9 Nemzeti Galéria Évkönyve 129

Átírás

1 SZINYEI MAJÁLISA Szinyei Merse Pál életének 27. évében, kilenc esztendei művészi tanulmány után érkezett el művészetének csúcspontjára a Majálishoz (I. tábla). A Majális keletkezésének külső körülményeihez tartozik, hogy tizenkilenc hónapi távollét után, 1872 május havában tért vissza Münchenbe, a művészek közé. Ugyanis a német francia háború kitörésekor szülei hazahívták Jernyére, hol eltekintve két arcképtől (1. kép) és egy oltárképtől, mindennel foglalkozott, csak művészettel nem. Az a bámulatos termékenység és szorgalom, mely Szinyei as nagy esztendejét jellemzi, az időszaki forrásokat juttatja eszünkbe, melyek rövidebb-hosszabb szünet után, bőséggel ontják felgyűlt tartalmukat. A másik külső körülmény, hogy Szinyei átveszi Benczúr, Arcon-Strasse-i műtermét, mely szomszédos Böcklinével, kivel barátságba került és akiben neki oly szükséges és annyira nélkülözött megértő, helyeslő, biztató barátot talált, s aki megerősíti a konvencióval szemben oly gyakran megcsukló önbizalmát, A Majális előzményeit keresve, Szinyeinek 1872-ig készült és nyilvántartott 89 festménye között, csupán 6-ról mondhatjuk, hogy közvetlen vonatkozásban van a Majálissal. Elsősorban áll ez az Anya és gyermekei (18G8 69.) (2. kép) című festményre. Ebben a képben jelenik meg először a rálátásos lejtő és erre helyezi a földön ülő nőalakot, mely így egységes hátteret kap: a zöld pázsitot nem metszi a horizont vonala. Ez olyan újság volt akkor, hogy társai a képet a senkrechte Wiese"-nek nevezték el. A szétterülő női selyemszoknya, a piros takaró a zöld pázsiton és a lila napernyő, már mind a Majális kellékei. Pázsitos lejtőn, domboldalon ábrázol egy színes csoportot a Gyermekek a domboldalon (1870) (3. kép) című futólagos vázlat, melyet egykor, tévesen a Majális első vázlatának tartottak. A kép felső sarkában ott van egy kis vadrózsabokor, mely a Majálisról sem hiányzik. Ez a vázlat Szinyei második csoportkompozíciója, az ezt megelőző szintén vázlatos Bacchanália (1869) (4. kép) után. így a Majális Szinyei harmadik csoportkompozíciója, mert a Hinta 1869 (5. kép) komponálása nem oly zárt, mint az előbbi háromé, és ezért ebben a vonatkozásban nem állapítható meg a rokonság. Viszont az alakok korabeli ruhája révén találunk kapcsolatot, mely a Hintánál és a Majális esetében is bátor kezdeményezésnek számít. Abban az időben a korízlés csak az arcképnél engedte meg a korabeli öltözéket, más figurális képnél a kosztümöt, vagy népviseletet kívánta meg. Annyira merész volt annak idején a Hinta hölgyeinek napi divat szerint való ábrázolása, hogy mikor egy festő kollegája azt mondta reá, hogy,,modebild" (divatkép),szinyei önbizalmát vesztve félbehagyta e kép nagybani kidolgozását, A Ruhaszárítás (1869) (6. kép) élénk tiszta színei bátrabbak, mint a Majális első vázlatáé (1872) (7. kép). A Szerelmespár ( 1870) (9. kép) mely egy emberpár boldog együttesét ábrázolja a szabadban, témájában áll közel a Majálishoz. E képnél azonban még a figurális rész dominál, és nem olvad úgy össze a táj és az ember, mint a Majálison. Ezeket tekinthetjük előzményeknek ahhoz a szerencsés pillanathoz, mikor 1872 júniusában Szinyei megfestette a Majális első vázlatát, Annyira készen volt benne a látomány, hogy ezt a kis vázlatot egyszerre, mindem tétovázás nélkül, egy délelőtt festette meg ; nyoma sincs rajta a keresésnek, vagy változtatásnak. Ritkaság, hogy az első vázlat annyira megegyezzen a kidolgozott képpel, mint a Majális esetében. Ez Szinyei fantáziájának konstruktív erejét bizonyítja, melynek nem volt szüksége manuális próbálkozások támasztékaira. Az eltérés a vázlat és a nagy kép között mindössze annyi, hogy a fehérkalapos férfi, aki az erecskéből a palackot kiemeli, a vázlaton térdel, a végleges kidolgozáson pedig guggol, továbbá a domboldalon közeledő két nőalakot a nagy képen Böcklin tanácsára a horizont mögé helyezi, úgy, hogy csak térden felül látszanak. A kompozíció tehát véglegesen kialakult, készen volt már a munka megkezdésekor, de a nagy kép megfestésénél egymás után adódtak az alkalmak gazdag részletezésre, meg az egészet összefogó és az egészből sugárzó derűs, boldog hangulat kifejlesztésére. így lesz a puszta látományból, a formák és színek harmóniáján felül lélekteli alkotás, melyben benne van az élvezet, a gyönyörködés. A barnás tónus eltűnt a dombról, és helyébe napsütésben ragyogó zöld pázsit terült, hűs, kék árnyékokkal. Középen, mint színes virágcsokor a letelepedett társaság, oly közvetlen mozdulatokkal ós arckifejezésekkel, hogy szinte halljuk csevegésüket. Nem mozdulatlan élőkép ami elénk tárul, hanem tele van akcióval. A mozdulatok oly kifejezőek, hogy a karaktert is elárulják. A fehérruhás nő tartózkodói)}), komolyabb természet, 9 Nemzeti Galéria Évkönyve 129

2 partnere, aki könyökölve felnéz reá érzelmes, ábrándos embert mutat (11. kép). A másik gavallér élénk temperamentuma, éppen valami csintalanságot mondott rózsaszínruhás partnernőjének (10. kép), aki kacéran elfordul, és úgy tesz, mintha zavarba hozná a heves udvarlás. E pár elevenségének szinte ellenpontjaként hat a nyugodtan elterülő hasonfekvő alak (12. kép). Ő képviseli az anyagias realizmust, amint semmitől sem zavarva, a csirkecomb élvezetében merül el. A női ruhák, szétterülő szoknyák könnyed színei, a palackos és ételkosaras csendélet (13. kép), meg a lila napernyő (14. kép) s a halványszínű sálak különkülön is mind remekművek. A domb tetején a hidegzöld rozsvetés előtt az oly gyakori kedvenc vad rózsabokor és arrébb még egy (15. kép). Jobbra pedig egy taxus bokor. Távol a kék égen egy kis pacsirta, már alig látni, alig hallani ide a csicsergést. Kisebb-nagyobb megszakításokkal kilenc hónapon át dolgozott a Majálison és ez idő alatt az ihlet, az első ötlet frissesége egy pillanatra sem hagyta el. Itt nem következett be az, ami a nagy mestereknél is oly gyakran előfordul, hogy a vázlat életteli frissesége elhervad a végleges kidolgozás közben. A Majális vázlatának elkészülte 1 után nem fogott hozzá mindjárt a nagy kép festéséhez, mert néhány eladható kisebb képet akart festeni. Először is átfestette rózsaszínű alkonyatra a jernyei parkban megkezdett Madárdal című képét. Ezt 1872 őszén Münchenben ki is állította, de nem kapott jó kritikát. Azután hozzáfogott a második, Fürdőházikó című képéhez, de ez már sokkal őszintébben Szinyei kép, mint az első. Egy kirándulás emléke a Vihar a starenbergi tavon című festménye. De már július elején kelt levelében, atyjának arra a kérdésére, hogy mit akar kiállítani a jövő évi bécsi nemzetközi tárlaton, egy tervezett nagy képről, nyilván a Majálisról és több képről ír, melyeket beküldeni szándékozik. Július végén hozzáfogott a, Majális nagy méretben való megfestéséhez. Legelőször a tájképet festette meg fejből, de a zöld pázsit színereje nem felelt meg elképzelésének. Erre Böcklin tanácsára az egészet lekaparta és a domboldalt sárga kadmium és kremsi fehér keverékkel, az eget pedig fehérrel festette alá és azután lazurokkal színezte. A zöld alapra apró részletekben egész sorozata került a különböző zöldeknek ; ezért van a pázsitban annyi élet és mozgás. Az árnyékokat kékkel festette rá a zöld gyepre. A figurák helyét kihagyta és szürkésfehérrel alapozta. Szétszórva virágok élénkítik a gyepet: sárga kutyatej, sárga boglárka, kék virágú katángkóró és szerteszét néhány pipacs. Bámulatos megfigyelőképességére és eleven emlékezetére mutat, hogy amint ecsetjével ezeket az az apró virágokat és zöld labodákat odadobta a zöld pázsitra, nemcsak színeket adott, hanem az ecsethúzással a formákat is kifejezte. Egyáltalában Szinyeinél minden érthető és ábrázol valamit. Nála nem fordulnak elő azok az értelem nélküli, zavaros, elnagyolt ecsetvonások, melyek ürességeket, megoldatlanságokat igyekeznek festőileg eltakarni. Elképzeléséből és emlékezéséből még olyan különös részleteket sem enged el, mint a domb sárgás, agyagos taréja, mely a rozsvetés felett vékony sávban látszik. Igen érdekes Szinyeinek 1900-ban, a Hét-ben megjelent, idevonatkozó nyilatkozata :,,Böcklin bátorított arra, hogy fessek emlékezetből. Azt a képemet, melyről a legtöbbet tartok, a Majálist télen átfestettem, ott Münchenben, Böcklin szomszédságában. Természet után nem is dolgozhattam, hanem annál erősebben ébredtek fel impresszióim, emlékezéseim. Oly erős volt a memóriám ez időben, hogy emlékezem, amikor egy piros virág alakját igyekeztem magamban felidézni és véletlenül a puszta falra tekintettem, annak a zöld sziluettjét láttam, vagyis a complementair színt, melyet erős nézés után érzékel az ember. Úgy vagyunk ezzel, miit a zenével, hogy elfelejtjük a dallamot és csak napok és napok múlva ébred fel hirtelen az emlékezete, és alig tud elhagyni. A festő is így van az impresszióval. A természetben való stúdiumnál az ember néha zavaró körülmények túlságos sokáig való nézése 1, vakító lény miatt elveszti a palettájával való kontaktusát, nem tudja kihozni a a színt, amit később a műteremben egészen könnyen megtalál. Természetes, hogy teljesen emlékezetből dolgozni veszedelmes, mert manierizmusra vezet. A természet mindég újabb és újabb forrása ihletünknek, e 1 nélkül kiszikkad a festékes ládánk. Ebben az időben és ebben a művészi levegőben alakultam ki magam is. Az elveimet, amelyeket akkor vallottam, a, tapasztalataim módosították, de 1 nem lényegükben. Megértettem, bogy a mi művészetünk célja nem lehet más, mini a természet hű követése, amennyire gyarló eszközeink megengedik. A palettánkon a színek korlátozva vannak. A kremsi fehér a legerősebb világítású, de hol van ez a naplénytől! Szerencsére nemcsak eszközeink, hanem a szemünk is gyarló, megcsalható. Gyarló eszközeinkkel is művészi módon megcsalhatjuk a szemet, hogy a valóság illúzióját kapja. Mindent lehámozva a művészetről végeredményben azt hiszem, hogy a művésznek ez a legelemibb, legmélyéim törekvése. Azzal mindjárt tisztában voltam, hogy a kremsi fehérrel sohasem fogom utóiérni a nap fényét, de a complementair színek erős ismeretével és tanulmányával, a színfelületeknek egymásra való hatásának titkával megcsalhatjuk a szemet, azt a, képzetet kelthetem benne, mintha napfénytől átszaturált vidéket látna. A legnagyobb művészek korán átlátták, hogy a, természetet nem lehet utánozni, nem lehet másolni. Egy

3 pontosan lerajzolt, színében pontosan visszaadott dolog a vásznon például egészen másképp hat, mint a valóságban. Ellenben olykor egy ügyesen odavetett színfolttal a szem teljesen azt az illúziót kapja, mintha magát a tárgyat látná. A fotográfia sosem fog konkurrenciát csinálni a művészetnek, mert bármily hű is, a fénykép sosem képes úgy megcsalni a szemet, mint a festő művészete, amely korlátolt eszközeivel is kimeríthetetlen. Két állandó és jelentőséggel teljes dolog van benne szerintem. Az egyik a szín. A szín nem nehézsége, hanem azt hiszem a könnyebbsége a művésznek. En mindég úgy éreztem, hogy a szín sokkal alkalmasabb, terjedelmesebb, hajlékonyabb valami, mint a vonal. A színnel mindent ki lehet fejezni. A régieknél látom, hogy pontos rajzot raknak fel előbb : a meztelen aktot, erre rajzolják a ruhát és legvégül a színeket. Mondhatnám, hogy éppen ellenkezőleg szoktam eljárni. A tájat és az alakokat épp csak jelzem szénnel és mindjárt a színt rakom fel. Ezt a színt modellálom, ennek a hatását tanulmányozom ki, és mintegy ebből fejlesztem ki a rajzot, a formát, a világítás fokát, a tónust, mindent. A szín azt hiszem a legnagyobb könnyebbség és a legjelentősebb dolog a festő kezében. A másik a természet. Ez a megfigyeléseknek, emlékezéselmek és az ihletnek a- forrása. De még van egy nagyszerű tulajdonsága, hogy örök időkre ott van ellenőrzés végett. Ez óvja meg a művészt attól, hogy eltévelyedjen, és visszavezeti magát a művészetet is mindég, ha véletlenül letért erről az útról, mely nem más minthogy a lehető legegyszerűbb eszközzel, a legkönnyebben, a legalkalmasabb módon adja vissza azt az illúziót, mintha a természetet, a valóságot látnók. Ha ma festek egy képet, ezer meg ezer év után is mindég meg lehet győződni igazságáról, őszinteségéről, becsületességéről. Ezért szeretem, ezért tartom nagyra a festő művészetét." Szinyeinek a festőművészetbe vetett hitéről szóló vallomás után térjünk vissza a műterembe, ahol a Majális készül. Augusztus második felében kezdett hozzá az alakok festéséhez. A fehérruhás nő Gundolf ingenné (16. kép) s mellette a földön heverő férfi Viotti olasz építész. A másik nő hivatásos modell, rózsaszínű ruhában, partnere Luzsénszky Zsigmond. Modelljeit mindég egyenként állította be, a műterem egyenletes világításában ; együtt sohasem voltak. Félőbb rajztanulmányokat csinált, csak azután kezdett a festéshez, mikor a tájhoz és a képzelt napsütéshez transzponálta a színeket ( kép). így lett a halvány rózsaszínű ruhából lilás rózsaszín. Szinyei rajzgyűjteményében aránylag igen kevés Majálisra vonatkozó rajzot találunk, mindössze 16 darabot. Viszont a guggoló férfiről készült öt gondos tanulmány arra mutat, hogy a többi alakról is több rajz készült, melyek valószínűleg elkallódtak ( kép). Ekkor festette meg a két közeledő, napernyős nőalakot is. A nagy vázlatkönyvben megvan Böcklin hevenyészett rajza, melyen a két alakot a horizonttal térden alul takarja, a távlat növelésére (21. kép). Szinyei melléje írta : Böcklin rajza, A nagy kép kidolgozásához készült a Majális második vázlata (8. kép), melyet sokáig az első vázlatnak hittek. Ezen a színhatásokat próbálta ki festés közben, vagyis palettának használta. Szeptemberben félreállította a képet, mely nagyjában készen volt. Űj ötletek és pénzgondok zavarták. Eladható képet akart festeni, és talán azért választotta a neki szokatlan, kisméretű, keskeny, hosszú fórmát, amelyben Spitzweg annyira kelendő, kedves képeit festette. így jött létre az Idill, és hogy ez nem került műkereskedő révén Amerikába azt annak köszönhetjük, hogy közben apja is kisegítette és Fleischmann műkereskedő megvette a Fürdőházikót, meg a regeimen festett Puszta gólyával című képét, Elégedettebb hangulatban került sor másik ötletének, a Rococo I. vázlatának megfestésére. Közben Benczúr visszaérkezvén nyári munkájából, Szinyeinek új műteremről kellett gondoskodnia, míg végre az Arcis- Strasséban megfelelőt talált. Ide november elején költözött december végén írja atyjának a következőket :,,Én valahogy csak megvolnék, nagy képemen, mely sokáig pihent most gőzerővel dolgozom ; a. munkában találom az egyetlen vigaszt, szórakozást s mulatságot. Mit mond hozzá a világ, azzal nem törődöm!" Az év első két hónapját a Majális foglalja le, bár közben időt szakít az erős, pompei színekkel kifestett Műterem két vázlatára ( kép). A másodikon már ott van, festőállványon a Majális arany keretben. Ekkor festi meg a két hiányzó alakot : a guggoló férfit, Max Gabriel öccsét (II. tábla) és hivatásos modellel a hasonfekvő férfit, kölcsönkért barna bársony művészkabátban. Később, két tükörből saját fejét festette reá (III. tábla). Márciusban mégegy - szer átment az egész képen, és ekkor jött létre az a megragadó, teljes összhang, hogy nincs a festményen egyetlen disszonáns motívum sem. A tájkép nem képzelhető el az alakok nélkül és az alakok a tájkép nélkül. A rozsvetés előtt hiányoznék a vadrózsabokor, valamint a kép balsarka üres lenne a két napernyős nő és a felettük levő könnyű fehér felhő nélkül. Március végére teljesen elkészült, mint Ybl Ervin találóan mondja, ez a plein-air kompozíció, de hozzá kell tenni, műteremben készült plein-air kompozíció ban, mikor az állam ezernyolcszáz forintért megvette a Majálist, Peregriny János a Képcsarnok akkori titkára Szinyeitől a kép leírását kérte a leltár számára, amit Szinyei a következőkben adott meg :,,A Majális képem saját eredeti alkotásom, melyet a természet beható tanulmányozásával ateheremben

