Orson Scott Card KOVÁCSINAS

Átírás

1

2 Orson Scott Card KOVÁCSINAS Prentice Alvin 1988 by Orson Scott Card Fordította: Horváth Norbert

3 A Felvigyázó Hadd kezdjem Alvin tanoncéveinek történetét ott, ahol először rosszra fordultak a dolgok. Messze délen kezdődött, egy emberrel, akivel Alvin sosem találkozott és sosem fog találkozni életében. Mégis ő hozta mozgásba a dolgokat, melyek végül oda vezettek, hogy Alvin olyasmit követett el, amit a törvény gyilkosságnak nevez éppen azon a napon, hogy inasévei véget értek és teljes jogú férfi vált belőle. Appalachee országában történt, 1811-ben, mielőtt az Appalachee aláírta a Rabszolga-felszabadítási törvényt és csatlakozott az Egyesült Államokhoz, a határhoz közel, ahol az Appalachee találkozik a Királyi Kolóniákkal, és ahol nem akadt olyan fehér ember, aki ne vágyott volna arra, hogy földjét fekete rabszolgákkal műveltesse meg. Rabszolgaság: ez volt aztán az igazi alkímiája az efféle fehér népeknek, legalábbis így gondolták ők maguk. Kiszámították, hogyan válthatják minden fekete ember minden egyes verejtékcseppjét aranyra, és minden fekete asszony elkeseredett nyögését ezüstpénz csilingelő hangjára. Lelkeket adtak-vettek azon a helyen. Mégsem akadt köztük egyetlen egy sem, aki felfogta volna a valódi árát annak, hogy más embereket birtokol. Figyelj jól, és elmondom, hogyan nézett ki a világ Cavil Planter szívében. De előbb dugd ágyba a gyermekeket ez a történet nem az ő fülüknek való, mert olyan éhségről szól, amit még nem értenek meg, és nem akarom, hogy ez a történet tanítsa meg rá őket. Cavil Planter istenfélő ember volt, templomba járó fajta, aki mindig befizette a tizedét. Minden rabszolgáját megkeresztelte, és amint elég jól értettek angolul, hogy megértsék a zsoltárok szavát, keresztény nevet adott nekik. Megtiltotta nekik, hogy sötét praktikákat űzzenek: még egy csirkét sem vághattak le, nehogy egy ilyen egyszerű cselekedetet valami ocsmány istenségnek tett áldozattá változtassanak. Cavil Planter minden cselekedetével az Urat szolgálta. És mi volt a jutalma becsületességéért? Feleségét, Dolorest szörnyű kín és fájdalom emésztette, csuklója és ujjai göcsörtösek lettek tőle, mint egy öregasszonyé. Mire huszonöt éves lett, majd minden este nyöszörögve-sírva merült álomba, hogy Cavil már az ágyukon sem bírt osztozni vele. Próbált segíteni rajta. Hideg vizes borogatással, meleg vizes fürdőkkel, orvosságokkal és kenőcsökkel a kelleténél többet is költött azokra a sarlatán orvosokra, akik a nagy Cameloti Egyetemről szerezték a diplomájukat, és végtelen sorokban hívta a prédikátorokat örökös imáikkal, meg a papokat a bárgyú kántálásaikkal. Mindez mit sem ért. Minden este ott kellett feküdnie mellette, hallgatni a sírását, amíg nyöszörgéssé szelídült, a nyöszörgést, amíg egyenletes lélegzéssé simult, éppen csak egy sóhajtásnyi nyüszítéssel, mikor kifújta a levegőt. Csaknem őrületbe kergette Cavilt a szánalom, harag és elkeseredettség. Úgy érezte, hónapokig nem alszik, míg végül már azt hitte, aludni is elfelejtett. Egész nap a munka, éjszaka meg feloldozásért imádkozott a sötétben fekve. Ha feleségének már nem, legalább magának. Végül maga Dolores nyugtatta meg háborgó lelkét. Minden nap dolgoznod kell, Cavil. Ha nem alszol, nem tudod elvégezni a munkádat, én pedig nem tudok csendben maradni, ahogyan te sem bírod hallgatni. Kérlek... aludj egy másik szobában. Cavil felajánlotta, hogy marad inkább. A férjed vagyok, itt a helyem... mondta, de Dolores jobban tudta, mire van szüksége. Menj mondta. Még a hangját is megemelte. Menj! Így aztán Cavil ment, és szégyellte magát, amiért megkönnyebbülést érzett. Aznap éjszaka zavartalanul aludt, teljes öt órát hajnalig, tán hónapok, tán évek óta nem aludt ilyen jót... reggel pedig bűntudattól gyötörten kelt fel, amiért nem maradt a felesége mellett. Idővel azonban megszokta, hogy egyedül alszik, de gyakran látogatta feleségét, reggel és este. Együtt

