Gayle Forman Hová tűntél? A mű eredeti címe Where She Went Fordította Rudolf Anna A dalszövegeket Gáti István fordította Fedélterv Kühne Andrea ISBN 978 963 539 771 6 Copyright 2011 by Gayle Formán Hungárián transiation Rudolf Anna, 2012 Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2012 A szüleimnek: amiért azt mondták, képes vagyok rá.
Egy súlyos órán én is, meglehet, Enyhülésért nyögve, erőim végén, Kíntól legyőzve kénytelen leszek Ez éj emlékéért megvenni békém, Vagy szerelmedért kenyerem és vizem. Igen, talán így lesz. De nem hiszem." Edna St. Vincent Hillay A SZERELEM ÉHET, SZOMJAT NEM OLT (részlet) Tótfalusi István fordítása Reggelente fölébredek, és azt mondom magamnak: ez is csak egy nap, mindössze huszonnégy órát kell kibírnom valahogy. Nem emlékszem pontosan, mikor kezdtem el így motiválni magam napról napra - ahogy arra sem, hogy miért. Úgy hangzik, mint a Névtelen Alkoholisták tizenkét lépéses mantrája, csak éppen én nem járok se oda, se semmiféle más önsegítő csoportba, bár ha valaki elolvassa a sok szart, amit összeírnak rólam az újságok, azt gondolhatja, hogy bizony nem ártana. Az életért, amit élek, rengetegen a fél veséjüket odaadnák, nekem mégis arra van szükségem, hogy újra és újra emlékeztessem magam a napok időlegességére, és hogy győzködjem magam: ha a tegnapot túl bírtam élni, a mát is túl fogom. Ma reggel a napi önnyaggatásom végeztével vetek egy pillantást a szál oda éjjeliszekrényén pöffeszkedő minimalista, digitális vekkerre. l :47-et mutat, az én időszámításom szerint ez gyakorlatilag hajnalhasadás. Csakhogy a recepcióról már kétszer ébresztettek telefonon, és Aldous, a menedzserünk is megcsöngetett. Udvariasan ugyan, ámde határozottan. Meglehet, hogy a mai is csak egy nap, de igen zsúfolt példány. Először is irány a stúdió, fel kell játszanom egy új gitárszólamot a most megjelent albumunk első kislemezének extra, csak interneten elérhető változatához. Mocskos kis marketingfogás az egész, ugyanaz a szám, új gitárszólam, egy-két bonusz hangeffekt, fizess érte egy dollárral többet. Amint a lemezcég igazgatói rendszeresen emlékeztetnek rá: Aki már tíz centet elköltött, az egy egész dollárt is el tud költeni! Ha végeztem a felvétellel, együtt ebédelek a Rundom magazin egyik újságírójával. Ez a két program nagyjából az új életem két végpontja: zenélni, amit szeretek, és a zenélésről beszélni, amit rühellek. Egyazon érme két oldala. Mikor Aldous másodjára is megcsönget, lerúgom végre a takarót és felmarkolom a dilibogyós üvegcsémet a kisasztalról. Valami szorongásoldó izé, akkor kell szednem belőle, amikor reszketegnek érzem magam. És alapesetben reszketegnek érzem magam. A reszketegséget egészen jól meg is szoktam már. De amióta elindult a turné és megvolt az első három koncertünk a Madison Square Gardenben, valahogy mást is érzek. Mintha valami lehengerlőén fájdalmas akarna magába szippantani. Örvénylősen. Van ilyen szó egyáltalán? Magadban beszélsz, úgyhogy ki nem szarja le? - vágom rá, és bekapok egy marék tablettát. Fölhúzok egy alsót, és kilesek az ajtón. A lábtörlőn egy kanna kávé várakozik. Nyilván a hotel egy megfélemlített alkalmazottja hozta, akinek vélhetőleg szigorúan meghagyták, hogy ne merészeljen a szemem elé kerülni. Megiszom a kávémat, felöltözöm, lemegyek a személyzeti liften, és a hátsó ajtón át távozom. A szál odaigazgató volt olyan szíves, és ellátott a szükséges kulcsokkal, így
elkerülhetem az előcsarnokban parádézó rajongókat. Az utcán gőzölgő New York-i széllöket köszönt. Dögletes egy időjárás, de én szeretem, ha párás a levegő. Oregonra emlékeztet, ahol folyton-folyvást esik, és még a legforróbb nyári napokon is fehér gomolyfelhők virágoznak az égen; hatalmas árnyékuk egy percre sem engedi elfelejteni, hogy a kánikula éppen csak benézett egy kicsit, és az eső sosincs messze. Los Angelesben, ahol mostanában élek, alig esik. És u forróság sosem enyhül. De persze ez amolyan száraz hőség. Arrafelé az emberek minden alkalmat megragadnak, hogy a száraz idővel mentegessék a forró, szmogos városukat. Meglehet, hogy ma 42 fok van dicsekszenek, de legalább alacsony a páratartalom. "New Yorkban viszont nagyon is magas, és amíg tíz sarkot lesétálok a stúdióig, a Nyugati Ötvenedik utca. egy elhagyatott részére, a hajam átnedvesedik a sapkám alatt. Cigarettát halászok elő a zsebemből, és remegő kézzel rágyújtok. Nagyjából egy éve remeg a kezem. Teljes körű, részletes kivizsgálás után az orvosok arra jutottak, hogy csak az idegeim játszanak velem, és azt javasolták, hogy kezdjek jógázni. A bejárathoz lépek, Aldous már az ajtó előtt vár. Rám néz, aztán a cigarettára, aztán vissza az arcomra. Abból, ahogy méreget, világos, hogy azon töri a fejét, kedves legyen-e velem vagy inkább szigorú. Valószínűleg pocsékul nézek ki, mert a kedvesség mellett dönt. - Jó reggelt, napsugaram! - köszönt kedélyesen. - Igazán? Mi jó van a reggelben? - Én is viccelni próbálok. - Szigorúan véve délután van. Késésben vagyunk. Elnyomom a csikket. Aldous a vállamra teszi hatalmas mancsát, mozdulatai a helyzethez egyáltalán nem illően óvatosak. - Csak egy új gitárszólamot akarunk a Cukifalana, éppen csak annyit, hogy a rajongók még egyszer megvegyék. - Nevet, és a fejét csóválja azon, hogy mi lett a zeneiparból. - Aztán az ebéd a Random magazinnal, utána jön a fotózás a Times rockzenei divatmellékletébe a többiekkel együtt, aztán egy gyors ital a cég pénzes fickóival, és én már megyek is a reptérre. Holnap még találkozol a közönségszolgálati osztállyal, bemutatják az új ajándéktárgyakat. Ha mosolyogsz, és nem beszélsz sokat, nem lesz baj. Utána pedig egyedül lehetsz, mint az ujjam, egészen Londonig. Egyedül, mint az ujjam. Ellentétben azzal, amikor együtt vagyunk, és családom szerető keblére ölel? kérdezek vissza, de csak magamban. Mostanában úgy tűnik, hogy a beszélgetéseim jelentős részét magammal folytatom. Figyelembe véve, miket gondolok, valószínűleg jobb is így. Egyébként meg most tényleg tökegyedül leszek. Aldous és az együttes többi része ma este repül Angliába. Úgy volt, hogy én is velük tartok, amíg észre nem vettem, hogy péntek, tizenharmadika van, és azt mondtam, hogy ez kurvára ki van zárva. Épp eléggé rettegek ettől a turnétól már amúgy is, és nem kívánok tovább rontani rajta azzal, hogy a balszerencse hivatalos világnapján induljak. Úgyhogy egy nappal későbbre foglaltattam magamnak jegyet Aldousszal. Londonban még forgatunk egy videó klippet, és egy rahedli sajtótájékoztatót tartunk, mielőtt elkezdődne a tényleges európai turné, szóval nem maradok le semmiről, nem kell nélkülem fellépniük. Épp csak az első megbeszélést hagyom ki a klip rendezőjével. Amúgy sem fontos nekem, hogy meghallgassam, mit mond a művészi víziójáról.
