mint most, Kertész Imre kitüntetésének hírére. Ennek oka eléggé nyilvánvaló: megértették, hogy a holocaust egy életmû centrális témájaként nem a rossz lelkiismeret megnyugtatására szolgál, hanem olyasmivel foglalkozik, ami a német történelemnek is visszavonhatatlan része. A holocaust a német társadalommal is megtörtént s az ezzel való szembenézés csaknem fél évszázada lelkiismereti kérdés náluk. Kertész Imre pedig, igazi íróként nem nevelni, hanem beavatni akarja olvasóit, és nem a németség, hanem az emberiség bûntudatára apellál. Itthon, Magyarországon, sokakat megdöbbentett az a tény, hogy Kertészt nem a magyarok javasolták erre a kitüntetésre. Sokan nem értik, mi lehet ennek az oka? Az a helyzet, hogy az ilyesmi állami, kultúrdiplomáciai eszközökkel nem megy. Soha nem is ment. A Nobel-díj függetlenségéhez szorosan hozzátartozik, hogy a hivatalosságnak ne lehessen köze az elismeréshez. A Horthy-korszak No.l. állami írónagyságát, Herczeg Ferencet szerették volna Nobel-díjhoz juttatni (jellemzô egyébként, hogy nem például Móricz Zsigmondot), de ez akkoriban sem sikerült. Aczél Györgynek szinte személyes becsvágyához tartozott, hogy Illyés Gyulát elfogadtassa a svédekkel, éveken át próbálkozott ezzel, de mint tudjuk, eredménytelenül. Amióta viszont léteznek szabad magyar mûhelyek, és meglehetôsen sok magyar könyv jelenik meg idegen nyelven, élesebb lenne az errôl zajló diskurzus is. Kertész Imre kitüntetése, úgy gondolom, több okból is benne volt a levegôben. Abban, hogy végül is a jelöltek közül ô lett az, aki valóban megkapta a díjat, talán szerepet játszott Magyarország közelgô belépése is az Európai Unióba, de épp ennyire az is, hogy a már kitüntetett más világrészbeliek immár nyomasztó túlsúlyban vannak. Mindez persze nem jelenti azt, hogy bárki is tagadni akarná a másik legesélyesebb jelölt: John Updike írói jelentôségét. Egyvalami azonban kétségbevonhatatlan tény: ezzel a döntésével a zsûri elismerte, hogy a magyar irodalom világirodalom. Nádra Valéria

10 AZ ELSÔ MAGYAR IRODALMI NOBEL-DÍJAS: KERTÉSZ IMRE A Sorstalanság sorsa a hazai sajtóban Kertész Imre regényének már évekkel ezelôtt is kétféle legendája volt itthon: az egyik arról szólt, hogy jóformán egyáltalán nem írtak róla az irodalmi meg a napilapok, a másik épp ellenkezôleg: afelôl kívánt megnyugtatni mindenkit, hogy akadt róla szóló írás bôven s a visszhang messze nem volt olyan értetlen, mint ahogy manapság feltételezik. Az igazság, mint rendszerint, most is valahol középen van. A Sorstalanság 1975 tavaszán jelent meg. A Magyar Hírlapban Szász Imre figyelt fel rá elôször: Könyvespolc címû állandó rovatában már az év május 18-án arról ír, hogy egy 46 éves író elsô könyve, ha nem is páratlan jelenség irodalmunkban, mindennaposnak nem mondható. Új látásmódot hoz az Auschwitztéma feldolgozásába. Igaz, írja Szász Imre, a regény eleje kissé élettelen hangon elmondott múlt, amely olvasás közben nem válik igazán jelenné. A közepétôl viszont kevesebb a korábban nem ritka stiláris ügyetlenség. Annál érdekesebb a cikk konklúziója: Kíváncsi vagyok rá, egykönyves író marad-e, egyetlen nagy irodalommá alakítható élményét mondta-e el, vagy ezzel az elsô jelentkezésével felszabadította magában a lebéklyózott írót? A sort több szerzôt is ömlesztve, pár kurta sorban méltatva a Népszabadság június 27-én megjelent Könyvszemléje folytatta. A rövidségért kárpótlást adhatott a nem fukarul mért elismerés: Kertész Imre bemutatkozása máris több az ígéretnél: biztos szemû és kezû szerzôt ismerünk meg a Sorstalanság címû regényben. Említést kap a részletek biztonsága, valamint az emlékezési távolságok megválasztása és a lelki reakciók hitele. Ugyanezen a napon a Magyar Nemzet Ács Margit kéthasábos, a mû jelentôségét teljes egészében felismerô kritikáját közli, melyben már leíratik az idôt álló verdikt: A Sorstalanság az utóbbi évek magyar prózájának azért egyik fontos mûve, mert Kertész Imre évtizedeken át meg tudta ôrizni regénye utolsó pillanatának tisztánlátását az elôítéletekkel, áltatásokkal, sablonokkal szemben. Mit sem von le a cikk értékébôl, hogy írója (csakúgy, mint Szász Imre, a recenzió megírásának idején a regényt megjelentetô könyvkiadó: a Szépirodalmi belsô munkatársa). Júliusban már az irodalmi lapok közül elsôként reagál az ÉS is: a 28. számban Sinka Erzsébet álmélkodik azon: Hogyan léphet ki valaki harminc évig magában hordozott témájával így, kész íróként az ismeretlenségbôl? A szerzô már azt is észreveszi, hogy ezt a könyvet csak Kertész Imre írhatta meg, noha a témának tekintélyes számú feldolgozása van már irodalmunkban. Az egyéniség, eredetiség és igazság jelenlétét érezzük írja befejezésül Sinka Erzsébet. A Kritika hasábjain is ekkor jelenik meg méltatás a mûrôl: Lenkei Júlia azt emeli ki a tartalom részletes ismertetését követôen, hogy a téma viszonylagos elvontsága nem okoz elvontságot az ábrázolásban. Fontos észrevétel Kertész írói attitûdjének egyik lényegi vonása. Ô is említ az elsô rész stílusát illetôen némi nehézkességet, iskolás jellegû fogalmazást, de abban egyetért a többi kritikussal, hogy Kertész Imrét magas fokú gondolati és mûvészi tudatosság jellemzi, és ebben bízva várja a folytatást. Augusztus 23-án következik a Népszava: Czére Béla egy felejthetô másik regénnyel összevonva ír a Sorstalanságról, amely mítoszrombolásnak, a sorsmítosz szétrombolásának is tekinthetô, és egyáltalán nem szokványos lágerregény. A kritikus azonban egy súlyos kifogást is megfogalmaz: a sorssal szembeszálló aktív tett lehetôségeit az író nem mutatja meg. Hm. Mintha ez az igény még a szocreál esztétikájából maradt volna vissza... Ennek a hónapnak a recepció-termése roppant gazdag: a miskolci irodalmi folyóirat, a Napjaink hasábjain (két másik mûvel együtt) Reményi József Tamás ír róla, mint olyan alkotásról, amely egy látványos abszurd helyzetet fordít le a hétköznapok nyelvére. Reményi veszi észre, hogy Kertész nem vagdalkozik borzalmakkal, a benne szereplô emberek rajza pontos, (a pontos, úgy látszik, kulcsszó), s mindezért a regény kétszeresen hiteles. Végül 1975 novemberi számában közöl pár sort a Könyvvilág címû szakmai lap is (Csontos Sándor tollából) Elsô kötetesekrôl és elôdeikrôl címmel a Kertészmûrôl, melyrôl rögtön bevezetôben megemlíti: jó visszhangjáról is tudhatunk. Ennél több lényegeset nem is igen mond, de ezzel is hozzájárul a bevezetônkben említett legendák egyikéhez. Hogy mégis miért érezhették úgy a Sorstalanságot nagy mûként elkönyvelô pályatársak, kritikusok, (de A kudarc c. regényének tanúsága szerint maga az író is), hogy a Sorstalanság lényegében visszhangtalan maradt, annak magyarázata voltaképpen egyszerû: a három legrangosabb irodalmi folyóirat, ahol a kánongyártás folyamata tulajdonképpen végbement: az Új Írás, a Kortárs, de még a Mozgó Világ sem látta érdemesnek ezt a regényt arra, hogy 1975-ben, vagy ban, vagy 1977-ben egyetlen szóban is megemlékezzék róla. A trend alighanem Spiró György 1983-as cikkével fordult meg, aki újraolvasta a Sorstalanságot s errôl a megrázó élményérôl nagy feltûnést keltett opuszban számolt be az ÉS hasábjain. A Magyar Hírlap 1985 novemberében közölte Timár György Egy vita s két hiányzó név címû polemikus cikkét, mely végre feltette a kérdést (igaz, Kertész mellett Ördögh Szilveszterre is vonatkoztatva): miért nem kap végre helyet az irodalmi dísztribünön? Timár az, aki ma tudjuk csak, a Nobel-díj fényében, mennyire látnokian Spiróval egyetértésben kimondja: Kertész Imre regényének jelentôsége túlnô a honi irodalom keretein. Timár még azt is hozzáteszi, hogy ez a könyv a világon elsôként mutatja be a koncentrációs tábort nem pusztán századunk botrányaként, hanem a lélek oldaláról. Cikkének elejtett megjegyzésébôl egyébként azt is megtudjuk, hogy a regény idôközben második, ún. zsebkönyv-kiadásban is megjelent. A Sorstalanság újraolvasásának, vagy inkább újraméltatásának valóságos divatja támadt ez idô tájt. Másodszor is írt róla például a Népszabadság: október 21-én Marton Gábor ismét immár távlatból ítélve leszögezi, hogy Kertész Imre regénye az elmúlt tizenöt esztendô egyik legjelentôsebb magyar prózai alkotása. Egyértelmûvé teszi, hogy Kertész Imre regénye elnémít minden okoskodó hasonlatot. Leveti magáról a szokványos jelzôket és meghatározásokat. Puritán, gondolatilag nagyon tiszta mû. Eszközei teljesek. Aki a könyvet kellô érzékenységgel olvassa, értôbbé válik. A Magyar Nemzetben egy évvel késôbb, május 5-én Várkonyi Benedek ír róla rövid, de problémaérzékeny recenziót, melyben úgy látja, Kertész könyve valósággal sugallja az emlékezést a felejthetetlenre, a megbocsátást a megbocsáthatatlanra. Amenynyire igaz az elsô állítása, oly nyilvánvaló félreértés a második. Mégis fontos állomása a Sorstalanság recepciójának ez a cikk, mert ha közvetett utalással is, de (a rendszerváltás elôtt elsôként) nevezi remekmûnek, s még annak a sejtésnek is hangot ad, hogy azon mûvek közé tartozik, melyek a világ irodalmában is megállják a helyüket. Kevés jövendölés vált be annyira, mint éppen ez. Nádra Valéria 10