4 ettek, Cavil egy székben az asszony szobájában, ennivalója egy kis asztalkán, Dolores pedig az ágyban fekve, keze a lepedőn, akár két élettelen rák, míg egy fekete nő óvatosan megetette. Hiába aludt másik szobában, Cavil mégsem menekült a gyötrelmek alól. Nem lesznek gyermekei. Nem lesz fia, akit felnevelhet és megörökölheti remek ültetvényét. Nem lesz lánya, akit pompás esküvő kíséretében házasíthatna ki. Odalent üresen állt a bálterem mikor elhozta Dolorest a házba, amit neki építtetett, azt mondta: A lányaink itt találkoznak majd a kérőikkel, itt fogják meg először a kezüket, ahogyan mi tettük apád házában. Dolores nem járt le a bálterembe. Csak vasárnaponként jött le, mikor templomba mentek, és azon ritka alkalmakkor, mikor új rabszolgákat vettek, hogy gondoskodjék a megkeresztelésükről. Olyankor mindenki látta őt, és csodálta mindkettőjüket bátorságukért és hitükért minden nehézség ellenére. A szomszédok elismerése azonban sovány vigasz volt, mikor Cavil szemügyre vette álmai romjait. Mindaz, amiért imádkozott... mintha az Úr lajstromba vette volna, aztán a lap szélére minden sor mellé odaírta, hogy nem, nem, nem. A csalódás talán megkeserített volna egy hitében gyengébb embert. Cavil Planter azonban ájtatosan vallásos, egyenes ember volt, és amint a leghalványabb gondolat megfogant a fejében, hogy Isten esetleg rosszul bánt vele, abbahagyta, bármit csinált is éppen, és elővette a kis zsoltároskönyvet a zsebéből, és hangosan elsuttogta a bölcsek szavait. Tebenned bíztam, Uram; Hajtsd hozzám füledet; Légy nékem erős kőszálam. Erősen összpontosította a gondolatait, hogy minden kétség és megbánás elszálljon. Az Úr Cavil Planterrel volt, még megpróbáltatásai alatt is. Egészen addig a reggelig, mikoron a Teremtés könyvét olvasgatta és a 16. szakasz első négy sorára tévedt a tekintete. És Szárai, az Ábrám felesége nem szüle néki; de vala néki egy Egyiptomból való szolgálója, kinek neve Hágár vala. Monda azért Szárai Ábrámnak: ímé az Úr bezárolta az én méhemet, hogy ne szüljek: kérlek, menj be az én szolgálómhoz, talán az által megépülök. Abban a pillanatban megfogant egy gondolat Cavil Planter fejében: Ábrahám becsületes, tisztes ember volt, és én is az vagyok. Ábrahám felesége nem szült neki gyermeket, ahogyan az én feleségemnek sincs reménye rá. Volt neki egy afrikai rabszolganője a háztartásában, ahogyan az enyémben is vannak. Miért ne tehetnék úgy, ahogyan Ábrahám tett, és egyiküktől nemzzek magamnak gyermeket? Abban a pillanatban, hogy formát öltött a gondolat, rögvest el is borzadt tőle. Hallott már szóbeszédet spanyolokról, franciákról és portugálokról, akik a déli, dzsungelborította szigeteken nyíltan együtt éltek fekete asszonyokkal bizony, ők voltak a legalantasabb élőlények, mintha csak állatokkal háltak volna. Mellesleg, hogyan is lehetne egy fekete nő gyermeke valaha is az ő örököse? Egy keverék fiúnak annyi esélye van, hogy ültetvényt birtokoljon az Appalachee-ban, mint amennyi arra, hogy szárnyra kél és repülni fog. Cavil rögtön ki is verte a gondolatot a fejéből. Ahogy azonban reggelinél ült a felesége mellett, csak visszatért a gondolat. Azon kapta magát, hogy figyelte a fekete nőt, aki a feleségét etette. Akárcsak Hágár, ez a nő is egyiptomi, nem igaz? Figyelte, ahogy karcsú dereka könnyedén elfordult, mikor Dolores szájához emelte a kanalat. Figyelte, ahogy előrehajolt, hogy a törékeny asszony ajkához tartsa a poharat, és melle egészen nekifeszült az ingjének. Figyelte, ahogy finom ujjai a morzsákat és a leves cseppeit törlik le Dolores ajkáról. Arra gondolt, hogy őt érintik meg ezek az ujjak, és enyhén megreszketett. Bensőjében azonban mintha földrengés dúlt volna.