Ha majd elkezdünk forgatni, megcsinálom, amit kér, aztán kész. Bemegyek Aldous nyomában a stúdióba, és belépek az egyik hangszigetelt fülkébe. Csak én vagyok ott és egy csomó gitár. Az üveg másik oldalán Stim, a producer és a hangmérnökök ücsörögnek. Aldous csatlakozik hozzájuk. - Oké, Adam - mondja Stim csak egy-két plusz ütem kell a versszakok közé és még néhány a refrénhez. Tudod, hogy még fülbemászóbb legyen az egész. Az énekhanggal már nélküled is el tudunk játszani a keverőszobában. - Fülbemászó. Vettem. - Felteszem a fejhallgatót, és megragadok egy gitárt. Hangolok, bemelegítek. Próbálom nem észrevenni, hogy bármit mondott is Aldous az imént, máris úgy érzem, hogy egyedül vagyok, mint az ujjam. Tökegyedül egy hangszigetelt fülkében. Túlagyalod a dolgot, mondom magamnak. Ma már így készülnek a lemezek, hála a modern technika vívmányainak. Az igazi baj sokkal inkább az, hogy pár nappal ezelőtt pontosan ugyanígy éreztem magam a Madison Square Gardenben. Fenn, a színpadon, tizennyolcezer rajongó előtt, azokkal az emberekkel, akik egyszer, régen olyanok voltak nekem, mint a családom, pontosan ugyanolyan egyedül éreztem magam, mint itt, ebben a ficakban. Persze lehetne rosszabb is. Játszani kezdek, az ujjaim élénkebben mozognak, lecsusszanok a bárszékről, és tépem, nyúzom a gitáromat; addig szaggatom, amíg úgy nem visít és sikít, ahogy akarom. Vagy majdnem úgy, ahogy akarom. Cirka száz lepedő értékben sorakoznak itt a hangszerek, de egyik sem szól olyan jól, mint a régi Gibson Les Paul Juniorom. Ezer éve megvolt már nekem, azzal vettük föl az első lemezeket, de aztán egy futó elmezavarnak vagy talán önteltségnek köszönhetően felajánlottam egy jótékonysági árverésre. A fényes, méregdrága pótlékai soha nem értek föl hozzá, soha nem szóltak olyan jól és soha nem éreztem őket egészen a magaménak. De azért ha nagyon felnyomom a hangerőt, még mindig sikerül néha pár másodperc erejéig elengednem magam. Csakhogy túlságosan hamar vége szakad, és mire észbe kapok, Stim meg a hangmérnökök a kezemet rázzák, sok sikert kívánnak a turnéra, és Aldous már terel is ki az ajtón. Beültet egy kocsiba, azzal már száguldunk is a Soho felé, egy szállodába, aminek az éttermét a lemezcég sajtosai megfelelőnek ítélték az interjú helyszínéül. Mégis, mit gondolnak, talán kisebb az esélye, hogy kifakadok, vagy valami helytelent találok mondani, ha egy puccos nyilvános helyre visznek? Emlékszem, az első időkben csak underground zenei lapok önkéntes újságírói meg bloggerek csináltak velünk riportot. Rajongók, akik a zenére voltak kíváncsiak, és együtt akartak látni valamennyiünket. Az esetek döntő többségében teljesen normális beszélgetés lett a vége, mindenki egymás szavába vágva ordította túl a többieket. Akkor még nem kellett kínosan ügyelnem minden egyes szavamra. Manapság az újságírók külön-külön vallatnak bennünket, mintha rendőrök volnának, és elkülönített helységben hallgatnának ki engem meg a bűntársaimat abban bízva, hogy valamelyikünk megtörik, összezavarodik, és ellentmond a többieknek. Muszáj rágyújtanom, mielőtt bemegyünk, úgyhogy Aldousszal megállunk a szálloda előtt. Szemkápráztatóan tűz a déli nap, és elkezd sűrűsödni körülöttem a tömeg, ahogy az emberek megállnak, hogy megbámuljanak, de közben igyekeznek úgy tenni, mintha egészen mást néznének. Ez a különbség New York és a világ többi része között. Az itteniek is éppen annyira imádják a sztárokat, mint bárki más bárhol másutt,
de a New York-iak - legalábbis az a részük, akik a sokat tapasztaltak kifinomultságával lézengenek a Sohóban, ahol most állunk - eljátsszák, hogy őket aztán abszolút nem érdeklem, még akkor se, ha meredten bámulnak a háromszáz dolláros napszemüvegük mögül. Aztán pedig nagyon megvetően viselkednek, ha valaki tévedésből megszegi az íratlan törvényt és autogramot kér, ahogy pár, Michigan Állami Egyetem feliratos pulcsiban feszítő csaj teszi. A közelben ácsorgó három sznob pofákat vág és együttérző pillantásokat vet rám, mintha bizony a lányokkal volna a gond. - Jobb álcára lesz szükséged, Vadember* - állapítja meg Aldous, mikor a lányok izgatottan vihogva odébb rebbennek. * Lefordíthatatlan szójáték Adam vezetéknevével: Wilde (vagyis vad). Ma már csak neki engedem, hogy így szólítson. Régebben is előfordult néha, hogy egyesek viccelődve így hívtak, de amióta egyszer megtépáztam kicsit egy hotelszobát, és a bulvársajtó rám ragasztotta a Vadember jelzőt, lemoshatatlan gúnynévvé vált. Ebben a pillanatban egy fotós tűnik fel a semmiből. Ha az ember három percnél tovább ál egy flancosabb szálloda előtt, mindig ez történik. - Adam! Bryn odabenn van? - Egy Brynnel közös fotó körülbelül négyszer annyit ér, mint ha egyedül én vagyok rajta. De az első vakuvillanás után Aldous a tenyerét az objektív elé tartja, a másikkal az arcomat takarja el, és betaszigál az épületbe. Út közben próbál az interjúra hangolni. - Az újságírót Vanessa LeGrandénak hívják. Nem az a kivénhedt típus, amelyiket úgy utálod. Fiatal. Nem fiatalabb nálad, de a húszas évei elején jár, azt hiszem. Valamelyik blogba írt, mielőtt állást ajánlott neki a Random. - Melyikbe? - vágok a szavába. Aldous nem szokott az újságírók életrajzával traktálni, hacsak nincs rá jó oka. - Nem is tudom biztosan. Talán a LochiFechi. - Basszus, Al, az egy szaros kis pletyka oldal! - A Random viszont nem pletykaoldal, és a címlapon hoz titeket a következő szám. - Felőlem... - hagyom rá, és belököm az étterem ajtaját. Odabenn csupa alacsony, fémvázas üvegasztal és bőrhuzatos sarokgarnitúra, megszólalásig olyan, mint egymilliárd másik hely, ahol már jártam. Ezek az éttermek baromi nagyra tartják magukat, holott nem többek egy túlságosan drága és túlságosan kirittyentett McDonald'snál. - Ó lesz az, a sarokasztalnál, a szőke melírozott - mutatja Aldous. - Helyes kis csajszi. Na, nem mintha nem forgolódna elegendő helyes kis csajszi körülötted. Csak el ne áruld Brynnek, hogy ezt mondtam, jó? Felejtsd is el az egészet! Ott leszek a bárban. Aldous marad itt az interjú alatt? Ez alapvetően sajtósok dolga volna, csak éppen egy ideje nem viselem valami jól a gardedámkodásukat. Valószínűleg nagyon pocsékul nézhetek ki. - Te leszel a bébisintér? - kérdezem. - Ugyan, dehogy! Csak úgy gondoltam, sosem árt egy kis lelki támasz. Vanessa LeGrande csinos. Vagy talán a szexi pontosabb kifejezés volna. Nem mintha számítana. Abból, ahogy a száját nyalogatja, és a haját dobálja, pontosan látni, hogy tudja magáról, milyen vonzó, és ez voltaképpen agyon is vágja az egészet. A csuklóján tetovált kígyó tekergőzik fölfelé, és a platinalemezünket merném rátenni,