4 festettem júliustól márciusig. A kép nem ábrázol sem bizonyos vidéket, sem megtörtént eseményt, az alakokhoz ugyan nagyobb lészt ismerőseim ültek, sőt a hasonfekvő alakban magamat ábrázoltam, mindamellett nem tartom lényegesnek s szükségesnek a kép interpretációjára nézve ezek névszerinti felsorolását, mert képem nem akar mást ábrázolni, mint amit világosan kifejtettem : egy szép tavaszi napot melyet a városból kirándult víg társaság élvez. Ezért címeztem egyszerűen majálisnak." (A kiemelt szavak Szinyeitől erednek). A képnek a festők között sikere volt, Böcklin, Lenbach, Spitzweg, Max Gabriel, Benczúr dicsérték ; mint elsőrangú kolorista! emlegették, csak Leibi kifogásolta, hogy Szinyei lazurokat használt. Március végén kiállította a Kunstvereinben, április 2-án írja atyjának : Valahára bevégeztem képemet, pár nap óta ki van állítva., sörömmel mondhatom, hogy az itteni publikum lármát üt vele, sokat bcs; élnek róla, dühösen gyalázzák és dicsérik, minden oldalról gratulálnak, bár ennek örülök, de azért mindez el nem vakít, mert ismerem a, publikumot ós szeszélyeit s ismerem saját értékemet és tudom, hogy sok munka és komoly tanulmány vár még reám, ha némi elégedettséggel akarok éle t cm re v isszatek inteni. ' ' Az első kritika a. Majálisról a Zeilschrift für bildende Kunst Beiblattí-jának április 25. számában jelent meg, mely szószerint a következő : Szinyei Landpartie képe előtt a kritika, ha nem akar szatírát írni, teljesen tanácstalanul áll. Ha a kép nem volna a modem naturalizmus egyik láncszeme, akkor el lehetne hallgatni. De ahol elvről van szó, ott még ha elítélő is az ítélet, de nyilatkozni kell. A kép nem írható le úgy, hogy az olvasó világos képed nyerjen róla. Nincs szó, mely a szemet bántó, rikító színeknek megfelelne. Vegyük a, legmérgesebb sárgás zöldet a réthez, a legimpertinensebb kéket az aetherhez, a legélesebb barnássárgát a férfi ruhához, mellette egy formátlan pacát (klecks) fehér és rózsaszínű piros színekből, akkor körülbelül fogalmunk lehet a Landpartie"-ról. Hogy a festőnek, az amit mi pedánsok kompozíciónak nevezünk nein csinál nehézséget, magától értetődő. Ahogy a férfiak és nők a fűbe le szoktak ülni, ugyanolyan nyersen odafestette őket, Mondjunk még többet!?" E kritika megjelenésekor Szinyei még Münchenben volt és bizonyára olvasta, de az annyira elfogult írás nem keseríthette el, mikor barátai és az általa oly nagyrabeesü 11 Böcklin dicsérték. Sikerének derűjét fokozta, hogy akkor jegyezte 1 ed magát a s/ép Probstner Zsófiával, és boldog örömmel készülődött haza. A Majálist elküldte a bécsi világkiállításra, Piloty kívánsága volt, hogy volt tanítványai vele együtt, a müncheni teremben állítsanak ki. De a Majális tévedésből a magyar osztályra került, melynek rendezése közben kapta a második kritikát : A Pesti Napló á-\--é jelű bécsi tudósítója a magyar osztályról a következőket írta : Bizony ott még nagy a zűrzavar a buzgó Tclcpynk dacára is ki ernyed ctlenül s nagy tapintattal jelöli ki a festmények illő pontjait. Vannak ott kitűnő képek, egy-kettő hivatva van nagy feltűnést kelteni. Ezek közül különösen kettőt említünk : Munkácsy Éji őrjáratát" és Szinyei Majálisát". Szinyei képén a kolorit meglepő : csupa tűz, etsupa élet, Zumbusch szerint kivel együtt volt szerencsém a képet nézni a lángész vakmerősége 1 hullámzik rajta át". Kár, hogy a feldolgozott tárgy rémítőcn prózai. Modern pantalónban, zubbonyban, felöltőben mulatozó emberek! Egy modern majális! Lehet-e köznapibb anyag a világon? Ha, Szinyei nagyszerű színeihez méltóbb szöveget ád, ma több cliance-a lehetne arra, hogy versenytársait legyőzze. O még fiatalember s Münchenben a jeles Wagner- tanítványa." Abban az időben sem Manet, sem Monet, a Zumbuschónál elismerőbb kritikát még nem kapott. Közben a müncheniek reklamálták a Majálist és elvitték a magyar osztályról, hol bizonyára jobb helyet kapott volna-, mert a müncheniek a második sorba, oly magasra akasztották, hogy nem hatott. Szinyei két héttel a megnyitás után érkezett Bécsbe, és meglátván képét ily előnytelen helyen, hirtelen haragjában viszsza vonta és vissza is kapta, mert a kiállítás vezetősége is méltatlannak találta ezt az elhelyezést. Huszonhárom év ved később írta Telepy Szinyeinek : Majálisodat a: ért nem akasztották jó helyre, mert mint mondták, a tigrist nem lehet a macskák közé bocsátani, mert mind megette volna őket." Szinyei hazautaztában megállt Pesten és a Nemzeti Múzeum Képcsarnokának felajánlotta ajándékba a Majálist. Természetesen látatlanban nem akarták elfogadni, előbb mutassa be. Szinyeinek nem volt igaza, mikor ezért megsértődött, de még a bécsi méreg forrt benne. Hazautazott menyasszonyához és boldogságában elfelejtett mindent, még a Majálist is, mely ott hevert a bécsi Miethke műkereskedő raktárában. Csak nagysokára hozatta haza Jernyére, és ezzel maga vonta el a világ szeme elől. így záródott le a Majális történetének első felvonása. Felvetődik a gondolat, hogy mi lett volna, ha Szinyei a Majálist Bécs helyett Parisba küldi? Talán a Majális és festőjének sorsa is másképp alakult volna ; ámbár akkor még ott is az akademizmus uralkodott és az új törekvések alig találtak megértésre. Általában a Majális első balsikerében keresik Szinyei visszavonulásának okát, továbbá a jernyei elzárkózottságban, mely valóban nem volt inspiráló környezet számára.

5 Ezzel szemben áll a müncheni művészek elismerése, nagyrabecsülése, valamint Zumbusch véleménye, továbbá az a tény, hogy tulajtionképpen a Majális nom is került a közönség és a kritika elé. De van egy motívum, melyet eddig nem vettek figyelembe, pedig annak nagy része van Szinyei elhallgatásában. Ugyanis Szinyei alapjában véve lírai kedély volt, művészi munkájában, fantáziájában nagy szerepe volt a. vágynak és a vágy ébresztette hangulatnak. Vágyakozás beszél a Szerelmesek című három képéből, a Pogányság ölelkező párjából, a, Szerelmespár bájos egymásbamorülcséből, az Anya és gyermekei boldog együtteséből, a Tutzingi séta jókedvéből és a. Majálisból is. Becsületes, férfias szerelem vágyát hordta magában, és ezt megtalálta a házasságában. A vágy beteljesedett és azután már csak élte és nem vágyta a boldogságot, így vesztette el művészetének legköltőibb indítékát, mert a házasélet lírája a legritkább, talán csak egyedül Petőfinél találjuk meg. A Lilaruhás nő (24. kép) s a többi, feleségét ábrázoló kép már tárgyilagosaid), az öntudatlan hevület, az a boldog ta.vaszi mámor, mely a, Majálisig végigkísérte, már elmaradt mellőle. Pedig ez volt a legerősebb munkára serkentője. Természetcsen ezenkívül a családi körülmények, melyek Jernyóhcz kötötték és a művészi környezet, meg a buzdító barátok hiánya, mind hozzájárultak, hogy munkakedvét elveszítse. Kilenc; esztendei magányából szomorú esemény, két kisleányának diftériában való elhunyta mozdította ki. Családjával együtt menekült a fertőzött házból. Bécsbe mentek, hová Makart, egykori müncheni tanulótársa, ki nem felejtette cl és tehetségét sokra tartotta már több ízben hívta. Makart ekkor ünnepelt művésze volt a császárvárosnak, fényes otthona, híres atelier je központja volt a bécsi előkelő társaságnak és a művészvilágnak, ahol Szinyeiék szívcsen látott vendégek voltak. Az új környezet felébresztette munkakedvét és megfestette a Pacsirtát (25. kép), majd Makart biztatására elhozatta Jcrnyéről több régi képét, köztük a Majálist is, és beküldte a bécsi tárlatra. Döntő rohamra határozta el magát az elismertetéséit, pedig Gundelfingen Gyula, a festő óva intette attól, hogy mindent egy kártyára tegyen fel. Bár Makart ós művészi köre támogatta, mégis már a zsűri is kellemetlenkedett. Erről felesége a Lilaruhás hölgy, felkérésemre, sajátkezűleg a következőket írta :,,1882-ben uram elvitte a Majálist Bécsbe, hogy a tárlaton bemutassa. A jury oly rosszindulattal fogadta., hogy csak nagy utánjárással sikerült a képet elhelyezni. A bécsi lapok kritikája oly előnytelen volt (das unmögliche grüne Gemälde), hogy férjem már vissza akarta vonni a képet, de végre különös gondolata támadt a helyzet megmentésére : hoztunk a Bécsierdőből szép, zöld gycptéglákat s azokat férjem egy ügyes kárpitossal, kis polc segélyével, a ráma alsó részérc felszerelte, hogy a ráma nem látszott, de a gyep a festménnyel érintkezett, A hatás óriási volt, nagy csoportok bámulták az újszerű alkotmányt, a kritika is megenyhült." Do a Neue Freie Presse kritikusa, Ranzoni nem enyhült meg, és azt írta., hogy reméli a legközelebbi kiállítást úgy állítják össze, hogy nem esik abba. a veszélybe, hogy egy brutális paletta szembántó művétől, minő Szinyei Pacsirtája, gyomorfájást kapjon. Szolgálatot vél tenni a. művésznek, kinek tehetségét nem lehet letagadni, ha ilyen excentricitásait energikusan visszautasítja. A Wiener Allgemeine Zeitung humoreszket írt a Pacsirta aktjáról, és még az egyetlen dicsérő müncheni Kunstchronik is többretartja a Pacsiidát a Majálisnál. A Majálist jóformán észre sem vették. A bécsi vereség után Szinyei egész kollekcióját a pesti tárlatra küldte. A kritika, itt enyhébb volt, de nom olyan, amilyenre Szinyeinek szüksége lett volna, hogy visszakapja munkakedvét. A Pester Journal csak úgy mellékesen, mint bizarr talentumot említi. Az Egyetértés dicséri a Faun és nimfa című képét, de megdöbben, hogy ugyanaz a kéz festette a Majálist, mely rikító kék ég alatt, kiáltó zöld labodában fekvő pirossárga társaságot ábrázol. Ugyanilyen bizarrnak találja a Pacsirtát, Sajnálkozik a tehetség ilyen eltévelyedésén. A Pester Tagblatt elismeri a. Pacsirta remek kivitelét, de nem érti, hogyan kerül tájképbe a meztelen nő..ellenben a Majálist felséges műnek mondja, mely leírhatatlanul kedves hatású. A Fővárosi Lapok hosszasan foglalkozik Szinyeivel, valósággal elemzi tehetségének romlását, s képzelt világában kihűlt, megszikkadt tehetségét. Még egy piktort is megszólaltat, aki elszomorodva mondja Szinyei képe előtt : pedig milyen geniális piktornak indult, a legtehetségesebb volt közöttünk". Nem érdektelen a delirium colorans" révén sokat emlegetett Keleti Gusztáv féle kritikát, mely a Pester Lloydban jelent meg, teljességében közölni : A genrehez való áttérést képviseli, még pedig szellemes módon Szinyei. Régi ismerősünk és mégis újonc a Műcsarnokban, lígyike azon tehetséges művészünknok, ki nem szorult rá és akinek módjában állott, hogy a Pilotyiskolában való sokat ígérő kezdet után, az utolsó tíz évet egészen a magánéletnek szentelhesse. Az előbbi korszakból való a komoly, ritmusban tökéletes ós színben igen hatásos kompozíció a Faun, ki egy hatalmas fa. árnyékában, sípjával szép Dryádot csalogat. Egy felső-magyarországi Majális, urak és hölgyekből álló társaság, amint jóízűen ebédel, annak idején Münchenben tetszést aratott. Tavaszi lég ós tavaszi kedv hatalmas árja hatja, át ezeket az igen egyéni alkotásokat. Éppúgy legújabb művét, a Pacsirtát, mely-