5 Egy szó nélkül viharzott ki a szobából. A házon kívül megragadta a zsoltároskönyvét, és felcsapta. Egészen moss ki engemet az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engemet; Mert ismerem az én bűneimet, és az én vétkem szüntelen előttem forog. Még el sem suttogta a szavakat, fölnézett, és meglátta az ültetvényen dolgozó asszonyokat, amint a pataknál mosdottak. Köztük volt az a fiatal lány, akit alig pár napja vett, hatszáz dollárért, mert bár apró termetű volt, jól fog majd szülni. Olyan frissiben érkezett a hajóról, hogy még egy morzsányi keresztényi szerénységet sem tanult. Állt a vízben, meztelen, előrehajolt és vizet öntött egy kis edényből a fejére, meg a hátára. Cavil meredten állt és figyelte. Ami felesége hálószobájában apró, bűnös gondolatként fogant meg, immár buja révületté vált. Sosem látott még olyan kecseset, mint egymásnak simuló, lágyan mozgó feketekék combjait, olyan csábítót, mint a borzongás, amit a hátán végigcsorduló hideg víz keltett. Ez volt a válasz buzgó imádságaira? Azt akarta talán mondani az Úr, hogy ővele is úgy van, ahogyan Ábrahámmal volt? Ugyanígy lehetett boszorkányság is. Ki tudja, miféle fortélyokkal bírtak ezek az Afrikából frissiben hozott feketék? Tudja, hogy itt vagyok és figyelem, ezért hoz kísértésbe engem. Ezek a feketék igazán az ördög gyermekei, amiért ilyen ördögi gondolatokat keltenek bennem. Elszakította pillantását az új lánytól és elfordult, égő tekintetét a könyv lapjaira szegezte. Csakhogy a könyv valahogyan átlapozódott mikor lapozhatott bele? és az Énekek Éneke sorai kerültek a szeme elé. A te két emlőd olyan, mint két vadkecske, egy zergének kettős fia, amelyek a liliomok közt legelnek. Istenem, segíts suttogta. Szabadíts meg a bűbájtól. Nap mint nap suttogta az imát, mégis, nap mint nap vágyakozva figyelte a rabszolganőit, különöst ezt az új szerzemény leányt. Miért nem figyelt oda rá az Isten? Hát nem volt mindig igaz ember? Nem volt mindig jó a feleségéhez? Nem volt mindig becsületes az üzletben? Hiszen mindig fizette a tizedet és adott alamizsnát. Jól bánt a rabszolgáival és a lovaival is, nem? Miért nem védte meg őt a Mennyek Ura, és űzte el róla ezt a fekete rontást? Mégis, vallomása még imádkozás közben újabb bűnös képzelgésekké alakult. Ó, Uram, bocsáss meg nekem, amiért arra gondolok, hogy az új lány a hálószobám ajtajában áll, zokog, mert a felvigyázó megvesszőzte. Bocsáss meg, amiért azt képzelem, hogy az ágyamba fektetem és fölemelem a szoknyáját, hogy olyan erős gyógyírral kenegessem be a sebeit, amitől azok nyomban, a szemem láttára múlnak el a combján és a fenekén, ő pedig finoman kuncogni kezd, meg fészkelődni a lepedőn, aztán a válla fölött rám néz, mosolyog, a hátára fordul és felém nyúl... Ó, Uram, bocsáss meg, ments meg! Ahányszor csak megesett, végül mindig azon csodálkozott: miért akkor törnek rám ezek a gondolatok, mikor imádkozom? Talán ugyanolyan igaz ember vagyok, mint Ábrahám; talán az Úr küldi ezeket a vágyakat. Hiszen nem akkor jutott először eszembe ilyen gondolat, mikor a szentírást olvasgattam? Az Úr csodákra képes... mi történik, ha magamévá teszem ezt az új leányt, és gyermek fogan belőle, az Úr pedig csodát tesz és a gyermek fehér lesz? Isten segedelmével minden lehetséges. Egyszerre volt csodálatos és szörnyű gondolat. Bárcsak igaz lenne! Ábrahám azonban hallotta Isten hangját, ezért aztán sosem kellett azon töprengenie, mit akarhat tőle Isten. Isten azonban soha egy szót sem szólt Cavil Planterhez. Miért nem? Miért nem mondta meg neki Isten egyenesen? Vedd a lányt, a tiéd! Vagy: ne érintsd, mert tiltott ő neked! Csak hadd halljam a hangodat, Uram, hogy tudjam, mit kell tennem!