hogy a derekán is van valami. És tényleg, mikor a táskájába nyúl a digitális diktafonjáért, a csípőnadrágja szegélyén kikandikál egy kis, délnek mutató nyíl. Nagyon menő. - Szevasz, Adam! - Vanessa úgy néz rám, mintha ezeréves cimborák volnánk. - Bevallhatom, hogy hatalmas rajongód vagyok? Az Ártatlan áldozatok segített át életem legszörnyűbb szakításán a főiskola utolsó évében. Szóval, köszi. - Mosolyog. - Izé... szívesen. - És most eljött az idő, hogy viszonozzam a szívességet, és megírjam a valaha volt legtutibb cikket az Üstökösről. Szóval mit gondolsz, ragadjuk meg a szarvánál a dolgot, és csapjunk a lovak közé? Ragadjuk meg a szarvánál? Hallják egyáltalán az emberek azt a sok szart, ami kijön a szájukon? Lehet, hogy Vanessa sikkes próbál lenni vagy pimasz, vagy a nyíltságával akar megnyerni magának, de bármivel akar is etetni, nem veszem be. - Persze. - Ennyit mondok csak. A pincér kihozza Vanessa salátáját. Rendelek még egy sört, és nem válaszolok a kérdésére. Nem is mondok semmit, csak az asztalt bámulom. Mert Vanessának egy dologban igaza van: valóban mi szabjuk meg, hogy mi derülhet ki és azt is, hogy miként. Az első időkben állandóan ugyanezt kérdezték tőlünk, de nagyon homályos válaszokat adtunk: kellett egy kis idő, hogy megtaláljuk a hangzásunkat, hogy megírjuk a dalokat. De most, hogy már elég nagyok vagyunk, a sajtosaink listába szedhették, hogy mik a tabutémák, amikről nem szabad kérdezni: Liz és Sarah kapcsolata meg Bryné és az enyém, Mike már lezárult drogproblémái és nem mellesleg az Üstökös fekete lyuka. De Vanessa, úgy tűnik, nem kapta meg a figyelmeztetést. Segítségkérőn Aldous felé pillantok, de elmélyülten beszélget a csapossal. Ennyit a lelki támogatásról. - A cím háborúra utal - mondom végül. - Ezt már korábban is elmagyaráztuk. - Hát hogyne - vágja rá grimaszolva. - Mert a dalszövegeitekben túlcsordul a politika. Vanessa rám mereszti hatalmas, babakék szemét. Ez is egy újságírói technika: hagyja, hogy kellemetlen csönd támadjon, és akkor az interjúalany idővel elkezd összeviszsza dadogni. De nálam ez nem jön be. Bárkinél tovább bírok bámulni. Vanessa tekintete egy pillanat alatt hideggé válik és megkeményedik. A fesztelen, csábos énjét takaréklángra állítja, és nagyon is céltudatosan méreget. Látom rajta, hogy szagot fogott, de még ez is előrelépés: most legalább önmagát adja. - Mi történt, Adam? Tudom, hogy van itt egy történet, az Üstökös igazi története, és én leszek az, aki el fogja mesélni! Mi jött közbe, amitől az eredeti kis popegyüttesecske vadállatias rockzenei jelenséggé fejlődött? Kőkemény, jéghideg ökölnyire zsugorodik a gyomrom. - Az élet jött közbe. Időre volt szükségünk, hogy új számokat írjunk... - Neked volt időre szükséged - vág közbe Vanessa. - Teljes egészében te írtad mind a két új lemezt! Egyszerűen vállat vonok. - Ugyan már, Adam! Az Ártatlan áldozatok a te lemezed! A mesterműved. Büszkének kellene lenned rá! És én pontosan tudom, hogy a lemez története, az együttes története a te történeted is. Micsoda váltás volt, hogy alternatív kis együttesből, amelyikben mindenki egyenrangú, egyszer csak világszám emo-punk nagyhatalommá váltatok
- és ez egyes-egyedül a te műved! Úgy értem, a Grammy-díj átadón is egyedül vetted át az Év Legjobb Daláért járó díjat. Az milyen érzés volt? Hihetetlenül szar. - Mintha elfelejtetted volna, hogy az Év Legjobb Új Együttese díjat együtt nyertük meg. És ennek több mint egy éve már. Bólint. - Nézd, nem próbálok senkit sem lekezelni vagy régi sebeket felszakítani. Csak meg akarom érteni a váltás okát. Minden megváltozott! A hangzás. A szövegek. Az együttes belső egyensúlya. - Mindentudó pillantást vet rám. És minden jel arra mutat, hogy ebben te voltál a katalizátor. - Nincs katalizátor. Csak eljátszottunk a hangzásvilágunkkal. Állandóan történik ilyesmi. Amikor Bob Dylan átnyergelt az elektronikus zenére. Amikor Liz Phair eladta a lelkét a szórakoztatóiparnak. Csak az emberek mindig kibuknak, ha valami eltér az elvárásaiktól. - Már pedig én tudom, hogy ennél több történt! - Vanessa olyan lendülettel támaszkodik az asztalra, hogy az a hasamba vágódik, és erővel kell visszataszigálnom. - Nos, ha úgyis megvan a remek elméleted, akkor semmi szükség rá, hogy a valósággal tönkretegyem. A szeme egy másodperc töredékére megvillan, és már azt hiszem, sikerült kiakasztanom, de aztán megadón felemeli a kezét. A körmei tövig vannak rágva. - Ha már így szóba hoztad, érdekel az elméletem? - Nem különösebben. - Ki vele! - Beszéltem néhány emberrel, akikkel együtt végezted a középiskolát. Az egész testem jéggé fagy, az ízületeim ólmossá válnak. Minden erőmre szükségem van, hogy a számhoz emeljem a poharamat és úgy tegyek, mintha belekortyolnék. - Nem is tudtam, hogy egy iskolába jártál Mia Hall-lal - mondja könnyedén. - Ismered? Gordonkaművész. Ő a legnagyobb durranás mostanság a komolyzenében. Persze, ki tudja, durrantanak-e a komoly zenészek egyáltalán. Talán mondjuk úgy, hogy mindenki róla dudorászik. A pohár megremeg a kezemben. Két kézzel kell letennem az asztalra, hogy magamra ne borítsam. Aki csak tudja, hogy mi történt valójában, az mind hallgat - emlékeztetem magam. - Egyébként is, a pletykák, még ha igazak is, olyanok, mint a lángok: ha nem kapnak oxigént, kis köpködés után elhalnak. - Nagyon jó művészeti képzése van a sulinak. Amolyan versenyistálló; sorozatban termeli ki a zenészeket - Logikusan hangzik - bólint Vanessa. - De hallottam egy olyan kósza pletykát is, hogy Mia és te együtt jártatok gimiben. Ami elég meglepő, már csak azért is, mert soha, sehol nem olvastam róla, pedig abszolúte említésre méltónak tűnik. Lelki szemeim előtt felvillan Mia képe. Tizenhét éves, a szeme néha a szerelemtől, néha a lelkesedéstől, néha a rettegéstől, néha a zenétől, néha a szextől, néha a varázslattól, néha pedig a gyásztól sötétlik. A folyton jéghideg keze. Az én jéghideg kezem, ami még mindig a poharamra kulcsolódik. - Említésre méltó volna, ha igaz lett volna - mondom, higgadtságot erőltetve a han-