6 lyel művészi tanulmányainak menetét, mint hírlik barátja és idősebb növendéktársa, Makarttal való szoros kapcsolatban, újra felvette. Bizonyos mértékben itt is találó az a szemrehányás, hogy a legragyogóbb zöldet ós kobaltkéket pazarul tékozolja. A delirium coloranstól való elfordulás őt mihamar a hazai közönség kedvencévé termé, melynek kegyéért, magát kielégítő művészi felfogásban, eddig édeskeveset törekedett." íme a kritikus, aki szigorúan a régi szépségideált tartja szem előtt, arról vett mérőléc alapján formálja ítéletét. Annak idején Szinyei a müncheni gáncsoló kritikát fel sem vette, mert azzal szemben megkapta művésztársai elismerését, itt azonban Pesten a festők is értetlenül állottak képei előtt, közönnyel mentek cl mellette ; nem beszéltek róla, elfelejtették. Csak egy elsőéves mintarajziskolai növendék Csók István őrizte meg lelkében a Majális látásakor kelt mély benyomást és később Münchenben, Parisban beszélt társainak róla. Ezzel a balsikerrel lezárult a Majális történetének második felvonása, melyben a Majális tulajdonképpen csak mellékszereplő, a célpont a Pacsirta volt. Szinyei családjával és képeivel visszatért Jernyére. Hic ego sum barbarus, quia non in teliigor mondotta. De ez a vereség megingatta művészi meggyőződésében, és elbúcsúzott a fantáziától, ifjúsága uralkodó elemétől, és leült festőállványával a valóság elé, hogy a napfényben ragyogó természet nyugodtan szemlélődő költője legyen. A fejből való' festést abbahagyta, a figurálisból áttért a tájképre és az átfogó lendület helyett a hangulatos dokumentumok következtek. Azaz csak következtek volna, mert hazaérve csupán néhány képet festett, próbálva az új metódust, de azután kilenc évig nem vett ecsetet a kezébe. Közben, amiről talán Szinyei nem is tudott, a bécsi Wurzbach-félo Biographisches Lexikon 1881-ben megjelent 42. kötete 193. oldalán Szinycivel elég hosszú cikkben foglalkozott, és teljes terjedelmében közölte a, Zeitschrift für bildende Kunst-ban 1873-ban a Majálisról megjelent kritikát, néhány mérges megjegyzést hozzáfűzve e gyalázatos naturalista irányzatról. A jernyei letelepedés, melyet mint boldog, fiatal házas oly könnyen vállalt, kezdett mind hosszabbra nyúlni. Apja meghalt, a családi birtok nyolc felé oszlott : már nem volt oly gondtalan bőség, utána kellett néznie a neki jutó kisebb birtoknak, szaporodott a gond, egymásután hat gyermek született. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy nem önként van Jernyén, hanem oda van láncolva és nem szabadulhat a gondtól, az apró, sokféle mindennapi kötelezettségektől. Bár abbahagyta a festést, elaltatta művészi ambícióit, mégis hiányzott neki a müncheni művészi környezet, melytől kegyetlen önmegtagadással annyira elszakította magát, hogy se nem írt, se nem válaszolt régi barátainak. Ez az önmegtagadás és a reánehezedő unalom, mélyen titkolt háborgást idéztek elő benne, mely időnként indulatos kitörésekben, türelmetlenség ben nyilvánult e különben is robusztus egyéniségnél. Volt egy festőbotja, melynek végén nem gomb, hanem hegyes szög volt. Ha nem sikerült valami úgy, ahogy szerette volna, belehasított vele a vászonba. Nem egy képét felesége lélekjelenléte mentette meg, aki eldugta azt az ilyen indulatkitörós elől. Mikor felesége pirosruhás kópét festette a fatörzsek között, és a modell nem állt nyugodtan, mert a háztartási teendők néha elszólították, indulatosan beszakította a- vásznat és nem fejezte be a képet. A rövid bécsi tartózkodás csak múló enyhülést hozott és utána mélyen lesújtotta az újabb próbálkozás balsikere. A jernyei házban mind rosszabb lett a hangulat, mely végül a családi élet válságához vezetett. Egyedül maradt és ekkor fedezte fel az egyedüllét titkát, a gondolatokat érlelő csöndet, az elmcrülésre alkalmas nyugalmat, a könyvek hűséges barátságát. Közel tíz év múlva, amikor újra megjelent a közéletben, ha nem is a Majális ifjú költőjét, de egy mély filozófiájú, kiegyensúlyozott remek embert kaptunk vissza, egy kicsiszolt egyéniséget, ki mint a brilliáns lapjai különböző színekben ragyogta vissza a ráeső fényt. Egyéniségének visszatérő derűjét bizonyítja Malonyaynak adott önéletrajza befejezése : Most már mindent elmondtam. Kiadtam a, mérgemet is. De azért nem vagyok ám valami rosszmájú, keserű ember. Szeretek kényelmesen élni, jól enni és tudom humorral élvezni ezt a jó és rossz világot, mert az élet egészében mégis nagyon szép." Önkéntes száműzetése alatt már úgy látszott, hogy megfeledkezett a művészetről, mikor szerencsére mások nem feledkeztek meg az ő művészetéről. K. Lippich Elek, akkor a kultuszminisztérium művészeti referense, 1894-ben azzal adott Zemplényi Tivadar, eperjesi születésű, fiatal festőnek nyári ösztöndíjat, hogy menjen ki Jernyére és környékezze meg Szinyeit, próbáljon kedvet csinálni neki a festéshez. A terv sikerült : Szinyei egy darabig nézte fiatal kollegája munkáját, majd leült melléje és maga is elkezdett festeni. Végül a tárlatra is beküldött néhány képet, és közülük az Oculit meg is vették a, király számára. Ezen felbátorodva az 189(3. évi millenniumi tárlatra nyolc képet küldött be, köztük a Majálist, Pacsirtát, Faunt (2(>. kép), Ilococot és a Hóolvadást (27. kép). A Majális felfedezését Csók István a következőkben mondja cl :,,A millennium évében Báthory Erzsébet című képem előtt mely nem a Műcsarnokban, hanem egy külön helyiségben volt kiállítva egy előkelő úriember vontai magára, figyelmemet, ki hosszan tanulmányozta a képet. Egyszer csak megszólított nem

7 tudom honnan tudta, hogy én vagyok a festője és igen elismerő szavakban adott a tetszésének kifejezést. Annyi szakismeret és művészi érzék nyilvánult meg szavaiban, hogy nem lepett meg, mikor végül is megjegyezte, hogy valamikor ő is festett.» Tgen, ifjú barátom így szélt valamikorén is azt hittem, hogy majd fogok meiészet ós dicsőt alkotni : az én álmom, vágyain is azonos volt az önével, csakhogy ön megvalósította álmait, míg én abbahagytam a festést <>..Wm bírtam türtőztetni kíváncsiságomat és megkérdeztem kihez van szerencsém.» Óh felelte az én ismeretlenem nagyot sóhajtva, ha megmondanám is, hogy ki vagyok, úgysem fogja tudni, hiszen engemet már régen elfeledtettek. «Annyi szomorúság, lemondás rezgett a hangjában, hogy megilletődve kértem újra, mondja meg a nevét és én sohasem fogom elfelejteni, kinek köszönhetem ezt az emelkedett hangú kritikát.» Na jó legyen kívánsága szerint felelte Szinyei.Merse Pál vagyok. «Nem akartam hinni a fülemnek. Bocsánatot kérek dadogtam - a Pacsirta, a.majális festőjével beszélek? - Most őrajta volt a csodálkozás sora.» Hogyan, hát még valaki emlékszik rám? Különösen ilyen fiatal ember, mint Ön? Hiszen a fiatalok, különösen ha a- siker elkápráztatja őket, nem szokták észrevenni idősebb kollegáikat.«de most már én kezdtem beszél ni. Áradozó szavakban, ifjúi, rajongó lelkesedéssel beszéltem neki arról a. hatalmas impresszióról, melyet ezek a képek vagy tíz-tizenkét év előtt tettek reám, mikor mint kezdő művésznövendék első ízben láttam azokat a Műcsarnok kiállításán. Felejthetetlen élmény volt számomra, és mikor évek múlva már senki sem emlegette azokat, én még mindég beszéltem róluk, de hiába tudakozódtam, senki sem tudta, hova kerültek. Erre Szinnyei megjegyezte, hogy beküldte a millenáris tárlatra, ós kíváncsi a jury döntésére. Én rohantam ki a Műcsarnokba, hol a képek juryzés előtt, rettenetes összevisszaságban a falak mellett hevertek. Hosszú keresés után, az óriási tömegből kihalásztam a. Majálist. Thorma János barátom, kit az Aradi vértanúk című képe révén, mint új csillagot emlegettek, épp ott volt. A képet kellő világításba helyezve, oda kiáltottam Thormának :»Gyere ide, egy igen tehetséges kezdőt fedeztem fel!«thorma hosszan nézi a képet, azután rám néz kérdően, majd újra a képre :»Te, ki festette ezt a képet kérdezte milyen üde! Talán még azon nedvesen került le az állványról. Nézd meg az aláírást.«thorma hangosan olvasta :»Szinyei Merse 1873.«Nem szóltunk egy szót sem, megilletődve álltunk ott." (Magyar Művészet 192(5. II. óvf. 32 oldal). Csók elbeszélésének folytatása, ahogy Réti István elmondja első találkozását a Majálissal : Thorma lelkesedéssel vezetett minket Szinyei kepeihez. Ezt a nevet nem hallottuk eddig, és most néma bámulattal, tétován álltunk a Majális előtt. Űj dolog, más mint amilyen modern képeket Münchenben. Parisban láttunk. Nem volt ez naturalizmus, nem impreszszionizmus, bár a természetet a legszebben visszaadva ismertük meg benne. Nem tudtuk részletezni, hogy miért tetszik, pedig nagyon tetszett. De a mi terminológiánk, a természeteiviség dogmatikus követelménye, az igazság, a rajz, a szín, a jó megfestés szegényes kritérium volt a kép előtt, amint minden más remekmű előtt is az. Ismertük ugyan a művészetnek azt a vegyi képletét is, mely szerint ez : a természet plus ember. De ebből a meghatározásból is hiányzott a legfontosabb : az ember, az egyéniség jelzője, értékmérője. Ma talán úgy helyesbíteném ezt a fenti képletet, hogy a remekmű : a természet plus remekember " (Magyar Művészet XIV. évf. 65. oldal.) De nemcsak a később nagybányaiaknak nevezett fiatal művészcsoport lelkesedett Szinyei képeiért, hanem általában a, művészek, a sajté), sőt a hivatalos körök is, mint örömteli felfedezést ünnepelték a Majálist. Az állam 1800 Ft-ért megvásárolta a Múzeum számára, és vevőre talált a Pacsirta, a Hóolvadás meg a Patak is. Május 31-én a Magyar Hírlapban a következő közlemény jelent meg : A magyar festőművészek és szobrászok színe-java szíves ovációban részesítették Szinyei Merse Pált, a zseniális művészt, azon alkalomból, hogy 25 évi visszavonultsága után oly fényes művekkel szerepelt a millenniumi tárlaton. Péntek este gyűltek össze, csaknem teljes számban Vampeties vendéglőjében a mester üdvözlésére. Szinyei Merse meghatottan köszönte meg a spontán, meleg ovációt, és a társaság kitörő lelkesedése között jelentette ki, hogy a kollégák elismerésén felbuzdulva bizalommal veszi ismét kezébe az ecsetet. Nagy hordereje van ennek a nyilatkozatnak művészetünk további fejlődésére nézve, meid Szinyei Merse Pált, akinek munkaerejét sajátos körülmények bénították meg oly hosszú időre, modern művészetünk egyik legzseniálisabb úttörőjének tekinthetjük." 1883 óta a korízlés változását és a műízlés fejlődósét legjobban a sajtó tükrözi. Lyka Károly a Pesti Naplóban (1890. V. 6. és 19.) a következőket írta: Egyetlen akad a régi gárdából, aki a hetvenes évek legelején, amely nálunk a legalaposabb ós leghígvérübb korszak volt, előre jár mint reformátor, mint prófétája egy új festészeti korszaknak. Szinyei Merse Pál volt ez a nagy tehetségű művész, kit azonban akkor éppúgy elnyomott a hivatalos copf, mint ahogy most iparkodik elnyomni a felbukkanó fiatal tehetségeket, Szinyei Merse Pál 1873-ban festette meg azt a képet, amely üde hatásával, finom közvetlenségével ma is megragadja a műtárlat látogatóit. Mikor mindenütt a bitumen-kenés volt a kiadott jelszó, mikor még senki em-

8 berf'iának nem jutott eszébe némi tekintetre méltatni a szabad természetet s annak tónus és színköltészetét! Ha Szinyei nem nálunk, hanem Parisban lépett volna fel ezzel a művészi hitvallással, bizonyára ott állana a neve a mii történelemben a legeredetibb tehetségek nevei mellett. így meg kell elégednie azzal, hogy 23 esztendő múltén felfedezzék az O nagy tehetségét, s hogy a legőszintébb tisztelet hangján üdvözöljük Ót a fiatal művész generatio nevében, amely egész fejlődését jóformán kizárólag annak a puritán őszinte felfogásnak köszöni, melyet Szinnyei Merse hiába prédikált egy emberöltővel ezelőtt... A magyar közönség pedig bűnbánólag verheti a mellét, eléje kerülvén Szinyei nagy pleinair képének, amelyet nem fog belső szemrehányás nélkül nézhetni. Azt a festő-poétát, ki ezzel a képpel ajándékozott meg minket, nem bírta, a mi publicitásunk felfedezni, holott híressé tudott tenni ugyanabban az időben száz nyegle politikust. Ez a húsz év előtt festett kép ma is a legérdekesebb képe az egész műtárlatnak : aki fogékony az olyan friss zamat iránt, amely májusi üdeséggel száll felénk a képről, bizonyára a legnagyobb megvetéssel fog viszszacmlékezni arra a kritikára, amely e képnek alkotóját agyonhallgatta, vagy boulevard-élceivel kifigurázta. Szomorú történet az, amely ilyen tehetség elnémulásáról beszél, de úgy látszik nem is az utolsó a mi művészetünk történetében.'' A Fővárosi Lapokban Szana Tamás írja, hogy a millenáris műkiállítás egyik legérdekesebb alakja Szinyei Merse Pál. Több mint két évtizede, hogy pleinair képeivel méltó feltűnést keltett a müncheni akadémián, s hadat üzent annak a hazug festési modornak, mely még a legnagyobb tehetségekre is lidércnyomás gyanánt nehezedett. A művészek tapsoltak neki, a közönség és kritika hidegen fogadták törekvéseit. A szépen festett hazugságok után sehogy sem tudtak azzal a művésszel megbarátkozni, aki ellensége volt minden kendőzésnek, s vásznán mindég olyannak ábrázolta a természetet aminőnek szeme és kedélye előtt megjelent. Mert Szinyei realista és egyúttal poéta volt, ki hangulatos tájképeiben adott kifejezést érzelmeinek, igazolva a francia kritikus mondását, hogy minden jó tájkép valamely lelkiállapot tükre." Keszler József a Nemzetben (1896. VIT. 25.) írja : Hát bizony ha végigtekintünk Mcrsc Pál úr (az a nemesi előnév ily tehetség mellett nem nyom sokat) jelenleg közszemlére állított művein, meg kell vallanunk, hogy neki volt igaza. Ilyen feltűnő tehetséggel szemben nem kellett volna fukarkodni az elismeréssel : és olyan embertől, kit az ég a legfényesebb képességekkel áldott meg, nem vehetjük rossz néven, ha érzi értékét. De hát olyan tapasztalatlan volt Morse Pál úr, hogy nem tudta,, mi nehéz nagyképű impotenciák vakondtúrásait meggátolni? Vagy nem volt elég idealista arra, hogy bízott volna az örökkévaló igazságban? Lássa be Merse Pál uram, nem csupán az Ön irányában engesztelhetetlen a középszerűség. Mert a középszerűség mindenre képes, csak mű alkotására nem. De hát vigasztalódjék meg művész uram azzal, hogy Ön festette mégpedig 1873-ban, mikor még a fakó Kaulbach-iskola dívott ós a fényben úszó Courbet-t gúnyolták Böoklin színcinek frisseségében és merészségében pompázó Majálist, mely beillik esatakiáltásnak és győzelmi tuss-nak egyaránt, Aki ilyen zöld fűben ily rózsaszínű ruhákat ily barnabársony kabátokat tudott festeni, az a megvetés mosolyával illethette volna a taposott utakon boldoguló tehetségtelenséget, mert ő volt az egyike azoknak, kik a tárgyi igazság kulcsát, az új csapásokat kereső művészetnek kezébe adták. Várja meg a jövő századot : akkor talán Ön is fog kapni érmeket és díjakat! Akkor talán meg fogják érteni, hogy milyen mélyreható realista költészet zeng az Ön Pacsirtája dalában és milyen nyaktörő merészség emeli fel fejét a kísérletben, hogy megfesse a pacsirta dalát, a hallgató nő erőteljes, meztelen testét a virító csalitban, az izgató szőke hajat az idegbékéltető szőke kalász szomszédságában. Miért ne tudna várni Merse Pál még egy-két évtizedig? Hiszen mindent tud. Férfi arcképe erejével és egyszerűségével egyenesen Tintorettora emlékeztet. Es e klasszicizmusból egy merész lendülettel fel tud emelkedni a modernizmus legmagasabb színvonalára, mint azt a megdöbbentően igaz Ilóolvadásban látjuk. E kis kép valóságos bűvös hatással van az emberre. A szem nem válhat meg tőle. Látására az önző bírvágy emelkedik fel a szívében. Mily határtalan szép! Mily csodás mestermű! A föld anatómiája sehol sincs igazabban és pontosabban magyarázva, mint a földhasadék meredek két partján : a szántóföld magas síkjának vízáztatta,, porhanyó talaján pedig élni látszik a koratavasz termékenyítő ereje. Gyönyörű! " A Neues Pester Journalban (1896. V. 28.) Diener Dénes József Szinyei művészetét Manet művészetével egyí vasúnak mondja. Az 1873-ban festett Majális már Szinyei új irányát mutatja. Azonban szeme még nem szokott hozzá a tiszta fényhez. A levegő már tökéletesen tiszta, de a tárgyak, a föld, a, fű színe még valamennyire tompa, amit a széles, vastag festési mód fokoz. Azonban a későbbi Pacsirta című képén már megtalálta a teljes, világos napfényt. Ezen már nem érezni az ateliert, a tanulmány, a hatáskeresés és a színpróbálkozás már tiszta, vidám természet, mely közvetlenül hozzánk szól." Kezdi Kovács László írja a Pesti Hírlapban (1896. V. 14) Szinyei Mcrsc Pál a pleinair festés egyik első bajnoka, Majális című képe, melyet 1873-ban festett annyira színes, annyira szép, hogy az akkori szürke felfogás ledorongolta,. Most, hogy e művét kiállította, újra rászolgált arra a kegyes vállvere-