6 Hozzád kiáltok, Uram, én szirtem; ne fordulj el szótlanul tőlem, hogy ne legyek, ha néma maradnál, a sírba szállókhoz hasonló. Aztán egy napon, 1810-ben, imája meghallgatásra talált. Cavil a gabonaszárítóban térdelt, ami ebben az évszakban üres volt, hiszen a tavalyit már eladták, az idei pedig még a szántóföldeken zöldellt. Éppen imájával és bűnös gondolatainak meggyónásával viaskodott, míg végül hangosan felkiáltott. Hát senki sem hallja meg Imádságom? Ó, hallak én, éppen eléggé felelte egy szigorú hang. Cavil először rettentően megijedt, attól félt, hogy valaki idegen a felvigyázója, vagy egy szomszédja meghallotta valamelyik szörnyű vallomását. Mikor azonban fölnézett, látta, hogy nem ismerőssel akadt dolga. Mégis rögvest tudta, milyen emberrel áll szemben. Izmos karja, napbarnította arca, kigombolt ingje kabátot nem is viselt rögtön elárulta, hogy nem úriember. De nem is mihaszna fehér naplopó volt, és nem is kereskedő. Szigorú ábrázata, hűvös tekintete, feszes izmai akár a pattanásig húzott rugó a farkascsapdában: tagadhatatlanul olyan ember volt, akinek korbácsa és vasakarata fegyelmet tud tartani minden, ültetvényen dolgozó rabszolga között. Egy felvigyázó. Csakhogy erősebb és veszélyesebb volt, mint bárki felvigyázó, akit Cavil valaha is látott. Rögtön tudta, hogy ez a felvigyázó minden morzsányi erőt képes kicsikarni minden lusta majomból, aki megpróbálja elkerülni a munkát a földeken. Bárki ültetvényének felvigyázója legyen is, annak a birtoka virágzó gazdaság. Cavil azonban azt is tudta, hogy ő sosem merne ilyen embert felbérelni, mert olyan erős volt, hogy Cavil hamarost elfelejtené, ki a gazda a háznál. Sokan szólítottak már gazdájuknak mondta az idegen. Tudtam, hogy te rögtön fel fogod ismerni, ki vagyok én. Honnét tudta ez az ember, hogy mire gondolt Cavil elméje rejtett zugaiban? Akkor tehát valóban felvigyázó vagy? Ahogy egykor volt, akit nem egyszerűen mesternek, hanem a Mesternek szólítottak, úgy én nem egy felvigyázó vagyok, hanem a Felvigyázó. Miért jöttél? Mert szólítottál. Hogyan szólíthattalak, mikor soha életemben nem láttalak még? Ha a láthatatlant szólítod, Cavil Planter, persze, hogy olyasmit fogsz majd látni, amilyet még soha azelőtt. Cavil csak ekkor értette meg igazán, miféle jelenést lát saját gabonaszárítójában. Egy ember, akit sokan gazdájuknak szólítottak, válaszolt az imádságára. Mindenható Jézus urunk! kiáltotta Cavil. A Felvigyázó ettől rögvest hátrahőkölt, feltartotta kezét, mintha azzal próbálná hárítani Cavil szavait. Tilos bárkinek is ezen a néven neveznie engem! kiáltotta. Cavil riadtan a földre vetette magát. Bocsáss meg, Felvigyázó! De ha méltatlan vagyok rá, hogy a nevedet kimondjam, hogyan nézhetek az arcodba? Vagy talán ütött az órám, és még ma meghalok, feloldozatlanul? Jaj neked, bolond mondta a Felvigyázó. Tán azt hiszed, hogy az arcomat látod? Cavil fölemelte a fejét és a férfira nézett. Látom a szemedet is, ahogyan letekint rám. Azt az arcot látod, amit kitaláltál magadnak a fejedben, a testet, amit saját képzeleted idézett meg hozzá. Gyenge tudatod sosem fogná föl, mit lát, ha igaz valómban pillantanál meg. Józanságod véd meg téged azáltal, hogy kitalál egy maszkot, amit közénk tart. Ha Felvigyázóként látsz engem, annak oka az, hogy ez a külső bír azzal a nagysággal és hatalommal, melyet nekem tulajdonítasz. Ezt az alakot szereted