gomra. Belekortyolok az ásványvízbe, és intek a pincérnek még egy sörért. Ez már a harmadik; a cseppfolyós ebédem harmadik fogása. - Ó, szóval nem igaz? - Vanessa meglehetősen szkeptikus. - Nem lett volna rossz - vágom rá. - Látásból ismertük egymást a suliból. - Nem is találtam senkit, aki valamelyikőtöket is ismerné és meg tudta volna erősíteni. De aztán a kezembe került egy régi évkönyv, és abban van egy tündéri fotó kettőtökről. Eléggé úgy néztek ki, mint akik együtt járnak. Igen ám, de nincs alatta név, csak egy képaláírás, szóval annak, aki nem tudja, hogy néz ki Mia, soha nem tűnne fel. Kösz szépen, Kim Schein, Mia legjobb barátnője, az évkönyv királynője, a létező legnagyobb paparazzo. Nem akartuk azt a képet felhasználni, de csak sikerült becsempésznie, mert nem szerepel a névmutatóban, csak az a hülye becenév. - A Királycsávó meg a Kockalány? - kérdi Vanessa. - Ez bizony egy közös becenév! - Manapság már a középiskolás évkönyv is forrásnak számít? Mi lesz a következő, a Wikipédia? - Úgy tűnik, téged egyáltalán nem tekinthetlek megbízható forrásnak! Az imént mondtad, hogy csak látásból ismertétek egymást. - Oké, az a helyzet, hogy talán jártunk egy pár hétig, nagyjából akkor, amikor a képek készültek. De most komolyan, elég sok csajjal kavartam a gimiben. - Bedobom a legjobb nőcsábász vigyoromat. - Szóval nem is találkoztatok a suli vége óta? - Nem láttam, mióta egyetemre ment - felelem. Ez legalább igaz. - Akkor magyarázd már meg nekem, hogy lehet, hogy mikor az együttes többi tagjával beszéltem, és rákérdeztem Miára, azonnal rávágták, hogy no comment? Hát úgy, hogy hiába ment tönkre annyi minden közöttünk az évek során, még mindig hűségesek vagyunk egymáshoz. Legalább ebben az egy dologban. Minden erőmet össze kell szednem, hogy meg tudjak szólalni. - Mert nincs mit mondani. Azt hiszem, hogy egyszerűen a magadfajta emberek imádják ezeket a romantikus sorozatba illő sztorikat, amikor van két híres zenész, akik egy gimibe jártak, mindennek a tetejébe még egy pár is voltak. - A magamfajta emberek? - értetlenkedik Vanessa. Dögkeselyűk. Vérszívók. Lélekrablók. - Újságírók - felelem. - Odavagytok a tündérmesékért. - Miért, ki nincs oda? - kérdi Vanessa. - Bár annak a szegény kis nőnek minden volt az élete, csak nem tündérmese. Az egész családját elveszítette egy autóbalesetben. Vanessa összerázkódik a megjátszott rettenettől, valahogy úgy, mint amikor valaki más szerencsétlenségéről beszélsz, aminek semmi köze nincs hozzád, és amihez neked sincs semmi közöd. Soha nem érintett meg, és soha nem is fog, de azért úgy teszel, mintha átéreznéd. Életemben nem ütöttem még meg nőt, de őt most egy percig pofán akarom vágni, épp csak annyira, hogy megízlelje a fájdalmat, amit csak így, félvállról emleget. De ellenállok a kísértésnek, ő pedig mit sem sejtve beszél tovább. - Tündérmesékről jut eszembe, igaz, hogy Bryn Schraedérnek és neked kisbabátok lesz? Mostanában állandóan látom őt a magazinok Pocakriadójában. - Nem - válaszolom. - Én legalábbis nem tudok róla. - Holtbiztos, hogy Vanessának elmondták, hogy Bryn tabutéma, de ha Bryn állítólagos terhessége kicsit eltereli a figyelmét Miáról, ám legyen. - Te legalábbis nem tudsz róla? De azért még együtt vagytok, ugye?
Istenem, az a sóvár pillantás! Bármit hord is össze totális áttekintésről, az összes forrásmunkájával és nyomozásával sem jobb a világ bármelyik zugújságírócskájánál vagy a lesifotósoknál, az egész társaságnál. Majd belepusztulnak, hogy ők tudósíthassanak elsőként valami nagy szenzációról, legyen az élet - Adam és Bryn ikreket vár? - vagy halál Brynnek tele a hócipője? Bryn és a Vadember között mindennek vége? Egyik sem igaz, mégis előfordul, hogy ugyanazon a héten látom mindkettőt különböző pletykalapok címoldalán. A közös házunkra gondolok Los Angelesben, ahol Bryn-nel élünk. Vagyis ahol időnként mind a ketten lakunk. Nem is emlékszem, mikor fordult elő legutóbb, hogy egy hétnél többet egy fedél alatt töltöttünk volna. Két- három filmet is forgat egy évben, és nemrég indította be a saját producer-cégét. Ő állandóan vagy forgat, vagy a filmeket reklámozza, máskor meg új forgatókönyvekre vadászik, én pedig vagy a stúdióban dolgozom, vagy turnézni megyek, úgyhogy csak véletlenül futunk össze. - Ja, Bryn és én még mindig együtt vagyunk - mondom Vanessának. - És nem terhes. Csak rákapott mostanában ezekre a bő tunikákra, és mindenki azt hiszi, hogy a hasát akarja elrejteni velük. De nem. Hogy megmondjam az őszintét, már eszembe jutott, hogy Bryn szándékosan hordja ezeket a felsőket, pont azért, hogy felhívja magára a Pocakriadók figyelmét, és hogy megkísértse a sorsot. Rettenetesen akar egy kisbabát. Bár hivatalosan csak huszonnégy éves, igazából már huszonnyolc múlt, és azt hajtogatja, ketyeg a biológiai órája, meg minden. De én huszonegy vagyok, és Brynnel még csak egy éve vagyunk együtt. És nem érdekel, hogy Bryn szerint a lelkem öreg és hogy egy életre elegendő szörnyűséget átéltem már. Ha negyvenegy volnék és most ünnepeltük volna Brynnel a huszadik évfordulónkat, akkor se akarnék tőle gyereket. - Veletek tart ő is a turnén? A turné puszta említésére összeszorul a torkom. A turné ugyanis hatvanhét éjszakán át tart. Hatvanhét. Gondolatban kitapogatom, megvan-e a gyógyszeres dobozom, és már attól lecsillapodom egy kicsit, hogy érzem a helyét. Annál még több eszem van, mint hogy Vanessa előtt nyugtatókat kapkodjak be. - Hogyan? - Találkoztok Brynnel a turné alatt? Veled utazik egy-két helyre? Elképzelem Brynt út közben a stylistokkal, a Pilates-edzőjével, a legújabb nyerskonyha étrendjével. - Talán. - Hogy tetszik Los Angeles? - érdeklődik Vanessa. - Nem vagy az a klasszikus dél-kaliforniai típus. Alacsony a páratartalom arrafelé - mondom. - Tessék? - Nem érdekes. Poén volt. - Hát hogyne. - Vanessa kételkedve méreget. Már jó ideje nem olvasom az interjúimat, de mikor még olvastam, gyakorta belefutottam olyan kifejezésekbe, mint a kifürkészhetetlen. Vagy arrogáns. Valóban ilyennek látnak az emberek? Hála az égnek, lejárt az időnk. Vanessa becsukja a jegyzetfüzetét, és a számlát kéri. Elkapom Aldous pillantását, hogy jelezzem neki hamarosan vége. Megkönnyebbültnek tűnik.