9 getésre, mellyel tavaly néhány laptársunk kisebb vázlataiért eléggé tehetséges fiatal kezdőnek ismerte el." A Budapesti Hírlapban (1890. VI. 16.) Alexander Bernát a millenáris tárlatról szóló hatodik beszámolójában végre alkalmat talál Szinyeit megemlíteni: ki egész sorát régibb és újabb képeinek állította ki, melyek oly frissek ós egészségesek, mint maga a természet : ez a régibb festőnk megfigyelő és költői lélek, e nélkül senki sem érzi a természet báját, hangulatát, formáinak, színcinek sajátos értékét. Egyetlen arcképe remek." A Pester Lloydban Silberstein Adolf nyolc terjedelmes tárcacikkben részletesen foglalkozik a millenáris tárlat jelentékeny ós jelentéktelen műveivel, de Szinyei nevét és műveit meg sem említi. A Hét, Kiss József hetilapja (1890. V. 31. és VI. 7.) Masque tollából származó két cikkben is foglalkozik Szinyei műveivel. Különösen atyja arcképétől van elragadtatva, Hosszú fejtegetés után arra a megállapításra jut, hogy ez a tárlat legmagyarabb képe. Eltekintve a külsőségektől e kép faktúrájában is megtalálja a magyarságot, a magyar ember mély komolyságát, kissé puritán egyszerűségét, idegenkedést mindentől, ami pathetikus, cikornyás, pompázó. Ennek a művésznek magyar a lelke s magyaros tehetségének minden apró részlete. Előkelő hely illeti meg a tájképek között is Szinyeit, akit végre felfedeztek, hogy miért csak most? a jó Isten tudja. Szinyei pleinair képei csupa gyönyörűségek. Micsoda friss ós igazi színek, mily keresetlen egyszerűség és igazság! Valamennyi paysage-a közül a legjobban tetszik nekünk a Pacsirta (csak a pacsirta ne volna rajta! Mert hiszen ez a madár nem pacsirta, hanem kazuár.) Fő munkája a Majális is gyönyörű, kár, hogy a kép közepén fekvő alak szándékolt fesztelensége a naturalizmus keresettségére emlékeztet bennünket. Szépek a Hóolvadás, a Rococo és a Pipacs is." Nem érdektelen egy disszonáns hangot is idézni, mely az Alkotmányban (1896. V. 21.) jelent meg Guy szignuma alatt : Mielőtt áttérnénk a legutolsó tíz év alkotásaira, meg kell emlékeznünk egy elfeledett s most újból divatba jött festőről : Szinyei Merse Pálról. Ez a fiatal óriás"(?) már a hetvenes években belevetette magát abba a lila-zöld tengerbe, mit nagyszakállú kritikusok plcinair-nek neveznek. Mindaddig, míg józan festési irány dominált, nem tudott érvényesülni : most, hogy a szimbolisták és túlzó pleinairisták grasszálnak a paletta és ecset világában, egyszerre a nagyok közé emelkedik. Mi, csodásan elfestett, fcstékes üzletek címtáblájához hasonló vásznaiért nem tudunk lelkesedni s nem értjük meg azokat, akik nagy hangon követelik, hogy helyezzék Szinyeit a nagy terembe : jó helyen van ő a retrospektív osztályban, sőt nagyon is jó helyen van." Végül Keleti Gusztáv is időszerűnek látta a delirium coloranst" jóvátenni a millenniumi tárlatról szóló beszámolójában. Matlekovits Szterónyi : Magyarország az ezredik évben című nagy munka 1898-ban jelent meg. A IX. kötet 246. oldalán ezt írja : Akárhány festőnk igen különböző tárgykörben próbálkozik ecsetével és mindenütt szerencsével. Ilyenek a régebbi nevesek közül Bruck Lajos, Nadler Róbert, Skuteczky Döme s hogy többet ne említsek : Szinyei Merse Pál, aki saját tehetsége ós tudománya iránt oly hálátlan, mert jeles művészi képességét két évtizedig pihentetvén, az imént a törvényhozó honatyák közé állt. Hazafiságból, művelt szellemétől csak jót várhatunk minden téren, de a legjobbat, subjektiv vallomást kockáztatva, mégis elszánt művészi rcsurrekciójától vártunk volna. Azok az üde szép képei, melyek festőink legújabb nemzedéke előtt ismeretlenek voltak amelyek révén őt, e politikus kartársunkat ma a plcinairizmus úttörője s egyik legkitűnőbb képviselője gyanánt ünneplik, és méltán keltüknél fogva tényleg már a retrospektív osztályba kerültek. Üdék és világító színűek, igazak, mint a szerzőnek néhány legújabb műve, amelyekből azt a vigasztaló tanulságot meríthetjük, hogy alkotó, megfigyelő tehetsége ma is a régi, és a hosszú pihenés ideje alatt nemcsak nem rozsdásodott, hanem mint a jó bor, még nemesedési folyamaton ment át. Ritka tünemény ez a hervadni nem akaró szellemi frisseség és érzés-erély, de dokumentálva van ezredéves kiállításunk révén bemutatott festményei minden egyes számával. Úgyszólván harminc év előtt készült képe a Faun s a nem sokkal fiatalabb Majális, meg a Pacsirta oly üdék, mintha tegnap kerültek volna le a festékes állványáról s amelyeket tavaly festett : a Hóolvadás, az Oculi, a Rococo mostani kiállításunk legszínesebb, legfrissebb, lególvezetesebb, egyúttal a legtanulságosabb képei közé tartoznak, amit művészetünk fejlődéstörténelmének egyik legörvendetesebb kuriózuma gyanánt regisztrálni kötelességünk. E képek előtt nem egy festő kollégája azt a pogány óhajtást érezhette magában, vajha Szinyei Merse Pál mielébb kibrikna a szabadelvű kör politilmsai közül, hogy annál szebb feltámadását ünnepelhetnénk a magyar képzőművészek egyesületében. Az ilyen Pálfordulásnak mi is tapsolhatnánk. De még egy-két művét külön ki kell emelni. így egy arcképe jóleső familiáris bensőségével tűnt fel. Jó faktúra mellett, nem mindennapi érték. Ilyen intim becsű művet adott Szinyei saját atyjának képében. Továbbá két legújabb műve a Hóolvadás ós a Patak mentén modem tájkepfestészetünk gyöngyei közé sorolandók." A sajtókritikákból látszik, hogy ha nem is a nagyközönség, de a műértők és a kritikusok elérkeztek a plein-airizmus megértéséhez. A Majálist illetőleg a kép méltánylásán túl, a legnagyobb hatással az 1873-as

10 dátum volt. Még a fiatal nagybányaiak in ezt hangsúlyozták ki, és Szinyei sikerében elsősorban a maguk igazolását keresték. Szinyeibcn előfutárt láttak csupán, és a húsz évi mellőzésért őszintén mea oulpáztak, de még senki sem mélyedt el annyira Szinyei művészetében és még senki sem eszmélt arra, hogy a Majális olyan remekmű, mely kiemelkedik a képzőművészet ranglistájából, éppúgy mint egyes kiváló irodalmi, vagy zenei alkotások is, melyek mint az emberi szellem ós lélek őszinte, ünnepi megnyilatkozásai egy nagy közület, vagy az egész emberiség egy-egy közös gondolatát, érzését, vagy hangulatát fejezvén ki, a magasabbrendű ihlet értékes dokumentumaiként őriztetnek az emberi szellem kincsestárában. A millenniumi tárlat bezárásával végetért a Majális történetének harmadik felvonása. Eddigi sorsához méltó folytatás, hogy bekerült a Nemzeti Múzeum Képcsarnokának raktárába és mint annak idején Szinyei, most a Képcsarnok vezetősége vonta el tíz évre a nyilvánosság elől. Nem reklamálta senki, hogy látni kívánja, még akkor sem, mikor Szinyei az évi müncheni nemzetközi Glaspalast kiállításra kiküldte, hol Lenbach és Uhde zsűrije előtt nagy aranyéremmel tüntették ki. Az évről évre megjelenő katalógusokban egyre-másra szerepelnek később vásárolt műalkotások, sőt a fiatal nagybányaiak képeit is kiakasztották, egyedül csak a Majálist nem, mely csak az 1906-ban megnyíló Szépművészeti Múzeumban részesült abban a szerencsében, hogy múzeumi falra került. Érthetetlen ez a mellőzés és káros volt a közízlés, de főképp a fiatal művésznemzedék nevelése szempontjából. Szerencsére, amit elmulasztott a Múzeum, azt helyrehozta a Könyves Kálmán vállalat, mely a Majális és egyéb Szinyei képek színes reprodukciójával árasztotta el nemcsak Magyarországot, de az egész világot is. így azután lassan mégis átment a köztudatba, hogy van egy Majális című kép. Hogy a hivatalos zsűri mennyire nem ismerte a Majális jelentőségét, bizonyítja az is, hogy az évi párizsi világkiállításra nem a Majálist, hanem a Hóolvadást küldte ki, mely ott ezüst érmet nyert..míg Szinyeit a balsikerek annyira lesújtották, hogy visszavonult ós a festést hosszabb időre abbahagyta, a siker nem ragadta el. Ezt bizonyítja az a nagyon tárgyilagos önbírálat, melyet Nyáry Sándornak 1895-ben adott, sajátkezű önéletrajzában olvashattunk : Piloty iskolája ekkor volt fénypontján, ekkor voltak együtt legjelesebb tanítványai, mint Makart, G. Max, Lenbach, Defregger, Leibi, Benczúr és a többi jelesek. Ezen környezet nagy hatással volt a fiatal kezdő fejlődésére, de bónítólag is hatott tevékenységére azon körülmény, hogy gyengeségeit is kétszeresen kellett éreznie ezen óriások között, különben sem lévén valami különös formaérzókkel megáldva, s a helyes rajz is nagy fáradságába- kerülvén semmi eredményt sem tudott elérni, s így a tél vajúdások között meddő kísérletekkel telt cl. De jött a nyár s besütött a tölgyfaerdőbe a, meleg, aranyos napsugár, s kicsalta a csüggedt ifjút a rideg s elunott atelier ablaka megül, ki a szabadba. Ki oda ahol minden szép és ahol minden színpompában ragyog. Felnyíltak a szemei. Azon öntudatra ébredt, hogy megtanulta látni a természetet! Érezte, hogy a színhatások varázsának utánzása felel meg képességének egyedül, abbahagytál végleg az akadémia conventionális szabályai szerint szerkesztett historikus kompozíciók alkotásának meddő kísérleteit, s elhatározta, hogy ezentúl jól, rosszul, de mindég becsületesen igyekezni fog a természetet képeiben úgy visszaadni, ahogy azt ő maga' látja. Természetes, hogy ennélfogva képein sok a visszatetsző és félszeg, ami megakadályozta, hogy sikereket érjen el a nagy publikumnál, legfeljebb néhány festő kollégájának érdeklődését tudta felkelteni. Első képe a Faun, melyet 1868-ban festett, még magán viseli az Akadémia jellegét, de már a második, 1869-ben festett egész fiatal úrinő gyermekkel zöld pázsiton már egészen önálló alkotás s gyarlóságai dacára is igen közel áll a később Párizsiján annyira felkapott»piain aire«modorhoz. Ezen két képét Szinyei még a Piloty-iskólában festette. Piloty dicséretére legyen mondva, hogy ő tanítványát az övétől egészen eltérő iránya dacára, annak kifejlesztésében nemcsak, hogy nem gátolta, de sőt ezen új irány merész kidomborítására serkentette. Éppen Piloty tanítványai elismerésben részesítették, habár egyes kedélyes élcekkel is fűszerezve, mint pl.»ja der Sinai mit der senkrechten Wiese«(Heinrich Lossow) ben kilépett Piloty iskolájából és Münchenben ataliert nyitott. Itt festette Szinyét, egy kis tájképet egész realisztikus modorban, egy alföldi tájképet és a szénaboglyán pihenő szerelmes párt, melyet ha nem volna úgy mint több már említett képe is Amerikába eladva, érdekes volna itt kiállítani, mert ezen a plain aire már teljesen ki van fejlesztve ben a háború alatt haza kellett utaznia, hol falun a szülői háznál a kényelmes élet ós mulatságok a. festészet gyakorlásától elvonták ben tért vissza ismét Münchenbe, hol a művészi légkör s jó barátai ismét visszaterelték a művészedéhez. Ekkor festette többi közt a»fürdohazat«, mely Münchenben nagyon tetszett és mely kép igénytelen egyszerűsége dacára 1873-ban a bécsi nemzetközi kiállításon»für Kunst«bronz éremmel kitüntettetett. Ezen időben Böcklin Arnold híres festővel szoros baráti viszonyba lépett, ki nagy érdeklődést tanúsított iránta, s kolorisztikus iránya határozottabb fejlesztésére serkentette. Ekkor festette a»majalist«, egy ragyogó nap-