11 AZ ELSÔ MAGYAR IRODALMI NOBEL-DÍJAS: KERTÉSZ IMRE Sorstalanság Kertész Imrével beszélget Görgey Gábor (1996) G. G.: Olvastam a németországi sajtóban, hogy Sorstalanság címû regényednek egészen kivételes sikere volt, a Spiegelben, amit rendszeresen olvasok, hosszú kolumnák szóltak rólad, a regényedrôl: interjú, kritika, beszámoló a felolvasókörutadról. Szóval valami egészen kivételes diadalútnak látszott ez, és mérhetetlenül bosszantott, hogy arról panaszkodunk, a magyar irodalom egy nyelvi szigeten él, nem tudunk áttörni a nagyvilágba, de ha történik valami, olyasmi például, mint ami most veled, akkor a magyarországi visszhang sehol. Egy picike kis visszhang volt, ha jól emlékszem, az Élet és Irodalomban... K. I.: Nádas Péter barátom lefordította, ugyanolyan indulatból, szolidaritásból... G. G.: Igen, szolidaritásból. Tulajdonképpen átvette kivonatosan a Spiegelnek az anyagát, de ezen kívül semmi. Szóval úgy gondoltam, próbáljunk egy kis publicitást adni annak, ami megérdemli. Részletek a Gályanaplóból Egy éve kezdtem a regényíráshoz. Mindent el kell dobni. Sétáltam a parkban, porhanyó avaron. Beljebb a fû még zöld volt, rajta rôt meg sárga falevelek, a többi is úgy lógott már a környezô tölgyeken, mint megannyi csüggedt kéz. Éreztem: ha türelmes leszek magamhoz, a csoda be fog következni [...] Egy sorstalanság regénye mint esetleges cím, de alcímnek feltétlenül [...] Négy éve dolgozom a regényen nem inkább önmagamon? Képes leszek-e a kellô módon felidézni a koncentrációs tábort? Lehetséges-e, hogy sajátságos életvitelemnek, önkéntes bebörtönzöttségemnek talán ez a mélyebb értelme? És lehetséges-e, hogy a regény befejeztével történik meg az én külön, saját felszabadulásom? [...] április. Megjelent a Sorstalanság. Ôszintén magamba néztem: szabad vagyok és üres. Semmit sem kívánok, semmit sem érzek. Legfeljebb az eljárás szégyenét valamelyest. A trombiták elnémultak. Gyôztünk! sóhajtott a hadvezér, és meghalt. G. G.: Ez a regényed... K. I.:...ez éve van tulajdonképpen jelen a magyar irodalomban ban készült el, és 75-ben jelent meg. A németországi siker... hadd mondjam meg, hogy ezt a szót én nem kedvelem, szóval, mondjuk, nagy feltûnést keltett, nagyon belevágott adott pillanatban a német szellemi élet elevenébe. Az egész német szellemi életet felkavarta mostanában a holocaustnak nevezett jelenség, ami különösen régen foglalkoztatja ôket, és idônként hullámokban különös feltûnést kelt egy-egy könyv, és olyankor felkavarodnak a szenvedélyek, de most már nem is elsôsorban a szenvedélyek, hanem a saját történelmükkel való szembesülés. G. G.: A mai, tehát a fiatalabb generációt nyomasztja még ez az Auschwitz-emlék, ez a lelkiismeret-furdalás, vagy pedig már kezdik elfelejteni és történelemnek tekinteni és érezni? K. I.: Nos hát, az én könyveim kifejezetten ezzel foglalkoznak. Énnekem mindig egy csomó fiatal közönségem van, valahányszor felolvasok vagy elôadást tartok, és egyáltalában nem úgy tûnik, hogy el akarnák felejteni. Persze ezt csak azokról tudom, akik ott vannak a teremben. G. G.: Igen, igen. De a siker önmagában véve is egy jelzés. K. I.: Április végén jelent meg, és mostanáig négy kiadásban fogyott el, tehát sikernek valóban siker a szó kiadói vagy financiális vagy nem tudom milyen értelmében, de ennek a sikernek a minôsége olyan, hogy aki ezt a könyvet, vagy egyáltalán a dolgaimat elolvassa, annak egy bukással kell szembesülnie, mégpedig azzal a traumával, amit ez az egész auschwitzi fogalomkör jelent. G. G.: Gondolom, te sem értesz egyet azzal a híres Adorno-féle megállapítással, hogy Auschwitz után nem lehet írni, ô azt mondta, azt hiszem, hogy verset írni, de egyáltalában írni. Én nagyon nem értek vele egyet. Sôt, sokkal többet kell írni, errôl is kell írni, így tudunk megszabadulni tôle, vagy így tudjuk feldolgozni és tisztázni. Magyarázatot találni ugyan nem lehet rá, de valamilyen módon minél többet beszélünk róla, azt hiszem, annál jobban, hogy úgy mondjam: elnyugszik a téma, vagy behegednek a sebek. K. I.: Lehet. G. G.: A te regényed is, azt hiszem, egy fontos momentum. K. I.: Én azt hiszem, hogy ez az egész egy más szintre tevôdött át, tekintettel arra, hogy most már a harmadik generáció születik azóta, és úgy látszik, hogy a generációkban folytatódik ez a trauma, tehát továbbra is jelen van. Most egy kulturális szintre helyezôdött át, tehát mondjuk: Auschwitz, az ma a mûveltségünk része kell hogy legyen Az igény, hogy tanúskodni kell, mégis egyre növekvôben bennem, mintha az utolsó lennék, aki még él és szólni tud, s szavammal mintegy azokhoz fordulok, akik túlélik a vízözönt, a kénesôt vagy a jégkorszakot bibliai idôk, nagy, súlyos kataklizmák, az elnémulás ideje [...] A gyilkosság rendszerré szervezett világában a félelem nem érvényes többé. Auschwitz után bizonyos régebbi magatartástörvények nem érvényesek többé. Elvetni és megvetni a panaszt mint a tiltakozás egyetlen legitim formáját. A Sorstalanság büszke mû, és ezt sosem fogják megbocsátani neki (se nekem) [...] Hogy hallom ezzel a témával elkéstem. Már nem idôszerû. Hogy ezt a témát korábban kellett volna, legalább tíz évvel ezelôtt stb. Én viszont mostanában ismét rádöbbentem, hogy semmi se érdekel igazán, csakis az Auschwitz-mítosz. Ha új regényen gondolkodom, megint csak Auschwitzon gondolkodom, bármin gondolkodom, mindig Auschwitzon gondolkodom. G. G.: Bármin gondolkodom, mindig Auschwitzon gondolkodom... Auschwitz szellemének médiuma vagyok, Auschwitz beszél belôlem. Auschwitz, és ami hozzátartozik, az európai ember legnagyobb traumája a kereszt óta. A mondat vége valami nagyon fontos dolgot mond ki. És nem egy konfrontációt kezd elölrôl erôsíteni, hanem épp ellenkezôleg: hogy Auschwitzot és a kereszt traumáját és drámáját egymás mellé rakod, ez, azt hiszem, nagyon fontos és döntô gondolat, nekem ez nagyon tetszett. K. I.: A társadalom erkölcsi érzéke csak úgy tud mûködni, hogyha elôtte áldozatokat produkál, tehát voltaképpen gyilkolni kell, a gyilkosságot utána megbánják, magukba szállnak, és az egész fölemelkedik egy ilyen kulturális színvonalra... G. G.: Hát igen, ez a Káin Ábel drámával kezdôdött... K. I.: Igen, igen. G. G.: Nagyon jól meg van fogalmazva a Bibliában... K. I.: Évezredek óta...végeredményben ez is olyan, a kereszt... Ugye, együtt ordították, hogy Barabást, és rossz a választás... G. G.: Rossz választás, ami végigkíséri a történelmet. Sorstalanság a regénynek a címe. A Gályanaplódból is kiderül, de sok egyébbôl is, hogy ezzel a címmel többet akarsz, mint hogy valaminek jó címe legyen, filozófiád van errôl. K. I.: Egy állapotot szeretnék vele jelölni, azt az állapotot, amiben kiváltképpen a magyar zsidóság élt... ahogy fogadta az 1944-es eseményeket. Ezeknek az embereknek a java része nem is volt zsidó hitû, sôt, rengeteg katolikus, református, evangélikus ember volt közöttük, második generáció- 11

12 AZ ELSÔ MAGYAR IRODALMI NOBEL-DÍJAS: KERTÉSZ IMRE beliek, akik nem is zsidó hagyományban éltek. Nem is tudták, hogy ôk zsidók, csak a nürnbergi faji törvények alapján figyelmeztették erre ôket. Tehát egy olyan állapotot akarok jelölni, amikor az ember teljesen ki van vetve a saját meghatározásaiból, és ezek a meghatározások nem a saját jellemébôl, nem a saját felfogásából erednek, sôt, azokhoz semmi közük sincs. Minden kívülrôl érkezik, tehát kívülrôl bélyegzik ôket zsidóknak, nem kérdezve, hogy mit vállalnak ebbôl, kívülrôl érkezik a sors, amelybe ôket belevetik, és ami a leglényegesebb, miután ez a totalitárius masinéria, amelyben még van némi logika, lezárul, utána a konfrontáció pillanatában derül ki, hogy az, amit átéltek, az voltaképpen nem is használható. A felfedezés pillanatában semmit sem ér az a logika, amelyet passzívan elfogadtak ahhoz, hogy megéljék a sorsukat, vagyis kénytelenek voltak elfogadni ahhoz, hogy túléljenek. G. G.: Igen...igen. K. I.: Megváltozott a világ. Ez az egész, ami tulajdonképpen az életük volt, és amibe rokonaik, hozzátartozóik, szüleik, gyermekeik belepusztultak, az nem más, mint egy szörnyû anekdota, többet nem lehet folytatni. Ez egy olyan masinéria, amibe az ember belekeveredik, amibe az embert bevonják, és részese lesz a dolognak a szabadság ott kezdôdik, amikor ezt a részességet az ember felismeri, de