- Örültem, hogy megismertelek, Adam - dorombol Vanessa. - Részemről a szerencse - hazudom. - Meg kell mondjam, nagy rejtély vagy. - Rám villant egy mosolyt, a fogsora természetellenesen fehér. - De én imádom a rejtélyeket. Az olyanokat, mint a dalszövegeid meg azok a hátborzongató képek az Ártatlan áldozatokon. És az új lemezen is nagyon titokzatos szövegek vannak. Biztos hallottad már, hogy néhány kritikus megkérdőjelezi, hogy 28 a Vérszomjas napsugár zeneileg és hatásában felérhet-e az Ártatlan áldozatokhoz... Pontosan tudom, mi következik, számtalanszor hallottam már. Ezt csinálják az újságírók. Csak úgy mellékesen bedobják más kritikusok véleményét, hogy megtámogassák vele a magukét. És azt is tudom, mit kérdez valójában, még akkor is, ha ő maga mit sem sejt róla: milyen érzés, hogy az egyetlen értékes dolog, amit le tudtál tenni az asztalra, a létező legszörnyűségesebb veszteségből született? Hirtelenjében túl sok lesz nekem ez az egész. Bryn és a Pocakriadó. Vanessa és a gimis évkönyvem. A gondolat, hogy semmi sem szent. Hogy minden szabad préda. Hogy az életem mindenkire tartozik, csak rám nem. Hatvanhét éjszaka. Hatvanhét, hatvanhét, hatvanhét. Olyan erővel taszítom meg az asztalt, hogy több pohár víz és sör borul Vanessa ölébe. - Most meg mi a...? - Az interjúnak vége! - hörgőm. - Ezt én is tudom. Mi a franc bajod van? - Az, hogy egy rohadék dögkeselyű vagy! Ennek az egésznek kibaszottul semmi köze a zenéhez! Ez csak arról szól, hogy mindent szétpiszkálj apró darabokra! Vanessa szeme felcsillan, ahogy a felvevője után kotorászik. Még mielőtt visszakapcsolhatná, elhalászom előle és az asztalhoz püfölöm, amíg darabokra nem hulik, és végül beejtem egy pohár vízbe, biztos, ami biztos. A kezem reszket, a szívem kalapál, és érzem, hogy pánikroham közelít, az a fajta, amikor biztosra veszem, hogy bele fogok pusztulni. - Mit művelsz? - sikít fel Vanessa. - Nincs róla másolatom! - Nagyon helyes. - És mégis, hogy írjam így meg a cikkemet? - Cikknek mernéd ezt nevezni? - Igen! Képzeld csak, vannak közöttünk, akiknek meg kell dolgozni a megélhetésért, te, szeszélyes finomkodó kis pöcs! - Adam! - Aldous mellettem terem, és három százdolláros bankót fektet az asztalra. - Vegyen belőle egy újat - veti oda Vanessának, és már vonszol is kifelé az étteremből, be az első taxiba. Egy újabb százast ad a taxisnak, amikor az kiakad, hogy rágyújtok. Aldous a zsebembe nyúl, előkapja a gyógyszeres dobozomat, a tenyerébe ráz egy tablettát, és rám parancsol, mintha a morcos anyám volna: - Tátsd nagyra! Kivárja, míg már csak pár sarokra vagyunk a szállodámtól, addigra már elszívtam két cigarettát egyhuzamban és bekaptam még egy nyugtatót. - Mi történt? Mindent kipakolok neki. Vanessa a fekete lyukat piszkáló kérdéseiről. Brynről. Miáról. - Egyet se aggódj, felhívjuk Randomékat. Megfenyegetjük őket, hogy visszavonjuk
tőlük az exkluzív interjút, ha nem állítanak rá valaki mást. Lehet, hogy feltűnik az eset néhány szennylapban vagy a LochiFechin, de csak egy pár napig, nem valami nagy történet. Nyoma se marad. Aldous nyugodtan beszél, mintha azt mondaná, hé, semmi gáz, ez csak rock & roll, de azért jól látom a szemében az aggodalmat. - Aldous, nem bírom. - Mondom, hogy egyet se aggódj! Nincs rá semmi szükség. Csak egy újságcikk, le lehet rendezni. Nem csak ezt. Nem bírom tovább. Semmit se bírok. Aldous, aki nem hiszem, hogy átaludt volna egy éjszakát is azóta, hogy Aerosmith-szel turnézott, néhány másodperc erejéig engedélyezi magának, hogy kimerültnek tűnjön. Aztán rögtön visszazökken a szokásos manager üzemmódjába. - Csak a turnét megelőző kimerültség. A legjobbakkal is megesik - biztosít. - Ha egyszer úton leszel végre, kiállsz a tömegek elé, érzed a szeretetet, az adrenalint, a zenét, szépen feltöltődsz majd. Persze kilóg majd a beled, de ez amolyan boldog bélkilógás lesz. És aztán eljön a november, és kidőlhetsz egy kis trópusi szigeten, ahol senki se tudja, hogy ki vagy, és mindenki magasról szarik az Üstökösre meg Mr. Vademberre is. November? Most augusztus van. Addig még három hosszú hónap. A turné hatvanhét éjszakán át tart. Hatvanhét. A fejemben ismételgetem, mintha mantra volna, csak éppen pont az ellenkezőjét teszi, mint amit egy mantrának kellene. Marékszámra akarom megragadni tőle a hajamat és tövestül kitépkedni. És hogy értessem meg Aldousszal, hogy értessem meg bármelyikükkel is, hogy a zene, az adrenalin, a szeretet, mindazok a dolgok, amik enyhítenék a kínjaimat, könynyítenének a terheken, már mit sem jelent? Nem maradt más, csak ez az örvény. És közvetlenül a szélén állok. Egész testemben remegek. Nem bírom tovább. Lehet, hogy egy nap csupán huszonnégy órából áll, de néha már egyetlenegyen is épp olyan lehetetlennek tűnik átvergődnöm, mint megmászni az Everestet. Tű és cérna, hús és csont A nyál kifolyt, a szív csak kong. Bőrödön gyémántkék varratok Csillog a magány. Hallgatok. Varratok - Ártatlan áldozatok #7 Kettő Aldous a szálloda előtt tesz ki. - Idefigyelj, öregem, azt hiszem, nagy szükséged van egy kis pihenésre. Szóval lemondom az összes mai programodat, és holnapról is törlöm a megbeszéléseket. Csak hét körül indul a géped Londonba, úgyhogy nem kell öt előtt a reptéren lenned. - Vet egy pillantást a telefonjára. - Azaz több mint huszonnégy órád van, hogy azt tedd, amit csak akarsz. Megígérem, hogy sokkal jobban fogod érezni magad utána. Indulás, légy szabad és mulass jól!
Aldous aggodalmas pillantással méreget. Igaz, hogy részint a barátom, de mégiscsak ő felel értem. Átváltom a repülőjegyemet - jelenti be egyszer csak. - Veled repülök holnap. Szégyenkezem, amiért ennyire hálás vagyok neki. Az első osztályon utazni a többiekkel nem nagy szám. Mindannyian a saját, luxuskategóriás lejátszónkba temetkezünk, de legalább mikor velük repülök, nem vagyok egyedül. Ha egyedül repülök, a jó ég tudja, ki ül majd mellettem. Egyszer kifogtam egy japán üzletembert, aki a tízórás repülőút alatt egyetlen pillanatra sem fogta be a száját. Szerettem volna elülni mellőle, de nem akartam első osztályú kis pöcs rocksztárocskának tűnni, aki másik helyet követel, úgyhogy csak ültem ott kukán, bólogattam, és a felét se értettem annak, amit a fickó beszélt. De még ennél is rosszabbak az olyan alkalmak, amikor teljesen magam vagyok ezeken az iszonyú hosszú repüléseken. Tudom, hogy Aldousnak rengeteg a dolga Londonban. Arról nem is beszélve, hogy ha kihagyja a holnapi tárgyalást a banda többi tagjával és a videó rendezőjével, az önmagában is felér egy kisebb földrengéssel. Na, de ki nem szarja le: így is túl sok minden van a rovásomon, számolni sem érdemes már. Úgysem hibáztatja senki Aldoust; engem hibáztatnak. Szóval hatalmas áldozat, hogy Aldous még egy napot tölt New Yorkban, de azért persze elfogadom az ajánlatát, még ha próbálom is elbagatellizálni a nagylelkűségét, mikor annyit mondok csak: - Részemről oké. - Remek. Ürítsd ki szépen a fejed. Békén hagylak, még hívni se foglak. Jöjjek holnap érted, vagy találkozzunk a reptéren? Az együttes többi tagja a belvárosban szállt meg. A legutóbbi turné óta rászoktunk, hogy ők és én különböző szállodákban alszunk, Aldous pedig nagy diplomáciai érzékről téve tanúságot, felváltva marad hol velem, hol velük. Ezúttal éppen velük van. - Jó lesz a reptér. A csarnokban - válaszolom. - Rendben van. Négyre kocsit küldök érted. Addig meg pihenj. Találkozunk valamiben, ami félig kézfogás, félig meg inkább ölelés, aztán már viszsza is pattan a taxiba és száguld tovább a dolgára; valószínűleg indul helyrehozni