7 és féled egyszerre, ez az alak késztet imádatra és rettenetre. Sok néven illettek már: a Fény Angyala és Sétáló Ember, Hirtelen Jött Idegen és Fényes Látogató, A Rejtőző és a Háború Oroszlánja, a Vas Pusztítója és a Víz Hordozója. Ma Felvigyázónak neveztél, ezért neked ez az én nevem. Megtudhatom valaha is az igazi nevedet, vagy megismerhetem igazi arcodat, ó, Felvigyázó? A Felvigyázó arca elsötétült és félelmetessé vált, kitátotta a száját, mintha ordítani akarna. Eddig a világon csak egyvalaki akadt, aki látta igaz alakomat, neki pedig pusztulnia kell! Mennydörgés gyanánt csattantak a szavak, velejéig megrázták Cavil Plantert, ezért próbált is megkapaszkodni a földben, nehogy elsodorja a szavak ereje. Ne pusztíts el arcátlanságomért! könyörgött Cavil. A Felvigyázó válasza gyengéd volt, akár a reggeli napfény. Elpusztítani? Hogyan is tenném, mikor téged választottalak ki, hogy megismerkedj titkos tanaimmal, olyan evangéliummal, amit sem pap, sem senki lelkipásztor nem ismer. Engem? Már tanítgattalak, te pedig megértetted. Tudom, hogy szeretnéd azt tenni, amit parancsolok, de a hited még gyenge. Még nem vagy teljesen az enyém. Cavilnek nagyot dobbant a szíve. Lehetséges, hogy a Felvigyázó meg akarja adni neki azt, amit Ábrahámnak is megadott? Méltatlan vagyok, ó Felvigyázó! Hát persze, hogy méltatlan vagy. Senki sem méltó hozzám, nem, egyetlen lélek sem ezen a világon. Mégis, ha engedelmeskedsz, talán kedvemre teszel. Ó, úgy lesz, kiáltotta magában Cavil, igen, nekem adja a nőt! Amit csak parancsolsz, Felvigyázó. Gondolod, hogy neked adnám Hágárt, csak hogy csillapítsd ostoba bujaságod, és gyermek utáni vágyadat? Nemesebb célom van. Ezek a fekete emberek Isten fiai és lányai, de Afrikában az ördög hatalma alatt éltek. Az a szörnyű pusztító megfertőzte a vérüket mit gondolsz, mi másért lennének feketék? Sosem menthetem meg őket, amíg minden nemzedék tisztán feketének születik, mert addig az ördög uralkodik felettük. Hogyan lehetnének ismét az enyéim, ha te nem segítesz? Akkor hát fehérnek születik a gyermekem, ha magamévá teszem a lányt? Nekem csak az számít, hogy ne legyen tiszta fekete. Érted már, mit kívánok tőled? Nem egy Ismáelt, hanem sok gyermeket; nem egy Hágárt, hanem sok asszonyt. Cavil alig merte megnevezni szíve legtitkosabb vágyát. Mindegyiket? Neked adom őket, Cavil Planter. Ez a gonosz nemzedék a te tulajdonod. Ha állhatatos vagy, létrejöhet egy másik nemzedék, ami már az enyém. Úgy lesz, Felvigyázó! Senkinek sem beszélhetsz arról, hogy láttál. Csak azokhoz szólok, akik vágyaik folytán már amúgy is felém és munkám felé fordulnak, akik már szomjaznak az után a víz után, amit én kínálok nekik. Senki emberfiának nem szólok, Felvigyázó! Engedelmeskedj, Cavil Planter, és ígérem, hogy életed végén ismét találkozol velem és megtudod, mi vagyok valójában. Abban a pillanatban azt mondom majd neked, az enyém vagy, Cavil Planter. Jöjj, és legyél igaz rabszolgám örökre. Boldogan! kiáltotta Cavil. Boldogan! Boldogan! Kitárta karját és átölelte a Felvigyázó lábát. Ám ahol a lábát kellett volna érintenie, nem volt már ott semmi. Eltűnt. Attól az estétől fogva Cavil Planter rabszolganőinek nem volt nyugodalma. Cavil magához vitette őket éjszaka és próbált úgy bánni velük, olyan erővel és hatalommal, ahogyan azt a Felvigyázótól látta. Ha rám néznek, az Ő arcát kell látniuk rajtam, gondolta Cavil, és úgy is volt.