nemcsak felismeri, hanem elismeri. Nos ez az, ami a német közönségre erôsen hatott, mert ott általában tanárosan oktató, ideologikus szövegekhez vannak szokva, ahol ôket kioktatják, hogy milyen gyilkosok voltak, milyen gonoszak voltak... Ebbôl túl sokat nem tudnak meg valójában. Ötven évvel az események után egy másik, sôt egy harmadik generáció már másra kíváncsi. Arra kíváncsi, hogyan lehet mint ahogy te mondtad hogyan lehet ezt feloldani, és kulturálisan befogadni. Egyáltalán befogadni. Nem eltaszítani, hanem befogadni, hogyan lehet egy olyan nyelvet találni egyáltalán, amin errôl beszélni lehet, anélkül, hogy az ember vádaskodna. Azért tartott nálam is ilyen sokáig ennek a könyvnek a megírása, mert a nyelvet kellett megtalálni, amelyen ez a tapasztalat átadható, úgy, hogy egyrészt az olvasó egy jó regényt olvasson. G. G.: Nagyon jól megtaláltad egyébként ezt a nyelvet. Rengeteg jelzôt lehetne rá találni, egyébként nagyon sok kritika is beszél errôl, nem tudom másképp mondani: tehát ez a tartózkodó próza, amit írsz miközben tragédiák sorát ábrázolod azt hiszem, ez egy fantasztikusan jó egyensúly, mert nem lehet egy olyan hevülettel írni errôl, semmiféle ilyen témáról, hogy megpróbálom ugyanoda felcsavarni a nyelvet, mint amirôl beszélek. Nagyon sok irónia is van benne, én nagyon nagy merészségnek látom ezt, éppen azért, mert olyan emberekrôl írsz, akik egy tragédia elôtt állnak, vagy már benne vannak nyakig a tragédiában. Bocsáss meg, hogy magamat is belevonom most ebbe, de én is nagyon jól ismerem ezt az írói szituációt. Énnekem nem Auschwitz az alapélményem, hanem a rákosizmus, kitelepítés stb., nálam ez körülbelül ugyanazt a helyet foglalja el az életemben, nemcsak tragikus módon, hanem egyúttal katartikus módon is, mint nálad a te Auschwitz-élményed. Mikor elkezdtem a regényciklusomat írni, akkor ugyanez volt a gondom, hogyan tudom azt megoldani, hogy ne istenítsek most azért senkit, mert egy tragikus sorsú osztályról vagy emberekrôl írok, hogyan oldjam azt meg, hogy teljes embereket ábrázoljak, árnyoldalaikkal, hibáikkal, mindennel együtt, és mégse legyen blaszfémia. K. I.: Borzasztó érdekes, hogy a nyelv, amit itt kialakítottam, annyira kényes volt és annyira kritikus, hogy rögtön kivetette magából az idegen, a nyelvidegen elemeket, tehát ez annyira eltávolított, annyira nem az én nyelvem... G. G.: Ezen a nyelven nem lehet hazudni. K. I.: Voltaképpen egy olyan ember beszél ebben a könyvben, akinek nincsen semmi tulajdona, annyira ki van rekesztve, a nyelvbôl is ki van rekesztve. Rettenetes erôk nyomására szólal meg, csak úgy tud megszólalni, ugyanis nincs mesélôkedve ennek a fiúnak, hanem olyan iszonyatos nyomás nehezedik rá, hogy úgyszólván kínjában kezd el beszélni. Voltaképpen semmi sem a tulajdona, van egypár fogalma, amiket megtanult az iskolában, amiket hall, olvasott könyvekben, ilyen erkölcsi fogalmak, jó-rossz stb. Látszik, hogy ezek egyáltalán nem stimmelnek, de csak ezekkel a fogalmakkal tud dolgozni, csak ezeket a fogalmakat tudja használni, és innen származik, hogy ilyen elrajzolt helyzetben van a valósághoz viszonyítva, szóval máshol van. Részlet a Sorstalanságból Még otthon olvastam, hogy idôvel, no meg kellô erôfeszítés árán, a rabélethez is hozzászokhat az ember. S ez így is lehet valószínûleg, semmi kételyem, mondjuk otthon például, egy szabályos, tisztességes, amolyan civil börtönben, vagy miképpen is momdjam. Csakhogy egy koncentrációs táborban erre, az én tapasztalatom szerint, bizony nemigen kínálkozik mód. S bátran állíthatom, hogy - nálam legalábbis sosem az igyekvés, sosem a jó szándék hiányában: az a baj, hogy nem adnak hozzá elegendô idôt, egyszerûen. A menekvésnek háromféle útjárólmódjáról tudok mert láttam, hallottam vagy tapasztaltam - egy koncentrációs táborban. Magam az elsôvel s tán, megengedem, a legszerényebbel éltem de hát van egy területe a természetünknek, amely amiképpen tanultam is csakugyan, az ember mindenkori s eltulajdoníthatatlan birtoka. Igaz tény: képzeletünk még a rabságban is szabad marad. Meg tudtam valósítani pédául, hogy mialatt kezem lapáttal vagy csákánnyal foglalatoskodott takarékosan, beosztással, mindig épp csak a legszükségesebb mozdulatokra szorítkozva, én magam egyszerûen nem voltam jelen. Azért a képzelet sem egészen, vagy legalábbis csupán korlátokkal határtalan, úgy tapasztaltam. Hisz ugyanily fáradsággal lehettem volna bárhol elvégre, Calcuttában, Floridában, a világ legszebb helyein akár. Viszont mégis, ez nem volt eléggé komoly, nem hihettem - hogy úgy mondjam el, s ilyenképp azután legtöbbnyire csak otthon találtam magam. Igaz, szó se róla, ezzel se voltam kevésbé vakmerô, mint lettem volna, mondjuk, Calcuttával, csakhogy itt már találtam valamit, bizonyos szerénységet, s mondhatnám, egyfajta munkát, ami kiegyenlítette, s ezzel mintegy hitelesítette is azon nyomban a fáradozást. Hamar ráeszméltem például: nem éltem helyesen, nem jól használtam fel otthoni napjaimat, sok, túlontúl is sok a megbánnivalóm. Így emlékeznem kellett akadtak ételek, melyek közt válogattam, turkáltam bennük, majd félretoltam, egész egyszerûen, mert nem szerettem, s e percben ezt érthetetlen és helyrehozhatatlan mulasztásnak találtam. Vagy ott volt az oktalan huzavona apám meg anyám közt, a személyem miatt. Ha majd hazamegyek, gondoltam, így, ezzel az egyszerû, ezzel a magától értetôdô szóhasználattal, meg csak meg sem állva közben, mint akit semmi más, csupán ezt a mindennél természetesebb tényt követô kérdések érdekelhetnek csupán: ha majd hazamegyek tehát, ennek mindenesetre végét vetem, békének kell lennie így döntöttem... De legkedvesebb idôtöltésemül egy teljes, egy hiánytalan otthoni napot képzeltem mindig, mindannyiszor el, reggeltôl egészen estig lehetôleg, s egyre, továbbra is csak a szerénységnél maradva. Végre is egy erôbe telt volna valamely különleges, valamely tökéletes napot is elképzelnem akár - de hát én rendesen csak egy rossz napot képzeltem el, korai fölkeléssel, iskolával, szorongással, rossz ebéddel, s mindazt a sok lehetôséget, amit akkor mulasztottam, elvétettem, sôt észre se vettem, elmondhatom, itt a koncentrációs táborban most a lehetô legnagyobb tökéllyel 12

13 AZ ELSÔ MAGYAR IRODALMI NOBEL-DÍJAS: KERTÉSZ IMRE mint helyrehoztam. Hallottam már, s most tanúsíthattam is: valóban, képzeletünk szárnyalásának nem szabhatnak határt a szûk börtönfalak. Az volt a hiba csak: ha eközben oly messzire vitt, hogy még a kezemet is feledtette, igen hamaros s a legnyomósabb, leghatározottabb érvvel találhtatott ismét jogába lépni a végtére azért mégis igencsak itt levô jelen valóság. G. G.: Hogy fest ez a németben? Jól sikerült a fordítás? Gondolom, hogy jól sikerülhetett,mert különben nem jutott volna ilyen... K. I.: Volt egy másik fordítás, 1990-ben jelent meg, pontosan a berlini fal összeomlásakor, egy keletnémet fordító munkája. Nagyon rendes fiú volt, de egy szót nem értett a könyvbôl. Az volt a szerencsém, hogy a berlini fal összeomlása, a német egyesítés annyira elfoglalta az embereket, hogy a kutyának föl nem tûnt ez a könyv. Szóval hál istennek a könyvet bezúzták, nem lehetett kapni, amikor már tudtam, hogy ez nagyon rossz fordítás. És akkor már a Rowohlt ezt a könyvet is ki akarta adni, és kötöttük az ebet a karóhoz, hogy újra kell fordítani. Aki elolvasta a két fordítást, az azt mondja, hogy az új változat, amit Christine Virágh fordított, az egy más könyv. A régiben nem volt irónia, tele volt pátosszal, kivesézte az én gonosz megjegyzéseimet. Ezzel a könyvvel mindig az volt baj, ez volt az amerikai kiadással is sajnos, hogy humanizálják, tudod, a fordító nem bírja megállni... G. G.: Biztos nem úgy gondolta a szerzô... K. I.: Biztos nem úgy gondolta, szerinte, és akkor segít a szerzônek, amitôl a mû optimistább, meg... meg humanistább lesz. G. G.: Nagy rumli volt, amin te keresztülmentél, pozitív értelemben persze, szóval ezt kiállni és végigcsinálni nem lehetett könnyû dolog. K. I.: Nem, nem, olvasókörutak voltak, elôadások stb. Ezt ismerjük. És hát nemcsak németül van meg ez a könyv, hanem más nyelveken is, ez a könyvem is, más könyvem is. G. G.: Min dolgozol most? Mik a terveid? Hogy élsz? K. I.: Dolgozom dolgoznék. Egy könyvet írok, ami fura mód úgy jött össze, hogy soká dolgoztam egy színdarabon... G. G.: Nocsak. K. I.: Igen... Borzasztóan izgatott a dolog, csakhogy... szóval... elakadtam vele, az az igazság, hogy elszúrtam. Mindenkivel megesik, velem ilyen gyakran, ezt tehát pillanatnyilag felfüggesztettem, és egy könyvön dolgozom, amely... G. G.: Mit rejt ez a titokzatos szó, hogy könyv, mert nem jelzed, nem mondod, hogy regény, vagy esszé vagy... K. I.: Nem mondom, hogy regény, azt sem mondom, hogy esszé, noha regény is meg s esszé is: ez tulajdonképpen reflexiók sorozata 1991-tôl. Ott fejezôdik be a Gályanapló... G. G.: Azt akartam kérdezni, olyasmi, mint a Gályanapló? K. I.: Nem olyasmi. G. G.: Hanem? K. I.: A Gályanapló elsôsorban teoretikus, és elsôsorban egy gondolkodási processzust mutat be. Ennek a könyvnek van egy erôsen személyes és tragikus története is, ha úgy tetszik, azonkívül pedig a reflexiók nem olyan elvi szintûek, mint a Gályanaplóban, hanem frissebbek, elevenebbek, az egészben van valami különbség a Gályanaplóhoz viszonyítva. Úgy szoktam hívni ezt a különbséget, hogy öregkori stílus. G. G.: Konvencionálisan fejezem be a beszélgetésünket: jó munkát kívánok. K. I.: Én is: köszönöm szépen. A Magyar Televízióban 1996-ban készült és sugárzott beszélgetés szövege. (A Magyar Televízió engedélyével.) Kertész Imre kiadója Kertész Imre magyarországi kiadója a Magvetô. Az író beavatott a kulisszatitkokba, melyek szerint egyáltalán nem mindegy, kik gondozzák a munkáit, hiszen angol nyelvterületen az Artisjus közvetítésével a most Nobel-díjassá lett szerzô olyan kis kiadóval kötött szerzôdést, amely egy esztendô alatt mindössze három példány Kertész-könyvet adott el s ezért hatvannégy cent honoráriumot utalt át. Nem is csoda, ha nem fogynak a kötetek, tudniillik az angol Kaddis a meg nem született gyermekért köszönô viszonyban sincs az eredetivel, a Sorstalanság mondatait pedig kivétel nélkül lekerekítette, iróniájától megfosztotta a tolmácsolással megbízott kolléga, sôt, az angoloknál piacra került változat valamely rejtélyes okból több fejezetet tartalmaz, mint a magyar könyv. A szerzô egyelôre tehetetlen a szövegével önkényesen bánó kiadóval szemben; új angol fordítás elkészíttetésében csak reménykednie lehet. Morcsányi Gézától, a Magvetô Könyvkiadó igazgatójától afelôl érdeklôdtünk, miként történhetett, hogy a külföldi jogok nem Magyarországon vannak, hiszen például német nyelvterületen óriási forgalmat mondhatnak a magukénak a Kertész-könyvek. Némelyik százezernél is több példányban kelt el. Megtudtuk, hogy azok a magyar írók, akik a könyvkiadás privatizálása elôtt középkorúak voltak, többnyire maguk kötötték meg ezeket az egyezségeket. De a Magvetô, amelyik többek mellett például Bodor Ádám vagy Szilágyi István könyveinek is kizárólagos gondozója, a fiatalabb szerzôket már külföldön is képviseli. Számítottak-e a Nobel-díjra, tudakoltam. Titkon remélték. Nagy példányszámokkal felkészülni az álmodott elismerésre azonban költséges vállalkozás lett volna. Kertész Imre életmûsorozatának minden darabjából akadt a raktáron annyi, amenynyi a szokásos olvasói érdeklôdés kiszolgálására bôven elegendô. Egyedül a Sorstalanság volt kifogyófélben. A magyar irodalmi Nobel-díjas iránti kíváncsiság nôttön nô. A napokban azonban sikerült gyorsan papírt szerezni, s az utánnyomott kötetek nemsokára kaphatók lesznek a boltokban. Kolosi Tamás, a Líra és Lant vezérigazgatója csak dicsérni tudja a Magvetôt az átvételekor a megszûnés és a csôd szélén álló kiadó szép sikereiért. Természetesen elhatárolja magukat attól a még pártállami kulturális irányítás idején hozott döntéstôl, amelynek következtében a Sorstalanságot elsô felajánlásakor a Magvetô korabeli igazgatója, Kardos György mint antiszemita könyvet visszautasította. Kolosi Tamás remekmûnek tartja ezt a legmegrázóbb magyar holocaust-regényt, neki mégis A kudarc a kedvence Kertész Imre mûvei közül. Ebben kafkai szituációkban harcol valaki azért, hogy írjon, holott képtelen rá, mégis alkotnia kell, mert ez az egyetlen dolog, amihez ért. Szó van ebben az abszurd világban egy tíz évig írt könyvrôl természetesen a Nobel-díjas Sorstalanságról, amely utána hosszú ideig nem jelenhet meg (m. zs.) 13

14 Az ifjú Lin-csi vándorévei 9. Közreadja: Sári László 18. Az ifjú Lin-csi aznap egész éjjel a füvek tengerének hullámain ringatózott. A völgy lassan megtelt holdfénnyel, a magasból Lin-csi hajója olykor hánykolódni látszott. De nem a hullámok játszottak vele, csak az elme és a lélek labirintusaiban forgolódott. Nehéz ám ott az eligazodás. Megadják majd neki az évek erejéhez a jó irányt, most még az ifjú szenvedélyek fényében mindent elmosódva lát vetette rá bizakodó pillantását odaföntrôl a Hold. Lin-csi hajója most valóban könnyedén siklott a pázsit hullámtengerén. Az ember általában nem tudja, mire való. Ezért keresi folyvást a célját, ezért igyekszik mindig valahová. Ezért akar átváltozni mássá, szebbé, jobbá, okosabbá, hatalmasabbá. Ha céljai tiszták, szándéka jó, akkor sem ismer határt. Ha vágyait betölti, máris új terveket szô, nélkülözhetetlennek érzi magát. Ha elbukik, azt hiszi, fölöslegessé vált. Középsô utat magának ritkán talál tûnôdött az ember törekvésein Lin-csi, a füvek birodalmában kormányozgatva hajóját. Lám, a fûszál még ki sem dugja fejét a porból, már tudja és teszi a dolgát. Pontosan járja végig élete útját, nem tér le, nem téved el. Se többet, se kevesebbet nem kíván, mint amenynyi a fûszálnak jár. Tudja, mire való, tudja, hogy létezése mi célt szolgál. Se nélkülözhetetlennek, se fölöslegesnek nem érzi magát. Az Ég alatti világban csak az ember nem ismeri a füvek okosságát állapította meg keserûen Lin-csi, s szégyenkezve lesütötte a szemét. Pirult az ember balgaságán. Mennyi fáradságtól, mennyi csalódástól, tragédiától kímélné meg magát az ember, ha ô is felismerné a szabályt: csak látszunk szabadnak. A rend egymáshoz köti mind a létezôt, s rájuk kényszeríti parancsát. Ha mozdul az egyik, mozdul vele mind a tízezerszer milliárd. Nincs emberfia, aki ebbôl képes lenne kivonni magát. Aki nélkülözhetetlenné, vagy fölöslegessé tehetné magát. Nem vagyok nélkülözhetetlen, mert nélkülem is múlik az idô. Nem vagyok nélkülözhetetlen, mert a múló idôben, a lét mûhelyében nélkülem is létrejön minden változás. Nem vagyok fölösleges, mert akart és megalkotott az Ég és a Föld, nem vagyok fölösleges, mert vagyok! olvasta ki magának a fûszálak példájából Lin-csi a tanítást. A tanítás szelleme beragyogta és otthonossá tette számára a tengert. Nem aggódott a zátonyok és az örvények között. Nem szorította a kormányt, nem fürkészte erôsen az irányt. A füvek hullámaira bízta hajóját. 19. Az ifjú Lin-csi másnap bevonult hálótermébe, a fûzfa lombja alá. A terem kupoláján a Nap olyan vakítóan fénylett, ahogy a világ legfényesebb gyémántja sem. A szélben villámgyorsan forgolódó levelek a ragyogást befelé fordították, Lin-csi testét vékony fénynyalábok ezrei csiklandozták. Az éjszakai hajózás fölemésztette minden erejét, kimerítette testét, lelkét. Egy ideig figyelmesen követte a fények mozgását, aztán hirtelen erôs ájulás zuhant rá. Nem álom, nem tudta elhagyni a testét. Elméje ott folytatta a munkát, ahol éji kalandja a földi színpadon véget ért. A fölöslegesrôl és a szükségesrôl tûnôdött tovább. A föld tágas. Bejárni minden táját az ember örökös kóborlással se tudná. Ahhoz, hogy megálljon rajta, egy talpalatnyi hely is elég, a többi fölöslegesnek látszik tehát. De ha mint fölöslegest, a többit elveszítené, akkor ott állna egy helyben örökké, s a lába körül mindenfelé végtelen mélység tátongana. Ha egyetlen lépést is tenne, az alsó világba hullana alá. A fölösleges is szükséges tehát töprengett Lin-csi minden létezô egymáshoz való viszonyán. Szerette ezt az állapotot: fáradt volt bár, de elméje olajozott, az alvás és az ébrenlét határán. Az a talpalatnyi föld, amelyen az ember áll, akkor hasznos, ha sok haszontalan veszi körül. Ha semmi fölösleges nincs körülötte, az a kicsi is haszontalanná válik. Ilyen szoros rendben él egymással az Ég alatt minden létezô, érzô és nem érzô egyaránt. Ebben a szoros rendben kell az embernek megtalálnia magát és minden társát, ebben kell szemlélniük és tûrniük egymást állapította meg a patakmeder homokszemei és kavicsai, a parti fûszál és a füvek bogarai, az erdô állatai és az ég madarai, és minden emberi társuk közös életének legfontosabb szabályát Lin-csi, s felnyitotta a szemét. Alvóterme kupoláján mozdulatlanul álltak a fények. A szél meg se libbentette a fényes leveleket. A behulló nyalábok már nem csiklandozták Lin-csi testét. Nyugtatták, csillapították lázát. Finom, szelíd fény és csend sugárzott a lomb alatt. 