mindazt, amit ma tönkretettem. Megkerülöm az épületet, besurranok a személyzeti bejárón és felmászom a szobámba. Lezuhanyozom, és azon gondolkozom, ne feküdjek-e vissza. De manapság elkerül az álom, hiába van tele a szekrényem pszichofarmatikumokkal. A tizennyolcadik emeleti ablakból jól látni, ahogy a délutáni nap meleg ragyogásba vonja a várost, amitől New York valamiképp otthonosnak, ám a lakosztályom klausztrofóbiásán szűknek és forrónak tűnik. Felkapok egy tiszta farmert és a fekete kabalapólómat. Holnapra tartogattam, mikor elindulok a turnéra, de úgy érzem, most is rám férne egy kis szerencse, úgyhogy dupla műszakot fog lehúzni. Bekapcsolom az iphone-omat. Ötvenkilenc új e-mailem érkezett és tizenhét üzenetem hangpostán, közülük nem-egy a lemezcég méltán felháborodott sajtószolgálatától és jó néhány Bryntől, aki arról érdeklődik, hogy ment a felvétel és az interjú. Felhívhatnám, de mi értelme volna? Ha elmesélném neki, mi történt Vanessa LeGrandéval, csak dühöngene, amiért levetettem a nyilvánosság számára fenntartott álarcomat egy újságíró előtt. Megpróbál leszoktatni erről a rossz szokásomról. Azt mondja, ha ilyes-
mit művelek a firkászokkal, az csak még jobban meghozza a kedvüket, és provokálni fognak. - Mutass nekik egy unalmas, egyszerű álarcot, Adam, és nem írnak majd annyi mindent rólad - tanácsolja folyton-folyvást. De az a sejtésem, hogy ha elárulnám Brynnek, melyik kérdéstől is akadtam ki, valószínűleg ő is levetné a nyilvánosság számára fenntartott álarcát. Eszembe jut, amit Aldous mondott, hogy hagyjam az egészet a fenébe, úgyhogy kikapcsolom a telefont, és az éjjeliszekrény tetejére hajítom. Aztán felkapom a sapkámat, a napszemüvegemet, a gyógyszereimet meg a tárcámat, és már kinn is vagyok az ajtón. A Kolumbusz sugárúton sétálok tovább, a Central Park felé. Egy tűzoltóautó dübörög el mellettem, visító szirénával. Vakard meg a fejed, nehogy véged legyen! Már nem emlékszem, mikor tanultam az óvodás mondókát, ami előírja, hogy ahányszor csak szirénaszót hallasz, meg kell vakarnod a fejed, különben a következő szirénázó autó érted jön majd, de arra emlékszem, mikor kezdtem szót fogadni neki. Mostanra már a második természetemmé vált. Igen ám, de egy olyan helyen, mint Manhattan, ahol állandóan ordítanak a szirénák, elég fárasztó dolog lépést tartani ezzel a szokással. Kora este van, és az agresszív hőhullám kissé megenyhült. Mintha ezt mindenki érezné is, mert az emberek megszállták a parkot: piknikeznek a gyepen, babakocsival kocognak az ösvényeken, csónakáznak a tavirózsákkal borított vízen. Bármennyire szeretem is megfigyelni, hogy az emberek hogyan töltik az idejüket, szörnyen védtelennek is érzem magam tőlük. Fogalmam sincs, hogy csinálják mások, akiket szintén figyel a közvélemény. Néha látok fényképeket Brad Pittről is, amint a falkányi gyerekével kivonul a Central Parkba, hintáznak, játszanak, és bár követték őket a lesifotósok, mégis úgy tűnik, mintha egy teljesen normális napot töltött volna a családjával. Persze lehet, hogy nem így volt. A látszat igen csalóka tud lenni. Ahogy ezen töröm a fejem, és sorra haladnak el mellettem a nyári estét élvező boldog emberek, egyre inkább mozgó célpontnak érzem magam, hiába a szemembe húzott sapka és a napszemüveg, ráadásul még Bryn sincs velem. Ha Bryn és én együtt vagyunk, nagyjából lehetetlen észrevétlennek maradni. Csaknem leterít a paranoia, még csak nem is azért, hogy esetleg lefényképeznek vagy megtámad az autogramkérők tömege - bár azzal se nagyon tudnék most megbirkózni -, hanem amiatt, hogy kigúnyolnak, amiért én vagyok az egyetlen ember, aki egyedül van a parkban, még akkor is, ha ez nyilvánvalóan nem igaz. Mégis úgy érzem, bármelyik pillanatban elkezdhetnek röhögcsélve mutogatni rám az emberek. Ez meg hogy történhetett? Mi történt velem? Hogy lett belőlem ez a két lábon járó önellentmondás? Emberekkel körülvéve egyedül érzem magam. Azt állítom, hogy nem vágyom másra, csak hogy normális lehessek, és mikor kóstolót kapok belőle, milyen is az, azt se tudom, mihez kezdjek vele. Már nem tudom, hogyan viselkednek a normális emberek. A Ramble felé veszem az irányt, ahol csak olyan főszerekbe botolhatok, akik nem akarják, hogy megtalálják őket. Veszek egy pár hot dogot, és mikor alig egy-két harapással el is tüntetem őket, rájö-
vök, hogy ma még egyáltalán nem is ettem. Erről aztán eszembe jut az ebéd - és az egész Vanessa LeGrande-féle ballépésem. Mi a görcs történt? Persze, mindenkivel megesik néha, hogy kóstolgatja az újságírókat, vagy ilyesmi, de ez nagyon kezdő, kispályás húzás volt tőlem, mondom magamnak. Csak kimerültem, magyarázkodom. Elfogyott az erőm. A turnéra gondolok, és a mohaszőnyeg mintha kavarogva megnyílna mellettem. Hatvanhét éjszaka. Megpróbálom lenyomni a saját torkomon. Hatvanhét éjszaka semmi. Kutyafüle. Megpróbálom elosztani a számot, kisebb részekre darabolni, hogy valamiképp kevesebb legyen, de nem megy. Hatvanhét semmivel sem osztható. Úgyhogy másként osztom fel: tizennégy ország, harminckilenc város, pár száz óra a buszon. De a számolgatástól csak felgyorsul a kavargás, és kezdek elszédülni tőle. Elkapok egy fatörzset, és fel-alá futtatom a tenyerem a kérgén, ami Oregonra emlékeztet, és ettől, legalább ideiglenesen összezárul a föld. Nem tudok nem emlékezni rá, hogy fiatalabb koromban mennyit olvastam a nagy zenészekről, akik összeomlottak. Morrison. Joplin. Cobain. Hendrix. Undorodtam tőlük. Megkapták, amit akartak, és aztán tessék, mit csinálnak magukkal! Az öntudatlanságig szétnarkózták magukat. Vagy lerobbantották a saját fejüket. Micsoda seggfejek! Vess csak egy pillantást magadra - most. Nem vagy drogos, de nem vagy sokkal jobb. Megváltoznék én, ha tudnék, de mind ez idáig nem segített valami sokat, ha azt mondtam magamnak: pofa be és élvezd a kalandot. Ha a környezetemben tudnák, hogyan érzem magam, kiröhögnének. Nem, ez nem egészen igaz: Bryn nem röhögne. Csak nem tudná felfogni, miért vagyok képtelen kiélvezni az utolsó cseppig mindazt, amiért olyan keményen megdolgoztam. De vajon tényleg. olyan keményen dolgoztam volna? Mind azt gondolják, a családom, Bryn meg az együttes többi tagja - legalábbis régebben ők is azt gondolták -, hogy ezt valamiképp kiérdemeltem, hogy az elismerés és a valag pénz jár nekem. De ezt én sose hittem el. A karma nem bank. Nincs befektetés, nincs pénzfelvétel, nem így működik. És mostanában egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy ez az egész igenis jár nekem, csak nem éppen jutalomként. Cigarettáért nyúlok, de kiürült a doboz. Felkelek, leporolom a farmeromat, és kifelé indulok a parkból. A nap kezd ereszkedni nyugat felé, fényes lánglabda dülöngél a Hudson fölött, narancs és lila csíkokat pingálva az égre. Tényleg szép a látvány, egy másodperc erejéig sikerül is gyönyörködésre kényszerítenem magam. A Hetedik sugárúton délnek fordulok, beugrom egy kis boltba cigit vásárolni, aztán irány a belváros. Visszamegyek a szállodába, hozatok valamit a szobaszolgálattal, aztán talán, egyszer az életben, korán fogok elaludni. A Carnegie Hall előtt taxik fékeznek, kiteszik az esti koncertekre érkezőket. Egy gyöngysorokkal ékített idős hölgy tipeg elő magas sarkokon az egyik kocsiból, görnyedező frakkos kísérője a könyökébe kapaszkodik. Láttukra, ahogy együtt botladoznak, érzem, hogy összerándul valami a mellkasomban. Bámuld a naplementét, adom ki a parancsot. Bámulj valami szépet! De mikor felpillantok az égre, azt kell látnom, hogy a csíkok egy többnapos véraláfutás színére sötétedtek.