11 iól sütött zöld domboldalon, erdő árnyékában heverésző bohém társaságot, erős színes hatással. Ezen kép Münchenben nagy sikert aratott és Szinyei remélte, hogy művészi hírneve meg van alapítva. De csalódott, mert beküldvén kópét az 1873-i bécsi kiállításra, az ott személyes bosszúból oly magasra és oly rossz helyre akasztatott, hogy teljesen agyon volt verve. Szinyei erről értesülvén, rögtön felutazott Bécsbe s kivitte, hogy képe a kiállítás megnyitása után, a kiállítási szabályzat ellenére neki kiadatott, mert a kiállítás intézői meggyőződtek, hogy az elhelyezőt határozott rosszakarat vezérelte. Ezen eset Szinyeit teljesen disgustálta, haza utazott, megnősült s jernyei birtokán visszavonulva élt és felhagyott a festészettel. Családi életében nem találta azt amit várt, ott is csalódott. Újra felébredt benne a vágy művészete iránt, felment Bécsbe felújítani Makart tal régi barátságát, mert érezte annak szükségét, hogy művésztársakkal érintkezzék, itt festette a»paesirtat«s megkezdte a»rococot«. Do a bécsi művészi légkörbe nem jól találta bele magát. Kiállított képeivel : Pacsirta, Majális melyeket 1883-ban Budapesten is kiállított, nem nagy sikert ért el. A budapesti kritika véleménye szerint akkor Szinyei delírium coloransban szenvedett. Egészsége is megrendült, ismét visszatért falusi magányába és ecsethez nem nyúlt. Most már úgy látszott, hogy végképp felhagy a festészettel s úgy is történt volna, ha barátai s különösen Zemplényi Tivadar őt lethargiájából s rezignációjából fel nem rázzák és nem serkentik, hogy fejezze be a megkezdett dolgokat. Végre elszánta magát, és ben befejezte a»rococot«, az»oculit«s a»patakot«, ezeket a téli tárlatra egy kis tájkép skitzzel együtt felküldte, mely képek kedvezően fogadtattak, sőt az Oculi meg is vásároltatott őfelsége által. Ezen siker által felbátorítva, Szinyei újra hozzálátott a festéshez, éspedig szigorúan direkt a természet utáni ábrázoláshoz. Az idei tárlatra felküldött»pipacs«és»hoolvadás«szintén elismerésben részesült. Remélhető, hogy ezen erkölcsi siker buzdítani fogja Szinyeit a további működésre s bár tőle nagyszabású alkotásokat nem is várhatunk, de meg vagyunk győződve, hogy tárlatainkon egészséges, erőteljes tájképei ezután sem fognak hiányozni". Sokkal szigorúbb a Pallas Lexikon kérdőívére adott válasza, melyben többek között a következőket írja : Tehetségénél fogva sok reményre jogosított, de a várakozásnak meg nem felelt, mert olyan feladatot tűzött maga elé, mely erejét túlhaladta, Az akadémián hamar felnyíltak szemei megtanulta a természetet látni s meglátta azt, hogy kint a szabadban minden egészen másképp van mint az akadémián festeni tanítják. Ezen meggyőződésre jutva feladatul tűzte ki a szabad természetet egészen saját felfogásai szerint, becsületes hűséggel ábrázolni, miáltal a ma már elismert festészeti új irány útjára lépeti, mert tagadhatatlan, hogy már 1868-ban festett képei, gyarlóságaik dacára is a későbbi, annyira fejlesztett plain airehez nagyon közel állottak, pedig akkor még francia képeket nem látott, s ezek reá befolyást nem gyakorolhattak..." Intermezzo politico következett a millenniumi siker után tól Szinyei négy évig a héthársi kerület képviselője volt és bár csendes, szótlan tagja a tisztelt Háznak, ez mégis akadályozta a művészi életbe való visszatérését és művészi munkáját is. De 19ül-ben kibukott a választásokon és akkor, ami München óta annyira hiányzott neki, visszatért a művészek közé, középpontja lett művészi életünknek, haláláig jóformán mindennapos volt a Japán-kávéház művészasztalánál, csak a nyári hónapokat töltötte Jcrnyén késői tájképeit festve ben egyik szemére megvakult és ezt a csapást oly hősiesen viselte cl, hogy baráti köre, mellyel csak nagysokára, közölte a fogyatkozását, semmit sem vett észre. Ezután egy szemmel nézte és festette a, világot, de mégis többet és szebbet látott, mint más két szemmel. Végre 1905 januárjában, a Nemzeti Szalonban egész művészi oeuvre-jét bemutató 96 festményből álló kiállítást rendezett. Ideje lett volna, már ennek előbb is, de csak most adódott erre alkalom, mikor a Nemzeti Szalon vezetését Ernst Lajos vette át, aki szemben a Műcsarnok egyre nehézkesebb és maradibb irányzatával, a haladó szellemnek utat nyitva-, képzőművészeti kultúránk fejlesztésében messze kiható érdemeket szerzett. Ez a, kollektív- kiállítás adott első ízben áttekinthető képet Szinyei művészi fejlődéséről. A kiállítás a festőművészet iránt érdeklődőkön túl is, a legszélesebb körök érdeklődését keltette fel. Ugyanis akkor annyira aktuális volt Wagner Richard rehabilitálása az igazságtalan mellőzés ós félreismerés után, hogy Szinyeiben a, magyar Wagnert látták, kit a teljes elismerés, elégtételadás illet meg. Ez magyarázza, meg Szinyei általános népszerűségét, amilyenben magyar képzőművésznek Munkácsyt kivéve még nem volt része. A vernissage nemcsak művészi, dc társadalmi esemény is volt, megjelentek régi képviselőtársai is, köztük Mikszáth Kálmán, aki különbjén nemigen járt kiállításokra. Akkor írta azt a kedves karcolatot Szinyeiről, melyet a, következőképp fejezett be : Óh milyen szép alkony ez! Az ő alkonya, A nap szemvakító udvara látszik az cg legalsó percmén, meggyullasztva az égboltot egy darabon. Lemegy, de ha, nem tudnád, hogy délután van, azt kellene hinned, hogy feljön. Távolban megszakadozott bárányfelhők

12 úsznak sebesen, pipacsos vetések között a barázdán egy szép lány lépdel a falu felé és kopogtatni fog a jernyei kis műterem ajtaján. Eressz be! Ki vagy? Én a Dicsőség vagyok. Hát összetalálkoztak..." Keszler József az Újságban (1905. T. 0.) hosszan elragadtatással ír a Szurkosfenyőről, a Nyírfacsoportról, a Holdtöltéről, meg a Hóolvadásről, de az akkor első ízben kiállított Hintát, Ruhaszárítást, Tutzingi sétát, Tourbillon t, a Lilaruhás nőt meg sem említi ós a Majálisról azzal a téves adattal szolgál, hogy Szinyei Jernyén festette egy pajtában. A Pesti Hírlapban (1905. I. 8.) Kezdi Kovács László visszaemlékezik, hogy mint serdülő ifjú, annak idején véletlenül tanúja volt a Műcsarnokban annak, hogyan kacagtak Keletiek a Pacsirta előtt, kritizálva annak barbár színeit, spanyolfalas" hátterét és a Majális színes csoportjáról mint mondták, hogy olyan mint egy csomó szárításra kitett ruha, mely hozzá még le is gurul a meredek dombról. A Pester Lloydban (1905. I. 8.) Rothauser Miksa megállapítása szerint Szinyei volt kétségkívül az első pleinair festő és a Majális ez a hatalmas vászon, melyen egyetlen élettelen pont sincs, imponáló bizonyítéka, hogy festője minden idegen hatástól megszabadult, és a kész művész megtalálta önmagát. A Magyarország (1905. I. 8.) B. Oy. jelű kritikusát Szinyei apró színvázlatainak festési modora az angol Bonningtonra emlékezteti. A Neues Pester Journalban ( ) D r szerint az első francia plein-air képet Manet 1870-ben festette. Ezzel szembe állítja Szinyei 1869-ben festett Anya és gyermekei című képét, majd a Szcrelmespárt, melyeken Szinyei már a plein-air kész mestereként jelentkezik. (Nb. a két képet csak fényképről ismerhette.) Ezeket követte az elbájoló Majális és a napíényfestés mesterműve a Pacsirta. Márkus László az Alkotmányban (1905. I. 8.) a következőket írja:,,a Nemzeti Szalonban holnap fog megnyílni Szinyei Merse Pál műveiből rendezett kiállítás ahol megnyilatkozásszerü dolgokat fog látni a publikum. Egy óriási művészetet fog itt látni, amelysokban előtte jár Európának és évtizedekkel járt előre a magyar kultúrának, azután egy kezdődő tragédiát fog látni, az uralkodó akadémia agyarkodását, a művész lelkébe fészkelő elkedvotlcnedést, végén látni fogja a megtörhetetlen művészi energiát, az alkotó kedv reneszánszát, amely a legutóbbi évek képein újra hatalmas dolgokat produkált." A Hét-ben (1905. I. 15.) Marco tollából a következőket olvassuk : A delirium colorans, amit Keleti a hét főbűn közé sorozott, most szentséges lelkiesemény mielőttünk, mint a próféta lélekszabadító mámoros extásisa s a Majális buja napsütésében és bársonyos árnyék színeiben a megváltást előre hirdető Johanaan tüze lobog el olt hatatlanul... Most kora délután van művészetében. Hűvösebb a levegő és alig észrevehető fátyolok lengenek a mezők és lombok teli színei felett, Nem hanyatlás ez, hanem lehiggadás a zengő hozsannázások után, megnyugvás a halkabb hegedűszóban, elmerülés egy férfias, meleg melankóliában, amely a múltak szomszédságúból ős a nobilisán mérsékelt győzelmi érzésből keveredik ki, melyet csakis így, evvel az álmodozó s mégis energikus ecsetkezeléssel lehet vászonra rögzíteni." A Nap (1905. I. 8.) K. S. jelű tudósítója, nyilván a Szinyeiét megelőző Ferenczy Károly kollektív kiállításának hatása alatt, az alábbiakat írja, teljesen egyedülálló véleményként a Majális terjedelmes irodalmában : Szinyeinél a levegő szeretete, a tónusok meleg összeolvadása, az élet legfőbb apjának a napnak és napfénynek feltétlen elismerése, tökéletesen a mi nagy Ferenezynk felfogása : és nem írhatjuk Szinyei Merse rovására Ferenezynk határozott festői felsőbbségét. Szinyei nem tudta kitalálni ennek a, felfogásnak a technikáját. Az agya és szeme egészen modern volt, de a keze aggodalmas és talán konzervatív maradt... A Majális domboldalának egészen előrceső része, ahol árnyékok és izzó napsugárfoltok váltakoznak, még puha és barátságos, de a heverő alakok körvonalai nem lendülnek be a vidékbe, amit pedig oly szükségszerű természetesség parancsol. És amint a domb egykét méterrel nő magasságban, mintha már a havasok rideg, kemény levegőjét éreznénk. A tetején álló félig zöld vetés már úgy mered elénk, mint megdönthetetlen sziklafal. Persze nem szabad elfelejteni, hogy ez a kép 1873-ban készült, amelyhez képest festészetünk mai fejlettsége szégyclheti magát. Mai festőink igen sok áhítatot tanulhatnak Szinyeitől." Művészeti Krónika (1905. I. 15.) Admirátor : Szinyei a századnak nemcsak Magyarországon, de egész Európában legnagyobb festői közül való és ez most rigy lepte meg a tárlat közönségét, mint valami reveláció. Immár aki késő férfi koráig hasztalan kereste az elismerést, most mikor felhagyott a kereséssel egyszerre keresetlenül rátalált, Szinyei festményeiben az a vonás a legfőbb érték, ami az irodalomban is csak a legnagyobbak munkáiból sugárzik ki, s ami a festészetben még nehezebb és még ritkább : az átéltség ereje ós őszintesége." A Budapesti Hírlapban (1905. I. 8.) Malonyai Dezső írja : Különös, hogy éppen nálunk, ahol annyi életerő, annyi egészséges kedv és optimizmus sarjadzik, művészetünkből éppen az egészséges, a minden trivialitástól és érzclgéstől ment harmonikus életkedv hiányzik. Szinyei Merse Pál talán az egyetlen, kinek művé-

13 szetében ez a harmonikus életkedv hamisítatlanul tükröződik... A szíriek, amelyekkel ezt a boldogító hatást teremti Szinyei, épp oly távol állanak a sötét aszfaltos tónustól, amelyek müncheni iskolában voltak divatosak, mint amilyen távol állanak a pleinairizmus szárazon világos színeitől. Nincs azokon a képeken semmiféle iskolaszerűség. Felfogásában távol áll Szinyei a múlt század második felében annyira erőszakolt realizmustól is, ámbár a legnaívabb őszinteséggel követi a természet legbensőbb megnyilatkozásait... Művészünk a magyar művészet históriájában élni fog, de nem úgy mint sok más, aki szintén megmaradt, őt korszakhoz nem fűzi művészete. Megeshetik, hogy a késő utókor egy-egy műértője tanácstalanul áll majd a Szinyei művekkel szemben, ha azoknak a magyar művészet fejlődésének során dátumait keresgéli. Annyira nincs kötve Szinyei művészete valamely időponthoz. 0 csak eggyel függ össze : és az az örökké változatlan." Szinyei és Böcklin viszonyával részletesen foglalkozik Ernst Lajos a Nemzeti Szalonban rendezett gyűjteményes kiállítás katalógusában, és többek között a következőket mondja :,,IIa különösen a 70-cs évekből való arcképüket nézzük, azt hisszük, hogy Böcklin ós Szinyei fivérek. Egyforma hatalmas termet, széles vállakon nyugvó komoly fej külsőleg is nagyon hasonlóvá tették egymáshoz e két művészt, olyannyira, hogy akik őket Münchenben gyakran együtt látták, meg voltak arról győződve, hogy testvérek... (Gergely István visszaemlékezéseiben elmondja, hogy mikor 1910-ben Münchenben 37 év után Max Gabriel újra találkozott Szinyeivel, Max egészen megzavarodott, mert az első pillanatban azt hitte, hogy a kilenc év előtt meghalt Böcklin lép eléje...) Böcklin Baselhan született, szegénysorsú szülőktől. Ügy a város, mint a vidék lakói kivétel nélkül szorgalmas, egyszerű polgáremberek, csekély lelkivilággal, de annál több vallásos szcntimentalizmussal. Ott mindenki a kenyerét keresi, a garast hajszolja és legnagyobb ambíciójuk az, hogy őket városuk lakói jóravaló és józan kereskedő-embereknek tartsák. Ebben leli főképp magyarázatát az, hogy Böcklin annyira tudott lelkesedni a régiek szabad és érzéki életéért, mert azok, akikkel a sors mostohán bánik, lélekben mindég egy új világot keresnek, vagy visszavágyódnak az elmúlt időkbe, ahol nézetük szerintminden jó és szép volt. Ilyen volt Böcklin is. Ellentét e tekintetben Szinyei Merse Pál, aki gyermekkorában az atyai háznál megszokta a jólétet, látta és megismerte az életnek szebbik és kellemes oldalát, és így nem is igen érezhette az elmúlt idők vagy egy új, szebb világ szükségét. így született meg lelkében és vásznán egyik legszebb és legjellemzőbb műve a Majális", mely vidám mulatozó társaságot ábrázol, amilyen jelenetet ő azon körben, melyben nevelkedett és élt, számtalanszor láthatott és végigélvezhetett. Ezt a képet 1873-ban festette, vagyis azon időben, midőn Böcklinnel a legjobb barátságban élt, és leginkább állott Böcklin hatása alatt. A közös vonások dacára az a különbség a két kiváló művész között, hogy Szinyei képeinek tárgyát a jelenből meríti és visszaadja ecsetjével azokat a szép napokat és kellemes órákat, amelyeknek ő maga is részese volt, míg Böcklin, aki korának embereitől reá nézve csak kellemetlent ós rútat tapasztalhatott, művészlelke elő-képzelte a rég letűnt világot, de ebben a keretben sem a régiek isteneit és embereit örökíti meg, hanem képeinek tárgyát a képzeletbeli faunok, pánok, nimfák, erdei magányok és vizek tündérei képezik... Az évi kollektív kiállítás után mondhatjuk, hogy Szinyei valóban beérkezett, A közönség csodálkozott, miként lehetett az, hogy ezek a képek valamikor nem tetszettek. A sajtókritikák néha ingerült felhábodás hangján méltatlankodtak a húsz évi mellőzésért, szidták a tehetségtelen klikk uralmát, a vaskalapos bírálókat, s főleg Keleti Gusztávot vették célba. Feltűnő azonban, hogy a kritikusok többsége elsőséget ad az újabb sárosi tájképeknek, a Hinta, Huhaszárítás, a Tourbillon, meg a Lilaruhás nő is elkerüli a többség figyelmét. Azok pedig, akik ezeket megemlítik, csupán az impresszionizmus első termékét látják bennük, bár e képek csak vázlatosságuknál fogva voltak a szó szoros értelmében impresszionisták. A Majális méltatásában a millenniumi felfedezés óta újabb, lényegbe vágó megállapításokat nem találunk, kivéve Malonyay Dezsőét, kinek a Majálisról írott sorai megegyeznek az azóta több évtizeden át kikristályosodott véleménynyel, hogy tudniillik a kép legfőbb értéke az életöröm páratlanul őszinte kifejezése, és felette áll minden izmusnak, kornak, divatnak, mert örökévérnyű alkotás. Valóban igaza van Malonyaynak, mert Szinyei átvette a kompozíciót az akademizmustól annak minden szabályossága nélkül, megfestette a napsütést, a plein-airizmus formafelbontása nélkül, és megrögzített egy hangulatot, egy benyomást az impresszionizmus felületessége és vázlatossága nélkül. Szóval mindennek az előnyét érvényesítette azok egyoldalúsága és hátránya nélkül. Az első összefoglaló munka, mely Szinyei művészetét beilleszti a modern művészet fejlődésébe Lyka Károly : A képírás újabb irányai című könyve, mely 1906-ban jelent meg. Többek között a következőket mondja : Szinyei Merse Pál a legbensőbb természettanulmányok után jutott cl oda, ahol Manet és Böcklin fáradoztak. Az ő témája a szín. Míg Manet fáradságosan küzdött a silhuette-hatások, a szín tisztaságának keresésével, Szinyei könnyen s gyorsan túljárt ezen is, és Böcklin tői függetlenül, sőt ezt befolyásolva jut a szín intenzív tüzének megfestéséig."