20. Az ifjú Lin-csi egy nap széles, lapos, napsütötte völgyre talált. Nem pompázott benne fûszál, bokor, virág, de szép volt, mint minden gondos emberi alkotás. Simított, egyengetett, sarkosra szabott formákból állt, akár a márványlapok paloták udvarán. A világ magához köti mind a szolga embert, ki munkájával a földet egészen betakarja gondolta Lin-csi, végigtekintve a kockásra rajzolt síkságon. A völgyben rizs termett, a földet egyetlen paraszt öntözte vödörbôl. Lin-csinek eszébe jutott Konfuciusz mester egykori józan lelkû tanítványa, aki kioktatott egy földmûvest. Van már olyan találmány, amellyel napkeltétôl napnyugtáig akár száz csatornát is megtölthetnél vízzel. Csekély fáradsággal sokra megy vele az ember! Miért mered a kútból és hurcolod a csatornába te magad a vizet? Nem akarod inkább azt használni? kérdezte tôle. Na és mi volna az? fordult felé a paraszt. Egy afféle emelô, fából magyarázta a konfuciánus. Hátul nehéz, elöl meg könnyû. Ezzel gyorsan lehet vizet meríteni és annyit, hogy csak úgy ömlik. Úgy hívják, hogy kútgém. Vályúkat kell köré építeni, azokból aztán magától fut a víz mindenfelé a csatornákba. Nem mintha nem ismerném az ilyen leleményeket. Csak szégyellném használni ôket felelt neki váratlanul és határozottan a paraszt. Én magam csak földmûvelô vagyok, de munkára alkalmasabb, mint a ti bölcseitek bármiféle találmánya. Jobban dolgozom, mint akármilyen agyafúrt szerkezet magyarázott most ô a konfuciánusnak. Ha ennek ellenére alkalmaznám a találmányaitokat, vagy meg kellene elégednem a tökéletlen munkával, vagy örökké ki kellene javítanom azt. Ha nagy fáradsággal megépíteném a tökéletlen szerkezetet, aztán nagy fáradsággal minduntalan az ô tökéletlen munkáját javítgatnám, egész életemet az ô szolgálatába állítanám. Én a tökéletes, örökké csak ôt, a tökéletlent szolgálnám. Hová vezetne ez? Hová lenne akkor a világ?! szegezte neki a kérdést. Aztán hosszan, figyelmesen nézte az arcát. Az erényes és gyakorlatias konfuciánus zavarában lehorgasztotta a fejét. Elôször egyik lábáról a másikra állt, majd szótlanul elsétált. Az Úton járók, a tao követôi, akik máig nemigen szívelik Konfuciusz mester tanítását, azt mesélik, hogy a tanítvány egészen Lu fejedelemségig meg se állt. Hegyen-völgyön vándorolt hosszú heteken át, míg mestere házához érkezett. Ott sírva panaszolta neki. Mester! Találkoztam egy tökéletes emberrel. Én eddig úgy tudtam, hogy csak bölcsek vannak és balgák. Mit gondoljak most? Mit ér az Erény, a Szabály, a Tudomány, ha a paraszt nélkülük is tökéletesen végzi a dolgát? Tanítványát hallgatván Konfuciusz szintén nagyon nekikeseredett. Annyira, hogy aztán már együtt sírtak tovább. Majd szégyenében és tehetetlenségében a mester hamarosan feladta tanítását. Megtért az erôfeszítés-nélküliséghez, a taohoz. Erényrôl, viselkedési szabályokról, tudományról, melyek mind az elme kockázatos leleményei, soha többé nem beszélt. A rizsét öntôzô parasztot bámulva ez a mese jutott akkor Lin-csi eszébe. Meg az, hogy bármiképp is végezze a földmûves a dolgát, minden tál rizs minden egyes szeme azóta is végtelen fáradság és gyötrôdés eredménye. Se tudomány, se eszme, nem könnyít ezen sose. De hová is jutna akkor a világ? 14

15 Mindenütt jelen Illyés Gyula centenáriumán, irodalmunk ünnepén és ezredfordulós létünk áramában a nagy életmû bôségesen kínál lehetôséget a múlt mérlegelésére és a jövô latolgatására, ám talán mégsem szentségtörés, ha az újraolvasott vagy a memoriterként élô alkotások elsôként az apró emlékeket, a személyes Illyést villantják fel. A költôt elôször egy nagy T betû alatt pillanthattam meg. Ez a jel persze és szerencsére nem a Támogat Tûr Tilt hírhedtté vált három T -jének egyike volt, hanem egy gépkocsira szerelt tábla intése az utca népe számára: vigyázat, Tanuló vezetô! Igencsak meglepett, hogy a Baross utca Kálvin téri torkolatánál Illyést láttam aggodalmas arccal egy tanintézeti autó volánjára hajolni, oktatója pedig roppant hevesen rohamozta jó tanácsokkal a már nem fiatal férfit, akit abban a minutában aligha a Puszták népe, a Bartók-vers, az esszék, a mûfordítások géniuszának tekintett. Jómagam közeli, egykori gimnáziumomba tartottam, éppen ahhoz a két tanáromhoz, akik éveken át versengve dicsérték és elemezték a Szekszárd felé tájsejtelmét, atmoszféráját, zakatoló ritmusát, emelkedett fôtémáját ( Jár szemem a terhes / kicsi nôn / s azt gondolom, itt megy / a jövôm. // Visz tovább egy népet: / eltakart / csempészáruképp hoz / egy magyart ). Tanáraim nem gyôztek visszaterelgetni tankönyveket érintô megbeszélésünkhöz: folyton azon ámuldoztam, hogy Illyés ilyen hétköznapi, kései tanulmányokra szánta magát. Eltelt jó néhány esztendô, míg május 19-én, szombati napon, egy nyüzsgô sereglet zöldfülû tagjaként személyesen is találkozhattam Illyéssel. Félnapi nagy várakozás után futott be vele a (nem maga vezette) gépkocsi, hogy máris megkezdje Lehet még nemzedék? címû elôadását, mely (Fölszólalás a Kecskemét- Lakitelken tartott fiatal írók tanácskozásán) alcímmel Naplójegyzetek sorozatának kötetébe is bekerült. Kérdô cédulákat sorjáztató panorámája nem volt épp szívderítô. ezért is zárta így: mindezt fölénnyel, humorral nézzétek! ( ) a ti elsô leckétek az, hogy emelt fô és mosoly. Sôt, kellô humor. Rögtön fölényre, jókedvre hangoló, még ha ez a humor az akasztófahumor is. Mert az sem mindegy, hogy a kivégzôosztag elé milyen lelkülettel áll ki az ember. A nemzet mûhelyébe léptek és éltesse Isten a tisztes ipart. Ezt az utolsó félmondatát, melyet maga is idézett, évtizedek óta idézi az irodalmi céh. Száz arc közül Illyés miért épp az enyémet jegyezte volna meg? S miért tartotta volna számon, hogy színikritikusként négy darabjáról, átfogóan a dramaturgiájáról is írtam? Mindenesetre egy kicsit felbátorodva mentem ugyanez év október 4-én, csütörtökön a Nemzeti Színházba, ahol a Magyar Televízió a Dániel az övéi közt kamaraszínházi bemutatója (Fôvárosi Mûvelôdési Ház, október 19.) kapcsán forgatott beszélgetést a szerzôvel.) A látnivalóan kissé feszült Illyés még így is megkapó kedvessége oldotta riporteri szorongásaimat. A felvétel általános megítélés szerint jól sikerült, Flóra asszony azonban finoman odaszólt férjének: Gyula, kérem Jelen! vágta magát tréfás haptákba Illyés. Amikor ezt nekem otthon elmondta hangzott a szelíd feddés, árnyaltabban mondta! A bírálat célba talált, mert az író kérésére újra nekirugaszkodtunk a munkának. A naplóban ennek is nyoma maradt, s ez a posztumusz kötet arra is rávilágít, hogy Flóra néni nem (mint sokan fecserészték) papucs alatt tartotta férjét, hanem éppenséggel közelebb segítette a mondandójához. A naplójegyzetek lapjairól kitetszik ugyanis, hogy Illyésnek nem volt kedvére a szerinte alibiszerû pesti premier (ô ír pestit, bár a Nemzeti akkori kamarája Budán mûködött), el volt készülve a hûvös figyelemre. Bizonyára nem nagyon vágyott nyilatkozni, az elôre leírtakat mégis udvariasságból? megcsöndesítette. S ha más szavakkal is, a lényeget összefoglalta abból, amit odahaza rögzített: mire kell felelnie annak, akit nemcsak érdek vezérel, hanem hit is? Meggyôzôdés, kötôdés. Elbukik az a társadalom, amelynek nincs anyagiak fölé is emelô erkölcse. ( ) Az író született közösségi ember; ez az ihletôképesség tartozéka. Illyés egyszerû, sietôs dedikációt rótt a Dániel -t is tartalmazó Embereljük meg magunk címû drámagyûjteményébe, de aztán egy hunyorítás kíséretében a szeretettel szó alá odakanyarította: köszönettel mintegy jelezve: dupla munkáért dupla ajánlás jár. Majd a szerkesztônek, a rendezônek, a kis stábnak azt fejtegette: mindenütt jelen lenni ez a legnehezebb, a legfárasztóbb, s önmaga képviseletét szeretné egyre inkább csakis az alkotásaira bízni. (Egyébként a délelôtti forgatást megelôzôen nemcsak fogadta ôt a Nemzeti igazgatója, Sziládi János, hanem tisztelettel új darab írására is felkérte. A kérés nem talált meghallgatásra, mondván: a pécsi színházzal, és személy szerint Czímer József dramaturggal oly szoros, állandó és gyümölcsözô a kapcsolat, hogy ebbôl más megtisztelô invitációra sem helyes kilépni.) Sajnos, élete hátralevô éveiben Illyés Gyulát valóban egyre kevesebbszer láthattuk nyilvános eseményeken. De a mindenütt jelen képzete átvitt értelemben, a betûk örökkévalóságában beteljesült. A Haza, a magasban gondolatának, hitvallásának éthoszát Sinkovits Imre szép komolyságú versmondása a képernyôn majdhogynem nap mint nap újra belénk vési. Ha Bartókról, Kodályról, Szabó Lôrincrôl, Tersánszkyról, Borsos Miklósról, a mai idôsebb és középnemzedék nagyjairól formálunk képet, Illyés versei, tanulmányai, diáriumai abban is velünk tartanak. Petôfihez mind a mai napig az ô életrajzi könyve nyitja a legbiztosabb ösvényt; olyat, amely az irodalomtudós számára sem süppedékes. Hajlékony okosságának, Európa által iskolázott mûveltségének, szavakká telt vita- és viselkedéskultúrájának haszonélvezôi vagyunk valamennyien. Egy sok mûfajú, de költészetcentrumú hatalmas oeuvre lát szívesen mindenkit. A centenáriumon többfelé tartanak konferenciát, sokfelé megemlékezést. A megnyugtatóan feldolgozott, ugyanakkor még számos közelítést (akár polémiát) indukáló pálya idôszerû vonatkozásai közül legnyomatékosabban tán a korpusz szociologikuma említhetô. Nem a szociográfiai érdeklôdés, nem csupán a Puszták népe tehát, hanem az a hang, mely a Mozgó világ szeszélyes soraiban és az egészen más tárgyú és jellegû Ditirambus a nôkhöz futamaiban is ott munkál. Az az érzékenység, amelynek révén Illyés valószínûleg nem mozgott volna idegenül az 1989 utáni magyar valóságban (hogy amit észlel, abból szatírát írt volna-e a pécsi színháznak, vagy mást, nem tudhatjuk ); az az elôrelátás, mely nem a vátesz, hanem a természet és a lét rendjét ismerô tapasztalati ember sajátja. Illyés Gyulának van egy (korai) Ünnep címû verse. Enyhén groteszk; tünékenységét is átjárja a vaskos valóság. Ebben írja, aki elôtt most fejet hajtunk: Így ünnep az ünnep: fölnézni / s nem bánni, ami elsuhant. / Ha van még, szót váltani így kell, / békét a rejtezô istennel, / ez az igazi áhitat.. Tarján Tamás 15