8 Először azt a bizonyos új rabszolgalányt vette magához, aki még alig értette meg az angol nyelvet. Először rémülten felkiáltott, amíg Cavil olyan hurkákat ütlegelt a pálcájával a testére, amilyeneket vágyálmaiban látott. Aztán nyöszörögve engedte, hogy Cavil megtegye vele, amit a Felvigyázó parancsolt neki. Akkor, az első alkalommal azt gondolta, a nyöszörgés olyan volt, mint Dolores hangja, mikor csendben sírdogált az ágyában, és ugyanazt a mélyről fakadó sajnálatot érezte, amit szeretett felesége iránt. Majdnem kinyúlt, hogy gyengéden megérintse a lányt, ahogyan egykor Dolorest vigasztalta. Aztán eszébe jutott a Felvigyázó arca és arra gondolt, ez a fekete lány az ő ellensége; az én tulajdonom. Márpedig, ahogy az embernek gondoznia kell az Isten által rábízott földet, úgy én sem hagyhatom meddőn ennek a fekete nőnek a méhét. Hágár, így nevezte azon az első éjszakán. Nem is tudod, milyen áldásban részesítlek téged. Másnap reggel a tükörbe nézett és valami új dolgot látott az arcán. Harciasságot, rejtett erőt. Ah, gondolta Cavil, senki sem látta még, milyen vagyok igazából, még én magam sem. Csak most ébredek rá, hogy magam is az vagyok, ami a Felvigyázó. Attól kezdve egy pillanatig sem érzett szánalmat éjszakai ténykedése során. Pálcával a kézben az asszonyok kunyhójába ment és rámutatott egyikükre, akinek vele kellett mennie. Ha valamelyik visszamaradt, a pálcától tanulta meg, mennyibe kerül az ellenkezés. Ha bárki fekete, férfi vagy nő tiltakozni próbált, Cavil másnap gondoskodott róla, hogy a Felvigyázó vérrel kapjon elégtételt. Senki fehér ember nem sejtette és senki fekete nem merte megvádolni. Az új lány, az ő Hágárja esett elsőként teherbe, ő pedig büszkén figyelte, ahogy növekszik a hasa. Cavil ekkor értette meg igazán, hogy a Felvigyázó valóban kiválasztotta, ő pedig vad büszkeséget és örömet érzett ezért. Gyermek születik, az ő gyermeke. Már egyértelmű is volt előtte a következő lépés. Ha fehér vére annyi fekete lelket menthet meg, amennyit csak bír, akkor nem tarthatja meg a keverék gyermekeket, nem igaz? Eladja őket délre, mindegyiket más vevőnek, más városba, aztán a Felvigyázóra bízza, hogy felcseperedjenek és elhintsék magvaikat az egész, szerencsétlen fekete népség között. És minden reggel figyelte, ahogy a felesége elfogyasztja a reggelijét. Cavil, szerelmem mondta az asszony egy napon, valami baj van? Sötét árnyékot látok az arcodon, haragot, s talán könyörtelenséget is. Talán veszekedtél valakivel? Nem szólnék, de... megrémítesz. Gyengéden megtapogatta felesége göcsörtös kezét, miközben a fekete nő félig lecsukott szemhéja alól figyelte. Senki emberre nem haragszom mondta Cavil gyengéden. Amit kegyetlenségnek gondolsz, nem más, mint a földbirtokos hatalma. Jaj, Dolores, hát hogyan gondolhatsz engem kegyetlennek, ha rám nézel? Felesége elpityeredett. Bocsáss meg mondta. Csak képzeltem. Te vagy a legkedvesebb ember, akit valaha is ismertem... bizonyára az ördög ültetett ilyen látomást a fejembe. Tudod, az ördög képes hamis látomásokat küldeni, de csak a komisz embert tévesztheti meg. Bocsáss meg komiszságomért, drága férjem! Ő pedig megbocsátott neki, de Dolores nem hagyta abba a sírást, míg nem küldetett papért. Nem csoda, hogy az Úr csak férfiakat választott prófétának. Az asszonyok túl gyengék és kíméletesek voltak, hogy elvégezzék a Felvigyázó munkáját. így kezdődött hát. Az első lépés ezen a sötét és szörnyű úton. Sem Alvin, sem Peggy nem ismerte ezt a történetet, amíg meg nem tudtam és hosszú idő múltán elmondtam nekik. Mindketten felismerték, hogy ez volt mindennek a kezdete. De nem akarom, hogy azt gondoljátok, csak ez volt az oka minden rossznak, ami megtörtént. Voltak más döntések, más tévedések, hazugságok és szándékos kegyetlenségek. Az ember fiának számos segítője akadhat, hogy megtalálja a pokolba vezető legrövidebb utat, de senki más nem bírhatja rá, hogy megtegye az első lépést.