Szeszélyes, finomkodó kis pöcs. Ennek titulált az újságíró. Ő is megérte a pénzét, az igaz, de abban az egy pillanatban igazat szólt. A pillantásom visszatér a Földre, és mikor megérkezik, az ő szemét látom. Nem úgy, ahogy régebben láttam mindenütt - minden sarkon, minden reggel, a saját lecsukott szemhéjam mögött. Nem úgy, ahogy valamennyi lány tekintetében az Övét kerestem, akire csak ráfeküdtem az elmúlt években. Nem bizony, ezúttal tényleg az Ő szeme az. Az ő fényképe az, talpig feketébe öltözötten, a cselló úgy támaszkodik a vállának, mint egy fáradt kisgyerek. A haja feltűzve, abba a bizonyos kontyba, ami úgy tűnik, kötelező a klasszikus zenészeknél. A kamarakoncerteken és vizsgákon is ezt a frizurát szokta viselni, de egy keveset mindig leengedett a hajából, hogy finomítson kissé a viselet szigorúságán. De ezen a fényképen nincsenek szabadon röpködő hajszálak. Közelebb lépek, elolvasom a feliratot. Az Ifjú Tehetségekért Alapítvány bemutatja: Mia Hall. Pár hónappal ezelőtt Liz megtörte a Miával kapcsolatos dolgok hallgatólagos embargóját, és elküldött nekem egy kitépett oldalt az Amerika Mi Vagyunk magazinból. A ráragasztott öntapadós címkén csak ennyi állt: Azt hiszem, ezt látnod kell. Az öszszeállításnak A 20 húsz év alatti tehetségek volt a címe: feltörekvő csodagyerekekről írtak benne. Az egyik oldalt Miának szentelték, a közepén egy kép, amire alig mertem rápillantani, és néhány hasáb, amit csak jó néhány nagy levegővétel után mertem átfutni. Az újság Yo-Yo Ma első számú trónörökösének titulálja. Ezen muszáj volt elvigyorodnom. Mia mindig azon morgolódott, hogy akiknek fogalmuk sincs a csellóról, minden csellistát a következő Yo-Yo Mához hasonlítanak, mert egyedül az Ő nevét ismerik. És Jacqueline Du Pré? kérdezte mindig, a saját példaképét hozva fel példának, aki viharos tehetségnek indult, ám huszonnyolc éves korában leterítette a szklerózismultiplex, és tizenöt évvel később meg is halt. Az Amerika Mi Vagyunk újságírói ezen felül túlviláginak nevezték Mia játékát, aztán nagyon élethűen részletezték a több mint három évvel ezelőtti autóbalesetet, amely a szülei és a kisöccse életét követelte. Ezen megdöbbentem. Miát nem olyannak ismertem, aki erről beszélne, hogy sütkérezzen az idegenek együttérzésében. De amikor még egyszer átfutottam a cikket, rájöttem, hogy az egész csak régi újságok beszámolóiból összeollózott szöveg, nincs benne semmi, amit maga Mia mondott volna. Néhány napig magamnál tartottam azt az oldalt, néha előszedtem és rápillantottam. De a tárcámban hordani olyan érzés volt, mintha egy kazetta plutóniumot tartanék a zsebemben. És ha Bryn rajtakapott volna egy Miáról szóló újságcikkel, akkor bizony valódi nukleáris robbanások következtek volna be. Szóval néhány nap elteltével eldobtam, és kényszerítettem magam, hogy elfeledkezzek róla. Most, hogy megpróbálom felidézni a részleteket, úgy rémlik, említett valamit arról, hogy Mia otthagyta a Juilliardot, hogy koncertezzen, elsőként a Carnegie Hallban. Újra felemelem a tekintetemet. A szeme még mindig ott van, még mindig engem néz. Es hirtelen tudom, éppolyan bizonyossággal, mint bármit a világon, hogy ma este lép föl. Tudom már jóval azelőtt, hogy megkeresném a dátumot a plakáton, ami kétségkívül augusztus tizenharmadika.
Mielőtt tudatosodna bennem, mit is teszek, még mielőtt meggyőzhetném magam, mennyire borzalmasan rossz ötlet is ez, máris a jegypénztár felé tartok. Nem akarom látni, győzködöm magam. De nem is fogom látni. Csak hallani akarom. A jegypénztáron kinn a tábla, hogy ma estére minden jegy elkelt. Bejelenthetném nagy hangon, hogy ki vagyok, felhívhatnám a hotel recepcióját vagy Aldoust, és minden valószínűség szerint tudnának nekem jegyet szerezni, de én inkább a sorsra bízom magam. Névtelen, kissé alulöltözött fiatalemberként állok elő és kérdezem meg, van-e még szabad hely. - Nemrég kezdtük eladni a pótszékeket. Van még egy hely a galérián, egészen hátul. Kilátás szempontjából nem éppen ideális, de már csak ez maradt - feleli a lány az üvegablak mögül. - Nem a kilátásért jöttem - felelem. - Én is mindig ezt mondom - mondja a lány, és nevet. - De az emberek néha nagyon válogatósak tudnak lenni. Huszonöt dollárt kérek szépen. Átnyújtom a hitelkártyámat, és belépek a hűvös, félhomályos koncertterembe. Becsusszanok az ülésemre, lehunyom a szemem, és felidézem a legutóbbi alkalmat, amikor ilyen előkelő helyen voltam csellókoncerten. Öt éve történt, az első randevúnkon. És épp, mint azon az estén, ma is érzem, hogy elönt a várakozás hulláma, hiába tudom, hogy ma este, ellentétben azzal a régi estével, nem fogom megcsókolni őt. Még megérinteni sem fogom. Sőt, még csak nem is fogom közelről látni. Ma csak hallgatni fogom. És ez elég is lesz. Három Mia négy nap után felébredt, de semmit sem mondtunk el neki a hatodik napig. Nem is nagyon számított, mert úgy tűnt, mintha már tudná. Körbeültük az ágyát az intenzíven, és szegény, szűkszavú nagyapja húzta a rövidebbet, őt jelölték ki, hogy közölje Miával: a szülei, Kat és Denny azonnal meghaltak a balesetben, amely idejuttatta őt. És azt is, hogy a kisöccse, Teddy annak a helyi kórháznak a sürgősségi osztályán vesztette életét, ahová mindkettejüket szállították, és ahonnan Miát továbbküldték Portlandbe. Senki sem tudta, mi okozta a balesetet. Van-e Miának valami emléke róla? Mia csak feküdt, nagyokat pislogott, a kezembe kapaszkodott, és olyan erővel mélyesztette belém a körmeit, mintha soha nem akarna elengedni. A fejét rázta, és csöndesen csak annyit ismételgetett nem, nem, nem, újra és újra és újra. De könnyeket nem ejtett, ezért nem tudtam, hogy a nem válasz-e a nagyapja kérdésére vagy egyszerűen az egész helyzetet próbálta meg nem történtté tenni. Akkor aztán közbelépett a szociális munkás, és a maga ellentmondást nem tűrő módján átvette a beszélgetés irányítását. Elmondta Miának, miféle műtéteken esett át addig ( csak a legeslegsürgősebb, életmentő beavatkozások történtek meg, hogy az állapotodat stabilizáljuk, és ami azt illeti, ez rendkívül jól sikerült ), aztán felsorolta azokat az operációkat, amik az eljövendő hónapokban voltak esedékesek. Az első műtét az lesz, ami helyreigazítja és acélcsavarokkal rögzíti a bal lábában a csontokat. Aztán következik egy másik, egy héttel később, amelynek során bőrlebenyt vételeznek a sérülést nem szenvedett lába combjáról. Ezután, a következő operáció során ezt a bőrt ültetik át a szétbarmolt lábra.