16 A SZÉPHALOM KÖNYVMÛHELY ÔSZI AJÁNLATA A genom (A génkutatás új útjai) Szerk.: Dr. Hídvégi Egon (Tanulmányok) A/5 kb. 330 o., kb Ft A legjobb magyar génkutatók, mások mellett dr. Béres Judit, dr. Raskó István, dr. Gánti Tibor, dr. Hídvégi Egon a gén mûködésétôl az antropológiai kutatásokon át a törvényszéki felhasználásig stb. adják közre e tudományterület eredményeit a laikus érdeklôdô számára is érthetô megfogalmazásban. Bárdos László: Önismeret és beavatás. Közelítések Jókai Anna életmûvéhez (Monográfia) F/5, keménytáblás kötésben, 218 o., kb Ft A Kossuth-díjas írónô születésnapjára megjelenô kötet áttekinti az életmû fô állomásait. Olyan, nagy sikert aratott mûveket elemez, mint a Ne féljetek, a Napok, a Jákob lajtorjája és a Szegény Sudár Anna. Csontos János: XL (Összegyûjtött versek) A/5, 400 o., keménytáblás, 1800 Ft. A neves költô-publicista gyûjteményes kötete 1980 és 2002 között keletkezett verseit adja közre. Jókai Anna: A töve és a gallya (Esszék, 3. kiadás) B/5, keménytáblás, kb. 126 old., kb Ft A Kossuth-díjas írónô esszéi a bibliai parancsolatok üzenetébôl kiindulva gondolkodtatnak el maradandó szellemi értékeinken és hiábavalóságainkon. Karácsony Sándor: Ocsúdó magyarság (Társaslélektani tanulmányok) Kövendi Dénes és Deme Tamás utószavával. B/5, 440 o., kb Ft A sokáig mellôzött jelentôs gondolkodónak a társaslélektan és a társadalomnevelés témakörébe tartozó ma is aktuális tanulmánykötete elsô megjelenése (1942) óta most kerül ismét az olvasók és szakértôk kezébe. Várkonyi Hildebrand Dezsô: Blaise Pascal (Tanulmánykötet) Utószó: Dr. Bolberitz Pál, A/5, 340 o., 2800 Ft Várkonyi H. Dezsô, a feledésre ítélt kitûnô teológus, pszichológus és filozófus B. Pascal zseniális gondolati hagyatékával folytat párbeszédet. Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai (Életmûkiadás, 8. kötet ff. illusztrációkkal) B/5, 672 oldal, függelékkel, névmutatóval, cérnafûzött, keménytáblás, 4900 Ft A legendás mû elsô szöveghû, cenzúrázatlan kiadása az emberiség történelem elôtti korszakainak titkát kutatja a mítoszok, fennmaradt régészeti emlékek segítségével. Címünk: 1068 Bp. Városligeti fasor 38. Telefon/fax: iroalap@interware.hu Kiadónkban vásárlóinknak 20% engedményt nyújtunk! Az Animus Kiadó ajánlata Christine Nöstlinger: Suzi és Paul titkos naplója Ára: 1290 Ft Suzi és Paul is titokban naplót ír. De milyen másképp látják ugyanazokat az eseményeket! A cseregyerek írójának újabb regénye. Jacqueline Wilson: Ki mer többet? Tracy Beaker tovább nyomul Ára: 1290 Ft Tracy nem ilyennek képzelte az életét Cammel, a nevelôanyjával, aki bár író, újságíró, mégis eléggé uncsi. Arról nem is szólva, hogy nemcsak magának, de neki sem vesz márkás cuccokat. Az iskola pedig végképp egy lidércálom, ahonnan Tracy gyakran titkos búvóhelyére szökik. Mikor azután felbukkan a színen igazi anyukája, aki halál dögös és gyönyörû filmsztár, rögtön úgy dönt, hogy vele akar élni. Beváltja-e a mama a hozzá fûzött reményeket? Kiderül ebbôl a szeretettel és sok-sok humorral megírt könyvbôl... A Beholder Kiadó ajánlata J. Goldenlane: Farkastestvér Vérfarkasnak lenni nem egyszerû. Különösen, ha az ember fia lánynak születik. És persze lônek is rá... Remek humorú könyv a farkasemberek életérôl és problémáiról az emberek világában. 496 oldal 1498 Ft. Raymond E. Feist: Sethanon alkonya Feist az Érzôszívû mágus c. könyvvel lett ismert a magyar fantasy-rajongók között. A mostani történetben Pugnak, a varázslómesternek, veszedelmes utat kell bejárnia az idôk hajnaláig, hogy megküzdhessen az ôsi, szörnyûséges Ellenséggel több ezer világ sorsáért. Megjelenik nov. 5-én. 432 oldal 1498 Ft Robert Jordan: A kardok koronája Az Idô Kereke Amerika legnépszerûbb fantasysorozata. A tolkieni igényességgel kidolgozott világban játszódó történet a high-fantasy mûfaj legjobb hagyományait követi. A nagysikerû sorozat következô kötete nov. 19-én jelenik meg. 480 oldal 1698 Ft. Kedvezményes vásárlási lehetôség: beholder@beholder.hu Telefon:

17 Elhaló sámándobok? Diószegi Vilmos világhírû sámánkutató szibériai naplói és levelei Diószegi Vilmost a magyar néphit és népszokások honfoglalás elôtti, ôsi rétegének kutatása, a magyar etnogenezis máig megoldatlan rejtélye vezette el a szibériai sámánizmus vizsgálatához, amelynek egyik legnagyobb tekintélyû, nemzetközi hírû kutatója volt. Kôrösi Csoma Sándor, Reguly Antal, Munkácsi Bernát, Pápai Károly, Pápay József, Almásy György, Baráthosi Balogh Benedek és mások nyomdokaiba lépve háromszor járt kutatóúton Dél-Szibériában (1957, 1958, 1964), egyszer Észak-Mongóliában (1960). Utazásaira, gyûjtôútjaira olyan idôben került sor, amikor a lehetôségek a közismert történelmi körülmények miatt rendkívül behatároltak voltak. A sámánizmus a szovjet-orosz kutatók számára tabu, Szibéria pedig a külföldi kutatók számára zárt volt írja Sántha István antropológus, a kötet szerkesztôje. Az idô elôtt elhunyt neves sámánkutató mindeddig ismeretlen naplóit és leveleit Diószegi Vilmos felesége, Morvay Judit szíves közremûködésével három fiatal kutató: Sántha István, Erdei Katalin és Somfai Kara Dávid tekintette át, jegyzetelte, és Diószegi nyomában végzett recens kutatási eredményekkel kiegészítve bocsátotta a nagyközönség elé. Diószegi Vilmos munkásságának legfôbb tárgya a Szibériakutatás volt. A terepmunka mellett egyik legfontosabb terve az ún. Sámán Archívum volt. Már ban tudatosan megtervezte»az egész világ«e témát magábanfoglaló gyûjteményét. Valójában a különbözô gyûjteményekben, adattárakban töltött idejének teljes egésze az Archívum gyarapítását szolgálta, sôt maga a gyûjtés is az Archívum szempontjai szerint történt összegzi Morvay Judit az elôszóban. A kutató elôtti tisztelgésen túl miért érdekes ma Diószegi Vilmos hagyatéka, és mi történt az általa tervezett Archívummal? kérdezem Sántha Istvántól. A szibériai kutatóutak során készült naplókkal és feleségéhez, Morvay Judithoz írt néprajzi vonatkozású levelekkel most ismerkedhet meg elôször az olvasóközönség. Kiadásuk nem csupán ezért érdekes: a szibériai kis népek között eltöltött idô megörökítése mellett, sokat ír az 50-es évekbeli magyar és szovjet tudományos világról, korrajzot ad egy mindmáig feltáratlan idôszakról. Diószegi Vilmos olyan idôszakban járt és kutatott Szibériában, amikor ez más külföldi etnográfusnak nemigen adatott meg. Az os eseményeket követô kvázi lelkiismeretfurdalás eredményeként 1957-ben egy kéthónapos ösztöndíjjal ment ki Leningrádba, melyet végül 15 hónapra meghosszabbítottak. Ebben az idôszakban egyrészt alaposan megismerkedik a leningrádi könyvtárak és levéltárak anyagával, fotóarchívumokban keresi a sámánizmus-kutatás régebbi dokumentumait, másrészt terepmunkára indul a szibériai isten háta mögötti területekre, eljut a sámánista burjátok és hakaszok, majd késôbb az eltörökösödött, de feltehetôen hajdan szamojéd nyelvû tofák és a tuvák közé. Legfôbb érdeklôdési területe a sámánizmus, és annak minden vonatkozása. A írások Diószegirôl az emberrôl és a tudósról egyaránt sokat elárulnak. Sok tudománytörténeti utalás van bennük, ezért fáradságos munkával összeállítottam egy névjegyzéket, melyben azoknak az orosz, burját kutatóknak rövid életrajzát és fôbb munkáinak sorát közlöm, akik Diószegi idejében tevékenykedtek és ô kapcsolatban állt velük. A könyv ezen része felvállalja a Szibéria-kutatásban annyira nélkülözött Szibéria-kutatók életrajzi lexikona szerepet is. Diószegi leveleiben éles hangú ítéletet fogalmaz meg korának tudós társadalmáról, ezért arra számítunk, hogy a munka megjelenése nagy vitát fog kiváltani. És nem csupán orosz körökben, hiszen számos ma is élô