14 Ezután következett 1910-ben Malonyay Dezső könyve Színijeiről, melynek érdekessége Szinyei önéletrajza, melyet azonban Malonyay már előbb 1903-ban a Művészetben közölt. A szerző egyébként többet foglalkozik könyvében a francia festészettel, mint Szinyei vei. Erdeme, hogy a mester 71 művének képét közli az ifjúkori művektől kezdve, és ezek közül többet, ismeretlen helyre kerülvén, már csak e műből ismerünk ben, a müncheni Heinemann-galériában kiállítást rendeztek Piloty tanítványainak a Piloty-iskolában festett műveiből. München aranykorának legszebb emlékei elevenedtek fel, mikor Európa legtöbbet igérő tehetségei gyűltek oda az Akadémiára, E kiállításon felvonultak a századvégi német művészet számottevő mesterei, sok külföldi, és ott voltak Lenbach, Makart, Dcfrcgger, Max Gabriel, Gysis, Benczúr, Liezen-Mayer művei, valamint Szinyei Merse Pálé is, ki a Hintát, Ruhaszárítást, a Rococot és még több kisebb képet állított ki. A sok feketébe ágyazott, sötét kép között a szenzáció erejével világítottak ezek a töretlen színű világos képek. Georg Jakob Wolf, a Kunst kritikusa (1909 évf old.) írja,,szinyei Merse egy szinte elfelejtett magyar, a Piloty-iskola enfant terrible-je volt. Egyes képei bizonyítják, hogy Manet fényproblémáira, melyeknek a franciák dicsőségüket köszönhetik, már előbb ráeszmélt ós hogy a voltaképpeni impresszionizmusra már a párizsiak előtt kinyílt a szeme. Ez a Szinyei Merse a kiállítás nagy felfedezése." W. Worringer, a Der Cicerone kritikusa (1909. évf old.) így ír :,,Meglep Szinyei Merse. Ez a virtuóz magyar a hatvanas, hetvenes években olyan színekben átérzett impressziókat festett, melyek ma bármelyik Secessióban a legjobb benyomást tennék. Csodálkozva kérdezzük, hogy a minden természetes ténytől olyan gondosan elzárt Piloty-féle atclieratmospherában honnét vette az erőt ezekhez az erős, töretlen színekhez és az optikai élmények ilyen friss és közvetlen visszaadásához." Münchener Neueste Nachrichten (1909. IV. 28.) Szinyei kollekciója alkalmas arra, hogy a műtörténeti írót zavarba hozza. Valóban zseniális coloristát ismerünk meg benne, aki nagy odaadással különféle utakon keresi az új színes kifejezést, s hasonló eredményre! jut Manet-val, akit azonban annak idején nem is ismert. Manet nem festett soha finomabban, mint Szinyei Sétája és a Hinta című művei, ós senki sem festett bátrabban, mint amilyen a Műterem intérieur, amelyen Szinyei híres képét a Majálist (1873) föl lehet ismerni. A kisebb tájképek a- barbizoni mesterek hatását mutatják, akiket Szinyei 1869-ben, a müncheni műkiállításon ismert meg. Elragadóan finom az Esthajnalcsillag. Ez is arra, vall, hogy a müncheni művészekben ebhen az időben már a jövő csírája lappangott, s hogy a művészedtört énednek ezt a fejezetét újra kell írni." Münchener Post (1909. V. 2.) Szinyei képsorozata igen érdekes festői epigramm-gyűjtemény. Modern, főleg idillikus képeszméknek bámulatos gyorsan odavetett vázlatai, csak aláfestések ugyan, de tele színötletekkel és elragadóan friss mozgásmotívumokkal." Deutsche Tageszeitung. Berlin (1909. IV. 21.) Szinyei már 1869-ben olyan képeket festett, melyeknek technikája és színellentétei merészségükkel a francia művészek legjobbjait is felülmúlják." Neue Nachrichten. Leipzig. (1909. IV. 28.) Szinyei kevéssé ismert, de kiváló jelenség. A hatvanas, hetvenes évekből való vázlatai oly hallatlanul modernek, hogy őt a jövőben a legmodernebb franciák, talán Gauguin előfutárának kell tekinteni, egy korai, nagy jelentőségű úttörőnek. ' ' Münchener Allgemeine Zeitung (1909. V. 8.) Hartmann A. G. írja : Es most következik a fő meglepetés, a magyar Szinyei képei. A művészt nem kisebb ember örökítette meg egy odavetett vázlatában, mint Leibi. Ha az ember ezt a különféle műirányokat feltüntető tárlatot nézi, alig hisz a szemeinek Szinyei képei előtt. Szinte vakít túlságosan élénk világításuk. Ez a Picknick, a, Hinta, Az akasztott elszállítása pompásak a maguk nemében. Az anekdotaszerűt sehol sem hangsúlyozza túlságosan, a színek báját sehol sem áldozza fel a tartalomnak. Mindég elementáris festő, aki ismeri az alkotás summa vis-ét, az odaadást s a mindent magával ragadó mámort. Abban az időben, mikor Münchenben a színeket sötét alapra, szerették felrakni, úgy fest mint Max Gabriel festett legjobb óráiban. Csupa világosság, derű, s a világító pigment varázsát a lokálszíneknek engedi át. Amellett a színeket, a Farben-seb.emát teljesen figyelmen kívül hagyó csoportban állítja össze. A vöröset összeházasítja a sárgával és a zölddel, vagy a, sárgát rózsaszínnel és lilával, a, sötéten izzó vöröset csodaszép szonor zölddel. Ez a magyar festő rendkívül sajátos jelenség a münedieni festészet keretében." Talán ennyi elég s sok hírlapi beszámolóból Szinyei müncheni sikerének dokumentálására, mellyel megindult Szinyei külföldi karrierje. Ugyanakkor dr. Lázár Béla, akit a Pester Lloyd edkkírója Szinyei művészete fáradhatatlan heroldjának nevezett, vetített képes előadásban ismertette Szinyei művészetét a Münchenben tartott IX. nemzetközi művészettörténeti kongresszus előtt. Ezután következett, Hatvány Lajos kezdeményezésére, a berlini Secessióban, Meiler Simon rendezésében február 3-án megnyíló modern magyar festők kiállítása. Ez a kiállítás, melyen Szinyei mellett felvonultak a nagybányaiak, Rippl Rónai, Perimutter, Csók, szóval az egész MIÉNK, valamint Kornstokkal a legmodernebbek, óriási meglepetést eis

15 átütő sikert aratott, Szinyei húsz képpel volt képviselve, élén a -Majálissal. Nagyon érdekes jelenség Szinyei Merse Pál, ki ifjúkorában nem Párizsba, hanem Münchenbe ment, bol Leibi és Böcklin barátja volt, írja a Berliner Tagblatt Minikét érintkes és nyomot hagyott mű\ eszeién, de nem jelentékenyen. Szinyei Leibltől körülijeiül _ ugyanolyan következtetésekhez jutott, mint Monet Courbet-tői, ami annak bizonyítéka, hogy van valami törvény a fejlődésben. Főművében a Majálisban megvan az a finom poétikus hangulat, melyet szeretnénk németnek nevezni." Adolph Donath, a Berliner Zeitung im Mitlag kritikusa a következőket írja : Szinyei impresszionista volt már eredetileg, és a.majálistól, ettől a mesterműtől kezdve az 1895-ből való Hóolvadásig és az évi Mezőig semmit sem változott becsületes, friss impreszszionizmusa. A Mező festőjében a művészi érzésnek ugyanaz az ereje él, mint a Majális festőjében élt." A Berliner Morgenposlban Georg Hermann számol be a kiállításról :,,A meglepetés Szinyei Merse. Itt van a Majális, urak és hölgyek társasága, amely letelepedett egy árnyékos, pázsitos lejtőn, míg lenn a dombon, a mezőn még süt a nap. Ahogy itt a nők ruhái a tompazöldből kivillannak azt soha, sem Manet, sem Monet szebben nem csinálták. Itt vannak azután a, delikát tanulmányok violából, aranyból, rózsaszínből, világító esti ég, melynek zöldjén vörös Felhők vonulnak át, álmodó alkonyi színek kis tájakon óh, ez a Szinyei többet jelent mint pillanatnyi örömet a napi kritika számára : ez a XIX. század művészettörténetének egyik hódítása." A Piloty kiállításon aratott siker után Heinemaim leikérte Szinyeit, hogy önálló kiállításon mutatkozzék be Münchenben. A berlini anyag, kiegészítve 36 darabra, átment Münchenije és április 3-án ünnepélyes keretek között került bemutatásra, A megnyitáson még élő, régi tanulótársai is megjelentek. A kiállítás katalógusába báró Os/ini Frigyes írt előszót, melyben Szinyei életrajzát ós művészi pályafutását ismertetve, többek között ezeket írja : Az évi nagy müncheni nemzetközi műkiállításon fényes festői tulajdonságaival nem kis feltűnést keltett egy kép, mely szomszédjaival való minden kapcsolat híján, a magyar terem főfalán függött. Ez Szinyei Majálisa volt, melynek égő, diadalmas színpompa ja nem egy néző ajkára. Böcklin nevét csalta. És mégis másmilyen volt. Igazi pleinair festmény, ha nem is az évi dogma szerinti. A természet hangulatát kitűnően adta vissza, igazi levegő ült a tájon és alakjain. Bár drágakő módjára csillantak fel rajta a színek, az ég kékje, a napos lét májusi zöldje, a shawl skarlátpirosa és az egyik nő ruhájának rózsaszíne, az egészet finom tónus foglalta össze. Hogy ez a kép kiváló festői tett, mindenki elismerte. Meg is kapta a nagy aranyérmet, kissé későn!... A Majális sikere után, mikor a mester neve akkor meteorszerűen felragyogott, jó ideig nem láttunk tőle semmit Münchenben, mígnem végre tavaly a Heinemann-galériában rendezett Piloty-tanítványok kiállítására egy sor vázlatot küldött, melyek összeségükben egyszerűen elragadóak voltak, éppen színes finomságuknál fogva, Nagy volt a csodálkozás. Hol tartott ő már 1870 táján! Csupa olyan probléma, amely négy évtizede foglalkoztatja a festőket, itt mind előre meg volt sejtve. Elsőrendű művészi tehetség lappanghatott e dolgok mögött, egy messzelátó és merész lángész, mely a festői előadás minden lehetőségét ki akarta meríteni. Sokunkban felébredt a vágyakozás, hogy a festőt alaposabban ismerjük meg, minél többet tudjunk róla, Kitűnő alkalom erre a mostani kiállítás Heinemannái... A Majális melyet Szinyei közvetlen Böcklin hatása alatt fejezett be, a. szerzett hatások szabad és zseniális továbbképzését mutatja, Ez a. Majális, mely Böcklin modorával látszólag sem a tárgy választásban, sem a fényprobléma megoldásában nem egyezik, a legnagyobb műalkotás, mely Böoklin környezetében keletkezett, és az egész kor legjelentősebb műveinek egyike. De harminc évre volt szükség, míg ezt megértették! A Majális története egy darab műtörténet, de olyan, mely gyakran ismétlődik, és amely talán minden bírálót az új jelenségek apodiktikus elítélésétől elriasztani alkalmas." Frankfurter Zeitung. (1910. IV. 8.) Szinyei tragikus művész. Az ő évi Majálisa a legszerencsésebb élőén ése a pleinairnek és 1869-ben, abban az időben mikor Szinyei Piloty növendéke volt, ki festett így! Sem Piloty, sem egyetlen tanítványa, de még Böcklin sem." Münchener Post (1910. IV. 6.) Bátran lehet mondani, hogy a legjelentékenyebb mű abban az időben, mindenek fölött az 1873-ban festett Majális, egy reggeli a szabadban, mely épp oly csodálatra méltó a természet ábrázolásában, mint amilyen bátor az erőteljes, friss abban az időben hallatlan színekben." Augsburger Postzeitung. (1910. IV. 8.) Igen elismerjük, a Tourbillonnai a böcklini befolyást, de micsoda különbség a Hinta! Maguktól a franciáktól sem jöhetett ez a fordulat. Honnét eredhet ez a szemlélet? Valamint az a finom tónusú képecske, az Esthajnalcsillag (1869) és a skiccek szimfóniái? Ezek a megnyilatkozások csak rendkívüli zseniális tehetséggel és egy faj vérével magyarázhatók meg!" A háromhetes Ileinemann-kiállítás után a Majális néhány társával újból Berlinbe került, a Nagy Nemzetközi kiállítás magyar osztályára, melyet dr. Térey Gábor rendezett. Ez, a februárban rendezett kiállítással szemben hivatalos részvétel volt.