9 Szökevény Peggy azzal ébredt a reggel, hogy Alvin Millerrel álmodott, s az álom mindenféle szörnyű vágyakkal töltötte meg a szívét. El akart szaladni a fiú elől, és maradni, hogy megvárja; el akarta felejteni, hogy ismerte, és mindig figyelemmel kísérni. Hevert az ágyán, majdnem lehunyt szemmel figyelte, ahogy a pirkadati félhomály lassan belopózik padlásszobája sötétjébe. A kezemben tartok valamit, vette észre. Úgy összeszorította az ujjait, hogy mikor végre kinyitotta a tenyerét, úgy fájt, mintha megcsípte volna valami. Nem csípés volt, hanem a doboz, amiben Alvin magzatburkának darabját őrizte. De az is lehet, gondolta magában, hogy valami tényleg megcsípte, méghozzá jó nagyon, és csak most érezte meg a fájdalmat. Peggy el akarta hajítani a dobozt, amilyen messze csak lehet, vagy eltemetni jó mélyre, aztán elfeledni, hova ásta el, víz alá vetni, aztán köveket dobni rá, hogy ne ússzon tova. Ó, nem úgy gondolom ám, mondta némán, bocsánat, hogy ilyesmi eszembe jutott, de már jön, annyi év után visszatér Hatrack Riverbe és nem az a fiú lesz, akit a jövő ösvényein láttam, nem az a férfi lesz, akivé válni láttam. Még csak egy fiú, alig tizenegy éves. Eleget látott már az életben ahhoz, hogy belül talán megfelnőttedjen, amennyi gyászt és fájdalmat tapasztalt, többet, mint mások egy emberöltő alatt, de mégis csak tizenegy éves lesz, mikor besétál a városba. Én pedig nem akarok tizenegy éves Alvint itt látni. Engem fog keresni rögtön, tudja ki vagyok, bár még sosem látott. Tudja, hogy láttam a jövőjét azon az esős napon, mikor megszületett, ezért eljön, és azt mondja majd: Peggy, tudom, hogy fáklya vagy, tudom, hogy te írtad Mendemondó könyvébe, hogy Teremtő leszek. Mondd meg hát, mit kellene tennem! Peggy tudta, hogy ezt fogja mondani, és tudta, hányféle más módon, más szavakkal kérheti még hiszen látta már százszor, ezerszer. Ő pedig megtanítja rá, Alvinból nagy ember lesz, igazi Teremtő, és... Aztán egy napon, mikor már jóképű, huszonegy esztendős legény, én pedig felvágott nyelvű, huszonhat éves leány leszek, Alvin olyan hálás lesz, olyan lekötelezett, hogy házasságot ajánl, mintha ez lenne a kötelessége. Én pedig, aki ennyi éven át szerelmes betege voltam, telve álmokkal, hogy mit fog tenni, és mit teszünk majd együtt, én azt mondom, igen, és olyan felesége leszek, akit igazából sosem akart elvenni, a tekintete pedig más nők után fog sóvárogni életünk hátralévő részében... Peggy azt kívánta, olyan nagyon kívánta, bárcsak ne tudná biztosan, hogy így lesz. Peggy azonban fáklya volt, a legerősebb fáklya, akiről valaha is hallott, még erősebb is, mint amennyire Hatrack River lakói sejtették. Felült, és nem dobta el a dobozt, nem is rejtette el, vagy törte össze, és nem is ásta el. Ehelyett kinyitotta. Odabent Alvin magzatburkának utolsó darabja hevert, szárazon és fehéren, mint egy megpörkölődött papírdarab a kandalló hamujában. Tizenegy évvel ezelőtt, mikor Peggy anyja bábaként átsegítette a csecsemőt az életbe, és Alvin először kapott levegő után apa fogadójában, Peggy lehúzta a vékony, véres hártyát az arcáról. Alvin, egy hetedik fiú hetedik fia, és a tizenharmadik permek... Peggy azonnal látta, miféle lehetőségek állnak előtte az életben. Halál. Arra tartott százféle halál, százféle baleset egy olyan világban, ami úgy tűnt, meg akarja ölni még mielőtt igazán élhetett volna. Akkor még csak a kis Peggy volt, öt éves, de már két éve fáklyaként látott a lelkekbe, és még sosem látott olyan gyermeket, akire ennyiféle halál várt. Peggy átkutatta élete minden ösvényét, és csak egyetlen olyan utat látott, amelyen át fiúból férfivá válhat. Ehhez pedig meg kellett tartsa a magzatburkot, és távolból figyelnie, hogy amikor látja a halált kinyúlni érte, használja a magzatburkot. Csak egy csipetnyi kellett belőle, hogy elmorzsolja az ujjai közt és elsuttogni, minek kell történnie, látnia kellett a fejében, és megtörtént. Megmentette a vízbefúlástól, egy feldühödött bölénytől, megóvta, nehogy lecsússzon a tetőről, sőt, egyszer még egy gerendát is kettévágott,