magyar kutatóról is véleményt alkot, bár ezekbôl Morvay Judit kérésére sokat nem is közöltünk. Diószegi tudományos örökségét, a Sámán Archívumot egyébként halála után jogi természetû megfontolások és viták miatt felszabdalták, és négyfelé osztották: kéziratai, könyvei, hangfelvételei, valamint fényképei az MTA Néprajzi Kutatóintézetében, a budapesti Néprajzi Múzeumban, az MTA Zenetudományi Intézetében, illetve Morvay Juditnál vannak. Hagyatékának listáját is közzétettük a függelékben. Szinte fantasztikus, ami itt történik velem. Szinte azt hiszem: állandó álomban élek. Azok a szibériai népek, amelyeket otthon jólrosszul, többé vagy kevésbé megismertem ugyan, de csak úgy, mintha a Holdban vagy a Marson laknának, azok most kézzelfogható távolságra vannak tôlem Mind-mind már személyes ismerôseim írja egy helyen Diószegi. Végig hasonló hangvételûek a naplók és a levelek? Míg Diószegi naplói tárgyszerûek, lényegretörôek valószínûleg maga is kiadásra szánta ôket, mert javítgatta és lábjegyzetekkel látta el ôket, addig levelei sokkal személyesebb hangvételûek. Míg a naponta elvégzett naplóírásban több az egyhangú részlet, addig a levelek mindig olyankor születtek, amikor valamilyen fontos esemény történt. A levelekbôl érthetô meg igazán a kutató gondolkodásmódja, motivációi, az idegenben érzett magányossága, egyszóval az ember minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Mint Morvay Judit írja lírai hangvételû elôszavában: Diószegi Vilmos szemérmes, zárkózott ember volt: a napló, valamint a nagyrészt hozzám írt levelek nem a nyilvánosságnak készültek. Önmaga védelmére, belsô szükségleteinek kielégítésére írt, makacsul ismételgetve megálmodott terveit, elhivatottságának komor sorsszerûségét. A fennkölt hivatástudat, az átlátszó önámítás, a dolgok, emberek szubjektív megítélése úgy érzem nem kellett másra, mint hogy erôt és hitet adjon magányos erôfeszítéséhez. Közreadott írásaiból a hétköznapi életet örömmel élô, teljes ember ritkán villan elô. Ezért félek. Mentségemül egy bibliai hasonlat szolgáljon: a gyertyát sem azért gyújtják, hogy véka alá tegyék. Diószegit legjobban a sámánok foglalkoztatták: ha elfogytak a sámánok, rosszul érezte magát. Nem tölthetett igazán hosszú idôt egy adott faluban, talán 20 nap volt a legtöbb. Abban az idôszakban kizárólag kísérôvel mehetett el a terepre. Ám tökéletesen megvalósította az antropológiának azt a tételét, miszerint a távoli népeknél végzett terepmunka megadja a módszert és a kívülrôl való rálátás képességét a saját kultúrára. A sámánizmus kutatása után Diószegi itthon ugyanazzal a megközelítéssel kutatta a magyar népi vallásosságot. Másfelôl viszont az ô kutatásai és eredményei keltették fel az orosz, illetve a szibériai kis népek érdeklôdését saját kultúrájuk iránt. Mongóliai, és 1964-es szibériai kutatóútjáról írt leveleit, valamint az Altaj-hegységben végzett terepmunkájának elkobzott, majd 1995-ben Somfai Kara Dávid révén hazakerült gyûjtôfüzetének részleteit egy következô kötetben tesszük közzé. Sz. Zs. (Halkuló sámándobok. Diószegi Vilmos szibériai naplói, levelei. L Harmattan Kiadó, oldal) 17

18 ajánlatából: Chikán Attila Czakó Erzsébet Zoltayné Paprika Zita A vállalati versenyképesség alakulása a globalizálódó magyar gazdaságban 2200 Ft H. Haraszti Éva Kossuth angliai éveirôl 1280 Ft Köpeczi Béla II. Rákoczi Ferenc külpolitikája 1250 Ft AKADÉMIAI KIADÓ custservice@akkrt.hu Ördög Ferenc Helynévmutató Csánki Dezsô történelmi földrajzához 3700 Ft Hajnóczi Gábor Vitruvius öröksége Tanulmányok a De Architectura utóéletébôl a XV. és XVI. században 1680 Ft Jogi és Üzleti Kiadó Kft. complex@kjk-kerszov.hu Sümeginé Dobrai Katalin Borgulya Istvánné Somogyvári Márta Ziel: Wirtschaftsdeutschprüfung Gyakorlókönyv gazdasági nyelvvizsgára készülôknek 4760 Ft Surányi Imréné Török Györgyi SZJA Határátkelôk I. Külföldi munkavállalók Magyarországon 4707 Ft Surányi Imréné Török Györgyi SZJA Határátkelôk II. Külföldi munkavállalók Magyarországon 4707 Ft Kopányi Mihály (szerk.) Mikoökonómia Változatlan utánnyomás 4256 Ft Balázs Péter Az Európai Unió külpolitikája és a magyar-eu kapcsolatok fejlôdése 5824 Ft Kereskedelmi partnereink mellett egyéni vásárlókat is várunk! Az Akadémiai Kiadó és a KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. teljes választékán túl még számos más kiadó kiadványai is megvásárolhatók nálunk Budapest, Szentendrei út Nyitva tartás: hétfô csütörtök: 8 16 óráig, péntek: 8 13 óráig. Telefon: , , Fax: wknagyker@kjk-kerszov.hu 18

19 Ágh Attilával beszélget Nádor Tamás Jobb régiókban természetes, nálunk még ritkaságszámba megy: meghirdetett, de lassacskán evickélô demokráciában egy demokrata. Vagyis: van véleménye errôl-arról-amarról mesterségének címere szerint kivált hazai és térségünkbeli társadalomelméleti, politikatudományi állításokban és kérdésekben, ezeket tárgyszerû elemzéssel, érveléssel elô is adja, és errôl-arról-amarról meghallgat másokat is. Mi több: a kinyilatkoztatások s a tömegeksztázis évadján is távolságtartó tárgyiassággal beszél és ír, s arra a bizonyos okos gyülekezetre számít. Vitára, ellenérvekre, kontrollra. Magyarán: olyan demokráciára, amelyben a demokratának sem kell félnie. Nem könnyû tehát eldönteni: végül is rokonszenves álmodozó-e, vagy elôrelátó sültrealista. Kezdjük egy képletes, de egyszersmind konkrét kérdéssel: olyan helyen lakik, ahonnan magasra és mélyre jócskán el lehet látni. Sikerült-e gondolkodásának és szemléletmódjának alakulása közben elérnie és megtartania a politológusi munkában is nélkülözhetetlen távlatot, fölülnézetet? Tanultam, aztán dolgoztam itthon és külföldön kutatóként, egyetemi oktatóként, így vizsgálataim tárgyát közelrôl is, távolról is szemlélhettem. Ekképpen az ember óhatatlanul arra kényszerül, hogy esetleges elfogultságain túltegye magát. De a mi mesterségünkre is érvényes az elvegyülni és kiválni parancsa és ösztönzése. Kiválni nem csupán a teljesítmény minôségében, hanem gondolataink markáns, napi szélfúvások által nem befolyásolt megfogalmazásában is. Ebben kétségtelenül segít a nem csupán jelképesen említett környezet. Például az a szerencse, hogy az ember olyan helyen lakhat, ahol a csöndet legföljebb a szarkák kiáltozása zavarhatja meg. Ami pedig a nagyobb távlatot illeti (megjegyezve: ezzel nem kívánok sem tudományos hierarchiát felállítani, és más alkatú kollégáimat sem óhajtom minôsíteni): szemléletemet valóban áttekintô, szintetizáló, ha úgy tetszik, holisztikus szándék vezérli. A részleteket tehát úgy vizslatom, helyezem egymás mellé, illetve csoportosítom, hogy az egészet is képes legyek megragadni. Köztudomású: ön annak idején a Lukács-iskola egyik nebulója volt. Lukács György nevérôl némelyek s nem a hajdani tanítványok manapság hallani sem akarnak. Ön miképpen ítéli meg egykori mesterét? A Lukács-iskoláról és annak hatásáról könyvnyi mondanivalóm lenne, és születtek is már errôl dolgozatok. Közvetve is: úgy, hogy egykori tanítványai azóta létrehozták nem akármilyen minôségû életmûvüket, gyakran mesterük szemléletét, vagy annak számos tételét cáfolva. Jómagam az iskola legfiatalabbjai közé tartozva, inkább csak a Lukács-óvodába jártam. Ahová még nálam idôsebbeket is soroltak. Most, ugye, már magam is nagyapai korba értem, és publikáltam csaknem húsz kötetet, ám ezt az indíttatásomat meg nem tagadom. Mert Lukács Györgytôl mindannyian a rendszeres gondolkodás szükségességét és a nagyobb-tágasabb áttekintés igényét tanultuk. Ebben az értelemben törekedtem és törekszem mindmáig összefüggéskeresésre, bizonyos rendszeralkotásra, s az említett felülnézeti szemléletre. Vulgáris megfogalmazással élve: a 19. században megindult itt a polgárosodás, a kapitalizálódás, különbözô katasztrófák EMBER ÉS GONDOLAT (két világháború), kitérôk (totalitárius terror, puha diktatúra) után állítólag visszatértünk a kapitalizmushoz. Felülnézeti szemszögbôl vizsgálva: valójában hol járunk most? A kapitalizmus fogalmát ilyen megközelítésben nem tartom elég operatívnak. Annak a folyamatnak a leírására, amelylyel a magyar társadalom a 19. század óta küszködik, legalábbis alkalmatlan. Mert ha elfogadjuk, hogy a századi világtörténelemben, illetve magyar történetben valamilyen új képzôdmény jött létre amelyet sokáig kizárólag kapitalizmusnak neveztek, akkor elengedhetetlen ennek tagolása, korszakolása. S ezzel próbálkozva óhatatlanul tapasztaljuk: mekkora különbségek keletkeztek ebben a korábbiaktól kétségtelenül eltérô gazdasági-társadalmi rendszerben. Elegendô talán csak a 20. századi fejleményekre utalni: arra a szociáldemokratizálódásra, amely az úgynevezett jóléti állam irányába haladt; illetve a globalizálódási