16 Deutsche Zeitung, Berlin (1910. IV. 30.) A Majális színeiben teljesen egyedülálló : megfigyelendő pl. az a színhatás, melyet a vörös pokróc a zöld pázsiton ad, olyan mint egy tüzes felcsendülés, mely után tovább zeng a harmónia, mintha a fiatal kirándulók szívében ébredt volna." A Berliner Morgenpost (1910. V. 15.) Az első oldalon rotációs reprodukcióban közli a Majálist. Alatta a kép leírása, majd hozzáteszi :,,Ez az a kép, mely a mű tárlaton az általános érdeklődés tárgya volt, finom színeivel és az alakok graciosus elrendezésével." Könisgsberger Allgemeine Zeitung (1910. VI. 25.),,Szinyei újra itt van és főműve, az 1873-ból való Majális újból varázslatosan hat : a kép mindég frissebbnek tűnik minél többször látja az ember." Freisinnige Zeitung, Berlin (1910. VI. 17.) Szinyei már a Secessio magyar kiállításán is élmény volt. Még nagyobb most itt, hol az ő 1873-ban festett csodálatos, virágoktól illatozó Majálisa mellett, az utóbbi években készült finom, mérsékelt tónusú tájképeit látjuk, melyek sajátos fejlődését mutatják." Neue Badische Landes-Zeitung, Mannheim (1910. VI. 28.) Valami romantikus emléket ébreszt Szinyei Majálisa, amint a pázsitos lejtőn egy Mmgcr-időbeli csoport, a földre dobott színes takarókon letelepedett : Mimi és Musette fehér és rózsaszínű krinolinban, a művész bársony kabátban és az egész finoman áradó árnyókharrnóniá ba rnerü 1. " Frankischer Courir, Nürnberg (1910. VII. 20.) Dr. Dresdner Albert írja : A művész, aki a kiállításon a legnagyobb érdeklődést keltette : Szinyei Merse Pál, idősebb festő, aki még Böcklin közvetlen hatásában részesült és később a festéssel felhagyott, míg a legutóbbi időkben újból felfedezték... Szinyei igazi művész : erős és nagy, mégis finom és érdekes művésznek ismertük meg. Majális círnű képét (1873) kétségtelenül befolyásolta Manet egy évtizeddel előbb festett Dejeuner sur l'herbe" festménye. Egy pontban azonban a magyar festő képe a franciák nagyrabecsült képét túlhaladja. Míg Manet-nak a tájképbe elhelyezett modellszerűen beállított alakjaival nem sikerült az alakok és tájkép között a bensőbb kapcsolatot megtalálni, addig Szinyei Merse a csoportnak ügyes összefoglalásával és a kedves-virágos színmegoldással elérte, hogy alakjainak kis csoportja, ahogy a zöld mezőn letelepedett, vidám, színes csokorként hat. Érezni, hogy cz a kép egy vidám nyári hangulatból keletkezett, és éppen ez az előnye Szinyei képeinek általában, és ismertető jele annak, hogy azok nem száraz kópiái a természetnek, nem csupasz stúdiumok, hanem közvetlen és teljesen átérzett ábrázolásai a természet hangulatainak." Berliner Börsen Courir (1910. IX. 1.) Ügy lep meg minket Szinyei korai modernsége, mint annak idején Manet fejlődési korszakainak egymás után következő eseményei." Kunst Chronik (1910. V. 13.) A berlini Nagy Nemzetközi Kiállítás clou-ja Szinyei Majálisa," Moderne Kunst, Berlin (1910. XVI. sz.) közli a Majálist. A Rococo jelenetben újból Szinyei Merse színektől szikrázó palettájának varázsa nyilatkozik meg : e kép középvonalon van Böcklin és az impresszionisták között. Ezzel szemben áll a Majális, mely egy zöld lejtőn letelepedett társaság reggelijét ábrázolja teljes világításban. Nemcsak a kép tárgya emlékeztet egy Manet óta annyira kedvelt motívumra, hanem a fények, a világos színek valósággal prédikálják az ekkor felfedezett pleinair festészetnek evangéliumát." Az Est (1910. IX. 17.) Szinyei Merse Pál Berlinben Stahl Fritz nyilatkozata Az aranyérem szenzációja címmel a következő beszámolót hozza :,,A berlini Nagy Nemzetközi Műkiállítás nagy szenzációt hozott. Először törtónt meg, hogy az állami elismerés a modern művészet felé fordult, amelyet Vilmos császár tudvalevőleg a maga külön villámaival kiközösített. És még különösebb, hogy az impresszionizmusnak ezt a diadalát Berlinben nem német, hanem külföldi művész aratta, éspedig a magyar Szinyei Merse Pál. Az egész német művészet és műbírálat az esemény hatása alatt van, és a Majális költőjének hivatalos kitüntetésében mindenféle prognostikont talál a jövőre nézve. -Mindenesetre érdekes, hogy az a zseniális magyar piktor, aki lelke sejtéséből kifakadólag megcsinálta, a múlt század egyik legszebb képét, az első modern képet, oly időben, amikor az impresszionizmus jelszavát még csak nem is ismerték, Anton von Werner abszolút birodalmában az első hivatalos elismerést csikarta ki az elátkozott irányzat számára." Stahl Frigyes, a híres német műitész, a Berliner Tagblatt kritikusa,, a modernek bátor zászlóvivője erre vonatkozólag így nyilatkozott, szelíd célzással a német császárra : Az Úr útjai különösek, valamint az Úr instrumentumai is. íme az impresszionizmus hirtelenében államképes lett. Ugyanakkor mikor Tschuditól rossz néven vették a francia modernek megvételét, akiket a National Galerie-ben legszívesebben elzárnának a közönség szeme elől, és amikor a német modernek nem is léteznek az államra nézve, mondom ugyanakkor megkapja az állami aranyérmet a magyar Szinyei Merse Pál. Régóta hirdetem a dicsőséget ennek a pompás embernek ós kitűnő művésznek, és nem irigylem tőle ha örül a kitüntetésnek. De nem furcsa, hogy a magyar művész olyan művészetért kap kitüntetést, amelyet a porosz alattvalóknak sem gyakorolni, sem el ismerni nem szabad? Ez pozitív bizonyítéka annak, hogy a porosz művésztől megvonják az idegennek engedélyezett szabadságot, amelyre úgy látszik még nem vagyunk eléggé érettek. Oh szent felsőbb-

17 ség! De még komikusabb, hogy Szinyeinek, ä nagy, eredeti művésznek kis aranyérmet adtak, Benczúrnak az akadémikus routinier-nek pedig a nagyot, éspedig olyan tarka, szalonnás Staatsaktion"-ért, amelyet ki som lett volna szabad állítani, és amely előtt az ember kísértésbe jön, hogy Anton von Wernert csodálja. Persze a kép Ferencz József életének egy epizódját ábrázolja! Csakhogy az állami érem nem lehet udvari elismerés. De mindebből korántsem következik, hogy Szinyei elismerése után új korszak virrad fel német honban a művészetre. A zseniális magyar meghódította ugyan Berlint, de csak 24 órára. Éppen úgy, mint valamikor egy másik magyar : Hadik generális, Mária Terézia vitéze... Belovagolni, belovagolt, de meg nem hódította," Nette Zürcher Zeitung (1910. X. 4.) A díjkiosztás a berlini Nagy Nemzetközi Műkiállításon az elmúlt években sok fejtörésre adott alkalmat. Évekkel ezelőtt császári parancsra Parlaghy Vilma festőnő kapta a nagy aranyérmet, a jury határozott ellenzésével szemben, ami maga után vonta e kitüntetés devalválását. A múlt évben Zwintschert a kitűnő drezdai festőt hozták javaslatba a nagy kitüntetésre, de magasabb kívánságra o javaslattól cl kellett állni. Most a magyar Benczúr Gyula, egy magyar Werner Anton ölébe hullott a nagy arany medália. Ő egy óriási képet állított ki, jelenet Ferencz József életéből, egy képet melynek a modern művészethez semmi köze sincs. Mulatságos az, hogy a kis aranyérmet a magyar Szinyei Merse Pálnak adták, ki már Manet előtt megoldotta, az impresszionista, levegő és fény problémát. Annak idején mint Böcklin barátja volt ismert Münchenben, és öreg korban érte meg életművének elismerését. A múzeumok és gyűjtők kapkodnak művei után." A rengeteg német recenzióból válogatott kis gyűjtemény is mutatja, hogy a Majális állott az érdeklődés középpontjában, melyet az akkor uralkodó impreszszionista szemszögből méltattak. Természetesen Szinyei művészetének német kapcsolatait keresik, sőt az egyik német kritikus miután megállapította, hogy a Majális az első plein-air festmény, kijelenti, hogy szerinte a pleinair felfedezése német vívmány, mert bár magyar ember, de Münchenben festette. Készséggel állapítják meg, hogy Szinyei Majálisa megelőzte Manet és Monet hasonló törekvéseit, amivel kisebbíteni lehet a modern francia művészet dicsőségét. Érdekes, hogy a díjkiosztás alkalmából, éppen Szinyei lefokozása miatt újabb kampány kezdődött, ezért tendenciózusan általában azt írták, hogy kis aranyérmet kapott, holott a császári döntés szerint egy nagy aranyérem, két aranyérem és három kis aranyérem került adományozásra, A nagy aranyéremet Benczúr a két aranyérmet Szinyei és Bauer holland grafikus kapta. A hazai sajtó nem fukarkodott a müncheni és berlini sikerek regisztrálásával, és amikor jelentették, hogy a Majális diadalútjáról hazaérkezett és a Szépművészeti Múzeumban újra látható, lényegesen emelkedett a képtár látogatóinak száma. A német sikerek alkalmából adott egyik interjúban mondja Szinyei a következőket :,,Volt idő, mikor egyáltalában nem festettem, és természetesen száz és száz képet nem festettem meg, melyeket meg kellett volna festenem. Ezen azonban túl vagyok, és még egyszer nem akarom megismételni. Száz és száz kép van készen a fejemben. Ida a hangulat elérkezik, előveszem őket, de itt a városban ez nem megy. Nyáron, Jernyén a fiamnál, a gyemekkortól megszokott környezetben keresek régi, kedves emlékeket és néha elfelejtett meg nem festett képek merülnek fel lelkemben, munkára ösztönözve. Ezek közül egyik vagy másik, régen látott kép a vászonra kerül." (Pester Lloyd V. 8.) Szinyei művészete iránti érdeklődést mutatja, hogy előbb a Jugend, majd a, Leibziger Illustrierte Zeitung részben színes reprodukciókkal ismertette Szinyei oeuvre-jót, és 1911-ben a lipcsei Klinkhardt és Biermann kiadó cég készséggel vállalkozott dr. Lázár Béla, : Paul von Merse Szinyei. Ein Vorläufer der Pleinairmalerei c. munkájának luxuriőz kiadására 33 illusztrációval. Ugyanebben az évben Párizsban a Flory cég kiadásában jelent meg dr. Lázár Béla : Courbet et son influence à 1' étranger c. könyve. A Majálisnak a könyvben közölt, jól sikerült színes reprodukciója nem kis érdeklődést keltett az illetékes francia körökben. A müncheni ós berlini aranyérmek után feltűnő volt, hogy Szinyei itthon nem tartozott az aranyérmes művészek közé. Ennek magyarázata, hogy 1903-tól 7 éven át nem állított ki a Műcsarnokban, mert ez időben a MIÉNK kiállításain vett részt a Nemzeti Szalonban. Felkérésre az évi tárlatra beküldte a Parkban c. képét, melyre megkapta a nagy aranyérmet, és képe koronás áron azonnal vevőre talált. Ez az összeg olyan szenzáció volt akkor, hogy Tisza István cikket írt róla, amelyben a Majálisnál többre értékeli a mester újabb műveit ben volt a római Nemzetközi Művészeti Világkiállítás, melyen a magyar osztályon Szinyei 19 művel, köztük a Majálissal vett részt. A magyar művészet és elsősorban Szinyei itt is sikert aratott. Sajnos nem állanak rendelkezésünkre a külföldi sajtó Majálisról írott elismerő sorai, sem Vittoria Pica tanulmánya Szinyeiről, de csodálatosképpen a magyar sajtóban sem találjuk meg a római sikernek visszhangját úgy, mint a berlini és müncheni kiállítás esetében. Csupán a díjkiosztáskor emlékeznek meg a magyar sikerről, mikor Szinyei a lírás nagydíjat nyerte és felkérték, hogy önarcképét ajándékozza a firenzei Uffizi Képtár halhatatlanok galériájának. 10 Nemzeti Galéria "ßvkönyve 145