Ez a két beavatkozás sajnálatos módon hagy majd néhány csúf sebhelyet. De az arca sérülései egy év múlva majd plasztikai műtéttel teljesen eltüntethetők. - Ha egyszer végeztünk a feltétlenül elvégzendő operációkkal, és nem lép fel semmiféle komplikáció, sem fertőzés a lép eltávolítása miatt, sem tüdőgyulladás, sem pedig a tüdő más problémái, akkor elhagyhatod a kórházat és beköltözhetsz egy rehabilitációs otthonba - mondta a szociális munkás. - Fizikoterápiára, munka- és beszédterápiára, meg ki tudja, mire lesz még szükséged. Egy pár napon belül jobban fel tudjuk már mérni az állapotodat. - Én teljesen beleszédültem ebbe a litániába, de Mia minden egyes szóra koncentrált; több figyelmet szentelt az eljövendő műtéteknek, mint amennyire a családját illető híreket méltatta. Aznap délután, kicsivel később a szociális munkás hölgy félrevont bennünket - Mia nagyszüleit és engem. - Aggódtunk Mia reakciója, illetve leginkább annak hiánya miatt. Sikoltozásra számítottunk, hajtépésre, valami kirobbanó erejűre, valamire, ami felér a történtek szörnyűségéhez, ami felér a tulajdon lesújtottságunkhoz. De ez a hátborzongató hallgatás csak egyet jelenthetett: agykárosodást. - Nem, nem, arról szó sincs - sietett megnyugtatni minket a hölgy. - Az agy nagyon sérülékeny műszer, és még valószínűleg hetekbe kerül, amíg megtudjuk, pontosan melyik területeit érintheti a sérülés. De a fiatalok nagyon rugalmasak és erősek, és a neurológusok igencsak bizakodnak. Mia mozgáskoordinációja meglehetősen jó. A beszédkészsége, úgy tűnik, nem károsodott. A jobb oldala gyenge, és egyelőre nem találja az egyensúlyát. Ha csupán ennyi sérülés érte az agyát, nagyon szerencsésnek mondhatja magát. Mindannyian megütődtünk a szóhasználatán. Szerencsésnek? De a szociális munkás keményen a szemünk közé nézett. - Hihetetlenül szerencsésnek, mert mindez visszafordítható. Ami pedig a reakcióját illeti az imént - mondta, és fejével az intenzív osztály felé bökött -, az teljesen normális válasz egy ennyire extrém mértékű érzelmi traumára. Az agy befogadóképességének megvannak a határai, úgyhogy leengedi a sorompóit, és fokozatosan emészti csak a híreket. Előbb-utóbb fel fogja fogni teljes egészében, de ehhez segítségre lesz szüksége. Ezután hosszasan magyarázott a gyász lépcsőfokairól, ellátott mindenféle ismertetőkkel a poszttraumás stressz-szindróma lefolyásáról, és felajánlotta Mia számára a kór-házban dolgozó gyászterapeuta segítségét is. - Tulajdonképpen maguknak se ártana felkeresni őt - tette hozzá a végén. Ezt elengedtük a fülünk mellett. Mia nagyszülei nem éppen lelkizős alkatok. Ami pedig engem illet, az én szemem előtt csak Mia gyógyulása lebegett, nem a sajátom. A műtétek sorozata szinte azonnal megkezdődött. Ezt szörnyen kegyetlennek találtam. Mia épp az imént érkezett vissza a halál küszöbéről csak azért, hogy a családja elvesztésével kelljen szembesülnie, és tessék, már fekhet is újra a kés alá. - Nem hagyhatnák legalább egy kicsit pihenni? De a szociális munkás elmagyarázta, hogy minél előbb sikerül Mia lábát helyretenni, annál hamarabb fog tudni mozogni, és akkor végre elkezdhet igazán javulni az állapota. Úgyhogy a combcsontját összecsavarozták, és elvégezték a bőrátültetést. Szinte még levegőhöz se jutottam, mikor már ki is tették a kórházból, és áttelepítették egy rehabilitációs otthonba, ami inkább
lakóparkra, mint egészségügyi intézményre hasonlított, a gyepen cikázó sima ösvényekkel és mindenfelé tavaszi virágokkal, amik akkoriban kezdtek nyílni, mikor Mia megérkezett. Alig egy hetet töltött ott - egyetlen eltökélt, rémületes, fogcsikorgató hetet -, amikor megérkezett a boríték. A Juilliard. Annyi mindent jelentett már nekem korábban is. Valamit, ami előre eldöntetett. Okot adott büszkeségre. Vetélytárs is volt. És aztán egyszerűen elfeledkeztem róla. Azt gondolom, mindanynyian így voltunk vele. De az élet ment tovább Mia rehabilitációján kívül is, és valahol, abban a másik világban a másik Mia - az, akinek két szülője, öccse és működőképes teste volt - még mindig létezett. Es ebben a másik világban pár hónappal korábban néhány vizsgabiztos meghallgatta Mia játékát, folytatták a jelentkezésének elbírálását, a dolgok mentek a maguk útján, míg végül döntésre jutottak, és ez a végső döntés most itt volt előttünk. Mia nagyanyja nem merte egyedül felbontani a levelet, így aztán megvárta, míg Mia nagyapja és én megérkezünk, csak akkor hasította fel a gyöngyház nyelű levélkésével. Miát felvették. Mintha bizony ez valaha is kérdés lett volna. Mind úgy gondoltuk, jót tesz majd neki a hír; talán feltűnik valami örömteli az amúgy nagyon is kilátástalan jövőjében. Már beszéltem a felvételikért felelős dékánnal, és elmagyaráztam neki, mi történt. Engedélyezte, hogy egy-két évvel később kezdd csak meg a tanulmányaidat - mondta Mia nagyanyja, mikor megosztotta Miával a híreket és hogy milyen bőkezű ösztöndíjat ajánlottak fel neki a felvétele mellé. Maga a Juilliard javasolta a halasztást, hogy Mia biztosan képes legyen az iskola szigorú előírásainak megfelelően játszani, amennyiben elfogadja a felkínált helyet. - Nem - mondta Mia a központ vigasztalan társalgójában, ugyanazon az érzelemmentes hangon, amelyen a baleset óta beszélt. Egyikünk sem tudta biztosan, hogy az érzelmi megrázkódtatás okozta-e vagy ez lesz az új hanghordozása, így tud az új, átrendeződött agya beszélni. Bármit mondott is a szociális munkás, hogy bátorítson bennünket, bármennyit hangsúlyozták a terapeuták, hogy Mia állapota rohamosan javul, mi bizony aggódtunk. Fojtott hangon beszélgettünk erről távozóban, miután magára hagytuk azokon az éjszakákon, amikor képtelen voltam rávenni magam, hogy ott maradjak vele. - Nem kell semmit sem elkapkodni - felelte Mia nagyanyja. - Egy vagy két év múlva nagyon más fényben láthatod majd a világot. Lehet, hogy akkor majd mégis el akarsz menni. Szegény, azt hitte, Mia a Juiliardra mondott nemet. De én jobban tudtam. Jobban ismertem Miát. A halasztás lehetőségét utasította el. A nagyanyja nagyon sokat veszekedett Miával. Szeptember csupán öt hónapra volt. Azaz túlságosan közel. És kicsit igaza is volt. Mia lábáról még mindig nem szedték le a gipszet, éppen csak elkezdett járni tanulni. Egy üveget nem tudott egyedül kinyitni, annyira gyenge volt a jobb keze, és sokszor olyan egyszerű dolgoknak se jutott eszébe a neve, mint, mondjuk, az olló. A terapeuták azt mondták, erre számítani kellett, teljesen normális, és el is fog múlni - idővel. De öt hónap? Hát, az nem valami sok idő.