szakaszra, amelynek a kezdetén vagyunk, s ezért róla még nem sokat tudunk. Mindezt aligha lehet pusztán kapitalizálódásnak, vagy akár polgárosodásnak nevezni. Nálunk és a miénkhez hasonló térségünkbeli gazdaságokban-társadalmakban valójában a felzárkózással küszködünk. S immáron több évszázados tradíció, hogy itt az értelmiség megfelelô nyugati tapasztalatok birtokában próbálja feldolgozni, elméletileg értékelni az ott lejátszódó folyamatokat, s ezek ismeretében felzárkózási stratégiákat igyekszik kialakítani. Magam is ezt kísérlem meg, ezt kívánják szolgálni könyveim, tanulmányaim, erre biztatom növendékeimet is. Szólamszerûen, vagyis a közhelyek fokán immáron örökösen napirenden tartjuk csatlakozásunkat az Európai Unióhoz. Ám eközben az úgynevezett nemzetféltés lényegében az extra Hungariam non est vita színvonalán továbbra is, vagy újra közszájon forog. Mit kezdhet az egységes Európa álmával szembeszögezett búsmagyarkodással a józan politológus? Nyugat-Európában kétségtelenül gyors, szinte már brutális integrálódási folyamat tapasztalható. Ám ott a nemzetvesztés fogalma, az identitások megszûnésének rémképe sokkal kevésbé észlelhetô, mint térségünkben. Nálunk javában vijjognak a vészmadarak, és harsány visszhangra is lelnek a pesszimisták. Mert valóban: még mindig sokan hajlamosak a búsmagyarkodásra. S ôk ilyenkor idézik a történelmi okokat: Magyarország annak idején megvédte Nyugat-Európát a török dúlástól, most élharcosa volt a rendszerváltoztatásnak, ám a Nyugat oly hálátlan, hogy fel akar bennünket falni. Nem csoda, hiszen egyedül vagyunk. Ám a minket övezô országcsoportban sem ismeretlen ez a gondolkodás: van búslengyelkedés, búscseheskedés, bússzerbkedés, és így tovább. Önmagunkról is sokkal reálisabb képet nyerhetünk, ha megismerjük ezeket a tényeket. S akkor megtudhatjuk: itt is, ott is, amott is vannak, akik azt hirdetik: már felzárkózhattunk volna, ha ezt és ezt nem teszik velünk, ha tetteinkért nem jár hála. Önértékelési zavar a történelmi katzenjammer is, mert a nagy változás utáni eufóriából ki kellett józanodnunk. Tudomásul véve, hogy a rendkívüli változások ellenére sem kezdôdött itt egyik napról, de még egyik évtizedrôl a másikra sem új történelem. Tizenkét országban vizsgáltam a demokratizálódási folyamatot: egyik itt tart, a másik ott, ebben egy kicsit elôrébb vagyunk, abban egy kissé hátrább. De ahogyan felhôtlen optimizmusra nincs, borúlátásra sincs okunk. Megmaradunk és változunk. Magyarok maradunk és európaiak. Ugyanúgy, mint eddig, s egészen másként. És minden ország megtapasztalja a történelem áldásait és bosszúját. Nézeteink, magatartásformáink, vélekedéseink, tévhiteink sokfélesége, ködevésünk és józan paraszti eszünk, irracionalitásunk és realitásérzetünk egyaránt mélyen gyökeredzik. 19

20 Na nem Molnár Liliomát láttam, hanem Szép Ernô Patikáját és mégis. Régen jártam színházban, ami az én bûnöm, nem akarom a magyar színházi viszonyokra kenni. Lehet, hogy ez is befolyásol: ezért éreztem a Magyar Színház két idei bemutatóját olyan üdítônek, akár a tavaszi mezô, a politikai élet tartóssá és általánossá vált iszapbirkózása után. Hatalom és pénz, vér és arany kavargása már valóban taszító, és nem bírsz kívül maradni; ha egy hererúgással fölérô inszinuációt nem fogadsz jámbor mosollyal, és ha csak gondolatban is fölszakad benned a káromkodás, már bemocskolódtál, és az ellenfeled elérte a célját ezt akarta. Rájöttem, hogy imádom a kulisszákat, a festett világot, a komédiát és a komédiásokat. (Amennyire utálom ôket a közéletben, annyira kedvesek a szívemnek a színpadon.) Régi szerelem ez és bár kölcsönösen megcsaltuk egymást, ideje kibékülnünk. Azért is, mert Thália, ez a gyönyörû boszorkány, nem csak a szerelmeit bírja váltogatni, de az arcait is, és ez az arca, amivel Iglódi színházában most fordult felém, az a régi, amibe süvölvény fejjel belehabarodtam. Itt embernek ember által való ábrázolása történik a szemünk láttára. Érdekes, ugye? Csehov ma is van olyan modern, mint a huszadik század végének szerzôi nem véletlen, hogy Edward Albee Csehovot és Molnár Ferencet nevezi mesterének. Régi szerzô is szólhat mélyen igazat; a nevetés is, a sírás is a lelkünk mélyéig hatolhat, nemcsak az értelmetlenül zagyva világ rezignált tudomásul vétele. Heltai A néma leventéje után, melyet Berényi Gábor állított színpadra, most Csiszár Imre örvendeztetett meg bennünket Szép Ernô Patikájával. A szerzôk kortársak, a két darab mégis merôben különbözô; az egyik történelmi, verses mesejáték, a másik viszont a korabeli véres valóságot idézi meg. Egy elem kapcsolja össze a kettôt: a költészet. A Patika fura, eklektikus darab: az elsô fölvonás szinte móriczi, a Rokonok és az Úri muri világát idézi, a másik olyan csehovi, mintha maga Mihalkov találta volna ki. Persze itt azért inkább arányokról kell Kertész Ákos Ujjé, a színházban nagyszerû! beszélnünk. Hiszen az elsô fölvonás sárfészkében a fényes bált és a nagyvilági hölgyeket keresô patikus segéddel legalább annyira jelen van a komédiázó Csehov, mint a zseniális második fölvonásban. Sôt, még a kissé szájbarágósra sikeredett harmadik fölvonásban is megcsillan ugyanez a csehovi elem, amikor az a segéd úr, aki az elsô fölvonásban még ökölre ment volna a gyanúsítás miatt, hogy ô úrifiú létére cselédlányra vet szemet, a végén, jobb híján mégis a kis szolgálóval vigasztalódik. És a távoli Budapest mesebeli csillogása ugyanúgy villódzik a Patikában is a sárba ragadt vidéki város éjszakai égboltján, akár egy Csehov-darabban a vágyak netovábbja: Moszkva Moór Mariann is olyan nekem, mint ahogy az emlékeimben él ne értsen senki félre: én már évek óta nem láttam a színpadon: ugyanolyan üde, és kecses, és elbûvölôen asszonyi, mint mindig. És mesterien bánik a hangjával; kristálytisztán fejez ki vele bármit, amit akar. Fájdalma megrendítô és a komédiázása észrevétlen, nem is tudom, miért röhögök, mi nevetni való van abban, hogy egy hervadó szépasszony foga fáj, miközben egy önmagát fölhergelt, nekivadult ifjú lázas hevületben szerelmet vall neki. Egyszerre rémült kislány és gyöngéd anya, és a fiatal Ôze Áron méltó partner, nekem örömteli fölfedezés. Fülöp Zsigmonddal is jó volt újra találkozni, egyáltalán: jó volt ott lenni a nézôtéren, hiteles, emberi lények keltek életre a színpadon hiteles emberi szituációkban. Ennyi? Sokkal több ennél, de ezek a szûk keretek nem engednek többet egy lelkes híradásnál és biztatásnál: tessék járni a Pesti Magyar Színházba! Harry Potter 5.? Mintegy húsz kiadó képviselôje találkozott a napokban zárult Franfurti Könyvvásár egyik különtermében. A hivatalos napirend szerint a Harry Potter-fordítások tapasztalatairól és a világhírû könyvsorozat lehetséges kiadási módozatairól (a puhafedelûtôl a drága díszdobozosig) lett volna szó s némiképp volt is ám a kétórás kerekasztal-beszélgetés nagy részét az ötödik kötetrôl lábrakapott mendemondák, s a Harry Potter-történet írója, J. K. Rowling ügynökének diplomatikus válaszai töltötték ki. A kiadók szóvá tették, hogy elôbb jelennek meg értesülések a lapokban, mint hogy ôket tájékoztatnák, s a Harry Potter-rajongók egyszerûen nem hiszik el, ha érdeklôdésükre azt válaszolják: hivatalosan nem kaptak értesítést a régen várt ötödik kötet megjelenésérôl. Legutóbb olyan utóbb hamisnak minôsített Rowling-interjú borzolta fel a kedélyeket, melyben ugyan konkrét idôpont megjelölése nélkül ám igen közeli könyvbemutatót sejtetett az írónô. Ezzel szemben ügynökének képviselôje semmit nem volt hajlandó megerôsíteni a Frankfurtban megjelent kiadók elôtt. Nem tudható tehát, hogy a kézirat jelenleg hol van: még az írónônél, vagy már brit és amerikai kiadójánál, a szerkesztôk kezében. A beszélgetés résztvevôi nem hagyhatták említés nélkül a kínai megoldást, ahol valaki Rowling neve alatt nem hogy az ötödik, de már a hatodik kötetet is megírta. Az orosz kiadó egy paródiakötetet adott körbe, mely az ô Harry Potter-kiadására emlékeztet, s nyilvánvalóan annak sikerét lovagolja meg, plágiumgyanúsan. Ô mondta el azt is nagy derültséget keltve, hogy egy ukrán férfi hivatalosan felvette a Harry Potter nevet, s ezen a néven kíván könyveket írni, klubokat szervezni és elôadókörutakra menni. Azt kell megérteni hangoztatta a Harry Potter amerikai kiadójának, a Scholasticnak a képviselôje, hogy Rowling író. Igazi író, aki nem hajlandó határidôre írni. A könyv akkor lesz kész, ha ô úgy érzi: valóban elkészült. Az újságírók szeretik marketingjelenségként értékelni a Harry Potter-sorozat sikerét. Holott mondta nyomatékkal a példa nélküli siker ellenére is irodalmi jelenséggel állunk szemben, az idô ezt fogja bizonyítani. Balázs István (Animus Kiadó) 20