18 Az Ernst Múzeum 1912-ben Szinyei kollektív kiállításával nyílt meg, mely felölelte Szinyei egész munkásságát a gyermekkortól kezdve és rajztanulmányai is bemutatásra kerültek. Ekkor már a harmadik műbíráló generációnknak nyílt alkalma méltatni Szinyei művészetét. Ybl Ervin a Magyar Nemzetben (1912. V. 11.) a következőket írja : Szinyei Merse művészete zamatos magyar lélek szülötte... Szemben állni őszintén, józanul a természettel, elfogulatlanul, biztosan beletekinteni a napsütötte levegőbe, hol minden szín és minden termékeny valóság : Ilyen a Szinyei által képzelt magyar szív megnyilatkozása." Lengyel Géza a Pesti Naplóban (1912. V. 11.) Szinyei Merse Pál a legnagyobb, dc mindenesetre a legkifejezőbb embere a magyar festőművészetnek... Iskolás példája egy fejlődő társadalomija csöppent zseni küzdelmeinek és keserves csalódások után bekövetkezett diadalának." Elek Artúr az Újságban (1912. V. 11.) Az öreg Szinyei Morse Pál mint az el nem múló tavasz képviselője áll a fiatalok között, ifjúságára, életörömre, tiszta festői természetre alig vetekedik vele valaki." Sehoen Arnold a Cél e. folyóiratban ( oldal) : A Majális csoportosítása olyan mint a kinyílott rózsa, amelynek fény- és árnyjátéka adja az egyes alakok színelemét. Ez a kép teljesen független az előző koncertek, picknickek, déjeunerektől úgy kompozícióban, mint színezésben s úgy tartalomban, mint felfogásban. Minálunk úgyszólván előzmények nélkül készen kipattant a művészete, a franciákban csak testvéreket talált a festészet új irányát illetőleg, de általuk soha sem irány itta tott. Ami hagyomány után fürkészett, azt inkább bizonyos argumentum kedvéért tette, de a célravezető mestereket meg nem találta : Daubigny, Manet, Monet stb. pedig megkezdett ösvényre léptek. Tehát különböző utakon, merőben eltérő eszközökkel, szinte ugyanazon órában jut ugyanarra a nézőpontra, meggyőződésre egy csapat szellemes francia, s egy egyedül bandukoló magyar." Vasárnapi Újság ( oldal) Mint minden igazi nagy művészet, Szinyeié is közvetlenül és egyszerre fakadt. Nem előzték meg a bizonytalan vajúdások és keresések küzdelmes évei. Nem jártak vele gondolkodáson alapuló fejtörések, hanem teljesen ösztönszerű volt. Nem követett senkit, mert kezdettől fogva csak önmagát akarta kifejezni." Feleld Géza az Új Életben. ( sz.) Ha Szinyei nem hírlik az impresszionizmus előfutárának, aligha terelődött volna feléje ily könnyen a közérdeklődés... A festés valódi hivatását teljesíti önkéntelen biztonsággal Szinyei Merse művészete, és ezáltal szerzett különleges helyet a XIX. század második felének művészeti áramlatai között. Manet Déjeuner sur l'herbe-je figurális kompozíciói, tájkép háttérrel, a Majális emberekkel tarkázott tájkép... Tgazi meglepetés a Manet kép mellett az alakok szabad, elszórt, látszólag egészen tetszésszerű elhelyezése a Majálison... A Majális minden szembeállítás nélkül is együk páradoxona a művészettörténetnek : a térképezés és a tömegalakítás cszltózeinek látszólagos teljes mellőzése, a látszólagos nonsalansz ellenére is megvan a tér, tömeg, tisztán és határozottan, akárcsak Rubensnél." Sztrakonitczky Károly az Alkotmányban (1912. V. 11) ízig-vérig naturalista, akinek mindegy a novella, aki a maga festői érzéscinek megörökítésére tisztán a paysage intimhez fordul. Igen, de ez a paysage csak magyar lehet. Egyszer egy hosszú beszélgetés alatt elárulta nekem, hogy próbált festeni a klasszikus tájak hazájában az olasz földön : az olasz táj, az olasz föld, az olasz természet nem érdekelte. Csak a magyar föld érdekli, amelyet lelkével lát, a szívével érez, amelynek illatában ott lengenek a vágyai, érzései és gondolatai... Itt nincsenek felvonulások, díszmagyarok, Rákóczi induló, s mégis ezek a képek többet mondanak a magyarságról, mint akármennyi frázis, mert megmutatják, hogy gyönyörű a magyar föld, szépségekkel megáldott, mert minden artisztikus értékű a magyarság méhében született. Szinyei Merse Pál művészete a magyar föld szépségének apotheosisa." Gordius László, Nyugat ( oldal)...egy azonban amit mondanak Szinyei Merse Pálról kétségkívül nem igaz : nem forradalmár ő. Zseni, aki elkerülte az iskolák erőszakát, ablakot nyitott az igazságos szellemnek a szép meglátásához, de az abszolút lázongás szelleme nincs benne. Egy vajúdó világ fájdalma nem veri fel a gyönyörűségek nyugodalmas élvezésétől. A világ szépsége érinti őt ós nem a világ konstrukciója, mint a forradalmárokat. Meghittség kell neki és édes kellem, nem pedig a nagy gesztus, ami a forradalmárok, a Cézanne-ok és Van Gogh-ok színeiben, vonalaiban, kompozíciójában kiált, és nem a fanyar szépség, a szenvedő lélek emblémáknak, a világfejlődós sodrától nyomott erőnek fájdalmas harmóniája. Egyben egyezik a zseni velük, a becsületességben és tántoríthatatlanságban, amilyennek lenni a forradalmár végzete." Ilyen diadalok díszítették Szinyei Merse Pál estéjét, ki az első világháború után, február hó 2- án halt meg Jernyén. Azon a Jernyón, mely bár a meddő évtizedek színhelye volt, mégis Szinyei költészetének tulajdonképpen egyetlen forrása. Legjelentősebb műveit ugyan távol Jernyótől Münchenben, Bécsben alkotta, mégis az invenció, az emlék, a hangulat onnét eredt. Utána úgynevezett Szinyei-iskola nem maradt és epigonjai sem voltak. A Majális egymagában áll, soha senki sem próbált olyat és úgy festeni : a magyar festészet fejlődésmenetéből váratla-

19 nul, meglepetésszerű, csúcsként emelkedik ki és utólag kellett alája, úgy ahogy piramist építeni. Csupán két magyar képnél érezzük a Majális sugárzó derűjének visszfényét, az egyik egy boldog pillanat közvetlen őszinte ábrázolása, és ez Iványi-Grünwald Béla Tavaszi kocsizás" című festménye, a másik Csók István Keresztapa reggelije", a kedélyes megelégedettség magával ragadó megörökítése. Ám a késői park-képek sikere többeket és nem éppen az első sorbeliek közül, műkereskedelemtől is buzdítva utánzásra csábított. Keresték a hatásos kertrószleteket, a tavaszi virágpompát és a nyári verőfény ragyogását. De ezek között alig akad olyan, mely a művészi mértéket elérte volna. Hiába, a kiváló alkotás, legyen akár képzőművészeti, akár zenei, vagy irodalmi, ha egyszer népszerűvé lesz, előbb vagy utóbb megleli a maga visszfényét a giccs-ben. A nekrológok nem jelentettek búcsút. Bár Szinyei meghalt, a feledés hervadó levelei nem takarták el mesterünk alakját, ő tovább is állandóan jelen van. Sem a múlt, sem a jelen esztétikusai nem kerülhetik el Szinyeit. Időszerűségét bizonyítja a halála után 40 nappal megalakult Szinyei Merse Pál társaság, mely napjainkig sem fogyott ki a témákból a Szinyei kultusz táplálására. Elek Artúr a Nyugatban megjelent nekrológja.ban írja : Szinyei Merse Pál művészetének a színcsség volt a princípiuma. Tárgya pedig a színeknek zavartalan napsütésben, az árnyéktalan világosságban kivirítása. Csodálatosan korán fejlett tehetség volt, ifjú korában annyira kész egyéniség, hogy azon időbeli művei szinte teljes értékű képviselői művészetének. Férfikora ~ ennek a ritka művészi tehetségnek, ami külön psychikai vizsgálódásra érdemes nem volt. Csak ifjú és öregkora." Fülep Lajos írja a Magyar Művészet című könyvében. A magyar festőművészet a jelen művészetével akkor lélegzett és lépett először egy ütembe, amikor Szinyei Mcrsc Pál 1872-ben a Majálist kezdte festem. Szinyeivel a magyar képírás végre elér oda, ahol különböző nemzetiségű akadémiáknak és képeknek" hátat fordítva, melyeken festői elem alig van, vagy egyáltalában nem érvényesült, határozottan veti fel a modern képírásnak a múlt század harmadik negyedében teljesen megérett problémáját. Ekkor vált a magyar képírás modernné", vagyis olyanná, amely saját korának életében gyökerezik és magyarrá, azaz olyanná, melynek saját feladata van, és megoldásán a maga módján és erejével fáradozik. Ezt megelőzően a német osztrák és francia iskolás festészetnek mellékhajtása, vagy provinciája volt, legfeljebb témái magyarok. Szinyei mi módon jutott el problémájához, nekünk most nem fontos, hanem fontos, hogy vele a magyar művészet ugyanakkor teszi meg ezt az cihatározó lépést, amikor a francia. Az elsőbbség kérdése helyett az egyidejűség fényére esik a hangsúly. Szinyei Majálisának témája nem új a képírás történetében, s különösen az impresszionizmuséban : de már túljár az előző Dejeuner sur 1' herbe-ek" mindenikén az impresszionista probléma felvetésében : viszont még nem megy addig, ameddig az impresszionizmus ő utána elment. Az alakok még önálló fontossággal és jelentőséggel bírnak, mint az előző Dójeuner-ken, de hívebben alkalmazkodnak a környezet a pleinair hatásához, mint amazokon..." Viszont Lyka Károly a Szinyei Emlékkönyvben más szempontból nézi a Majális születését : Szinyei midőn döntő jelentőségű főművét a Majálist 1873-ban először állította ki, egy csapásra elszigetelte magát a közvéleménytől, a kritikától és művész társaitól, mert azok művészeti felfogásával az ő teremtő munkáját egyetlen szál sem kapcsolta össze. Idegen volt idegenek közt, a külföldön is, otthon is. Mint a gyermeknek, neki, a művésznek sincs életrajza. Ami vele az emberrel történt a világ szép piacán, az hatástalan epizód maradt a művész életében. Nem mutatható ki képein. Azok mindvégig csak egyről beszélnek. Szinyei Merse és a sárosi föld meg ég viszonyáról. Ez markolt belé s csakis ez. Képei tehát erről tesznek vallomást. A költő tömör, kifejező formát ad annak, ami szívót érzéssel tölti meg. Szinyei élete végéig ezt csinálta, Nincsenek konstruált képei. Művészetéhez a kifejező eszközöket nem vette át készen, maga talált reá," Szinyeiről az emberről Szinyei serlegbeszédében Molnár Géza a következőket mondja: Szinyei a természetet nézte, és áttette vászonra azzal a megindító szépséggel, amellyel Károly Gáspár lefordította magyarra a szentírást. Műveiben a szépség összeforr az igazsággal, a szabatosságnak, az adatszerűsőgnek szinte indulatos keresésével. Iskolázott elme volt, do nem vívódó lélek, akit az emberismeretek örök korlátoltsága bántana, mert nem a szellem terjeszkedésére, nem a határok kitolására vágyik. A megbízhatóságot keresi és kívánja. Az agy, a szem, a kritika, a beszé d megbí zhatósá gát. " Szinyei jelentőségét a magyar tájképfestészetről szóló tanulmányában tárgyalja Ybl Ervin : A hatvanas évek végén és méginkább a hetvenes évek elején, a magyar művészet aranykorának reggelén tájképfestészetünk nagy lendületet vesz. Három főirányt határozhatunk meg. Az egyiket Szinyei Merse Pál, a másikat Paál László és Munkácsy, a harmadikat Mészöly Géza képviseli... Sárosi ifjúságából hozta magával Szinyei Münchenbe a szabad természet színeinek imádatát, mely ott Böoklin képcinek színfelfokozó idealizmusával és Courbet műveinek tónusos naturalizmusával találkozott szembe. Óriási nagy az ellentét a két mester művészi felfogása között, mégis Szinyei 10* 147

20 piktúra ja ennek a kettőnek ösztönös és az ő zsenijét hirdető kiegyenlítésén épült fel. Csak Szinyei lehetett erre a művészi tettre képes. Mint lélek- és optikai benyomásokat felfogó, erre volt hivatva. A sárosi ősnemes birtokos családból származó Szinyei előkelőbb lélek a parasztosan robusztus Courbet-nál, viszont földesúri magyarságánál fogva reálisabb érzékű az eliziumi mezőkön vándorló, vagy a romantikus szakadékokba tévedő Böeklinnél. Ha azt a kérdést tennők fel, hogy a Majális tájkép-e, úgy nem tudnánk határozottan válaszolni. Ez a festmény tájkép és figurális alkotás is. Az alakok nem egyszerűen vidéket élénkítő staffage-figurák, hanem a tájból kiszakíthatatlan, azzal együtt élő, együtt látott szín- és formatényezők. A Majális az önmagára talált festő-zseninek hitvallástétele, melyet nevezhetünk úgy is, hogy a plein-air kompozíció." Munkácsyval hozza vonatkozásba Szinyeit Réti István:,,Szinyei Merse Pál a fényt, a színt, a szabad természet levegőjét meglátta Párizs nélkül és Párizs előtt. Egész művészete, a napsugaras nyár is tavasz, a kékég, a bárányfelhők, a fényben csillogó dombok és májusi mezők dicsérete. Mint frissen szedett virágcsokor nyári hajnalon, a tüzes, telített színek szerelmétől izzanak, illatoznak képei. Mint a parazsat a szél, képzelete úgy szítja színesebbre való élményeit. Színben komponál, de a- harmonizálást a természettől tanulta. Szinyei Merse Munkácsy mellett a legjellemzőbb nagyértéke a magyar művészetnek. Egyugyanazon tengely, a magyar lelkület két végpontja ők, és a, tengely körül forog egész művészetünk, a magyar lélek e sokoldalú, pillanatnyi és örök kifejezése. IIa Munkácsy sötét komolysága a végzetet átérző magyar pesszimizmus öntudatlan megnyilatkozása Szinyei a napsugaras bizakodás, az életerő, a lét örömét élvezni tudó egészség világszemléletét jelenti, amely minden viharral, szomorúsággal szemben, ha sorsa belesodorja, a baj végét kiváró optimizmus álláspontjára helyezkedik." A húszas évek derekán a francia művészettörténészek foglalkoznak Szinyei vei. Először Bénédite Léonce La peinture au XIX. siècle" című művében említi mesterünket, majd Focillon két kötetes művében méltatja a Majálist. De a legjelentősebb Réau Louis, az André Michel-féle,,Histoire de P art" szerkesztője, aki eljött Budapestre tanulmányozni a magyar művészetet és megismerkedni a Majálissal. Először,,Histoire de P expansion de 1' art français" Párizs című művében foglalkozik Szinyeivel : Jellemző és még karakterisztikusabb Szinyei esete, aki indirekt, távolból jutott francia mesterek hatása alá, mielőtt ismerte volna őket. Piloty növendéke Münchenben, bámulója és barátja Böcklinnek, tehát mindenképpen preparálva volt arra, hogy érzéketlen legyen az új evangélium iránt. És mégis ott Münchenben villámcsapásként érte őt az új hatás, mikor műteremtársai 1867-ben visszaérkezve a párizsi világkiállításról lelkesülten beszéltek az ott látottakról. Barátaim beszélték, hogy a francia festők mellőzik a kompozíció szabályait és a teljes őszinteséggel adják a színeket, ahogy látják. Hiszen ez ugyanaz amit én akarok, ahogy én szeretnék festeni. így kerültem én francia hatás alá anélkül, hogy láttam volna képeiket ab in visis". Ő nem ment a hegyhez, azonban a hegy jött ő hozzá. Két évvel e vallomás után alkalma volt Münchenben, egy remek kiállításon megismerkedni Courbet néhány képével. Nagy hatással volt reá. Apjának írja akkor : ez a kiállítás remek és túlszárnyal minden várakozást. Számomra hatalmas benyomást jelent, Ez a kiállítás mutatja a franciák fölényét minden más iskola fölött. Anélkül, hogy Böcklin iránti régi bámulatát megtagadná, kinek mozaikszerű színei annyira elragadták, csatlakozott Courbet-hoz, aki mestere volt az atmoszféra egységes tónusának, ós a kettős hatásból született 1873-ban a májusi Piquenique, mely valódi plein-air festmény, és nevezetes dátuma a magyar festőművészetnek" ben jelent meg az André Michel-ïé\c,,Histoire de r art" VIII. kötete, melyben ugyancsak Réau Louis a következőket írja: Külföldön kevéssé tudják, hogy Szinyei Merse az a festő, akire Magyarország joggal büszke lehet. Sokkal artisztikusabb, kifinomultabb, mint Munkácsy, és Paálnál jobban tudja ábrázolni a tájképben az alakot. Nevelése hasonló kortársaiéhoz. Münchenben germán hatás alá került, majd a, svájci Böcklin patétusának és intenzív színeinek bámulója lett, akivel baráti viszonyba került. Az első jelentős képén a Faunon Böoklin kecskelábait utánozza. De egyszerre a francia hatás elnyomja a németet, ami annál érdekeseim, mert Szinyei sohasem volt Párizsban. Közvetve, amint maga mondta látatlanban, ab in visis villámcsapásként hatott reá ott Münchenben a francia művészet." Itt Réau előző tanulmányaiból átveszi Szinyei szavait, az évi kiállításról szóló levelét és Courbet-val való megismerkedését, majd így folytatja : Ez a- májusi Piquc-nique, mely a, budapesti Múzeumban függ, a. magyar festészet legnagyobb remeke. Ez a kompozíció feleleveníti az emlékét egy Decameron-beli jelenetnek vagy egy Watteau korabeli Fête galante-nak, mely át van írva modern kosztümre. Egy szép májusi napon fiatal emberek barátnőikkel kirándultak ós letelepedtek dójeuner-re egy pázsitos árnyas domboldalon. A fehér felhők mögül előtörő napsugarak pásztázzák a virágos zöld mezőt. Manet Le Déjeuner sur l'herbe"-jévei gyakran hasonlítják össze ezt a képet, mely bár Münchenben készült, mégis letagadhatatlanul egy plein-air impreszsziót ad. Míg Manet festményén a színek még fénytelenek, itt a színek bámulatosan meglepnek. Ez a