10 mikor majd húsz méterről lezuhanván csaknem agyonnyomta egy félig kész templom padlóján; szépen kettőbe hasadt, a fiú két oldalára zuhant, közte éppen csak annyi hely maradt, hogy egy haja szála se görbüljön. Még vagy száz másik alkalommal kerülte el a halált, mikor Peggy jó előre cselekedett, olyan korán, hogy senki sem gondolta volna, hogy a fiú élete egyáltalán veszélyben forog. Hogyan? Maga sem tudta igazán, csak annyit, hogy a fiú saját hatalmát, veleszületett erejét használta hozzá. Az évek során Alvin is megtanult egyet s mást annak fortélyáról, hogy olyanná alakítsa a tárgyakat, amilyenné akarja, hogy együtt maradjanak, vagy éppen váljanak szét. Végül az elmúlt évben, mikor belekeveredett a rézbőrűek és fehérek közti háborúba, már maga mentette meg saját életét, ezért Peggynek nemigen akadt dolga. És ez jó dolog volt, mert már alig maradt valami abból a magzatburokból. Lecsukta a doboz tetejét. Nem akarom látni, gondolta. Nem akarok többet tudni róla. Ujjai azonban megint kinyitották a dobozt, mert persze tudni akarta. Úgy tűnt, Peggy fél életét vele töltötte, megérintette a magzatburkot, megkereste a szíve lángját messze északnyugaton, a Wobbish országában, Erélyegyházán, hogy megnézze, hogyan boldogul, belenézett a jövőjébe, hogy lássa, miféle veszedelem leselkedik rá. Mikor pedig megbizonyosodott róla, hogy jól van, távolabbra nézett a jövőbe és látta, hogy egy nap visszatér Hatrack Riverbe, ahol született és Peggyt keresi majd, az arcába néz és azt mondja, te voltál, aki annyiszor megmentett, aki látta, hogy Teremtő leszek, mielőtt bárkinek eszébe jutott volna ilyesmire gondolni. Peggy pedig majd figyeli, ahogy megtanulja használni a hatalmát, látja, hogyan végzi a dolgát, hogy fölépíthesse a kristályvárost. Látta, hogy gyermekeket nemz neki, látta, ahogy megérinti a csecsemőket Peggy karjában; látta, melyik gyermekük marad életben és melyik hal meg; és végül látta... Könnyek peregtek az arcán. Nem akarom tudni, mondta. Nem akarom tudni a jövő útjait. Más lányok álmodhatnak a szerelemről, a házasság öröméről, arról, hogy erős, egészséges gyermekek szülei lesznek; én azonban minden álmomban halált látok és fájdalmat, meg félelmet, mert az én álmaim igaz álmok, többet tudok, mint bárki más és mégis reménykedem a lelkem mélyén. Igen, Peggy reménykedett. Igen ám, az már biztos még mindig kétségbeesetten kapaszkodott a reménybe, mert hiába tudta bárki ember életének útját, néha elkapott egy pár pillanatot, egyes napok kristálytiszta látomását, egyes órákat, egyes örömteli, múló pillanatokat; ilyenkor úgy érezte, megéri majd a sok szenvedés, hogy eljusson odáig. A gond az volt, hogy ezek a pillanatok oly ritkák és aprók voltak Alvin életének terebélyes jövőjében, hogy nem talált olyan utat, ami oda vezetett volna. Az utak, melyeket könnyedén megtalált, amik egyszerűek voltak, amik a legvalószínűbb, hogy bekövetkeznek, mind oda vezettek, hogy Alvin szerelem nélkül veszi feleségül, hálából és kötelességből, melynek vége nyomorúságos házasság lesz. Akárcsak Lea története a Bibliában, akit jóképű férje, Jákob gyűlölt, bár Lea szerette és több gyermeket szült neki, mint a többi felesége, és meg is halt volna érte, ha azt kéri tőle. Gonosz dolgot tett Isten az asszonyokkal, döntötte el Peggy, amiért vágyakozunk férj és gyerekek után, míg egy merő önfeláldozás, nyomorúság és gyász lesz az életünk tőle. Ilyen szörnyű lett volna Éva bűne, hogy Isten minden asszonyt ilyen szörnyű átokkal sújtson? Nyögni fogsz, és gyermekeket szülni, mondotta a Mindenható Könyörületes Isten. Vágyakozni fogsz a férjed után, aki uralkodni fog fölötted. Ez emésztette őt belülről vágyakozás a férje iránt. Bár még csak egy tizenegy éves fiút látott, aki nem feleséget, hanem tanárt keresett. Lehet, hogy még csak egy kisfiú, gondolta Peggy, de én már nő vagyok, és láttam, milyen férfi lesz belőle, aki után vágyódom. Kezét a mellére tette; olyan nagynak és lágynak tűnt, még mindig kicsit idegennek érezte nemrég még vékony, csontos, és kemény testén, ami mostra már lágyult, akár egy borjú, amit felhizlalnak, mire a tékozló fiú hazatér. Megborzongott, ha arra gondolt, mi történt a felhizlalt borjúval, és ismét megérintette a magzatburkot, hogy lásson: A távoli Erélyegyházán az ifjú Alvin utolsó reggelijét fogyasztotta otthon, anyja asztalánál. A zsák, amibe holmiját készítették, a padlón hevert az asztal mellett. Anyja arcán leplezetlenül peregtek a könnyek. A fiú szerette az anyját, de egy pillanatig sem sajnálta, hogy mennie kell. Otthona sötét hely lett,